- Nem csábos!
Vis Major a hóna alá kapta a kapálódzó fiút. Visszacipelte a fürdőszobába, leparancsolta róla rongyait.
Thommy dacosan hanyatt vetette magát a hozzá képest halastó méretű kádban, elmerült a rozmaringillatú habokban, és nem jött fel.
- Nem voltak nélküle álmatlan éjszakáim - közöltem.
A szamuráj mereven figyelte a moccanatlan habfelhőt a vízen.
- Majd most lesznek - dünnyögte.
- Ne zizegj, úgyis előkerül, ha elfogy a levegője.
- És ha nem?
- Ez csak olcsó érzelmi zsarolás!
- És ha öngyilkosság? - kérdezte.
- Marhaság! Miért lenne öngyilkos? Máris úgy manipulál téged, ahogy csak nem szégyell! És, úgy nézem, magas a szégyenküszöbe.
Míg ezt vitattuk, Thommy rezdületlenül a víz alatt tartózkodott.
- Lehet, hogy máris belefulladt? - emésztődött életem pasasa. Furcsállottam aggodalmaskodását, mert amúgy eléggé sodronyidegzetű egyed volt.
- Gyöngyhalásznak edz - vontam a vállamat.
Vis Major felmordult:
- Thommy, azonnal gyere elő, mert ha én szedlek ki, utána körömkefével sikállak meg! A füledet is!
A fiú felfújt, vörös arccal bukkant elő a kád fenekéről. Szemlátomást büszke volt búvármutatványára.
- Klassz vagy - ismertem el. - Miután ügyesen kiáztattad magad, mosakodj meg. Segítsek, vagy elboldogulsz?
- Nem kell! Csak nő ne nyúljon hozzám!
- Ezt az álláspontodat még jókor vizsgáld felül - tanácsolta Vis Major.
Ezzel tapintatosan magára hagytuk a hétéves vasakaratút. A konyhába vonultunk reggelit készíteni, bár engem inkább az ágy vonzott, még szexpartner nélkül is.
- Mi a terved vele? - kérdeztem.
- Nincsenek terveim. Nem tudom. Most valahogy idecsöppent, mert velünk volt. Délutánra talán meggondolja magát, és bevonul a kiskorúotthonba.
- Nem vonulok be! - hangzott szilajul a fürdőszoba felől.
- A rémült angyalka a padlásról - dünnyögtem, szemernyit se halkítva a hangomon. - Most mit csinálunk éppen? Bűntudatenyhítő tevékenységet folytatunk? Kirobbant belőlünk a gyermekszeretet?
- Szerinted bűntudatom van valamiért?
- Az egész emberiség könnyekig bűntudatos. Csak a zöm elfojtja. Vagy mégis inkább bűntudatlanok vagyunk? Hipotézisem sincs. Magyarázd meg, miért szedtük fel a srácot!
- Azt hiszem, sajnálatból. Vagy szerinted az utcára való egy ekkora gyerek?
- A nagyobbacska felnőttek talán oda valók? Meglehet, ráakadtunk a lehető legszociálisabb megoldásra!? Kiadhatnánk a jelszót: ezentúl mindenki vigyen haza egy otthontalan embert vagy állatot, a lelkesebbek ezt is, azt is. Nekem már van egy kósza ebem. Valahol rés támadt a kerítésen, és azon át mostanában egy kölyök korú, mókás küllemű, ugatásképtelen ebállat lógdos a kertbe. A szomszédok állítják, hogy a parány kutya náluk is sűrűn házal: simogatást, ételt, tejet kunyerál. Titanic hetek óta megosztja vele a kajáját. Pontosabban: megengedi a jövevénynek, hogy megegye a vacsorája maradékát. Épp azon tűnődtem, hogy beszélek velük: ha ők is akarják, karácsonyra megkapják egymást, ne legyenek társtalanok.
- Hajat is mossak? - érdeklődött egy egérfarok orgánum a mosakvószobából.
- Naná!
- Melyik a sampon?
- Nem tudsz olvasni? - hökkent meg a szamuráj.
- Miért, te tudsz kéregetni?! Jól van, ne bánkódj: majd megtanítjuk egymást! Egyébként is, Rabbi szerint nem az iskolában, hanem az életben tanulunk.
