Riportok
Megjelenés éve: 2010
Média: Internet
Vavyan Fable: Töltődöm, foganok, érlelődöm, kihordok
"Önök kérték": olvasóink közül többen is jelezték, hogy szívesen olvasnának egy Vavyan Fable-lel készült interjút, mi pedig meg is kerestük őt. A kérdések és a válaszok az írónő kérésére e-mailben jöttek és mentek, de így is igen sok témát érintettünk a sikertől a rajongói véleményeken át az indiánregényekig.
Vavyan Fable-t nem nehéz elérni - az egyik (ha nem "a") legnépszerűbb magyar írónő honlapján keresztül aktívan tartja a kapcsolatot mindenkivel, aki megkeresi. Ennek ellenére nemhogy nem veti meg a magányt, hanem egyenesen szükségesnek is tartja az írói hivatáshoz, és - ahogy ő fogalmazott, amikor felvettük vele a kapcsolatot - "bestiálisan messze lakik a zajló világtól", így a Női Lapozó kérdéseire is e-mailben adott választ. Mindenesetre hírnévtől a rajongókig, Bob Dylantől Voltaire-ig, Harrison Fordtól Karl Mayig sok mindenről és sok mindenkiről esett szó.
Női Lapozó: Tipikus női írónak tartja magát? Miben tükröződik Ön szerint a nőiessége a regényeiben?
Vavyan Fable: - Milyen a tipikus női író? Módis szingli-sztorikkal szórakoztatja az olvasót? Könnysajtoló mechanizmusokat indít be? Csipkelelkű? Nem szeretem a tipizálást, a bedobozolást, a műfaji korlátokat, az elvárásokat. Írónak tartom magamat, csak így, mezítlenül. A női mivolt természetesen átsugárzik az írásaimon, miként a másnemű íróknál a férfiúság, de ez egyik nemnél sem tudatos, szerencsés esetben.
Megfordítva az előző kérdést: nőknek szólnak a regényei?
- A statisztikák alapján több nő olvas, mint férfi. Eszerint tehát nekik szólnak, feltételezve, hogy az író az olvasónak ír, ám ez még vita tárgya. Statisztikán kívül sok férfiolvasóról tudok, néhányukkal beszélgetek is a honlapomon vagy személyesen. Írás közben viszont nem gondolok arra, hogy kik veszik kézbe majdan a regényt.
Mit gondol a férfi olvasóiról, milyennek tartja, milyennek ismeri őket?
- Ha ezen tépelődnék, mikor írnék?
Hogy látja egyébként: kik alkotják az olvasótáborát, mi az, ami közös bennük, vagy általánosságban elmondható róluk?
- Emberek alkotják, sokfélék. Például ilyen: "Büszke vagyok, ha megnéznek a buszon, amikor nevetek a könyveiden, egyáltalán arra, hogy sok emberrel ellentétben merek nevetni. A könyveidhez, azt gondolom, kell egy lelki érettségi fok, s ha ez megvan, az írásaid könnyebbé teszik az utat a valódi énünk felé. Sokkal inkább odafigyelek a környezetemre, emberekre, élőlényekre, szépségekre, csodákra. Ezt sokban neked köszönhetem. Te leírtad, én befogadtam. Köszönöm. (Kislány)"
Vagy ilyen: "Ma az Árpád-hídnál láttam egy hajléktalan fickót. Egy flaska víz és a Tűzvarázs volt a kezében. Szerintem ez volt minden vagyona, de úgy tűnt, nem bánja. (Kriterium)"
És ilyen: "A Kedves, mint egy kéjgyilkos című könyved elolvasása nekem speciel 24 óráig tartott. Utána kábé 2 hétre volt szükségem, mire hajlandó voltam más könyvet a kezembe fogni. Nemrég látogattam meg az Auschwitz-Birkenau táborokat. Nem sokkal utána olvastam a könyvet. Ennélfogva a Halálgyári képek kissé kiborított. Jobban, mint a történelemkönyvek. Jobban, mint akkor, az ott látottak. De az olvasottak után átértékeltem az ott látottakat is. Borzongtam, sírtam, megértettem. Megköszönöm. (Scani)"
Eseményekben gazdag regényeket ír, lényegre törő, feszes stílusban. Mit szeret jobban és miért: kitalálni a történetet, vagy felépíteni, formázni a szöveget?
- A teljes folyamatot szeretem, gyakorlatilag az életem minden pillanatában e stádiumok valamelyikében vagyok. Egy csepp nüansz: nem kitalálom, hanem rám talál; nem felépítem, hanem felépül - magától, ha engedem.
Vavyan Fable
Polgári neve: Molnár Éva
Született: 1956. március 20.
Férjnél van, egy fiúgyermek édesanyja.
Eredeti foglalkozása: ápolónő
Első regénye: A Halkirálynő és a kommandó (1987)
Következő műve: Csontfuvola (megjelenés: 2010 tavasza)
Könyvei eddig több mint 3,5 millió példányban keltek el.
Meglehetősen termékeny író. Szokott leblokkolni, van, hogy nem jön az ihlet?
- Hogyne, minden író senyved alkotói krízisektől. Két regény között, amikor töltődöm, foganok, érlelődöm, kihordok, hiába is akarnék írni, nem tudnék. A türelmetlenség ilyenkor válságossá teszi az embert. Várni kell, idővel szépen megoldódik minden, a figurák életre kelnek, a történet mesélni kezdi magát.
És az előfordult már, hogy önismétlésen kapta magát, vagy szokott tartani ilyesmitől?
- Mást már rajtakaptam azon, hogy ebben reménykedik.
Milyen típus: jön-megy, és ír, ha eszébe jut valami, vagy tudatosan leül, esetleg időkereteket is szab magának? Meséljen a munkamódszeréről!
- Nincs ilyenem. Nem vagyok hivatalnok típusú író, nem írok mindennap, csak mesélőkedvemben. A határidőktől bedugulnék. Azért írok, mert már nem bírok tovább nem írni, és azért is, hogy meg legyen írva, amit olvasni szeretnék. Azonosulok Bob Dylannel: "Egyszerűen nem hallom, hogy bárki azt a zenét játszaná, ami a fejemben szól, így hát nekem kell eljátszanom."
Milyen fordulópontok voltak a pályájában, amióta hivatásos író?
- Megéltem, megkínlódtam, elfogadtam változásaimat. Oroszlánszív kell ehhez.
Kedvenc írói között tartja számon Kosztolányit, Vonnegutot, Hrabalt, Chandlert, Rejtőt. Érez velük valamiféle rokonságot is? Hogyan hatottak Önre?
- Mindannyian a homo sapiens fajhoz tartozunk, ez abszolút vérrokonság. Õk lelkileg is közel állnak hozzám. Emberségükkel, életkedvükkel, derűjükkel, tehetségükkel, humorukkal sokszor és sokképpen megérintettek, felemelték a szívemet. A szűk látókörű emberek nagyon keveset tudnak, de azt alaposan, írta P. Howard. Ez is az ő gondolata: A semmiből is hatalom lesz, ha valaki meggyőz egy tömegnyi keserű életű embert, hogy jogában áll jogtalanságot cselekedni. Róla jut eszembe: a franciák megkeresték a tengerben(!) és eltemették a vadászgépével lezuhant Saint-Exuperyjüket. Rejtő Jenő (és több más kiválóságunk) továbbra is tömegsírban hever.
Az említett írók közt vannak olyanok is, akiket a hagyományos felosztás szerint a "magaskultúrához" sorolnak, és olyanok is, akiket a "szórakoztató irodalomhoz". Mi a véleménye az effajta kategorizálásról?
- Úgy gondolom, mindannyian világverő tehetségek voltak, műfajfüggetlenül. Nem hiszem, hogy - etikus emberek lévén - bármelyikük kirekesztő lett volna rátermett írótársaival vagy azok műfajával szemben (avagy éppen azért, mert a másik tehetséges). Egyetértek a csípős nyelvű Voltaire-rel. "Minden műfaj jó, kivéve az unalmast".
Ha tartjuk magunkat a fenti beosztáshoz, önmagát hova sorolná? Hol látja a helyét a kortárs magyar irodalomban?
- Délnyugatra. Tíz óránál. Ha nem kérdezi, eszembe nem jutott volna ezen agyalni.
Az említett szerzőkön kívül mi vagy ki inspirálja?
- Szinte minden és bármi.
Ön hogy látja: reflektálnak a valóságra a regényei, vagy inkább egyfajta menekülést nyújtanak belőle az olvasónak?
- A kikapcsolódás olyasmi, mint a wellness, nem menekülés, hanem szükséglet. Kis időre hátrahagyjuk a taposókereket. Továbbá azért is olvasunk, hogy választ kapjunk a minket foglalkoztató kérdésekre, nem direkt formában. Ugyanerről szól a gyermekmese is: segít nem félni vagy kevésbé félni, felold, szórakoztat. Az elsöprően tehetséges Louis de Funes élete végéig önbecsülési válsággal küszködött, hogy ő "csak" komikus, nem "rendes" színész, miközben páratlan zsenialitással formálta meg a különféle - abszurd, gonoszdi, görbetükrös - figurákat, rengeteg örömöt, mulatságot szerezve másoknak. Az emberek önmagukon is jóízűen nevettek, és rajongták őt ezért.
És Ön, mint magánember, mit tesz inkább: reflektáló vagy menekülő típus?
- Kos vagyok, Skorpió aszcendenssel. Nem is kérdés: reflektálok. Falat bontok. Szerencsémre egy diplomatikus, higgadt Mérleggel élek együtt, ő igyekszik fékezni, kiegyensúlyozni vadóc hajlamaimat.
Említette, de érződik is a nyilatkozataiból, hogy nem kitárulkozó típus. Ez hogy jön össze, és hogyan egyeztethető össze egy olyan "kitárulkozós" hivatással, mint az írói pálya?
- Az írás magános elfoglaltság, csendet, visszavonultságot kíván. Az író a négy fal között érzi magát elemében, gondolatai, érzelmei társaságában. Ha nem így volna, primadonnának vagy bonvivánnak ment volna. S bármily abszurd, manapság tőle is elvárják, hogy kiálljon a reflektorfénybe, viselkedjék váteszként, illegesse magát, feszt deklarálja, mennyire szereti embertársait. Úgy vélem, ha ez nem derül ki az írásaiból, reggeltől estig riszálhat, csak a rivaldafény miatt fogják csodálni.
Érdekes, hogy a tanult foglalkozása sem egy zárkózott embernek való. Hogy emlékszik vissza azokra az időkre, amikor ápolónőként dolgozott?
- Köszönöm, jól. Gondolom, ugyanúgy, mint Rod Stewart a koporsókészítői, Harrison Ford az asztalosi, Julia Roberts a pénztárosi múltjára. Aligha véletlen, hogy épp arra a pályára kerültem. Végletes, drámai, megrázó, gyönyörű, bestiális élethelyzetekkel találkoztam. Szerettem ápolónő lenni, emberekkel törődni. Tengersok érzelmet kaptam cserébe.
Önmagát mennyire írja bele a regényeibe? Szokta esetleg visszafogni magát, mert úgy érzi, túlzottan kiadta magát?
- Hehe, az örökzöld kérdés. Az író (akárcsak a színész) nem azonos a karaktereivel, ő csak eljátssza azokat, a bőrükbe bújik, amíg "dolguk van" egymással, aztán szépen különválnak. Megesik, hogy az író (színész, zenész, énekes vagy bárki befutott) a népszerűség kedvéért továbbra is az általa megformált figura törvényszerűségei szerint igyekszik viselkedni. Ez az út rendszerint a dilibúvárhoz vezet, számos példát látunk erre körös-köröttünk.
A sztárságot nem szereti, ez tiszta sor. Mi a helyzet a rajongással?
- Ha a rajongó és a rajongott szinkronúszik, kölcsönös lehet a megajándékozottság. Ha viszont különbözőképpen értelmezik a rajongást, az érdekes fejleményekhez vezethet.
Hogy látja: az olvasói csak a műveivel törődnek, vagy keresik mögöttük a szerzőt is?
- Némelyikük keresi, némelyiük nem. Aki keresi, előbb-utóbb eljön a honlapomra, és elbeszélgetünk.
Ha indiántörténeteket írt, bizonyára olvasta is a nagy klasszikusokat, úgyhogy az utolsó kérdésem a régi dilemmára vonatkozik: Cooper vagy Karl May, és miért az, amelyik?
- Sose dilemmáztam ezen. Ez valami mondvacsinált versengés lehet, kimaradtam belőle. Mindkettőjüktől olvastam néhány regényt, ám mert jobbára nem azt írták, amire vágytam, saját kézbe vettem a dolgokat.
Bus András
2010.01.26
Megjelenés éve: 2009
Média: Internet
Fáraót kapott szülinapjára - Vavyan Fable
Vavyan Fable, azaz Molnár Éva két évtizede írja lebilincselő regényeit, melyek rendre az eladási listák élén kötnek ki. Az írónőt születésnapja alkalmából kerestük fel, és faggattuk könyvekről, pasikról és a számára oly fontos állatokról.
- Mennyire fontosak az ünnepek az ön életében?
- A kalendáriumi kötelező ünnepek egyre kevésbé, az “iparosodásuk” miatt. A saját ünnepek annál inkább, mint az utazás, születés, őszinte nevetések, meghittségek, baráti találkozások.
- Mi volt a legkedvesebb vagy legmeglepőbb ajándék, amelyet valaha kapott születésnapjára?
- Az ideire egy tízhetes újfundlandi fiúcskát kaptam. Fáraó roppant szerethető ajándék, mulatságos, érzelmes, és fitneszcélra is remekül alkalmas: a pisitócsák feltörlése erősíti a has- és a combizmokat, a rendszeres sétáltatás - ezek mellett - a többit is.
- Tipikus Kosnak tartja magát? Hisz az asztrológiában?
- A Halak-Kos-fordulón születtem, Skorpió aszcendenssel. Rám is igaz, ami az Ikrek-Halakra (vagy fordítva?). Für Anikó mondott erről egy jó mondatot: “Négyen vagyunk, áll a bál.” Dúskálok a születési jegyeimre jellemző tulajdonságokban. Talán ezért nem okoz gondot számomra a regénybeli figurák életre leheléséhez szükséges tudathasadás. Ha kell, hasadok, mint az atom, de “civilben” csak négyen vagyunk. :-) Hiszek-e az asztrológiában? Vakon semmiben, senkiben. Kérdezgetően, szkeptikusan bármit lehetségesnek tartok.
- Az ország legnépszerűbb írónőjeként tartjuk számon, de a sztárságtól mintha tudatosan menekülne. Sosem hiányzott a rivaldafény? Figyeli egyáltalán a közszereplők életét?
- Az emberi faj írófélék rendjébe tartozó egyedei (jobbára) igénylik az olykori félrevonulást, egyedüllétet. Elbújva, csendben, nyugiban tudnak vajúdni-írni. Az újratöltődéshez persze kirúgom magam alól a széket, kirobogok a szobából, és újfent a magamévá teszem a világot, ám inkább nap- és hold-, semmint reflektorfényben. Tévét nézek, pletykalapokat is forgatok, ám a “nyilvánoskodás” nem az én műfajom, főleg megfigyelni szeretek.
- Regényeiben falakat romboló szerelmek és agyafúrt bűntények váltakoznak. Ha csak egyetlen könyvet olvashatna el a következő évben, az romantikus lenne, vagy krimi?
- Ha csak egyetlen könyvet olvashatnék el évente, az megőrülés lenne. Egyébként mindenevő vagyok, “nem a műfaj, hanem a színvonal a fontos” credóval. És szeretek egyszerre több könyvvel is kontaktusban lenni.
- A honlapján tartja a kapcsolatot az olvasóival. Kérnek öntől - mint a férfilelkek igazi ismerőjétől - magánéleti tanácsokat is?
- Direktben nem kérnek. Megosztják velem a gondjaikat, örömeiket, én pedig “őszülő halántékkal” reagálok azokra.
- Azt mondják, hogy “Fable olyan csajos regényeket ír”, mégis számtalan férfi ismerősömről tudom, hogy rajong a műveiért. Kapott esetleg kritikákat pasiktól, amiért ennyire pőrére vetkőzteti őket a könyvekben?
- Persze, a paskók eleinte problémáztak, hogy “feminista” regényeket írok. Azóta rájöttek, hogy a hősnőim nem a saját világnézetemet jelenítik meg, más nőneműek is gondolnak, szólnak, tesznek hasonlókat. Akinek nincs humorérzéke, az nem is szereti a könyveimet, akinek van, az viszont képes a helyére tenni a dolgokat.
- Senki nem akarta még megfilmesíteni valamelyik művét?
- Hát bizony, huszonkét éve várok Spielbergre...
- Valóságos kis állatkert veszi körül. Tudja szám szerint, hogy hányan vannak most a négylábú barátai?
- Persze. Korábbi lakóhelyemen az önkormányzat olyan állattartási törvényt alkotott, amely arra kötelezte a helyi polgárokat, hogy összeszámlálják a háztartásukban élő összes gerinces és gerinctelen állatot. Az igazat megvallva: az utóbbi feladattal erősen próbára tettek, de belejöttem! Óriási gyakorlatra tettem szert az atka-, légy- és pókszámlálás során. Jelenlegi biotópomban nincsenek ilyen matekfeladványok, elegendő, ha a gerinces társállatok számát tudom.
- Min dolgozik mostanában, és mikorra várhatják az olvasók az új regényt?
- Nemrég fejeztem be a legújabbat. A Mennyből a csontváz húsvét környékén kerül a “betűboltokba”. Valaki megállapította: jellemző rám, hogy a karácsonyi történet nyuszira jelenik meg. A regényben egy család “furabogár” tagjai gyűlnek össze az angyalos ünnepre. Az elgonoszodó időjárás miatt több hívatlan vendég csatlakozik hozzájuk, nem csak az élők sorából, és amint az lenni szokott, az eldugdosott csontvázak is kibuknak a szekrényekből. Ugyancsak hamarosan jelenik meg a szintén vidám szellemű Mesemaraton beszélőkönyv verziója. Jelenleg a Sárkánykönny című regény újraszöszölésén bíbelődöm a második kiadáshoz.
Wandracsek Tamás, 2009.04.13
Megjelenés éve: 2004
Média: Internet
Zöld Újság
Miért kellene legyőzni a természetet?
Bevezető
Vavyan Fable (Molnár Éva) az az író, akihez bármikor szívesen térek vissza. Mindegy, hogy régebbi művét veszem elő újra, - egyszerűen mert hiányzik - vagy újba kezdek a várakozás izgalmával, két dolgot biztosan kivált belőlem: felvidít és megnyugtat. Megnevettet bizarr figuráival, szófordulataival, abszurd szituációval, és erőt ad - nekem mint nőnek - különleges, a tökéletességtől távol álló, esendő, de olykor kemény hősnői által. Akik kerüljenek bármilyen bajba, kilábalnak belőle, akik legyenek bármily vagányak, valójában "gyenge" nők. Olyan mesébe csöppenek, amelyben végül a jó győz akkor is, ha a világ ég, ha a gonoszok tombolnak, ha a Föld veszélyben van? és ez kell a mai nőnek - a férfiakról nem tudok nyilatkozni -, hogy legyen miből feltöltődni, erőt meríteni, váratlanul a buszon, vagy az üzletben hangosan felkacagni, ha eszébe jut egy-egy Fable mondat. Az írónő interjúnkban is önmagát adta.
imagetank/20111127224607920.jpg- Az ember egyszerűen jól érzi magát, amikor könyveit olvassa. Stílusával, humorával eléri, hogy észre sem vesszük: okít-tanít. Ez tudatos, vagy olyan mély Önben a természet szeretete, hogy ösztönösen beleszövi a történetbe?
- Isten óvjon attól, hogy tudatosan tegyek effélét. Sosem törekedtem néptanítói vagy megmondó-emberi babérokra. A természetet, a növény- és állatvilágot viszont valóban nagyon szeretem. Örülök, ha ez az érzés (szenvedély?) átjárja regényeimet. Annak idején én is így "fertőződtem" életörömmel, derűvel és állatszeretettel Gerald Durrell könyvei által. Sosem felejtem el, mennyire meggyászoltam a tengerbe pottyant ezerlábúját...
- Könyveiben úgy mutatja be a növényeket, hogy az olvasó szinte "szerelmes" lesz beléjük, és rohan a legközelebbi kertészetbe. Honnan van ez az óriási növény tisztelet és -ismeret?
- Nem tudom, azt hiszem, így születtem. Aztán erre még rátöltöttem Gerald Durrell, Joy Adamson és mások közreműködésével. Ahogy megtanultam olvasni, falni kezdtem a természetről szóló könyveket, amikor pedig épp nem olvastam, kimentem a tájba, élvezni azt. Alighanem ezért vonzódom oly erősen a tereplovagláshoz. Ha a karámban kell "centrifugálnom" a lóval (idomítás céljából), tíz perc múltán annyira elunom a körözést, hogy máris a veszettség tüneteit észlelem magamon, és robogok kifelé a fák, cserjék, madarak, őzek és nyulak közé.
- Az alábbi szavakat hogyan definiálná "igazi" Vavyan Fable stílusban, illetve mi jut róluk az eszébe?
Természet - élvezném, ha e tekintetben is mihamarabb európaivá akarnánk válni, s a hon népe felhagyna a tarlóégetés, határba szemetelés ocsmány gyakorlatával. Továbbá szívesen látnék ilyen feliratú autómatricákat: ÉN NEM DOBOM EL AZ ÉGÕ CSIKKET! A HOLTAT SEM!
Szelektív hulladékgyűjtés - esztendők óta irigylem mindazon osztrák és máshoni polgárokat, akik fiókos tömörítő szekrényt tartanak a háztartásukban, melynek segédletével zsugorítani képesek a rettenetes göngyölegtengert. Türelmetlenül várom, hogy ne csak a szerves és szervetlen hulladékot különböztethessem meg a hajlékomban, hanem a többit is különválogathassam. Na persze, míg ez mifelénk nem üzlet...
Környezetvédelem - nem azt tekintem annak, hogy ha egy falu közelében korszerű szemétégetőt akarnak építeni, boldog-boldogtalan tüntet ez ellen, azután e harcos lelkek tovább hordják a határba a sittet, dzsuvát, traktorgumit, ócska linót, és még fel is gyújtják... Épp úgy, mint az állatkínzást, a környezetszennyezést is bűntettként kellene kezelni.
Felállhatna a Zöld Rendőrség, hogy mindehhez végrehajtó szerv is legyen. Valami azt súgja, tüstént kevesebb lenne a tarlóégetés, vagy a csupán élvezeti célból okozott bozóttűz, és a házi kazánok kéményén át is gyérebben ömlene a rákkeltő füst - de még hosszan folytathatnám a sort.
Állatkínzás - örülök a törvénymódosításnak, mely szerint immár bűnténynek számít, ám most már nagyon régen várom, mikor hozzák létre a hivatalos állatvédelmet és ennek összes felügyeleti és végrehajtó szervét. Mert ugye senki nem gondolja komolyan, hogy ezt a munkát továbbra is a hatósági állatorvosnak és a jegyzőnek kéne végeznie?! Hisz ezen a szinten eddig sem túlságosan vették a szívükre az állatok nyomorát. Remélem, a törvénymódosítást kikövetelő civil állatvédők ez ügyben is összegyűjtenek néhány százezer aláírást, minél hamarabb, én már fenem a tollamat!
Lelkiismeret - legyen mindenkinek! Ehhez még sokat kell csiszolnunk a tudatunkat, utóvégre mi még azt a dölyfös marhaságot tanultuk az iskolában, hogy "az ember legyőzi a természetet". Miért kéne legyőznie???
- Legtöbb könyvében szerepel, - ha csak egy rövid jelenet erejéig - elesett, segítségre szoruló állat. Ön aktív állatvédő?
- Passzív biztosan nem vagyok. Nyolc kutyám közül ötöt utcáról, mezőről, rossz körülmények közül fogadtam be, egyikük pedig a szaporító-szakma rémműve, ő éppen egy éves, és máris három korrekciós műtéten esett túl. Tavalyelőtt két kidobott cicacsecsemőt neveltünk fel cumisüvegen. Tavaly azért csak egyet, mert az út közepére hajított, az újszülötteket tartalmazó reklámszatyron keresztülment egy autó, minek következtében csupán egyetlen cinyóbébi maradt életben. Olyan értelemben mégsem vagyok aktív, mint például a Meggyes becenevű, nagyrabecsült ismerősöm, aki arra költi a keresetét, hogy az Illatos úti kivégzőtelepről mentsen ki állatokat, beoltassa, gyógyíttassa, menhelyre-gazdához juttassa őket, még akkor is, ha kábé naponta ötször belehal az ekként szerzett lelki sebeibe. Ezt önvédelemből nem csinálom.
- Kiváló emberismerőnek tűnik! A szereplők karakterét valósághűen, "felismerhetően" mutatja be. Hogyan írná le saját magát?
- Sárkányként. De néha módfelett kezes, barátságos sárkány vagyok.
- Van-e olyan hely a világon, ahová mindenképpen szeretne eljutni? Miért?
- Visszavágyom a brit szigetre. Annak ellenére hiszem, hogy előző életeimet ott töltöttem, hogy nem beszélek angolul. Ha ott vagyok, különös "hazajöttem" érzésem támad. Ott lettem "viselős" olyan szerelmetes hangulatban létrejött regényeimmel, mint a Jégtánc és a Sárkánykönny.
- Mik a tervei? Dolgozik-e újabb könyvön?
- Új fantasyt írok. Szerelemről, hatalomról, küzdelemről. Főbb hősei egy heteroszexuális férfi és egy nő, egy korhatáros sárkány - és a többi TITOK!
Eredeti cikk a Zöld újság weblapján. link
Megjelenés éve: 2003
Média: Televízió
AZ ELVARÁZSOLT MESEMONDÓ
VAVYAN FABLE (Molnár Éva), író
Az egyetlen vendég volt, akinek a kedvéért Sanyit, a számítógépes programot szabadságoltuk. Hosszas levelezés után ugyanis Vavyan Fable csak ezzel a feltétellel vállalta a beszélgetést. Ismerve az interjúkhoz - és készítőikhez - való, cseppet sem közvetlen viszonyát, sietve leszögezném: megérte.
Majdnem másfél évig leveleztünk, mire összejött a találkozó. Sokan azt mondanák: macerás ügyfél.
Szerintem inkább: izgalmas vadászat...
- Ennek az interjúnak a létrejöttét körülbelül másfél éves egyezkedés előzte meg, különféle levélváltások formájában. Ráadásul a regényeiből kiderül, hogy az újságírókat alapvetően nem kedveli feltétlenül.
- Azért ez így általánosítás. Zömében nem voltak sikeresek az eddigi, újságírókkal történt találkozásaim, ilyen-olyan okoknál fogva. Úgyhogy nem lelkesülök fel attól, ha megkeresnek és beszélgetnem kell. Általában megvárom, hogy kialakul- e köztünk valamilyen kontaktus, mert az nagyon furcsa, hogy jönnek újságírók, kinyitom az ajtót és már mélyinterjút kéne adnom egy vadidegen embernek. Engem nagyon föl kell oldani. Kos vagyok, zárkózott, állítólag szigeteltebb, mint a paksi atomerőmű, úgyhogy nehéz velem boldogulni.
- Ez az elszigeteltség az életterére is igaz. A panelrengetegben élők számára legalábbis ilyennek tűnhet az a hely, ahol él - meg az a másik, ahol Szentendrén élt korábban. Tudatos?
- Igen. Szeretem a nyugalmat, a csöndet magam körül, mert úgy tudok igazán elmélyülni abban, amit csinálok. De nem vagyok én oda bezárva, bármikor ki tudom ereszteni magam.
- Az a fajta tartózkodás, ami Önben az újságírókkal kapcsolatban kialakult, az jellemzően az ehhez hasonló televíziós beszélgetésekre igaz, vagy bárkire, aki bekopog és újságíró?
- Az idők során úgy alakítottam ki, hogy ha valakivel el tudok beszélgetni, amikor megkeres; kialakul köztünk valami, aminek alapján úgy gondolom, hogy tudok vele beszélgetni és nem csak egy feszélyezett társalgás lesz, egy kíncsevegés - akkor igent mondok. Ha viszont úgy alakul, hogy nem tudunk egymással mit kezdeni, akkor jobb is, ha nem erőltetjük.
- Vannak időszakok, amikor senki nem teheti be a lábát az alkotóműhelybe?
- Igen.
- Gondolom, könyvek készülésének időszaka ez.
- Most a legutóbbi négy hónap alatt nem nagyon tettem ki a lábamat és nem nagyon tehette be hozzám más a lábát. Teljesen el voltam borulva, el voltam varázsolva.
- Egy interjúban azt mondta, hogy "nem olyan vagyok, mint Lőrincz L. László, aki kilenctől délig ír, aztán megebédel és folytatja, hanem rám tör..." A kezdetektől a mai napig ez a helyzet?
- Hogyha el vagyok varázsolva, akkor gyakorlatilag semmi más nem érdekel. A mosnivaló sem, a rettenetes földi dolgok sem. Egyetlenegy dolog, amit rajtam kívül senki nem tud megoldani: az állatkáimra való odafigyelés, az ő ellátásuk. Az az egyetlen, amit megcsinálok, az emberek meg elboldogulnak nélkülem is.
- Van egy mondás, mely szerint "az ihlet érkezésének valószínűsége a határidő közeledtével felerősödik". Ez igaz?
- Elméletileg nem kellene, hogy jót tegyen. Nálam azért nem nagyon vannak határidők, szerencsére. És ez kedvez az én ihletemnek.
- Említette az elmúlt négy hónapot. A "termék" a Nászjelentés című munka, ami egy kötetnek indult...
- Aztán kettő lett belőle. Õ már nagyon régen érlelődik. A mesék és az én történeteim is általában úgy érnek véget, hogy a szerelmesek egymásra találnak, állati boldogok és élnek, míg meg nem halnak - ami viszont nem igaz; vagy nem minden esetben igaz. Már régen gondoltam, hogy ezt a folytatást kellene megírni. Mostanra érlelődött meg úgy, hogy leültem, és kibuggyant belőlem ez a történet. Olyannyira elkapott a mesélő hév, hogy aztán végül közel kilencszáz oldal lett belőle. Eddig megírtam huszonkilenc regényt, ez a harmincadik. És arra lettem figyelmes, hogy még soha nem írtam esküvőt. Úgy érintőlegesen volt esküvő: egybekeltek, jónapot, legyetek boldogok - és most ebben úgy istenigazából kiéltem magam esküvőileg. Közel száz oldal az esküvő - és hát nem egy nagyon komoly mulatság. Ilyen esetben jó, hogy messze lakom a szomszédoktól, mert amikor Szentendrén laktunk, áthallatszott, amikor a különféle részek írása közben röhörésztem, nevetgéltem. Most nem hallatszott át. Most csak lehallatszott a lakás többi részébe, és megkérdezte a férjem néha, hogy éppen milyen részt írok, mert hallja, hogy nagyon élvezem.
- Harmincadik regény. Honnan az élményanyag? Ha kell hozzá, persze. Nemere István mondta egyszer, hogy ha őt bezárnák egy toronyszobába, és adnának tollat meg papírt, ő tíz évig ellenne.
- Jó neki. Nekem azért ki kell mozdulnom ahhoz, hogy élmények érjenek és töltekezhessek. Azért is nem vagyok egy nyilvános szereplő típus - ellentétben Lőrincz Lacival, aki nagyon élvezi a nyilvánosságot, a fellépéseket, a szerepléseket -, mert inkább gyűjtögető típus vagyok. Bekerülök egy nagyobb társaságba, és akkor ülök és szemlélődöm. Begyűjtöm a figurákat, a folklórt: mindenféléket összeszedegetek. Hol csak egy hajviselet fog meg, hol egy szemszín - az öné például nagyon érdekes -, és ezeket elraktározom magamba. És lehet, hogy egyszer egy fiók kipattan, előjön az a szemszín, vagy az a haj, és terem ebből egy figura. Például utazások során nem a bédekker szerint mendegélünk, hanem kinézünk az autóból, és ami megtetszik, ott megállunk, körbejárjuk, megcsodáljuk. Így jártunk Walesben és várban, ahol a gondnok a kezünkbe adta egy várkapu kulcsát, és egymagunk bemehettünk, felfedezhettük a várat. Aztán, azt hiszem a Varázscsókhoz, megérlelődött az a jelenet, akit akkor elképzeltem.
- Hogyan gyűjt? Jegyzetel?
Személyes tapasztalatom, hogy egy társaságban elég rosszul veszi ki magát, ha előkapok egy szalvétát, és felírok rá valamit, ami éppen eszembe jutott. Róluk - vagy nem róluk.
- Előfordul ilyen is, hogy az ember előkap egy szalvétát, papírzsebkendőt, vagy ráírja a combjára, tenyerére, ha nincs papírja. De általában felkészülök. Ha tudom, hogy olyan társaságba megyek, ahová érdemes, akkor viszem a jegyzetfüzetemet. Van vagy kétezer. Nagyon megkértem a családomat, hogy ha hirtelen elhaláloznék, akkor ezeket azonnal tegyék máglyára - nem szeretném, ha halálom után, mint Rejtőnek, még további húsz-harminc regényem megjelenne. Nagyon sokat jegyzetelek, aztán néha nem találom meg a jegyzeteim között, amire gondoltam - és akkor újra elolvasom mind az ötezret. És ha rám már nincsen hatással, akkor ezeket eldobálom, és kezdődik az egész elölről.
- Aztán kilencszáz oldal lesz belőle egyszercsak, mégis.
- Előfordul az is, igen.
- Vannak nevek, amik fel-feltűnnek; nem feltétlenül a regényekben, inkább a regények körül. Esetleg a regények végén, könyvajánlókban. Az egyik ilyen név úgy hangzik, hogy Fodor Ákos. Ki ő Önnek?
- Fodor Ákos most volt egy szemészeti beavatkozáson, és a szemészorvos, akinek hálálkodott, azt mondta: magától értetődik, hogy egy nemzeti kincset ilyen módon láttak el. Tehát ő egy nemzeti kincs. Amin nagyon jól szórakozunk. Fodor Ákos, mint tudjuk, egy magyar költő - ő talált meg engem. Körülbelül az ötödik-hatodik regényem táján felhívott telefonon, nagyon tiszteletteljesen megtudakolta tőlem, hogy megjelent egy új verseskötete: ha ezt dedikálná és elhelyezné a postaládámban, nagyon megsértődnék-e. Köszönettel fogadtam ezt a dolgot, de meg voltam arról győződve, hogy velem valaki mókázik. És illő gyanakvással fogadtam ezt az egész kapcsolatot, ami aztán telefonbeszélgetésekkel, majd személyes találkozással folytatódott. Díner Tamás fotóművész, akit akkor én már ismertem, Fodor Ákos barátja is, ilyen módon aztán össze is találkoztunk. Õ pedig a szeretetével és a rendkívüli értelmi képességeivel végül meggyőzött.
