Nagyon sokára lett reggel. Tripla karikák híztak a szemem alatt, fájt minden tagom, nyöszörgés nélkül moccanni sem tudtam. Szám íze olyan volt, mintha álló éjjel epét szopogattam volna; nehéznek, sűrűnek, rossznak éreztem a véremet. Meghalni sem volt kedvem.
Lemásztam az ágyról. Ha eszembe jutott az álom, ökölbe szorult a kezem. Gyűlölet lepett el.
Megittam egy pohár konyakot, aztán fél órán át sikáltam a fogaimat, majd ugyanennyi ideig lógtam a hideg zuhany alatt. Viharosan öltözködtem.
A vendégszobába rontottam.
Ébren találtam a szamurájt. Vis Major lustán heverve szemlélgette a falakat. Amikor rám nézett, döbbenet költözött a szemébe.
- Mi van veled? - kérdezte. - Sárkánytejet ittál?
- Baromi éjszakám volt - morogtam.
- Mesélj.
- Az kéne! Te hogy vagy?
- Pompásan, amíg nem moccanok. Mi szúrta el az álmodat?
- Rémképek.
- Mesélj róluk, van időnk.
- Inkább az analitikusommal vitatnám meg a témát.
Széttárta karjait.
- Nem tolakszom.
Hülye, gondoltam, ezerszer is hülye, hiszen igenis tolakodnia kellene. Másként hogyan férhetnénk egymáshoz?!
A gondoskodásba vetettem magam. Megérintettem a homlokát, és változatlanul hűvösnek találtam. Megnéztem a sebét, nem akadt vele tennivaló.
Reggelit készítettem; az ágyba celebráltam.
Közben Vis Major felöltötte trikóját, és virgonc hóemberekkel ékes alsónadrágját.
- Te mindig teát iszol? - kérdezte, meglátván a hasára tett tálcán álldogáló bögre tartalmát.
- Vagy joghurtot.
Elhelyezkedtem az ágy másik felén a saját tálcámmal. Reszelt sajtot szórtam a forró pirítósra.
A szamuráj kuncogott.
- Rajta - biztattam -, cikizz csak.
- Egyél nyugodtan. Asato jutott eszembe. Mit nem adna, ha most lefotózhatna!?
- Nem aggódsz miatta? Tegnap nem is láttuk. És ha valami baja esett?
- Megszakadna a szívem - felelte. Szeme sarkából a tányéromra sandított, azután sajtreszeléket hintett a pirítósára, s nézte, miként olvadozik.
- Biztos finom - sóhajtotta, s óvatosan megkóstolta a kenyeret. - Nem finom - nyögte csalódottan.
Felpattantam az ágyról. Kirobogtam a konyhába, felbontottam egy doboz vagdalt húst; apróra vágott hagymát, tojást, reszelt sajtot, fél marék fehér borsot, oregánót és paradicsomszószt kutymoltam bele, s mert a kotyvalék mind visszataszítóbbnak látszott, remélhettem, hogy ízleni fog az antigourmand-nak.
Bemázoltam a kenőccsel néhány szelet kenyeret, a förmedvényt a mikrosütőbe löktem, majd két perc múlva letettem Vis Major elé.
Csettintett a nyelvével. Meghatottan mosolygott.
Visszadőltem az ágyra. Eszembe jutott, milyen romos vagyok. Sajnáltam magam. Rágogattam a pirítóst.
- Finom - közölte a pasas. - Isteni.
- Tudnod kell, hogy időzített bombát eszel.
- Tudom. Esztendők óta mást sem hallok, csak az egészségesen táplálkozók intelmeit. Lassan magamra maradok étkezési szokásaimmal. Mit tegyek, ha egyszer nem szeretem a pirítóst, a korpát, a magvakat? Tegnap, amikor beleztek, jólesett arra gondolni, hogy legalább egy jót ettem a halálom előtt.
- Jót ettél? Téged két pofon között az a dögburger vigasztalt?
- Bevallom.
- Na jó, legyen.
- Köszönöm - felelte kedvesen. - Lépjünk arrébb. Mit álmodtál? Álomfejtésben klasszis vagyok.
Elkortyoltam a teát, a szőnyegre tettem a tálcát, és hasra feküdtem.
- Álmomban nem főhős voltam, hanem szemtanú. Csak néztem, mi történik. Félhomályos szobában voltam, két szobor társaságában. A szobrok hajdan emberek voltak. Azon gyötrődtek, miként léphetnének egymáshoz. A varázsigén töprengtek, melyet kimondva, megmozdulhatnának. Na?! Mi a megfejtés?