- Thommy, az a helyzet, hogy…
- Tudom: megyek a gyerekőrzőbe. Ha beadsz, úgyis meglógok!
- Vodraróéktól miért nem lógtál meg? - informálódtam. - Azon kívül, hogy ott paradicsomi életed volt, hisz sosem kellett fürdeni, ruhát váltani.
- Ha meglógok, megölették volna a mamámat a börtönben. Ugyanis a sitten is van befolyásuk, megmondták. Amikor tegnap olyan flúgos kedvűen megjelentek, és összecsomagoltattak velünk, tudtam, hogy végük van. Így aztán a mamám megmenekült tőlük. Még az is lehet, hogy ha kiszabadul, talál munkát, lesz lakása, és befogad. Bár Záptojás szerint ő már totál roncs, nem tud melózni, de érezni sem, és nem is hiányzok neki. Répa viszont azt hiszi, hogy egy anyának előbb-utóbb rá kell döbbennie, mivel tartozik a gyerekének. Nem tudom, melyiküknek lesz igaza. De a mamám biztos örülni fog, hogy szerzek apát, mire ő kijön.
A szamuráj elfintorodott.
- Később még beszélgetünk erről. Igyekezz a hajmosással. Kérsz tojást?
- Kenyeret kérek.
- Kapsz kenyeret. Mit ennél hozzá?
- Van sör?
- Van, de lebeszéllek róla. Úriember dél előtt nem iszik alkoholt. Ajánlok helyette mézet, áfonyalekvárt, sajtot, túrót, lágy vagy főtt tojást. Nos?
- Nem kell. Mindent utálok.
- Kóstoltad egyáltalán a felsoroltakat?
- Mindent utálok! Kenyeret akarok! Fehér és puha belű kenyeret! Sörrel!
- Attól tartok, itt éhezni fogsz. E háztartásban csupán ropogós magokkal sütött barna kenyeret találsz. Epres és vaníliás szójatej is van. Valódi eperrel és vaníliával. Annak, aki ezt szereti.
- Egyezzetek meg, mert idehalok! - jajdultam.
A külvilágban még sötét volt. A félhomályosra világított helyiség túlsó sarkában ébredező szürkepapagáj három nyelven is jó reggelt kívánt, majd gégemikrofonos torzítású hangon közölte, hogy már megint mocsatos idő van, kávét kért, hangosan ásítozott, szipogott, harákolt, gurgulált, köpködött. E szokását az előző helyéről hozta. Reggelente, midőn e férfias repertoárt előadta, teljesen úgy éreztem, mintha negyven év óta feleség volnék. Sajnálatosan semminő nosztalgia nem támadt bennem a férjezett státus iránt.
A truttyogás végeztével ordibálni kezdett, immár az én hangomon, azt kérdezgetvén: kijössz? kijössz?
Miután e felszólításra kinyitottam a kalitkát, mámorosan körbekeringte a konyhával egybeépített, tágas nappalit. Elfáradván a szamuráj vállára ereszkedett, kampós csőrével lágyan morzsolgatta közös esetünk fülét, s közben halkan, papagájul, szerelmetesen csevegett hozzá. Azután az asztalra röppent, csippentett a főtt tojásból, főként a sárgájából, kóstolgatta a vajat. Arasznyi lábujjaival megragadta a neki odakészített kesudiót, és pozdorjává rágcsálta azt. A csemege jó részét szanaszét szórta, annak csupán töredéke jutott a begyébe. Mindent így evett, szemetelősen, pocsékolósan. Időnként a falon, ablaküvegen is gyümölcshús mászdogált. Étkezési szokásai nem ütöttek el a jóléti társadalmakban elszomorítóan divatozóktól.
Amint a kesudiót legyűrte, kapott egy szem mogyorót. Ez momentán nem érdekelte. Szemet vetett rám, átült a vállamra.
- Szia, élet - köszöntött.
Finoman körbecakkozta a fülcimpámat, bekapta a nyakamban lógó láncot, de mire lélegzetet vettem, hogy ráförmedjek, el is engedte azt, tudván, hogy ha vitatná az ékszer tulajdonjogát, visszazárnám őt a kalitba.
