Vavyan Fable-t nem nehéz elérni -
az egyik (ha nem "a") legnépszerűbb magyar írónő honlapján
keresztül aktívan tartja a kapcsolatot mindenkivel, aki megkeresi.
Ennek ellenére nemhogy nem veti meg a magányt, hanem egyenesen szükségesnek
is tartja az írói hivatáshoz, és - ahogy ő fogalmazott, amikor felvettük
vele a kapcsolatot - "bestiálisan messze lakik a zajló világtól",
így a Női Lapozó kérdéseire is e-mailben adott választ. Mindenesetre
hírnévtől a rajongókig, Bob Dylantől Voltaire-ig, Harrison Fordtól
Karl Mayig sok mindenről és sok mindenkiről esett szó.
Női Lapozó: Tipikus női írónak tartja magát?
Miben tükröződik Ön szerint a nőiessége a regényeiben?
Vavyan Fable: - Milyen a tipikus
női író? Módis szingli-sztorikkal szórakoztatja az olvasót? Könnysajtoló
mechanizmusokat indít be? Csipkelelkű? Nem szeretem a tipizálást,
a bedobozolást, a műfaji korlátokat, az elvárásokat. Írónak tartom
magamat, csak így, mezítlenül. A női mivolt természetesen átsugárzik
az írásaimon, miként a másnemű íróknál a férfiúság, de ez egyik
nemnél sem tudatos, szerencsés esetben.
Megfordítva az előző kérdést: nőknek szólnak
a regényei?
- A statisztikák alapján több nő olvas, mint férfi. Eszerint tehát
nekik szólnak, feltételezve, hogy az író az olvasónak ír, ám ez
még vita tárgya. Statisztikán kívül sok férfiolvasóról tudok, néhányukkal
beszélgetek is a honlapomon vagy személyesen. Írás közben viszont
nem gondolok arra, hogy kik veszik kézbe majdan a regényt.
Mit gondol a férfi olvasóiról, milyennek
tartja, milyennek ismeri őket?
- Ha ezen tépelődnék, mikor írnék?

Hogy látja egyébként: kik
alkotják az olvasótáborát, mi az, ami közös bennük, vagy általánosságban
elmondható róluk?
- Emberek alkotják, sokfélék. Például ilyen: "Büszke vagyok,
ha megnéznek a buszon, amikor nevetek a könyveiden, egyáltalán arra,
hogy sok emberrel ellentétben merek nevetni. A könyveidhez, azt
gondolom, kell egy lelki érettségi fok, s ha ez megvan, az írásaid
könnyebbé teszik az utat a valódi énünk felé. Sokkal inkább odafigyelek
a környezetemre, emberekre, élőlényekre, szépségekre, csodákra.
Ezt sokban neked köszönhetem. Te leírtad, én befogadtam. Köszönöm.
(Kislány)"
Vagy ilyen: "Ma az Árpád-hídnál láttam egy hajléktalan fickót.
Egy flaska víz és a Tűzvarázs volt a kezében. Szerintem ez volt
minden vagyona, de úgy tűnt, nem bánja. (Kriterium)"
És ilyen: "A Kedves, mint egy kéjgyilkos című könyved elolvasása
nekem speciel 24 óráig tartott. Utána kábé 2 hétre volt szükségem,
mire hajlandó voltam más könyvet a kezembe fogni. Nemrég látogattam
meg az Auschwitz-Birkenau táborokat. Nem sokkal utána olvastam a
könyvet. Ennélfogva a Halálgyári képek kissé kiborított. Jobban,
mint a történelemkönyvek. Jobban, mint akkor, az ott látottak. De
az olvasottak után átértékeltem az ott látottakat is. Borzongtam,
sírtam, megértettem. Megköszönöm. (Scani)"
Eseményekben gazdag regényeket
ír, lényegre törő, feszes stílusban. Mit szeret jobban és miért:
kitalálni a történetet, vagy felépíteni, formázni a szöveget?
- A teljes folyamatot szeretem, gyakorlatilag az életem minden pillanatában
e stádiumok valamelyikében vagyok. Egy csepp nüansz: nem kitalálom,
hanem rám talál; nem felépítem, hanem felépül - magától, ha engedem.
|
Meglehetősen termékeny író. Szokott leblokkolni,
van, hogy nem jön az ihlet?