- Lefogadom, téged a varázsszó érdekel. Pedig ennek az álomnak nem az a lényege, már ha valóban ezt álmodtad.
- Csak nem hazudok?!
- De - mondta komolyan, a szememet fürkészve. - Most hazudtál.
- Úgy?! Szóval te olvasni tudsz a szememből?
- Nem. Nem tudok.
- Hát akkor honnan veszed, hogy hazudtam?
- Testbeszéd.
- Na, és mit beszélt neked a testem?
- Azt, hogy mást álmodtál.
- Szóval neked csak úgy fecseg, locsog a testem? Ha így van, miért nem válaszolsz rá sosem?
- Válaszolok - felelte.
Fülem mögé ernyőztem a tenyeremet.
- Nem hallom! - kiáltottam.
Vis Major bólintott.
- Tudom - mondta.
Egy borzalmas percig attól rettegtem, hogy rám olvassa álmomat, félelmemet, az összes titkaimat.
Ehelyett végignézett a szobán, és ilyképpen nyilatkozott:
- Nagyon szép.
Derina kedves "fehér szobá"-ja! Hát persze, hogy nagyon szép!
Nádból fonták és fehérre festették a franciaágyat, a hintaszéket, a karosszéket, az asztalt és a szekrényt. Fehér márványlapokból készült a padlóburkolat, Derina ezüstös tükörüvegeket csent közéjük. Fehér kőfal hullámzott körös-körül, amely látszólag ötletszerűen adta át helyét az üvegfalnak. A szeszélyesen felaggatott, fehér keretbe foglalt tükrök elrendezése is játékosságot sejtetett, s nem kellett sokáig töprengeni azon, mi célt szolgál mindez: a fényt vonzotta, sokszorozta, hajigálta, két marékkal. Az ágyneműt és a szekrény mellett álló rizspapír paravánt hatalmas filodendron-levelek díszítették. A vakító szobában trópusi növények éltek, a falakra aggatott tartókból folytak alá, őrjöngve növekedtek, csaknem megszakítás nélkül virágoztak. Hagyományos ablak egyáltalán nem volt a házban, a légcseréről és a páratartalom szabályozásáról nesztelen légkondicionáló gondoskodott, de az üvegtáblák nagy része nyitható volt, és nyaranta nyitva is álltak.
Vis Major a mutatóujja hegyével megpöccintette a kezemet. - Éjjel felébredtem egy percre. Tócsát láttam az ágy mellett, csillagok ringatóztak rajta. A fejem fölött is csillagok függtek, mintha ráaggatták volna őket annak a nagy, kopasz fának a koronájára. Azt hittem, valami erdőben fekszem, azután eszembe jutott, hová hoztál.
- A nagy fa páfrányfenyő. Nyáron kellene látnod. Lombját zöld legyezők alkotják. Azt mondják, ez a növény túlélte a jégkorszakot. Hajdan tűlevelei voltak, ezek idővel egymáshoz szorultak, legyező formába tömörültek. Nem, inkább ősszel kellene megnézned a páfrányfenyőt, amikor levelei narancsszínűvé sárgulnak. Kislány koromban sok nyarat töltöttem itt a fehér szobában. A fa akkor is terebélyes volt, éjszakánként órákig bámultam szépséges nyugalmát. Derinától tanultam az összes növénynevet. Egyvalamit, fontosat, nem sikerült ellesnem tőle. Talán majd ellesem ettől a fától. Ez a valami: a harmónia. Tudja a páfrányfenyő, tudta Derina.
- Hm - mondta a szamuráj.
Bátorításnak hangzott. Folytattam.
- Derina volt az apám, anyám, nővérem, lényem jobbik fele. Őrülten szeretnék Derina lenni, azt hiszem. Nagyon fiatal volt, amikor szívizomgyulladásban megbetegedett. Néhány hét alatt talpra állt; orvosok kopogtatták, hallgatták, vizsgálgatták, és nem akarták elhinni, hogy él, úgy vélték, képtelenség ilyen szívvel létezni. Ő nem törődött a doktorokkal, jól érezte magát. Élt még negyven évig, ebben a házban, élt jókedvűen, kiegyensúlyozottan, megvalósítva a harmóniát, életben tartva a szívét. Aztán egy napon közölte az orvosa: már nem tarthat sokáig, szervei sorban felmondják majd a szolgálatot. Derűsen fogadta a hírt, hiszen így is negyven évvel túlélte saját halálát, s milyen életet élt! Kapott egy évet, ez alatt lezárta ügyeit, elbúcsúzott mindenkitől. Aztán elment, rám hagyva a házat, s nekem gyakran támad olyan különös érzésem, hogy bennem akar reinkarnálódni. Nahát, köszönöm, hogy meghallgattad ezt a szentimentális marhaságot.
