Főszereplői női hősök. Olyanok, akik tűzön-vízen átgázolva megküzdenek az ellenséggel, a szerelemmel, a világgal, mígnem győzedelmeskednek. Mesés meséi nagyhírűvé tették a parányi hölgyet, aki a szentendrei HÉV-nél vár. Az egyik kezében slusszkulcs, a másikban egy tölcsér túrófagyi, mint mondja, nem tudott ellenállni. Aztán bevágódunk a dzsipjébe, és meg sem állunk az ő birodalmáig. Az autóval átvágunk hegyen-völgyön-patakon, aztán egyszer csak egy vaskapu nyílik meg előttünk. A kis "lakótelepen" körben nyolc ház, nyolc kerttel. Két kutya üdvözöl bennünket a bejáraton túl, a házban pedig számtalan macska tanyázik, és Merlin, a termetes papagáj. Az írónőnek épp tele van a hócipője a Hócipő névre hallgató cicájával, ezért gyorsan kiebrudalja őt a fotelból.

Rettegő kismama

- Amikor ideköltöztetek, már akkor is ilyen telepszerű volt a lakóhelyetek?

- Nem, akkor még csak három házról volt szó. De az építtető megkapta a vérszem nevű betegséget, és idővel nyolc házat rittyentett ide, egyre kisebb kertekkel. Nekünk szerencsénk volt, mert a mögöttünk lévő szántóföldből évente elkunyerálhattunk egy-egy darabot. Így lett négyszázötven négyszögöles a kertünk, meg is szakadok a művelésében. (Ez utóbbi mondatot Merlin zeneileg alá is festi egy óriási füttyentéssel.) Egyébként kiapadhatatlan forrása ez a lakóközösség a színes figuráknak. Sokaknak kellene már jogdíjat fizetnem.

- Gyerekként is szeretted az állatokat?

- Igen. Már a nagypapáméknál volt egy kutyám, akit nagyon szerettem. Aztán elütötte őt egy autó, de nekem nem mondták meg, azt állították, hogy elveszett. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy meghalt. Később jött mindenféle állat, egér, béka, mikor mi. Amikor már én is tarthattam kutyát, macskát, akkor a kisebb jószágok elmaradtak. Az esküvőm után azonban az anyósom hallani sem akart arról, hogy kutyát vigyünk a közös otthonunkba, így egy ideig ismét teknősbékát tartottam. Később viszont lovat is vettem, pedig nem akartam, csak elkísértem egyik ismerősömet vásárolni. Aztán megláttam Csitrit, aki akkoriban még nem tanúsított vonzalmat irántam. De nekem felkeltette az érdeklődésemet, mondtam is az ismerősömnek, ha neki nem kell, akkor majd én megveszem. Nem tudtam még lovagolni, a lóról sem tudtam semmit, lehetett volna akár három lába is. A pasas megvette magának, de két hónap múlva felhívott, hogy vihetem, mert neki már nem kell. Azóta naponta együtt vagyunk. Többféle félelmet kellett leküzdenem, de ma már jól megy a lovaglás. Ha olyanom van, leszállok és legeltetem. Máskor vágtázunk, ám sokszor csak nézdegélek a hátáról.

Közben az egyik madara következetes munkával szétszed egy papír üdítős dobozt, ő ugyanis a család konyhamalaca, aki apróra szedi a hulladékot. Vendéglátóm felpattan, és megmutatja, milyen kálciumos valamit vegyek a papagájaimnak, hogy ne egyék a falat.

- Az Édentől keletre című regényből nagyon megmaradt bennem az a kép, amikor a csaj terhes lesz, és nyalja a falat. Ott is hagyja a családját. Rettegtem is rendesen, hogy mi lesz velem, ha várandós leszek. Szerencsére a fal is megúszta, és én is.

- Akkor ezek szerint nem véletlen, hogy csak egy csemetéd van?