- De ocsmány galamb! - undorgott a fürdőből elővonuló Thommy.
A kiskorú egy tőlem kapott, neki földig érő pólóban poroszkált felénk. Lábán a fürdőpapucsom klaffogott. Kipirult bőrűen, nedvesen hátranyalt séróval közelgett, hajviseletével mutatván, hogy máris azonosult a szamurájjal. Rendkívül élénk tekintetű, ezerévesnek tetsző, sötét szeme szúrósan villant a vállamon ülő, tollát borzoló madárra.
- Azért etetitek, hogy könnyebb legyen elkapni? Záptojás is így fogta a sült galambot, akkor még nyersen, és néha adott belőle. De csak egy harit, és úgy, hogy mások ne lássák, mert akkor nekik is mindjárt kellett volna.
- Popej nem étkezési madár. Nem is galamb.
- Hanem?
- Hanem házi kedvenc és jákó papagáj.
- Sosem eszitek meg?
- Nem esszük meg a barátainkat. A kannibálok is csak az ellenségeiket sütik ropogósra.
Thommy vállat vont. Körbenézett az asztalon. A szerintünk ínycsiklandó étkek láttán élénken fintorgott. Felkapott egy szelet pirítóst. Megnyomkodta-ropogtatta a kenyér húsát, és csalódottan ledobta.
Rám pillantott, majd a homlokráncoló szamurájra. Megest megakadt a szeme a kapros, fűszeres túróhalmon, a kis szilkébe tett mézen, lekváron, a recés késsel szelt vajon, a hajszálvékony sajtszeleteken.
Felsóhajtott:
- Olyan sokszor vágytam ilyeneket enni, hogy a végére mindet megutáltam.
- Nem utáltad meg. Ez az érzés csak önvédelem, hogy ne kívánjad az elérhetetlent.
Vis Major létrehozott egy vajas, mézes kenyérkatonát. Átnyújtotta a fiúnak, s az óvatosan, félénken a szájába tolta a falatot.
Azután mindent végigkóstolt, immár önállóan. Csupán néhány harapásnyit evett a különféle ételekből. Mértékletes lakomáját egy pohár narancslével öblítette le.
Végül hátradőlt, púposra tömött hasát simogatta:
- Mindjárt kipukkadok - szuszogta.
Később nem volt hajlandó vetett ágyba feküdni. Konokul ragaszkodott a szőnyeghez, vagy az ágy aljához. Bizarr követelését nem volt hajlandó megokolni, holott mind erőteljesebben, egyre türelmetlenebbül firtatóztam, részint hullaságomban, másrészint értetlenségemben.
Vitatkozás közben egyszerre csak eltűnt a látómezőmből. Mire észbe kaptam, megbújt a vendégszobában, a tolóajtós szekrény mélyében tárolt takarók közt, és kómaszerű álomba zuhant.
Kimerülten felbaktattam a hálótermembe.
Érzékeltem az ágyamban heverő, velem kontaktust kereső férfiembert, az alanti helyiségben ténykedő, Thommy levetett cuccainak kimosásával és megszárításával lebilincselt mosógép távoli, monoton dörmögését.
Azután megfogtam a testemen sétálgató kezet és a szívemre vontam. E mozdulattal eszméletemet vesztettem néhány órára.
Mértéktelenül habzó szappanoperettet álmodtam.

