Hátrahagyván az ostobák seregét, immár egymást gyönyörködtették a palást varázsolta képekkel. Xera tengerben táncoló bálnának, Sayon száguldó vitorlásnak képzelte magát, majd hatalmasan karcsú, színpompás szitakötőkké változtak, és összefonódó szárnyakkal vibráltak a forróságtól reszkető levegőben a türkizkék víz fölött.
Azután e jelenettől felémelyedetten újra önmagukká lettek, és kis híján kardot rántottak.
- Nem engedem, hogy így hass rám! - mondta a lány.
- Remélem, nem az elhatározásodon múlik. Az imént áldott szép hangulattal leptük meg egymást, bár csak elszólásszerűen.
A lány hátrafordult, a magasba tekintett, és azon pillanatban íjat ragadott. Parádés reflexxel lőtt - és célba is talált.
A nyomukban suhanó madárfajzat megingott kissé, midőn a nyílvessző fülbántó csikordulással visszapattant pikkelyes testéről. Gurgulázva felnevetett, és sértetlenül tovább követte őket.
- Szeretném megölni - lehelte Xera. - Vagy legalább megvakítani.
- Valóban furcsául néz. Ha az a dolga, hogy a nyakunkra hozza Ristan szörnyeit...
- Nem csupán ez a dolga. Félő, hogy… - szólt közbe a lány, de nem folytathatta.
Váratlanul jól ismert, ám nem vágyott lárma súrolta fülüket. Patadobogás, fémcsörgés, kiáltozás hallszott, s ők mindegyre közeledtek e hangok forrásához.
Úgy rémlett, tüstént beérnek egy fegyveres csapatot.
Nem tévedtek.
A következő útkanyarulatban megpillantották az előttük nyargaló, veszekedetten üvöltöző, valaki vagy valakik hajszolásába mélyedt, kardlóbáló katonákat.
Egymásra pillantottak. Xera fintorgott, és Sayon se lelkesült attól, hogy két tűz közé szorultak. Úgy rémlett, ez a nap nem múlik el harc nélkül. Pedig vér már folyt: Toff némán babusgatta karsebét Fantagro sörényének rejtekében.
Cseppnyi öröm az ürömben: legalább a spionmadár eltűnt a fejük fölül.
Ekkor újfent eszükbe jutott a palást. Megpróbálták, és az megest csodát tett velük.
Akárha a fehér kőtörmelékkel borított út, a körötte szomorgó fák és a poros levegő volnának, észrevétlen-nesztelenül átlkeltek az arddi fejvadászok között.
Azután az élre lovagolván elképedtek kissé.
A csürhe különös hintót űzött.
Az aranylapocskákkal, drágakövekkel ékített, lefüggönyözött ablakú kocsi bakján lélek sem ült. És bár senki se hajtotta a furcsán fakó és enyhén áttetsző csontlovakat, a fogat mégis száguldott. A kiszáradt bőrrel fedett csontváz paripák patái nem dobbantak a talajon. Oly nesztelenül nyargaltak, akárcsak a varázsköpeny védelmébe burkolózott Sayon és Xera: mintha ott se volnának.
Az üldözők szorgalmasan lövöldöztek a hintóra, ám a nyílvesszők a kocsiról és a lovakról is leperegtek.

A lány összeborzongott. Intett társának: vágtázzanak tovább, lépjenek ki e fura helyzetből. Ménjeik csaknem a levegőbe emelkedtek igyekezetükben.
Ők pedig játszi szellő kavarta rőt levélszőnyegnek mutatkoztak, és a mögöttük maradó katonák továbbra sem érzékelték ottlétüket.
A cicomás batár mellé értek, s éppen kezdték lehagyni azt, midőn a félrelibbenő függöny mögül kiemelkedő keskeny, bőrkesztyűs kéz egyetlen mozdulattal láthatóvá tette valóságos mivoltukat, egyszersmind megtorpantotta őket.
Ugyane pillanatban a kocsi megállt.
Öreges, károgó hang mordult rájuk a hintó belsejéből.
- Cserben hagytatok volna?! Szégyenletes! Gyerünk, végezzetek a söpredékkel! Ha megérintitek a kezemet, védetté váltok a nyílvesszők ellen!
- Ki kéri segítségünket? - firtatta Sayon. - Mutasd az arcodat!
- Nincs arcom, és nem segítséget kérek. Tedd a dolgodat! - kuncogott a hintóban rejtőző személy. - A formaságokat hagyjuk a harc utánra.
Xera nem habozott. A vadul közelgő üldözők láttán a hintóhoz rúgtatott, és a kicsiny kesztyűre simította tenyerét. Érezte annak hűvösét, gyíktorok-szerű lüktetését.
A kétkedő Sayon is megérintette az elé tartott kézfejet.
Aztán ámulva szemlélte, hogy a rájuk kilőtt nyílvesszők nem érnek el hozzájuk, kevéssel előttük, akárha mágikus falba ütköznének, pendülve lepattannak a láthatatlan páncélzatról.
- Rögtön itt lesznek az üldözőitek is. Küzdjetek! - szólott a varjúhang, változatlan kuncogósan. - A híd felé indulok. Fedezzetek!
- Mi szükséged ránk, ha sérthetetlen vagy? Tovább mehettünk volna - morrant a harcos.
Mesmeg kacagásra ingerelte a vastag függöny mögött lappangó hangtulajdonost.
- Ha ismernéd állapotomat, igencsak igyekeznél, hogy kikerüljünk a pocsékságból, amíg fenn bírom tartani védőköreinket.
Megint egy varázsló, sóhajtott magában a herceg, ez is férfiú, és rögvest elhörgé az ismert óhajtást, miszerint: Csókolj meg, Xera!
Dühében levágott egy arddit, majd még számosat, mert a fejvadászok jöttek, tucatjával, és mind meg akartak halni. Mi másért rontottak volna rá karddal, hullámos pengéjű tőrrel, láncos golyóval, ágaskodó csatalóval?!
Sayon a régi kardjával verekedett, azután - Hlan és Dymu csapatának érkeztén - bal kézre ragadta a majdnem-bűvöset is.
Fantagróra nem volt gondja, ménje figyelt rá, és az akarata szerint forgolódott vele, ezenközben a harci hátasokra is óvatos volt: mindig ő döfött hamarabb sodrott szarvával.
A csontlovak vonta fogat fürgén távolodott.
A herceg nem volt biztos abban, hogy szívesen követi a kísértethintót, és mégis követte, delejezettként.