- De, a véletlen műve, ugyanis megbeszéltük a férjemmel, hogy addig meg sem állunk, amíg fiunk nem születik. Elsőre sikerült. Az első három év elég nehéz volt a fiammal. A férjem alighogy kihozott a kórházból minket, elhúzott vidékre dolgozni. Persze bedöglött a hűtőgép, és mellesleg negyvenkét fokos meleg is volt. Szerelőért rohangáltam, a kutyát is illett napjában háromszor-négyszer levinni, és mellesleg újdonsült anyuka voltam egy pici babával. És ha nekem naponta nincs meg az az egy-két órám, amíg egyedül ücsörgök a zugomban, megőrülök.

- Mi a csillagjegyed?

- Hosszú ideig úgy tudtam, Halak vagyok. Aztán kiderítettük, hogy mivel március 20-án éjjel tizenegykor születtem, az már Kos. Az aszcendensem viszont Skorpió. Elég kritikus típus vagyok, de önmagammal szemben is.

- Van testvéred?

- Nincs. Akkoriban biztosan nyavalyogtam én is tesóért, de hát a lakáshelyzet... Először a nagymamáékkal laktunk, később pedig a Lumumba utcában, egy egyszobás lakásban. Nem volt túl kényelmes, de sokat megtudtam a szexről. Tizenkét éves voltam, amikor egy két és félszobásba költöztünk, amihez kert is tartozott, így rögtön kitárult előttem a természet. Őszintén szólva rettenetes gyerek voltam. Mivel fiúnak szántak, elég fiús lettem. A babázás soha nem kötött le, a suliban sem sokat dicsértek a tanárok. Ha a papa szülői értekezletre ment, már előre bekészítettem a nadrágomba a párnákat, mert tudtam, jön a nadrágszíj. Az összes felnőttkori fóbiánkat gyerekként szedjük össze. Én is gyűjtögető életmódot folytattam.

- Miket szedtél össze?

- "Megtanultam", hogy a felnőttnek mindig igaza van, és nem szabad nemet mondani. Arra tanítottak, hogy tiszteld az időseket, köss kompromisszumokat, és nem szabad nyíltan megmondani az igazat. Pedig mindenkinek sokkal jobb lenne, ha az mondanánk, amit gondolunk. Azt is belénk nevelték, hogy jobb a nyájba tartozni, mint a saját fejünk után menni.

- Mikor tanultál meg nemet mondani?

- A húszas éveimben. De a Skorpió és a Kos csillagjegyem miatt nem szeretek olyanoknak hízelegni, akiket ki nem állhatok, és olyan kompromisszumokat kötni, melyekre nincs szükség.

Regények a máglyán

- Miért akartál egészségügyi iskolába menni az általános után?

- Nem én akartam, hanem a mamám. Akkoriban már nem nagyon szerettem tanulni, mert mással voltam elfoglalva. Az eredményeim sem voltak túl fényesek, de anyu úgy érezte, mindenképpen le kell érettségiznem. És oda nem kellett felvételizni. A második év elején azonban kirúgtak a természetem miatt. "Borzasztó" dolgokat műveltem. Dohányoztam, és rajtakaptak a staubbal. Ráadásul akkor már körbejártak az osztályban az indiánregényeim, és azzal voltam elfoglalva, hogy ki, milyen méltatást ír róluk.

- Hány éves korodban kezdtél el írni?

- Tizenegy. Nem találtam más elfoglaltságot, hát írtam. Tegnap beletúrtam a régi dolgaimba, és megtaláltam az első indiánregényeimből néhányat. Iszonyatosak. Meg is eskettem a hitvesemet, hogy ha előbb halnék meg, akkor mindet kicipeli a kertbe, és máglyát rak belőle, nehogy megtalálják utánam ezeket a giccseket. Gyermekkoromban az ismerősök kedvesen azt mondták, irkáljak normálisabb dolgokat. Még középiskolás voltam, amikor első lettem egy novellámmal a budapesti diákpályázaton, s az országoson is bronzérmet kaptam. A novella címe az volt, hogy: Találkoztam az őrülttel, aki megkérdezte, miért élek... és ez így folytatódott három percig. Akkor úgy éreztem, hogy én már kész író vagyok, és térden állva könyöröghetnek nálam újabb gyöngyszemekért. De ez kicsit máshogy alakult. Harmincegy éves voltam, mikor megjelent az első könyvem.

