A formátlanul suta kalapot, lompos, szürke nadrágot és terebélyes inget viselő ifjú mímes és légtornász megpillantja a sokaság szélén ácsorgó, urasan öltözött, furcsán ismerős képű lovast, és a szűnni nem akaró tapstól lelkesülten odatörtet hozzá. Fellendül elé a nyeregbe, s a szárat megkaparintva elragadja Jassalt.
Viador nem tiltakozik, hagyja magát sodortatni. Az elébe huppant fiútest túl közel kerül az övéhez, s bár ez idegenkedéssel tölti el, kíváncsisága is felébred.
Miközben port kavarva vágtáznak a kalapozás elől széledező nézősereg körül, s ilyenformán együtt tartják és buzgóbb adakozásra bírják azt, Jassal két kézzel megragadja a vékonyka komédiás derekát. Megragadja s átéri.
A rátörő érzékletektől gyanút fog. Előrehajol, orrát a fiús öltözködésű szerzet tarkójához közelíti, bőrébe szimatol.
Azután hirtelen előrenyúl a süvölvény mellett, megmarkolja a kantárszárat, és hatalmába keríti a könnyedén nyargalászó hátast. A karjai közé zárult alak immár kinyilvánítja nemtetszését. Ám hiába kígyózik, vonaglik, tőle nem szabadulhat.
Az egyenes pályára fordított paripa felgyorsul, maga mögött hagyja a piacteret, majd a várost.
Az elragadott csepűrágó ficánkol, harap, karmol és sivalogva fenyegetőzik.
Jassal játszva lefogja a vergődőt. Vigyorogva egy különösen lombos, széles árnyékot terítő fa alá irányítja a lovat, majd prédájával együtt leszökken a földre. Erős jobbjával gúzsozza a harciasan ellenkező siheder karjait. Szabaddá tett baljával leüti fejéről a kalapot, majd visszakézből szétnyitja terebélyes ingét.
A leleplezett harcias döbbenetében megdermed és elnémul.
Így aztán Viador kényelmesen szemügyre veheti az otromba kalap alól előbomló, sötétvörös hajfürtöket, az önként lemálló pótszemöldök mögött ívelő, kecses vonalú valódit, a széttárt ing által felfedett, többé-kevésbé kifejlett kebleket. Szemlélődése végeztével hátrébb lép, és a zöld szempárba mered.
- Hogy hívnak? - kérdezi.
- Engem Nashuának! De neked mostantól Hulla a neved! Ha ezt apám vagy a bátyám megtudja, téged kizsigerelnek! Meg is érdemled!
- Ugyan, ne zsivajogj! - legyint a férfi. Már nem is vigyorog. Egykedvűen elfordul. - Bújj vissza rongyaidba. Az én szememben továbbra is fiú maradsz.
- Már aztán miért?! - hördül Nashua. - Nem vagyok eléggé nő?
- Nos: nem. Gyerek vagy.
- Nem vagyok!
- De az vagy!
- De nem! - toppant a lány.
- Tényleg nem? Hány férfit csábítottál el mostanáig? Sok kérőd van?
- Bárkit elcsábíthatnék! Bárkit! Érted? Nő vagyok!
- Gyerek!
- Most pedig te jössz! Kit vethetek meg személyedben?
- Jassal vagyok.
- Az nem lehet! A birodalomban ilyen név nem létezik! Ezt a nevet senki nem kaphatja meg, mivel tiltott! Idevaló vagy?
- Ha én azt tudnám, hová való vagyok!? - sóhajt a férfi.
A lány megragadja a karját. Közel lép hozzá, csizmaorra az övéhez ér.
- Várj csak, várj! Azt beszélik, a Jassal nevű Viador az idő múlásával kiábrándulttá vált, elvesztette a fajtájába, de még az életbe vetett hitét is, és lezüllött. Ezért Deniq a Halál Kertjébe zárta őt. A Viadorok már nem fiatal emberek. Te ifjú maradtál.
- A Halál Kertjében nincs idő. Ami nincs, az nem is telik-múlik, de még csak nem is áll. Így tartják. Ezt én nem éreztem. Igenis volt idő, átfolyt rajtam és megvárakoztatott. Csupán a külsőmet hagyta érintetlenül.
