*

Vánszorgó lassan lett reggel. Ujjongva örültem neki: élve megértük.
Rohanvást igyekeztünk az irodába, elzártuk felszerelésünket, és meghallgattuk társaink röpbeszámolóit a velük történt éjről.
A hónaljig militarizált Venessa akkor bújt elő a szobájából, midőn Blick az iránt firtatózott, mi lelte Vis Majort, hogy ilyen átkozottul jó színe lett.
- Tényleg! - csatlakozott Pralin a kérdezőhöz. - Este még úgy festettél, mint a hanyagul átsütött bélszín.
- Most meg?
- Klassz vagy!
A szamuráj értem nyúlt, derékon karolt, és szenvedélyesen magához húzott. A fejem fölött Pralinre vigyorgott.
- Ô tette. Elvitt valahová.
- Tán a mennyekbe? - fanyalgott Venessa sarkon fordulva. Úgy rémlett, inkább elmenekül a válasz elől.
Vis Major utánaszólt.
- Ráérsz egy percre?
- Násznagyul hívsz?
- Mesélnék valamit. Négyfülközt.
- Gyere.
A fegyvermúzeumba vonultak.
Hajszálpontosan egy perccel később a szamuráj kisietett a szobából, kézen fogott, és a folyosóra röppentett.
Az ajtó mellett szembefordult velem.
- Nos, ki hol alszik? - kérdezte.
- Eljönnél hozzám?
- Csak hívnod kell.
- Hívlak, ha nem bánod, hogy nem sok időnk lesz. Tizenegykor két kamasz felforgatja az életemet. Cserbenhagysz?
- Azt hiszem, nem.
Méltó volt hozzám.
Hazahajtottunk.
Titanic fergetegesen megörült nekünk. A fürdőszobába is elkísért bennünket. A zuhany alá nem engedtük be.
Először ruhában fürödtünk, hamarosan anélkül. Egymást mosdattuk a gőzgomolyos kabinban, majd elzártam a meleg vizet, és kitisztult körülöttünk a levegő. Nyúlánk vízcseppek futkostak a jégcsapmintás üvegajtón, a sirályfehér csempén, testünkön és hajunkon. Összefonódtunk, fulladoztunk az arcunkba áradó hűs víztől, a csókoktól, nekihevesült szívdobbanásainktól.

Földig érő köntösbe bújtam szárítkozás gyanánt, ruháinkat feletettem a mosógéppel. A szamuráj frissen facsart narancslével várt a konyhában, hálából elsiklottam afölött, hogy milyen állapotokat idézett elő a nektár létrehozásával.
Titanic lenn maradt a lépcső tövében, midőn kéz a kézben a hálószobába siettünk. Egymással szemközt térdeltünk az ágyon, szavakkal szótlanul; pillantása lesimogatta vállamról a puhán kövér frottírköpenyt, az enyém kibontotta derekán a törülköző csomóját, mígnem mindkettőnk tekintete megolvadt a melegségtől.
Összesimulva elnyúltunk egymás mellett, felkönyököltem és fölé hajoltam, magára vont, s tovább néztem vonásait, ő az enyémeket. Gyönyörködtünk a velünk játszó szépségben, amíg látni bírtunk, hiszen soha más alkalommal nem foszlott le álarcunk, nem engedtük érzelmeinknek, hogy megmutassák magukat: áttűnve és túltündökölve zártságunkon.
Úgy aludtam el, mint aki szakadékba zuhan; mintha magába szippantott volna a titkok mélye, ahová vágytam. Túl gyorsan vittek alá, hé! kiáltottam, torkomba tolult belső szervekkel, félve, hogy szétszakadok. Erővel tágra nyitottam szememet, s ettől lebegővé lassultam, puhán ereszkedtem lefelé.