- Addig mit csináltál? Házaltál?

- Regényekkel még nem. Novellákat küldözgettem irodalmi lapokhoz. Az egyik Mozgó Világos atyaúristen azt mondta, hogy jó-jó, de még sokat kellene tanulnom, olvasnom. Ezzel nagyon jót tett nekem, mert ezután csak magamnak írtam. Magának pedig tökéleteset akar nyújtani az ember, és emeli a színvonalat. Most is egyre feljebb teszem a lécet. A regényeim kéziratai pedig körbejártak a barátoknál. A kiadók visszadobták a Mesemaratont azzal, hogy nem bírják ezt a nem létező angol humort, és Rejtő-utánérzést. Idővel megtanultam ezen kuncogni úgy, hogy ne törjön össze a lelkem, és ne keressek kardot, amibe beleomolhatok.

- És ápolónő voltál...

- Igen, és nagyon imádtam. Legfőképpen az emberi kapcsolatok miatt. Ott is előbújt belőlem a tökéletesre való törekvés, és folyton kérdezgettem, hogy mit miért csinálunk. Máig sem szégyellek kérdezni, és elismerni azt, amit nem tudok.

- Lelkileg nem viselt meg a halál közelsége?

- De, rettenetes volt, amikor egy-egy műszakban többen is meghaltak. Vagy ha olyan betegeket veszítettünk el, akik visszajártak, és régóta ismertük egymást. A betegek is szerettek engem, amikor meghallották a klumpám kopogását, már mondták: de jó, megjött az Évike. Amikor gyesen voltam, szinte naponta álmodtam, hogy bemegyek a kórházba, kiosztom a hőmérőket, és megkérdezem a betegektől, hogy vannak. Miután a fiam, Zoli megszületett, azért akadtak üresjárataim, amikor muszáj volt írnom.

Halálfej a margón.

- Muszáj volt?

- Igen, az az igazság, én muszájból írok. Írnom kell, és kész. Belső kényszer. Akkor azt hittem, hogy ez senkit sem érdekel, ezért magamnak írtam. Így elég hihetetlen volt, számomra, amikor a Halkirálynő és a kommandó már a boltokban volt, és csak fogyott, fogyott és fogyott. Nemsokára megjelent a Halál zsoldjában, és három hét alatt elkapkodták. Már várták az emberek. A mai napig hihetetlen számomra ez a siker. A most megjelent fantasym, a Varázscsók gyötrelmesen szép szülés volt. Megtörtént velem az egész. Remegtem, fáztam, meghaltam, velük, elhagytak. Hosszú ideig írtam, mert a történet világát én építettem. A fantáziámmal soha nem voltak gondok. Irigylem Lőrincz L. Lászlót, aki úgy ír, hogy leül nyolckor, délben feláll, ebédel, és utána éli a magánéletét. Én úgy írok, hogy hétszámra nem csinálok semmit. A fejemben zümmög a történet, és egyszer csak úgy érzem, hogy le kell ülnöm. És hagyom magam, de ekkor már szinte szóról szóra hallom a párbeszédeket.

- Első könyvedet már Vavyan Fable-ként jegyezted.

- Igen, mert nem tudtam elképzelni, hogy egy kitalált környezetben játszódó történetet Molnár Évaként jegyezzek. Úgy gondoltam, hogy adott a férjem szép vezetékneve, a Bánfalvy, és az én szeretett keresztnevem, az Éva. No, akkor ebből alkossunk valamit! A hitvesem elővett egy szókirakó játékot, és kirakott kétszázhúsz verziót. Az egyik kiadós hölgy azt mondta, ezt a nevet az életben nem jegyzik meg. Én pedig megvontam a vállam, és úgy maradtam. A Vavyan jól cseng, a Fable meg százkét nyelven mesét jelent, és lőn csoda. Anno az indiánregényeket Eva Thorn néven írtam. A kettő között, amikor normális novellákat írtam, voltam M. Pálffy Éva, Molnár Éva.