- Az a Jassal vagy?! - sikolt Nashua.
Hátralép, félrehajtott fejjel bámulja a férfit, majd váratlanul felugrik rá. Karjával a nyakát, lábával a derekát öleli, s miközben arcát csókolgatja, s lázasan turkál a hajában, hangosan ujjong változékonyan mély, simogató-borzongató hangján:
- Te vagy a bálványom! Minden rólad zengő dalt ismerek! Adj egy lantot, és én bármelyiket eléneklem neked! Te vagy a hősöm!

Jassal azon fáradozik, hogy megszabaduljon a sörényében kurkászó ujjaktól, lefejtse derekáról a mozdíthatatlanul szorító combokat, hogy lerakja s lehűtse a fruskát, ám az úgy tapad rajta, mintha hátralévő életében ott akarna ragadni.
- Nem vagyok hős, sem a tied, se másé! - tiltakozik a férfi.
Tovább feszegeti magáról a lányt. Mivel képtelen különválni tőle, váratlanul felhemperedik, így remélvén lemorzsolni koloncát. Csakhogy a hempergőzés felfokozza az amúgy is feszes testi közelséget.
Jassalt a lány fölötti helyzetben ejti gondolkodóba a szorosság.
A földhöz préselt Nashuát mélységesen felháborítja.
- Hohó! - kiabál az összes végtagjával változatlanul csimpaszkodó lány. - Eressz azonnal! Én még szűz vagyok, s az is szándékozom maradni! Na persze, nem mindörökre, de ez nem rád tartozik! Mássz le rólam, ha becsesek a tojásaid! Különben tüstént lepényt sütök belőlük egy forró kövön! Szégyelld magad!
Jassal elvigyorodik. Megmozdítja csípőjét. Látja elkerekedni a csitri szemét. Ám az tágra nyílt szemmel is a combjai közt szorítja az ő derekát.
- Ha elengedsz, felkelek rólad - ígéri a férfi.
- Jól tennéd! Már éppen ideje! - csattan a felelet.
- Akkor hát eressz, vakarcs!
A combok szorítása fojtássá fokozódik.
- Kövess meg! Most azonnal! - parancsolja Nashua.
Viador tovább vigyorog.
- Így is jó - nyögi levegőfogyottan. - Akkor most megerőszakollak. Na persze, nem jókedvemből!
- Hanem miért? - hörren a szűz.
- Legszívesebben elfenekelnélek! Ám nem férek a hátsó feledhez.
Nashua leteszi lábait, és lelöki magáról a férfit. Felül, a fenekén csúszik arrébb. Összehúzza mellkasán az inget, változatlanul kerekre nyílt szemmel bámul Jassalra.
- Tudod, talán nem is bánnám, ha megölelnél - suttogja. - Kicsi korom óta kívülről fújom a Viadorok nevét! Druth. Gerbert. Ők sajnos elestek a végső harcban. Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas. Ők megfogadták, hogy ha a Fivérek rosszul uralkodnak, visszaveszik tőlük a hatalmat. Szavukat megtartották, útnak indultak, hogy elűzzék a zsarnokokat, de nem jártak sikerrel. Mind a négyen a palota pincebörtönében raboskodnak, ha élnek még egyáltalán. Végül Jassal. A Hitevesztett Viador, akit Deniq a Halál Kertjében tart fogva, hogy megtörje nyakasságát. A nép téged vár! Apám és bátyám úgy emlegeti nevedet, mint a szabadságistenét! Megengeded, hogy leboruljak eléd?
- A közelembe ne jöjj! - jajdul a férfi. - Rimánkodva kérlek, verd ki a fejedből, hogy bárki is rám vár. Ezek az ostobaságok engem rég hidegen hagynak. Többé nem tusázok senki hatalmáért. Azért jöttem, hogy beszéljek raboskodó társaimmal. Ennyi és nem több a megbízatásom.
- Hős létedre nem beszélhetsz így!
- Mi következik ebből? Az, hogy: NEM VAGYOK HŐS!
- Jaj, dehogynem! A Viadorok megtörték a birodalmat érzelmi és szellemi sötétségben tartó Szörnyetegek uralmát…
- És mire cserélték? Más szörnyetegek uralmára!