Az odalenni lusta világ oly jó szagú, meleg, békés és szuszogó volt, akár egy szalmán pihenő tehén. Bókoló lombok öleltek körül, vajsárgán ködlött át rajtuk a magasból alácsorgó napfény. Hozzám dörgölődzött a motoszkáló állatok, megzörrenő levelek és a sziszegő fény csendje, az élet légvételeiből szőtt, igazi csend.
Végignéztem magamon: széles öv feszült derekamon, tört kagylóval díszes nyelű tőr függött rajta szoros tokban, finom érintésű, rojtos szegélyű bőrruhámnak combközéptájt vége szakadt, óarannyá napsütött, izmos lábamra térdig érő puha bőrcsizma simult. Felemeltem a kezemet.
Az sem az enyém volt, és az is én voltam.
Ujjaimat különös szépségű gyűrűk ékesítették: eleven katicabogár, szitakötő, pillangó; karomon színpompás kígyó tekergőzött. Megérintettem a hajamat, s tudtam: a sisakfrizurás lány vagyok a combomról, a kínai rajza.
Egy feketéllőre érett gyümölcseinek súlyától görnyedt szederbozót mögött felfedeztem fehér foltokkal tarkált sötét lovamat. Megérintettem bársony orrát, összehajtottuk fejünket, a hátára szökkentem. Kinyargaltunk a fák közül, harmatos fűben suhantunk; száraz, selymes, különös köd szállt ránk, és magába nyelt.
Azután újra derengeni láttam a világot, fenyő illatú gerendák borítottak fölém mennyezetet, fahasábokból rakott tűz lobogott mögöttem, a vállamra terített takaró csípős, finom testpárát lehelt magából: a lovamét. Térdeim között barna bőrű férfi feküdt, ölére ereszkedtem, néztem arcát, furcsa fátyolon, az ereimben száguldó vér színén keresztül. Hosszú fekete haja szétterült a feje alá hajtogatott ruhákon, arcvonásai lágynak, gyengédnek, sugárzónak tetszettek; keskeny, enyhén ferde résben rejtőző szemének sötét írisze zölddé olvadt, magához vonzott és elnyelt, szelíden, miként a szerelem.
Később nyurga szálú fűben térdeltem a dombtetőn, gyermekfejnyi, duzzadtra érett gyümölccsel kezemben. Törékeny asszony ült mellettem kígyóbőr ruhában, oly törékeny, hogy már-már áttetsző, tündeszép arcán gyöngyfényű könnyek gurultak, fényesen ragyogó ruhájára hullottak, és elfakították azt. Nevén szólítottam, Derina!, nem felelt.
A gyümölcs húsába mélyesztettem fogaimat, édes levét szürcsöltem. Lenn a völgyben pengék csattogtak villódzva, és újabb lovasok érkeztek további pengékkel; lobogó hajú, durva prémekbe burkolt, vad férfiak, zömök, csimbókos szőrű lovaikhoz hasonlatosak, s mintha kardjuk vasával hajigálták volna a napfényt, aprították volna holt darabokra a világot.
A hosszú hajú férfi egyedül küzdött ellenük, az ő kardja nem tündökölt, a pengét vastagon bevonta a vér, hullák hevertek körülötte, mégsem fogyott az ellenfél; lovak ágaskodtak fölé, a magasból lecsapó vasak szétszabdalták ruháját, vállát, karját, átdöfték lábát, felhasították hátát. Mígnem térdre roskadt, saját vérébe; bár életereje szökött, kardja alig fáradt, nem engedte közel a hordát.
Megint seregnyi lovas érkezett, vezetőjük mereven fogta a szárat, a gyengülő harcoshoz léptetve, kivont karddal a földre csusszant, és leszelte fejét. Harapdáltam az édes levű gyümölcsöt, a tündeszép asszony elfakult mellőlem, a horda vezére a fekete hajba markolva felemelte a fejet, leköpte és eldobta, társai leugráltak lovukról, üvöltöztek diadalukban, és rugdalták a gyertyaviasz-sárga, halott arcot. A hordafőnök rám nézett, előremeresztett pengével felém indult, sarkamon ülve vártam, combomra szorított kezemben a tőrrel, s amikor fölém tornyosult, megneveztem ôt, és alulról döftem Firio testébe a vasat, és megforgattam benne, rám fakadt a vére, majd rám zuhant ő is, és a vállai körül hintálló prémpalást letakart bennünket.