- Milyen érzés, amikor kijön a nyomdából egy új könyved?

- Először csak fogdosom, tapogatom. Bele-bele olvasgatok, néhány napig még vele alszom. Aztán egy idő után képes vagyok elolvasni is. Először a szerkesztő látja a kéziratot, és szerencsére Fodor Ákossal nagyon megértjük egymást. Ákos a margóra rajzolgat különböző halálfejeket, röhögő arcokat, odaírja, hogy marhácska, így üzen. Amikor Ákos egykoron felhívott, nem hittem, hogy őszinte a dicsérete. Aztán lassan összebarátkoztunk. Mert én csak látszatra vagyok közvetlen, igazából úgy elszigetelem magam, mint a paksi atomerőmű. Aztán ideköltöztünk, és két évig nem volt telefonunk. Táviratilag értekeztünk a kéziratokról.

- Mit csinálsz, miután megjelenik az új könyved?

- Nem tudom, ki mondta, hogy olyan egy könyvet befejezni, mint egy gyereket kivinni a hátsó udvarba, és lepuffantani. Nagyon nehéz. Úgy keresek valami elfoglaltságot, mintha valami nagy veszteség ért volna. Megyek a lóhoz, a kertbe, és sokszor elutazom valamerre.

- Te olyan vagy, vagy olyan szeretnél lenni, mint a nőalakjaid?

- Egyik sem igaz, az viszont biztos, hogy ezek a karakterek nem teljesen idegenek tőlem. Ha nem írnék, akkor is valami mozgalmas dolgot csinálnék. Például rendőr lennék, de nem hiszem, hogy Magyarországon.

- És mi leszel, ha nagy leszel? Mármint a következő életedben?

- Valószínűleg Angliában vagy Walesben fogok élni, mert ott mindig nagyon otthon éreztem magam. Annak ellenére, hogy nem beszélek angolul. És hát tudjuk, hogy nincs idő, az ókor is most játszódik valahol. Ezért pár száz évvel korábban élnék ott. Ezenkívül kipróbálnám az olyan anya-gyermek kapcsolatot, amely egy életre szóló barátság. Mert szeretem ugyan a mamámat, de nem hozzá fordulok, ha baj van. És vannak problémáim a babráló, molyoló, aprólékos Szüzekkel, pedig a horoszkópom szerint Szűz leszek következő életemben.

Tiltott gyümölcs

- Otthon szigorúan fogtak?

- Igen. A pasizásokba is beleszóltak. A mamám talált nekem egy Balázst, aki nagyon rendes fiú volt. Aztán anyu kolléganőjének a fiát találta meg nekem, és úgy gondolta, inkább azzal járjak, mint a szívszerelmemmel. Ezzel sikerült majdnem belesodornia egy házasságba, már az időpont is ki volt tűzve. Annyira tiltottak a fiútól, hogy azért is kellett. Ez még az érettségi után történt.

- A férjedet rögtön elfogadták?

- Nem, hiszen én választottam. A kórházban ismerkedtünk meg, ahol térdsérüléssel feküdt. Elég hamar kinéztük egymást magunknak. Huszonegy évesen mentem férjhez, de jól ellettünk volna papír nélkül is, csak hát muszáj volt a szülők miatt. Az is nagy felháborodást váltott ki, hogy megtartottam a lánynevemet.

- Könnyű vagy nehéz veled együtt élni?

- Nehéz, főleg amikor már dudorodik bennem a történet, mert olyankor nagyon érzékeny vagyok. Amikor a vége felé járok, már semmi más nem érdekel.

- Hogyan lettél szerelmes a növényekbe?

- Ez rejtély, ugyanis a hétvégi telkünkön csak addig gyomlálhattam, amíg ki nem téptem a haszonnövényeket is. Ennek ellenére szeretek a zöldben üldögélni. Ma már, ha hazajövünk a városból, és tele van a fejem, akkor kimegyek a kertbe, magamhoz ölelek egy fát, és megnyugszom.