- Sokan úgy vélik, hogy az írónak folyton-folyvást élményeket kell szereznie. Te egy faluvégi házban laksz és szeretteid legszűkebb körén túl főként állatok vesznek körül. Miből tudsz újabb és újabb ötleteket meríteni kaland- és fantasy-regényeidhez?

- Tényleg nem tudom, mi táplálja a fantáziámat, de halálbiztosan nem az, hogy a hatos villamoson utazgatnék reggeltől estig, vagy hogy partikra járnék. Persze biztosan van valami "kút", amiből egy író meríthet, csak az nem közkút, amit mindenki körbeáll, és nem feltétlenül a város központjában van.

- Emlékszel-e az első írásélményeidre?

- Tizenegy éves koromban kezdtem "regényeket" irkálni. Addigra végeztem a gyerekkönyvtárral. A felnőttbe még nem voltam jogosult beiratkozni, így az otthoni könyveket is mind elolvastam, amelyek két sorban szorongtak a polcon: elöl a Lenin Összes meg a hasonlók, hátul Chandler, Rejtő, Berkesi, Szilvási, Moravia, Zola és társai... Nem, Moravia a spájzban volt eldugva. George Sand-ot is olvastam, meg Stendhal-t, mindenfélét behabzsoltam.

- Volt valami, amire azt mondtad: ez igen, ilyet kellene csinálni - vagy azért kezdtél írni, mert nem találtad meg közöttük azt a történetet, amit kerestél?

- Inkább nem találtam meg a történetemet. Bob Dylan is azért ír zenét, mert mástól nem hallja azt a dalt, amit hallani szeretne.

- Jól tudom, hogy először indiános történetet vetettél papírra?

A legelső valami lóversenyes krimi volt, de nem tudnék rá jobban visszaemlékezni, és aztán jöttek az indián regények - Karl May, Cooper hatására, meg aztán ott voltak az indián filmek Gojko Mitic-csel, jaaaj . . . !

- Megmutattad valakinek zsenge írásaidat, vagy szemérmesen rejtegetted őket?

- Mindaddig szemérmes voltam, míg meg nem írtam valamit, akkor viszont nagy adakozási kényszer úrhodott el rajtam: most azonnal lássa mindenki, hogy mit izzadtam ki, vagy mi kívánkozott ki belőlem! Eleinte tényleg eléggé izzadságos volt az egész, mert nagyon kellett keresgélnem a szavakat, mindemellett rettenetesen dagályos, ömlenyes, szörnyű dolgokat írtam. A történetek kétségkívül izgalmasak voltak, ám technikailag akkoriban még nem nagyon jeleskedtem.

- Majdnem mindenki kipróbálja az írást, a képregényrajzolást, ezt-azt, de a legtöbben hamar be is fejezik. Te sosem hagytál fel vele, vagy voltak olyan évek az életedben, amelyek egészen másról szóltak?

- Voltak, igen. Amikor pályakezdőként kórházban kezdtem dolgozni, mindennap olyan fáradtan érkeztem haza a munkából, hogy egyszerűen képtelen lettem volna a tollat fölemelni. Lerogytam, ücsörögtem, és üveges szemekkel bámultam magam elé, miközben valamin iszonyatos "hóesés" volt a fejemben. Szóval, marhára tudtam volna írni.

- Hogyan nyílt alkalmad arra, hogy megírd az első felnőttkori regényedet?

- Egyszer vesemedence-gyulladásom volt, ami miatt három hétre ágyba parancsoltak. Hát az szörnyű volt, de megértették velem, hogy ha sokat ugrálok, akkor szívizom-gyulladástól kezdve mindenféle bajom támadhat. Úgyhogy megpróbáltam betartani az utasítást: feküdjek. Akkor lettem terhes a gyermekemmel és akkor lettem terhes az első regényemmel, A pokol is elnyeli-vel. Három hét alatt megírtam, majd később elkezdtem csiszolgatni, ezezni-azozni, legépelni...

- Merthogy első nekifutásra kézzel írtad.

- Igen, egy füzetbe. Azt hiszem, tizenhét éves voltam, amikor az Országos Diáknapok versenyén országos harmadik díjat nyertem egy nagyon szürreális-elmebajos novellával, és ennek örömére nagypapámtól kaptam egy írógépet. Azzal az írógéppel jól legépeltem A pokol is elnyeli füzetkés változatát, és aztán nem is tudom, hányadik verzióból lett könyv.