- Miért nem tudsz lazítani? - kérdezte Vis Major.
- Te talán tudsz?!
- Na jó, nem könnyű. De egyelőre beszéljünk rólad. Nekem úgy tűnik, mintha sosem lett volna másod, csak Derina.
- Holott van apám. Szívesen terjesztem, hogy nem tudom, hol van, pedig tudom. Nem számít. Elhagyott minket. Anyám folyton ócsárolta őt a munkája miatt, és amikor már ő is kezdte elhinni magáról, hogy kretén és impotens, elment a fenébe, de azt hiszem, az önbecsülését azóta sem találta meg. Anyám kétségbeesett, hogy alig negyvenévesen magára maradt, tehát arról szól az élete, hogy havonta új kapcsolatba kezd, azt bizonyítandó, milyen kelendő még mindig. Szánalmasnál szánalmasabb pasasokat szed össze, az ebből adódó bonyodalmak sem másfélék. Taria, a nővérem nőül ment az első krapekjához, hátha apára lel benne, de a srác is kölyök volt, az is maradt. Született két gyerekük, évekig kínlódtak egymással, abbahagyták, újrakezdték, aztán befejezték végre. Most Taria és anyám abban rivalizálnak, ki tud több pasast felmutatni, közben kéz a kézben járnak a természetgyógyászhoz, a horoszkópushoz, a plasztikai sebészhez, a guruhoz, mert szeretnének szert tenni az örök ifjúságra, vagy valami effélére. Azt hiszem, egyszerűen csak azért, mert ez divat: seregnyi kétségbeesett ember keresgél, nem a mában, hanem a távoli, fészkes múltban-jövőben, csak éppen azt nem tudják, mit keresnek, amiként a jelenükkel sem tudnak mit kezdeni. Új bekezdés: most jövök én. Azért lettem zsaru, mert apám is az volt, s mert anyám emiatt üldözte el őt, és mert máig anyámat hibáztatom a válásért, és mert azt reméltem, így kitolhatok vele. És azt is reméltem, hogy ilyképpen valahogy a saját apám is lehetek, de legalább kárpótolhatom magam a hiányáért. A családi hagyományt mellőzöm, nem gyűjtöm a pasasokat, ugyanis még egy sem váltott ki belőlem vad, viharos érzelmeket.

- Vad, viharos érzelmekre van szükséged?
- Hát persze. Ha valaki fontosabb lenne nekem magamnál, megoldaná a skizómat, amellyel mindig legalább két emberként vizsgálok mindent: az egyik belevinne az összes marhaságba, ám az erősebbik folyton arra figyelmeztet, hogy méltatlanra pocsékolom az időmet. Nahát. Annyira szerettem Derinát, hogy sosem kerestem más barátot. Most egyedül maradtam. És nem szükséges, hogy felajánljad a barátságodat.
- Melyikteknek ne ajánljam fel? - kérdezte.
- Szuper: most hülyének nézel. Tudnod kell, reggel ittam egy pohár konyakot, az beszél belőlem. És bocs, neked pihenned kell.
Rávágtam az ajtót. Kirobogtam a kertbe.
A fodros körgallért viselő, sárga virágú téltemetők és a csüggedtnek látszó hóvirágok között lelassítottam lépteimet. Mit műveltem?! Hamar elkészültem a diagnózissal: neurózis. Ha valami, akkor ez az állapot eléggé messze jár a harmóniától, ami után annyira sóvárogtam.
A következő pillanatban belefeledkeztem a cseresznyepiros bimbófürtjei alatt roskadozó dérbabér bokor szépségébe, a fénylő levelek haragvó zöldjének bámulásába.
Bármerre néztem, mindenütt a tavaszi készülődés nyomait láttam. A szarvasagancs-pihés bimbófürtökkel áttelelő császárfa lila trombitavirágokat ígért, a havasszépék is télhosszat hizlalták bimbóikat a tavasznak. A magnóliák ágvégein kövérlő gyertyalángok húsos szirmú virágóriásokat rejtegettek.
A sziklakertben lakó, lustán heverésző törpe aranyvessző ágai napsárgán ragyogtak, a szellőrózsák cakkos levelei kifúrták magukat a földből, a rózsatövek tülekedő rügyei elrúgták a rájuk dermedt, pergamenné száradt, tavalyi leveleket. A lombhullató vörösfenyő csupaszon vacogott, ám már a fakadást fontolgatta: alvadtvér-vörös, bizarr virágokat, méregzöld tűket érlelt, amelyek a kihajtáskor még olyan puhák lesznek, mint az újszülött sünök tüskéi.