- Hogyne, minden író senyved alkotói krízisektől. Két regény között,
amikor töltődöm, foganok, érlelődöm, kihordok, hiába is akarnék írni,
nem tudnék. A türelmetlenség ilyenkor válságossá teszi az embert.
Várni kell, idővel szépen megoldódik minden, a figurák életre kelnek,
a történet mesélni kezdi magát.
És az előfordult már, hogy önismétlésen kapta magát, vagy
szokott tartani ilyesmitől?
- Mást már rajtakaptam azon, hogy ebben reménykedik.
Milyen típus: jön-megy, és ír, ha eszébe jut valami, vagy
tudatosan leül, esetleg időkereteket is szab magának? Meséljen a
munkamódszeréről!
- Nincs ilyenem. Nem vagyok hivatalnok típusú író, nem írok mindennap,
csak mesélőkedvemben. A határidőktől bedugulnék. Azért írok, mert
már nem bírok tovább nem írni, és azért is, hogy meg legyen írva,
amit olvasni szeretnék. Azonosulok Bob Dylannel: "Egyszerűen
nem hallom, hogy bárki azt a zenét játszaná, ami a fejemben szól,
így hát nekem kell eljátszanom."
Milyen fordulópontok voltak a pályájában, amióta hivatásos
író?
- Megéltem, megkínlódtam, elfogadtam változásaimat. Oroszlánszív
kell ehhez. 
Kedvenc írói között tartja számon Kosztolányit,
Vonnegutot, Hrabalt, Chandlert, Rejtőt. Érez velük valamiféle rokonságot
is? Hogyan hatottak Önre?
- Mindannyian a homo sapiens fajhoz tartozunk, ez abszolút vérrokonság.
Ők lelkileg is közel állnak hozzám. Emberségükkel, életkedvükkel,
derűjükkel, tehetségükkel, humorukkal sokszor és sokképpen megérintettek,
felemelték a szívemet. A szűk látókörű emberek nagyon keveset tudnak,
de azt alaposan, írta P. Howard. Ez is az ő gondolata: A semmiből
is hatalom lesz, ha valaki meggyőz egy tömegnyi keserű életű embert,
hogy jogában áll jogtalanságot cselekedni. Róla jut eszembe: a franciák
megkeresték a tengerben(!) és eltemették a vadászgépével lezuhant
Saint-Exuperyjüket. Rejtő Jenő (és több más kiválóságunk) továbbra
is tömegsírban hever.
Az említett írók közt vannak olyanok is, akiket a hagyományos felosztás
szerint a "magaskultúrához" sorolnak, és olyanok is, akiket
a "szórakoztató irodalomhoz". Mi a véleménye az effajta
kategorizálásról?
- Úgy gondolom, mindannyian világverő tehetségek voltak, műfajfüggetlenül.
Nem hiszem, hogy - etikus emberek lévén - bármelyikük kirekesztő
lett volna rátermett írótársaival vagy azok műfajával szemben (avagy
éppen azért, mert a másik tehetséges). Egyetértek a csípős nyelvű
Voltaire-rel. "Minden műfaj jó, kivéve az unalmast".
Ha tartjuk magunkat a fenti beosztáshoz, önmagát hova sorolná?
Hol látja a helyét a kortárs magyar irodalomban?
- Délnyugatra. Tíz óránál. Ha nem kérdezi, eszembe nem jutott volna
ezen agyalni.
Az említett szerzőkön kívül mi vagy ki inspirálja?
- Szinte minden és bármi.
Ön hogy látja: reflektálnak a valóságra a regényei, vagy
inkább egyfajta menekülést nyújtanak belőle az olvasónak?