Helyes, tüchtig család voltunk, Vis Major (aki ezúttal természetesen Adrian Balettának nevezte magát), Thommy és én. Derék polgárokként vakon hittünk a médiának és a kormány szavának. Hétvégeken kerti fl¦ekkensütést és pingpongcsatákat rendeztünk a szomszédokkal, munkatársakkal. Némileg le is részegedtünk, de csupán a bárkivel hempergésig (ezt persze titokban), nem tovább. Viszont vasárnaponta templomba vonultunk, és ott túladtunk a héthosszat felhalmozódott bűnbánatainkon. Kínosan ügyeltünk arra, hogy pozitív benyomást tegyünk az emberekre, követendő példát biztosítsunk számukra, és megfelelően neveljük egyetlen fifiunkat, nehogy a gyermek helytelenkedése miatt kibeszéljenek minket. Kötelességtudóan látogattuk szerető szüleinket, tortát és virágcsokrot mindig vittünk nekik, és amikor eljött az ideje, nagyszerű referenciákkal rendelkező matuzsálemotthonban helyeztük el őket. Az évek múlásával mind magasabbra ívelt karrierünk, modelladó életvitelünkről több trendmagazin is megemlékezett. Nyugdíjas korában Adrian aktív "vadász és természetvédő" lett; e fogalmak összeférhetetlensége cseppet sem feszélyezte, miként a békeharcosok és a keresztény milicisták se zavartatják magukat. Fiunk sikeres üzletemberré, a társadalom oszlopává, díszállampolgárrá vagyonosodott, hercigesedett. Megható idilliumunkhoz Kockabála bülbülhangú dalolása biztosított zenei hátteret. A sírig nyaldosta bokánkat a rózsaszínlő nyál.
Felriadtam. Üstöllést megtiltottam magamnak, hogy ilyféléket álmodjak.
E hideglelető boldogságpélda láttán eszembe jutott a cinikus képlet: családi élet=domesztikált erőszak. Szüleim, míg együtt voltak, álló nap vívtak egymással. Összecsapásaikat vad ordítozás, edénycsörömpölés, ajtócsapkodás, valamint fennhangú majd akkor fogsz sírni, ha már nem leszek! kiáltások édesítették. Főként anyám dobált tányért, fazekat, dunsztosüveget, kasztráló szavakat.
Oroszlánsörényű, fiatal apám tűrt egy darabig, ám egyszerre csak beharciasodott. Immár ő is üvöltözött, csapkodott. Azután nekiállt elmenni otthonról. Anyám ezt megannyiszor végleges elhagyási szándékként értelmezte, és minden lehető és képtelen módon meg akarta gátolni. Férje kezébe, térdébe, bokájába, ínszalagjába, sliccgombjába, ádámcsutkájába csimpaszkodva teli torokból sikoltozott, öngyilkossággal, a kölykök kinyírásával, a környék felgyújtásával fenyegetőzött.
Bár neje fürtökben lógott rajta, apám olykor mégiscsak útnak indult elfele. Előfordult, hogy anyám váratlanul megszerezte tőle a szolgálati pisztolyát, majd azzal csápolva rohangált fel-alá a hajlékban. Nemzőm persze hanyatt-homlok üldözte őt. A fegyver - naná - el-elsült a tébolyodott huzavonában. Többnyire csak a plafon, spaletta, bútor lyukadt ki, élőlény nem esett áldozatul. Az eszelős stukkermaratonit gyakorta megrendezték.
Taria meg én eleinte szörnyen féltünk az őrülési jeleneteiktől. Ám idővel annyira megszoktuk a házi cirkuszokat, hogy föl se néztünk a babázásból. Mivel nem vettünk részt a műsorában, vaktában lövöldözve nyargalászó anyánk lelketlennek, apabérenceknek nevezett bennünket. Azt ordítozta, hogy kicsinálja magát, azután majd végignézi egy felhő széléről, miként próbáljuk a tíz körmünkkel kikaparni őt a sírból, de akkor már késő lesz!
E refrénnél hitvese rendszerint elment. Egy ízben végleg.
Ha a szomszédok megjegyezték, hogy már megint hallották botrányos veszekedésüket, anyám a maga modorosan kimért stílusában közölte: oh, semmi baj, mi az urammal mindörökkön imádjuk egymást és fergeteges a szerelmi életünk, csak hát amolyan "mediterrán" család vagyunk: színesen, hangosan élünk.
Rajongott néném és ikonom, Derina mindvégig hajadon maradt. Nála harmonikusabb emberrel nem találkoztam. Neki volt volna igaza?
Idáig jutván felkönyököltem az ágyon.
A mellettem alvó pasast szemléltem, annak szétbomlott, fényesen szétterülő, félhosszú haját, kisimult homlokát, békés arcvonásait. Tüzességet sejtető száját: a fogaim közé vágyott, csaknem a lebiggyedésig dús alsó ajkát, finom hullámvonalakkal rajzolt felsőt. Bár nem szokás ilyesmit megállapítani férfinyakról, az övét kecsesnek, keskenynek, felizgatónak találtam.
