- Mióta tombol benned az állatok iránti szeretet?

- Alighanem a fogantatásomtól kezdve. Mindig is rajongtam értük, jószerivel válogatás nélkül. Talán azért nem iszonyodom a kevésbé közkedvelt lényektől (kígyó, béka, egér, pók, százlábú, miegymás), mert az ember vagy az lesz, ami a szülei, vagy hótt más: ami engem illet, nem tettem magamévá például anyám békáknak, egereknek és egyéb jószágoknak szóló irtózatát; mi több, már zsenge koromban élveztem, ha elébe hordhattam a felsoroltak valamelyikét, és ő hideglelést kapott, az ég tudja, miért. Tizenhat évesen békákat sétáltattam a konyhában (addig a mama az asztal tetején nehézlégzett), neveltem egeret, ékszerteknőst. Nem tartok a fülbemászóktól, pókoktól. Egyszer egy nyáréjen arra ébredtünk a hitvessel, hogy valaki van a szobában. Egy denevér látogatott be hozzánk az ablakon át, és szétnézett a hajlékban: felült a karnisra, a könyvespolcra, föl-le suhant körülöttünk. Felpolcoltam a hátamat, úgy néztem őt az ágyból, míg Életem Értelme (aki egy morzsányit szakbarbár, mint kameraman) fényképezőgéppel futkosott utána, hogy megörökítse a ritka szép élményt. Nem ölök pókokat, békésen megélünk egymás mellett. Igaz, emlősállatot sem sűrűn eszem, és karácsony közeledtével egyetlen fenyőnek sem kell meghalnia miattam; nem bírna áthatni az ünnepélyesség érzeménye, ha egy kivágott fa haldokolna a szobámban. Számomra nem az a snassz, ha nem valódi karácsonyfa roskadozik a díszek alatt, hanem a dátumos ünnepeinkkel együtt járó barbárság. Belegondolni is fáj, hány élőlényt pusztítanak el (fenyők, pulykák, malacok, bárányok, stb.) ünnepekre hivatkozva.

- Legutóbbi könyvedben, a Könnyű álomban egy jákópapagájról írsz, és itt a nappalidban is üldögél egy jákó. Merlin a legfrissebb családtag?

- A Könnyű álomban egy fiktív jákó papagáj szerepel. Merlin, aki a modellje, két év óta tagja a családnak. Gyönyörű érzés reggelente az évázására, hahózására ébredni. Merlin felnőtt madárként, egy tenyészetből került hozzánk, karácsonyra kértem őt a hitvesemtől. Kettőjük viszonya nem éppen felhőtlen, szerintem azért, mert mindketten pasasok, és feszt rivalizálnak. Szóval őkelme életének előző három évét egy papagájseregletben töltötte, madárnyelvjárásokban tök perfekt volt, emberül viszont csak szipogni tudott; gondolom, ennyit lesett el az őt korábban tápláló tulajtól. Akit persze üstöllést fel is hívtam, midőn a hozzánk érkezett jákó hurutos hangokat hallatott, aggódván, hogy tán grippés a madár. A pasas jót mulatott rajtam. Merlin azóta is összeköti az etetést a szipogással. Kedvenc étkei (csirkecsont, kávétejszín, fürtös köles, mogyoró) láttán nem is egyszerűen szipákol, hanem szörcsög, sőt: már-már harákol, és közben fel-alá trappol az ülőrúdján türelmetlenségében, hogy mikor kapja már meg ama, neki járó falatot. Szabad őt simogatnom, akár órákig is. Ha én is ott vagyok, Zoli fiam is megcirógathatja, ám az ő érintését némi fenntartással fogadja. Szerfelett szuverén lény, mindig hajszálpontosan tudja, mit akar és mit nem. Már régen nyitott kalitkában él, szabadon közlekedhet a lakásban. Amikor hazaérek a vásárlásból, négy macska, valamint egy jákó tódul elém, és mihelyt lepakolok, együtt razziáznak a szatyrokban, kutatva, mit is hoztam.

- Melyik állatod a kedvenc?

- Mindnyájan a kedvenceim: a két kutya, a jákó, a négy macska, a selyempipik, a holland bóbitások, a hullámos papagájok - és a körülöttem fel-felbukkanó valamennyi teremtett élőlény. Reggel, amikor a patakparton sétálok az ebállatokkal, velük együtt figyelem, felbukkan-e a mókus az égerágakon. Az a nap, melyen mókust látok, csak jól folytatódhat: ez a privát babonám.

- Első állatod?