- A kikapcsolódás olyasmi, mint a wellness, nem menekülés, hanem
szükséglet. Kis időre hátrahagyjuk a taposókereket. Továbbá azért
is olvasunk, hogy választ kapjunk a minket foglalkoztató kérdésekre,
nem direkt formában. Ugyanerről szól a gyermekmese is: segít nem
félni vagy kevésbé félni, felold, szórakoztat. Az elsöprően tehetséges
Louis de Funes élete végéig önbecsülési válsággal küszködött, hogy
ő "csak" komikus, nem "rendes" színész, miközben
páratlan zsenialitással formálta meg a különféle - abszurd, gonoszdi,
görbetükrös - figurákat, rengeteg örömöt, mulatságot szerezve másoknak.
Az emberek önmagukon is jóízűen nevettek, és rajongták őt ezért.
És Ön, mint magánember, mit tesz inkább: reflektáló vagy
menekülő típus?
- Kos vagyok, Skorpió aszcendenssel. Nem is kérdés: reflektálok.
Falat bontok. Szerencsémre egy diplomatikus, higgadt Mérleggel élek
együtt, ő igyekszik fékezni, kiegyensúlyozni vadóc hajlamaimat.
Említette, de érződik is a nyilatkozataiból, hogy nem kitárulkozó
típus. Ez hogy jön össze, és hogyan egyeztethető össze egy olyan
"kitárulkozós" hivatással, mint az írói pálya?
- Az írás magános elfoglaltság, csendet, visszavonultságot kíván.
Az író a négy fal között érzi magát elemében, gondolatai, érzelmei
társaságában. Ha nem így volna, primadonnának vagy bonvivánnak ment
volna. S bármily abszurd, manapság tőle is elvárják, hogy kiálljon
a reflektorfénybe, viselkedjék váteszként, illegesse magát, feszt
deklarálja, mennyire szereti embertársait. Úgy vélem, ha ez nem
derül ki az írásaiból, reggeltől estig riszálhat, csak a rivaldafény
miatt fogják csodálni.

Érdekes, hogy a tanult foglalkozása sem
egy zárkózott embernek való. Hogy emlékszik vissza azokra az időkre,
amikor ápolónőként dolgozott?
- Köszönöm, jól. Gondolom, ugyanúgy, mint Rod Stewart a koporsókészítői,
Harrison Ford az asztalosi, Julia Roberts a pénztárosi múltjára.
Aligha véletlen, hogy épp arra a pályára kerültem. Végletes, drámai,
megrázó, gyönyörű, bestiális élethelyzetekkel találkoztam. Szerettem
ápolónő lenni, emberekkel törődni. Tengersok érzelmet kaptam cserébe.
Önmagát mennyire írja bele a regényeibe? Szokta esetleg
visszafogni magát, mert úgy érzi, túlzottan kiadta magát?
- Hehe, az örökzöld kérdés. Az író (akárcsak a színész) nem azonos
a karaktereivel, ő csak eljátssza azokat, a bőrükbe bújik, amíg
"dolguk van" egymással, aztán szépen különválnak. Megesik,
hogy az író (színész, zenész, énekes vagy bárki befutott) a népszerűség
kedvéért továbbra is az általa megformált figura törvényszerűségei
szerint igyekszik viselkedni. Ez az út rendszerint a dilibúvárhoz
vezet, számos példát látunk erre körös-köröttünk.
A sztárságot nem szereti, ez tiszta sor. Mi a helyzet a
rajongással?
- Ha a rajongó és a rajongott szinkronúszik, kölcsönös lehet a megajándékozottság.
Ha viszont különbözőképpen értelmezik a rajongást, az érdekes fejleményekhez
vezethet.
Hogy látja: az olvasói csak a műveivel törődnek, vagy keresik
mögöttük a szerzőt is?
- Némelyikük keresi, némelyiük nem. Aki keresi, előbb-utóbb eljön
a honlapomra, és elbeszélgetünk.
Ha indiántörténeteket írt, bizonyára olvasta is a nagy
klasszikusokat, úgyhogy az utolsó kérdésem a régi dilemmára vonatkozik:
Cooper vagy Karl May, és miért az, amelyik?
- Sose dilemmáztam ezen. Ez valami mondvacsinált versengés lehet,
kimaradtam belőle. Mindkettőjüktől olvastam néhány regényt, ám mert
jobbára nem azt írták, amire vágytam, saját kézbe vettem a dolgokat.
Bus András
2010.01.26 |