- Meg talán a verseivel.
- És a verseivel is, igen.
- Mondok egy másik nevet, amely talán úgy közismert a Vavyan Fable-olvasók körében, hogy Maggie Bell. Ami lefordítva Harangozó Margit lehet a leginkább, aki az Ön kiadójának az ügyvezetője.
- Maggie Bell a Nap.
- Vele honnan az ismeretség?
- Úgy ismerkedtünk meg, hogy ugyanoda jártunk kutyát sétáltatni, a Hiltonkertbe. Amikor még Budán laktunk. Rengeteget beszélgettünk és annál is többet röhögtünk. Még ma is kamaszlányos vihogásokra vagyunk képesek, ha együtt vagyunk - bár már megállapítottuk, hogy azért annyi mindenen nem tudunk nevetgélni, mint régebben. De nagyon sokakat odacsődített annak idején, mikor hallották, hogy mi fönn vagyunk a Hilton-kertben. Jöttek ki a kutyások, és nagyon jó társaság volt. Ott kezdődött a barátságunk, és kiállt sok próbát. Azt, hogy én elköltöztem Szentendrére, nem volt telefonunk két évig. Azt, hogy Maggie két évig egy tanyán élt Kecskemét környékén. Nagyon régi barátság, és nagyon szoros.
- Õ egy hátország?
- Azt hiszem, hogy annál több. Inkább a családomhoz tartozik, ugyanúgy, mint Ákos. Az a néhány ember, akikben feltétlenül megbízom: azok közé tartozik.
- Ha már elhangzott, hogy család. Mi az, ami róluk elmondható?
- Például?
- Például: hogy viselik, amikor négy hónapos elmélyülés van - és nincs idő a háztartásra?
- Most, ezt a harmincadik regényt már nagyon profi módon írták meg velem. Eleinte nagyon sokat kellett azért harcolni, hogy én ilyenkor elvonulok, és egyszerűen nem érdekel, hogy púpos a szennyestartó, nem érdekel, hogy nincsen tiszta zokni a szekrényben. Semmi nem érdekel. Az sem, hogy elfogyott a kenyérke - mert a férjem másféle kenyeret eszik, mint én, és az enyém le van fagyasztva a frigóban, ő pedig gondoskodjon magáról. De most már olyan döbbenetek értek, hogy amikor felvittük a tiszta ruhát a mosószobából, a férjem elrakta a saját ruháját a szekrénybe.
- Megdöbbentő.
- Nagyon. De a harmincadik regényre kiforrott ez a dolog. Nagyon higgadt, nyugodt férfiú, ő is nagyon fontos az én számomra.
- A harmincadik regény születéséről beszéltünk - most beszéljünk az elsőről. Emlékezetes a mai napig?
- Emlékszem, hogyan keletkezett. Tizenegy éves koromtól írtam mindenféle, engem szórakoztató történetet. Aztán elkezdtem kórházban dolgozni, mint nővér, és olyan fizikai megerőltetés volt ez számomra, hogy hazaértem, és hiába ment mindenféle meserevü az agyamban, nem tudtam leülni megírni, mert meg kellett halnom ott egy széken, vagy heverőn. Aztán egyszer kedvezett a szerencse, mert vesemedence gyulladást kaptam.
- Tényleg nagy öröm.
- Nagyon kellemetlen és fájdalmas dolog, amitől viszont le kellett feküdni. Nekem az, hogy három hétig feküdni kell, akkora stressz volt, amit csak úgy tudtam orvosolni, hogy magamhoz vontam egy spirálfüzetet és egy tollat. És megírtam "A pokol is elnyeli" című regény első verzióját, amit aztán több másik követett. És amikor úgy éreztem, hogy a kis könyv ivarérett, akkor elkezdtem vele kiadókat fölkeresni. De nem igazán fogadták kitörő örömmel, és akkor én erről a dologról letettem. Akkor a barátnőim ragadták meg a kéziratokat, és verseny alakult ki a kiadókhoz eljuttatott írások között. A Halkirálynő és a Kommandó futott be elsőként, majd a többinek ezek után azért már nem volt olyan nehéz dolga. Kivéve a Mesemaratont, mert arra azt mondták: hátbatámadása az eddigi akcióregényeimnek, mert inkább bohózat, vagy burleszk. Az a közönség, aki addig a könyveimet olvasta, tényleg szemöldökfelvonva fogadta a regényt - de aztán ez is megtalálta a maga olvasótáborát, mert a második kiadása is igen hamar eltűnt az utcáról.
- Több olyan regénye is van, aminek született folytatása: Vis Major, Álomhajsza, Halkirálynő. Ezeket a folytatásokat az olvasók is követelik?
- Igen, ők is. De ami a rosszabb: általában a kiadók szokták követelni, vagy a terjesztők. És akkor én bemakacsolok, és az mondom, nem. Most a Halkirálynővel vagyok ilyen viszonyban. Nagyon szeretem, de bármit írtam, mindig a Halkirálynőt helyezték az előterébe. Úgyhogy azt mondtam: hagyjanak engem ezzel békén. Ha lehetséges, és magamtól késztetést érzek rá: meg fogom írni. A legutóbbi történetben Denisa Wry elment GYES-re - legalábbis úgy tűnt. És én nagyon szívesen megírnám a következő történetet, ha nem üldöznének vele - mert az nem hat ösztönzőleg az én ihletemre.
- Egy könyvet ír egyszerre?
- Igen.
- Érintőlegesen beszéltünk az állatkákról, akik azért megkapják a gondoskodást - szemben a szennyes ruhával. Róluk szívesen mesél?
- Nagyon. Kiről meséljek: kutyákról, macskákról, lovakról?
- Haladjunk méret szerint. Macskák.
- E pillanatban van négy cicánk. A szentendrei állomány időközben sajnos elhalálozott, különböző okokból. De mindig feltöltődik a létszám, mert például az ember elmegy lovagolni, és ha bokor alól iszonyatos nyávogás szüremlik ki, akkor megnézi, hogy mi van a bokor alatt. És azt tapasztalja, hogy két, reklámszatyorba bekötözött kiscica sír-rí ott. Iszonyú taknyosak, betegek, minden bajuk van, és még szopós korúak. És akkor az ember ezeket hazaviszi, telefonál Maggie-kének - akit azóta már Cicamamának is elneveztünk -, és akkor ő rohan az állatpatikába, hoz cicatejport, és fölneveljük a cicákat. A kutyák közt is van ilyen lovaglási szövődmény: kiraktak öt kicsi kutyát a tájba valakik nagy kedvesen, amikor úgy gondolták: elég felnőttek ahhoz, hogy a melléjük kihelyezett húsleveszöldségen megéljenek. Ezeket begyűjtöttem, és egy héten beül mindegyik kutyának volt gazdája - az egyiknek például mi.
- Ne maradjanak ki a lovak semmiképpen. Nagy szerelem?
- Amikor legutóbb olyan nagyon felnövekedett a lottónyeremény összege, azon ábrándoztam, hogy abból a három és fél milliárdból már egy lómenhelyet lehetne csinálni, ahol a nagyon rossz körülmények között élő, és a kiöregedett lovakat lehetne elhelyezni. Mert mostanában mi történik a kiöregedett lovakkal ebben az országban?
- Virsli lesz belőlük.
- Igen, valószínű. Múlt nyáron jártunk Írországban, és ott voltunk egy csacsimenhelyen. Ez adta az ötletet - de aztán nem én nyertem meg a lottónyereményt, és ez továbbra is álom maradt. Olyan szinten, amilyenen tudok, próbálok segíteni a környezetünkben élő, rossz sorban lévő állatoknak. Oly módon, hogy például megveszünk közülük egyet-kettőt, és akkor azokon lehet lovagoltatni. Meg rábeszéltünk egy embert, akinek a csődöre állandóan ki-be ugrált a karámjukból, hogy ne a fejét kösse a lábához a csődörnek, hanem heréltesse ki - és ennek a költségeit segítettünk fizetni. Szemközt lakik egy ember, aki lovakat tart, valamilyen furcsa oknál fogva - de nem mindenben tud igazán gondoskodni róluk. Oda viszünk időnként zabot a lovaknak.
- Amikor kimozdul ebből a környezetből, jár időnként író-olvasó találkozókra?
- Igen, de az ilyesmik nagyon sokat kivesznek belőlem, úgyhogy rendkívül mérsékelem a számukat.
- Mi az, ami megterhelő benne?
- Nem fogalmaztam még ezt meg. Nem tudom. Gondolkodni fogok ezen a kérdésen, és visszatérünk rá.
- Jó. Ha legközelebb találkozunk, kikérdezem.
- Ha valaki odaadóan író, vagy odaadóan színész, vagy odaadóan szobor, akkor ott van minden abban, amit letett. Nincs semmi különös, amit el lehet mondani. Persze mostanában más dolgokra is kíváncsiak az emberek az írók, szobrok, rajzolók életéből, mint hogy mit hoztak létre. Érdekes az is, hogy milyen cipőben járnak, hol csináltatják a frizurájukat.
- Azért nem biztos, hogy ez érdekli az embereket. Csak ezt kapják... Azon gondolkodott már, hogy ha nincs az a vesemedence gyulladás, most merre vezetne az út?
- Ha akkor valamilyen módon nem kezdek el regényt írni, és ez bennem reked, akkor lehet, hogy ma egy alkoholista, drogos, lezüllött csöves lennék valahol. Valószínűleg tönkrementem volna.
(A szöveg a Fehérvár Televízió "Vágatlanul - Szavak, sztorik" című műsorába készült interjú szerkesztett változata,
2003. március.) Riporter: Török Péter
Megjelenés éve: 2008
Média: Újság
Fablasy - vagyis Fable és a fantasy
Mix Magazin
szöveg: Mészáros Judit
fotók: Máté Krisztián
Jó két évtizede már, hogy nem az osztálytársaknak, vagy az asztalfióknak körmöli az indiános, és fantasy-sztorikat. Egy idő óta milliókat szórakoztat. Hogy ki ő? Mondjuk azt, Molnár Éva. Vagy Bánfalvy Éva. Akarom mondani, Vavyan Fable. A Halkirálynő, a Mesemaraton, a Kriplikommandó, a Fattyúdal, a Álomhajsza, és a többi izgalmas akció- fantasy- és thriller történet, illetőleg mindezek paródiájának egyszemélyi tolmácsa. Õ az, aki - Fodor Ákos után szabadon - megalkotta a "Fable-műfajt". Nagy guru, mármint íróguru, aki mindenre képes. Még arra is, hogy a végletekig felizgassa a regényéhes tömegeket, akik majdhogynem tüntetést rendeznek, csak írjon már még egyet. Nem mást, csak olyanokat, mint amilyeneket az elmúlt 21 év alatt, 35 ízben remekelt. Amolyan fable-féle, mesefátylas, kitartóan küzdő és mindig győzedelmeskedő, folyton szerelembe eső hősnő köré épített, vélt-valós történeteket.
MEGÉRKEZTÜNK
Sokat utaztunk. Majdhogynem a világ végére. Egészen Zala megyébe, olyan messze, hogy még benzinkutat, vagy kis fűszerest sem leltünk a közelben. Volt viszont nagy, éggel összeérő, füves terület, fák, dombok, lovak, bokrok. Meg kutyák, és macskák, úgy, ahogy egy rendes vidéki háznál dukál. Aztán jöttek a két lábon járó, rikácsoló szárnyasok. És a hangtalanul álldogáló, örömükben szélsebesen vágtázó lovak. Lovagok nem voltak, az nem az ő stílusa.
Megtaláltuk a házát. Már várt. Állt a kapuban, és fogadott, ha nem is túl nyájasan. De - az újságírókkal és egyébb állatfajtákkal szembeni letapogatós módszeréhez képest - kedvesen. Mint ahogy egy "kéjgyilkos" teszi. Aztán odabent, csupa-ablakos házának rejtekében megváltozik hirtelen. Mesél, de nem folytatásos sztorit. Csak epizódokat, amelyek meghatározták fableségét. Eddig esőért imádkoztunk. Most, miután lekaszáltuk a füvet, azért tesszük ugyanezt, hogy még véletlenül se essék. Ki kell száradnia a szénának.
- Idilli, talán túl idilli itt a táj. Megérte elvonulni a megszokott kényelemből?
- A kényelem nem a nagyvárosban adatik meg, és utóbb már a közvetlen közelében sem leltük meg. Ez itt földi paradicsom számunkra. Alig egy éve lakunk itt, és nem vágyódunk vissza sem Szentendrére, sem Piliscsévre. Budapestre, a szülőközegembe még úgy sem.
BIOKÁVÉZTUNK, BESZÉLGETTÜNK
- Az sem zavarja, hogy nincs a közelben semmilyen üzlet?
- Utálok vásárolni. Szívből akartam az életformaváltást. És innen is tudom tartani a napi kapcsolataimat. Pedig itt még internetezni sem egyszerű. Se-gond, szívesebben nézem a lovakat, őzeket, rókákat.
Írják róla: elvarázsolt. Nem mástól, magától. Pontosabban a végtelen és folyton egymásba gabalyodó történetektől, amelyek bekopogtatnak hozzá. Mit bekopogtatnak: ha jönnek, valósággal ajtóstól rontanak az alkotózugába. És olyankor minden más mellékes. Kell, hogy hagyják, csak úgy, magára. És ő sem hajlik másra, kizárólag az írásra.
- Legendásan ritkán ad interjút. Hogyhogy igent mondott nekünk?
- Talán jól és jókor szólított meg. Megesik, hogy olyankor keresnek, amikor éppen elborulós időszakomat élem. Ekkor képtelen vagyok bárkivel is kommunikálni. Ha eztán nem hívnak újra, elmarad a riport. Amúgy a hozzám bekopogó újságírók többsége olvasott már tőlem valamit, és azt gondolja, valamilyen szinten ismer. Aztán kiderül, hogy mégsem.
- Szerencsém van, valószínűleg most nem a "klaviatúra foglya" hónapokat éli.
- Most épp szabadon jövős-menős, állatkázós, fejben-írós fázisban vagyok. Elkezdtem a következő Halkirálynőt. Ez most a levezetős állapotom, mivel nem rég fejeztem be a Kedves, mint egy kéjgyilkost. Így tisztul az agyam, egy újabb sztori beindításával.
- Ezerszer elmesélte a történetet írókora zsenge hajnaláról, az első indiános regényéről, amit tizenegy évesen írt, a pad alatt, és amit az osztálytársai méltattak, általában a tanórák idején. Sosem törődött a szabályokkal?
- Viharos dolgokat műveltem gyerekként. Cigiztem, grundoztam, nem tanultam, vakulásig olvastam-írtam, és rajongtam az állatokért. Ja, meg olvastam és írtam.
- Ápolónő kezében még nem láttam pennát és papirost, csak lázmérőt és lázlapot...
- Ennek is az íráskényszerem az oka. A rengeteg jóval fontosabb elfoglaltságtól nem értem rá megtanulni az iskolai anyagot, és mivel nem volt Írószakközép, jobb híján olyat választottam, ahova nem kell felvételizni. Így kerültem az egészségügybe. Idővel megszerettem a kórházi munkát, és csak azután hagytam ott, hogy az asztalfiókból a könyvespolcokra kerültek az első regényeim. Akkor már harmincon túl voltam.
- És Vavyan Fable-ként jegyezték.
- Hogyan is lehetne kitalált történetek, mesebeli hősök szülőanyja egy Molnár Éva? Idegen hangzású, kissé misztikus nevet kerestem. Adott volt a férjem vezetékneve: Bánfalvy, és ehhez a keresztnevem: Éva. Szókirakóval több száz verziót megnéztünk, mígnem megszületett Vavyan Fable. Varga Katalin, az akkori kiadóm főszerkesztője azt mondta, hogy soha az életben, senki nem jegyzi meg ezt a nevet. Meglehet, tévedett.
- Boncolgassuk egy kicsit tovább az első regényt, a Halkirálynőt. Nehéz szülés volt?
- Elsőként a Pokol is elnyeli című regényt írtam meg. Úgy véltem, azt már a baráti köröm is olvashatja. Õk mondogatták, hogy vigyem ide, vagy oda a kéziratot. Nem álltam kötélnek, mert korábban sok visszautasításban volt részem a novelláimmal. Az egyik irodalmi lap sátorhajú, idősödő szerkesztője nyíltan ajánlotta, hogy látogassam meg a lakásán, és majd ott eldől az írásom sorsa. Belengettem. Egyszer csak alkalom nyílt a revánsra. Valamivel később, egy Könyvhét alkalmával viszonozhattam a sátorhajú "kedvességét". Egy ideig ugyanis az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál dolgoztam, mert tanárképzőbe akartam jelentkezni, és akkoriban ehhez irodai munka kellett. Nos, amikor a könyvhetet szerveztem, ennek az irodalmár úrnak is én intéztem a dedikálását. Senki nem jött el az asztalához...
- ...szóval, elakadtunk az első regényénél...
- Nos, a baráti köröm olvasgatta a kéziratomat. Egyikük egy művészcsemetés oviban dolgozott, és ott odaadta egy könyvkiadós nőnek, de onnan hamar visszaküldték azzal, hogy nem kell. Egy másik barátnőm keresztapja akkortájt a mindenható MERKÚR-nál dolgozott, és ő felhívott egy ismerőst a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Az ipse éppen autóra várt, megegyeztek: be lehet vinni a holmit. A barátnőm besétált a kiadóba, s ott nem dobták ki a kéziratot olvasatlanul, hanem odaadták egy szerkesztőnek. Az pedig beleszeretett a történetbe, és meggyőzte az akkori igazgatót, Illés Endrét, hogy jelentesse meg a bestseller-gyanús regényt. Nem volt könnyű dolga, hiszen "a szocialista morállal ellentétes ponyvaműfaj"-ban ténykedtem. Végül is elindult a Kentaur sorozat, így kerültem a pályára, Leslie L. Lawrence nyomában
.
- Õszintén: jót tett az a húsz év, amíg az asztalfióknak írt?
- Persze. Mindenkinek kéne gyakorló idő. Eközben ismertem fel, hogy nem szeretnék úgy fogalmazni, mint sokan mások, irtóztam a frázisoktól, nyelvi panelektől. Semmiképpen nem akartam hagyományos szöveget, elócskult jelzős szerkezeteket, hogy előre ki lehessen számítani, miként fejeződik be a mondat. Az irónia, önirónia mindig bennem volt, részben annak köszönhetően, hogy nem vagyok góliát termetű. Ez a pajzsom. Valójában a stílusom csinált meg engem, s nem fordítva. Inkább érzem magam médiumnak, mint agyaló történetgyárosnak. Ahhoz, hogy írni tudjak, el kell varázsolódnom. Az ihlet pedig bármikor jöhet, csakis akkor nem közelít, ha várják.
- Mióta ismertté vált, lezajlott egy rendszerváltozás. Hatással volt ez az alkotásaira?
- Minden megváltozott. A Halkirálynő szerkesztésekor kicseréltettek velem egy mondatot, amelyben egy mellékszereplő egy majdnem életnagyságú feszülettel ácsorog a buszmegállóban. A majdnem életnagyságút el kellett hagyni, mert "éppen jóban vagyunk a klerikálisokkal", és akkor még működött a cenzúra. Most inkább abba az irányba terelgetnének a kiadók, hogy írjak egyszerűbben, mert az esetben jóval többen olvasnák a könyveimet. De hát én nem tudok rendelésre írni, nem igazán izgat az aktuális tömegízlés, magamnak mesélek, s ha mások szeretik olvasni a történeteimet, az külön öröm. Emiatt voltak konfliktusaink. A terjesztőm is próbált befolyásolni, hogy járjak el plázákba dedikálni. Ezt a fajta magamutogatást nem szeretem, és ha ezen múlik a népszerűségem, nem érdekel. Ne a példányszámom legyen nagy, hanem az olvasótáborom. Azonosulok az egyik hősöm pajzsfeliratával: "Vagy szőrén, vagy sehogy!"
- Hozott magával karaktereket a régmúltból?
- Persze. A karakterek csőstül jönnek. Vannak, akik azt hiszik, megússzák, de valószínűleg mindegyikükre sor kerül.
- Mitől válik valaki íróvá?
- Nem tudom. Nekem nagyon sokáig tartott, mire ki tudtam mondani: író vagyok. Amikor kicserélték a személyimet, nem elég önérzetesen közöltem ezt, mert a hivatalnok rövid i-vel írta be a foglalkozás rovatba. Nem kilenctől kettőig írok, hanem műszájból: ha jön a varázslat, írnom kell, és kész. Az első regényem megjelenése után hihetetlen volt számomra hogy a könyv néhány hónap alatt eltűnt a betűboltokból. A halál zsoldjában-t már várták az olvasók, és három hét alatt elkapkodták. Olykor még ma is megdöbbenek a sikeren.
- Valamikor nyilatkozta: ahogy idősödik, egyre jobban megismeri önmagát. Egyvalakit jelent ez, vagy azt a sok személyt, aki felbukkan a történeteiben?
- Önmagamat. A Kedves, mint egy kéjgyilkos novelláiban mindenféle bőrökbe belebújtam, a sorozatgyilkostól a válófélben lévő nőig, a balesetet szenvedett, sebességmániás fickóig, a háborúban lemészároltaktól az emberi fenevadakig. Határtalanul élveztem és megfájtam a több nézőpontúságot. Méregtelenítettem a lelkemet, és kiéltem skizoid hajlamaimat.
- Fontos, hogy a való életben találkozzon hasonló karakterekkel?
- Nem kell ahhoz gyilkossal találkozni, hogy a bőrébe bújhassak. Ha megnyílik bennem egy kapu, sokféle személyiség jön át rajta. Persze, a valóságban is nyüzsögnek körülöttem a furabogarak. Szemlélődő típus vagyok, sőt: alattomos ragadozó. Némán ülök, és figyelek. Az áldozat, vagyis a benyomás és az élmény szépen besétál.
- Feltudott nőni a sikereihez?
- Nagy felelősség, hogy az író miként hat az olvasókra. Nincsenek előre elhatározott üzeneteim, mégis akadnak, akik ilyeneket is kiböngésznek a soraim közül. Egy könyvnek annyiféle olvasata van, ahány olvasója. Eleinte sok pasas panaszkodott, hogy a regényeim feministák. Idővel aztán elfogadták, hogy egy nő is lehet főhős a saját életében. Magam is így élek.
LOVAZTUNK, KUTYÁZTUNK
- Családi örökség a lószeretet?
- A lovak iránti szeretetem velem egyidős. Kamaszként folyamatosan rágtam apám fülét, hogy lovagolhassak, olykor el is vitt, ám ez anyagi ok miatt félbeszakadt. Aztán pörögtem, dolgoztam, írtam, gyerekeztem, sokat időztem a valóságon kívül, a valóságban pedig igyekeztem élményeket gyűjteni. Amikor 41 évesen befejeztem a Könnyű álom című regényt, Díner Tamás fotózott a borítóra körhintalovakat a Vidámparkban. A képek láttán beindultam, és két hónap múlva saját lovam lett. Csitri bértartásba került, de az a módi nagyon nem tetszett nekem. Kancámnak csikója született, és megvettem egy rossz sorsú pónit. Összeköltöztünk velük, saját istállónk lett. Az új lakóhelyen is találtam pocsékul tartott lovat, ő is hozzánk költözött. És végre ráleltem az étcsoki színű, dús bokaszőrű, barokkos szépségű fríz fajtára, melyről már akkor sokat írtam, mikor még azt hittem, hogy ez a csodaló csupán a képzeletemben létezik.
- Mit tanult a lovaktól?
- Rengeteget. Természetességet, őszinteséget. A lovak nem játsszák meg magukat, az ő életük nem álarcosbál. S például azt, hogy becsüljük, tiszteljük a környezetünket.
BÚCSÚZTUNK
- Lett barátja az olvasók közül?
- Egyszer karácsony előtt egy rajongó lány mézeskalácsot hozott nekem. Később ő készítette az új weblapomat. Az ahhoz kellő fotókat, egyebeket a fiam segítségével juttattam el hozzá. Õk ketten máig együtt járnak. A fabyenes firkafalon sok olvasóval csevegnek.
- Miként került a közelébe Fodor Ákos?
- A Mesemaraton megjelenése után hívott fel. Akkorra már volt némi tapasztalatom a magukat írónak-költőnek nevező fazonokról. Szóval ő annyit mondott, hogy nagy tisztelőm, és szeretné, ha elfogadnám az új verseskötete dedikált példányát. Csodálkoztam a közeledésen, de elolvastam a könyvet, s az meggyőzött arról, hogy Ákos igazi költő, nem ködlovag. Ettől függetlenül sokáig dolgozott azon, hogy a bizalmamba fogadjam. Kapcsolatunk karmikus, hosszan tartó barátsággá nőtt.
- Változott az elmúlt két évtized alatt?
- Már nem tudok annyi mindenen olyan derűsen röhögni, mint régen. Ennek nem örülök. Egyébként nem sokat változtam. Továbbra is az egyszerű, természetes, jó kisugárzású emberek társaságát keresem. Úgy látom, mostanában új korszakom kezdődött. Amit eddig begyűjtöttem, azt most rendszerezem, feldolgozom, kiadom magamból. Ahogy Fodor Ákos mondja: "Fogyunk a lényeg felé".
Megjelenés éve: 2008
Média: Újság
A Smaragdmező mesélője - Nők Lapja
Háromórányira Budapesttől, az általa Smaragdmezőnek keresztelt rétek szomszédságában a férjével, kilenc kutyával, tíz macskával, néhány lóval, két kakassal és tyúkokkal él "egy háztartásban" a magyar kalandregény koronázatlan királynője. Vavyan Fable, vagyis Molnár Éva regényíróval pályatársa, a Bankok, tranzit szerzője, Fejős Éva beszélget.
A falu végén lakik. Telefonon navigál, amikor már majdnem megérkezünk: jöjjünk el az utolsó utca legvégéig, ott majd rátalálunk. Gyönyörű, hatalmas szirmú mocsárhibiszkuszok mellett parkolunk le. Kilenc kutya fogad, és egy írónő, aki sosem volt "szabályos", sosem állt be a sorba-és sosem szerette igazán a felhajtást, az újságírókat. Velünk mégis kivételt tett, többek közt azért, mert éppen "fejben ír", vagyis még csak érlelődik benne a következő regény története, tehát van ideje egy kis beszélgetésre.
- Egyre távolabb költöztök a fővárostól. Ha jól tudom, egy időben Szentendrén laktatok.
- Szentendrén kezdtem el "lovazni", s attól kezdve az volt a legfontosabb, hogy együtt élhessünk velük. Ehhez kerestünk területet. Előbb a Pilisbe költöztünk, de ott féktelenné vált az orvvadászat, a krosszozás, a quadozás, és ezek mindenféle tevékenységben zavartak, lovaglás közben egyenesen életveszélyt jelentettek. A csürhében érkező motorosok körülöttünk dübörögtek, mókásnak tartották, ha a ló megijedt és megugrott... Tavaly nyáron telepedtünk át az Õrségbe, itt csend és békesség vesz körül minket.
- Mióta szerelmed a lovaglás?
- Gyerekkoromban lovagolgattam, ám alig fejlődtem. Egyrészt anyagi okból, másrészt nem kerülhettem olyan közeli kapcsolatba lóval, mint most, amikor sajátt hátasom van. Odamegyek hozzá, átölelem, levakarom róla a sarat... 1997-ben, amikor befejeztem a Könnyű álom című regényt, és ránéztem a borítóra, melyen egy gyönyörű, Vidámpark-béli körhintaló látható, rádöbbentem: már nem kell pénzt kérnem a szüleimtől a lovaglásra, megoldhatom magam! Azóta paripázom. Csitri az első hátasom, ő még nem volt belovagolva, amikor találkoztunk, én is "nyers" voltam, egymást tanítottuk. Azóta vettem még néhány hátast. A Parelli-módszerben, a lovakkal való természetes bánásmódban hiszek. Eszerint az ember elsajátíthatja a testbeszédüket, így jobban megérti őket, és a saját nyelvükön kommunikálhat ("suttoghat") velük.
- Merre indulsz el, ha felülsz a lóra?
- Az erdő szélén van egy kaszáló, Smaragdmezőnek nevezem. Arrafelé és itt bármerre szabadon lovagolhatok, csak egy baj van: hihetetlenül sok a vérengző bögöly, sörénytől patáig megszállják a lovakat. Most fogok kipróbálni rajtuk egy teheneknek kifejlesztett bögölyhökkentő szert.
- Éltél valaha betontengerben, nagyvárosban?
- Igen, és szerettem. Sőt, mindenkit sajnáltam, aki vidéken élt, arra gondoltam: milyen unalmas lehet! Holott - ma már tudom - nincs egyetlen unalmas perc sem.
- Smaragdmezőt említetted, ez a fantáziadús névadás jellemző rád. Mindig szabadon szárnyalhatott a képzeleted?
- Gyerekkoromban engem is korlátoztak ebben a tanárok és a többi felnőtt. Amikor például írni tanultam, a szüleim ellenőrizni akarták, miként is állok az olvasásal. Elém tettek egy könyvet, hogy olvassak fel belőle. És én mesélni kezdtem... Nem azt, ami a papíron volt, hanem az általam elképzelt történetet. Amikor kiderült, hogy mindezt csak kitalálom, kaptam egy bitangos pofont. Ennek következtében elannyira megtanultam olvasni, hogy azóta se tudom abbahagyni. A felnőttek - sajnálatosan - igyekeznek korlátok közé préselni a gyermeki fantáziát.
- Bátorságból, csakazértisből született az első regényed?
- Lázadásból. Tizenegy éves voltam, és éppen végigolvastam az egész otthoni könyvtárat, beleértve az előlem eldugott, "felnőtteknek szóló" könyveket is. Ezekből kifogyva úgy döntöttem, hogy most írok egyet magamnak. Olyat, amilyet szívesen olvasnék. Egyébként húszéves koromig komoly alapműveltségre tettem szert az olvasmányaimnak köszönhetően, észrevétlenül bővült a szókincsem, és megtanultam szerkeszteni, anélkül hogy ez tudatos tanulási folyamat lett volna. Titokban regényeket írtam. Kamaszként spirálfüzetekbe körmöltem a történeteket. Ezeket tanítás után hazavitték a csajok, s végül véleméyt írtak róluk. E "könyveket" kidobták a szüleim, amikor elköltöztem otthonról.
- De kár!
- Fenét! De jó! Szerencse, hogy kidobták, legalább nem kerülnek elő a halálom után, hiszen ezek megfogalmazása közben tanultam meg írni.
- Harmincegy éves voltál, amikor az első könyved megjelent. Előtte nem próbálkoztál kiadóknál?
- Novellákat küldtem ide-oda, nem sok visszhanggal. Ifjú nő lévén kaptam néhány ajánlatot, miszerint milyen feltételekkel lehetne megjelentetni a műveimet. Köszöntem szépen az ajánlatokat, nekem nem kellettek. Gyerekkoromban még pszichológus, ápolónő vagy író akartam lenni, végül ápolónőként kezdtem dolgozni. Ennek egyszerű oka volt: folyton olvastam vagy írtam, ám a hivatalos tananyaghoz nem fűlött a fogam, ezért az általános iskola után egészségügyi szakközépbe mentem, mert oda nem kellett felvételizni. A harmadik évben voltunk először kórházi gyakorlaton, ekkor szerettem bele a szakmába: imádtam emberekkel foglalkozni.
- Ma meg elvonulsz tőlük, jó messzire...
- Nem ez a fő motívum, hanem a lovazás. Egyébként inkább azt mondom, hogy óvatossá váltam. Mindenki csalódik jó párszor, főleg aki ismertté válik, hiszen sokan rajta keresztül akarnak érvényesülni. Számtalan efféle tapasztalatot szereztem. Akadnak persze jó tapasztalataim is. Itt a szomszédok például nem tudták, ki vagyok, és ennek örültem. Úgy ismerkedtünk-barátkoztunk össze, hogy csak jóval később derült ki, mivel foglalkozom.
- Emlékszel rá, milyen volt az "írónőség" miatt elhagyni az ápolónői pályát?
- Nehéz választás volt, utána sokáig álmodtam a kórházzal, azzal, hogy végigkopogok a folyosón a klumpámban, és bemegyek a betegekhez... De akkor már éreztem, hogy az írás még többet ad nekem, fontosabb a számomra.
- Akkoriban még kicsi volt a fiad, nyílván tetszett neki, hogy az anyukája milyen izgalmas-mesés történeteket vet papírra.
- Amikor a Pepita macskát írtam, minden elkészült fejezetet felolvastam a barátnőmnek, és Zoli fiam, aki akkor még kisgyerek volt, nagyon élvezte, ha felfedezni vélte valamelyik ismerősünket mint az egyik szereplő "modelljét". Amióta Zoli felnőtt, nemigen olvassa a könyveimet. A csillagászat és a többi természettudomány jobban érdekli, mint a fikció.
- Ezek szerint felismerhetők a szereplőid, tehát a környezetedben senki sincs biztonságban...
- Miként Gerald Durrell is mondta, nyugodtan retteghet mindenki, aki író környezetében él, hiszen aligha menekülhet a megírás elől. Gyakran azonban csak egy-egy arc fog meg, és ezt az arcot látom magam előtt írás közben. Egyszer Londonban hajókáztunk, és mihelyt megláttam a hajóskapitányt, éreztem: az ő arca kell a következő regényemhez! Lefotóztam a karaktert, a képet kiraktam a falra. Így lett ő a főhős modellje.
- Elképesztően termékeny író vagy, húsz év alatt több mint harminc könyved jelent meg.
- Harmincnégy vagy harmincöt, nem tudom pontosan, utána kéne számolni.
- Még mindíg az a munkamódszered, hogy amikor írsz, hónapokig szinte senki sem mehet a közeledbe?
- Igen, bezárkózom a dolgozószobámba, és csak annyi időre jövök ki, míg elmegyek lovagolni. Előtte hónapokig érlelődik bennem a cselekmény, vázlatokat írok, "beengedem magamba" az egészet, és amikor a fejemben megszületett a regény, bezárkózom, és írni kezdek. Maga az írás négy-hét hónapig is eltart, ilyenkor nem vagyok szórakoztató társaság, de ezt megszokta a férjem...
- Õ menet közben is olvassa a munkáidat?
