Az egyetlen vendég volt, akinek a kedvéért Sanyit, a számítógépes programot szabadságoltuk. Hosszas levelezés után ugyanis Vavyan Fable csak ezzel a feltétellel vállalta a beszélgetést. Ismerve az interjúkhoz - és készítőikhez - való, cseppet sem közvetlen viszonyát, sietve leszögezném: megérte.
Majdnem másfél évig leveleztünk, mire összejött a találkozó. Sokan azt mondanák: macerás ügyfél.
Szerintem inkább: izgalmas vadászat...

- Ennek az interjúnak a létrejöttét körülbelül másfél éves egyezkedés előzte meg, különféle levélváltások formájában. Ráadásul a regényeiből kiderül, hogy az újságírókat alapvetően nem kedveli feltétlenül.
- Azért ez így általánosítás. Zömében nem voltak sikeresek az eddigi, újságírókkal történt találkozásaim, ilyen-olyan okoknál fogva. Úgyhogy nem lelkesülök fel attól, ha megkeresnek és beszélgetnem kell. Általában megvárom, hogy kialakul- e köztünk valamilyen kontaktus, mert az nagyon furcsa, hogy jönnek újságírók, kinyitom az ajtót és már mélyinterjút kéne adnom egy vadidegen embernek. Engem nagyon föl kell oldani. Kos vagyok, zárkózott, állítólag szigeteltebb, mint a paksi atomerőmű, úgyhogy nehéz velem boldogulni.

- Ez az elszigeteltség az életterére is igaz. A panelrengetegben élők számára legalábbis ilyennek tűnhet az a hely, ahol él - meg az a másik, ahol Szentendrén élt korábban. Tudatos?
- Igen. Szeretem a nyugalmat, a csöndet magam körül, mert úgy tudok igazán elmélyülni abban, amit csinálok. De nem vagyok én oda bezárva, bármikor ki tudom ereszteni magam.

- Az a fajta tartózkodás, ami Önben az újságírókkal kapcsolatban kialakult, az jellemzően az ehhez hasonló televíziós beszélgetésekre igaz, vagy bárkire, aki bekopog és újságíró?
- Az idők során úgy alakítottam ki, hogy ha valakivel el tudok beszélgetni, amikor megkeres; kialakul köztünk valami, aminek alapján úgy gondolom, hogy tudok vele beszélgetni és nem csak egy feszélyezett társalgás lesz, egy kíncsevegés - akkor igent mondok. Ha viszont úgy alakul, hogy nem tudunk egymással mit kezdeni, akkor jobb is, ha nem erőltetjük.

- Vannak időszakok, amikor senki nem teheti be a lábát az alkotóműhelybe?
- Igen.

- Gondolom, könyvek készülésének időszaka ez.
- Most a legutóbbi négy hónap alatt nem nagyon tettem ki a lábamat és nem nagyon tehette be hozzám más a lábát. Teljesen el voltam borulva, el voltam varázsolva.

- Egy interjúban azt mondta, hogy "nem olyan vagyok, mint Lőrincz L. László, aki kilenctől délig ír, aztán megebédel és folytatja, hanem rám tör..." A kezdetektől a mai napig ez a helyzet?
- Hogyha el vagyok varázsolva, akkor gyakorlatilag semmi más nem érdekel. A mosnivaló sem, a rettenetes földi dolgok sem. Egyetlenegy dolog, amit rajtam kívül senki nem tud megoldani: az állatkáimra való odafigyelés, az ő ellátásuk. Az az egyetlen, amit megcsinálok, az emberek meg elboldogulnak nélkülem is.

- Van egy mondás, mely szerint "az ihlet érkezésének valószínűsége a határidő közeledtével felerősödik". Ez igaz?
- Elméletileg nem kellene, hogy jót tegyen. Nálam azért nem nagyon vannak határidők, szerencsére. És ez kedvez az én ihletemnek.

- Említette az elmúlt négy hónapot. A "termék" a Nászjelentés című munka, ami egy kötetnek indult...
- Aztán kettő lett belőle. Ő már nagyon régen érlelődik. A mesék és az én történeteim is általában úgy érnek véget, hogy a szerelmesek egymásra találnak, állati boldogok és élnek, míg meg nem halnak - ami viszont nem igaz; vagy nem minden esetben igaz. Már régen gondoltam, hogy ezt a folytatást kellene megírni. Mostanra érlelődött meg úgy, hogy leültem, és kibuggyant belőlem ez a történet. Olyannyira elkapott a mesélő hév, hogy aztán végül közel kilencszáz oldal lett belőle. Eddig megírtam huszonkilenc regényt, ez a harmincadik. És arra lettem figyelmes, hogy még soha nem írtam esküvőt. Úgy érintőlegesen volt esküvő: egybekeltek, jónapot, legyetek boldogok - és most ebben úgy istenigazából kiéltem magam esküvőileg. Közel száz oldal az esküvő - és hát nem egy nagyon komoly mulatság. Ilyen esetben jó, hogy messze lakom a szomszédoktól, mert amikor Szentendrén laktunk, áthallatszott, amikor a különféle részek írása közben röhörésztem, nevetgéltem. Most nem hallatszott át. Most csak lehallatszott a lakás többi részébe, és megkérdezte a férjem néha, hogy éppen milyen részt írok, mert hallja, hogy nagyon élvezem.

