Vavyan Fable-t nem nehéz elérni - az egyik (ha nem "a") legnépszerűbb magyar írónő honlapján keresztül aktívan tartja a kapcsolatot mindenkivel, aki megkeresi. Ennek ellenére nemhogy nem veti meg a magányt, hanem egyenesen szükségesnek is tartja az írói hivatáshoz, és - ahogy ő fogalmazott, amikor felvettük vele a kapcsolatot - "bestiálisan messze lakik a zajló világtól", így a Női Lapozó kérdéseire is e-mailben adott választ. Mindenesetre hírnévtől a rajongókig, Bob Dylantől Voltaire-ig, Harrison Fordtól Karl Mayig sok mindenről és sok mindenkiről esett szó.

Női Lapozó: Tipikus női írónak tartja magát? Miben tükröződik Ön szerint a nőiessége a regényeiben?

Vavyan Fable: - Milyen a tipikus női író? Módis szingli-sztorikkal szórakoztatja az olvasót? Könnysajtoló mechanizmusokat indít be? Csipkelelkű? Nem szeretem a tipizálást, a bedobozolást, a műfaji korlátokat, az elvárásokat. Írónak tartom magamat, csak így, mezítlenül. A női mivolt természetesen átsugárzik az írásaimon, miként a másnemű íróknál a férfiúság, de ez egyik nemnél sem tudatos, szerencsés esetben.

Megfordítva az előző kérdést: nőknek szólnak a regényei?
- A statisztikák alapján több nő olvas, mint férfi. Eszerint tehát nekik szólnak, feltételezve, hogy az író az olvasónak ír, ám ez még vita tárgya. Statisztikán kívül sok férfiolvasóról tudok, néhányukkal beszélgetek is a honlapomon vagy személyesen. Írás közben viszont nem gondolok arra, hogy kik veszik kézbe majdan a regényt.

Mit gondol a férfi olvasóiról, milyennek tartja, milyennek ismeri őket?
- Ha ezen tépelődnék, mikor írnék?

Hogy látja egyébként: kik alkotják az olvasótáborát, mi az, ami közös bennük, vagy általánosságban elmondható róluk?
- Emberek alkotják, sokfélék. Például ilyen: "Büszke vagyok, ha megnéznek a buszon, amikor nevetek a könyveiden, egyáltalán arra, hogy sok emberrel ellentétben merek nevetni. A könyveidhez, azt gondolom, kell egy lelki érettségi fok, s ha ez megvan, az írásaid könnyebbé teszik az utat a valódi énünk felé. Sokkal inkább odafigyelek a környezetemre, emberekre, élőlényekre, szépségekre, csodákra. Ezt sokban neked köszönhetem. Te leírtad, én befogadtam. Köszönöm. (Kislány)"
Vagy ilyen: "Ma az Árpád-hídnál láttam egy hajléktalan fickót. Egy flaska víz és a Tűzvarázs volt a kezében. Szerintem ez volt minden vagyona, de úgy tűnt, nem bánja. (Kriterium)"
És ilyen: "A Kedves, mint egy kéjgyilkos című könyved elolvasása nekem speciel 24 óráig tartott. Utána kábé 2 hétre volt szükségem, mire hajlandó voltam más könyvet a kezembe fogni. Nemrég látogattam meg az Auschwitz-Birkenau táborokat. Nem sokkal utána olvastam a könyvet. Ennélfogva a Halálgyári képek kissé kiborított. Jobban, mint a történelemkönyvek. Jobban, mint akkor, az ott látottak. De az olvasottak után átértékeltem az ott látottakat is. Borzongtam, sírtam, megértettem. Megköszönöm. (Scani)"

Eseményekben gazdag regényeket ír, lényegre törő, feszes stílusban. Mit szeret jobban és miért: kitalálni a történetet, vagy felépíteni, formázni a szöveget?
- A teljes folyamatot szeretem, gyakorlatilag az életem minden pillanatában e stádiumok valamelyikében vagyok. Egy csepp nüansz: nem kitalálom, hanem rám talál; nem felépítem, hanem felépül - magától, ha engedem.