Valaki a torkát köszörülte a hátam mögött, s ijedtemben csaknem kiugrottam a kabátomból. Rajtakapottnak éreztem magam. Imádottaim közt járva bizonyára ellágyult az arcom, a tekintetem, miként a szívem, lelkem is.
Lehajoltam, hogy megérintsek egy pelyhesedő kövirózsafélét, a macskatalpat, amely néhány napon belül útnak indul, s szétfolyik, hogy tucatnyi új és teljesen más formájú növénnyé váljon. Hajam jótékonyan elfedte arcomat.
Vis Major mellém térdelt. Mutatóujja hegyével végigsimított egy pázsitszegfű bokrocska mindig-zöld félgömbjén.
- Nem úgy festesz, mint aki belehalni készül - szólt halkan.
- Mibe? - kérdeztem harciasan. - Mi a francba?
- A tavaszba. Azt állítottad, hogy te mindannyiszor belehalsz.
- Nem azt állítok, amit akarok?
- Dehogynem - felelte. Hátrasimította a hajamat, és az arcomba vigyorgott. - Annyi hülyeséget beszélhetsz, amennyi csak jólesik.
- Szóval nem hiszel nekem?!
- Tudod, mi jut eszembe a szemed láttán?
- Egy csípős januári reggel. Ezt szoktátok mondani.
- Nem, nem. Hanem egy jégtábla a Szaharában.
- Ez is szerfölött kedves.
Lassú léptekkel bejártuk a kert zugait. Meséltem; meséltem arról, mennyire kedvelem ezt a kertet kölyökkorom óta; e kert buja, őrületes zöldjét, búvóhelyeit, színeit, fényeit, a mindenüvé felkapaszkodó, aranyszív-díszes levelű borostyánokat, a kúszó kecskerágók üdeségét, a nyaranta tébolyultan növekvő golgotavirágot, az apró, rózsaszínű kelyhekkel borított, tekergőzve kövéredő jázmint, a korán nyíló, örökzöld bignóniát. A babérsövények illatos virágfürtjeit és sötétlő terméseit; a karcsú piramis formájú, karmos levelű magyalfélék egész télen át ragyogó piros bogyóit; a növények idevonzotta, hanyagul szemetelő mókusokat, a pimaszul bűbájos peléket, a madarakat és a bogarakat.
Végigsétáltunk a "szent lugas"-on. Derina a születésem évében vastag bambuszrudakból folyosót emelt, s minden rúd tövébe két tő lilaakácot ültetett. Telettek-múlottak az esztendők, a tövek vastagodtak, összefonódtak, göcsörtös koronájú, összehajoló fákká terebélyesedtek. Nyár elején lilálló virágfürtök horzsolták az alattuk sétálók vállát. Télen a szertelenül tekergőző ágak árasztottak keleties hangulatot; mohazöld bársonyba burkolt kardhüvelyforma terméstokok ringatóztak rajtuk, oly díszesen szépségesek, mint a mívesebb ékszerek dobozkái.
Megálltunk a lugas mélyén.
A szamuráj rekedten megszólalt.
- Amikor már vészesen rühellem a telet, részletesen magam elé képzelem a tavaszt. Abban a hitben ringatózom, hogy nem hagytam ki semmit: így és így fog kibomlani, lépésről lépésre. Aztán eljő végre a valóságos tavasz, de nem bomlik ám, hanem robban, csodájával ezerszeresen meghaladva képzeletemet, emlékeimet. Akár a szerelem.
Bementünk a házba, és kínos zavaromban bekapcsoltam a tévét, s ezzel elfoszlott a körülöttünk szitáló szép hangulat, mert a rendőrségi műsorban Marlo Ballerini beszélt elveszett leányáról, fele királyságát ígérve a megtalálónak.
Az alázatos riporter kérdésére elpanaszolta: szélhámosok zaklatják, állítva, hogy emitt vagy amott látták Rachent, de csak a pénzét akarják, a gyermeknek híre-hamva sincs.
Vis Major hümmögve szemlélte legkedvencebb ellenfelét. A magam részéről nem bírtam nézni a madárfejű zsarnok feltupírozott bánattól torz arcát, nyálkás hangja egyenesen émelyített.
- Könnyek árja himbálja az ország népét - dünnyögte a szamuráj. - Bárcsak ne ismerném ezt a férget. Akkor most jólesően meghatódhatnék.