- Harmincadik regény. Honnan az élményanyag? Ha kell hozzá, persze. Nemere István mondta egyszer, hogy ha őt bezárnák egy toronyszobába, és adnának tollat meg papírt, ő tíz évig ellenne.
- Jó neki. Nekem azért ki kell mozdulnom ahhoz, hogy élmények érjenek és töltekezhessek. Azért is nem vagyok egy nyilvános szereplő típus - ellentétben Lőrincz Lacival, aki nagyon élvezi a nyilvánosságot, a fellépéseket, a szerepléseket -, mert inkább gyűjtögető típus vagyok. Bekerülök egy nagyobb társaságba, és akkor ülök és szemlélődöm. Begyűjtöm a figurákat, a folklórt: mindenféléket összeszedegetek. Hol csak egy hajviselet fog meg, hol egy szemszín - az öné például nagyon érdekes -, és ezeket elraktározom magamba. És lehet, hogy egyszer egy fiók kipattan, előjön az a szemszín, vagy az a haj, és terem ebből egy figura. Például utazások során nem a bédekker szerint mendegélünk, hanem kinézünk az autóból, és ami megtetszik, ott megállunk, körbejárjuk, megcsodáljuk. Így jártunk Walesben és várban, ahol a gondnok a kezünkbe adta egy várkapu kulcsát, és egymagunk bemehettünk, felfedezhettük a várat. Aztán, azt hiszem a Varázscsókhoz, megérlelődött az a jelenet, akit akkor elképzeltem.

- Hogyan gyűjt? Jegyzetel?
Személyes tapasztalatom, hogy egy társaságban elég rosszul veszi ki magát, ha előkapok egy szalvétát, és felírok rá valamit, ami éppen eszembe jutott. Róluk - vagy nem róluk.
- Előfordul ilyen is, hogy az ember előkap egy szalvétát, papírzsebkendőt, vagy ráírja a combjára, tenyerére, ha nincs papírja. De általában felkészülök. Ha tudom, hogy olyan társaságba megyek, ahová érdemes, akkor viszem a jegyzetfüzetemet. Van vagy kétezer. Nagyon megkértem a családomat, hogy ha hirtelen elhaláloznék, akkor ezeket azonnal tegyék máglyára - nem szeretném, ha halálom után, mint Rejtőnek, még további húsz-harminc regényem megjelenne. Nagyon sokat jegyzetelek, aztán néha nem találom meg a jegyzeteim között, amire gondoltam - és akkor újra elolvasom mind az ötezret. És ha rám már nincsen hatással, akkor ezeket eldobálom, és kezdődik az egész elölről.

- Aztán kilencszáz oldal lesz belőle egyszercsak, mégis.
- Előfordul az is, igen.

- Vannak nevek, amik fel-feltűnnek; nem feltétlenül a regényekben, inkább a regények körül. Esetleg a regények végén, könyvajánlókban. Az egyik ilyen név úgy hangzik, hogy Fodor Ákos. Ki ő Önnek?
- Fodor Ákos most volt egy szemészeti beavatkozáson, és a szemészorvos, akinek hálálkodott, azt mondta: magától értetődik, hogy egy nemzeti kincset ilyen módon láttak el. Tehát ő egy nemzeti kincs. Amin nagyon jól szórakozunk. Fodor Ákos, mint tudjuk, egy magyar költő - ő talált meg engem. Körülbelül az ötödik-hatodik regényem táján felhívott telefonon, nagyon tiszteletteljesen megtudakolta tőlem, hogy megjelent egy új verseskötete: ha ezt dedikálná és elhelyezné a postaládámban, nagyon megsértődnék-e. Köszönettel fogadtam ezt a dolgot, de meg voltam arról győződve, hogy velem valaki mókázik. És illő gyanakvással fogadtam ezt az egész kapcsolatot, ami aztán telefonbeszélgetésekkel, majd személyes találkozással folytatódott. Díner Tamás fotóművész, akit akkor én már ismertem, Fodor Ákos barátja is, ilyen módon aztán össze is találkoztunk. Ő pedig a szeretetével és a rendkívüli értelmi képességeivel végül meggyőzött.

- Meg talán a verseivel.
- És a verseivel is, igen.

