Írónő és kerítőnő

Van, akinek ő a hazai ponyvairodalom First Ladyje. Van, aki éppen szabályokat áthágó, sajátos stílusa miatt kedveli. Egy biztos: az Álomhajsza, a Pepita macska, a Szennyből az angyal szerzője, Vavyan Fable, a legolvasottabb írók közé tartozik.

Szentendre talán legszebb részén lakik, sokan úgy emlegetik: ez a Dunakanyar Beverly Hillse. Az írónő kertjébencsodaszép,ritkaságszámba menő növények. Három bájos blöki mutatja csaholva az utat, míg a nappaliban lustán nyújtózkodó macskák hatalmas ásításokkal, megvető pillantásokkal mérnek végig. Papageno, a jákó papagáj nagyot rikkantva telepedik a vállamra. A télikertben nőtt óriási banánfa alól selyemtyúkok rikoltozása hallatszik, melyet hiába próbálnak elnyomni a jóval kevésbé erőteljes hangú bülbülök. Igazi állatparadicsom Vavyan Fable, alias Molnár Éva otthona. Hogy azért a beszélgetésünk se a megszokott módon történjen, arról Zsabó, a befogadott keverék blöki gondoskodik. Mellém telepedve, a fülemet és a kezemet rágva figyelmeztet: ő is van olyan leány - pontosabban kutya - a gáton, mint a gazdája megannyi, meghökkentő főhősnője. Így Papagenóval a vállamon, a jól megtermett Zsabóval az ölemben, és egy cicussal a lábamon igazi szürrealista körülmények között faggathatom az írónőt.

A múzsa neve: Gojko Mitic

- Hogyan lesz valaki lelkes ápolónőből meghökkentő stílusú regények írója?

- A történet kicsit előbb kezdődött. Egyke voltam, a mamámék pedig folyton dolgoztak. Rettenetesen unatkoztam! A gyerekirodalmon gyorsan túltettem magam, majd rájártam a spájzban eldugott felnőttkönyvekre. Miután elolvastam Moravia A római lányát és társait, a saját mulattatásomra kezdtem írni. Rengeteget lógtam a suliból, és tanulás helyett Gojko Mitic lapos történetű indián filmjeiben gyönyörködtem. Az első irományom valamilyen lóversenyes krimi volt, na meg Gojko Mitic ihletésére indiántörténetek garmadája. Az iskolában az indiánregényeket tartalmazó spirálfüzeteim körbejártak a pad alatt, és a befűzött pótlapokra az osztálytársaim biggyesztették kritikáikat. Gyorsan kiderült, hogy írásfüggő lettem, ez a szenvedély pedig egyre inkább megfertőzött.

- Szóval nem volt könnyű gyerek...

- Saját magamnak voltam a legsúlyosabb. Mindenesetre ez nem volt könnyű periódusa az életemnek. A fiamon látom, milyen feszült lehet egy kamasz, és mekkorát tud robbanni. Kettőnk között csak annyi a különbség, hogy én kiírtam magamból, ami bántott, a fiam pedig inkább az internettel kompenzál. Persze a "jó" magatartásommal egyenes arányban találtam a tanulásnál sokkal érdekesebb elfoglaltságokat is. Így amikor akadt egy középiskola, ahová felvételi nélkül bejutottam, adva volt, hogy az egészségügy mellett kötelezem el magam. Persze szegény szüleim romokban hevertek. Egyetemi tanulmányaimról, karrieremről szőtt álmaik - úgy tűnt - a semmibe vesztek. Különösen akkor, amikor második év elején a matektanárral történt összetűzésem után eltanácsoltak. Az új suli mellett elkezdtem a kórházi gyakorlatot, és...

- És innen is kirúgták...

- Dehogy! Épp ellenkezőleg: beleszerettem! Imádtam! Sőt a végén gyönyörűen sikerült az érettségim. Gyakran még most is arról álmodom, hogy szétosztom a betegek között a hőmérőt, vagy beadom nekik az injekciókat. De előbb vagy utóbb választanom kellett a kórház és az írás között. Főleg, hogy az első könyvem sikeres lett: száznégyezer példányban fogyott el.

Szeretettel: Balogh Mariska

- Milyen fegyelmezetten válaszolgat! Pedig könyvei szereplőire nem a fegyelmezettség, nem a szokványos cselekvés a jellemző!

- Nem tehetek róla, elfuserált agyam van! Vagy a fonákját látom meg a dolgoknak, vagy pluszban még hozzájuk képzelek valamit. És nem csak a könyveim írásakor. Az ismerőseim mondják, ha elmesélek valamit, azt előbb el kell osztani, majd kivonni, csak így jön ki belőle az igazság. De azért mégsem nevezném ezt füllentésnek! Egyszerűen szeretem továbbgondolni a dolgokat, a képzeletemet ráereszteni a szokványos történésekre. Vagy személyekre...

- A férje és a fia hogyan viseli ezt?

- Hozzászoktak. Persze vannak nehezebb időszakok. Főleg, amikor új regényt írok. Ilyenkor nagyon rosszul tűröm, ha háziasszonyi mivoltomra figyelmeztetnek. Én elvárom(nám), hogy ha fölvonulok a dolgozószobámba, akkor mindenki vegye úgy, hogy nem vagyok itthon, és ne érdeklődjenek az ebéd, vagy a mosatlan ruhák felől.

- Akárcsak könyvei főhősei... Nem sértődnek meg az ismerősei, ha róluk mintázza valamelyik furcsa szereplőjét?

- Noel nevű kedves takarítónő hősömet például egy ellenszenves, gusztustalan, asztmás valaki ihlette. Aki mindezek mellett férfi volt... Másik főhősömet egy copfos, a zebrán előttem áthaladó, sugárzó pasiról mintáztam. De több könyvemben megörökítettem hajdani, enyhén szólva kiállhatatlan ismerősömet.

- Mielőtt lázasan járó agyamban már valamelyik abszurd szereplő bőrében látnám magam, inkább arról meséljen: hogyan lett Molnár Évából Vavyan Fable?

- Ez a férjem "bűne"! Ő a Bánfalvy vezetéknévre hallgat, így a Bánfalvy Évából a Vágó féle kockajáték alapján kirakott harmincnyolc féle nevet. Amikor egy szerkesztő a végeredményt meglátta, azt mondta: na, ez az a név, amit senki nem fog megjegyezni! Részben igaza lett. Mikor az egyik Heti hetesben másodszor is Vavyan Fable-idézetet küldött be valaki, Verebes István kiakadt, és közölte: Vavyan Micsoda? Balogh Mariska! Erre legújabb könyvemből, a Halálnak halálával címűből küldtem neki egy tiszteletpéldányt a következő dedikációval: "A címet ne vegye magára. Szeretettel: Balogh Mariska". Egyébként már meg sem lepődöm, hogy a szakma úgy tesz, mintha nem is léteznék. Pedig kiderült, hogy Spiró György például olvas engem. Az olvasóimmal rendszeres kapcsolatban vagyok. Van egy honlapom, és az itt feltett kérdésekre mindig válaszolok. A firkaoldalon irogatókkal pedig találkoztam egy jó kis bulin. Itt már olyan szerelmek is születtek, amelyek alapján joggal nevezhetnének akár kerítőnőnek is.

Én erre is, de a könyveimre is nagyon büszke vagyok.