Az igen-igen apró településre érkezve Redford lassított. Összetalálkozott a fásult mezőny néhány tagjával. Turista módra nézelődtek valamennyien, visongó gyerekek gyűrűjében. Tatina egy kétéves forma kislánnyal játszadozott az árokparton. Cady fel-alá rohangált fényképezőgépével. Ezt a tevékenységet Redford érdekes kíváncsiságnak találta, tekintve a település lerobbant voltát. A költő-fotóriporter azonban talált témát bőven, és ez nem is a gúnárnyakúra tartozott.
Christa a testőrre rivallt:
- Hol hagyta Athénát?
- Ott, ahol volt. Kómában, azt hiszem.
Christa vicsorított.
- Azt mondta, hogy bízzam magára!
- Megtette, jól tette, nem!?
A közelükben egy lezserül öltözött indián anyóka kötögetett. Szaporán bökdösött hétmérföldes tűivel, zsolozsmázott hozzá. A sarkán guggolt, úgy tetszett, évszázadok óta. Néha felpillantott, és kevéske fogával az idegenekre mosolygott.
Maszatos gyerkőcök ugrándoztak körülötte, mint szemfényvesztők. Kórusban ordítoztak:
- Egy fordított, egy hiro-sima, békét köt a nagymama!
A nagymama időnként elengedte a jobb kezében tartott tűt, és felragadott maga mellől egy-egy követ, hogy közéjük vágja. Azután folytatta munkáját.
A megfutamított gyerkőcök lassanként visszamerészkedtek, és újra rázendítettek a dalra.
- Egy fordított, egy hiro-sima, békét köt a nagymama!
- Mit köt? - kérdezte Ronald Negri szórakozottan.
- Békét - tájékoztatta Redford, és mind sűrűbben tekintgetett abba az irányba, amely irányból egyáltalán nem jött senki, legkevésbé Athéna.
- Kivel? - firtatta Negri. Alig néhány órája robbantotta fel magát. Nem csoda, ha kissé tompa volt.
- Mit kivel? - morgott a testőr.
- Kivel köt békét?
- Valahogy tökmindegy nekem - felelte Redford.
A gyerekek tovább visongtak.
Az anyóka letette a jobb felőli tűt, felkapott egy féltéglát, és a háta mögé hajította. Azután tovább böködött. Valami már kezdett kialakulni a két tűre dolgozott fonalból. Valami szürke, ezeréves pókfonadékra emlékeztető rejtelem.
Redford nyaka abba az irányba rögzült, amely irány Athéna útját volt hivatott megszabni.
Tatina sétált a testőr felé, karján a göndör fürtű babával. Felszólt a nyurgának.
- Nem tudja, mit köt a néni?
- Miért nem kérdezi meg tőle?
Redford egy pillanatra letekintett. A kibontott hajú szőke lány, karjában a kisgyermekkel, háta mögött a lenyugvó Nap halványuló fénykoszorújával, oltárképre emlékeztetett.
A Mária-kép hátterében az anyóka megelégelte a zsivajt. Tűit kirángatta alkotásából, és szálanként a visongó gyerekhad közé hajigálta őket, de továbbra sem adta fel sarkán guggoló testtartását. Bökői fogytával kisebb köveket keresett, ám a hosszú nap során már mindet feltakarította maga körül. Így hát be kellett érnie a mamuszával, majd a másikkal, s amikor ezekből is kiköltekezett, pamutgombócát, annak köldökzsinórján pedig remekművét vagdosta a gyerkőcökhöz.
A siserék csak erre vártak, diadalordítással felragadták a kézimunkát. Hajsza kezdődött, településszerte pamutzsinór tekergőzött.
Christa tovább forszírozta a témát, amely mintha kezdett volna a rigolyájává lenni.
- Na? Hol van Athéna?
- Elveszett? - kérdezte Tatina, és óvatosan letette karjából a kislányt.
Ronald Negri testszerte koromlott, de mintha hallása is kárt szenvedett volna. Megkérdezte, mert látta, hogy ácsorognak:
- Mire várunk?
- Athénára - felelte Christa szigorúan. Már tudott bánni a férfinéppel.
- Miért? - firtatta Negri, és ujját a fülébe dugta. Talált egy darabka kanócot, egy kevés lőport.
- Eltűnt.
Redford valamicskét fordított a lován, mivel zsibbadt a nyaka. Az út üreslett.
Az anyóka feltápászkodott sarkairól, ám alig valamivel lett magasabb. Akkurátusan lépegetve begyűjtötte papucsait, bökőtűit, s kezdte felspulnizni fonalát. Ahol szakadást tapasztalt, bogot kötött.
