Seym és Lilia a négy zsoldos társaságában Sollima földjére tart, hogy véget vessenek a zsarnok uralkodónő hatalmának. Áldozatos, véres harcok árán győzelemre segítik a felkelők drámaian megfogyott seregét. A rettegéstől megmentett nép rajongja, Fekete Hercegnek nevezi Seymet, s azt reméli, ő foglalja el az Igaz Királyra váró trónt. Seym azonban kitér ez elől, tartván az uralkodástól, a hatalomgyakorlástól. Helyette mostohafivére, Altan kapja a koronát. A lemondó gesztus nem segít a Fekete Hercegen, a menyegzőjét megelőző éjjelen a féltékeny Altan a palota titkos folyosóin ellene küldi gonoszdi udvari törpéit és az ármányos varázslót, Enort.
Seymet álmában éri a támadás. A szomszéd szobában felriadó Lilia ugyan közbelép, ám a ledöfött férfi sem élő, sem holt állapotba kerül. Érte jön Nerv, a Halálisten, és összeméri akaraterejét Liliáéval. Ezúttal üres kézzel kénytelen távozni, holott ez még nem történt meg vele. A szerelmes lány nem engedi át neki a kedvesét.
Artax, a tömlöclakó, vak bölcs nem épp sokat eláruló útbaigazításait meghallgatván Lilia lóra száll az illuzórikus testképű Szellemherceggel, Seymmel.
A híven szolgált Altanban csalódott hadúr, Kaiden kiábrándultságában szakadatlanul részegeskedik, és meg akar halni. Ennek érdekében Seym és Lilia mellé szegődik útitársul. A hökkenetes küllemű, idegbántó viselkedésű Rongykobold is csatlakozik mind furcsább társaságukhoz. Együtt jutnak el Táltosföldre, ahol drák sárkánylovat, fegyvert és páncélt szereznek további - hosszas és kalandos - útjukhoz, melynek során a herceg sok újat és érdekfeszítőt megtud az uralkodásról, a szerelemről és a barátságról; úgy általában az emberről. Továbbá önmagáról és az életről.
Az ikerregény másik világában nyomon követhetjük a történet megfilmesítésén tevékenykedő rendező, valamint a főhősöket alakító - frissiben szakított pár -, Kristen és Brad örömeit, kétségeit, a sikerrel kapcsolatos, egymástól homlokegyenest különböző gondolatait. Ám bármint vélekednek is a sztárságról, az minden kéjével, kínjával együtt kijut nekik. Sorsuk hasonlóképpen alakul, mint a filmbéli szerelmeseké.

Részlet a regényből:

- Nagyuram, Fekete Herceg - nyögi Rocca, a számosszor elgyakorolt módon, kétágú nyelvétől sziszegősen -, kérlek, hallgass meg! Csak te segíthetsz, ez vagyon megírva a Holnap Könyvében!
Rongykobold - az okosságos - immár szörnyen hánykolódik, üvöltget a rabságban.
Lilia odalép, és egy mozdulattal kicsavarintja a manót a köpenyből.
Az fenékre huppan, füleivel meglegyezi az arcát. A kritikus határig kidülledt szürke szemét Roccára mereszti, tenyerét a mellkasára szorítja. Sípolósan, tüntető hangosan piheg, zihál. A kígyólány folytatja:
- Fekete Herceg, régóta várlak itt Táltosföldön! Rocca vagyok, a Patano-királyságból származom. A szülőföldemet sújtó szerencsétlenség miatt fordulok hozzád. Tanítómtól, Reydótól tudom, hogy hozzád és kiváló társaidhoz kell majd könyörögnöm, ha eljő az ideje. Rimánkodva esdeklek: hallgasd meg kérésemet, és mondj igent! Szörnyetegkézre jutott hazám haldoklik, és a ti segítségetek nélkül biztosan el is pusztul!
- Jól van, gyermekem - szól Rongykobold fenségesen. - Közelebb jöhetsz. Vakargasd a hasamat, és sértegess. Mondogasd, hogy…
- A manó hallgasson! - szól Seym ellentmondást nem tűrően. - Rocca beszélhet, ám ha lehet, egyszerűebben fogalmazzon.