Aztán kőfalakkal közrezárt ablaktalan, nyirkos cellában nyitogattam szememet, és semmit sem láttam a sötéttől, napok múltak, nappaltalanul, víz, gyümölcs és emberi hangok nélkül, mígnem fáklyafény lobbant a szürke falakra, két foglár kétfelől felragadott és elvonszolt, hamis mosolyú asszony dézsába lökött, égető vízzel lesúrolt, még lélegző virágokat dugdosott hajamba, fehér ruhát borított rám, díszes ajtó elé kísért, és elillant. A feltáruló ajtóban magas, fekete ruhás, sima arcú férfi állt, tudtam nevét, nem mondtam ki.
Jardin karon fogott, a teremnyi szobába vezetett, roskadó asztalhoz ültetett, szemközt a hatalmas, függönyös ággyal. Étellel kínált, szőlőfürtért nyúltam, fogaimmal csíptem le a szemeket, mindegyiken más-más arcot láttam, a gyöngyöt könnyező asszonyét, a halálra hagyott harcosét, a kimetszett zsigereiért hördülő Firióét. Jardin borostyánszín borral kínált, elvettem a kelyhet, az ágyhoz sétáltam, s az vérbe borult, elmentem mellette, felléptem az ablakpárkányra, kitártam karjaimat, és elvetődtem, zuhantamban borcseppek permetezték arcomat, a mélyben ezüstös csík fénylett, a folyó, repültem felé.
És újra az óriási tükör előtt álltam, mint ébren annyiszor, a Derina gardróbszobája melletti folyosón, a mesebeli sárkányhölgy bőréből varrt ruhát próbáltam, szemből néném nézett vissza rám.
Nem álmodsz, mondta, oly sokszor testet öltöttünk és levetettük, és még megannyiszor újra kezdjük, örökkévaló lelkünk akarja így: ismételteti a bámulatos életet, mindig egyetlenként, sosem ugyanúgy; ezerképpen megláttatja velünk, miként a kaleidoszkóp: aki gyönyörködni tud, édes örömét lelheti benne.
Derina, sóhajtottam, de már a forgó körhintán ültem, igazi lovon, a fehér foltos fekete ménen, gépzene csilingelt körülöttem, oly tiszta hangú, akár a vékony zsinegre függesztett hegyikristályok széljátéka, átellenben a szamuráj fogta vibráló izmú, fekete lova kantárszárát, és helyén volt a feje; velem szemközt Firio kaptatott üvegszemű, meredt vonású műparipán, mögöttem Jardin ült tömjénbűzt árasztó, kóccal kitömött rongylován, őt Laila követte felnyergelt zsámolyán, nyomában Venessa sarkantyúzta olajfényű acéltáltosát.
A karusszel pörgött-forgott, egyre sebesebben, mígnem kifehérültek, el- és összemosódtak a környező arcok, mintha a tájfun tölcsérét láttam volna, közvetlen közelről, a mélyében ülve; szorosan markoltam a szárat, nehogy lesodródjak, hajszolt lovam elhagyta a felém kapdosó Firiót, utolérte a szamurájt. Összehajolva egymásba kapaszkodtunk, a többieket hányta-vetette a körhinta, végül a semmibe centrifugálta mindüket; a vijjogó Venessa mellettünk suhant el, penge körmöket meresztve nyakunknak.
Lassan szelídült a forgás, körvonalazódott a külvilág, a Nap velünk pörgött egy gömbölyű hárskorona hátterében, az odaveszett lovak helyére újak nőttek; valódi, gyermeköröm-szépre színesített körhinta lovak, és kristálymuzsika csengett-bongott a karusszel lépcsőjén ülő Derina kezében tartott fadobozból.