- Nem, csak a megjelenés után. Nem tudná kívülállóként olvasni a regényeimet, és én sem szeretem, ha ebben a fázisban - a szerkesztőn kívűl - más is beleszól a munkámba.
- Miért nem Molnár Éva néven írsz, miért kellett az álnév?
- Úgy gondoltam, fiktív helyszíneken játszódó történetekhez fiktív név passzol. Az első könyvem kiadásánál a Szépirodalmi Kiadó akkori főszerkesztője azt mondta, hogy a Vavyan Fable nevet senki sem fogja megjegyezni. Széttártam a karomat: ez van...
- Vavyan Fable fél évre bezárkózik, írja a könyvét, majd előjön Molnár Éva, aki pörög, gyűjti az élményeket - és az állatokat...
- Mind a tíz cicát befogadtuk, és több kutyát is. Egy időben a senkinek sem kellő kölyökállatokat csak letették a kapunk elé, tudván, hogy jó kezekben lesznek... Már lovat is kimentettem a roszz bánásmódból. Ilyen a honi állatvédelem: ha szenvedni látod, vedd meg - és tartsd.
- Lubickolsz a különböző műfajokban, írsz fatasyt, kalandregényt, novellát... Csak hogy ne unatkozz?
- Műfaji kalandozásomnak az a legfőbb oka, hogy némelyik történetet csak fantasyben tudom elmesélni, megint mást csak paródiában, és így tovább.
- A legutóbbi novellásköteted, a Kedves, mint egy kéjgyilkos megosztotta az olvasóidat.
- Így van, hála az égnek. Éppen ezért érzem sikeresnek a könyvet. Eddig csak azt írták az olvasók, hogy jól szórakoztak, izgultak, sírtak-nevettek - vagy épp ellenkezőleg... -, most viszont részletesebben megosztják velem, hogy milyen érzelmeket váltottak ki belőlük a történetek. Például a Halálgyári képek olvasásakor sokan a délszláv háború körülményeire ismertek, ám bármely háborúról szólhatna az írás. a vérontás befejezése óta nemcsak azt látom a szomszédos országban, hogy hullámzik a tenger, hanem mást is érzékelek. És feszült vagyok. Feszült, sőt dühös, mert a megszállottaknak nálunk is sok eszehagyott híve van, félkatonai szervezetek alakulnak, jogrendszerünk bedőlni látszik, és alig hallok tiltakozó hangokat. Azt reméltem, megkönnyebbülök valamelyest, ha ezt a novellát megírom. Az írásban többféle szemszögből jelenik meg az öldöklés: a túlélőéből, az áldozatéból, a gyilkoséból, a hozzátartozóéból. Utóbbi pontosan tudja, hogy többnyire a háttérben kötött titkos paktumok miatt nem kapják el a háborús bűnösöket, s nem azért, mert nem találják őket. A gyászoló özvegy igazságérzetének bizonyára jólesett volna a tizenhárom éve rejtőzködő népírtó elfogásáról szóló minapi hír. Nem minden olvasó szereti ezt a sok szemszögű-nézőpontú kötetet, ám a többség szívesen vete, hogy együtt kószálhat velem a különféle - akár negatív - hősök életében.
- Többnyire szereted a főhőseidet?
- A negatív hőseimet sem gyűlölöm, nincsenek különösebb érzelmeim a szereplőim iránt. Én a mesélő vagyok, van bennem némi távolságtartás.
- Mégis vannak szereplőid, akiket nem tudsz elengedni.
- Vagy ők nem eresztenek el engem...? Szívesen írok folytatást némelyik regényemhez. Most a Halkirálynő következő része érlelődik bennem. Azért szeretem ezt a sorozatot, mert a szereplők alig öregszenek, miközben érezhetően telik az idő. Jó játék ez nekem: fiatalon tartom a hőseimet, és még a társaságukat is élvezem.
- Mikor kezded el megírni a történetet?
- Talán még a nyarat kivárom, mielőtt elvarázsolódnék. Jókat lovagolok, töltekezem, utazgatok, aztán, ha jön az ősz, visszavonulok a dolgozószobámba, s tavasztájt az új regénnyel bújok elő.
Megjelenés éve: 2008
Média: Újság
Vavyan Fable rátalált álmai otthonára
Zala megye - Az Õrség alján, a falu szélen, mesebeli tájon találta meg hazánk legnépszerűbb írónője azt a tízhektárnyi területet, ahol békében alkothat. És Vavyan Fable alkot is. Új Halkirálynőn dolgozik, csak imádott lovai tudják kimozdítani a számítógép mellől
Stilszerűen, kalandregénybe illő tájon, apró falvakon, patakokon átívelő hidacskákon, hófehér deres erdőkön át érjük el azt az utcát, aminek végén, és picivel még azon is túl lakik Vavyan Fable, vagyis Molnár Éva. Kilenc kutya rohan csaholva a vendég elé, a picitől a hatalmasig. Eszünkben sincs benyitni a kapun. Majd a négylábúak visszavágtatnak a házhoz, imádott gazdájuk elé. Valami csoda folytán nem sodorják el a törékeny termetű írónőt, aki mosolyogva biztat, jöjjünk bátran, ha ő ott van, valószínűleg nem esznek meg. Az ízlésesen, kényelmesen berendezett tágas, világos házban, újabb meglepetés, tíz hatalmas, fényes szőrű, fekete, fehér, cirmos, foltos macska. Kényelmes párnákon pihennek.
- Mindet befogadtuk - meséli. - A fekete egynapos volt, amikor nejlonszatyorban megtaláltuk az út szélén. Szerencsére már kéznél volt a cumisüveg, nem ő volt az első, akit hasonló körülmények között került hozzánk.
Az ebédlőasztalhoz ülünk, onnét kilátni a birtokra, ahol a lovak sétálgatnak. Éva teát készít, büszkén újságolja, ő főz, amióta itt laknak.
- Nem bosszút forralok reggelente, hanem tejet - nevet, majd arról mesél, milyen csodás gombaételeket készít.
- Errefelé őrült gombászás folyik. Mindenkitől kapok, a polgármestertől, a szomszédig. Eleinte aggódtam kicsit, hogy valamelyik mérges lehet, de meggyőztek, gyermekkoruk óta szedik és sosem tévedtek.
Mégsem a konyhában tölti a legtöbb időt, mivel belevetette magát a munkába.
imagetank/20111128000823542.jpgMind kóbor, kidobott cicák voltak, Éva mentette meg őket a biztos haláltól>>>
- Nagy elánnal írom az új Halkirálynőt, mert most nem zaklat miatta senki.Előfordult, hogy annyian követelőztek, a rajongók, a kiadóm, hogy nyolc év is eltelt egy-egy folytatás közt. Ebben a könyvben tovább folytatódik a történet, amely most nem a fővárosban, hanem azon a tóparton játszódik, ahol pihengetni szoktak a főszereplők. Címe még nincs, talán a negyedénél tartok. Mindig eltökélem, hogy rövid könyv lesz, de aztán egyre inkább megelevenednek a szereplők. Az akció elsodor, a leíró résznél viszont öt mondaton szöszölök egy napig. Ha írok, el vagyok varázsolva, akkor minden más, takarítás, főzés, mosás a terhemre van. Ilyenkor csak a lovaglás a pihenés, de sáros, csúszós, trutymós időben az sem jó igazán.
imagetank/20111128000915595.jpgVavyan Fable már megírta a következő Halkirálynő negyedét >>>
Közben már az istálló felé araszolunk a vidám kutyafalka közepén. Éva kedvenc lovát, a fekete frízt, Tangót simogatja. Látszik, a szerelem kölcsönös.
- A Parelli-módszert alkalmazom a lovaimnál - meséli, miközben köré gyűlik a hat hátas, és közelebb kocog a póni.
- Parelli alakított ki a suttogós módszerből egy olyan szisztémát, amivel lehet kommunikálni az állattal. Hét játék a neve. A ló ragadozónak tart minket, így viszont meg lehet győzni, hogy tudsz "lóul", cserébe megkapod a bizalmát.
Sötétedik, egyre metszőbb a hideg. A hátasok bemennek a meleg istállóba. Várják a nyarat, akkor éjjel is kint lehetnek. Elbúcsúzunk, hadd folytatódjon a Halkirálynő, Denisa és Mogorva története.
A vadonatúj istállóban sorakoznak
az írónő különleges nyergei
Tangó, a kilencéves fríz Vavyan Fable legkedvesebb lova
Fái Zsuzsa, 2008.01.06.
fotó: Tumbász Hédi
Megjelenés éve: 2007
Média: Újság
Vavyan Fable: Vis Major
Vavyan Fable (azaz Molnár Éva) zsaruregényei körülbelül olyan kaliberűek, mint annak idején Rejtő Jenő légiós regényei voltak. A Vis Major olvasása közben legalábbis olyasmi érzésem támadt, hogy ha Rejtő mester nem az 1900-as évek legelején, hanem mondjuk a 60-as években születik, ma hasonló könyveket írna, mint a "könyvmilliomos" Meseanyó.
Közvetlen kapcsolatot nem lehet felfedezni a két író művei közt, de aki ismeri mind Rejtő, mind Fable műveit (legalább egy-kettőt), az érti, miről beszélek. Mindketten koruk legdivatosabb könyvműfaját forgatták ki, alakították a saját képükre, gyúrták át humorossá. Míg Rejtőnél a légiós regények és a hatlövetű pisztolyhősök voltak a fő jellemvonások, addig Vavyan Fable a krimit mutatja be egy teljesen új szemszögből, és vidítja fel vele olvasók százezreit.
A regény egyik főszereplője a fiatal rendőrlány, Kyra Emmet, aki otthagyja megszokott munkahelyét, és áttelepszik a Fertő Cityként emlegetett nagyvárosba, a bűn központjába, ahol civil ruhás rendőrként működik tovább. Rögtön első nap megkapja társnak a durva, ám hatékony módszereiről híres rendőrt, akit mindenki csak Vis Majornak hív, és valójában itt kezdődik maga a történet. A két rendőr eleinte nem igazán szívleli egymást, ám idővel tökéletesen összeszoknak, sőt, még a munkaköri beosztáson túl is közelebb kerülnek egymáshoz...
Érdekes módon Vis Major is ugyanúgy teljes jogú főszereplőnek számít, mint Kyra Emmet, mindössze annyi a különbség a két karakter közt, hogy a nő meséli el a történetet, egyes szám első személyben. A sznob, gyakran nyafogó, elégedetlenkedő lányt időközben teljesen szerethetővé kupálja ki a hegyomlásnyi, bőrdzsekis Vis Major, akit pedig a lány bolondít teljesen magába. Közben állandóan dörrennek a fegyverek, csikorognak a gumik, csattannak a pofonok, törnek be az ajtók, a gazemberek pedig megkapják méltó büntetésüket. Vavyan Fable regényeiben általában nem csupán egyetlen bűntény köré épül a cselekmény, ahogy a Vis Majorban sem. A rendőröknek naponta meg kell állítaniuk legalább egy (de inkább több) ámokfutót, maffiózót, drogdílert és egyéb rosszfiút, és mindeközben kibontakozik a fő bűncselekmény, ami az egész történetet behálózza.
A Vis Major az írónő legjobb munkáinak egyike. Aki még nem olvasott Fable-t, annak mindenképp ezt ajánlom kezdésként, aki pedig egyszerűen csak a Vis Majort nem olvasta még, az mihamarabb szerezze be magának! Garantált szórakozás.
BåRÓ SZABOLCS cikke, 2007. január
Megjelenés éve: 2006
Média: Újság
ELVARÁZSOLT ÍRÕNÕ
Azt mondja, akkor ír, ha elvarázsolódik. Tizenkilenc év alatt harmincnégy regény gyakori elvarázsolt állapotot jelent Molnár Éva, azaz Vavyan Fable életében. Egyik legolvasottabb kortárs magyar szerzőnk ismertségét nem díjaknak, nem is a pletykalapoknak köszönheti. Magánéletét óvja a nyilvánosságtól, interjút is ritkán ad.
- Mivel foglalkozott, mielőtt írni kezdett volna?
- Kisnyúl koromban éjjel-nappal arra készültem, hogy író legyek, vagyis írtam és olvastam, írtam és olvastam, továbbá írtam és olvastam, tanulásképpen. Ez idő alatt ápolónői munkával kerestem a betevőmet.
- Termékeny írónak számít. Mi a munkamódszere?
- Agatha Christie vagy robert Merle sokkal termékenyebb író volt, ám nem szándékozom lekörözni őket, vagy másokat. Nincs napi penzum. Akkor írok, ha elvarázsolódom. Ám akkor semmi egyébbel nem foglalkozom, velem se foglalkozzon senki.
- Hogyan telik egy átlagos napja?
- "Reggel felkelek és megborotválkozom." Ezt egy hősömtől idéztem. Ha nem vagyok elvarázsolt állapotban, akkor átlagosan telik, mint mindenki másé. Ha mesélős időszakban leledzem, akkor viszont addig írok, amíg le nem haloka klaviról. Ezen felül vannak jövő-menő- töltődős és vannak csendes, meditálós, feldolgozós korszakok.
- Mennyiben segíti, illetve hátráltatja a munkájában, hogy "elvonult a világból"?
- Nem vonultam el, csak éppen vidéken élek. Itt is teljes értékű emberek vesznek körül.
- Honnan merít ihletet?
- Az ihletet nem merítem, hanem várok rá. Ha jön, írok, ha nem jön, tovább várok. Ezen időszakokban pompás időtöltésekkel foglalom el magam, pédául olvasással, lovaglással, zenehallgatással.
- Hogyan tartja a kapcsolatot olvasóival, rajongóival?
- Főként interneten. A honlapon napi levélváltás zajlik az olvasók és közöttem. Az egyik rajongómmal egy kicsit közelebbi kapcsolat, ő ugyanis időközben rájött, hogy a fiamért rajong.
- Ön amellett, hogy író, sikeres vállalkozó is. Mióta jelennek meg könyvei saját kiadójánál?
- Fordítanék a szórenden. Íróként sikeresebb vagyok, mint vállalkozóként. A Fabyen kiadó, melynek egyik ügyvezetője vagyok, nemrég ünnepelte tízéves fennállását.
- Ön irányítja a kiadót?
- Szavazati joggal rendelkezem az ügyek irányításában.
- Hogyan alakulnak könyvei példányszámai?
- Jobbára várakozásainknak megfelelően.
- Mit gondol arról, hogy a magyarok sokat néznek tévét, ezért kevesebbet olvasnak?
- Azt, hogy ejnye, ejnye. Talán egyszer a minőségigény kerül előtérbe, és ezt a tévécsatornák is figyelembe veszik majd.
- Sikeres és minden bizonnyal vagyonos nőként soha nem érte irigység?
- De igen. Némelyek szeretnek összetéveszteni Jackie Collinsszal vagy J. K. Rowlinggal, főleg anyagiak tekintetében. Azt mondom erre: bárha! Aztán alkalmazom az önvédelmi fegyvert. ez nem más, mint a "vállról indított rándítás". Fodor Ákost idéztem.
- Családjában soha nem volt konfliktus abból, hogy sokat keres?
- Megélek az írásból. Ha ez konfliktusforrás...
- Munka vagy öröm az írás a sokadik kötet után?
- Nem vagyok profi. Tehát vagy élvezetből csinálom, vagy sehogy sem.
- Közel húsz éve jelennek meg könyvei. Az eltelt idő során ön szerint változott a népszerű, szórakoztató irodalom megítélése?
- Nem, vagy ha mégis, úgy olyan fordulat következett be, hogy immár nem csupán a műveltebb rétegek bizonyos tagjai korlátozzák magukat előítéletekkel, hanem a fél- és sekélyen művelt emberek némelyike is sznob, ha épp ez a trendi. S persze fogalmuk sincs, mit szólnak-néznek le.
- Történetei nem a valóságról szólnak. Szándékozik mást is nyújtani olvasóinak kikapcsolódáson kívül?
- Úgy tetszik, mást is nyújtok. Kiadónk weboldalának beszélgetős rovatában az olvasók sokszor szóba hozzák, hogy mi egyebet.
- Tudja írás közben, mi lesz a következő könyvének sztorija?
- Nőnemű író lévén kevésbé racionálisan viszonyulok e témához, mint a férfiak. Inkább ösztönös vagyok, és ösztönösségemet oroszlánként oltalmazom. Azaz nem "agyalok" a történeteimen. Egyszerűen befogadom őket, amikor átjönnek a más-világból.
- Mennyi idő alatt készül el egy könyvvel?
- Ha a fejemben vetített film íráséretté válik, akkor néhány hónap alatt elkészül az olvasható változat. Hogy a fejben zajló folyamat mennyi ideig tart, Azt még a delphoi jósdában sem tudnák kiböngészni a csillagokból.
- Vannak példaképei az írók között?
- Példaképállításhoz, betérdeléshez túlsággal szuverén vagyok. Több író műveit kedvelem, szeretem. Nem mérkőztetném ezeket, nem evégett íródtak. Nekem nincs Egyetlen Nagy Könyvem, sok olyan Remek Regényt ismerek, amelyet szívesen elolvasok újra s újra. Nálam ez a mérce, hiszen ha valamilyen szellemi alkotás sokadszor is friss élménnyel ajándékoz meg, akkor az ad valamit, és pontosan ez az írók dolga.
- Kedvenc írói, költői, filmrendezői?
- Egy laza névsor: Hrabal, Kosztolányi, Márai, Fodor Ákos, József Attila, Shakespeare, Szabó Lőrinc, Szabó Magda, Heller, Kerouac, Gerald és Lawrence Durrell, Fellini, Menzel és így tovább.
- Elsősorban nők olvassák. Regényei nőfigurái ha emancipáltak is, boldogságukat egy férfi oldalán keresik. Mit gondol a "divatos" szingli életformáról, gondolkodásmódról?
- Az emancipáció nem azonos a boldogság vagy szerelem elutasításával, az a hím- és nőivarú egyedek közötti egyenjogúságot jelenti. Sejtettem, hogy ezt el kell magyaráznom egy férfinak. A szingli életformáról nem gondolok különöseket, ám az erőltetett szingli trendeket, meg a szingliipart enyhén szólva mulatságosnak találom.
- Feministának tartja magát?
- Egyenjogúnak tartom magam a többi emberrel. És megint eszembe jutott egy Fable hős gondolata (mégpedig férfihős mondotta...): " Az emberek egyenjogúak, ám nem egyenrangúak."
- Soha nem érezte hátrányát karrierjében annak, hogy nem Budapesten lakik? Hogy nem része sem az írótársadalomnak, sem a szórakoztatóiparnak?
- Harmincöt évig Budapesten laktam, melyet morcosabb pillanataimban Hidrokefál Citynek nevezek. saját választásom volt a vidékre költözés. A "saját választás" felelet a kérdés másik felére is. Ha jól odafigyelünk, immár lézerélesen látszik, hogy fütyülök az izzadságos karrierépítésre. Amúgy imádok inkább önmagam része lenni, mert így több közöm van a Világhoz.
Miért tartózkodik annyira a médiajelenléttől és ad annyira kevés interjút?
- Kérem olvassa el a honlapunk "riportok" rovatát és megérti.
Szerző:Terray István
Fotók: Bánfalvy Tamás
Megjelenés éve: 2006
Média: Újság
Kimeséli az életét
Bánfalvy Éva anagrammájából született Vavyan Fable írónő művészneve, mondván: fiktív történetekhez fiktív név dukál. Vavyan már ugyan sok mindent elárult magáról, mi, könyvei olvasói mégis mindig kérdeznénk tőle. Az írónő közönségtalálkozókon is örömmel vesz részt, ahol az állandóan megjelenő kis közösségből már baráti társaság alakult ki. Vavyan most lapunk kérdéseire válaszol őszintén, a tőle megszokott humorral.
Star: Önmagáról írja vagy mintázza a szereplőit? Mennyire azonos a hősnőivel?
Vavyan Fable: Nem vagyok én annyira eltelve magammal. Õk is nőneműek!
Star: Kedvenc írói közül említene néhányat?
Vavyan Fable: Kosztolányi, Hrabal. Vonnegut, Chandler, Rejtő, Márai, Fable etc.
Star: Mikor és minek hatására kezdett el írni?
Vavyan Fable: Tizenegy éves voltam, már minden hozzáférhetőt elolvastam otthon és a gyermekkönyvtárban is, és unatkozni kezdtem. Ez vezetett az első zsengéim megírásához. A többi regény pedig azért készült, mert éppen ilyen történetek, fantasyk olvasására vágytam, és ezeket senki más nem írta meg számomra.
Star: Kinek a hatására döntött úgy, hogy író lesz?
Vavyan Fable: Ez nem döntés volt, hanem fátum. Így kellett lennie!
Star: Mi volt gyermekkori kedvenc olvasmánya?
Vayan Fable: A legyek ura Goldingtól. A 22-es csapdája Hellertől. És annyi más.
Star: Mivel írja a könyveit?
Vavyan Fable: Kezdetben tollal, spirálfüzetbe körmöltem, majd villanyírógép következett. Ma már számítógéppel dolgozom.
Star: Milyen munkatempóban dolgozik? Hogyan képzelhetjük el egy átlagos napját?
Vavyan Fable: Nincsenek átlagos, lekottázható napjaim, nem szeretem a monotóniát. Mindig írok, főként fejben, és ha ott minden részlet összeállt, csakis akkor ülök le a géphez, és kimesélem magamból a történetet.
Star: Az írás mellett mi a hobbija?
Vavyan Fable: Lovagolok és utazgatok.
Star: Van példaképe, vagy volt valaha?
Vavyan Fable: Példaképállításhoz túlságosan szuverén és öntörvényű vagyok. Nem szeretek nyájakhoz, szekértáborokhoz tartozni, nem istenítek senkit. Sokakat tisztelek, elődeim és kortársaim közül is. Például Márait, Szabó Magdát, Hrabalt, Kosztolányit, Chandlert, Rejtőt, Polcz Alaine-t, Poppert szívesen olvasom.
Star: Mi motiválja az íráskor, honnan meríti az ötleteit?
Vavyan Fable: A mesélési kedv. Ha ez rám tör, bezárkózom és írok. Az életből és a képzeletemből merítek. Õk jól egymás alá játszanak.
Star: Van-e kedvenc filmje, illetve színésze?
Vavyan Fable: Például a Sörgyári capriccio. Daniel Day-Lewis és sokan mások.
Star: Mit tanácsolna a jövő nemzedék íróinak?
Vavyan Fable: Írjanak!
Star: Hisz az ezoteriában. illetve a horoszkópban?
Vavyan Fable: Hiszek a - nem iparszerű - ezoteriában. Afféle őspszichológiának tekintem, amely akkor segített önmagunk és mások megértésében, amikor még nem vettük be, hogy csupán a kézzelfogható és a ?tudományosan bizonyított? dolgok léteznek, vagyis, amikor az ember még zsigeri szinten hitt a mesékben, megérzésekben.
Star: Mi a horoszkópja? Illik önre?
Vavyan Fable: Kos vagyok, jellegzetes Kos-tulajdonságokkal, mint például az erős hajlam a falak lefejelésére. Az újságokban megjelenő csillaglátásokat nem olvasom. Komolyabban akkor mélyedtem el a témában, amikor a Sárkánykönny című regényemet írtam, mivel annak főhősnője horoszkópkészítésből (is) élt.
Star: Kap kéziratokat idegenektől? Foglalkozik velük?
Vavyan Fable: Mindenkit lebeszélek arról, hogy kéziratot küldjön nekem. Emlékszem, hogy hajdan hányan és hányképpen utasítottak el különféle kiadókban, és mégsem nekik lett igazuk. Nem szeretnék hasonló tévedésbe esni.
Star: Vagány gyerek volt? Élénk fantáziával? Eszébe jut valamilyen emlékezetes csínytevése?
Vavyan Fable: A pelenkából legott a bringára nyergeltem át. Pörögtem, mint a búgócsiga, fiútársaságban éreztem jól magam, sosem voltam babázós alkat. Hároméves koromtól rendszeresen egerekkel és békákkal rohangáltam anyám után, aki ?nőiesen? irtózott tőlük. Mire felnőttem, hozzászoktattam őt az élővilág legtöbb képviselőjéhez. Osztályfőnökeim úgy vélték, Villon sorsa vár rám, de nem a költészetre gondoltak, hanem a bitóra. Középiskolai osztályfőnökömet a 20 éves érettségi találkozón módfelett meglepte, hogy még nem vagyok akasztott lator, sem deklasszált. Az pedig, hogy író lettem, őszinte keserűséget váltott ki belőle.
Star: Mikor költözött vidékre? Miért nem kedveli a várost?
Vavyan Fable: 1991-ben költöztünk Budáról Szentendrére. Midőn a hangulatos kisváros Budapest elővárosává tömegesedett, ?továbbhajóztunk? a Pilisbe. Nem a várost nem ked¬velem, hanem a vidéket szeretem sokkal jobban. Kedvelem a csendes, emésztgetős, meditáló életszakaszokat is, immár nem a rohanás pörget, inkább a szellemi és valóságos utazások stimulálnak.
Star: Ritka manapság a hosszú távú kapcsolat. Hogyan oldják meg férjével a konfliktusokat? Mi a titok?
Vavyan Fable: Megbeszéljük, megvitatjuk, vagy meghadakozzuk. Kapitulálunk vagy kompromisszumot kötünk. Gondolkodunk. Szeretjük egymást. Ennyi!
Star: Féltékeny típus?
Vavyan Fable: Nem tudom. Ilyen szerencsés vagyok.
Star: Mi a véleménye a szerelemről?
Vavyan Fable: Kedvenc érzelmem. 34 regényemben megfogalmaztam néhányszor, hogy mennyire.
Star: Kinek mondja el a problémáit?
Vavyan Fable: A barátaimnak, a férjemnek. Hírhedetten analizáló típus vagyok, mindent alaposan és rengeteg oldalról megvizsgálok. És ha szétszedtem valamit vagy valakit, nem ugyanolyannak rakom össze újra. Ezt nevezik szublimálásnak, az írók többsége ebből dolgozik.
Star: Gyerekkori barátokkal tartja a kapcsolatot?
Vavyan Fable: Gyermekkoromban a regényírás és a könyvek voltak a legjobb barátaim. A kapcsolat töretlen. Azért persze emberekkel és állatokkal is barátkozom, némelyekkel komolyan és már-már szenvedélyesen.
Star: Milyen anyós?
Vavyan Fable: Nem tudom, mivel a fiam nőtlen. A horoszkópom szerint mindenképpen sárkány-anyós leszek. Szerintem az anyós milyensége nagymértékben múlik a menyen is. Menyként természetesen nem egészen így vélekedtem.
Megjelenés éve: 2006
Média: Újság
Vavyan Fable az egyik legsikeresebb magyar írónő. Manapság elsősorban fantasy-regényeivel hódítja meg olvasóit. Bár harmincnál is több kötete jelent meg eddig, egyelőre nem tervezi, hogy filmet készít a méltán népszerű kötetekből. Az írónő csak ritkán nyilatkozik, a Napi Ász felkérését azonban most vállalta.
Miért költözött vidékre?
Allergiás vagyok a benzinfüstre tehát nem a parlagfűre és a mókuskerék-taposásra. És arra vágytam, hogy összeköltözzem a természettel, az állatokkal.
Miben mutatkozik meg érzése szerint a köteteiben is ez a "levegőváltozás"?
Nem lettem zöldebb, hiszen eddig is haragoszöld voltam. Kicsit talán visszavettem a céltalan száguldásból.
Ritkán tart író-olvasó találkozót. Sikereihez, képest keveset szerepel televízióban, rádióban. Mi ennek az oka?
Állattartóként nem könnyen szabadulok el Old Majorból. Ráadásul úgy látom, hogy a médiában jobbára nem érdemek, hanem érdekek diktálnak. A magamfajta egyébként is inkább a dolgozószobájába visszavonultan szeret lelkileg meztelenkedni, nem pedig a képernyőn, mikrofon előtt.
Sokat hallani állatbarátságáról, a természetvédelem iránti elkötelezettségéről. Volt-e valamilyen meghatározó élménye, a Gerald Durrell-könyvek mellett, amitől kezdve aktív természetvédőnek tartja magát?
Minden percben érnek meghatározó élmények. Jelenleg szörnyen érdekelne, meddig lehet még papírgyári salakiszappal terhelni a környezetet és a vízpartot a piliscsévi bányatónál. Hogy a rendőrség és a hivatalos természetvédelem komolyan gondolja-e, hogy nem vagy alig vesz tudomást az erdeinkben, a ?tájban? döngető kismillió krosszosról, kvadosról. Örülnék, ha eme füst- és zajokádó gépek forgalmazói megfelelően kialakított pályákat biztosítanának a száguldozóknak, ugyanis a szabad természet nem erre való.
Számos négylábút gondoz, nevelget. Pontosan mennyit? Igaz, hogy mindegyiket az utcáról fogadta be?
Szám szerint: sokat. A cinyókat reklámszatyorban találtuk, 1-2 naposan, hetesen, cicatejporral cumiztattuk őket. A kutyák többsége is az utcáról jött. Nagyon várom, hogy végre létrejöjjön és hatékonyan működjön az állatvédelmi rendőrség, és halálos komolysággal betartassa az állatvédelmi törvényt, amelyen mellesleg bőven lehetne szigorítani. És azt is epedve várom, hogy a civilizált Magyarországon az utolsó sintér is átképezze magát más, emberséges munkára.
Tervezi természetvédelmi vagy más témájú mű írását?
Nem tervezem. A regényeimen keresztül így is terjed a durrelli, fable-i szemlélet.
Mivel tölti szabadidejét?
Többnyire azzal, hogy regényt írok, - fejben. Közben olvasok, lovagolok.
A Vavyan Fable írói álnév hogyan jött?
Azért választottam fiktív nevet, mert úgy éreztem, a fiktív környezetben játszódó fiktív történeteimhez jobban illik. Nem hiszem, hogy az olvasók azért buknának egy regényre, mert a szerző neve angolszász hangzású, nekik ennél jóval több kell. Aki ennyire alábecsüli az olvasót, jócskán melléfog.
Melyik a legkedvesebb regénye a saját művei közül és miért?
Természetesen mindegyik nagyon kedves, és többnyire mindig a legutóbbi a legkedvesebb.
Milyen könyveket olvashatunk Öntől a jövőben?
Halkirálynő folytatását, az Álmok Tengere folytatást, és egy kötetnyi kisregényt: fabellinót.
Megjelenés éve: 2005
Média: Újság
Mesterségek mesterei - Vavyan Fable író
Eddig harminchárom könyve jelent meg, többmillió elfogyott példányban. Jó ideje vidéken él, szerettei legszűkebb körében és számos állat társaságában; mind ritkábban keresi fel szülőhelyét, Budapestet. Napjait - ha csak teheti - írással és lovaglással tölti.
- Sokan úgy vélik, hogy az írónak folyton-folyvást élményeket kell szereznie. Te egy faluvégi házban laksz és szeretteid legszűkebb körén túl főként állatok vesznek körül. Miből tudsz újabb és újabb ötleteket meríteni kaland- és fantasy-regényeidhez?
- Tényleg nem tudom, mi táplálja a fantáziámat, de halálbiztosan nem az, hogy a hatos villamoson utazgatnék reggeltől estig, vagy hogy partikra járnék. Persze biztosan van valami "kút", amiből egy író meríthet, csak az nem közkút, amit mindenki körbeáll, és nem feltétlenül a város központjában van.
- Emlékszel-e az első írásélményeidre?
- Tizenegy éves koromban kezdtem "regényeket" irkálni. Addigra végeztem a gyerekkönyvtárral. A felnőttbe még nem voltam jogosult beiratkozni, így az otthoni könyveket is mind elolvastam, amelyek két sorban szorongtak a polcon: elöl a Lenin Összes meg a hasonlók, hátul Chandler, Rejtő, Berkesi, Szilvási, Moravia, Zola és társai... Nem, Moravia a spájzban volt eldugva. George Sand-ot is olvastam, meg Stendhal-t, mindenfélét behabzsoltam.
- Volt valami, amire azt mondtad: ez igen, ilyet kellene csinálni - vagy azért kezdtél írni, mert nem találtad meg közöttük azt a történetet, amit kerestél?
- Inkább nem találtam meg a történetemet. Bob Dylan is azért ír zenét, mert mástól nem hallja azt a dalt, amit hallani szeretne.
- Jól tudom, hogy először indiános történetet vetettél papírra?
A legelső valami lóversenyes krimi volt, de nem tudnék rá jobban visszaemlékezni, és aztán jöttek az indián regények - Karl May, Cooper hatására, meg aztán ott voltak az indián filmek Gojko Mitic-csel, jaaaj . . . !
- Megmutattad valakinek zsenge írásaidat, vagy szemérmesen rejtegetted őket?
- Mindaddig szemérmes voltam, míg meg nem írtam valamit, akkor viszont nagy adakozási kényszer úrhodott el rajtam: most azonnal lássa mindenki, hogy mit izzadtam ki, vagy mi kívánkozott ki belőlem! Eleinte tényleg eléggé izzadságos volt az egész, mert nagyon kellett keresgélnem a szavakat, mindemellett rettenetesen dagályos, ömlenyes, szörnyű dolgokat írtam. A történetek kétségkívül izgalmasak voltak, ám technikailag akkoriban még nem nagyon jeleskedtem.
- Majdnem mindenki kipróbálja az írást, a képregényrajzolást, ezt-azt, de a legtöbben hamar be is fejezik. Te sosem hagytál fel vele, vagy voltak olyan évek az életedben, amelyek egészen másról szóltak?
- Voltak, igen. Amikor pályakezdőként kórházban kezdtem dolgozni, mindennap olyan fáradtan érkeztem haza a munkából, hogy egyszerűen képtelen lettem volna a tollat fölemelni. Lerogytam, ücsörögtem, és üveges szemekkel bámultam magam elé, miközben valamin iszonyatos "hóesés" volt a fejemben. Szóval, marhára tudtam volna írni.
- Hogyan nyílt alkalmad arra, hogy megírd az első felnőttkori regényedet?
- Egyszer vesemedence-gyulladásom volt, ami miatt három hétre ágyba parancsoltak. Hát az szörnyű volt, de megértették velem, hogy ha sokat ugrálok, akkor szívizom-gyulladástól kezdve mindenféle bajom támadhat. Úgyhogy megpróbáltam betartani az utasítást: feküdjek. Akkor lettem terhes a gyermekemmel és akkor lettem terhes az első regényemmel, A pokol is elnyeli-vel. Három hét alatt megírtam, majd később elkezdtem csiszolgatni, ezezni-azozni, legépelni...
- Merthogy első nekifutásra kézzel írtad.