Polgári neve: Molnár Éva
Született: 1956. március 20.
Férjnél van, egy fiúgyermek édesanyja.
Eredeti foglalkozása: ápolónő
Első regénye: A Halkirálynő és a kommandó (1987)
Következő műve: Csontfuvola (megjelenés: 2010 tavasza)
Könyvei eddig több mint 3,5 millió példányban keltek el.

És az előfordult már, hogy önismétlésen kapta magát, vagy szokott tartani ilyesmitől?
- Mást már rajtakaptam azon, hogy ebben reménykedik.

Milyen típus: jön-megy, és ír, ha eszébe jut valami, vagy tudatosan leül, esetleg időkereteket is szab magának? Meséljen a munkamódszeréről!
- Nincs ilyenem. Nem vagyok hivatalnok típusú író, nem írok mindennap, csak mesélőkedvemben. A határidőktől bedugulnék. Azért írok, mert már nem bírok tovább nem írni, és azért is, hogy meg legyen írva, amit olvasni szeretnék. Azonosulok Bob Dylannel: "Egyszerűen nem hallom, hogy bárki azt a zenét játszaná, ami a fejemben szól, így hát nekem kell eljátszanom."

Milyen fordulópontok voltak a pályájában, amióta hivatásos író?
- Megéltem, megkínlódtam, elfogadtam változásaimat. Oroszlánszív kell ehhez.

Kedvenc írói között tartja számon Kosztolányit, Vonnegutot, Hrabalt, Chandlert, Rejtőt. Érez velük valamiféle rokonságot is? Hogyan hatottak Önre?
- Mindannyian a homo sapiens fajhoz tartozunk, ez abszolút vérrokonság. Ők lelkileg is közel állnak hozzám. Emberségükkel, életkedvükkel, derűjükkel, tehetségükkel, humorukkal sokszor és sokképpen megérintettek, felemelték a szívemet. A szűk látókörű emberek nagyon keveset tudnak, de azt alaposan, írta P. Howard. Ez is az ő gondolata: A semmiből is hatalom lesz, ha valaki meggyőz egy tömegnyi keserű életű embert, hogy jogában áll jogtalanságot cselekedni. Róla jut eszembe: a franciák megkeresték a tengerben(!) és eltemették a vadászgépével lezuhant Saint-Exuperyjüket. Rejtő Jenő (és több más kiválóságunk) továbbra is tömegsírban hever.

Az említett írók közt vannak olyanok is, akiket a hagyományos felosztás szerint a "magaskultúrához" sorolnak, és olyanok is, akiket a "szórakoztató irodalomhoz". Mi a véleménye az effajta kategorizálásról?
- Úgy gondolom, mindannyian világverő tehetségek voltak, műfajfüggetlenül. Nem hiszem, hogy - etikus emberek lévén - bármelyikük kirekesztő lett volna rátermett írótársaival vagy azok műfajával szemben (avagy éppen azért, mert a másik tehetséges). Egyetértek a csípős nyelvű Voltaire-rel. "Minden műfaj jó, kivéve az unalmast".

Ha tartjuk magunkat a fenti beosztáshoz, önmagát hova sorolná? Hol látja a helyét a kortárs magyar irodalomban?
- Délnyugatra. Tíz óránál. Ha nem kérdezi, eszembe nem jutott volna ezen agyalni.

Az említett szerzőkön kívül mi vagy ki inspirálja?
- Szinte minden és bármi.

Ön hogy látja: reflektálnak a valóságra a regényei, vagy inkább egyfajta menekülést nyújtanak belőle az olvasónak?
- A kikapcsolódás olyasmi, mint a wellness, nem menekülés, hanem szükséglet. Kis időre hátrahagyjuk a taposókereket. Továbbá azért is olvasunk, hogy választ kapjunk a minket foglalkoztató kérdésekre, nem direkt formában. Ugyanerről szól a gyermekmese is: segít nem félni vagy kevésbé félni, felold, szórakoztat. Az elsöprően tehetséges Louis de Funes élete végéig önbecsülési válsággal küszködött, hogy ő "csak" komikus, nem "rendes" színész, miközben páratlan zsenialitással formálta meg a különféle - abszurd, gonoszdi, görbetükrös - figurákat, rengeteg örömöt, mulatságot szerezve másoknak. Az emberek önmagukon is jóízűen nevettek, és rajongták őt ezért.