- Biztosan nagyon megrázó - bólintottam rosszmájúan. - Én azonban nem szeretnék a kislánya lenni. Minden este magamra kéne zárnom az ajtót.
- Mit nem mondasz?
- Nem tudom, miért, hamisnak, túlhabzónak, tenyérbemászónak érzem a pasast. Gerjed tőle a fantáziám: látni vélem, hogy a felesége félénk asszony, nem lázong a zsarnok ellen. Csúszik, mászik előtte, sírni is csak elbújva mer.
Ez teljesen úgy hangzott, akár egy könnyen felejthető táncdalszöveg. A szamurájra néztem. Tekintete biztatott. Folytattam.
- Játszani akarsz? Látom Ballerinit, amint gyermeknyi lányokat cipel az ágyába. Drakulaként falja őket, a fiatalságukért. Ha elhabzsolt egyet, eldobja, és a következőért csönget. Mindezenközben nagyon ügyel a látszatra: családszerető embernek kell mutatkoznia, miként az egy derék Keresztapához illik, és mivel gazdag, kötelességének érzi, hogy művelt embernek láttassa magát. Az ám, csakhogy pénzt szerezhetett erőszakkal, műveltségre ilyképpen nem tehetett szert. "Pénz nem számít - ízlése nincs" típusú egyed, egyetlen szóval: parvenü. Ízlést vásárolt magának, képzett tanácsadók személyében. Ezek tudatják vele, milyen kocsit, bútort, házat, műtárgyat tartson maga körül. Ha szóvivőt is tartana, akkor mindez nem ötlött volna fel bennem. Ebben a pasasban semmi sem valódi.
Vis Major egy hangot sem fűzött az elhangzottakhoz. Magába süppedt, elmélkedett.
Azután elszunnyadt, s így telt el a nap: lustálkodva, ébren is félálomban, a szamuráj részéről többé-kevésbé öntudatlanul, hiszen észre sem vette, hogy egészséges étkekkel táplálom; nem rítt dögburgerért, agyoncukrozott üdítőkért; ha finomra reszelt almát, spenótot, vagy netán önjáró sajtot tettem volna elé, azt is bekanalazta volna, zokszótlanul.
Megesett, hogy beszélgettünk, furamód: barátsággal. Ha megmoccantunk s megsajdultak tagjaink, kórusban sziszegtünk, jajongtunk, és együtt nevettünk magunkon.
Gyámoltam megállapította, hogy Derina elvarázsolt házában megszűnt az időérzéke, majd ezt is: a fene bánja. S tényleg, úgy araszoltunk át a napon, akár egy avítt pókhálón, vagy sárgálló mézen.
Este lett, az aranykehely bimbói halk pukkanással felpattantak. A szamuráj stukkert rántott ijedtében, majd fejét csóválva körbecsodálta a virágokat. Egyszerre csak úgy döntött, nyugovóra tér a fehér szobában.
Elkapott a pánik: mit olvassak?
Vis Major Chandlert ajánlotta, közöltem, hogy őt már kipipáltam.
- Megkedvelted? - kérdezte álmosan.
Hevesen bólogatva felidéztem egy jelenetet A kicsi nővér-ből. Marlowe-t átkutatják, fegyvert keresgélnek nála. Ő nyugodtan állja a motozást, tudván, hogy némi dohánymorzsán és a Beverly Hills napsütötte lejtőjéről származó virágmagvakon kívül semmit sem lelhetnek a zsebében.
- Pont ezért? - firtatta a szamuráj.
- Aha, ezért - bólintottam.
Nem kért magyarázatot, aludni vonult.
Találomra fogtam egy könyvet, és felvánszorogtam a csigalépcsőn a szobámba. Elnyúltam az ágyon, olvasásra kényszerítettem magam. A regényt nőíró követte el, a történet nem szólt semmiről, csupáncsak mindarról, ami nap mint nap megtörténik velünk és bennünk. Mindezt szinte vibráló érzékenységgel és szelídebb-borsosabb iróniával adta elő.
Hajnali két óráig nevetgéltem, törölgettem a könnyeimet, azután lekapcsoltam a lámpát. Hanyatt fekve bámultam a lüktető eget, és hihetetlenül természetesen hangzott, amikor magam elé súgtam: szeretem.
De hát miért szereted?
Azért, amit látok benne, és amit belelátok. Azért, ami felpezsgett belül: a a felszínen és mélyről, és - - -
Nem fájt szemernyit sem. És ami fő: végre, először, nem mondtam ellent magamnak.