- Igen, egy füzetbe. Azt hiszem, tizenhét éves voltam, amikor az Országos Diáknapok versenyén országos harmadik díjat nyertem egy nagyon szürreális-elmebajos novellával, és ennek örömére nagypapámtól kaptam egy írógépet. Azzal az írógéppel jól legépeltem A pokol is elnyeli füzetkés változatát, és aztán nem is tudom, hányadik verzióból lett könyv.
- Az író választ műfajt, vagy a műfaj írót? Magyarul: gondolkodtál-e valaha azon, hogy na, most ilyen-olyan műfajú regényt kellene írni, mert az sikeresebb lehet - vagy pedig a történet jön magától, és aztán mások besorolják valamilyen stílus és műfaj kategóriájába?
- Soha nem szerettem műfajilag behatárolni azt, amit csinálok. Nem tudom, ki mondta: "akkor ülök le írni, amikor már nem tudnék nem írni, mert belehalnék" ezzel nagyon egyetértek. A műfaj, pontosabban a mondandó és a mű találja meg az embert, és ha valaki maga keresi ezeket a dolgokat, az nem nagyon szokott sikerre vezetni. Soha nem határoztam el, hogy sikeres dolgokat fogok írni, magam csodálkoztam a legjobban, amikor az elsőként megjelent Halkirálynő és a kommandó 140 ezer példányban elfogyott pillanatok alatt, és még annál is "pillanatok alattabb" fogyott el másodikként megjelent regényem, A halál zsoldjában. Én leginkább magamnak írdogáltam ezeket a történeteket és eszembe nem jutott volna, hogy ezzel bárkit le tudok nyűgözni, el tudok varázsolni; nem volt bennem soha ilyen elhatározás. Azt sokan mondták nekem, hogy írjak rendes dolgokat, úgynevezett szépirodalmat, csakhogy ezt azóta sem tudom értelmezni, mert az úgynevezett szépirodalomban is alkotnak rosszat, meg kevésbé rosszat, meg nagyon jót. Az emberek műveket írnak, és azokat valamilyen színvonalon írják meg, és nem hiszem, hogy a műfajuk alapján kéne megkülönböztetni őket. Így aztán hiába próbálkozott azzal bárki is, hogy engem "jó útra" térítsen, nem sikerült.
- Van-e valamiféle vezérgondolatod, koncepciód, amikor eldöntöd, hogy újabb történet írásába kezdesz, vagy inkább hagyod magad "sodortatni" képzeleted hullámain?
- Általában nem egy bizonyos kérdéskör szokta kiváltani, megihletni, előhívni vagy világra csalni a történeteket, hanem valami egészen más. Van, amikor például egy név körül kezd el kifejlődni valami. Vagy egy arc körül, mint a Tűzvarázs esetében: láttam egy pasast átmenni a zebrán, egy nagyon érdekes karaktert, és eköré született a regény. Mindig valami más indítja el a folyamatot. Kell egy jel, ami kinyit bennem egy ajtót, egy ablakot, egy fiókot, vagy valami hasonlót.
- Azt mondtad az előbb: amikor írsz, azért teszed, mert már nem is tehetnél másképp. Mintha egyfajta szenvedélyes szerelemről beszéltél volna. Amikor az ember tehetséges kezdőből profivá válik, hogyan tudja fenntartani ezt a szerelmes állapotot?
- A szerelmes állapotot nem fenntartani kell, hanem megvárni, míg megérkezik. Minden könyv egy újabb szerelem, kaland, viszony, vagy nevezhetjük bármi másnak. Meg kell várni, míg megint eljön. Nem lehet siettetni.
- Mivel töltöd a várakozás időszakait?
- Ülök itt a falu végén, dolgozom a lovakkal, olvasok, gondolkodom, egyre többet, ahogy idősödöm. Bár nem biztos, hogy feltétlenül jót tesz az embernek, ha tudatosabbá válik.
- Miért?
- Amíg ösztönös valaki, addig azért úgy el tud siklani mindenféle dolgok fölött; amikor tudatosabbá válik, már nem tudja olyan egyszerűen rávágni egy-egy kérdésre, hogy igen vagy nem, hanem elkezd rajta töprengeni, aminek, mondjuk, az lesz az eredménye, hogy: "talán, lehetséges, esetleg."
- Úgy tűnik: nem sokat teszel azért, hogy sikered legyen. Nem jársz partikra, nem is nagyon nyilatkozol, pedig sokfelé hívnak - külön köszönet, hogy most megtetted. Pedig manapság minden azt sugallja: nyüzsgés nélkül semmi sem megy.
- Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy ott kellene lenni legelöl, és mindig "középen bejönni", de ez engem egyszerűen nem tud érdekelni...! Nem ez vezérli a gondolataimat, nem ez irányítja a tetteimet, hanem az, hogy látom-e értelmét valaminek, vagy nem látom; hogy van-e időm rá, vagy nincs. Nem is zárkózom el mereven, viszont furcsa módon általában olyankor jön a legtöbb megkeresés, amikor nyakig vagyok valami másban. Például egy történetben. Márpedig olyankor megszűnik számomra a külvilág, és hívhat akárki, egyszerűen nem tudok "lejönni" az íróasztalomról.
- Miben méred a sikert?
- Nagyon sokan szeretnek, és ennek jelét is adják; nagyon sokan nem szeretnek, és ennek is jelét adják. Amikor nagyjából kiegyensúlyozott az ember irigyeinek és kedvelőinek tábora, akkor jól érzi magát. Ennyi. Azért fölösleges odamennem egy tévéműsorba, hogy megmondja nekem egy riporter, aki esetleg egy betűt sem olvasott még tőlem, hogy úgy hallotta: sikeres vagyok... Meg hát azt is tudni lehet, hogy fogy az ember könyve, vagy nem fogy. Persze, ugyanakkor ez is relatív mérce. A régi szép időkben, amikor még a Könyvhét rendezvényein dolgoztam, jelent meg Moldova egyik könyve. Természetesen az első napon elfogyott az összes példány, ezért a könyvsátor valamennyi szembeszökő pontjára táblákat akasztottunk ki: "A Moldova-könyv elfogyott". És akkor odajött maga Moldova, összefonta a háta mögött a két kezét, billegett picit a sarkain, végigfürkészte a pultot, és megkérdezte: "Fogy a könyvem?" Azért azt a sikert, amit akkor ő átélhetett, szerintem azóta sem élhette át senki más.
- Hadd kérdezzelek az állatokról is. Sokfélével osztod meg az otthonodat, és mindig nálad landolnak a környék kóbor kutyái, cicái. Mikor vetted észre magadon, hogy vonzódsz hozzájuk és meg is érted őket?
- Gyerekkoromban nem tarthattam állatot. Viszont a nagypapáméknál laktunk, és neki volt egy albérlője, annak meg egy Princ nevű német juhász kutyája. Úgy emlékszem, kiszuperált rendőrkutya lehetett. Vele nagyon-nagyon szerettük egymást, úgyhogy amikor megellett, csak engem engedett oda a kölykeihez. Kicsi voltam még, és a felnőttek azt mondták: "Jaj, milyen édesek ezek a kiskutyák, vedd csak ki őket a kutyaházból, és mutasd meg nekünk is!" Én oda is adtam nekik a kicsi kutyákat, erre jól kinyírták őket. Azután Princ kutyát elütötte egy busz, nem is mondták meg nekem, csak egy szép napon nem volt többé. Úgyhogy amikor a szüleim kamaszkoromban megengedték, hogy legyen kutyám, akkor őt elneveztem Princessnek. De addigra már volt békám meg mindenféle más állatom... Azt hiszem, hogy mióta az eszemet tudom, vonzódom hozzájuk.
- És a lovakhoz? Hiszen tizenegy évesen lóversenyes krimivel startoltál. Láttál akkor már egyáltalán közelről lovat?
- Nyaggattam a papámat, hogy vigyen lovagolni, és akkor tanítgattak is engem valamilyen lovasiskolában, végül aztán anyagi okból elég hamar abba kellett hagynom a paripázást. Aztán valamikor úgy negyvenéves korom körül döbbentem rá, hogy én ezt annyira szeretném csinálni, és hogy talán még mindig nem késő újrakezdenem. És akkor újrakezdtem.
- Úgy sejtem: a lovaglás egyebek között nagy szabadságérzetet ad. Számodra mi jelenti a szabadságot?
- Attól érzem magam szabadnak, hogy a saját fejemet használom, annak ellenére, hogy mások gyakran megpróbálják rám kényszeríteni a saját akaratukat, elvárásaikat, tradícióikat. Ezért én mindent mérlegelek, mielőtt elfogadom vagy nem fogadom el, és ez is a szabadság része. Persze nem olyan olcsó dolog a szabadság, mert amikor az ember valamiről eldönti, hogy nem szeretné, hogy nem fogadja el, és hogy nem szeretne annak megfelelően élni, vagy éppenséggel valamilyen általa elfogadott, kigondolt, megfontolt erkölcsi szabályt szeretne követni, és nem hagyja magát befolyásolni, megfélemlíteni, eltántorítani ettől, akkor aztán tarthatják hülyének, baleknak, naivnak, romantikusnak, agresszívnak, szóval bármilyen iszonyatos jellemhibát ráfoghatnak. Ha az ember mindezek ellenére mégis követi saját útját, azt tartom szabadságnak.
- Mit gondolsz, mit írnak majd rólad a kézírás-elemzésben? Melyek a legjellemzőbb tulajdonságaid, amelyek biztosan szóba kerülnek majd?
- Hát, ezen nem töprenkedtem. Nem nagyon szoktam magamat elemezgetni. Ezen gondolkodjon inkább a grafológus, jó...?
Podonyi Hedvig
Rövid grafo-portré Vavyan Fable-ról
Az író személy gondolkodása lendületes, ugyanakkor változó tempójú. Általában gyorsan talál hatékony átmeneteket az egyes folyamatok között, máskor viszont szívesen elidőzik egy-egy kisebb részlet felett. Változatosságigénye és szituációfüggő beállítottsága az élet más területén is jelentős, viselkedése ezért gyakran éppen aktuális hangulatainak függvénye. Érzései erősen hatnak gondolkodására is, döntéseiből vagy ítéletalkotásából nehezen képes kizárni az emberi-érzelmi tényezőket.
A kézírás készítőjének változatosságigényét a változás képessége egészíti ki. Szemléletmódja rendkívül rugalmas, gondolatai szinte áradva váltják egymást. Feladataihoz sokszínű megoldási javaslatokat feltárva és több szempontot egyszerre vizsgálva közelít. Terveiben ötletes, céljai megvalósítása érdekében eredeti módszereket dolgoz ki.
Érdeklődése sokrétű, az újdonságok kifejezetten felpezsdítik, ezért ezeket több területről is igyekszik begyűjteni.
Közösségben általában közvetlen és kezdeményező, de aktuális érzései ezen a téren is befolyásolják magatartását, illetve alkalmazkodását. A társak irányába aktív odafigyelés motiválja, kíváncsi mások gondolataira és érzéseire, mivel ezek az ingerek saját magára is visszahatnak. Szűkebb kapcsolataiban különösen fontos számára a bizalom és a mély emberi kötődés. Munkájában a mozgalmasságot keresi, fontos számára, hogy érzelmileg is azonosulni tudjon feladataival, ezért azok a tennivalók vonzóak igazán számára, melyek bensőjét is megérintik. Kitartása a variábilis feladatokban nyilvánul meg elsősorban. Az előre eltervezett, rendszerezett dolgokat feleslegesnek éli meg, a készen kapott kereteket és előírásokat pedig nehezen tartja be.
A vizsgált személy érzelmei gyorsan keletkeznek és erősek, ezért a világ jelenségei hamar hatnak rá, pozitív vagy negatív irányba könnyen befolyásolják. Az önuralom eszközeit túl szikárnak és egyszerűnek, ezért személyiségétől túlságosan távol esőnek tartja. Érzéseit úgy tudja a legjobban feldolgozni, ha másoknak elmesélve újra és újra átéli őket. Mindezeknek köszönhetően hangulati kilengései általában környezete számára is érzékelhetőek.
Saját magáról alkotott képe szintén változó, egyrészt az éppen átélt élmények, másrészt a külső visszajelzések függvénye. Képes az elégedettség és oldottság állapotának megélésére, gyakran viszont hajlamos indokolatlanul szigorúan tekinteni önnön képességeire.
Összefoglalásként elmondható, hogy az egész személyiséget a gondolatok és érzelmek erőteljes áramlása és állandó hullámzása hatja át, mely energia- és élménygazdagságot kölcsönöz a kézírás készítőjének.
Hamperger Anita cikke, 2005. július
Megjelenés éve: 2005
Média: Újság
La Donna - Nálam a történet írja magát
Legújabb műve, az Álmok Tengere - ezen interjú születése idején - minden más magyar regénynél előkelőbb helyet foglal el a hazai könyveladási listákon. Vavyan Fable-ről tehát nem túlzás azt állítani: ő napjaink egyik legnépszerűbb magyar írónője. Mindennek ellenére nem ő folyik a csapból nap mint nap, sőt mintha kifejezetten kerülné a nyilvánosságot. Nekünk is csak hosszas e-mailezést követően sikerült bebocsátást nyernünk - ahogy ő fogalmaz, Isten Háta Mögötti - otthonába.
- Nem szoktuk látni televíziós beszélgető show-kban.
- Pedig többször is elfogadtam a meghívást. A legutóbbi ilyen alkalommal Fodor Ákossal együtt mentünk be egy reggeli műsorba, ahol is a népszerű műsorvezető első kérdése az volt, hogy milyen közös produkcióval készültünk. Erre nekem teljesen lefagyott az agyam. Szerencsére Ákos feltalálta magát, és azt mondta, hogy a most megjelent könyvemben az ő egyik verse is szerepel, ez tehát a közös mutatvány. Innen már fel tudtam venni a beszélgetés fonalát, de alig vártuk, hogy vége legyen az egésznek. Szerfelett bántó, ha a riporter készületlen, ha nem érdekli a téma, ha két perc alatt akarja ledarálni az egészet, és az a két perc is szóljon róla.
- Ön egyike annak a kevés mai magyar írónak, akinek jól fogynak a könyvei. Mi a receptje a sikerének?
- Sokan azt hiszik, azért írok így, mert ezt szeretik az olvasók. Pedig fordítva van: nálam a történet írja magát, és én, mint egy médium, lejegyzem. Ha tetszik az embereknek, nagy szerencse, mert nem tudnék másképpen írni.
- Ugye tudja, hogy megosztja a közönséget? Sok a rajongója, de ellenlábasa is akad bőven. Hogyan viseli a negatív megjegyzéseket?
- A sértő szándékúakat bumerángnak tekintem. Viszont a kulturáltan fogalmazott véleményt többnyire jól fogadom. Úgy vélem, aki olyasmivel "oszt meg", amit nem kötelező olvasni, az már elért valamit. Nemrégiben megkérdezte az egyik olvasóm, hogy mikor leszek megint a régi Fable. Hogyan is lehetnék? Az idő múlásával folyamatosan változunk, és akinél ez elmarad, az elpocsékolta az eltelt időszakot. Én is haladok az utamon, és akinek ez nem kedves, az sajnos lemarad, útjaink különválnak. Aki valamilyen okból ellenérzést táplál irántam, az akkor is ezer hibát találna a regényeimben, ha Shakespeare műveket adnának ki a nevem alatt. Magam is jól ismerem ezt az érzést: ha valakit nem kedvelek, az illető aligha tud a kedvemben járni.
- Tényleg szembeszökő a változás: a kezdeti akció- és kalandregények helyett mostanában mese- és fantasy-történeteket ír.
- Továbbra is írok akció- és kalandregényeket, de ha már sehogy sem tudom beilleszteni a mondandómat a szokványos regény keretei közé, akkor jön a fantasy. Az Álmok tengere műfaját fablasyként határoztam meg. Egyébként a könyveim annak idején nem a megírásuk sorrendjében jelentek meg. Elsőként A Halkirálynő és a kommandó-t, és A halál zsoldjábant fogadták el a kiadók. Midőn ezek nyomdába kerültek, már írtam a kalandtörténetek burleszkes változatát, a Mesemaratont. Erről aztán azt mondta egy főszerkesztő, hogy nem vállalkozik a kiadására, mert ez a regény hátba támadja az olvasót. Miért tenné? Mert nevettet? Csupán annyi történt, hogy egy másik szemüvegen át fürkésztem a témát.
- A műfajuktól függetlenül azonban a mondanivalójukban sok hasonlóság van.
- A legtöbb író nagyjából ugyanarról ír egész életében. Én más-más nézőpontból veszem szemügyre az engem foglalkoztató kérdéseket: a szerelem, a hatalom, az erőszak szerepét a világban. Mostanában valóban ritkábban írok akciójeleneteket, jobban érdekelnek az emberi érzelmek, viszonyok.
- Honnan veszi könyvei figuráit?
- Jártamban-keltemben mindenhol figyelem az embereket. Az összegyűjtött apró mozaikdarabkákból keletkeznek a figurák. Különös, hogy mennyire igyekeznek magukra ismerni az emberek a szereplőkben. Az Ezüstegér egyik jelenetében a hősnő azért aggódik, hogy vajh' mit fog szólni a kedvese, ha ő randi előtt nem borotválja le a fanszőrzetét. Ezen a mozzanaton a legtöbb olvasó jót mulatott, ám több olyan levelet is kaptam, amelyekben borotvált lányok tiltakoznak a "cikizés" ellen. Egyébként ez régebben is így ment. Kosztolányi írta, hogy amikor a könyvében sikkasztó bankárokról írt, a bankárszövetség tiltakozott, ha borbély volt a negatív szereplő, akkor az a céh protestált.
- Az akciójelenetek megírása nagyon szakszerűnek tűnik. Közelről ismeri ezeket a foglalkozásokat?
- Nincs a családban rendőr vagy akciócsoportos, ha erre gondol, viszont mindennek utána lehet nézni. A kommandósok valószínűleg nem az én könyveimből tanulnak verekedni, de egy leírásnak nem is hitelesnek, hanem hihetőnek kell lennie. Sok zsaru írta meg nekem, hogy a könyveim hatására választotta a munkáját. Amihez, lássuk be, a mai nem túl szívderítő körülmények között (nincs pénz, nincs felszerelés, van viszont bőven bűnöző) nagy elhivatottságra van szükség.
- Minden művében nagyon erősen érződik a természet szeretete. Bizonyára az sem véletlen, hogy egy csendes kis faluban telepedett le a családjával. Mennyire tartja magát harcos természetvédőnek?
- Ez nézőpont kérdése. Mindig meglepődöm az embereknek a környezetükhöz való viszonyán. Bár egy takaros pilisi faluban élek, jobb, ha az ember nem sétál ki a határba. Amikor már elég nagy a szemétdomb az árokparton, rendszerint felgyújtják, így aztán a rákkeltő füstből igazságosan jut mindenkinek. Viszont ha egy korszerű, mindenféle filterrel-flitterrel felszerelt szemétégetőt akarnak építeni valahol, akkor ott tiltakozik a környék apraja-nagyja. A hatóságok sem jeleskednek a környezetszennyezős, szemetelős esetek felderítésében. Múltkoriban az erdőben lovagolva belefutottunk egy "privát" favágóba. A fickó motoros fűrésszel kivágott és felérmézett~ több fát, és mire odaértünk, már pakolta befelé a kocsijába. Azonnal szóltunk a zsaruknak. Ki is jött a járőr, és módfelett szakszerűen járt el: akkurátusan felvette a jegyzőkönyvet, kérdezgette az anyám nevét, a lakcímemet, a születési helyemet. Hiába volt meg a rendszám, mire nagy sokára kiértek a tolvajhoz, az addigra szépen feltornyozta a fát a fészerben és a kandalló mellett, az autó pedig természetesen tisztára volt porszívózva. A zsaruk közölték, hogy mivel nincs bűnjel, nem lehet eljárást indítani.
imagetank/20111127230703750.jpg- Sok kutya és macska él az otthonában, a legtöbbjük talált állat. Az állatvédelemnek is akkora jelentőséget tulajdonít, mint "haragoszöld" szemléletének?
- Mindig is szerettem az állatokat, de csak Gerald Durrellt olvasva tudatosult bennem, hogy ezt a könyvek által tovább is lehet adni. Jelenleg több kutya és picivel több macska él nálunk. Csaknem valamennyien néhány napos-hetes korukban kidobott állatok, teljesen sorsukra hagyottan bukkantunk rájuk. Az emberek általában szeretik a saját kutyájukat, macskájukat, ám kevesen törődnek a többi állattal. A tévében bemutatott brutális esetek nagy felháborodást keltenek, aztán mindenki elaltatja a lelkiismeretét azzal, hogy jó kezekben van az ügy. Sokkal többet kellene tenni, nem elég csak elítélni az állatkínzást. Nem tartozom egyik állatvédő szervezethez sem, ugyanis nagyon nem díjazom a különböző csoportok viszálykodását, és a "megélhetési" állatvédőket. Mindeközben az állatvédelem ügye a padlón fetreng. Az állatvédelmi törvény végrehajtása, betartatása máig megoldatlan, hiszen nem hozták létre a végrehajtó hatóságot, az állatrendőrséget. Ugyanez vonatkozik a környezetvédelem ügyére is. Csendben intézem a magam dolgát, és ha olyan eset jut a tudomásomra (mint például a közelmúltban egyes sintérek túlkapásai), ami hatósági közbelépést igényel, megteszem, amit a lelkiismeretem diktál. Egyébként azt hiszem, az állatkínzásra képes emberek nem a kutyát vagy a macskát gyűlölik. Az ő tetteik mozgatórugója a kegyetlenkedés. Ha kisgyerek vagy más védtelen kerül egy ilyen ember útjába, és úgy hiszi, megúszhatja következmények nélkül, akkor vele szemben követ el erőszakot.
- Otthonát Villa Derinának nevezte el. A név sokak számára lehet ismerős Vis Major című könyvéből. Melyik ihlette a másikat?
- Valóban, a könyvben a hősnő, Kyra Emett házát nevezik így, amelyben van egy hasonló átrium, mint a miénk. Amikor a házunk tervezésekor mondtuk az építésznek (aki egyébként nem olvassa a könyveimet), hogy egy télikertet is szeretnénk, ő magától, ilyennek álmodta meg. Úgyhogy az álom és realitás itt is egymásra talált - akárcsak a könyveimben.
Csőke Krisztina cikke, 2005. június 25.
Megjelenés éve: 2002
Média: Újság
Wellness Magazin - Nekem bevált!
Vavyan Fable a lovak és a lovaglás szerelmese, s ez a regényeiben is tükröződik. Amikor a népszerű írónő felszáll a nyeregbe, a földön hagyja a gondokat, amikor pedig visszatér a lovaglásból, kipihentnek és boldognak érzi magát. "Korábban a növénygyűjtés, a kertészkedés volt a mániám, aztán amint megtelt a kert, és nem volt szükség újabb növényekre, a lelkesedésem is alábbhagyott. Ám a lovak iránti rajongásom már-már szerelem: minél hosszabb időt töltök velük, annál közelebb kerülök hozzájuk.
A vonzalom kamaszkoromban alakult ki, de csak negyvenévesen tanultam meg lovagolni. Igazi szenvedélyemmé akkor vált, amikor megvettem az első lovat, s ez egymás után hozta a változásokat. Rájöttem, hogy nem jó, ha külön élünk egymástól, ezért vettünk egy félreeső tanyát a Pilisben, házat és istállót építettünk, bértartást vállaltunk, és rövidesen beindul a lovasiskolánk is. Az álmaimat váltotta valóra a második lovam, a Hollandiából származó fríz, amelynek dús szőr borítja a bokáját, és ettől olyan, mintha trapéznadrág lobogna a lábán.
Egy-egy jóízű paripázás után úgy érzem, kisimul a lelkem, megnyugszom és feltöltődöm a természet csodás élményeivel. Ilyenkor mindig rádöbbenek, mi az, ami számít, ami fontos az életben. Sűrűn lovagolok a nádas mellett, ahol nemrég izgalmas élményben volt részünk. A száraz nádban bandukoló őz a lovam zajára hirtelen rohanni kezdett. Tangó érzékelte az őz tempóját, megszaporázta a lépteit, és szabályos verseny alakult ki köztük. Aztán az őz megriadt, irányt változtatott és elnyargalt, ám rövid távon mégis mi győztünk. Egyébként semmilyen versengést nem szeretek, távol áll tőlem ez a mai, csatározásokkal teli világ, a lovat helyváltoztatásra használom. Amikor még Szentendrén laktam, júniusban alig vártam, hogy kilovagoljak a közeli hatalmas mezőre, amelyet elborítottak a margaréták, és a fehér szirmoktól olyanná vált, mint egy napsütötte, nyári hómező. Esténként, mielőtt lefekszem, kimegyek az istállóba, megsimogatom a lovakat, beszélek hozzájuk egy kicsit, és mindannyian nyugovóra térünk. Meghálálják a gondoskodást, a törődést - olyan jó, amikor az ember érzi, hogy ez a hatalmas négylábú a barátja."
Izing Klára cikke, 2002. június
Megjelenés éve: 2001
Média: Újság
Családi Lap - Vendégségben Vavyan Fable-nél
Lóhátról más a világ!
A nap fölgyűrt ingujjal nekidurálja magát, hétágra süt. Aztán úgy véli, érdemes bemutatnia egy tisztességes őszi naplementét. Mögöttünk az istálló. Körülöttünk lovak legelésznek, bele-belenyerítenek a beszélgetésbe. Macskák a szalmakazal tetején. Kutyák mindenhol, a lábunk alatt is. Esküszöm, hogy Vavyan boszorkány: nemcsak magyarul meg emberül tud, de az állatoknak is érti minden szavát.
- Hihetetlen mennyiségű meséje és története van...
"Nem tudom, honnan jönnek, de jönnek eszméletlenül, amikor beindulok. Beindul a mesemalom."
- Az olvasó hajlamos azt várni az írótól, amit ő maga képzel el.
"Nemegyszer jöttek oda hozzám dedikálásra író-olvasó találkozón, és föllebbentették az asztalterítő sarkát, hogy megnézzék, igen, én is csizmában vagyok, mint Denisa. Keresték rajtam a jegyeket, a jeleket, mert azonosítják az írót a hősökkel, ahogyan a színészt a figurájával. És marha nehéz ilyen elvárások között az embernek vállalnia önmagát."
- A hősnői valamiben mégiscsak hasonlítanak magára, nem?
"Valószínűleg a lelki alkatunk közös, az irónia, a természetimádat. Bizonyára nehezen azonosulnék egy plázacicussal."
- Egy író általában egy műfaj mellett köt ki. Ha valakinek jól bejönnek a Halkirálynő-féle akcióregények, akkor azt írja élete végéig. Ön pedig ír akciót, thrillert, fantasyt és mindezek paródiáját...
"Úgy határozta meg Fodor Ákos, a gurum és szerkesztőm: ez a Fable-műfaj."
- A negatív hősökkel is azonosul, akikben semmi humor?
"Igen, csakhogy az veszélyes, mert vissza is kell jönni belőlük. Egyébként még a pszichopatáknak is van humoruk, legalábbis azoknak, akiket ismerek."
- Horrort egyáltalán nem ír, pedig elárulta, mennyire szereti Kinget, itt sorakoznak a polcán a kötetei.
"Nekem az oltotta ki a félelmeimet, hogy ezeket meg tudom írni. A Halkirálynőben írtam egy késelős jelenetet. Hihetetlen módon átélem, megtörténik velem, amit leírok, és éppen akkor nem tudta az én jó férjem, hogy nem lehet bejönni a szobámba. Bejött, hátulról megközelített, rátette a kezét a nyakamra, úgyhogy majdnem ivartalanítottam őt ijedtemben."
- A fantasy - magyarul talán csodaregénynek nevezhetnénk - az utolsó műfaj, amelybe belevágott?
"Voltak ráutaló jelek. A Fattyúdalban már nagyon kikívánkozott belőlem. Gyanítottam, hogy fogok fantasyt írni. Az a különös, hogy nem olvastam az alapműveket, mint például A gyűrűk urát. Nyomkodtak nekem mindenféléket a kezembe utóbb. Nem bírom elolvasni Harry Pottert se. Nem lehet tudni, honnan tudom azt, amit amúgy nem tudhatnék, mert nem tanultam, nem olvastam utána, nem diplomáztam, nem doktoráltam belőle, ám az a valami mégis előkerül a közös tudattalanból vagy bárhonnan." Azért is örülünk a meséinek, mert rájuk ismerünk." Van egy közös kincsünk. Azt gondolom, hogy médiuma vagyok ennek a dolognak, mert bármikor nem tudok írni. Amikor nem vagyok elvarázsolva, hiába ülök le nyolctól délig, egy épkézláb mondatot sem tudok kiizzadni. Ha leülök írni; akkor bennem már készen van a regény elejétől végéig, csak részletek hiányoznak. Különben mit ülnék ott? Meg-megállok, abbahagyom, vagy azért, mert baromira elfáradtam, kiszívattam az agyamat, vagy azért állok le pihenni, mert egy részlet hiányzik, és onnan nem tud továbbgördülni a történet. Kitoldhatnám valamivel, de azt nekem látnom kell. Úgy nem megy, hogy leülök, és majd kigondolom. Hanem nyitott vagyok rá, teszek-veszek, matatok akár két-három hétig is, és akkor hopp, magától értetődően megjelenik a hiányolt mozaikkocka, és lehet folytatni."
- Minden alakja filmre kívánkozik: arcok, pillantások, szemek...
"Ha én is megtalálnám a magam Jirzi Menzelét, mint ahogy Hrabal megtalálta, akkor ő nyilván filmre tudná vinni a történeteimet. De ez a valaki még nem keresett. Az ilyen sajtóügyeknél az is zavar, hogy ha írtam valamit felkérésre, vagy rólam készült írás, és átgyúrtuk a készítőjével, akkor is biztos, hogy egy szerkesztő elé került, aki kihúzta, átjavította. Valamilyen oknál fogva nem szabad olyan kifejezéseket használni újságban, amelyek nálam napirenden vannak a regényekben, azokat lefordítják magyar nyelvre: "ékes" magyar nyelvre, közhelynyelvre, panelnyelvre. És attól tartok, a rendezők ugyanígy gondolkodnának. Meg valahogy nem vesznek rólam tudomást. Mintha nem is volnék.- -Működik egyfajta rejtélyes sznobizmus...- - "Még mindig megvan a giccsadó. Fizetem, mert amit írok, nem ismeretterjesztő, nem úgynevezett szépirodalom, viszont akkor nem tudom, hogy micsoda.- - - "Szerintem jó könyv, amelyet öröm olvasni. Elűzi az unalmat, a fáradtságot, a depressziót...
- Említette, mennyire vágyott egy bezárt szobára, ahol írni lehetne. Nagyon nehéz volt elérni?
"Addig volt nehéz, amíg nem volt megvalósítható. Most már, ha becsukom a szobaajtót, igyekeznek nem zavarni. A fiam eljutottodáig, hogy amikor tudja, finisben vagyok, és beszámíthatatlan, elmebeteg, neurotikus idiótaként viselkedem, mert a regény végét írom, és nem szabad hozzám szólni, meg vagyok veszve, na, akkor, ha bárki keres, azt lerázza, elküldi. És vannak, akik ezt nem értik meg. Ez olyan, mintha odamennék a rendezőhöz felvétel közben, és megkopogtatnám a vállát, hogy figyelj, nem tudsz kölcsönadni egy kis sót?"
- A fia, Zoltán most negyedikes gimnazista. Olvassa a regényeit?"
Nem tudom. Nagyon zárkózott, akár az apukája, falakat kell lebontani, megkerülni, átmászni, hogy az ember közel kerüljön hozzájuk."
- Nem félhet attól, hogy esetleg megírja?
"De, nyugodtan. Bárki, aki velem beszélget vagy megjelenik a szemem előtt, az ettől nyugodtan félhet. De úgyis letagadom, a véletlenre fogok mindent. És tényleg vannak véletlen egybeesések! Egyszer valamelyik regényben leírtam, hogy a hősnő a postán kéri a postáskisasszony munkaköri nyálát, a szivacspárnát, és az nem adja oda, mert az a saját privát nyála. Nem tudom, hány levelet kaptam postáskisasszonyoktól, hogy jó, jó, nem adták oda nekem, mivel nem ismertek meg, de legközelebb nagyon szívesen, és ha fűnek-fának odaadnák, akkor mi lenne? A barátnőm is magára ismert az egyik Halkirálynőben, melybe csak úgy fűszerként bekerült egy gyerekgondozási jelenet, és jelentkezett a csaj, hogy ő is éppen így szokott rabszolgázni a bébi mellett."
- Én a vágyálmaimra szoktam ráismerni... Hány éve lovagol?
"Négy."
- Mindennap lóra ül?
"Nem. Ha eltökélném, hogy mindennap lovagolok, beleunnék. Akkor kell, amikor jólesik. Mint az írás. Az én kancámra, a Csitrire (tudja, mi lesz a neve, ha megöregszik? Csotri!) nyugodtan felülhetek egy hét múlva, nem fog ledobálni azért, mert nem ültem rá néhány napig."
- A lovait is megírja, a dús bokaszórt. a selymes sörényt...
"Ez a fríz ló az álmaim netovábbja volt. De ő még csikó. Irén, a lovászlány lovagolja be, valóságos Suttogó-módszerekkel."
- Éva, eszik húst?
"Előfordul, de nem jellemző. Most, hogy itt ez a vidéki levegő harapdál, időnként azon kapom magam, hogy vagdalt húst - ami nem combformájú meg lóformájú vagy kutyaformájú -, és virslit például eszem. Egyszer egy ismerős boltos mondta nekem, hogy van ám lókolbász. Kikértem magamnak! A pipievéssel is visszafogom magam. Az ortodox vegetáriánusok nem esznek tojást, vajat, sajtfélét, tejterméket. Én ezeket nagyon szeretem."
- Jut ideje háztartási munkára? Főzés, mosás, takarítás...
"Emlékszem, régebben főztem időnként. De most szünidőben marhára dolgoztam a Tündértáncon. Otthon a gyerek mindennap megéhezett dél körül, és gyorsan találtunk egy ételhordó szolgálatot, dobozkában hoznak nagyon finom, isteni kajákat, nekem is ízlik. Ugyan még nem lehet a házunkban lakni, de a konyha már szépen be van rendezve, s azon röhögtünk, hogy majd oda visszük be a kis dobozkáinkat, és megmelegítjük a mikróban..."
- Milyen csillagjegyben született?
