- Miért nevezi műveit mesélőkönyveknek?

Korábban a regénykönyv titulust alkalmaztam. A mesélőkönyv elnevezés a Varázscsók írásakor talált rám. Mindkét kifejezés gyönyörűséges képzeteket kelt bennem: ülök a kandallónál, lábam a kutyán, ölemben veretes fedelű, ezerféle hangulatú történettel teleírt fóliáns, odakinn vastag pelyhekben hull a hó... Bár korom szerint rég felnőttem, máig azt igénylem-vágyom filmtől, zenétől, regénytől, hogy láttassa velem a kaleidoszkópszerűen színes világot, életízekkel, derűvel bűvöljön, fájdalmassal, széppel. Írás-mesélés közben önmagamtól se várok kevesebbet, és olykor e csodaállapot megvalósul. A Varázscsók készültekor végig kitartott. A történet delejében éltem, az összes hős és a mesélő is én voltam; a gyűlölettől a szerelemig, a gyönyörtől a gyötrelemig mindenfajta érzelem átáramlott rajtam, s ez a teljességgel határos élmény, tökéletes ajándék volt. E "munka" során számosszor meghaltam és újjászülettem, a végére tömérdeket változtam. Most nem is tudom: válaszoltam a kérdésre?

- Nemrégiben megjelent regénye, a Vakvágta főhősei egytől egyig lóimádók vagy azokká lesznek. Ugye, ez nem véletlen?

Alighanem genetikailag lómán vagyok. Lovagolni gyerekkorban kell megtanulni, később már macerásabb. Nekem ez anno nem adatott meg. Így amikor pár évvel ezelőtt eltökéltem, hogy most aztán bősz pampalovassá képeztetem magam, hamar kiderült, milyen húzós vállalkozásba csaptam. Ráadásul kezdő lovasként kezdő lovon kezdtem. E felállás legalább olyan baljós, mint a tizenhármas számú szoba szökőárkor. Az elmúlt két-három év életem egyik legkritikusabb időszaka volt. Valószínűleg épp a paripádzás segített kilábalni belőle. Mára kitanultuk egymást Csitrivel, élvezem együttléteinket, kirándulásainkat. Néha persze rodeózunk, egyszer-egyszer még ő kerül ki győztesen a kölcsönös akaratátvitelből. Ám varázslat: ha mégoly zümmögő fejjel megyek is az istállóba, mihelyst nyeregbe lendülök, lelazulok, feledem a zizegést. Nemrég - karitatív okból - vettem egy pónit. Néhány hónapja egy pehelysúlyú leány lovagolja Barbit. Őket szemlélvén sűrűn támad olyan érzésem, hogy a ló nélkül telt gyermekéveimért az ő idilliumukkal kárpótol az élet.

- Mivel kutyák, macskák, papagájok, fülemülék, tyúkok és díszhalak is fellelhetők szűkebb környezetében, vélhetően más állatoktól sem idegenkedik. Van-e kivétel ez alól?

A pókokkal, száz- és ezerlábúakkal, de még a fülbemászókkal sincs bajom. Úgy általában kijövök az engem körülvevő természetes világgal. Egyszer Cipruson kimentettem az úszómedencéből egy bogarat. Büszkén mutattam őt a fiamnak: nézd, milyen szép küllemű, fényes páncélú, arányos termetű remekművet húztam ki a vízből! Mire Zoli fanyalgón felvilágosított: anya, ez egy csótány! Na és? Amíg nem a lábasomban, vánkosomon találom, hadd lássam őt vonzónak. Ebből tán kiderül, hogy lelkületem meglehetőst "durrellies".

- Úgy tűnik, általában a növényekkel is jól kijön. Velük mióta tart a barátsága?

A távoli barátság a kezdeteimtől tart, a közeli kilenc éve: mióta kerttulajdonos vagyok. Növényeim időközben serdülőkorúak lettek (akárcsak Zoli fiam), már nem igénylik a töretlen odaadást, a folytonos babusgatást. Szépséges és ritka példányok, törpék és óriások is vannak köztük, és mert zömmel örökzöldek, télen is virulnak. Itt még decemberben is találok rózsaszirmot a teámba. Némelyik terebély növésű fa és a mind nyalkább bambuszok persze megpróbálnak kitúrni a kertből, ám időnként metszőollóra kapok, és lebeszélem őket a túlzott terjeszkedésről. Karácsonykor majd a (szintén délceg) kínai selyemfenyőről vágok ágakat, hogy a nappaliban tündöklő szintetikus ökofenyő oldalán illatozzanak. Ilyenkor, ünneptájt mindig elszorul a szívem a tömérdek fenyőáldozat láttán. A nyári árvíz borzalmas pusztítást végzett a közelemben, a patakparton. Ezt aztán az önkormányzat ún. helyreállítási munkái jócskán felülmúlták. A létező legnagyobb buldózerek forgolódtak az évszázados fűz- és égerfák között, egy se maradt sértetlen. Az aljnövényzetet: a bodza-, som- és kecskerágócserjéket mostanra kipusztították (csatornázás, útépítés stb. okán). Valószínű, hogy hamarosan megfullaszt minket a lekopárított helyeket imádó parlagfű.

- Könyveinek szereplői ugyancsak kalandos életet élnek és gyakorta furcsánál furcsább alakokkal akadnak össze. Vajon önt is meg szokták találni a kalandok-veszélyek, és az ilyen-olyan különcök?

Szerencsére hemzsegnek köröttem a furabogarak, tündériek és ijesztőek is. Különösebb epizódok persze nem esnek meg velem, például nem jártam űrutazáson, ám azért a köznapi élet is szolgál ilyen-olyan kalandokkal. Bár sűrűn merítek saját tapasztalatból, általában beérem a szemlélődéssel. Ragadozó fajta vagyok: csendesen ülök és figyelek. És a zsákmány (az élmény) szépen a hálómba sétál. Ezért csalódnak mindazok, akik azt várják, hogy a Fable majd privátban is folyton röhögtetni-mulattatni fogja őket. Az interjúkon is (ha még nem találkoztam a kérdezővel) többnyire szemlélődni, figyelni, tűnődözni próbálok, a folytonos kérdezgetés csak megzavar ebben. Egyébként se vagyok az a nyakra-főre kitárulkozós fajta, a bizalmamért állatira meg kell dolgozni.

- Most, huszonhatodik regényének megjelenése után milyen terveket forgat a fejében?

Terveket?! Máris készül a huszonhetedik mesélőkönyv! Nem tehetek róla: a féleszméletlenségig elvarázsolódtam. Tehát folytatódik a Fertő Citynek gúnyolt bűnös város utcáin járőröző zsarupáros, a konok, vad és problémás Vis Major és a kissé misztikus, enyhén sznoboid Kyra Emett története, Vészbejárat címen. Midőn négy évvel ezelőtt Walesben jártam, azon mesei szépségű táj láttán folyton azt nyöszörögtem: ha én egyszer lóháton barangolhatnék errefelé!? Meglehet, e vágyálmot is valóra váltom valamikor? Terveim felsorolását terjedelmi okból nem folytatom.