Tekintetem kéjsóváran kószálgatott a testén. Minden további porcikája lenyűgözött. Halvány mellbimbója, lapos hasa, rejtelmes köldöke. Már-már bozontosan sűrű, éjfekete szőrzetű ágyéka, pihentében is daliás instrumentuma, nyalka combjai. Térdkalácsa, bokacsontjai, lábujjai, körmei.
Tetovációi is lenyűgöztek. Nyakánál a repülő sárkány, jobb vállán a cifra pagoda, bal felkarján a szárnyas ló. A köldöke fölött lebegő pazarszép pillangó, bal csípőjén a rémisztő ősgyíkféle. Valamint az újabbak, a Venessa által ütött sebeket leplező sárkánybébi, a valóságosnak látszó varázskard és a játékosnak, vérelevennek tetsző, hegyes fülű, hatalmas szemű kobold.
Gyors pillantást vetettem saját tetkóim némelyikére: combomon a - nekem kedves - fantasy-világból jött kardforgató lány élt. Bokám körül lókörhinta keringett - az általam hallott - csengettyűzenére, csípőmön gondolatnyi versikó díszlett.
Vis Major megmoccant, talán perzselgette bőrét a szemem. Hasra fordult, felém eső karját rám fektette. Forró, száraz tenyere a mellemre borult.
Menten belázasodtam. Tarkóját, vállát, lapockáit, fenekét, térdhajlatát bámultam. Szaporán szedtem a levegőt.
Elképzeltem magam nélküle. Nehéz, valószínűtlen, sci-fibe sem illő képzelgés volt, afféle van-e élet utánad? jellegű, önkínzó töprengés.
Én vagyok a bige, akitől tiltott volna az anyád, ha törődik veled, súgtam halkan, miközben fölé ereszkedtem. Hátához, csípőjéhez, combjaihoz simultam. Beleolvadtam, átvettem szívdobbanásai, légvételei ritmusát, együtt bőrlélegeztem vele, közös sejtanyagcserét folytattunk. Eltéphetetlenné váltunk. A testünkre rajzolt alakok egyazon képzeletregény figurái voltak, miként mi magunk is.
Míg a halál el nem választ, leheltem, nyelvem hegyét végighúzván a tarkójánál lebegő piheszálakon. Eltaláltam az egyik kényesebb erogén pontját. Megvonaglott alattam. Nyelvem átporoszkált a fülére.
Ezt az ingerületet már semeddig sem bírta. Viharosan megfordult alattam. Mindkét karjával szorosan átölelt. Éreztette velem, hogy ő is szemérmetlenül kíván.
Mégis visszafojtottuk a sürgető vágyakat.
Hosszan néztük egymást. Láttam arcomat, szememet a szemében. Íriszem kékje elvegyült az ő szivárványhártyájának forró csokoládé színével.
Felhagytunk az érzelmeinket uralni, jegelni akaró küzdelemmel. A vereség közelében inkább kapituláltunk. Már egyebet sem akartunk, mint behódolni. Alázattal, gyönyörűségért.
Felengedtünk, egymáshoz enyhültünk.
Míg az élet el nem választ, súgta.
Fogaim közé vettem és megcibáltam alsó ajkát. Megízleltem a nyelvemmel. A felsőt is kóstolgattam. Nyelvünk birkózott, táncolt, ölelkezett.
Azután felfedeztük, csodáltuk, cirógattuk, csókoltuk egymás testét, porcikáit.
A szerelmezés közbeni éggömbünk hasonlít a valóságosra, mégsem ennyi csupán. Ekkor és itt találkozik a való, a képzelet, a mese- és a más-világ. Mindegyik hozzáad valamit az amúgy is megrázóhoz, közösen röpítenek a teljességbe, a csodához.