- Téged menten visszazárnak a Halál Kertjébe! Te még most is züllött vagy!
- Te pedig túlságosan gyerekes. Figyelj, vakarcs! Visszaülünk a lóra. Elviszlek apádhoz, tartson meg, vagy adjon férjhez, habár azt a boldogtalant már előre sajnálom, aki téged a nyakába vesz. Én pedig megyek a dolgomra.
- Ne merj még egyszer vakarcsnak nevezni! Tudok kardozni! Nyilazni! Lándzsázni! Megöllek!
- Szörnyen zajos vagy - sóhajt Jassal. - Na, repülj föl a lóra!
Nashua tüstént eleget tesz óhajának.
Elrugaszkodás nélkül, helyből pattan a nyeregbe. A mozgását bámuló Viador még alig hisz a szemének, mivel szerinte az ilyen ugrás kivitelezhetetlen, amikor a táltos farokfelvágva elszáguld a vakarék szűzzel, így aztán ő kénytelen tovább kétkedni a látásában. Midőn felfogja végre, hogy csakugyan rútul cserben hagyták, és a máris kőfáradt két lábán kell megtennie a visszavezető utat, szitkozódva indul a város felé.

Az erdőszéli fák közül kikanyarodó ösvény virágkárpitos réten emelt házikóhoz közelít.
A kalyiba félköríves ajtaján kilépő anyóka pazar színű szalagokkal ékes, sok-sok copfocskát, bokáig érő tarka ruhát és színes kötényt visel. Öblös csuprot cipelve a guggolni tetszően alacsony épület oldalához készített asztal mellé sétál. Leteszi edényét az ott sorakozó ibrikek, fazekacskák és göbrék közé. Felkap egy sötét kérgű, sokfelé ágazó, rövid gallyfélét, megritkult fogai közé harapva tör belőle egy darabot, és sebesen rágni kezdi.
Megállítják a lovakat, köszöntik a mamókát.
A merő párna és pufókság arcú, kökénykék szemű néne szótlanul rájuk hunyorít. Állkapcsát jobbra-balra lengetve, szorgalmasan rág tovább. Az asztalra készített tálak tartalmát rakosgatja a kisebb-nagyobb, karcsúbb, pohosabb, áttetsző és mázas falú edényekbe.
Az egyik tálon különféle színű és formájú virágfejek, -füzérek és szirmok hevernek, a másikon piros, bíbor, sárga, aranyló és rózsás gyümölcsök illatoznak. A következőn apró tököcskék kacérkodnak, hosszúkásak, gömböcök, farkincás végűek, rücskös felületűek. Van még ott száznyi árnyalatú és alakú bogyó, bodocs és bingyó, valamint szagos ágacskák, tövisesek, kerek, karéjos, fogazott és szálas levélkéjűek. Továbbá pillangószárny, madártoll, férgecske páncélja, macska bajusza, tojás százféle. Az utolsó tálon muzsikás szenvedélyű tücskök-bogarak hevernek lusta kábulatban.
Az anyóka mindenből tesz valamennyit az összes edénybe, utolsóul a döngicse bogarakból markol, s ezenközben lankadatlan buzgósággal csattogtatja állkapcsát. Amikor a göbrék, ibrikek és fazekacskák megtelnek, egyenként megrázza azokat, majd feneküket is az asztallaphoz kocogtatja, tömörítési céllal. Ezután sorban föléjük hajol, és a tetejükre pök egy-egy dózisnyit az összerágott fakéregből. Bevégzésképpen oly íves gesztussal kanyarítja a fedőt az edényekre, mintha e mozdulattal csapdába ejtve, befogná a fényt a kompótok számára.
A harcosok eltorzult arccal fintorognak a köpködőre.
Egyszercsak elfogy a rágadék. A néne kevéske fogával a bámulókra mosolyog, és így szól:
- Elrakom a nyarat. Télen aztán lesz fűszerillat, ziháló zenebonálás, mézlő fények, simogató meleg és részegségvarázs! Akkor újra bekívánom a férfiakat az ágyamba! Feltéve, hogy nem jeges a lábujjuk. A hideg láb irtó lehangoló, nem igaz?! Na, készítek még eltartó-port!