- Több "első" állatom volt, ám a szuperelső, akivel már felnőttként, azaz felelősségem teljes tudatában találkoztam, akivel mélységesen szerettük egymást, Kokó volt, az újfundlandi. Tíz évig élt. Már négy éve nincs mellettem, de úgy érzem, mindig velem van.

- Ugye, ez a fekete kutyus a lábunknál az ő kölyke?

- Ő igazi szerelemgyerek. Úgy keletkezett, hogy amikor ideköltöztünk, még nem volt kerítésünk, és az akkor éppen kilenc éves, aggszűz Kokó liezont folytatott valami fenevaddal. Ismeretlen atyja különös természetet - és labrador küllemet - örökített Dodóra. Az ő ereiben aztán csörgedezhet a gyengéd újfundlandi vér, ő mégis dühödt házőrző és fanatikus személyi testőr. Egyéves kora, pontosan azon nap óta, amelyen beteg anyját kocsiba tettük, majd néhány óra múlva nélküle jöttünk vissza, zokogva. Kövezzenek meg, de szerintem Dodó azt gondolta ki: azért veszítettük el Kokót, mert ő nem volt velünk, nem vigyázhatott ránk. Hát azóta nagyon vigyáz maradék szeretteire.

- A macskák származása és történetük?

- Gina cica tonkinéz fajta, azaz sziámi és burma macskából "készült". Erőszakos ragaszkodása, hajtépő hangja és falánksága miatt nekem valahogy túl sok ez a cicus: ő a fiam kedvence. Yasha két csodálatos szépségű, vadon élő cica frigyéből született, egykeként. Olyan is: egoista, öntörvényű, karmolászós. Viszont gyönyörű: Marilyn Monroe-nak becézzük. Fia, Hamlet hosszú szőrű szürke cirmos, telente oroszlánsörényt és leomló palástot növeszt, a farka rókamódra belomposodik. Jóindulatú, értelmes, felettébb kedves macska, ezer decibellel dorombol; ő az én kivételezett kedvencem. Hócipő a szomszédban született, nevét fehér lábvégeinek köszönheti. Vörös cirmos férfiú, vagy inkább macsó: roppant agresszíven tud nyávogni, a fogam fájdul meg tőle. Ha eljő a délutáni etetés ideje, négy macska sündörög köröttem, áramszedőként felmeresztett farokkal; Yasha és Hamlet szótlanul, Gina és Hócipő torkaszakadtából üvöltözve. Eme vadak közül csupán Ginát nem sikerült lebeszélnem a madárhajhászásról, a többiek betartják a házi szabályokat.

- Hogyan született az ötlet, hogy selyempipik is legyenek a háznál?

- Szerettem volna díszmadarakat a kertbe. Olyanokat, akikre nem korgó gyomorral néz az ember, hogy hamm, bekaplak, hanem csak úgy lehetnek, élhetnek mellettünk. Esőül kipróbáltam a gyöngytyúkokat. Jaj! Folyton zúgtak a kertben, mint a stukák, nem győztük hasra vágni magunkat. Ha esett a hó, felrepültek a szomszéd diófájának hegymagas tetejére, ott sírtak éhen, és semminemű rimánkodás le nem csalhatta őket onnan. Midőn végre lejöttek, tövig legelték a jukkákat. Örökké idegeskedtek, és ezt éktelen hangon juttatták kifejezésre. Állandó jövés-repülésükkel felzaklatták az ingerlékenyebb szomszédokat. Menniük kellett. Gödöllői rokonainknál találkoztam először a vattacukor küllemű selyempipikkel. Első látásra beléjük szerettem. Ma már fehér, fekete, bronz és aranyszínű vattacukrok sertepertélnek a kertben. Termetre kisebbek az étkezési tyúkoknál, tojásaik is apróbbak. Szelídek, kedvesek, mókásak. Így hívjuk őket: Bözsi, Éva néni, Dolly, Kengyelfutó Gyalogkakukk, Szandokán, Josephine, Goldie, Zöldfülű. A fehér kontyú (gombafejű), fekete tollú holland bóbitás házaspárnak John és Yoko a neve.- Családod többi tagja is vehemens állatbarát? Úgy tudom, egyszülött fiad, Zolika csigákat tart.- Hitvesem passzív állatbarát, szívesen szemléli a kert madarait, néha magához vonja valamelyik macskánkat, estelente "megröpteti" a kutyákat, de belőle hiányzik a gyűjtőszenvedély. A legtöbb állatunk jöttét én kezdeményeztem. Zoli fiam nagy bogarász, csupán a darazsakkal áll hadi viszonyban. A háborúságot egyébként a darazsak robbantották ki, midőn úgy döntöttek: birtokba veszik a szobáját, és azt meg is védelmezik a betolakodóktól. E döntést követően falkában támadtak a betérő gyermekre, majd az ő megmentésére siető apjára is. Darázs-Doberdó volt! Tavaly ősszel betértünk a Bocskai úti díszmadár kiállításra, ahol is én több cserép növényt "lőttem", magzatom pedig szert tett egy kúpos házú achát-csiga párra. Ezek trópusi teremtmények, télhosszat húzzák a lóbőrt a terráriumukban. Idén már a szaporulatukkal együtt horkolják át a zegernye évszakot. Angliában jártunkban apukának minden kertészet és arborétum előtt meg kellett állnia, részint miattam, részint azért, mert Zolinak angol csigára fájt a foga. Azután a csigavadász sarj végigkúszott a cserepek között, a lapulevelek alatt, és igen lesújtó véleményt alakított ki a helybéli kertészekről a kihelyezett csigamérgek és -csapdák láttán. Mielőtt még végképp elcsüggesztette volna a kudarc, lelt két eleven példányt. Jelenleg ők is téli álmot alszanak a szálláshelyükön.