Ahogy visszafogott szenvedéllyel, minden mozzanatot kiélvezőn, már-már tantrásan egymásba fonódtunk, leperegtek előttem eddigi együttléteink. Hajdanvolt szeretkezéseink panoptikumában jártam, elannyi helyzetben láttam emlékmásainkat. Most is beleborzongtam azon első szenvedélyorgiába: a zsarubál utáni ruhaletépő, falhoz tántorodó, ősvad mámorba. Szintúgy villamosszék-szerűen hatottak rám a veszélyek közti, eszeveszett ölelkezéseink, a nem polgárkedvenc pózok; a nemesek és a közrendűek; a szerelem mindösszes vonása bűvölt, gyönyörködtetett.
Már nem suttogtunk egymást őrjítő, érzékítő szavakat. Mosolyunk elolvadt, tágra nyílt szemünk nem a szobát látta körös-körül.
Egyazon lény voltunk: egyetlen ember. Felszálltunk önmagunk fölé-köré. Csupán együtt, csakis mi ketten juthattunk el oda. Ezen út számunkra bárki mással járhatatlan volt. Néhány percig az örökléttel is szerelmezhettünk.
A szelíd visszatérés olyan volt, mint a szép halál.
Kifulladtan kapkodtunk levegőért.
- Szeretlek - lehelte.
- Vége a vezeklésnek? - kérdeztem.
- Most már ne vezekelj tovább. Ilyesmire mással úgyis képtelen lennél. Nincs az az Armani-öltönyös fickó. Ez a varázs csupán köztünk szikrázik. Ez a kettőnké.
- Eddig is tudhattad volna.
- Eddig nem engedtem, hogy tudjam - sóhajtotta. Fölém hajolt. - Struccba fúrtam a fejemet. Féltékeny voltam. De most a fogaim közé szorított szívvel, bátran kinyögöm: átkozottul, rémületesen fontos vagy nekem. Egy ilyen végzetes érzésnek akkora súlya van, hogy időnként kedvem támad futni tőle, vagy a toronyugrást fontolgatom. Komolyan kérlek, kössünk titkos frigyet. Azután megtartjuk a mézesheteket, el sem kell utaznunk. Majd nászozunk a frigóban, a mosógépen, a lépcső minden egyes fokán. A teraszon, a hintaszékben, a kutyaházban, a kéményen, a rózsaszínű szemüvegünkön. És egyszer majd, ha mindketten legyűrtük maradék vonakodásunkat, nyilvánosan is megkötjük.
- Már megköttetett.
- Igen. Isten - ha van ilyen, kéne lennie! - és kettőnk előtt. Kibogozhatatlanul és szakíthatatlanul. Szerettem volna bocsánatot kérni a tegnapi, honorált szexért. Kérnék is, ha csupáncsak feleannyira élvezted volna.
- De sokszor annyira élveztem. A mostaniért mit kapok?
- Engem.
- Már megérte. A felhőkön járatsz.
Megcsókolt.
- Te mindhalálig ellenállhatatlan! - nyögte. - Azt hiszem, képes volnék újabb menetbe kezdeni. Végtére is, G-pont zsoké vagyok. De most mégis felkelek. Kérsz kávét?
- Kérek. Mi lesz a gyerekkel? - firtattam lustán.
- Nem tudom - felelte. Kiült az ágy szélére. Hátra- és lesimította a haját. Ismét a régi fegyelmezett volt, minden tincsével együtt. - Hallhattuk, nem egyszer: nem akar lelencházba menni.
- Velünk se maradhat ilyen formában.
- Tényleg nem - látta be. - De most közelg a karácsony. Majd ünnep után foglalkozzunk a pedzett kérdéssel.
- Minden veled töltött idővel erősebben fog kötődni hozzád - figyelmeztettem. - Percről percre nehezebb lesz elszakítani tőled.
- Nem kell elszakítani - mondta.
- Thommy nem egy kóbor eb, akit befogadhatsz, kiverhetsz, ahogy kedved szottyan.
- Most ne - kérte. - Most hagyj még egy kicsit boldognak lenni.
- Milyennek?! - szisszentem.
Rám nézett a válla fölött.
- Tudod, a boldogság az egy olyan különös, felemelő, ritka trallala-érzés. Néha még nekem is összejön. Az én élettapasztalatommal!
Felemelkedett, és teljes mezítlenségében átvonult a szobán.
Utánabámultam, főleg a fenekét néztem. Kedvem lett volna újfent leteríteni a pasast.