- Az író választ műfajt, vagy a műfaj írót? Magyarul: gondolkodtál-e valaha azon, hogy na, most ilyen-olyan műfajú regényt kellene írni, mert az sikeresebb lehet - vagy pedig a történet jön magától, és aztán mások besorolják valamilyen stílus és műfaj kategóriájába?

- Soha nem szerettem műfajilag behatárolni azt, amit csinálok. Nem tudom, ki mondta: "akkor ülök le írni, amikor már nem tudnék nem írni, mert belehalnék" ezzel nagyon egyetértek. A műfaj, pontosabban a mondandó és a mű találja meg az embert, és ha valaki maga keresi ezeket a dolgokat, az nem nagyon szokott sikerre vezetni. Soha nem határoztam el, hogy sikeres dolgokat fogok írni, magam csodálkoztam a legjobban, amikor az elsőként megjelent Halkirálynő és a kommandó 140 ezer példányban elfogyott pillanatok alatt, és még annál is "pillanatok alattabb" fogyott el másodikként megjelent regényem, A halál zsoldjában. Én leginkább magamnak írdogáltam ezeket a történeteket és eszembe nem jutott volna, hogy ezzel bárkit le tudok nyűgözni, el tudok varázsolni; nem volt bennem soha ilyen elhatározás. Azt sokan mondták nekem, hogy írjak rendes dolgokat, úgynevezett szépirodalmat, csakhogy ezt azóta sem tudom értelmezni, mert az úgynevezett szépirodalomban is alkotnak rosszat, meg kevésbé rosszat, meg nagyon jót. Az emberek műveket írnak, és azokat valamilyen színvonalon írják meg, és nem hiszem, hogy a műfajuk alapján kéne megkülönböztetni őket. Így aztán hiába próbálkozott azzal bárki is, hogy engem "jó útra" térítsen, nem sikerült.

- Van-e valamiféle vezérgondolatod, koncepciód, amikor eldöntöd, hogy újabb történet írásába kezdesz, vagy inkább hagyod magad "sodortatni" képzeleted hullámain?

- Általában nem egy bizonyos kérdéskör szokta kiváltani, megihletni, előhívni vagy világra csalni a történeteket, hanem valami egészen más. Van, amikor például egy név körül kezd el kifejlődni valami. Vagy egy arc körül, mint a Tűzvarázs esetében: láttam egy pasast átmenni a zebrán, egy nagyon érdekes karaktert, és eköré született a regény. Mindig valami más indítja el a folyamatot. Kell egy jel, ami kinyit bennem egy ajtót, egy ablakot, egy fiókot, vagy valami hasonlót.

- Azt mondtad az előbb: amikor írsz, azért teszed, mert már nem is tehetnél másképp. Mintha egyfajta szenvedélyes szerelemről beszéltél volna. Amikor az ember tehetséges kezdőből profivá válik, hogyan tudja fenntartani ezt a szerelmes állapotot?

- A szerelmes állapotot nem fenntartani kell, hanem megvárni, míg megérkezik. Minden könyv egy újabb szerelem, kaland, viszony, vagy nevezhetjük bármi másnak. Meg kell várni, míg megint eljön. Nem lehet siettetni.

- Mivel töltöd a várakozás időszakait?

- Ülök itt a falu végén, dolgozom a lovakkal, olvasok, gondolkodom, egyre többet, ahogy idősödöm. Bár nem biztos, hogy feltétlenül jót tesz az embernek, ha tudatosabbá válik.

- Miért?

- Amíg ösztönös valaki, addig azért úgy el tud siklani mindenféle dolgok fölött; amikor tudatosabbá válik, már nem tudja olyan egyszerűen rávágni egy-egy kérdésre, hogy igen vagy nem, hanem elkezd rajta töprengeni, aminek, mondjuk, az lesz az eredménye, hogy: "talán, lehetséges, esetleg."

- Úgy tűnik: nem sokat teszel azért, hogy sikered legyen. Nem jársz partikra, nem is nagyon nyilatkozol, pedig sokfelé hívnak - külön köszönet, hogy most megtetted. Pedig manapság minden azt sugallja: nyüzsgés nélkül semmi sem megy.

- Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy ott kellene lenni legelöl, és mindig "középen bejönni", de ez engem egyszerűen nem tud érdekelni...! Nem ez vezérli a gondolataimat, nem ez irányítja a tetteimet, hanem az, hogy látom-e értelmét valaminek, vagy nem látom; hogy van-e időm rá, vagy nincs. Nem is zárkózom el mereven, viszont furcsa módon általában olyankor jön a legtöbb megkeresés, amikor nyakig vagyok valami másban. Például egy történetben. Márpedig olyankor megszűnik számomra a külvilág, és hívhat akárki, egyszerűen nem tudok "lejönni" az íróasztalomról.

- Miben méred a sikert?

- Nagyon sokan szeretnek, és ennek jelét is adják; nagyon sokan nem szeretnek, és ennek is jelét adják. Amikor nagyjából kiegyensúlyozott az ember irigyeinek és kedvelőinek tábora, akkor jól érzi magát. Ennyi. Azért fölösleges odamennem egy tévéműsorba, hogy megmondja nekem egy riporter, aki esetleg egy betűt sem olvasott még tőlem, hogy úgy hallotta: sikeres vagyok... Meg hát azt is tudni lehet, hogy fogy az ember könyve, vagy nem fogy. Persze, ugyanakkor ez is relatív mérce. A régi szép időkben, amikor még a Könyvhét rendezvényein dolgoztam, jelent meg Moldova egyik könyve. Természetesen az első napon elfogyott az összes példány, ezért a könyvsátor valamennyi szembeszökő pontjára táblákat akasztottunk ki: "A Moldova-könyv elfogyott". És akkor odajött maga Moldova, összefonta a háta mögött a két kezét, billegett picit a sarkain, végigfürkészte a pultot, és megkérdezte: "Fogy a könyvem?" Azért azt a sikert, amit akkor ő átélhetett, szerintem azóta sem élhette át senki más.

- Hadd kérdezzelek az állatokról is. Sokfélével osztod meg az otthonodat, és mindig nálad landolnak a környék kóbor kutyái, cicái. Mikor vetted észre magadon, hogy vonzódsz hozzájuk és meg is érted őket?

- Gyerekkoromban nem tarthattam állatot. Viszont a nagypapáméknál laktunk, és neki volt egy albérlője, annak meg egy Princ nevű német juhász kutyája. Úgy emlékszem, kiszuperált rendőrkutya lehetett. Vele nagyon-nagyon szerettük egymást, úgyhogy amikor megellett, csak engem engedett oda a kölykeihez. Kicsi voltam még, és a felnőttek azt mondták: "Jaj, milyen édesek ezek a kiskutyák, vedd csak ki őket a kutyaházból, és mutasd meg nekünk is!" Én oda is adtam nekik a kicsi kutyákat, erre jól kinyírták őket. Azután Princ kutyát elütötte egy busz, nem is mondták meg nekem, csak egy szép napon nem volt többé. Úgyhogy amikor a szüleim kamaszkoromban megengedték, hogy legyen kutyám, akkor őt elneveztem Princessnek. De addigra már volt békám meg mindenféle más állatom... Azt hiszem, hogy mióta az eszemet tudom, vonzódom hozzájuk.

- És a lovakhoz? Hiszen tizenegy évesen lóversenyes krimivel startoltál. Láttál akkor már egyáltalán közelről lovat?

- Nyaggattam a papámat, hogy vigyen lovagolni, és akkor tanítgattak is engem valamilyen lovasiskolában, végül aztán anyagi okból elég hamar abba kellett hagynom a paripázást. Aztán valamikor úgy negyvenéves korom körül döbbentem rá, hogy én ezt annyira szeretném csinálni, és hogy talán még mindig nem késő újrakezdenem. És akkor újrakezdtem.

- Úgy sejtem: a lovaglás egyebek között nagy szabadságérzetet ad. Számodra mi jelenti a szabadságot?