- Mondok egy másik nevet, amely talán úgy közismert a Vavyan Fable-olvasók körében, hogy Maggie Bell. Ami lefordítva Harangozó Margit lehet a leginkább, aki az Ön kiadójának az ügyvezetője.
- Maggie Bell a Nap.

- Vele honnan az ismeretség?
- Úgy ismerkedtünk meg, hogy ugyanoda jártunk kutyát sétáltatni, a Hiltonkertbe. Amikor még Budán laktunk. Rengeteget beszélgettünk és annál is többet röhögtünk. Még ma is kamaszlányos vihogásokra vagyunk képesek, ha együtt vagyunk - bár már megállapítottuk, hogy azért annyi mindenen nem tudunk nevetgélni, mint régebben. De nagyon sokakat odacsődített annak idején, mikor hallották, hogy mi fönn vagyunk a Hilton-kertben. Jöttek ki a kutyások, és nagyon jó társaság volt. Ott kezdődött a barátságunk, és kiállt sok próbát. Azt, hogy én elköltöztem Szentendrére, nem volt telefonunk két évig. Azt, hogy Maggie két évig egy tanyán élt Kecskemét környékén. Nagyon régi barátság, és nagyon szoros.

- Ő egy hátország?
- Azt hiszem, hogy annál több. Inkább a családomhoz tartozik, ugyanúgy, mint Ákos. Az a néhány ember, akikben feltétlenül megbízom: azok közé tartozik.

- Ha már elhangzott, hogy család. Mi az, ami róluk elmondható?
- Például?

- Például: hogy viselik, amikor négy hónapos elmélyülés van - és nincs idő a háztartásra?
- Most, ezt a harmincadik regényt már nagyon profi módon írták meg velem. Eleinte nagyon sokat kellett azért harcolni, hogy én ilyenkor elvonulok, és egyszerűen nem érdekel, hogy púpos a szennyestartó, nem érdekel, hogy nincsen tiszta zokni a szekrényben. Semmi nem érdekel. Az sem, hogy elfogyott a kenyérke - mert a férjem másféle kenyeret eszik, mint én, és az enyém le van fagyasztva a frigóban, ő pedig gondoskodjon magáról. De most már olyan döbbenetek értek, hogy amikor felvittük a tiszta ruhát a mosószobából, a férjem elrakta a saját ruháját a szekrénybe.

- Megdöbbentő.
- Nagyon. De a harmincadik regényre kiforrott ez a dolog. Nagyon higgadt, nyugodt férfiú, ő is nagyon fontos az én számomra.

- A harmincadik regény születéséről beszéltünk - most beszéljünk az elsőről. Emlékezetes a mai napig?
- Emlékszem, hogyan keletkezett. Tizenegy éves koromtól írtam mindenféle, engem szórakoztató történetet. Aztán elkezdtem kórházban dolgozni, mint nővér, és olyan fizikai megerőltetés volt ez számomra, hogy hazaértem, és hiába ment mindenféle meserevü az agyamban, nem tudtam leülni megírni, mert meg kellett halnom ott egy széken, vagy heverőn. Aztán egyszer kedvezett a szerencse, mert vesemedence gyulladást kaptam.

- Tényleg nagy öröm.
- Nagyon kellemetlen és fájdalmas dolog, amitől viszont le kellett feküdni. Nekem az, hogy három hétig feküdni kell, akkora stressz volt, amit csak úgy tudtam orvosolni, hogy magamhoz vontam egy spirálfüzetet és egy tollat. És megírtam "A pokol is elnyeli" című regény első verzióját, amit aztán több másik követett. És amikor úgy éreztem, hogy a kis könyv ivarérett, akkor elkezdtem vele kiadókat fölkeresni. De nem igazán fogadták kitörő örömmel, és akkor én erről a dologról letettem. Akkor a barátnőim ragadták meg a kéziratokat, és verseny alakult ki a kiadókhoz eljuttatott írások között. A Halkirálynő és a Kommandó futott be elsőként, majd a többinek ezek után azért már nem volt olyan nehéz dolga. Kivéve a Mesemaratont, mert arra azt mondták: hátbatámadása az eddigi akcióregényeimnek, mert inkább bohózat, vagy burleszk. Az a közönség, aki addig a könyveimet olvasta, tényleg szemöldökfelvonva fogadta a regényt - de aztán ez is megtalálta a maga olvasótáborát, mert a második kiadása is igen hamar eltűnt az utcáról.