Körbetipegte a fényképészkedő Cadyt, lecsavarta róla a pamutot, és ment tovább. Nehezen szuszogva, háromszor megkerülte Redfordot, átvezette a gombolyagot Tatina térdei között, Negri rongyain. Ez utóbbin kissé megesett a szíve, látva kormos, szakadt mivoltát. Tűit a zsebébe dugta, hogy egyik keze felszabaduljon, aztán a tenyerére köpött, és valamelyest lemosdatta a Bombázó arcát, majd köszönetet nem várva, folytatta a gombolyítást. Feltehetően azon szándékkal, hogy a szál végén a gyerkőcökre akadjon, és nemulasst adjon nekik.

Redford eltökélten ült, lovasszoborral vetekedett.
Az út végében, a rohamosan hanyatló Nap elmosódó fényében moccant valami. Kibontakozott a fák közül, ügetve közeledett.
Egy kutya.
A sátáné, vélekedett Christa.
A kutya jött, nyelve lógott, csomókba kuszált szőre égnek meredt, szeme villogott. A lovasok közelébe érve lelassított, és egy fa tövére emelte az egyik hátsó lábát. Félelmetes küllemű állat volt.
Ronald Negri megszólalt:
- Nem véres ennek a szája?
- A pofája! - förmedt rá Christa, s a Bombázó meghunyászkodott.
Tatina sietett megnyugtatni őket.
- Athéna imádja a kutyákat.
- Az lehet - Cady furcsa pózban fényképezett egy hervadásnak indult kéményt. - Attól még felzabálhatja őt egy kutya. Volt már ilyen.
Christa szigorúan rárivallt.
- A kutya nem eszi meg az embert! Legfeljebb szétmarcangolja! Istenem! Szegény Athéna! Hogy szerette a könyveket, az állatokat, a csendet! Soha többé nem nevettet, nem untat bennünket.
- Ne mondj még nekrológot - sóhajtott Tatina. - Felboncolhatnánk a kutyát, hátha megtaláljuk a gyomrában. Talán még nem késő.
Segélykérően pillantottak Redfordra. Ő egy macskát figyelt. Girhes cicus settenkedett a fűben. Sárga szeme izzott. Azután a cicus nagyot köpve a levegőbe pattant, röptében borzolta fel az összes szőrét, majd a húsz körme leghegyén megmeredt, a gyanútlanul pisilgető kutya orrától két lépésnyire. Ott sem hagyott fel a borzolással és köpködéssel. Néha fújt is, mint a kuktafazék.
Az embermarcangoló fenevad óvatosan leült a fenekére, és hunyorgott. Ja, csak egy macska. Gondolta, letörli az orráról a köpedéket. Megmoccant.
A cicus félelmetes ordítást hallatott, és kimeresztett körmű mancsával szájon vágta az ebet.
A kutya a szeme sarkából az orrára sandított. A köpedékek közepette az még vérzett is. Gondolta, elhátrál. Mozdította volna a fenekét.
A cicus hörögve odacsapott, majd felpúposított háttal, szálanként felmeresztett szőrzettel, körmei hegyén spiccelve járkálni kezdett a rettegő véreb körül. Tökéletesen csinálta. Mindenkivel elhitette, amit ő bizonyosan tudott: oroszlán.
A kutya ájuldozott. Bekerítették. Halált is lenéző bátorsággal hátranyújtotta egyik lábát. Vaktában tapogatott. Kapott tíz-húsz pofont, de hátsó lába elérte végre a fa törzsét. Gyerekjáték volt felhátrálni a tölgyre, jóllehet a hangulat zivatarossá vált: pofonok záporoztak, macskatorok mennydörgött.
Erősen alkonyodott.
- Mire várunk? - kérdezte Cady. Kevesbedett a fény a fotózáshoz.
- Menjünk - bólintott Tatina. - Elvégre versenyzünk.
- Én megkeresem Athénát - mondta szigorúan Christa, és megragadta a kantárszárat.
Negri megrázta a fejét, mintha víz ment volna a fülébe. Odakapott, kihúzott belőle egy gallérdarabot.
- Hová megy, Christa?
- Megkeresem Athénát! - kiáltotta a lány.
Negri tovább kotorászott. Jobb fülében talált egy inggombot, aprócskát. Máris jobban hallott. Eltökélte, soha nem vesz bombát a kezébe.
- Én is megyek - közölte bátran.
Az indián anyóka egy közeli tetőn kúszott a gombolyaggal. A hervadásnak indult kémény leomlott, amikor elhaladt mellette. A néne tekert tovább.
A robaj hallatán megrezzent a lovasszobor.
- Hát jó - mondta, és vágtára fogta LSD-t. Beérte Christát és Negrit.
A tisztás üres volt. Lehajoltak a nyeregből, félrehajtogatták, áttapogatták a magas füvet. Felemelték a nagyobb köveket, alájuk pillantottak. Körbe-körbe nyargalásztak, benéztek a szélen sorjázó fák odvaiba.
Megbolygattak egy méhkast, néhány darázsfészket.
Menekültek.
Athéna nem volt sehol.