"Sokáig azt hittem, Halak vagyok, aztán kiszámolták, hogy március 20-án éjjel születtem, akkor már bizony Kos. Az aszcendensem Skorpió. Úgy érzem, inkább a Skorpió jellemző rám, de a Halak hatása is nagyon erős, ez adja a romantikus, álmodozó, misztikus személyiségjegyeket. A Halak hajlamos arra, hogy különböző szenvedélyeknek essen áldozatul. Például, ahogyan én írok - semmi más nem számít, amikor el vagyok varázsolva és dolgozom -, ez lehet olyasmi, mint egy drogos vagy alkoholista szenvedélybetegség. Utána ugyan magamtól kijózanodom egy időre. Für Anikó, aki Ikrek-Halak, azt mondta: négyen vagyunk, áll a bál. Ez nagyon illik rám is: Halak, Kos és Skorpió vagyok, én is állíthatom: négyen vagyunk, áll a bál!"
- Pedig harmónia és béke van maga körül.
"Gyönyörű ez a hely, megnyugtató. Július végén jöttem ide, még csak az istálló állt. Lovagoltam, a barátnőim meglátogattak, és itt a bokszokban szivacsokon, hálózsákokban aludtunk, buliztunk, főztünk, sütöttünk, vihogtunk, piszok jó volt. Aztán jött a hideg, hullani kezdtek a levelek, sárgultak imitt-amott a lombok, és pánikba estem: nem szeretnék reggel úgy kijönni az ajtón, hogy nincs lomb ezen a nyárfán, én ezt ott szeretném megérni a fűtött házban."
- De az csak nem baj. hogy lehullanak a levelek és leesik a hó, vagy zuhogni fog az eső?
"Jobban szeretem az őszt meg a tavaszt."
- Én zordabb tájra képzelném.
"Ír környezetbe, gondolom."
- Vagy a svájci havasokba. Közelebb az éghez.
"Jártunk Angliában, Skóciában, Walesben. Wales és Dél-Anglia örök szerelem első látásra. Úgy éreztem, már jártam ott. Meg is vettem a kelta regéket és mondákat, de nem nagyon merem elővenni, mert attól félek, azt fogom hinni, hogy ezeket másoltam le a történeteimben. Azt hiszem, nagyon hasonlít a világom arra a világra. A hőseimre is könnyű ráfogni, hogy idealizált figurák, pedig hát ezek abszolút emberiek. Nem az a lényeg, hogy a pasi nagyon kigyúrt legyen és szép - az élet dolgaiban álljon úgy helyt, hogy hősnek tekintsük."
- Mindegyik hőse esendő, nem igazán tökéletesek.
"Nagyon kevesen veszik ám ezt észre."- Mert másképp szeretnék olvasni. Arra vágynak, hogy a hős legyen igazi hős! Tetőtől talpig."Én lovasnak is eléggé magamnak való vagyok, nagyon ritkán megyek ki másokkal. Csak olyanokkal, akik nem azért járnak ki, hogy végig vágtázzanak, hanem azért, mert lóhátról egészen más szögből látja az ember a világot. Belátok a kertekbe, átlátok a magas nád fölött, látom, mi van a túloldalán. Van, aki megőrül attól, hogy kijön velem lovagolni, és nem rotyózunk ész nélkül, hanem azt mondom: nézd azt a pipitért!"
- Ehhez az életformához teljes anyagi függetlenség kell.
"Talán nem is anyagi, hanem minden irányú függetlenség. Az, hogy elfogadtassam másokkal: én nem akarok bemenni a városba, ne haragudj, nem érzem ott jól magam, megfájdul a fejem, büdös van, gyere te hozzám, és akkor ugyanúgy látjuk egymást."- Mennyire fogadták el a faluban?"Alig ismernek. Írónőnek szólítanak, írónőként emlegetnek. Nekem ez nem hiányzik. Mert ha azt mondják, itt az írónő, onnantól viselkedni kell, és én azt ki nem állhatom. Nem nekem való. Irén fogalmazta meg jól: 'Az Évácska nem szeret híres lenni'."
(Az idézetek Vavyan Fable Tündértánc című, most megjelent regényéből származnak.)
Miért nehéz az interjúkészítő sorsa?
"Tegyük emlékezetessé ezt a sajtótalálkát. Kérem, játsszanak velünk. Játsszuk azt, hogy tilosak a szétcsépelt frázisok. Az az újságíró, aki bármilyen szóösszetételben kiejti a sztár; álom, siker és a többi, elócskulttá tett szót, vagy például felhozza a koronázatlan királyt, az élő legendát, a film üzenetét, idolt, ikont, szexszimbólumot, kultsztárt és efféléket emleget, kiesik a játékból, tehát az illető feláll és kimegy innen, ugyanis számára véget ért a beszélgetés."
A vagyonról:
"Hála az égnek, nem vagy épeszű... Igaz: a profik, más szóval az iparosok jól és okosan oldják meg a feladatukat. Te viszont egész lényeddel mesélsz, és ez teljes világnyi különbség! Hogy cserébe belehalsz? És még csak több gázsit sem kapsz érte? Úgy kell neked! Nem csupán hőseid búja-bánata történik meg veled, hanem örömeikben is osztozol. Vagyis jóval vagyonosabban szállsz ki a végén, mint a vérprofik, bár ez a gazdagság nem a bankszámládon jelentkezik."
A Blöff:
"Engem is irtóztat, ha egy mozis magazint kinyitva azt látom, hogy a bevétel alapján rangsorolják a filmeket, hogy a színészek értékmérője nem a tehetség, hanem az általuk elérhető-kicsikarható gázsi összege. Hogy teljesen nélkülözhető, fölösleges, tehát ártalmas szakmák jönnek létre, kizárólag azon okból, hogy eladják a BLÖFF-öt, legyen az akár zenei, filmes vagy irodalmi műfajú. Úgy egyáltalán szörnyen zavaró ez a mosti tolongás, tömegesedés, mert elárnyékolja a mélységeket és magasságokat, viszont pozícióba emeli a felszínességet, a nyikhajságot, a megaszart és a grand pitit."
Király Katalin cikke, 2001 november
Megjelenés éve: 2001
Média: Újság
Meglepetés Magazin
- beszélgetés Vavyan Fable-el
Írónő és kerítőnő
Van, akinek ő a hazai ponyvairodalom First Ladyje. Van, aki éppen szabályokat áthágó, sajátos stílusa miatt kedveli. Egy biztos: az Álomhajsza, a Pepita macska, a Szennyből az angyal szerzője, Vavyan Fable, a legolvasottabb írók közé tartozik.
Szentendre talán legszebb részén lakik, sokan úgy emlegetik: ez a Dunakanyar Beverly Hillse. Az írónő kertjébencsodaszép,ritkaságszámba menő növények. Három bájos blöki mutatja csaholva az utat, míg a nappaliban lustán nyújtózkodó macskák hatalmas ásításokkal, megvető pillantásokkal mérnek végig. Papageno, a jákó papagáj nagyot rikkantva telepedik a vállamra. A télikertben nőtt óriási banánfa alól selyemtyúkok rikoltozása hallatszik, melyet hiába próbálnak elnyomni a jóval kevésbé erőteljes hangú bülbülök. Igazi állatparadicsom Vavyan Fable, alias Molnár Éva otthona. Hogy azért a beszélgetésünk se a megszokott módon történjen, arról Zsabó, a befogadott keverék blöki gondoskodik. Mellém telepedve, a fülemet és a kezemet rágva figyelmeztet: ő is van olyan leány - pontosabban kutya - a gáton, mint a gazdája megannyi, meghökkentő főhősnője. Így Papagenóval a vállamon, a jól megtermett Zsabóval az ölemben, és egy cicussal a lábamon igazi szürrealista körülmények között faggathatom az írónőt.
A múzsa neve: Gojko Mitic
- Hogyan lesz valaki lelkes ápolónőből meghökkentő stílusú regények írója?
- A történet kicsit előbb kezdődött. Egyke voltam, a mamámék pedig folyton dolgoztak. Rettenetesen unatkoztam! A gyerekirodalmon gyorsan túltettem magam, majd rájártam a spájzban eldugott felnőttkönyvekre. Miután elolvastam Moravia A római lányát és társait, a saját mulattatásomra kezdtem írni. Rengeteget lógtam a suliból, és tanulás helyett Gojko Mitic lapos történetű indián filmjeiben gyönyörködtem. Az első irományom valamilyen lóversenyes krimi volt, na meg Gojko Mitic ihletésére indiántörténetek garmadája. Az iskolában az indiánregényeket tartalmazó spirálfüzeteim körbejártak a pad alatt, és a befűzött pótlapokra az osztálytársaim biggyesztették kritikáikat. Gyorsan kiderült, hogy írásfüggő lettem, ez a szenvedély pedig egyre inkább megfertőzött.
- Szóval nem volt könnyű gyerek...
- Saját magamnak voltam a legsúlyosabb. Mindenesetre ez nem volt könnyű periódusa az életemnek. A fiamon látom, milyen feszült lehet egy kamasz, és mekkorát tud robbanni. Kettőnk között csak annyi a különbség, hogy én kiírtam magamból, ami bántott, a fiam pedig inkább az internettel kompenzál. Persze a "jó" magatartásommal egyenes arányban találtam a tanulásnál sokkal érdekesebb elfoglaltságokat is. Így amikor akadt egy középiskola, ahová felvételi nélkül bejutottam, adva volt, hogy az egészségügy mellett kötelezem el magam. Persze szegény szüleim romokban hevertek. Egyetemi tanulmányaimról, karrieremről szőtt álmaik - úgy tűnt - a semmibe vesztek. Különösen akkor, amikor második év elején a matektanárral történt összetűzésem után eltanácsoltak. Az új suli mellett elkezdtem a kórházi gyakorlatot, és...
- És innen is kirúgták...
- Dehogy! Épp ellenkezőleg: beleszerettem! Imádtam! Sőt a végén gyönyörűen sikerült az érettségim. Gyakran még most is arról álmodom, hogy szétosztom a betegek között a hőmérőt, vagy beadom nekik az injekciókat. De előbb vagy utóbb választanom kellett a kórház és az írás között. Főleg, hogy az első könyvem sikeres lett: száznégyezer példányban fogyott el.
Szeretettel: Balogh Mariska
- Milyen fegyelmezetten válaszolgat! Pedig könyvei szereplőire nem a fegyelmezettség, nem a szokványos cselekvés a jellemző!
- Nem tehetek róla, elfuserált agyam van! Vagy a fonákját látom meg a dolgoknak, vagy pluszban még hozzájuk képzelek valamit. És nem csak a könyveim írásakor. Az ismerőseim mondják, ha elmesélek valamit, azt előbb el kell osztani, majd kivonni, csak így jön ki belőle az igazság. De azért mégsem nevezném ezt füllentésnek! Egyszerűen szeretem továbbgondolni a dolgokat, a képzeletemet ráereszteni a szokványos történésekre. Vagy személyekre...
- A férje és a fia hogyan viseli ezt?
- Hozzászoktak. Persze vannak nehezebb időszakok. Főleg, amikor új regényt írok. Ilyenkor nagyon rosszul tűröm, ha háziasszonyi mivoltomra figyelmeztetnek. Én elvárom(nám), hogy ha fölvonulok a dolgozószobámba, akkor mindenki vegye úgy, hogy nem vagyok itthon, és ne érdeklődjenek az ebéd, vagy a mosatlan ruhák felől.
- Akárcsak könyvei főhősei... Nem sértődnek meg az ismerősei, ha róluk mintázza valamelyik furcsa szereplőjét?
- Noel nevű kedves takarítónő hősömet például egy ellenszenves, gusztustalan, asztmás valaki ihlette. Aki mindezek mellett férfi volt... Másik főhősömet egy copfos, a zebrán előttem áthaladó, sugárzó pasiról mintáztam. De több könyvemben megörökítettem hajdani, enyhén szólva kiállhatatlan ismerősömet.
- Mielőtt lázasan járó agyamban már valamelyik abszurd szereplő bőrében látnám magam, inkább arról meséljen: hogyan lett Molnár Évából Vavyan Fable?
- Ez a férjem "bűne"! Õ a Bánfalvy vezetéknévre hallgat, így a Bánfalvy Évából a Vágó féle kockajáték alapján kirakott harmincnyolc féle nevet. Amikor egy szerkesztő a végeredményt meglátta, azt mondta: na, ez az a név, amit senki nem fog megjegyezni! Részben igaza lett. Mikor az egyik Heti hetesben másodszor is Vavyan Fable-idézetet küldött be valaki, Verebes István kiakadt, és közölte: Vavyan Micsoda? Balogh Mariska! Erre legújabb könyvemből, a Halálnak halálával címűből küldtem neki egy tiszteletpéldányt a következő dedikációval: "A címet ne vegye magára. Szeretettel: Balogh Mariska". Egyébként már meg sem lepődöm, hogy a szakma úgy tesz, mintha nem is léteznék. Pedig kiderült, hogy Spiró György például olvas engem. Az olvasóimmal rendszeres kapcsolatban vagyok. Van egy honlapom, és az itt feltett kérdésekre mindig válaszolok. A firkaoldalon irogatókkal pedig találkoztam egy jó kis bulin. Itt már olyan szerelmek is születtek, amelyek alapján joggal nevezhetnének akár kerítőnőnek is.
Én erre is, de a könyveimre is nagyon büszke vagyok.
Kovács Violetta cikke, 2001 június
Megjelenés éve: 1999
Média: Újság
MESEKIRÁLYNO, LÓHÁTON
Vavyan Fable ismét ?elvarázsolódott?, és újabb mesélokönyvét írja
(kelt valamikor 1999-ben)
- Miért nevezi muveit mesélokönyveknek?
Korábban a regénykönyv titulust alkalmaztam. A mesélokönyv elnevezés a Varázscsók írásakor talált rám. Mindkét kifejezés gyönyöruséges képzeteket kelt bennem: ülök a kandallónál, lábam a kutyán, ölemben veretes fedelu, ezerféle hangulatú történettel teleírt fóliáns, odakinn vastag pelyhekben hull a hó... Bár korom szerint rég felnottem, máig azt igénylem-vágyom filmtol, zenétol, regénytol, hogy láttassa velem a kaleidoszkópszeruen színes világot, életízekkel, deruvel buvöljön, fájdalmassal, széppel. Írás-mesélés közben önmagamtól se várok kevesebbet, és olykor e csodaállapot megvalósul. A Varázscsók készültekor végig kitartott. A történet delejében éltem, az összes hos és a mesélo is én voltam; a gyulölettol a szerelemig, a gyönyörtol a gyötrelemig mindenfajta érzelem átáramlott rajtam, s ez a teljességgel határos élmény, tökéletes ajándék volt. E "munka" során számosszor meghaltam és újjászülettem, a végére tömérdeket változtam. Most nem is tudom: válaszoltam a kérdésre?
- Nemrégiben megjelent regénye, a Vakvágta fohosei egytol egyig lóimádók vagy azokká lesznek. Ugye, ez nem véletlen?
Alighanem genetikailag lómán vagyok. Lovagolni gyerekkorban kell megtanulni, késobb már macerásabb. Nekem ez anno nem adatott meg. Így amikor pár évvel ezelott eltökéltem, hogy most aztán bosz pampalovassá képeztetem magam, hamar kiderült, milyen húzós vállalkozásba csaptam. Ráadásul kezdo lovasként kezdo lovon kezdtem. E felállás legalább olyan baljós, mint a tizenhármas számú szoba szökoárkor. Az elmúlt két-három év életem egyik legkritikusabb idoszaka volt. Valószínuleg épp a paripádzás segített kilábalni belole. Mára kitanultuk egymást Csitrivel, élvezem együttléteinket, kirándulásainkat. Néha persze rodeózunk, egyszer-egyszer még o kerül ki gyoztesen a kölcsönös akaratátvitelbol. Ám varázslat: ha mégoly zümmögo fejjel megyek is az istállóba, mihelyst nyeregbe lendülök, lelazulok, feledem a zizegést. Nemrég - karitatív okból - vettem egy pónit. Néhány hónapja egy pehelysúlyú leány lovagolja Barbit. Oket szemlélvén surun támad olyan érzésem, hogy a ló nélkül telt gyermekéveimért az o idilliumukkal kárpótol az élet.
- Mivel kutyák, macskák, papagájok, fülemülék, tyúkok és díszhalak is fellelhetok szukebb környezetében, vélhetoen más állatoktól sem idegenkedik. Van-e kivétel ez alól?
A pókokkal, száz- és ezerlábúakkal, de még a fülbemászókkal sincs bajom. Úgy általában kijövök az engem körülvevo természetes világgal. Egyszer Cipruson kimentettem az úszómedencébol egy bogarat. Büszkén mutattam ot a fiamnak: nézd, milyen szép küllemu, fényes páncélú, arányos termetu remekmuvet húztam ki a vízbol! Mire Zoli fanyalgón felvilágosított: anya, ez egy csótány! Na és? Amíg nem a lábasomban, vánkosomon találom, hadd lássam ot vonzónak. Ebbol tán kiderül, hogy lelkületem meglehetost "durrellies".
- Úgy tunik, általában a növényekkel is jól kijön. Velük mióta tart a barátsága?
A távoli barátság a kezdeteimtol tart, a közeli kilenc éve: mióta kerttulajdonos vagyok. Növényeim idoközben serdülokorúak lettek (akárcsak Zoli fiam), már nem igénylik a töretlen odaadást, a folytonos babusgatást. Szépséges és ritka példányok, törpék és óriások is vannak köztük, és mert zömmel örökzöldek, télen is virulnak. Itt még decemberben is találok rózsaszirmot a teámba. Némelyik terebély növésu fa és a mind nyalkább bambuszok persze megpróbálnak kitúrni a kertbol, ám idonként metszoollóra kapok, és lebeszélem oket a túlzott terjeszkedésrol. Karácsonykor majd a (szintén délceg) kínai selyemfenyorol vágok ágakat, hogy a nappaliban tündöklo szintetikus ökofenyo oldalán illatozzanak. Ilyenkor, ünneptájt mindig elszorul a szívem a tömérdek fenyoáldozat láttán. A nyári árvíz borzalmas pusztítást végzett a közelemben, a patakparton. Ezt aztán az önkormányzat ún. helyreállítási munkái jócskán felülmúlták. A létezo legnagyobb buldózerek forgolódtak az évszázados fuz- és égerfák között, egy se maradt sértetlen. Az aljnövényzetet: a bodza-, som- és kecskerágócserjéket mostanra kipusztították (csatornázás, útépítés stb. okán). Valószínu, hogy hamarosan megfullaszt minket a lekopárított helyeket imádó parlagfu.
- Könyveinek szereploi ugyancsak kalandos életet élnek és gyakorta furcsánál furcsább alakokkal akadnak össze. Vajon önt is meg szokták találni a kalandok-veszélyek, és az ilyen-olyan különcök?
Szerencsére hemzsegnek köröttem a furabogarak, tündériek és ijesztoek is. Különösebb epizódok persze nem esnek meg velem, például nem jártam urutazáson, ám azért a köznapi élet is szolgál ilyen-olyan kalandokkal. Bár surun merítek saját tapasztalatból, általában beérem a szemlélodéssel. Ragadozó fajta vagyok: csendesen ülök és figyelek. És a zsákmány (az élmény) szépen a hálómba sétál. Ezért csalódnak mindazok, akik azt várják, hogy a Fable majd privátban is folyton röhögtetni-mulattatni fogja oket. Az interjúkon is (ha még nem találkoztam a kérdezovel) többnyire szemlélodni, figyelni, tunodözni próbálok, a folytonos kérdezgetés csak megzavar ebben. Egyébként se vagyok az a nyakra-fore kitárulkozós fajta, a bizalmamért állatira meg kell dolgozni.
- Most, huszonhatodik regényének megjelenése után milyen terveket forgat a fejében?
Terveket?! Máris készül a huszonhetedik mesélokönyv! Nem tehetek róla: a féleszméletlenségig elvarázsolódtam. Tehát folytatódik a Ferto Citynek gúnyolt bunös város utcáin járorözo zsarupáros, a konok, vad és problémás Vis Major és a kissé misztikus, enyhén sznoboid Kyra Emett története, Vészbejárat címen. Midon négy évvel ezelott Walesben jártam, azon mesei szépségu táj láttán folyton azt nyöszörögtem: ha én egyszer lóháton barangolhatnék errefelé!? Meglehet, e vágyálmot is valóra váltom valamikor? Terveim felsorolását terjedelmi okból nem folytatom.
Megjelenés éve: 1999
Média: Újság
Nők LapjaMagazin - A mesemaratonista
Vavyan Fable szerelmei
Főszereplői női hősök. Olyanok, akik tűzön-vízen átgázolva megküzdenek az ellenséggel, a szerelemmel, a világgal, mígnem győzedelmeskednek. Mesés meséi nagyhírűvé tették a parányi hölgyet, aki a szentendrei HÉV-nél vár. Az egyik kezében slusszkulcs, a másikban egy tölcsér túrófagyi, mint mondja, nem tudott ellenállni. Aztán bevágódunk a dzsipjébe, és meg sem állunk az ő birodalmáig. Az autóval átvágunk hegyen-völgyön-patakon, aztán egyszer csak egy vaskapu nyílik meg előttünk. A kis "lakótelepen" körben nyolc ház, nyolc kerttel. Két kutya üdvözöl bennünket a bejáraton túl, a házban pedig számtalan macska tanyázik, és Merlin, a termetes papagáj. Az írónőnek épp tele van a hócipője a Hócipő névre hallgató cicájával, ezért gyorsan kiebrudalja őt a fotelból.
Rettegő kismama
- Amikor ideköltöztetek, már akkor is ilyen telepszerű volt a lakóhelyetek?
- Nem, akkor még csak három házról volt szó. De az építtető megkapta a vérszem nevű betegséget, és idővel nyolc házat rittyentett ide, egyre kisebb kertekkel. Nekünk szerencsénk volt, mert a mögöttünk lévő szántóföldből évente elkunyerálhattunk egy-egy darabot. Így lett négyszázötven négyszögöles a kertünk, meg is szakadok a művelésében. (Ez utóbbi mondatot Merlin zeneileg alá is festi egy óriási füttyentéssel.) Egyébként kiapadhatatlan forrása ez a lakóközösség a színes figuráknak. Sokaknak kellene már jogdíjat fizetnem.
- Gyerekként is szeretted az állatokat?
- Igen. Már a nagypapáméknál volt egy kutyám, akit nagyon szerettem. Aztán elütötte őt egy autó, de nekem nem mondták meg, azt állították, hogy elveszett. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy meghalt. Később jött mindenféle állat, egér, béka, mikor mi. Amikor már én is tarthattam kutyát, macskát, akkor a kisebb jószágok elmaradtak. Az esküvőm után azonban az anyósom hallani sem akart arról, hogy kutyát vigyünk a közös otthonunkba, így egy ideig ismét teknősbékát tartottam. Később viszont lovat is vettem, pedig nem akartam, csak elkísértem egyik ismerősömet vásárolni. Aztán megláttam Csitrit, aki akkoriban még nem tanúsított vonzalmat irántam. De nekem felkeltette az érdeklődésemet, mondtam is az ismerősömnek, ha neki nem kell, akkor majd én megveszem. Nem tudtam még lovagolni, a lóról sem tudtam semmit, lehetett volna akár három lába is. A pasas megvette magának, de két hónap múlva felhívott, hogy vihetem, mert neki már nem kell. Azóta naponta együtt vagyunk. Többféle félelmet kellett leküzdenem, de ma már jól megy a lovaglás. Ha olyanom van, leszállok és legeltetem. Máskor vágtázunk, ám sokszor csak nézdegélek a hátáról.
Közben az egyik madara következetes munkával szétszed egy papír üdítős dobozt, ő ugyanis a család konyhamalaca, aki apróra szedi a hulladékot. Vendéglátóm felpattan, és megmutatja, milyen kálciumos valamit vegyek a papagájaimnak, hogy ne egyék a falat.
- Az Édentől keletre című regényből nagyon megmaradt bennem az a kép, amikor a csaj terhes lesz, és nyalja a falat. Ott is hagyja a családját. Rettegtem is rendesen, hogy mi lesz velem, ha várandós leszek. Szerencsére a fal is megúszta, és én is.
- Akkor ezek szerint nem véletlen, hogy csak egy csemetéd van?
- De, a véletlen műve, ugyanis megbeszéltük a férjemmel, hogy addig meg sem állunk, amíg fiunk nem születik. Elsőre sikerült. Az első három év elég nehéz volt a fiammal. A férjem alighogy kihozott a kórházból minket, elhúzott vidékre dolgozni. Persze bedöglött a hűtőgép, és mellesleg negyvenkét fokos meleg is volt. Szerelőért rohangáltam, a kutyát is illett napjában háromszor-négyszer levinni, és mellesleg újdonsült anyuka voltam egy pici babával. És ha nekem naponta nincs meg az az egy-két órám, amíg egyedül ücsörgök a zugomban, megőrülök.
- Mi a csillagjegyed?
- Hosszú ideig úgy tudtam, Halak vagyok. Aztán kiderítettük, hogy mivel március 20-án éjjel tizenegykor születtem, az már Kos. Az aszcendensem viszont Skorpió. Elég kritikus típus vagyok, de önmagammal szemben is.
- Van testvéred?
- Nincs. Akkoriban biztosan nyavalyogtam én is tesóért, de hát a lakáshelyzet... Először a nagymamáékkal laktunk, később pedig a Lumumba utcában, egy egyszobás lakásban. Nem volt túl kényelmes, de sokat megtudtam a szexről. Tizenkét éves voltam, amikor egy két és félszobásba költöztünk, amihez kert is tartozott, így rögtön kitárult előttem a természet. Õszintén szólva rettenetes gyerek voltam. Mivel fiúnak szántak, elég fiús lettem. A babázás soha nem kötött le, a suliban sem sokat dicsértek a tanárok. Ha a papa szülői értekezletre ment, már előre bekészítettem a nadrágomba a párnákat, mert tudtam, jön a nadrágszíj. Az összes felnőttkori fóbiánkat gyerekként szedjük össze. Én is gyűjtögető életmódot folytattam.
- Miket szedtél össze?
- "Megtanultam", hogy a felnőttnek mindig igaza van, és nem szabad nemet mondani. Arra tanítottak, hogy tiszteld az időseket, köss kompromisszumokat, és nem szabad nyíltan megmondani az igazat. Pedig mindenkinek sokkal jobb lenne, ha az mondanánk, amit gondolunk. Azt is belénk nevelték, hogy jobb a nyájba tartozni, mint a saját fejünk után menni.
- Mikor tanultál meg nemet mondani?
- A húszas éveimben. De a Skorpió és a Kos csillagjegyem miatt nem szeretek olyanoknak hízelegni, akiket ki nem állhatok, és olyan kompromisszumokat kötni, melyekre nincs szükség.
Regények a máglyán
- Miért akartál egészségügyi iskolába menni az általános után?
- Nem én akartam, hanem a mamám. Akkoriban már nem nagyon szerettem tanulni, mert mással voltam elfoglalva. Az eredményeim sem voltak túl fényesek, de anyu úgy érezte, mindenképpen le kell érettségiznem. És oda nem kellett felvételizni. A második év elején azonban kirúgtak a természetem miatt. "Borzasztó" dolgokat műveltem. Dohányoztam, és rajtakaptak a staubbal. Ráadásul akkor már körbejártak az osztályban az indiánregényeim, és azzal voltam elfoglalva, hogy ki, milyen méltatást ír róluk.
- Hány éves korodban kezdtél el írni?
- Tizenegy. Nem találtam más elfoglaltságot, hát írtam. Tegnap beletúrtam a régi dolgaimba, és megtaláltam az első indiánregényeimből néhányat. Iszonyatosak. Meg is eskettem a hitvesemet, hogy ha előbb halnék meg, akkor mindet kicipeli a kertbe, és máglyát rak belőle, nehogy megtalálják utánam ezeket a giccseket. Gyermekkoromban az ismerősök kedvesen azt mondták, irkáljak normálisabb dolgokat. Még középiskolás voltam, amikor első lettem egy novellámmal a budapesti diákpályázaton, s az országoson is bronzérmet kaptam. A novella címe az volt, hogy: Találkoztam az őrülttel, aki megkérdezte, miért élek... és ez így folytatódott három percig. Akkor úgy éreztem, hogy én már kész író vagyok, és térden állva könyöröghetnek nálam újabb gyöngyszemekért. De ez kicsit máshogy alakult. Harmincegy éves voltam, mikor megjelent az első könyvem.
- Addig mit csináltál? Házaltál?
- Regényekkel még nem. Novellákat küldözgettem irodalmi lapokhoz. Az egyik Mozgó Világos atyaúristen azt mondta, hogy jó-jó, de még sokat kellene tanulnom, olvasnom. Ezzel nagyon jót tett nekem, mert ezután csak magamnak írtam. Magának pedig tökéleteset akar nyújtani az ember, és emeli a színvonalat. Most is egyre feljebb teszem a lécet. A regényeim kéziratai pedig körbejártak a barátoknál. A kiadók visszadobták a Mesemaratont azzal, hogy nem bírják ezt a nem létező angol humort, és Rejtő-utánérzést. Idővel megtanultam ezen kuncogni úgy, hogy ne törjön össze a lelkem, és ne keressek kardot, amibe beleomolhatok.
- És ápolónő voltál...
- Igen, és nagyon imádtam. Legfőképpen az emberi kapcsolatok miatt. Ott is előbújt belőlem a tökéletesre való törekvés, és folyton kérdezgettem, hogy mit miért csinálunk. Máig sem szégyellek kérdezni, és elismerni azt, amit nem tudok.
- Lelkileg nem viselt meg a halál közelsége?
- De, rettenetes volt, amikor egy-egy műszakban többen is meghaltak. Vagy ha olyan betegeket veszítettünk el, akik visszajártak, és régóta ismertük egymást. A betegek is szerettek engem, amikor meghallották a klumpám kopogását, már mondták: de jó, megjött az Évike. Amikor gyesen voltam, szinte naponta álmodtam, hogy bemegyek a kórházba, kiosztom a hőmérőket, és megkérdezem a betegektől, hogy vannak. Miután a fiam, Zoli megszületett, azért akadtak üresjárataim, amikor muszáj volt írnom.
Halálfej a margón.
- Muszáj volt?
- Igen, az az igazság, én muszájból írok. Írnom kell, és kész. Belső kényszer. Akkor azt hittem, hogy ez senkit sem érdekel, ezért magamnak írtam. Így elég hihetetlen volt, számomra, amikor a Halkirálynő és a kommandó már a boltokban volt, és csak fogyott, fogyott és fogyott. Nemsokára megjelent a Halál zsoldjában, és három hét alatt elkapkodták. Már várták az emberek. A mai napig hihetetlen számomra ez a siker. A most megjelent fantasym, a Varázscsók gyötrelmesen szép szülés volt. Megtörtént velem az egész. Remegtem, fáztam, meghaltam, velük, elhagytak. Hosszú ideig írtam, mert a történet világát én építettem. A fantáziámmal soha nem voltak gondok. Irigylem Lőrincz L. Lászlót, aki úgy ír, hogy leül nyolckor, délben feláll, ebédel, és utána éli a magánéletét. Én úgy írok, hogy hétszámra nem csinálok semmit. A fejemben zümmög a történet, és egyszer csak úgy érzem, hogy le kell ülnöm. És hagyom magam, de ekkor már szinte szóról szóra hallom a párbeszédeket.
- Első könyvedet már Vavyan Fable-ként jegyezted.
- Igen, mert nem tudtam elképzelni, hogy egy kitalált környezetben játszódó történetet Molnár Évaként jegyezzek. Úgy gondoltam, hogy adott a férjem szép vezetékneve, a Bánfalvy, és az én szeretett keresztnevem, az Éva. No, akkor ebből alkossunk valamit! A hitvesem elővett egy szókirakó játékot, és kirakott kétszázhúsz verziót. Az egyik kiadós hölgy azt mondta, ezt a nevet az életben nem jegyzik meg. Én pedig megvontam a vállam, és úgy maradtam. A Vavyan jól cseng, a Fable meg százkét nyelven mesét jelent, és lőn csoda. Anno az indiánregényeket Eva Thorn néven írtam. A kettő között, amikor normális novellákat írtam, voltam M. Pálffy Éva, Molnár Éva.
- Milyen érzés, amikor kijön a nyomdából egy új könyved?
- Először csak fogdosom, tapogatom. Bele-bele olvasgatok, néhány napig még vele alszom. Aztán egy idő után képes vagyok elolvasni is. Először a szerkesztő látja a kéziratot, és szerencsére Fodor Ákossal nagyon megértjük egymást. Ákos a margóra rajzolgat különböző halálfejeket, röhögő arcokat, odaírja, hogy marhácska, így üzen. Amikor Ákos egykoron felhívott, nem hittem, hogy őszinte a dicsérete. Aztán lassan összebarátkoztunk. Mert én csak látszatra vagyok közvetlen, igazából úgy elszigetelem magam, mint a paksi atomerőmű. Aztán ideköltöztünk, és két évig nem volt telefonunk. Táviratilag értekeztünk a kéziratokról.
- Mit csinálsz, miután megjelenik az új könyved?
- Nem tudom, ki mondta, hogy olyan egy könyvet befejezni, mint egy gyereket kivinni a hátsó udvarba, és lepuffantani. Nagyon nehéz. Úgy keresek valami elfoglaltságot, mintha valami nagy veszteség ért volna. Megyek a lóhoz, a kertbe, és sokszor elutazom valamerre.
- Te olyan vagy, vagy olyan szeretnél lenni, mint a nőalakjaid?
- Egyik sem igaz, az viszont biztos, hogy ezek a karakterek nem teljesen idegenek tőlem. Ha nem írnék, akkor is valami mozgalmas dolgot csinálnék. Például rendőr lennék, de nem hiszem, hogy Magyarországon.
- És mi leszel, ha nagy leszel? Mármint a következő életedben?
- Valószínűleg Angliában vagy Walesben fogok élni, mert ott mindig nagyon otthon éreztem magam. Annak ellenére, hogy nem beszélek angolul. És hát tudjuk, hogy nincs idő, az ókor is most játszódik valahol. Ezért pár száz évvel korábban élnék ott. Ezenkívül kipróbálnám az olyan anya-gyermek kapcsolatot, amely egy életre szóló barátság. Mert szeretem ugyan a mamámat, de nem hozzá fordulok, ha baj van. És vannak problémáim a babráló, molyoló, aprólékos Szüzekkel, pedig a horoszkópom szerint Szűz leszek következő életemben.
Tiltott gyümölcs
- Otthon szigorúan fogtak?