- Fekete Herceg, nagyuram… - kezdi a lány.
A kobold csípőre vágott kézzel, csúfondárosan ismétli:
- Fekete Herceg, nagyuram! Ez neked egyszerű fogalmazás?! Szólítsd meg így: hé, te! Vagy inkább így: hé, bugris! Két lazacba és egy hasdögönyözésbe fogadok, hogy ezt egyből megérti! Ez a baj vele! Nem tudja, hova tartozik, ráadásul nem is akar oda tartozni! Úgy néz ki, oly méltóságteljes, mint egy uralkodó! Úgy viselkedik, mint egy igazságkedvelő, jobbféle király! És mégsem akar, sorsát beteljesítvén, király lenni! Inkább a halál? Válaszolj, Szellemherceg! Inkább a halál?
Seym ügyet sem vet a szájaló Rongybókusra. Int Roccának, hogy beszéljen. Ám a lány hallgat, várja, mit felel.
A fekete harcos körbepillant az arcokon. A kígyólány és a kobold rá bámul. Az öltözködést félbehagyott Kaiden is az ő száját nézi, nehogy elmulassza válaszát. Lilia homlokát töprengőráncok satírozzák.
- Nem értem - kezdi Seym vontatott lassúsággal. - Nem értem a bűnt, mellyel megvádolsz. Harcos vagyok, nem királyfi. E tudatban nevelkedtem mesterem, Eman oldalán. Szinte mindent tudok a harcról, amit tudni lehetséges. Bevallom, immár kevésbé élvezem, mint ifjabb koromban. Az a csatatér Sollima vára alatt…
- Tehát az a csatatér - csap le a manó. - Soha életedben nem láttál olyan pusztítást, igaz!? És arra gondoltál-e, hogy ez a mészárlás még bárhányszor megismétlődhet, ha koronához segíted Altant? Mered mondani igaz lelkedre, hogy nem láttad törpelelkűségét?
- Láttam - hagyja rá Seym.
- És te, Kaiden?
- Na nézd csak! - nyögi a kérdezett. - Bandzsika kivallat! Nos, én katona vagyok, kevésbé csiszolt elme. Amikor én megláttam, hogy Altan épp olyan rossz király lesz, mint Sollima volt, bukott vezérként engem már nem is érdekelt.
- Miért harcoltál az utolsó szál emberig? Altanért vagy a népedért?
- Milyen jogon vallatsz te engem?
- Válaszolj! Sok múlik azon, bátrak vagytok-e gondolkodni a kérdéseimen! Meg azon, hogy a saját, titokban fogalmazott kérdéseitekre mertek-e végre válaszolni? Az én sorsom is, mert minél előbb végzünk, annál hamarabb hazakerülök, ha egyáltalán túléljük a ránk várót, de számotokra fontosabb: vájjatok mélyen magatokba! Szellemherceg, te miért utasítottad el a feladatodat?
- Úgy érted: az uralkodást?
- Egen - bólogat unottan a kobold. - Azt, amit "uralkodás"-nak nevezel. Nos, szerintem azért, mert gyáva, léha, felelőtlen vagy. Most pedig bűnhődsz érte. Vagy pedig tekintsd úgy e sajátos helyzetet, hogy még mindig választhatsz. Még mindig rajtad áll. És te, Hadtalan? Odaveszett az a rengeteg ember, de nem ez volt a bukásod! Akkor buktál el, midőn borba fojtottad kétségeidet! Amikor hátat fordítottál népednek, mert nem rúgtad faron a jövendő királyt! Nagy hadvezér! Sollima váránál győztél, fergeteges diadalmat arattál! Még akkor is, ha jószerivel egymagadban értél a kapuhoz! Ott te győztél, mert a cél közelébe vívtad magad! Ám ha a cél az volt, márpedig az volt, hogy ama föld népe végre szabad legyen, akkor azt feladtad, mikor nem förmedtél Altanra: te sem vagy különb, takarodj tehát!
Rongykobold elhallgat, zavartan megköszörüli a torkát, meg is szorongatja azt, egyszerre két kézzel.
- Honnan tudok én ilyeneket? - nyöszörög felkavarodottan. - Ki bújt belém?