- Attól érzem magam szabadnak, hogy a saját fejemet használom, annak ellenére, hogy mások gyakran megpróbálják rám kényszeríteni a saját akaratukat, elvárásaikat, tradícióikat. Ezért én mindent mérlegelek, mielőtt elfogadom vagy nem fogadom el, és ez is a szabadság része. Persze nem olyan olcsó dolog a szabadság, mert amikor az ember valamiről eldönti, hogy nem szeretné, hogy nem fogadja el, és hogy nem szeretne annak megfelelően élni, vagy éppenséggel valamilyen általa elfogadott, kigondolt, megfontolt erkölcsi szabályt szeretne követni, és nem hagyja magát befolyásolni, megfélemlíteni, eltántorítani ettől, akkor aztán tarthatják hülyének, baleknak, naivnak, romantikusnak, agresszívnak, szóval bármilyen iszonyatos jellemhibát ráfoghatnak. Ha az ember mindezek ellenére mégis követi saját útját, azt tartom szabadságnak.

- Mit gondolsz, mit írnak majd rólad a kézírás-elemzésben? Melyek a legjellemzőbb tulajdonságaid, amelyek biztosan szóba kerülnek majd?

- Hát, ezen nem töprenkedtem. Nem nagyon szoktam magamat elemezgetni. Ezen gondolkodjon inkább a grafológus, jó...?

****

Podonyi Hedvig
Rövid grafo-portré Vavyan Fable-ról

Az író személy gondolkodása lendületes, ugyanakkor változó tempójú. Általában gyorsan talál hatékony átmeneteket az egyes folyamatok között, máskor viszont szívesen elidőzik egy-egy kisebb részlet felett. Változatosságigénye és szituációfüggő beállítottsága az élet más területén is jelentős, viselkedése ezért gyakran éppen aktuális hangulatainak függvénye. Érzései erősen hatnak gondolkodására is, döntéseiből vagy ítéletalkotásából nehezen képes kizárni az emberi-érzelmi tényezőket.
A kézírás készítőjének változatosságigényét a változás képessége egészíti ki. Szemléletmódja rendkívül rugalmas, gondolatai szinte áradva váltják egymást. Feladataihoz sokszínű megoldási javaslatokat feltárva és több szempontot egyszerre vizsgálva közelít. Terveiben ötletes, céljai megvalósítása érdekében eredeti módszereket dolgoz ki.
Érdeklődése sokrétű, az újdonságok kifejezetten felpezsdítik, ezért ezeket több területről is igyekszik begyűjteni.
Közösségben általában közvetlen és kezdeményező, de aktuális érzései ezen a téren is befolyásolják magatartását, illetve alkalmazkodását. A társak irányába aktív odafigyelés motiválja, kíváncsi mások gondolataira és érzéseire, mivel ezek az ingerek saját magára is visszahatnak. Szűkebb kapcsolataiban különösen fontos számára a bizalom és a mély emberi kötődés. Munkájában a mozgalmasságot keresi, fontos számára, hogy érzelmileg is azonosulni tudjon feladataival, ezért azok a tennivalók vonzóak igazán számára, melyek bensőjét is megérintik. Kitartása a variábilis feladatokban nyilvánul meg elsősorban. Az előre eltervezett, rendszerezett dolgokat feleslegesnek éli meg, a készen kapott kereteket és előírásokat pedig nehezen tartja be.
A vizsgált személy érzelmei gyorsan keletkeznek és erősek, ezért a világ jelenségei hamar hatnak rá, pozitív vagy negatív irányba könnyen befolyásolják. Az önuralom eszközeit túl szikárnak és egyszerűnek, ezért személyiségétől túlságosan távol esőnek tartja. Érzéseit úgy tudja a legjobban feldolgozni, ha másoknak elmesélve újra és újra átéli őket. Mindezeknek köszönhetően hangulati kilengései általában környezete számára is érzékelhetőek.
Saját magáról alkotott képe szintén változó, egyrészt az éppen átélt élmények, másrészt a külső visszajelzések függvénye. Képes az elégedettség és oldottság állapotának megélésére, gyakran viszont hajlamos indokolatlanul szigorúan tekinteni önnön képességeire.
Összefoglalásként elmondható, hogy az egész személyiséget a gondolatok és érzelmek erőteljes áramlása és állandó hullámzása hatja át, mely energia- és élménygazdagságot kölcsönöz a kézírás készítőjének.