- Igen. A pasizásokba is beleszóltak. A mamám talált nekem egy Balázst, aki nagyon rendes fiú volt. Aztán anyu kolléganőjének a fiát találta meg nekem, és úgy gondolta, inkább azzal járjak, mint a szívszerelmemmel. Ezzel sikerült majdnem belesodornia egy házasságba, már az időpont is ki volt tűzve. Annyira tiltottak a fiútól, hogy azért is kellett. Ez még az érettségi után történt.
- A férjedet rögtön elfogadták?
- Nem, hiszen én választottam. A kórházban ismerkedtünk meg, ahol térdsérüléssel feküdt. Elég hamar kinéztük egymást magunknak. Huszonegy évesen mentem férjhez, de jól ellettünk volna papír nélkül is, csak hát muszáj volt a szülők miatt. Az is nagy felháborodást váltott ki, hogy megtartottam a lánynevemet.
- Könnyű vagy nehéz veled együtt élni?
- Nehéz, főleg amikor már dudorodik bennem a történet, mert olyankor nagyon érzékeny vagyok. Amikor a vége felé járok, már semmi más nem érdekel.
- Hogyan lettél szerelmes a növényekbe?
- Ez rejtély, ugyanis a hétvégi telkünkön csak addig gyomlálhattam, amíg ki nem téptem a haszonnövényeket is. Ennek ellenére szeretek a zöldben üldögélni. Ma már, ha hazajövünk a városból, és tele van a fejem, akkor kimegyek a kertbe, magamhoz ölelek egy fát, és megnyugszom.
Szabó Patrícia cikke, 1999. április 21.
Megjelenés éve: 1998
Média: Újság
- 1999-ben is épp olyan akar lenni, amilyen
"Hogy mit kaptam ajándékba az élettől? Férjemet, fiamat, barátaimat, szüleimet, állataimat, növényeimet: a nagy nevetéseket, a jóízű bőgéseket, az oltári örüléseket, a feledhetetlen mulatásokat, a varázszenéket, a jó mozikat és a mesei utazásokat."
Eddig huszonöt könyvet írt, és több millió eladott példánnyal büszkélkedhet. Ez a tény önmagáért beszél, az írónő pedig itt és most: önmagáról. No meg az ünnepekről:
-Egyik regényed, a Szennyből az Angyal hősnője békés, csendes karácsonyra készülődik - ám olvasóid nagy örömére egy ármánykodó ál-Mikulás és mások közbelépnek. A te karácsonyaidra is jellemző a kalandosság?
-Nem, szerencsére. Nálam úgy alakult, hogy 24.-én estére - túl a szülőkkel közös estebéden és az ajándékozáson - általában elvarázsolódom, különösen, ha hófehér az a karácsony, és elbújok mesélőkönyvet írni. Annyira nem kalandos emez estém, hogy nem veszem fel a telefonkagylót, nem nézek tévét, legfeljebb zenét hallgatok, miközben sort sorra halmozok. Ha szépséges a külvilág, akkor éjjeltájt kézen fogom a hitvest, valamint a kutyákat, és sétálunk egyet a csillagok alatt.
-Nemcsak emberekkel, de más élőlényekkel, növényekkel és állatokkal is együtt élsz. Akad a háznál kutya, macska, jákópapagáj, hullámos papagáj, bülbül, fülemüle, dísztyúk, díszhal, no és "másfél" lovad is van. Õk is veled ünnepelnek?
-Mit értesz ünneplésen? Karácsonynap is megetetem, megitatom állataimat, beszélgetek velük és gyönyörködöm bennük. A vemhes ("másfél") paripát is meglátogatom a szokásos répákkal és almákkal, még az is lehet, hogy felülök rá, bár tutira izomlázam lesz utána, hiszen nem kicsit megfeszíttető nagyterpeszben, már-már spárgában lovagolni. De erre a napra szentesített áhítat nem lesz, nem fogok zsoltárokat énekelni az állataimmal.
-Mit adhatnak neked ezek a lények, amire az emberi környezet nem képes?
-Mi az, hogy emberi környezet, és vajon el kell-e azt különíteni a másmilyen környezettől? Nem úgy teljes, vagyis gömbölyű a Világ, ha minden benne van?
-Mitől ünnep az ünnep? Szeretsz ünnepelni?
-Meglehet, kiátkoz a Szentatya, de számomra nem a naptártól ünnep az ünnep, hanem az alkalomtól. És minél spontánabb amaz alkalom, annál ünnepélyesebb. Ünnepi áhítat ragad el, ha végre összejön, hogy körbeülhessük egymást a legközelibb barátokkal, és annyira örülünk a vágyva várt láthatásnak, hogy felkapjuk és dobálgatjuk egymást, és közben éretlen-mód vihogunk-nevetünk. Ilyesféle - elragadtatott, áhítatos, ünnepies, áldott, varázsos - érzést ad, ha hátborzongatóan szép helyen járok, ha az emberi természet napsütötte oldalával találkozom, ha kivételesen hangulatosra sikerül egy tereplovaglás, ha olyan jelenetet írok a készülő regénybe, melyről nem merészeltem volna hinni, hogy földi halandó egyáltalán megfogalmazhat effélét - és az ünnepforrásokat még sorolhatnám hosszan, sokáig, hiszen "Az élet szép, tenéked magyarázzam!?" Amúgy a karácsonyt is heroikusan próbálom szeretni, mert emlékszem, mennyire elbűvölt gyerekként, ám egyre idegenebbnek érzem a mosti idők elüzletiesedett harácsonyait.
-Mi eddigi életed három legszebb ajándéka?
-Maga az élet, ezen belül a szeretteim, közelebbről a férjem, fiam, barátaim, szüleim, az állataim, növényeim; nagy nevetések, jóízű bőgések, oltári örülések, feledhetetlen mulatságok, varázs-zenék, jó mozik, mesei utazások; gyönyörű delejben írt huszonöt regénykönyvem és a lelkemben készülők, és... Tudod mit? Ebből válassz ki hármat, ha bírsz.
-Regényeid főhősei önálló, vagány és komoly hivatással rendelkező nők. Mi a véleményed a hagyományos női és férfi szereposztásról?
-Hát pontosan az, hogy regényeim hősei önálló, vagány és komoly hivatással rendelkező nők. Mégsem vagyok sokszínűen férfigyűlölő vérfeminista, de nem ám! Kedvtelve bámulom a férfinemet, és holtomiglan nem fogok betelni vele! Hogy a pasasnép milyen pazarul lebilincselő! Itt van mindjárt az általuk divatba forszírozott nőalak: az illető bőrbe kötött nagy marék csont, kinek minden porcikája epilált, vagyis pontosan olyan, mint egy kilenc-tízéves, éheztetett fejlődő szervezet. Mármost, mivel ez a módi, némely nők mulatságos fogyókúrákhoz fordulnak csodáért, lépten-nyomon leborotválják a felhámjukat, és méteres smink mögé rejtik orcájukat. Ugyanakkor a pasasok közt mindegyre több és több a pedofíl. Jé!?
-Új regény?
-Fantasy, vagyis mesélőkönyv készül, Varázscsók címen. Máris megüzenem a hon némely riportereinek: ez a könyvem sem fog üzenetet, se kulcsot hordozni, mert az a postás, portás dolga. A Varázscsók is csupáncsak mesélni fog, miként akció-, kaland- és burleszkregény elődei. Hatalmas gyönyörűséggel, sorról sorra átélve, sírva-nevetve írom, közben olykor lábat török, könyököt ficamítok és momentán a horoszkópom is ellenem szaladgál, de előbb-utóbb befejezem, és - ha elegen kívánják - közreadom.
Ímhol néhány röpke részlet a regényből:
"Xera felkönyökölt, a herceg szájára meredt, és látta azt olyként piroslani, mintha vad csókok harapásai sebzették volna, miként Tyrus ajkát nemrég, és eltökélte, hogy többé nem ránt kardot, nem harcol ez ellen; vágyja, akarja ezt a férfit, öli őt és hal érte, szenvedéllyel van iránta, időtlen idők óta, minden alakjában, a Világok Végezetéig."
"- Késve tudom, de száz életre megjegyzem: szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes, vagy sehogy. Amikor visszaszületek, nem leszek abban a helyzetben, hogy keresselek, mert nem fogok emlékezni rád. De megismerlek majd. És ha tudván tudom is, hogy én fogyok el hamarabb, akkor sem ugrom el többé a szerelem elől. Ha-lál-ugrottam, és lezuhantam. Nem tudok megbocsátani magamnak: te bocsáss meg nekem."
"Szinte kislány volt még, amikor Adar, a férje idehozta. Amint megérkeztek, körbeszaladt a váron, mindent szemügyre vett, megcsodált. A gyilokjárókon futkosott, a fűben hempergett, és szelíddé kalácsmorzsázta a belső tóban élő vadkacsákat.
Azután azt játszotta, hogy kiül a kőfalra, és a mélyben hömpölygő folyót figyeli.//
- Mit csinálsz itt? - kérdezte Adar.
- Játszom - felelte.
Látta férjén a kétkedést, hogy szerinte a mozdulatlanul ülés nem túl játékos.
- Tudod - magyarázta Shama -, ez a vár nagyon régi, és már rengeteg sokan éltek itt. És a férfiak akkoriban mindig csatázni jártak, hogy csökkentsék a túlzott lélekszámot. Aztán a tömérdek lány és asszony csak ült idebenn, egyre szomorúbban, és időnként kijöttek ehhez a falhoz, és órákig álltak itt, sóhajtoztak és nézték a vizet, remélve, hogy a folyó elhozza azt, akit várnak: a férjet, a kedvest. A Férfit. Most az ő emlékükre ülök itt, és azt játszom, hogy várok. Ez a várófal.
Adar nevetett, és azt mondta: szeretlek."
-Közeleg az Újév. Tettél-e ebből az alkalomból valamilyen fogadalmat?
-Lássuk csak. Emlősállatot rég nem eszem, a dohányzás is leszokott rólam, ezek tehát már nem fogadalomigényes ügyek. Az esténte a Guruval folytatott telefonfecsej közben elkortyolgatott egy-két pohárnyi, púderszáraz Chiantiról nem teszek le! Viszont továbbra sem törekszem arra, hogy tökéletes jellemű legyek, nem én akarok mindenáron az első lenni a kocsiúton, nem tisztelek arra méltatlant, akkor se, ha annak rangja, hírneve van, nem hallgatom el, ha bánt valami, és jövőre sem én akarok lenni a legtopmodellebb küllemű, a legokosabb, a legnagyobb és a legíróbb. Megfogadom, hogy megőrzöm magam ilyen tökéletlennek, aminő vagyok.
-Mi az, aminek örülnél - ha mások megfogadnák, sőt: be is tartanák?
-Hm. Ez legyen a mások dolga. Mindenki sajátmagának tökölje-szenvedje ki, milyen óhajt lenni, de aztán ahhoz tartsa ám magát, míg szépen van!
Kislexikon
A legszebb ünnep - mindig épp azon esemény, amely megörvendeztet, elgyönyörködtet.
A legijesztőbb dolog - tessék választani: erőszak, irigység, sértődékenység, arrogancia, érzéketlenség, etcetera.
A legszebb érzés - tán mégsem a káröröm?!
Az ideális férfi - foglalt, általam.
Az ideális nő - természetes, valódi, szabad, szellemes.
Amit a legszívesebben kipróbálnál - mivel rengeteg efféle van, már készítem a listát a következő életemre.
Amire képtelen lennél - pl.: udvaronckodás, álszentkedés, képmutatás, kettős erkölcsűség, hazudozás - és (effektíve) semmi pénzért nem állnék politikusnak.
Amit képtelen vagy megérteni - az ember lényegétől elidegenített életmód, amelybe tízezerrel száguldunk épp (de ez is csak egy kiragadott példa a megannyi közül).
A legjobb kikapcsolódás - továbbá a lovaglás.
A legeslegostobább kérdés - ha csak egy volna!?
Podonyi Hedvig cikke, 1998. december 27.
Megjelenés éve: 1998
Média: Újság
- beszélgetés Vavyan Fable-el
-Amikor a szülés után kisfiadat gondoztad otthon, merted-e elképzelni, hogy így sikerül..., hogy majdan "könyvmilliomos"-ként fognak emlegetni a különböző médiákban, és az ország első számú írónője leszel?
-Midőn a szerfelett idő- és türelemigényes anyaság ritka, ámde rövid szüneteiben - a ded alvásidejében, kutyasétáltatás közben, valamint éjszaka - A Halkirálynő és a kommandót, majd A halál zsoldjábant írogattam, önző módon nem a jövendőre, csakis a mostra gondoltam: egyszerűen csak kikapcsoltam, mulattattam magamat. Azóta sem ért fel az elmémhez a könyvmilliomosság, azzal se foglalkozom, hányadik vagyok a topon - és ez nem is az én dolgom.
-Hányadik könyvsikered után döntöttél úgy, hogy e pillanattól főfoglalkozású regényíró leszel?
-Nem vártam sokáig. Második vagy harmadik regényem megjelenése után búcsút vettem az egészségügyi pályától. A kórházi élet még hosszú ideig hiányzott, álmomban rendszeresen bejártam a belgyógyászati osztályra, hőmérőztem, katétereztem, injekcióztam, vért vettem, ágyneműt cseréltem, etcetera. Mostanában a Vészhelyzet rituális bámulásával vigasztalkodom.
-Amikor nekiveselkedsz egy új könyv megalkotásának, már teljesen készen van benned a regény? Vagy csak érzed, milyen szálon kell elindulni?
-Addig egyetlen betűt sem tudok leírni, amíg nem látom magam előtt a történetet, olyként, akár egy filmet, az első kockától az utolsóig. Ekkorra hőseim megelevenülnek, velem lélegeznek, ám önálló életükre vágynak: immár ők sürgetik, hogy papírra vessem történetüket. Mire idáig eljutok egy regényötlettel, hónapok, olykor évek telnek el. Midőn leülök a számítógéphez, már alig bírok magammal, a mese kiárad belőlem. Ezért többnyire élvezettel, könnyen írok.
-Ha húsz év múlva valaki megkérdezné tőled, mire vágytál 1988-ban, befutott íróként, mit felelnél? Hogyan képzeled a következő húsz esztendőt? Terveid, vágyaid érdekelnek. Írsz-e filmet például?
-Húsz év tán-tán elegendő lesz ahhoz, hogy megtanuljak lovagolni, amúgy kacifánt-angolosan. Tehát lovaglóleckéket veszek, szorgalmasan. Időről időre rendbe szedem a kertemet. Olykor elutazom világot csodálni. Továbbra is többnyire személyesen főzök, máskor előétel-étterembe megyek - ezt az intézményt Maggie barátnőm találta fel nekem, ugyanis általában előételt főétkezem. Ezenközben persze változatlan hévvel szeretem szeretteimet - ha tűrik -, és ha olykor-olykor rám talál a varázslat, akkor - szokás szerint - regényt írok. Meglehet, húsz esztendő múlva még mindig hajlékony leszek, és bármikor lemegyek hídba. Csitri lovam akkorra csotri lesz, egymás hátán járunk majd a nyugdíjas klubba. Időnként összeszámlálom az unokáimat, nehogy elveszítsem a fonalat. Esténte megmasszírozom köszvényes hitvesemet. ...Vagy mit tudom én, mit fogok művelni!? Ha netán olyan választ vártál, miszerint húsz év múlva a Beverly Hills lakója leszek, és minden körmömet másik komorna lakkozza majd, ébresztő. A filmíráshoz forgatókönyv kell, én regényista vagyok. Türelmesen várok Spielbergre.
-Miután a médiáknak köszönhetően a világ már tudja a kertimádatodat, a kutya és macska családtagok, a selyempipik, a Merlin nevű jákó papagáj, továbbá az egyéb szárnyas és szárnyatlan kedvencek iránt érzett igen magas hőfokú szeretetedet, most mesélj a lóról, sőt: A LÓról. Mit lehet elmondani e kapcsolatról nekünk, LOVAT-LAN-oknak?
-Hát azt, hogy: Jaj! E kapcsolatról - tán azért, mert olyas' -, csaknem annyira nehéz beszélni, mint a szerelemről. Finom lószag, édes lómeleg... Üdvnyerítés, nyakba szuszogás... Ló és lovasa közti harmónia, bizalom, szeretet... Robbanékony és vérmes paripám, Csitri, ha úgy akarná, lazán megehetne, és a fél fogára se volnék elég, ám ő inkább vigyáz rám, nehogy elsiessen velem, netán leejtsen. A minap az őt kergető kutyát is úgy billentette odébb, hogy én a nyeregben ülve meg sem éreztem a rúgkapát.
-Ez idő tájt min dolgozol?
-Most éppen láblóbálok, mivel a minap jelent meg a Jégtánc című kedvencem második kiadása. Még egy darabig elücsörgök e babérkoszorún, azután teljes vehemenciával írásba vetem magam. Először történt meg velem: párhuzamosan két történet foglalkoztat. Az egyik fantasy, Varázscsók, a másik zsaruregény, Vakvágta címmel. Azt óhajtják, hogy egyszerre meséljem el őket. Meglehet, karácsonytájt kéz a kézben jelennek meg a standokon. Azt hiszem - e két történetnek hála! -, újfent állatira kimesélkedhetem magam! És közben körvonalazódik bennem a Vis Major-sorozat következő folytatása, de ez még a fejben-írás magzati stádiumában van. Továbbá tök gyomos a kertem, és klemátiszt kell ültetnem, így hát búcsúzom is.
Gyönyörű tavaszt kívánok mindenkinek!
Koronyi Ágnes cikke, 1998
Megjelenés éve: 1998
Média: Újság
Sikeres Nők Lapja - A-tól Z-ig a népszerű írónővel
"Molnár Éva napjainkban az egyik legcsodálatosabb teendőnek, a könyvírásnak szenteli életét. Szentendre egyik gyönyörű részén lakik, az ablakon friss levegő és madárdal ömlik be. Ugye nem is sejtik kiről lehet szó? - Elárulom, a hölgyet Vavyan Fable-nek hívják és számtalan sikerkönyv szerzője?"
A tágas nappaliban hellyel kínál, amikor megkérdezem tőle, hogyan szólíthatom.
- Természetesen Évának. Soha nem tagadtam le polgári nevemet, és nyugodtan tegeződhetünk is.
- Ennek szellemében fogalmazom címszavaimat, amelyek, úgy gondolom az olvasó számára is közelebb hozzák a népszerű írónőt.
Anyakönyvvezető
- Álltál már előtte?
- Igen. Méghozzá húsz évvel ezelőtt, amikoris kedvesemmel kamarajellegű esküvőt tartottunk, mert végül is nem a mi számunkra volt fontos, hogy papírt szerezzünk. Szüleink és 2 tanú jelenlétében, érettségiző jelmezben mondtuk ki az igent egymásnak.
- Fontos számodra az ilyen cselekedet vagy magatartás?
- Kívánatos vonása az embernek és nem árt, ha van. Véleményem szerint ez nem olyasmi, amiről az ember tudja, hogyrendelkezik vele, hanem valamilyen próbatétellel szembekerülve derül ki, bír-e ezzel a jellemvonással.
Cigaretta
- Hogy állsz vele, kipróbáltad?
- Eltörtem a lábamat ősszel és akkoriban már eléggé rabszolgának éreztem magam a cigarettával és valószínűleg kárpótlásul, hogy le kellett feküdnöm 8 hétre, azt az ajándékot kaptam, hogy mindenféle szenvedés nélkül sikeredett leszoknom a cigarettáról. 14 éves koromtól dohányoztam, úgyhogy én elmondhatom mióta leszoktam, szabadnak érzem magam.
Csalódás
- Sok volt az életedben, netán szerencsés vagy és nem is ismered ezt a fogalmat?
- Volt, persze. Mindennap érik az embert csalódások, kicsik, nagyok, meg érik örömök is. 30 éves koromban rendeztünk egy óriási kudarcbulit. Erre az alkalomra mindenki hozta a maga kis kudarcát, fölraktuk egy faliújságra, például a visszautasított főiskolai felvételinket, a lakáskérelmeinket, telefonkérelmeinket. És akkor ott ültünk, és mondogattuk, jaj hát az nekünk nem sikerült, ott búsultunk, pityeregtünk, egy évvel később megjelent az első regényem.
Divat
- Mennyire fontos számodra, követed-e?
- Saját magamnak diktálom a divatot, az, hogy kinn az utcán mi történik, nem nagyon érdekel. Azokat a darabokat próbálom magamnak beszerezni, amiket kedvelek.
Elmélkedés
- Gondolom az íráshoz erre nagy szükség van. Sokat töprengsz egy-egy történeten, vagy állandóan virágzik a fantáziád?
- Előfordul. Főként amikor kinn matatok a kertben, vagy autót vezetek, de főzés közben is lehet jókat elmélkedni. Az írásra ez úgy vonatkozik, hogy először fejben írom meg a történetet, az általában hosszabb időt vesz igénybe, mint amikor kész a mese a fejemben, leülök és beírom a gépbe. Az utóbbi 4-5 hónap alatt elkészül, a fejben firkálás vinszont sokkal tovább tart ennél.
Gondolat
- A jókat azonnal papírra veted, netán a lakás minden szegletében található egy-egy papír, amire csak úgy odaírod, mert később már nem jut eszedbe?
- A memóriám mostanában egyre inkább gyatrul, épp ezért valóban jegyzetelek, az étteremben az étlap aljára, vagy a söralátétre, szalvétára. Muszáj leírni, mert tényleg 3 másodperc alatt elszállnak az illó gondolatok. A kis cetliket aztán cipelgetem magammal az övtáskámban, itt-ott-amott, mikor aztán jócskán összegyűltek, felballagok velük a dolgozószobámba, ott gyorsan előveszem a kétszázhuszonöt kis jegyzetfüzetem valamelyikét, és átvezetem.
Gyönyör
- Aki olvasta a könyveidet, az tudja, hogy ez majd mindegyikben jelen van.
- Valamitől mindig van az embernek gyönyöre, legalábbis kellene, hogy legyen. Most az utóbbi időben elég nagygyönyörűségemre szolgál, hogy szép az idő, hogy lejött a gipsz a lábamról és újra lovagolhatok. Sűrűn kijárok a lovardába, ott is kilehet menni végre, és ahogy jön a tartósan szép idő, lehet csavarogni mindenfelé a világban, aztán az is gyönyör, ha belevetem magam a munkába, ha írok.
imagetank/20111127195100815.jpgHasonmás
- Soha nem akartál másokra hasonlítani, rögtön megtaláltad az egyéni stílusodat?
- A másra hasonlítás, úgy gondolom, azoknál kényszeres, akiknek nincs saját egyéniségük, vagy nem találják azt. Én inkább mindig különbözni akartam másoktól. Amikor észrevettem azt, hogy különbözöm is bizonyos dolgokban és ez roppant módon zavar másokat, vagy éppenséggel tetszik nekik, akkor tudatosan erre tettem a hangsúlyt. Úgy érzem, aki igazán tehetséges, az nem akar mások kópiája lenni, hanem önmaga szeretne lenni.
Időpocsékolás
- Mi az, amire legjobban sajnálod a "drága" időt?
- Rengeteg sok mindenre sajnálom. Például a felszínes fecsegésekre, parttalan beszélgetésekre.
Kabala
- A legtöbb embernek van, neked van-e valamilyen kabalád?
- Van. Ezek mindenfélék, a slusszkulcstartómon fityeg például egy kis tarsoly, abban egy türkizkőből készült szkarabeusz és abban az a babona, hogy azt idegennek nem szabad megfognia. Ezeddig mindig megvédett. De ugyanilyen kabalaként hord az ember fülbevalót, nyakláncokat. Például van egy repülő sárkányos nyakláncom, amit olyankor szoktam föltenni, amikor nagyon gomolyog a fejemben valami és olyankor segít, hogy átszakadjanak a gátak és írni tudjak.
imagetank/20111127195247363.jpgLétezés
- A könyveidben létező alakok a hősök, szereplők, teljesen a fantáziád szüleményei?
- Nem teljesen a fantáziám szülöttei, innen-onnan vett figurák, látott, hallott, tapasztalt embereket gyúrtam össze, vagy belőlük nőtt föl az az alak, aki a könyv lapjain megjelent, soha nem egyszerűen kópiák ők a körülöttem lévő világból. Valaki itt a valós világban valamit eszembe juttatott és abból növekedett az a figura olyanná, hogy már papíron kért magának külön életet. Előfordul, hogy valaki magára ismer egy figurában, vagy van aki szeretne magára ismerni. Van aki rám ismer a főhősökben, ez persze haláli tévedés, mert abszolúte nem magamról mintázom meg a női főszereplőket.
Volt olyan, hogy pelenkázós mamáról írtam a könyvben, amikoris egy barátnőm felhívott, hogy most miért éppen őt kellett megírni. Mogorva esetében, sokan arra gyanakodnak, hogy ő a férjem. Bizonyos vonásokban valóban hasonlítanak, de nem ő az igazi figura.
Munka
- Eddigi életedben csak írással foglalkoztál, vagy valami mással is?
- Egészségügyi szakközépiskolát végeztem, és egy ideig ápolónőként ténykedtem.
Szerettem azt a szakmát is, ám amikor megjelent az első könyvem és kiadásra várt a másik kettő, akkor választanom kellett. Az írás mellett döntöttem. Bármit csinálok, szükségem van a teljes odaadásra, a beleélésre. Pl. amikor a Jégtánc című könyvemet írtam, elakadtam annál a résznél, ahol az egyik főhős meghalt. Ez borzalmas volt, én is vele haldokoltam, és amikor meghalt, nem bírtam leülni az írógéphez, szinte három hónapig "gyászoltam".
Napfény
- Szereted? - Sokan vallják, ha kisüt a nap, jóval szebbnek látják a világot. Te is így vagy vele?
- Nagyon szeretem, de csak úgy lombon keresztül, kifeküdni nem szoktam. Az viszont gyönyörű, ha beárad az ablakunkon, napfényre ébredünk.
Nyaralás
- Mikor és hol töltöd a szabadidődet?
- Rapszódikus munkastílusomat kell összeegyeztetni az én nagyon-nagyon elfoglalt férjemével. Azután ehhez még az is hozzájön, hogy az utazási iroda is tudjon nekünk ehhez időpontot adni, ez a függvénye a nyaralásnak. Általában nem a legnagyobb forróságban utazunk el, hanem inkább ősszel, vagy tavasszal. Nyáron olyan helyekre szeretünk menni, ahol világot is lehet látni, nem elsősorban a tengerpart vonz.
Szeretjük Angliát, Hollandiát. Angliában egyébként feltűnően otthonosan éreztem magam és el is tudom képzelni, hogy valaha Wales környékén éltem, pár élettel ezelőtt.
Oázis
- A lakásod, a kerted tele zöld növényekkel, üde, nyugalmas környezet az alkotáshoz. Fontos mindez ahhoz, hogy írni tudjál? Inspirál?
- Hát persze. Oázis számomra, ami éppen ki tud kapcsolni. Régebben, amikor csak a kerttel voltam elfoglalva, hazajöttem és akkor az volt az oázis, hogy kiülhettem a madárdal és a sok-zöld közé, ilyenkor mindig megnyugodtam. De ugyanezt tudja nekem nyújtani a lovarda is. Ha oda kimegyek, ott is azt veszem észre, hogy zöldell a fű, a lombok, és ott vannak a lovak, és ahány ló, annyiféle jellem, és mindegyiket olyan jó végigcirógatni, ilyesmiket érzek oázisnak.
imagetank/20111127195300460.jpg- Öntörvényű vagy?
- Nagyon! - A saját törvényeim tiszteletben tartatják magukat általam és ezt megpróbálom érvényesíteni másokkal szemben is. Egy bizonyos pontig igen kedves és barátságos tudok lenni, ám aki nem veszi észre, hogy hol van a borotva éle, nagyon beleszalad a pengébe. Mások véleményét annyiban tudom elfogadni, hogy attól függ, kinek a véleménye. Függ attól is, mennyire bírom tiszteletben tartani az ő véleményét, mennyire mond olyasmit, amit fontolóra vehetnék.
- Pénz?
- Olyan családban születtem, ahol nem kényeztetett bennünket a pénz. Hosszú időkre visszatekintve, azt hiszem a családfán visszamenve, eleim egyikét sem vetette fel a lé, úgy nevelkedtem, úgy nőttem föl hogy nem éreztem, hogy olyan borzasztó nagy dolog volna, hogy az embernek van pénze vagy nincs. Amikor kevesebb pénzünk volt, akkor aszerint éreztük jól magunkat, amennyire tehettük, és most már, hogy 24 könyvet megírtam, és azok szépen el is fogytak, középosztálybeli helyet szereztem magamnak ezzel. Itt a rendszerváltozással egy sor ember jobb körülmények közé került, de némelyiküknek nincs meg ehhez a kulturális alapja, ezért sokan még a helyüket sem tudják. Mások meg úgy viszonyulnak a pénzhez, hogy azért, mert neked egy aranygyűrűvel több van az ujjadon, akkor nekem azt az aranygyűrűt le kell vennem a te ujjadról és gyűlöllek, mert neked eggyel több van, mint nekem.
Remény?
- Bízol és hiszel is abban, hogy amit óhajtasz, az meg is valósul?
- Vannak az embernek átlagos reményei, azt reméli, hogy egészséges marad, az élete nem siklik ki a kerékvágásból. De vannak másféle reményeim is, olvasom pl. az újságokban, hogy Csernobilban a szarkofág elég rozoga, és hiába kérik az ukránok a segítséget mindenfelől, akkor remélem, hogy mégiscsak érkezik majd pénz, és nem ismétlődik meg az 1986-os tragédia. Bár biztosan sokkal látványosabb lesz, ha elszáll a szarkofág és sok-sok százezer embernek kihullik a haja, vérzik az ínye és gyengülnek sorra az áldozatok, és akkor ha odamegy a CNN közvetítheti, amint a nyugati segítők cukorkát osztogatnak a haldokló sugárbetegeknek. Remélem, nem várják meg ezt. Írói pályámon abban reménykedem, hogy egyszer csak betoppan valaki és filmre viszi valamelyik regényemet, úgyképpen, hogy azután is magaménak érezzem a történetet.
imagetank/20111127195215108.jpgSiker?
- A közönség rendkívül sikeresnek tart, saját magad hogy látod, sikeres vagy, szerinted miben áll a sikered titka?
- A honi körülmények között elég népes olvasótábort mondhatok magaménak. Ez valóban egyfajta siker. Ennek örülök. Amúgy sehol sem beszélnek rólam, egyszerűen nem létezőnek tekintenek a "nagy magyar irodalomban". Ugyanakkor teljes mellszélességben ott vagyok, ugyanis rengeteg szeretet árad felém. Ezt leginkább akkor érzem, ha író-olvasó találkozóra, dedikálásra megyek. Szerintem ez az igazi siker. Sokszor hallom az olvasóktól, hogy könyveim olvasása közben magánéleti problémáikra kapnak választ, vagy valami olyan kérdésre, amin régóta rágódnak, vagy egyszerűen csak jól szórakoznak, kikapcsolódnak. Szerintem is az a lényege egy könyvnek, hogy adjon. És ha sokan érzik hogy kaptak, akkor az már siker számomra.
Szerencse
- Mindig melletted áll?
- Nem. Igen. Amikor eltörtem a lábam, akkor készültünk Ciprusra nyaralni. Nagyon fürkésztem a híreket azon a napon,történhetett volna repülőszerencsétlenség is, de az is lehet, hogy azért nem történt, mert nem voltam a gépen. Az biztos, hogy szerencsésen sikerült leszoknom a dohányzásról. Megesett egyszer az is, hogy az autóm kormánya önálló életre kelt, ám hangyámra mindez nem egy kanyarban történt, mert véletlenül éppen tízezerel söpörtem.
- Táplálkozás?
- Majd minden író-olvasó találkozón megkérdezik, vegetáriánus vagyok-e? - Nem. Közel állok hozzá. Nem is diétázom. Igaz minden e témába vágó könyvet elolvastam. Olyan étrenden élek, amivel jól érzem magam. Ehhez társul a torna, a mozgás, tehát egyensúlyban vagyok, jól érzem magam a bőrömben.
imagetank/20111127195202175.jpgUdvarlók
- Sok volt az életedben?
- Úgy tizenöt éves koromban vettem észre, hogy a fiúk formásnak látják a fenekemet. Akkoriban ezzel sok mindent el tudtam érni. Sok srác érdeklődött irántam, jártunk táncolni, biciklizni mindenfelé, ám viszonylag hamar megtaláltam Életem Értelmét, és azóta vele aktuális ez a téma.
Ünnep
- Vannak-e ünnepek az életedben, a szokásostól eltérőek, amolyan csak magadra vonatkoztathatók?
- Vannak. Mindig ünnep, amikor Fodor Ákossal találkozom. Úgyszólván naponta beszélünk telefonon. Megtárgyalunk mindent. Például felolvasom neki az aznap írt fejezetet, és gyakorlatilag egész nap együtt szuszogunk, lélegzünk, természetesen a MATÁV lehetőségein belül. Nagyritkán fordul elő, hogy mindenki kimozdul a sasfészkéből, elefántcsonttornyából, és találkozunk, ez nagyon ünnepi. Szép az is, amikor a mamákkal sikerül összetalálkozni. A házassági évfordulókat se gyertyákkal, ajándékozgatással ünnepeljük. Szóba kerül, vagy éppen még szóba sem, nem szoktuk erőltetni. Az ünnep szerintem attól ünnep, hogy spontán jön valami. Nem attól, hogy na most kitűzzük a lobogókat, és akkor az a nap arról szól a TV-ben 200 csatornán.
Visszapillantás
- Szoktál-e életedre, pályafutásodra visszatekinteni, ne adj Isten leltárt készíteni?
- Eszembe jut időnként, hogy nem érzem annyinak az éveimet, amennyi szám szerint vagyok. Amikor 40 éves lettem, képtelen voltam kimondani. 41 évesen is képtelen voltam kinyőgni, hogy ennyi vagyok, és most simán mondom, 42 éves lettem. A régi heves vérmérsékletű, könnyen pukkadó lényem lehiggadt, megnyugodott. Nem érdekel a korom, olyannyira, hogy amikor a fiam ellenőrzőjét aláírom, úgy vonulok vele félre, mint egy tinilány. Így aztán nincs ars poeticám sem, meg szokták tőlem kérdezni azt is, mit üzenek, de olvassa el a könyvemet, valamit csak talál benne, amit magára vehet.
Zene
- Milyen a viszonyod vele, akadnak-e kedvenc előadók?