- Több olyan regénye is van, aminek született folytatása: Vis Major, Álomhajsza, Halkirálynő. Ezeket a folytatásokat az olvasók is követelik?
- Igen, ők is. De ami a rosszabb: általában a kiadók szokták követelni, vagy a terjesztők. És akkor én bemakacsolok, és az mondom, nem. Most a Halkirálynővel vagyok ilyen viszonyban. Nagyon szeretem, de bármit írtam, mindig a Halkirálynőt helyezték az előterébe. Úgyhogy azt mondtam: hagyjanak engem ezzel békén. Ha lehetséges, és magamtól késztetést érzek rá: meg fogom írni. A legutóbbi történetben Denisa Wry elment GYES-re - legalábbis úgy tűnt. És én nagyon szívesen megírnám a következő történetet, ha nem üldöznének vele - mert az nem hat ösztönzőleg az én ihletemre.

- Egy könyvet ír egyszerre?
- Igen.

- Érintőlegesen beszéltünk az állatkákról, akik azért megkapják a gondoskodást - szemben a szennyes ruhával. Róluk szívesen mesél?
- Nagyon. Kiről meséljek: kutyákról, macskákról, lovakról?

- Haladjunk méret szerint. Macskák.
- E pillanatban van négy cicánk. A szentendrei állomány időközben sajnos elhalálozott, különböző okokból. De mindig feltöltődik a létszám, mert például az ember elmegy lovagolni, és ha bokor alól iszonyatos nyávogás szüremlik ki, akkor megnézi, hogy mi van a bokor alatt. És azt tapasztalja, hogy két, reklámszatyorba bekötözött kiscica sír-rí ott. Iszonyú taknyosak, betegek, minden bajuk van, és még szopós korúak. És akkor az ember ezeket hazaviszi, telefonál Maggie-kének - akit azóta már Cicamamának is elneveztünk -, és akkor ő rohan az állatpatikába, hoz cicatejport, és fölneveljük a cicákat. A kutyák közt is van ilyen lovaglási szövődmény: kiraktak öt kicsi kutyát a tájba valakik nagy kedvesen, amikor úgy gondolták: elég felnőttek ahhoz, hogy a melléjük kihelyezett húsleveszöldségen megéljenek. Ezeket begyűjtöttem, és egy héten beül mindegyik kutyának volt gazdája - az egyiknek például mi.

- Ne maradjanak ki a lovak semmiképpen. Nagy szerelem?
- Amikor legutóbb olyan nagyon felnövekedett a lottónyeremény összege, azon ábrándoztam, hogy abból a három és fél milliárdból már egy lómenhelyet lehetne csinálni, ahol a nagyon rossz körülmények között élő, és a kiöregedett lovakat lehetne elhelyezni. Mert mostanában mi történik a kiöregedett lovakkal ebben az országban?

- Virsli lesz belőlük.
- Igen, valószínű. Múlt nyáron jártunk Írországban, és ott voltunk egy csacsimenhelyen. Ez adta az ötletet - de aztán nem én nyertem meg a lottónyereményt, és ez továbbra is álom maradt. Olyan szinten, amilyenen tudok, próbálok segíteni a környezetünkben élő, rossz sorban lévő állatoknak. Oly módon, hogy például megveszünk közülük egyet-kettőt, és akkor azokon lehet lovagoltatni. Meg rábeszéltünk egy embert, akinek a csődöre állandóan ki-be ugrált a karámjukból, hogy ne a fejét kösse a lábához a csődörnek, hanem heréltesse ki - és ennek a költségeit segítettünk fizetni. Szemközt lakik egy ember, aki lovakat tart, valamilyen furcsa oknál fogva - de nem mindenben tud igazán gondoskodni róluk. Oda viszünk időnként zabot a lovaknak.

- Amikor kimozdul ebből a környezetből, jár időnként író-olvasó találkozókra?
- Igen, de az ilyesmik nagyon sokat kivesznek belőlem, úgyhogy rendkívül mérsékelem a számukat.

- Mi az, ami megterhelő benne?
- Nem fogalmaztam még ezt meg. Nem tudom. Gondolkodni fogok ezen a kérdésen, és visszatérünk rá.

- Jó. Ha legközelebb találkozunk, kikérdezem.
- Ha valaki odaadóan író, vagy odaadóan színész, vagy odaadóan szobor, akkor ott van minden abban, amit letett. Nincs semmi különös, amit el lehet mondani. Persze mostanában más dolgokra is kíváncsiak az emberek az írók, szobrok, rajzolók életéből, mint hogy mit hoztak létre. Érdekes az is, hogy milyen cipőben járnak, hol csináltatják a frizurájukat.

- Azért nem biztos, hogy ez érdekli az embereket. Csak ezt kapják... Azon gondolkodott már, hogy ha nincs az a vesemedence gyulladás, most merre vezetne az út?
- Ha akkor valamilyen módon nem kezdek el regényt írni, és ez bennem reked, akkor lehet, hogy ma egy alkoholista, drogos, lezüllött csöves lennék valahol. Valószínűleg tönkrementem volna.