- Nem gond az állatok átteleltetése?

- A kerti röpdében élő hullámos papagájok a télikertnek becézett fedett verandán telelnek. Jelenleg a trópusi paradicsomfa nevű, jócska termetű növény ágain fecserésznek. A teraszablakon át látjuk röpdösésüket, halljuk színes csivitelésüket. A jákó a nappaliban lakik, minden évszakban. Csak éppen nyáron korábban ébred, miként a Nap is, és már fél hatkor kezd évázni. A kutyák kint laknak, de vacsora után bejöhetnek néhány órára. A macskák ki-be járnak, kivéve Ginát, akinek télen bérelt helye van a csaknem izzó radiátoron. A fázósabb kinti növényeimet pedig bekabátozom.

- Amikor elutaztok, kire bízod kedvenceidet?

- Olyankor apám gondozza az állat- és növénykertet. Hogy el ne unja magát, idehozza otthonról Rambót, a vizslát, és Frigyest, az elbűvölően kancsal sziámi macskát. Apu maga a tökély: távollétemben még az autómat is kiporszívózza és kiüríti benne a hamutartót!

- Előfordult, hogy külföldi utazás alkalmával beleszerettél egy négy-, esetleg kétlábúba, és szívesen hazahoztad volna?

- Előfordult, de ellenálltam a kísértésnek. Az ilyesmi macerás lenne a határon. Viszont hírhedett növénycsempész vagyok. Illetve csak voltam, mígnem egy napon telt házat jelentett a kert. Legutóbbi utunkról mindösszesen két magot cipeltem haza.

- Mesélnél-e a tavaly Jersey szigetén töltött napjaidról és élményeidről?

- Rajongok Gerald Durrellért, mindazért, amit ő az élőlények érdekében tett. Így hát, midőn utópisztikusnak hitt álmom teljesült, miszerint: bárha láthatnám Durrell állatkertjét Jersey-n, a bejáratnál álló dodómadár szobroknál piszkosul elbőgtem magam, holott általában nemigen potyogtatok könnyeket. Hogy én itt lehetek?! Hogy az élet, az édes, ennyire kedves volt hozzám ezen ajándékkal?! Szóval patakzottam, na. Durrell állatkertjének lakói az ember életvitele folytán kihalásra ítélt fajok utolsóelőtti vagy éppen utolsó példányai, akik ott békében szaporodhatnak fennmaradásuk érdekében. Abban a mediterrán növényzetű, mesei parkban szépséges St. Louis papagájt simogattam. Láttam a kecses rózsaszínű galambokat, különféle selyemmajmokat. Az éjszakai életmódot folytató, aprócska koboldra emlékeztető véznaujjú maki a homályosra világított, dzsungelnek berendezett termében vacakolt, hatalmas szőlőszemhez hasonlítható szemével viszontbámult engem. A vörösbársony bundájú, kicsiny tamarinmajmocskák szabadon cikáztak a parkban, tapogatták a kamerát, megragadták az objektívet, és közvetlen közelről belemeredtek. Egy emberfejnyi virágoktól roskadozó, szenvedélyesen illatozó örökzöld magnóliafa alatt leültem Durrell emléktáblájához (vagy sírjához?), és még egy strófányit "hatódtam". Szeretném hinni, hogy folytatódik az, amit ő megkezdett: a sapiens ember, elnevezéséhez méltón, végre valóban gondolkozni fog, mielőtt bármit tesz. Hogy élhet minden élő az ég alatt.