- Mindenevő vagyok, de eléggé hangulatfüggő. Munka, vezetés közben olyan zenéket hallgatok, amelyek nem vonják el a figyelmemet sem az írástól, sem a vezetéstől. Kedvelem a Flash Dance zenéjét. Amikor éppen írok és pörög a cselekmény, Captain Hollywood-ot hallgatok hozzá, ám ha azt szeretném, hogy semmi ne zavarjon, akkor Leonard Cohen énekel és annyira jó, hogy nem akar külön érvényesülni, hanem együtt van velem. Szeretném még a Tátrai Band-et és Charlie-t is, de utóbbit jobban bírnám angol ajkon, mert így viszketősre idegesít, hogy értem a szöveget.
Kimerítően beszéltünk mindenről, ám ez a lap a sikerről szól. Dale Carnegie író, Sikerkalauza megfogalmazta saját siker tízparancsolatát. Kérlek, az olvasók kedvéért egy-egy mondatban tedd meg Te is:
Szívesen! Íme:
1. Jó adag szenvedély
2. Tenni valamit a monotónia ellen
3. Alázat a fantáziának
4. Feltétel nélküli szeretet
5. Égi adottság
6. Földi szerelem
7. Kiegyensúlyozott szexualitás
8. Boldogság nekem
9. Boldogság neked
10. Boldogság nekik
Lengyel Erika cikke, 1998./7
Megjelenés éve: 1998
Média: Újság
Képes Európa - A könyvmilliomos
Vavyan Fable - Molnár Éva
Kalandregények, krimik, fantasyk - immár jóval az egymillió eladott példány felett. Sok-sok ezer lelkes olvasója van, akik úgy ismerik a Fable-könyvek szereplőit, mintha családtagjaik lennének, s úgy idézgetnek egy-egy poént, ahogy Rejtő jeleneteit volt szokás a hetvenes években. Eddigi termését méterekben, sőt, tonnákban is lehetne mérni, ám szerinte korántsem a mennyiség a legfontosabb... Mindenesetre tény, hogy Vavyan Fable - alias Molnár Éva - ma a legnagyobb példányszámban publikáló írónő Magyarországon!
- Készült leltár a könyveiről?
- Van egy keskeny vitrinem, amelyben a magamnak dedikált könyveket tartom, abban már a második sor telik meg. Huszonnégy könyv, és a huszonnégyből néhánynak a második kiadása. Az elmúlt tíz évben jelentek meg, de már jóval korábban elkezdtem írni, így az első években volt még tartalékom? Cseh nyelvű antológiában is bekerült az egyik novellám, ami egy német kötetben is szerepel.
- Milyen dedikálásokkal lepi meg magát?
- Amikor megjelenik egy könyv, babonás tisztelettel bánok vele. Kiválasztok egy példányt, ami csak az enyém, és beírom - "tőlem magamnak" sok sikert kívánva - az újszülötthöz fűződő érzelmeimet, és elteszem a vitrinbe, ahol soha, senkinek nem szabad megérintenie.
- Akkor ez nem úgy működik, hogy megírja, leadja és túl van rajta?
- Nem. Nálam hosszú ideig tart az elvállás, mindegyik nagyon közel áll hozzám. Ha sorozatról van szó, akkor újra kell olvasom az előzőeket, nehogy az új kötetnél valami elkerülje a figyelmemet. Ilyenkor teljesen újnak tűnnek a könyveim.
- Naponta mennyit ír?
- Azt hiszem, a terjesztők meg az olvasók sem bánnák, ha reggeltől estig írnék, mint a hivatalban, de ezt én nem tudom csinálni. Erre Leslie L. Lawrence képes, aki reggel leül dolgozni, aztán elmegy ebédelni, délután elolvassa, amit délelőtt írt, kijavítja, és jó napot kívánok! Én pedig megvárom amíg el leszek varázsolva. Így olykor hónapok telnek el úgy, hogy nem írok. A kertben teszek-veszek, vagy bárhol matatok, és közben azért - gondolatban - íródik, a történet. Akkor ülök le a gép elé, amikor már teljesen készen van a fejemben, akkor viszont nem állok fel ebédkor, és sokszor éjszakáig is dolgozom. Ez idő alatt engem nem lehet megszólítani, mert nem tudok kiszállni a gépből, sem abból a világból. Évente egyszer vagy kétszer fordul elő ez velem. Az utóbbi két-három évben egészségesen éltem, és annyira fitt lettem, hogy évente két könyv is kibuggyan belőlem. Tavaly ősszel eltörtem a lábamat, elmaradt egy csomó minden.
- Pedig a szobába zárva sokat lehet gondolkodni újabb történeteken?
- Én inkább olvastam, habzsoltam, annyi restanciám volt. De azért előfordul, hogy hamar a falhoz kenek egy könyvet. Nekem kevés a jó történet, engem főleg a stílus tud megfogni. Tizenegy éves koromtól mindenféle történetet leírkáltam már. Aztán elkezdtem kórházban dolgozni, és novellákat írtam a kávészünetek alatt meg a pihenőkben. Az első könyvem úgy született, hogy vesemedence-gyulladásom volt, és három hétig nem volt szabad felkelnem. Feküdtem az ágyban és meséltem magamnak, aztán elővettem egy spirálfüzetet és leírtam? Megírtam a pokol is elnyeli első verzióját. Ez volt nyolcvankettőben. Aztán megszületett a fiam és az otthon ülés az őrülettel volt egyenértékű. Ezért az üres órákban, amikor a gyermek éppen aludt, leültem és írtam. Állandóan írtam. Ebből bontakozott ki aztán három vagy négy regény. Kezdetben magamnak írtam aztán a barátaim elvitték a kéziratokat különböző kiadókhoz. Nem kevés kálvária után jelentek meg ezek a könyvek, de aztán az olvasók eldöntötték a sorsukat?
A siker megváltoztatta?
- Nem durrant el a fejem sikertől. Szomorú, ha valakinek akörül forog, hogy felismerik-e az utcán, és attól boldog, ha műmosolyú hízelgők veszik körül.
- Ma Vavyan Fable - Molnár Éva és Leslie L. Lawrence - Lőrincz L. László a két legnagyobb példányszámban publikáló magyar szerző. Van önök között valamiféle verseny?
- Nincs. Jól kijövünk egymással, közös a terjesztőnk, a Tóthágas. Nem vagyunk egymásra féltékenyek, hála Istennek, jó a kapcsolatunk.
- A személyére mennyire kíváncsiak az olvasói?
- Az író-olvasó találkozókon meglepi őket, amikor bezizzen oda egy százötven centis nő. Valószínűleg azt várják, hogy Denisa-külsejű legyek: magas, sudár, izmos csaj. Viszont a szövegemről felismernek, bár élőbeszédben nem ugyanaz vagyok, de a hőseimben sok van az én lelkialkatomból. Jó érzés, hogy szeretnek.
- Tudatosan kidekázza a cselekmények fordulatait?
- Nem. Ezt Hollywoodban szeretik csinálni, ahol számítógéppel porciózzák a feszültséget, a kalandot. Olyan érzésem van, amikor írok, mintha egy médium lennék, és én csak leírom, amit diktálnak nekem. A fejemben lévő mesélő pedig egyszerűen félrelöki a kimódolt dolgokat.
- Zavarja, hogy a kritika nem foglalkozik a műveivel?
- Nem, mert visszajelzéseket mindig kapok. Leveleket, telefonhívásokat, s az író-olvasó találkozókon is elmondják az emberek a véleményüket. Nem hiányolom, hogy úgynevezett hozzáértők atomjaira szedjék és kielemezzék a könyveimet. Ha már meghaltam és eltemettek, akkor majd elkezdenek rólam hivatalosan is beszélni. Fodor Ákos szokta mondani, hogy nem a műfaj a fontos, hanem a színvonal. Csak nálunk lehet a műfajokat diszkriminálni. Az Egyesült Államokban Chandler egyetemi tantárgy. Az Oscar-díjra jelölt filmek között van ilyen, olyan, amolyan műfajú. Mi a Szovjetúnióból meg Lengyelországból importáltuk a krimiket az "átkosban", mert itthon snassz volt efféléket írni, de tőlünk karnyújtásnyira nem. Itthon a sznobizmus érintette ezt a műfajt, bár az utóbbi időben ezek a hangok kezdenek elhalkulni.
- Az egykori fővárosi lánynak most az egyik legszebb kertje van Szentendrén..
- A kertmánia azért borította el az agyamat, mert ott álltam egy csupasz földdel. Azt is olyan szinten akartam csinálni, mint az írást. Még az utazásaim során is főként a kerteket nézegettem. Amikor betelt a kert, ez a mániám elmúlt. De kellett helyette valamit, azokra az időszakokra, amikor a regénymagzat ott mocorog a fejemben. Jött hát a ló. Egész télen lóháton "rehabilitáltam" a lábtörésemet, bár ettől eltiltott a gyógytornász. Így tanultam meg a lovaglás alapjait, kengyel nélkül. A fontos, hogy közelebb kerültem a lovakhoz és a természethez.
- A tizenöt éves fia és a férje hogyan viseli, amikor visszahúzódik és éjt nappallá téve ír?
- Azért viselik viszonylag nehezen, mert olyankor megsokasodnak a tennivalóik. Akkor nem megyek virágot locsolni, a gyerek tömi be a mosógépbe a ruhát, a teregetést elég lassan tanulja..
- Említette, hogy két-három éve egészségesen él. Ez mit jelent?
- Hét éve Szentendrére költöztünk és "falusi asszony" lettem. Itt elég nehéz mocorogni, boltokba járni, úgyhogy hamra autóba ültem. A lábtörésem óta futunk a patakparton, azelőtt csak slattyogtunk háromszáz métert és hazamentünk. Annyira elkényelmesedtem, hogy meg is híztam. Táplálkozással foglalkozó könyveket kezdtem olvasni, odafigyeltem, s hamar le is adtam nyolt kilót. A keletiek azt mondják, hogy a test a lélek temploma. Nagyon sok zöldséget eszem. Tornázom, lovagolok.
Amit leír, megmutatja valakinek? Megbeszéli valakivel?
- Átkozottul öntörvényű vagyok... De jó ideje van valaki, akit felhívok esténként, amikor elkészülök az újabb fejezetekkel, és felolvasok neki. Fodor Ákos a barátom és a szerkesztőm. Õ nem akarja átiratni velem a történetet. Ceruzával jegyzetel a kézirat margójára. És rajzol is: mosolygó arcot, szíveket, meg lábszárcsontokat... Ha belelendül a nyelvi játékaimba, ő is javasol nyelvi változtatásokat. Nagyon szórakoztató egy ilyen, Ákostól visszakerült kézirat...
- A hazai siker után nem szeretne kikerülni a nemzetközi könyvpiacra?
- Vágyom erre, de olyan fordítót kellene találni, aki képes mindezt más nyelvre áttenni. Állítólag az a sors vár rám, ami Rejtő könyveire - azok is lefordíthatatlanok, annyira egyedi a nyelvezetük. De azért nem lövöm szíven magam emiatt. Nem fenyeget, hogy Spielberg rám kopog: hadd filmesítse meg valamelyik regényemet...
- Na és itthon?
- Eddig még senki nem jött. Bujtor mondta a Desszert felvételén, hogy írjak egy forgatókönyvet és ő megfilmesíti. Azt feleltem, hogy írtam huszonkét regényt, válasszon közülük és filmesítse meg... Azóta sem dörömböl az ajtómon ezért...
S. P., 1998. április 29.
Megjelenés éve: 1997
Média: Újság
Rég elmúltak az ünnepek. Ünneplésünk áldozatai, az utcákon kallódó, kopaszodó karácsonyfák is eltűntek már szem elől. Bár közelg a tavasz, mégis róluk szeretnék megemlékezni.
Minden esztendőben megvisel a decemberi fenyőfaszállítmányok és árusítóhelyek (ilyenkor még némely faiskolák is a fonákjára fordítják a köpönyegüket) látványa, utóbb a kihajigált fenyőtorzóké.
Mióta meg is tudom különböztetni egyik növényt a másiktól, különösen megrendít a karácsonyi faáldozat.Gyakran látok az árusoknál Abies nordmannianát, kaukázusi jegenyefenyőt(normannként emlegetik). E szabályos koronájú, szép fa is áldozatul esik a fűrészeknek. Kertemben negyedik esztendeje dédelgetek egy példányt. A karonülőként hozzám került fenyőcske évenként egy ágemeletnyit növekszik (tíz-tizenöt év alatt éri el a "karácsonyfa-piacos" méretet). Ifjan kissé gömbös alakú. Gyengéden lehajló hajtásai merevek, tűi nem szúrósak, levélfonákja ezüstös színű. Az idő múlásával nyurgul és karcsúsodik, mígnem eléri a jegenyefenyőkre jellemző, felhőkarcoló alakot, és érlelni kezdi ágon ülő, gyertyaszálszerű tobozait.
Az Abies koreana (koreai jegenyefenyő) szintén előszeretettel mészárolt növény. Szívbéli kedvencem. Egy példány öt éve növekszik az előkertünkben. Rövid, merev, szúrós tűi, ezüstös levélfonákja, mély zöld színe, kissé zömök, szabályos alakja szemet gyönyörködtető fává teszik. Tavaszonként "gyertyát gyújt": tömegesen hozza lilás színű, feltűnő szépségű tobozait, ugyanekkor a lentebbi ágsorban ülő, előző évi, barnára érett tobozok felnyílnak és kipergetik magjaikat. Ilyenkor elvarázsolt rokkára emlékeztet az egész fácska. Karácsonykor mindig ő kapja az égőfüzért, és szerfelett büszkén ragyogtatja azt.
Természetesen a lakásban is állítunk fenyőfát. Az ünnepi modell az év tetemes részét a padláson tölti. Karácsonykor előkerül a dobozból, talpra állítjuk, feldíszítjük, színes égőket teszünk rá. Gyakran egy hónapon át is széplik a nappaliban, télire mindannyiszor eltunyuló macskáink álló nap alatta alszanak. Fenyőillatot bármikor teremthetünk, néhány csepp illóolaj vagy olajlámpás kérdése az egész. Ha a párologtatóba citrom-, narancs-, szegfűszeg- és ánizsolajat is cseppentünk, teljessé válik a gyönyörű karácsonyi hangulat.
Dolgozószobámban egy gömbkoronás, tarka lombú fikuszfácska díszlik. Ilyenkor ő is füzérdíszt kap, mellette fenyőillatú gyertya riszálja lángját, a párologtatóból narancsillat szálldos: ettől a dohányfüst legott világgá megy. Az ablakon át a most is zöldellő kertre látok, körös-körül rigók, verebek, vadgerlék, cinegék, meggyvágók, szajkók keresik a számukra kitett magokat, almakockákat, szalonnát. A tűztövis, a madárbirs és a díszalmafa terméseit kóstolgatják. Kolibri-mód, helyben lebegve csipegetik a fagyráncos aranyalmákat, és ha sétálni indulok a kertbe, nem rettennek messzire miattam.
E sétákon mindig megcsodálom a Pinus sylvestris 'Aureá'-t. Az alapfaj, az erdeifenyő ugyancsak népszerű áldozatnövény, gyökerét veszítetten, holtan, meleg szobában is sokáig megtartja hosszú, üdéllően zöld tűit. A sárga lombú változat évközben úgy fest, mint egy közönséges erdeifenyő, ám csupán az őszi hidegek és derek kóstolgatására vár ahhoz, hogy színt váltson, azután télhosszat aranyló tűkkel tündököljön a hó fölött. Elidőzöm az ezüstfenyők (Picea pungens) mellett is.
Egyikük a barátnőm szobájából került hozzám, gyökeresen, vödörbe ültetve szolgált nála karácsonykor, három évvel ezelőtt. Azóta a szentendrei földben cseperedik, tövében hóvirágok, krókuszok hagymái várják a virágzási alkalmat.
A törpe növekedésű, gömbös ezüstfenyő (Picea pungens 'Glauca Globosa') évről évre kövérebbé hízik, és kihajtáskor hihetetlenül hamvas, ezüstös színnel kápráztat.
A karcsú, csaknem oszlopos formájú 'Kosteri' ezüstfenyő tavasszal akvamarinkék hajtásokat hoz, e valószerűtlenül izzó szín később hamvaskékké szelídül.
Kell-e említenem, hogy az ezüstfenyő a karácsonyfapiac sztárja? Emlékszem egy martonvásári család történetére. Amikor megvették a telket, azon egy romos ház állott és néhány kamaszkorú, ragyogó kékségű ezüstfenyő. Decemberre rendbe hozták az épületet, és mámorosan beköltöztek. Egy este furcsa zajokat hallván kiszaladtak az utcára, és még utolérték az egyik ezüstfenyőjüket vonszoló tolvajt. Azután hazavitték a fát, feldíszítették az ünnepre, és körülülték, és kórusban siratták. Akkor határozták el, önmagukat vigasztalva, hogy káprázatos kertjük lesz; e célkitűzésüket azóta megvalósították.
És itt van még a lucfenyő (Picea abies). A legelterjedtebb fenyő és "karácsonyfának való". Talán azért menekült meg - eleddig - a teljes kiirtástól, mert ő az a fenyőféle, akit az emberek nem túl szívesen visznek a szobájukba, mert még júniusban is tűlevél áll a talpukba a szőnyegből, parkettáról. Dísznövénykertészek kedvence is, az oltványok legjobb alanya, több törpefenyőféle készül az ő (nem önkéntes) közreműködésével.És őt láthatni honszerte, csaknem minden kertben serdül egy-egy példánya, ám mert többnyire ablak alá ültetik a kiskorú fenyőt, az cseperedtében egyre árnyékosabbá teszi a szobát, ezért hamarosan felszoknyázzák őkelmét. Az egyik dunakanyarbéli falucskában közlekedtemben mindig megcsodálom azt a lucpéldányt, amelynek törzsét - valaminő felfoghatatlan okból - húsz méteres magasságig felstuccolták. A magas oszlop hegyében némi kis zöld sisak díszlik, jelezvén, hogy a nyomorú fenyő eleven.
Sárga lombú változatai is léteznek, a kertemben élő Picea abies 'Aurea' tavasszal a hajtások teljes hosszában ragyogó óarany színt ölt magára. A nyár előrehaladtával ezen arany szín sárgára érik, és bemosódás-szerű hatást keltve egész évben megmarad.
Az idei karácsonyfapiaccal foglalkozó újságcikkek egyikében a szerző azzal próbálta vigasztalni a fenyőfák veszte miatt búsongó olvasókat, hogy némely környezetvédők egyáltalán nem bánják, ha gyérülnek tűlevelű erdőink, ugyanis ez a faj egyáltalán nem honos mifelénk, és csak elveszi a helyet az echte magyar növényektől.
Keveset tűnődőzvén elővettem a családfámat, és rémülten rá kellett jönnöm: alapjában véve én sem vagyok honos errefelé, ugyanis van egy kis stichem innen-onnan. Jézusom, én is ki leszek vágva!? Aztán azon méláztam, miként lehet összetéveszteni a környezetvédelmet a fajvédelemmel. Csakis szándékosan.
Ezért is érdemes hosszas utánjárással beszerezni Debreczy Zsolt, a kicsit világhírű botanikus könyveit (Télen is zöld kertek, stb), amelyek figyelmes elolvasása közben kiderül, hogy a Föld történetének egyik régebbi fejezete során kifejezetten paradicsomi éghajlat és a hozzá tartozó örökzöld növények virultak mifelénk.
Rossz ízű gondolatok ellen is remek orvosság a kert. Inkább megtekintem az Abies alba 'Pyramidalis'-t. Õ a közönséges jegenyefenyő oszlopos fajtája. Rövid, puha tűi mélyzöldek, alakra Cindy Crawford-karcsú. Megfontoltan növekszik, idővel a felhőkig. Állítólag érzékeny a kora tavaszi fagyokra. Saját tapasztalataim szerint egyáltalán nem kényes, még a mi lápos, agyagos talajú kertünkben is pompásan érzi magát. Oly elegáns zölden magasodik a hó fölé, akár egy fejedelem. Tövében téltemető hagymácskák alszanak, remélem, már nem sokáig, és olvadáskor megpillanthatom végre a cakkos körgalléros, napsárga virágfejeket.
Ezennel a fenyősirató végére értem. Eszembe jut még a mézek méze: az orvosság fenyőméz. E sűrű, sötét, erős ízű gyógyszert főként náthakor szedjük, de más bajok ellen is véd. Egy teáskanálnyi fenyőmézre 2 csepp citromolajat cseppentünk, a kanalat a szánkba vesszük, és amíg csak bírjuk, hallgatunk. Ezenközben az illóolaj beivódik a nyálkahártyába, a méz lecsurran itt-ott, édesíteni életünket, és még hitvesünk is kipiheni magát, amíg csendben vagyunk. Azután gondosan lenyalogatjuk a kanalat, és máris jobban érezzük magunkat.
Ellátogatok a ciprusokhoz. Õk a mienknél barátságosabb éghajlatról származnak.
Kebelbéli kedvencem a maknáb ciprus (Cupressus macnabiana). Izgága növény, elképesztő eréllyel növekszik. Lombja ezüstös színű, hajtásai merevek, ágai felfelé hajlók, viszonylag lazák: a fa alakja könnyed, már-már légies benyomást tesz a szemlélőre. Sosem megyek el mellette anélkül, hogy hozzá ne hajoljak: esküdni mernék, hogy oxigént lélegzik ki. Ha két tenyerem közé fogom és megdörzsölöm hajtásait, erőteljes narancs- és grapefruitillat szabadul fel közülük, testem-lelkem igaz gyönyörűségére.
Következő keblencem a portugál ciprus (Cupressus lusitanica). Amikor először találkoztam vele egy kertészeti szakközépiskola kertjében, körülszaladtam őt néhányszor, majd melegen letoplákoztam, leborzasoztam őciprusságát. Laza lombú, lecsüngő hajtású, szürkészöld színű, ugyancsak illatos fa. Eltökélten növekszik, szépítő metszés nélkül hamar elterebélyesedhet. Kora ifjúságában télérzékeny, ezért néhány évnyi babusgatást kíván. A télire ráadott térdzoknit szépségével, mediterrán nyáréjek hangulatát idéző illatával, növékenységével hálálja meg.Cupressus funebris (könnyező ciprus). A képen látható példány a Villányi úti arborétumban él, a róla szedett magból neveltem magamnak saját fát. A második évben a szabadba ültettem a csemetét. Még egyáltalán nem hasonlít szülőjére, lombja haloványzöld, oly puha és finom tapintású, mint egy aszparágusz-bokrocska. Második telét tölti odakinn, eleddig zokszó nélkül. És ha megnő, nemsokára, zöld lombú, szomorúzó hajtású, romantikus hangulatot keltő, szépséges fa lesz belőle.
Ha pedig fél deci tiszta olívaolajhoz 15 csepp ciprusolajat és ugyanennyi borókaolajat vegyítünk, és fürdés után ezzel kenekedünk, attól bőrünk feszes és ragyogó leszen. A megfelelő helyeken alkalmazva kiválóan dezodorál, illatával a közérzetünket vidámítja, kivált a hírhedetten nehéz napokon.
Kertbarát Magazin, 1997
Megjelenés éve: 1997
Média: Újság
Sokak szerint a szomorú fák, azaz a csüngő ágú-lombú növények a temetőbe valók. Mások olyként vélekednek, hogy az ilyen - sajátos hangulatot árasztó-teremtő - küllemet főleg a romantikus lelkek kedvelik. Nőileg bevallom, erősek a romantikus hajlamaim, ennek tanúbizonyságaként szomorúbbnál csüggedtebb testalkatú fák hemzsegnek a kertemben, ám ettől az a legkevésbé sem hasonlít temetőre.
A szomorú szerb lucot (Picea omorika 'Pendula') gyengéden szeretett, mindössze tíz évet élt új-fundlandi kutyánk, Kokó - beceneve: Pipi - emlékére ültettem. Pipi fája évről évre nyurgul, idővel majd hórihorgassá válik. Szerfelett érdekes a fejlődése: tavaszonta előbb a függőleges vezérágat növeszti egy évemelettel magasabbra, mintha titokban akarná tartani szomorúzó jellegét. Egyszerre csak az oldalhajtások is előtörnek, de ezek aztán szörnyen csüggedtek. Az alsó ágak immár a talajon hevernek. A mostanra majd' kétméteressé nőtt fa rendkívül karcsú, élénkzölden ragyog, tűleveleinek fonáka hamvas ezüstös színű. Elegáns, gyönyörű fenyő.
A szomorú tsuga (Tsuga canadensis 'Pendula') bokrosan cseperedik, elterülő, kuporgó jelleget mutat, finom tapintású, puha zöld tűi simogatásra ingerlőek. Lassan fejlődik, a legvadabb telek sem zavarják. A képen látható példány a kámoni arborétumban él. Lustán heverő, bozontos-barátságos kutyaóriásra emlékeztet. Saját tsugám még nem tart itt, egyelőre a tövénél ültetett tulipánok eszeveszett áprilisi virágzását sem zavarja.
A szomorú oregoni hamisciprus (Chamaecyparis lawsoniana 'Pendula') is fölöttébb elegáns, látványos megjelenésű, szemernyit sem gyászos küllemű növény. Az alapfajhoz hasonlóan toronymagasra növekszik, metszés nélkül széltében is elterebélyesedhet. Tökéletesen télálló, csupán a nyári szárazságra érzékeny. Öntözött, párás klímájú kertben álomi szépre fejlődik. E fa tövébe nem érdemes évelőket, hagymásokat telepíteni, mivel erélyesen gyarapodik, az alsó ágakról lecsüngő hajtások hamar eltakarják - egyszersmind gyommentesen tartják - talaját.
Sokak kedvence a szomorú luc (Picea abies 'Inversa'). Nem véletlenül: roppant fantáziadús növény, aligha létezik két egyforma példánya. A kertemben lakó két 'Inversa' egyike felmeresztett csúcshajtással, délcegen ácsorog. Csüggedt oldalágai a szélrózsa minden irányába csápolnak. A másik modell még csecsemőkorában eltökélte, hogy ő inkább kúszni fog, ezért csak karó támogatásával hajlandó megállni a saját lábán. Oldalhajtásai mindenfelé elkígyóznak, leheveredési szándékuk nyilvánvaló. További elképzeléseibe nem vágyom beleszólni, hagyom, hadd nőjön kedve szerint. Jelenleg olybá fest, mintha valamennyi ág más és más égtáj felé törekedne, lehetőleg fekve. A szomszéd kertben élő 'Inversa' viszont roppant katonásan: magasra emelt fejjel, szorosan az oldalához szorított karokkal cövekel a helyén. A fotón látható példány ellenben arra vágyott, hogy pásztorsubához hasonlíthasson. E növény, miként az alapfaj, jól tűri a telet és tolerálja a szárazságot, de ő is szebben fejlődik párás környezetben.A szomorú kék Atlasz cédrus (Cedrus atlantica 'Glauca Pendula') szintén kaméleon: ahány, annyiképpen szomorúzik. Ifjú korában ajánlatos támasztékkal ellátni őt, hogy gazdája kedvére fejlődjék. Találkoztam lugassá nevelt és égig érő példányaival is. Előbbi úgy készül, hogy az ember kiterveli, merről merre kunkorodjék növénye, ezután megépíti a megfelelő fazonú (szögletes, boltíves stb.) támasztékot, és évről évre ahhoz idomítja cédrusát. Az égig érő - vagy adótorony - fazon előállítása szöszösebb, ugyanis a szomorú cédrus önerőből nemigen tudna függőlegesen növekedni. Ezért az ember fog egy vastag bambuszkarót, és hozzákötözi a kicsikét. Egy-két év múlva a cédrus túlcseperedik a mankóján. Ekkor az ember fog még egy karót, és megtoldja vele az előzőt, majd évente újabbal és újabbal. Mindez addig folytatható, míg győzzük létrával. Ha többé már semmilyen trükkel nem érjük utol a felnyurgult cédrust, vegyük le róla a kezünket, és ő majd elindul le- vagyis visszafelé, esetleg - ha napimádó - kecsesen elhajol a fény felé, és azon irányban növekszik tovább. A b.) képen látható kamasz cédrus a kámoni arborétumban él, szemlátomást háborítatlanul. Íme, ha ráhagyják: így növekszik, cikcakkban. A nálunk ültetett cédrusok között a kék Atlasz a legmegbízhatóbban télálló. Eltökélten nyurgul, hamvaskék tűcsomói minden évszakban üdítő szép látványt nyújtanak - és rendkívül szúrósak. Az alakítást jól tűri.
És most következzenek fő kedvenceim: a szomorú mamutok. A fotón szereplő példány dr. Barabits Elemér gyönyörű kertjében él, az ő nemesítői munkásságát dicséri. A 'Barabits Requiem' mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum 'Barabits Requiem') oldalhajtásai szorosan a törzshöz simulva, lefelé csüngenek, ez adja a növény lélegzetállítóan karcsú, sudár jellegét. A csecsemőkorán - lombtakarással, forgácspaplannal - túljutott mamutfenyő már jól tűri teleinket. Világoszöld hajtásai erős hidegek hatására megbarnulhatnak, a tavasz érkeztével azonban visszanyerik eredeti színüket. Tűlevelei kissé merevek, nem szúrósak. A Sequoiadendron giganteum 'Pendulum' az előzőnél kissé vaskosabbá fejlődik, lombja árnyalatnyival zöldebb, szomorú jellege hasonló. A fotó modellje egy szegedi faiskolában növekszik. Beszerzésük nem egyszerű, ezért e mamutokat csak az utazgatást kedvelő, módfelett elszánt növényvadászoknak ajánlom.
A lombhullató fenyők kedvelőinek figyelmébe ajánlom a 'Puli' vörösfenyőt (Larix decidua 'Puli'). Õkelme lombhullató, ám ezért tavasszal bőséggel kárpótolja rajongóit. A szomorkodó tartású, ágas-bogas, kopasz 'Puli'-n kihajtáskor jelennek meg simogatnivalón finom, selymes puhaságú, halványzöld csomókba tömörült tűi. Ezek később megkeményednek, méregzöld színt öltenek. E növény is léhán elheverészne, ha nem mankóznánk. Saját példányom hosszú bambuszkaró mellett nevelkedik; évről évre magasabbról ontja alá bozontját. Télen tulajdon elhullajtott lombjával takarózik, s ugyanezzel savanyítja-biotrágyázza talaját. A szomorú vörösfenyők királynője 'Diana', aki nem egyszerűen csüggedt, ráadásul még "ideges" is, mivel lecsüngő ágkarjai mindenfelé csavarodnak, kígyóznak. Õ szintén kívánja a támasztékot. Karó mellett magas, karcsú, különleges megjelenésű fává fejlődik. Sajátos formájú ágai lombtalanul is érdekes látványt nyújtanak.
Nem szomorú, viszont teljességgel elvarázsolt növény a 'Cristata' japán hamisciprus (Cryptomeria japonica 'Cristata'). Tavasszal fejlődő, az alapfajra jellemző hajtásai közül törnek elő a megvastagodott, ide-oda tekergőző "kakastaréjok", amelyek különös-bizarr megjelenését adják. Nagyon lassú növekedésű fajta, hosszú évek múltával éri el a két-három méteres magasságot. Nem érzékeny a téli hidegekre, színe egész évben harsogóan zöld. Szereti a párásságot, ezért ajánlatos őt növénycsoportba ültetni. Különösebb gondozást nem igényel. Az alakformáló metszésért nem haragszik. Elöregedett, elszáradt hajtásait rendszeresen távolítsuk el.
Ezt egyébként nem csak a 'Cristata', hanem valamennyi örökzöld meghálálja. Általában tavaszkor szoktam átfésülni kertem népét: a növény belsejébe bújva kézzel-metszőollóval levakarom az elhalt részeket, s ilyképpen friss hajtások növesztésére ingerlem őt. E tevékenységhez ajánlatos kesztyűt és kabátot ölteni, nehogy a tűlevelek felsértsék bőrünket. Ha nem mulasztjuk el a gyakori tisztogatást, csinosító metszést, fenyőink, tujáink, hamisciprusaink nem fognak kopaszodni, szétesni, elformátlanodni. Az előkertekben sok helyütt látható fellazult, lompos, nyomorú kinézetű oszlopborókákon, tujákon ezen előrehaladott stádiumban is hatásosabban segít az elhalt tűlevelek, hajtások kimetszése, esetleg a radikális visszavágás (ezt a fa egy-két év alatt látványosan kinövi), mint ha fejszét, fűrészt ragadva kiirtanánk a növényt. A nyári száraz hőségben - drága a víz - nem muszáj éjjel-nappal dühödten öntöznünk, azonban ne mulasszuk el a szemlátomást kornyadozó lombú fák, cserjék tövét néhány kannányi vízzel felfrissíteni, bepárásítani. Nincs gyászosabb, mint kifejlett, szépen díszlő vagy bőven termő fák elszáradását látni. Kifejlett cseresznyefák pusztulását szemlélve fel nem foghatom, miért nem érdemelt meg az a növény pár vödör vizet; ki hihette azt, hogy takarékosabb megoldás új fát ültetni, majd négy-öt év múlva először termőt!?
Vavyan Fable, 1997
Megjelenés éve: 1997
Média: Újság
- Alighanem a fogantatásomtól kezdve. Mindig is rajongtam értük, jószerivel válogatás nélkül. Talán azért nem iszonyodom a kevésbé közkedvelt lényektől (kígyó, béka, egér, pók, százlábú, miegymás), mert az ember vagy az lesz, ami a szülei, vagy hótt más: ami engem illet, nem tettem magamévá például anyám békáknak, egereknek és egyéb jószágoknak szóló irtózatát; mi több, már zsenge koromban élveztem, ha elébe hordhattam a felsoroltak valamelyikét, és ő hideglelést kapott, az ég tudja, miért. Tizenhat évesen békákat sétáltattam a konyhában (addig a mama az asztal tetején nehézlégzett), neveltem egeret, ékszerteknőst. Nem tartok a fülbemászóktól, pókoktól. Egyszer egy nyáréjen arra ébredtünk a hitvessel, hogy valaki van a szobában. Egy denevér látogatott be hozzánk az ablakon át, és szétnézett a hajlékban: felült a karnisra, a könyvespolcra, föl-le suhant körülöttünk. Felpolcoltam a hátamat, úgy néztem őt az ágyból, míg Életem Értelme (aki egy morzsányit szakbarbár, mint kameraman) fényképezőgéppel futkosott utána, hogy megörökítse a ritka szép élményt. Nem ölök pókokat, békésen megélünk egymás mellett. Igaz, emlősállatot sem sűrűn eszem, és karácsony közeledtével egyetlen fenyőnek sem kell meghalnia miattam; nem bírna áthatni az ünnepélyesség érzeménye, ha egy kivágott fa haldokolna a szobámban. Számomra nem az a snassz, ha nem valódi karácsonyfa roskadozik a díszek alatt, hanem a dátumos ünnepeinkkel együtt járó barbárság. Belegondolni is fáj, hány élőlényt pusztítanak el (fenyők, pulykák, malacok, bárányok, stb.) ünnepekre hivatkozva.