És Ön, mint magánember, mit tesz inkább: reflektáló vagy menekülő típus?
- Kos vagyok, Skorpió aszcendenssel. Nem is kérdés: reflektálok. Falat bontok. Szerencsémre egy diplomatikus, higgadt Mérleggel élek együtt, ő igyekszik fékezni, kiegyensúlyozni vadóc hajlamaimat.

Említette, de érződik is a nyilatkozataiból, hogy nem kitárulkozó típus. Ez hogy jön össze, és hogyan egyeztethető össze egy olyan "kitárulkozós" hivatással, mint az írói pálya?
- Az írás magános elfoglaltság, csendet, visszavonultságot kíván. Az író a négy fal között érzi magát elemében, gondolatai, érzelmei társaságában. Ha nem így volna, primadonnának vagy bonvivánnak ment volna. S bármily abszurd, manapság tőle is elvárják, hogy kiálljon a reflektorfénybe, viselkedjék váteszként, illegesse magát, feszt deklarálja, mennyire szereti embertársait. Úgy vélem, ha ez nem derül ki az írásaiból, reggeltől estig riszálhat, csak a rivaldafény miatt fogják csodálni.

Érdekes, hogy a tanult foglalkozása sem egy zárkózott embernek való. Hogy emlékszik vissza azokra az időkre, amikor ápolónőként dolgozott?
- Köszönöm, jól. Gondolom, ugyanúgy, mint Rod Stewart a koporsókészítői, Harrison Ford az asztalosi, Julia Roberts a pénztárosi múltjára. Aligha véletlen, hogy épp arra a pályára kerültem. Végletes, drámai, megrázó, gyönyörű, bestiális élethelyzetekkel találkoztam. Szerettem ápolónő lenni, emberekkel törődni. Tengersok érzelmet kaptam cserébe.

Önmagát mennyire írja bele a regényeibe? Szokta esetleg visszafogni magát, mert úgy érzi, túlzottan kiadta magát?
- Hehe, az örökzöld kérdés. Az író (akárcsak a színész) nem azonos a karaktereivel, ő csak eljátssza azokat, a bőrükbe bújik, amíg "dolguk van" egymással, aztán szépen különválnak. Megesik, hogy az író (színész, zenész, énekes vagy bárki befutott) a népszerűség kedvéért továbbra is az általa megformált figura törvényszerűségei szerint igyekszik viselkedni. Ez az út rendszerint a dilibúvárhoz vezet, számos példát látunk erre körös-köröttünk.

A sztárságot nem szereti, ez tiszta sor. Mi a helyzet a rajongással?
- Ha a rajongó és a rajongott szinkronúszik, kölcsönös lehet a megajándékozottság. Ha viszont különbözőképpen értelmezik a rajongást, az érdekes fejleményekhez vezethet.

Hogy látja: az olvasói csak a műveivel törődnek, vagy keresik mögöttük a szerzőt is?
- Némelyikük keresi, némelyiük nem. Aki keresi, előbb-utóbb eljön a honlapomra, és elbeszélgetünk.

Ha indiántörténeteket írt, bizonyára olvasta is a nagy klasszikusokat, úgyhogy az utolsó kérdésem a régi dilemmára vonatkozik: Cooper vagy Karl May, és miért az, amelyik?
- Sose dilemmáztam ezen. Ez valami mondvacsinált versengés lehet, kimaradtam belőle. Mindkettőjüktől olvastam néhány regényt, ám mert jobbára nem azt írták, amire vágytam, saját kézbe vettem a dolgokat.

Bus András
2010.01.26