- Legutóbbi könyvedben, a Könnyű álomban egy jákópapagájról írsz, és itt a nappalidban is üldögél egy jákó. Merlin a legfrissebb családtag?
- A Könnyű álomban egy fiktív jákó papagáj szerepel. Merlin, aki a modellje, két év óta tagja a családnak. Gyönyörű érzés reggelente az évázására, hahózására ébredni. Merlin felnőtt madárként, egy tenyészetből került hozzánk, karácsonyra kértem őt a hitvesemtől. Kettőjük viszonya nem éppen felhőtlen, szerintem azért, mert mindketten pasasok, és feszt rivalizálnak. Szóval őkelme életének előző három évét egy papagájseregletben töltötte, madárnyelvjárásokban tök perfekt volt, emberül viszont csak szipogni tudott; gondolom, ennyit lesett el az őt korábban tápláló tulajtól. Akit persze üstöllést fel is hívtam, midőn a hozzánk érkezett jákó hurutos hangokat hallatott, aggódván, hogy tán grippés a madár. A pasas jót mulatott rajtam. Merlin azóta is összeköti az etetést a szipogással. Kedvenc étkei (csirkecsont, kávétejszín, fürtös köles, mogyoró) láttán nem is egyszerűen szipákol, hanem szörcsög, sőt: már-már harákol, és közben fel-alá trappol az ülőrúdján türelmetlenségében, hogy mikor kapja már meg ama, neki járó falatot. Szabad őt simogatnom, akár órákig is. Ha én is ott vagyok, Zoli fiam is megcirógathatja, ám az ő érintését némi fenntartással fogadja. Szerfelett szuverén lény, mindig hajszálpontosan tudja, mit akar és mit nem. Már régen nyitott kalitkában él, szabadon közlekedhet a lakásban. Amikor hazaérek a vásárlásból, négy macska, valamint egy jákó tódul elém, és mihelyt lepakolok, együtt razziáznak a szatyrokban, kutatva, mit is hoztam.
- Melyik állatod a kedvenc?
- Mindnyájan a kedvenceim: a két kutya, a jákó, a négy macska, a selyempipik, a holland bóbitások, a hullámos papagájok - és a körülöttem fel-felbukkanó valamennyi teremtett élőlény. Reggel, amikor a patakparton sétálok az ebállatokkal, velük együtt figyelem, felbukkan-e a mókus az égerágakon. Az a nap, melyen mókust látok, csak jól folytatódhat: ez a privát babonám.
- Első állatod?
- Több "első" állatom volt, ám a szuperelső, akivel már felnőttként, azaz felelősségem teljes tudatában találkoztam, akivel mélységesen szerettük egymást, Kokó volt, az újfundlandi. Tíz évig élt. Már négy éve nincs mellettem, de úgy érzem, mindig velem van.
- Ugye, ez a fekete kutyus a lábunknál az ő kölyke?
- Õ igazi szerelemgyerek. Úgy keletkezett, hogy amikor ideköltöztünk, még nem volt kerítésünk, és az akkor éppen kilenc éves, aggszűz Kokó liezont folytatott valami fenevaddal. Ismeretlen atyja különös természetet - és labrador küllemet - örökített Dodóra. Az ő ereiben aztán csörgedezhet a gyengéd újfundlandi vér, ő mégis dühödt házőrző és fanatikus személyi testőr. Egyéves kora, pontosan azon nap óta, amelyen beteg anyját kocsiba tettük, majd néhány óra múlva nélküle jöttünk vissza, zokogva. Kövezzenek meg, de szerintem Dodó azt gondolta ki: azért veszítettük el Kokót, mert ő nem volt velünk, nem vigyázhatott ránk. Hát azóta nagyon vigyáz maradék szeretteire.
- A macskák származása és történetük?
- Gina cica tonkinéz fajta, azaz sziámi és burma macskából "készült". Erőszakos ragaszkodása, hajtépő hangja és falánksága miatt nekem valahogy túl sok ez a cicus: ő a fiam kedvence. Yasha két csodálatos szépségű, vadon élő cica frigyéből született, egykeként. Olyan is: egoista, öntörvényű, karmolászós. Viszont gyönyörű: Marilyn Monroe-nak becézzük. Fia, Hamlet hosszú szőrű szürke cirmos, telente oroszlánsörényt és leomló palástot növeszt, a farka rókamódra belomposodik. Jóindulatú, értelmes, felettébb kedves macska, ezer decibellel dorombol; ő az én kivételezett kedvencem. Hócipő a szomszédban született, nevét fehér lábvégeinek köszönheti. Vörös cirmos férfiú, vagy inkább macsó: roppant agresszíven tud nyávogni, a fogam fájdul meg tőle. Ha eljő a délutáni etetés ideje, négy macska sündörög köröttem, áramszedőként felmeresztett farokkal; Yasha és Hamlet szótlanul, Gina és Hócipő torkaszakadtából üvöltözve. Eme vadak közül csupán Ginát nem sikerült lebeszélnem a madárhajhászásról, a többiek betartják a házi szabályokat.
- Hogyan született az ötlet, hogy selyempipik is legyenek a háznál?
- Szerettem volna díszmadarakat a kertbe. Olyanokat, akikre nem korgó gyomorral néz az ember, hogy hamm, bekaplak, hanem csak úgy lehetnek, élhetnek mellettünk. Esőül kipróbáltam a gyöngytyúkokat. Jaj! Folyton zúgtak a kertben, mint a stukák, nem győztük hasra vágni magunkat. Ha esett a hó, felrepültek a szomszéd diófájának hegymagas tetejére, ott sírtak éhen, és semminemű rimánkodás le nem csalhatta őket onnan. Midőn végre lejöttek, tövig legelték a jukkákat. Örökké idegeskedtek, és ezt éktelen hangon juttatták kifejezésre. Állandó jövés-repülésükkel felzaklatták az ingerlékenyebb szomszédokat. Menniük kellett. Gödöllői rokonainknál találkoztam először a vattacukor küllemű selyempipikkel. Első látásra beléjük szerettem. Ma már fehér, fekete, bronz és aranyszínű vattacukrok sertepertélnek a kertben. Termetre kisebbek az étkezési tyúkoknál, tojásaik is apróbbak. Szelídek, kedvesek, mókásak. Így hívjuk őket: Bözsi, Éva néni, Dolly, Kengyelfutó Gyalogkakukk, Szandokán, Josephine, Goldie, Zöldfülű. A fehér kontyú (gombafejű), fekete tollú holland bóbitás házaspárnak John és Yoko a neve.- Családod többi tagja is vehemens állatbarát? Úgy tudom, egyszülött fiad, Zolika csigákat tart.- Hitvesem passzív állatbarát, szívesen szemléli a kert madarait, néha magához vonja valamelyik macskánkat, estelente "megröpteti" a kutyákat, de belőle hiányzik a gyűjtőszenvedély. A legtöbb állatunk jöttét én kezdeményeztem. Zoli fiam nagy bogarász, csupán a darazsakkal áll hadi viszonyban. A háborúságot egyébként a darazsak robbantották ki, midőn úgy döntöttek: birtokba veszik a szobáját, és azt meg is védelmezik a betolakodóktól. E döntést követően falkában támadtak a betérő gyermekre, majd az ő megmentésére siető apjára is. Darázs-Doberdó volt! Tavaly ősszel betértünk a Bocskai úti díszmadár kiállításra, ahol is én több cserép növényt "lőttem", magzatom pedig szert tett egy kúpos házú achát-csiga párra. Ezek trópusi teremtmények, télhosszat húzzák a lóbőrt a terráriumukban. Idén már a szaporulatukkal együtt horkolják át a zegernye évszakot. Angliában jártunkban apukának minden kertészet és arborétum előtt meg kellett állnia, részint miattam, részint azért, mert Zolinak angol csigára fájt a foga. Azután a csigavadász sarj végigkúszott a cserepek között, a lapulevelek alatt, és igen lesújtó véleményt alakított ki a helybéli kertészekről a kihelyezett csigamérgek és -csapdák láttán. Mielőtt még végképp elcsüggesztette volna a kudarc, lelt két eleven példányt. Jelenleg ők is téli álmot alszanak a szálláshelyükön.
- Nem gond az állatok átteleltetése?
- A kerti röpdében élő hullámos papagájok a télikertnek becézett fedett verandán telelnek. Jelenleg a trópusi paradicsomfa nevű, jócska termetű növény ágain fecserésznek. A teraszablakon át látjuk röpdösésüket, halljuk színes csivitelésüket. A jákó a nappaliban lakik, minden évszakban. Csak éppen nyáron korábban ébred, miként a Nap is, és már fél hatkor kezd évázni. A kutyák kint laknak, de vacsora után bejöhetnek néhány órára. A macskák ki-be járnak, kivéve Ginát, akinek télen bérelt helye van a csaknem izzó radiátoron. A fázósabb kinti növényeimet pedig bekabátozom.
- Amikor elutaztok, kire bízod kedvenceidet?
- Olyankor apám gondozza az állat- és növénykertet. Hogy el ne unja magát, idehozza otthonról Rambót, a vizslát, és Frigyest, az elbűvölően kancsal sziámi macskát. Apu maga a tökély: távollétemben még az autómat is kiporszívózza és kiüríti benne a hamutartót!
- Előfordult, hogy külföldi utazás alkalmával beleszerettél egy négy-, esetleg kétlábúba, és szívesen hazahoztad volna?
- Előfordult, de ellenálltam a kísértésnek. Az ilyesmi macerás lenne a határon. Viszont hírhedett növénycsempész vagyok. Illetve csak voltam, mígnem egy napon telt házat jelentett a kert. Legutóbbi utunkról mindösszesen két magot cipeltem haza.
- Mesélnél-e a tavaly Jersey szigetén töltött napjaidról és élményeidről?
- Rajongok Gerald Durrellért, mindazért, amit ő az élőlények érdekében tett. Így hát, midőn utópisztikusnak hitt álmom teljesült, miszerint: bárha láthatnám Durrell állatkertjét Jersey-n, a bejáratnál álló dodómadár szobroknál piszkosul elbőgtem magam, holott általában nemigen potyogtatok könnyeket. Hogy én itt lehetek?! Hogy az élet, az édes, ennyire kedves volt hozzám ezen ajándékkal?! Szóval patakzottam, na. Durrell állatkertjének lakói az ember életvitele folytán kihalásra ítélt fajok utolsóelőtti vagy éppen utolsó példányai, akik ott békében szaporodhatnak fennmaradásuk érdekében. Abban a mediterrán növényzetű, mesei parkban szépséges St. Louis papagájt simogattam. Láttam a kecses rózsaszínű galambokat, különféle selyemmajmokat. Az éjszakai életmódot folytató, aprócska koboldra emlékeztető véznaujjú maki a homályosra világított, dzsungelnek berendezett termében vacakolt, hatalmas szőlőszemhez hasonlítható szemével viszontbámult engem. A vörösbársony bundájú, kicsiny tamarinmajmocskák szabadon cikáztak a parkban, tapogatták a kamerát, megragadták az objektívet, és közvetlen közelről belemeredtek. Egy emberfejnyi virágoktól roskadozó, szenvedélyesen illatozó örökzöld magnóliafa alatt leültem Durrell emléktáblájához (vagy sírjához?), és még egy strófányit "hatódtam". Szeretném hinni, hogy folytatódik az, amit ő megkezdett: a sapiens ember, elnevezéséhez méltón, végre valóban gondolkozni fog, mielőtt bármit tesz. Hogy élhet minden élő az ég alatt.
Koronyi Ágnes cikke, 1997
Megjelenés éve: 1996
Média: Újság
Miniéden Szentendrén
beszélgetés Vavyan Fable-el
- Vavyan Fable-ról sokan tudják, hogy ápolónőből lett író, de azt kevesen tudják, hogy miből lett ápolónő?
- Rossz tanulóból. Állandóan írtam, így hát elhanyagoltam a tanulást. Mivel pedig hajlamot éreztem az ápolói tevékenységre, ráadásul az egészségügyi szakközépiskolába nem kellett felvételizni - ápolónő lett belőlem. De beszéljünk inkább a kertemről.
- Jó. Mi ez a gyönyörű, ragyogó sárga virág?
- Napmátka. Õ meg a szépecske, tövében a korallciprussal. Utóbbi hajtásainak alakja koralléhoz hasonlít, és azért csücsül a szépecske-virág tövében, mert nem kedveli a tűző napot. Egyébként ciprus-mániás vagyok. A kertkedvelők ugyanis általában specializálódnak valamely növényfaj gyűjtésére. Ez itt egy olasz ciprus, a mediterrán vidéken közismert jelenség. Gyertyaszál formájú, a termései pedig zöld focilabdához hasonlóak.
- Ahogy elnézem, jóban van a növényeivel. Fogadjunk, hogy beszélgetni is szokott velük!
- Szoktam hát! Meg is simogatom őket. Sőt, némelyikük csókot is kap. Csaknem mindent én ültettem itt, méghozzá komposzt alkalmazásával. A földre fűrészpor is került, amely savanyú kémhatásával megváltoztatja az itteni talaj minőségét, kedvez a növényeknek. Az ágyásokra kavicsréteget is szórtam, ez gátolja a talaj gyors kiszáradását és a gyomok terjedését. Permetezés csak egyszer történik, tavasszal, egyébként ez biokert.
- Télire meg ott a télikert, nehogy tétlen maradjon.
- Igen! Van benne piros golgotavirág, amely egy napon át tartja meg a szirmait. Bauhinia,vagyis orchideafa dupla vese alakú levelekkel, amik esténként úgy csukódnak össze, mint egy "vesekönyv", meg citrus grandis - óriási citromokat termő fa...
- ... meg banán. Végre felismertem valamit!
- Viszonylag kicsi, ám mézédes gyümölcsöket terem. Eleinte besegítettem neki a porzásnál, aztán rájöttem, hogy egyedül is jól elvan: "hímnős"...
- Banánbefőttet biztosan nem főz, de odakinn a szabadban mindenféle gyümölcs érik a fákon-bokrokon, befőzésre csábítóan.
- Nem csábulok el. Nem vagyok "mintaháziasszony". Úgyszólván semmit sem raktározok el télire. Csak a fűszer- és gyógynövényeket szedegetem össze, szárítom, őrlöm és tárolom.
- A családja hogyan viseli, hogy nem házitündérkedik, viszont sikeres könyveket ír?
- Sosem tagadtam előttük hogy szoktam írni! Így fogadtak el. Sőt, ha nagyon elvarázsolódom egy-egy könyvem születésekor, átveszik a háztartási teendőimet. Valaha például, míg a Mesemaratont írtam a gyes idején, Tamás pelenkázta és gondozta a gyermeket. Most pedig már Zolika is ön- és anyaellátó. Virtuózan készíti el a zacskós levest, melegíti meg a konzervet - majd aggódva lesi, mikor merülök fel végre az írásból, nehogy kihűljön az ebéd!
- Ha éppen nem ír és nem növényeket pátyolgat, kiül a kertbe lazítani?
- Micsoda?! Ez nem fordulhat elő. Képtelen vagyok "semmit tenni". Nem véletlen, hogy szobabiciklizés közben is tévézek, fogsikálás közben is kertkönyvet lapozgatok, főzés közben is olvasok, s mindeközben társasági életet élek kutyáinkkal, macskáinkkal, japán selyemtyúkjainkkal, jákó papagájunkkal. Olykor azért megesik, hogy ledőlök napközben "pihenni". Ilyenkor vagyok a legaktívabb, mivelhogy a leendő történeteimet pergetem-vetítem csukott szemhéjam mögött.
- Mostanában miféle könyv meséjét pergeti?
- A huszonkettedikét, a címe: Könnyű álom. Persze, mire megjelenik, a kertem már réges-rég téli álomba merül.
- Szép és termékeny álmokat a kertnek és a kertésznek!
Megjelenés éve: 1996
Média: Újság
Miben különböznek a női írók? A férfiaktól?
Lerajzoljam?
Szerintem a népesség zöme három éves korára perfekt lesz a férfi és nő közti különbözésből. Ám ha ez némely, az imént említettnél érettebb korú személy számára tényleg kérdés, a válasz bármelyik szexlapból könnyedén és szembeszökkenően kinyerhető.
Esetleg értsem úgyként, hogy a nő író tán nőül ír? Hát, ami őt illeti, hol nőül, hol férfiul, hol gyerekül, hol utcául, hol pedig - teszem azt - kancsóul ír, éppen aszerint, hogy kit-mit kíván megszemélyesíteni, éppen melyik figurával azonosul.
Hajszálra úgy teszi, mint a másnemű írástudók.
Való igaz, elhangzott már néhány ajakról, hogy olykor férfiasan írok. Egy ízben valaki az autóvezetési stílemre alkalmazta ugyane jelzőt. Firtatózásomra, miszerint mitől férfias a volánpörgetési technikám, a következőket sorolta el: laza, higgadt, markáns, magabiztos. Ezek abszolúte maszkulin vonások?
Na ugye?
Most, miután mindenki számára világossá vált a különféle ivarú tollforgatók közötti eltérés, lépjünk tovább.
Ez már az én privát kérdésem: miben különbözik író és író?
A helyes választ beküldők belépést nyernek az Úr 1997.-ik esztendejébe.
Megjelenés éve: 1996
Média: Újság
- 1987-ben jelent meg első regénye, addig ápolónőként dolgozott. Miért várt ilyen sokáig az írással?
- Tizenegy éves koromtól foglalkoztat a regényírás, író-középiskola híján - szülői tanácsra - ápolónőképzőbe mentem. Amikor elvégeztem, ebben a szakmában kezdtem dolgozni. Nagyon szerettem a munkámat. Szabadidőmben, amikor éppen nem voltam szerelmes, regényeket írtam.
- Könyveinek alaptémája is általában a szerelem, viszont a stílust sokszor váltogatta. Amikor egy írónak kialakul az olvasótábora és megszokja a könyveit, akkor bátorság kell a váltáshoz.
- Nekem nem, hanem a kiadóimnak kellett bátorság. Többen mondták azt is, hogy a stílusom "ujjlenyomatszerü". Amikor dolgozom, médiumnak érzem magam. Az események filmszerűen peregnek le bennem, s amikor már az összes fontos mozzanat összeállt, akkor ülök le, hogy papírra vessem a történetet. Ez nálam teljesen ösztönösen zajlik. Éppen ezért nem tűröm, hogy határidőket szabjanak nekem. Egy regény befejezése borzasztó gyászt és kényszerű elválást jelent, ezért mindegyik figurától úgy búcsúzom, hogy a későbbiekben "visszahozhassam" őket.
- Minden könyvének főszereplője egy vagány, temperamentumos, emellett, érzelmekkel telített hölgy. Mennyire azonosul ezzel a figurával?
- Regényem összes szereplőjével azonosulok, amikor "megírom" őket, de sokak feltételezésével ellentétben nem vagyok azonos a hősökkel. Író-olvasó találkozón is előfordult már, hogy egy hölgy fellebbentette az asztalterítőt, és megnézte, hogy mi van a lábamon. Akkoriban megjelent regényem főszereplője ugyanis előszeretettel viselt csizmát. Az viszont véletlen, hogy akkor rajtam is csizma volt.
Amikor leülök dolgozni, teljesen el vagyok varázsolva, és közben rám is erősen hatnak bizonyos dolgok. Például amikor írtam a Kyra Eleisont, aki minden sebesülése alkalmával kap a hegre egy tetoválást a fejembe vettem, hogy nekem is kell egy tetoválás. De azután elmúlt a hatás, és nem lett belőle semmi.
- Amikor dolgozik, és - ahogy említette - el van varázsolva, a családtagjai ezt mennyire tudják tolerálni?
- Fiam, Zoltán, 13 éves serdülő fiatalember, aki igazi kamaszként viselkedik velem: utálja a csajokat. Nagyon pimasz, ugyanakkor természetesen szeretjük egymást, csak vigyázunk, nehogy túlságosan kimutassuk ezt. Jó humorérzéke van, hízeleg a hiúságának, ha valamelyik könyvem kamaszodó figurájában felismeri önmagát. Férjem operatőr. Nagyon régi szerelem a miénk.
- Könyveiben sokszor idéz Fodor Ákostól, illetve ajánlóiban is köszönetet mond neki…
- Ákos jó magyar költő, emellett a barátom. Lelki szerelem van közöttünk. Gondolataink teljesen átfedik egymást. Amikor felolvasom neki, amit ő írt, kiderül, hogy mindkettőnket ugyanaz a dolog foglalkoztatja. Úgy érzem, hogy ő valahonnan a reneszánsz korból pottyant ide. Gondolkodásmódja olyan, melyet nem ártana sokaknak elsajátítani, mert általa könnyebben fel tudnák dolgozni problémáikat. Áldás nekem az ő létezése.
- Van még egy nagy szerelme, a növények, a természet iránti rajongása.
- Igen. Sajnos hosszú évekig nem figyeltem fel arra, hogy mennyire szenvedélyesen szeretem a növényeket. Magától értetődőnek tartottam, hogy a természetben élünk és annak részi vagyunk. Ma már jóval tudatosabban foglalkozom ezekkel a csodákkal. Ha kimegyek a kertbe, mindig eszembe jut, mennyire szép dolog élni, még akkor is, ha annyi rossz dolog vesz körül bennünket.
Regényeimnek is ez az üzenete. Könyveim témája mindig a szerelem, a szeretet és az önmagunkkal való megbékélés. Egész harmóniánk kiegyensúlyozottságunk is ez utóbbin múlik. Ha ez megvan bennünk, akkor könnyedén megférünk a körülöttünk lévő emberekkel is.
Bólyi Alexandra, 1996. november 21.
Megjelenés éve: 1996
Média: Újság
Tizen-huszonéves koromban nagy, tágra nyitott szemmel bámultam a negyveneseket: hogyan, hát ezek még élnek, járni tudnak? Számos akkori kortársam a 40. születésnapjára tervezte öngyilkosságát. Képzelheted, mit éltem át, közeledni érezvén a korfordulót!? Ráadásul egyre sűrűbben azon kaptam magam, hogy efféléket gondolok: én ehhez már matróna vagyok, én már többé úgyse járhatok szilfideknek való ruhában. Egyszóval felfigyeltem arra, hogy már-már elfogadtam ezt a képtelenséget! Na, ekkor érdekelni kezdett, miként viszonyulnak ehhez mások, és kiderült, általában csapásként fogadják az ominózus évszám közeledtét. És erre megfogantam a hasonló kínokkal küzdő Shane Negrin figuráját. Míg a regény készült, áttanulmányoztam néhány életmód-megváltó könyvet - jókat is mulattam! -, valamint a saját fejemet, főleg belülről. Nekiálltam tornázni, felújítottam étekreceptjeimet. Ma 36-os ruhát hordok, és teljesen megvirgoncosodtam. Gyönyörű volt a születésnapom, igazán megünnepeltem, legközelibb barátaim körében. Rájöttem, tényleg igaz: az ember annyi idős, amennyinek érzi magát. Hajdan az ifjúságomat imádtam, immár az életbe vagyok szerelmes, és ettől kölcsönösen egymás kedvében járunk. Hát nem megérte a testi-lelki fogyókúra?
?
Nem én teremtettem e világot, pláne ilyenné. Vétekkrónikás vagyok, s mint ilyen, icipicit sem hazudozó: regényeimben vér is folyik. Bár valamivel kevesebb, mint egy minden-estéli szárnyasbetét reklámban.
?
E kettő elválaszthatatlan egymástól. Szívesen nevetek, amin csak lehet, legsűrűbben rajtam, különösen akkor, ha elkezdem piszkosul komolyan venni magam: ez nagyon mulatságos helyzeteket eredményez. Ha nem hiszed, figyelj oda magadra egy kicsit. És amikor már az öniróniára képes az ember, humorforrást keresni szétnézhet embertársai között is, de csakis ebben a sorrendben.
?
A minap kivettem ez évi szabadnapomat: hevertem a hintaágyon, süttettem a hasamat, elolvastam egy könyvet, dinnyét, meggyet és csokis Magnumot ettem, és néha arra gondoltam, mennyi dolgom volna, és tök jólesett erre gondolván tovább heverdezni. Arra vágyom, hogy mindig hemzsegjenek bennem a tervek, mesék, várjanak teendők, és aztán írás, kertészkedés, mosás, kamasznevelés, valamint ágyhúzás közben meg-megpihentessen a tudat: a Nap tündököl, ring a hintaágy, és ha kedvem szottyan - majd, majd - leheverhetek.
Megjelenés éve: 1995
Média: Újság
- beszélgetés Vavyan Fable-el
Könyveit látjuk a standon, nevét olvassuk a címlapon. Tudjuk, hogy ha regényeit kézbe vesszük, nem szokványos történetekkel találkozunk. Csak azt nem tudjuk, hogy ki is az a rejtélyes Vavyan Fable.
- A napokban jelent meg a huszadik köteted, mégsem tudjuk, hogy ki is vagy te igazán. Fellebbented a titokról a fátylat?
- Talán azért nem vagyok közismert, mert nem is akarom, hogy többet tudjanak rólam. Azért annyit elárulhatok, hogy Molnár Évának hívnak, és nem írónak, hanem ápolónőnek készültem.
- Hogyan lett Molnár Évából Vavyan Fable?
- Valószínűleg Rejtő Jenő tehet róla, mindig voltak ilyen bogaraim. Először Eva Thorn néven írtam, majd jött az újabb fikció, a Vavyan Fable. Ennél meg is maradtam. Bármilyen műfajba kóstolok bele, azt Vavyan Fable néven publikálom.
- Egy nővérkének miért jut az eszébe, hogy könyveket írjon?
- Tizenegy esztendős koromban a televízió egyetlen csatornáján A jégmezők lovagjától a Bátor emberekig terjedt a repertoár, és én ezt már iszonyúan untam. Mivel a könyvtári példányokat lyukasra olvastam, kínomban egy kockás füzetbe lekapartam valamilyen lóversenyes történetet. Ezt követték a már spirálfüzetbe írt indiánregények. Utóbbiak már alighanem publikusak is voltak, mivel az osztálytársaim tanórákon ezeket olvasták a pad alatt.
- Egészségügyi pályán dolgoztál, miért nem a divatos orvosi krimiben próbáltad ki magad?
- Talán éppen azért nem, mert túlságosan jól ismerem azt a világot. Egyébként is ennek a műfajnak megvan az itthoni képviselője Evelyn Marsh személyében. Azért a Halkirálynő és a dzsinnek című könyvemnek ilyen vonulata is van, de rajtam kitört az új mániám, így most például mérgező növényekről írok.
- Ha valaki látná nem mindennapi növénygyűjteményedet, nem lepődne meg ezen.
- Na igen! Imádom a növényeket és az állatokat. A két kutyán, négy cicán, négy papagájon kívül négy selyempipi is a család tagja. Õk a történeteimben is fel-felbukkannak. A kutyáim és macskáim viselt dolgait általában publikálom, de az utolsó kötetben már egy jákó papagáj is megjelenik. Ha majd többet tudok róla, még szerepelni fog a folytatásokban is.
- Történeteid hősnői igen kemény hölgyek, te viszont filigrán és törékeny vagy...
- Nagyon fölbosszantott, hogy a filmekben, könyvekben a nőknek csak annyi a szerepük, hogy sikoltozva föl-alá hurcolják őket. Úgy gondoltam, éppen itt az ideje, hogy fordítsak a dolgokon.
- A vagány hősnő mennyire önéletrajzi ihletésű?
- Előfordul, hogy a történetbe beleszövögetek valós motívumokat, de sohasem pont úgy, ahogy megestek. Nekem olyan a természetem, hogy ha társaságban előadok egy történetet, a férjem mindig közli a jelenlevőkkel: az elhangzottakat osszák el hárommal. Viszont aki ismer, tudja rólam, hogy csak a humoros hatás kedvéért túlzok.
- Mit tennél, ha a hősnőid helyett téged támadnának meg a rossz fiúk?
- Már történt velem ilyesmi, akkor fegyverként azt a kiló mirelit csirkenyakat használtam, amit a macskáimnak vittem haza. Ordítottam, ütöttem, és elszaladtam.
- Elég nehezen tudnám meghatározni könyveid műfaját. Te mit mondanál róluk?
- A lényeg, hogy ne legyenek szoros korlátok, szabadon járhasson a fantáziám. Akciókönyveket, paródiákat, burleszkeket írok. De az akciókönyv sem azért akció, mert ész nélkül püfölik benne egymást a szereplők, hanem azért, mert mindig történik velük valami.
- Ezek a regények az abszurd helyzetek mellett tele vannak abszurd szereplőkkel. Kikről mintázod őket?
- Hát elég sok komikus figura él a környezetemben! Persze, igyekszem őket úgy bemutatni, hogy még véletlenül se ismerjenek magukra.
- Egy-egy új Vavyan Fable könyvnek kik az első kritikusai?
- Merlin apónak, a jákó papagájnak, és ha emberi szóra vágyom, akkor a férjemnek olvasok fel egy-egy elkészült fejezetet. Ha a tizenkét éves fiam hallja, méltányolja, de eddig még egyetlen könyvemet sem vette a kezébe.
- A napokban jelent meg legújabb könyved. Ez is a megszokott Fable-stílusban készült?
- A Szennyből az angyal megint csak egy Pepita macska műfajú könyv. Kivételesen egyetlen házban játszódik az egész történet. A hősnő a karácsonyi ünnepekre készül, s ehhez a karácsonyi partnerküldő szolgálattól egy partnert rendel. Természetesen semmi sem történik úgy, mint ahogy azt előre eltervezte.
De a többi derüljön ki a könyvből!
Kovács Violetta cikke, 1995 november 21.
Megjelenés éve: 1993
Média: Újság
Belső Péter beszélgetése Vavyan Fable-el
Vavyan Fable
"Molnár Évaként születtem abban az évben, amelynek messze nem ez volt a legfőbb eseménye, hanem a forradalom és annak eltiprása. Koromnál fogva nem vehettem részt a szovjet tankok elleni harcban: anyám karján gőgicséltem a pincében.
Később - jártam iskolába, tizenegy évesen ragadtam először tollat, azzal a szándékkal, hogy önmagam szórakoztatására regényeket írjak, mivel akkorra végeztem az otthoni és máshoni könyvespolcok első és hátsó sorával, a tévében pedig örökké a Jégmezők lovagját és a Bátor embereket adták.
Ez idő tájt indiánregények tucatjait követtem el.
Ha kérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, már látszott: sosem leszek nagyobb 150 centinél. Viszont írónak készültem.
Így hát kézenfekvő, hogy egészségügyi szakközépiskolát végeztem és ápolónő lett belőlem..."
A kert kapujában két kutya üdvözli a látogatót. A házban fabútorok, fonott székek, a polcokon könyvek, kavicsok és mindenütt rengeteg növény. Beszélgetésünk közben a négy macska is a közelben ólálkodik. Mindez a gazda természetszeretetének megannyi apró jele. "A mai magyar populáris kultúra elismert művelője", Vavyan Fable, férjével és kisfiával két éve Szentendre lakója. Első regénye 1987-ben jelent meg; 1990-ben már a tizedik - megátalkodott Fable-stílusban írt - könyvének örülhettek az olvasók. Művei (a teljesség igénye nélkül): Álomhajsza, Mesemaraton, a Halkirálynő sorozat, Fattyúdal.
- Hogyan alkot újabbnál újabb történeteket?
- Kezdetben voltak az építőtáborok, ahol esténként a lányoknak meséltem. A történetek maguktól jöttek. Beindult a mesemalom, dolgozott a mesemolnár. Manapság másképp írok, mint mondjuk két évvel ezelőtt.
- Csak nem imázsváltásra készül?
- Nem készülök, csak másképp élem át a dolgokat. Ha mostanában előveszem mondjuk a Halkirálynő és a kommandó-t, elszörnyedek, hogy milyen könnyedén írok le olyan dolgokat, amiket ma már nem írnék. Amit leírok, az valahol mind megtörténik velem, mert belülről mindent átélek. Ma már nem akarom minden történetbe annyira beleélni magam. Lehet, hogy a környezet teszi. Amióta Szentendrén élek, lelassult az életritmusom, nem sietek annyira, nyugodtabb vagyok.
- Szereplői igen összetett jellemek. Kikről mintázza őket?
- Már sokan kérdezték, hogy hol vannak a hőseim. Itt vannak körülöttem. Az ismerősök tulajdonságaiból "gyúrok össze" egy-egy személyt.
- Karakterformálása helyenként Rejtő Jenőre emlékeztet.
- Ezen meg szoktam sértődni Rejtő nevében. Vannak olyanok, akik nem kerülhetik el a velem való ismeretséget és tollhegyre kerülnek. Az olvasók szívesen ismernek önmagukra, illetve azonosítják ismerőseiket a szereplőkkel. Megtörtént már, hogy egy dedikálás alkalmával valaki azt mondta, hogy tudja mi a leírt szituáció - ráismert a könyvből.
- Az akciójelenetei nagyon szemléletesek. Ûzött valaha ilyesfajta sportot?
- Soha nem jártam ilyen edzésre. Az egész a mozgás, a mozgás művészetének szeretetéből fakad. Elképzelek egy jelenetet és lepergetem magam előtt. Egyszer meglátogatott a Komondor kommandós csoport vezetője és elmondta, hogy megpróbáltak eljátszani egy-egy jelenetet. Sehogy nem sikerült, de nagyon jól szórakoztak.
- Művei gyakran férfiellenesnek, feministának tűnnek. Mi a véleménye a nemek harcáról?
- Szó sincs feminizmusról! Egyszerűen a férfiaknak felül kellene vizsgálniuk a nőkről alkotott véleményüket. A nők megunták róluk alkotott "szerető hitves, aggódó feleség"-képet. A férfiak pedig ezt lázadásnak tekintik.
- Molnár Éva szerint Vavyan Fable milyen szerepet tölt be az irodalomban? Mi a véleménye az írók tudatformáló hatásáról?
- Azt hiszem, nem tudatosan csinálom. Sokan olvassák ezeket a könyveket és valószínűleg tudom beszélni azt a nyelvet, amit a legtöbb ember beszél. Feltehetőleg ez a bűnöm azoknak a szemében, akik nem tudják. Az olvasók egy olyan ember gondolatait ismerhetik meg a könyveimen keresztül, amilyenek ők maguk is.
Belső Péter cikke, 1993 április 17.
Keress a Facebookon
Megjelent