Mogorva enyhén morbid látványt nyújt. Laza tartással terpeszkedik a fotel mélyén, a mintafogsorral játszadozik. A korábbi ütések árnyéka az arcán tarkállik. Meglehetősen fáradt benyomást kelt.
- Jó estét - köszöntöm. - Még nem írtam meg a jelentést.
- Ne felejtsd el belevenni az iménti lövöldözést.
- Megvárod?
Leteszi a fogsort. Bevonja kinyújtott lábait, lustán felemelkedik a fotelból. Megint nem hiszek a szememnek: italt tölt magának, bele is kortyol. Az egykor absztinens mostanában gyakran teszi ezt, s őt ismerve, ez csak egyet jelenthet: lerongyolódtak az idegei. Ennek ellenére faarcát viseli, a rezzenetlent. El tudom képzelni, hogy a kínzócölöpre kötözve, tomahawkokkal megtűzdelve sem vágna beszédesebb képet, nem, ha éppen zsigerelnék, elevenen. Mogorva úgy tesz, mintha nem volnának idegei. Nyilván érzéstelenítő nélkül húzat fogat, altatást mellőzve veteti ki a vakbelét, epekövét. Indián.
Elmegyek mellette, feltérdelek az íróasztal előtti székre, és papírt, tollat ragadva az öklömre támasztom az államat. Nem jut eszembe semmi. Persze, a rövidzárlat. Ha megjelenik a pasas, kimegy a biztosíték.
Megáll a hátam mögött. - Eleget hülyéskedtél. Fordítsd felém a másik feledet.
Felülök az asztalra, egyik lábamat a székre lendítem. Szembenézek a pasassal, akit szeretek, aki szeret, de azt hiszi, ha elmegy tőlem, jobban ügyelek a bőrömre, mint ha mellettem lenne, aki mindent megpróbál, hogy vigyázzon rám, még ezt is.
Mogorva egy percig viszonozza a pillantásomat. Mit sem szól, mégsem lepődöm meg, amikor hozzám lép, és magához szorít. Arcát a hajamhoz simítja, vállára ejtem a fejem. Némán hajtogatom, miként a hasonló helyzetekben illendő: a hülye, a hülye, a hülye. Mellemen érzem nekilóduló szíve öklözését, az én mellkasomban is számlálhatatlanok a dobbanások. Elharapódznak rajtunk a meghitt szerelmes tünetek. Reagál a test, lévén ez a dolga.
Csakhogy az én lelkiismeretem nem tiszta, most nem.
Eltolom magamtól Mogorvát. Tudom, nem akar beszélni az elmúlt hetekről. Nem tudom, mi egyébről beszélhetnénk.
- Nem lehet szabadulni tőled - közli szemrehányóan.
- Ugye? Szétrágtam a küszöbödet, reggeltől estig rinyáltam az ajtód előtt, hogy bocsásd meg az én vétkeimet, ámen.
- Nem azért vagyok itt, hogy rávegyelek módszereid megváltoztatására. Jöttem, hogy tudd: én adom be a derekamat. Mostantól teszel, amit akarsz. Nem volt könnyű erre az elhatározásra jutnom.
- Képzelem - fanyalgok.
- Gondolj bele. Az utóbbi napokban túl sűrűn találkoztunk. Emberfeletti erővel tartózkodtam attól, hogy rád vessem magam.
- Hé, egy pillanat. Mielőtt vetődnél, tudnod kell, hogy sem te, sem Wyne nem bánt kesztyűs kézzel a lelkemmel. Egyszerűen vérig vagyok sértve. - Kezdődő vigyorát gyorsan lehervasztom a folytatással: - Olyan hevesen megsértődtem, hogy fogtam egy krapekot, ezúttal istenigazából. Nem úgy, mint a minapit, akivel csakis azért borultam össze, hogy elcsenjem tőle a stukkert.
- Emezzel istenigazából? - kérdezi Belloq.
- Emezzel igen. Ráadásul meg is hatódtam tőle.
- Hogyan vigasztaljalak meg? - tűnődik barátságosan.
Ahogy elnézem, ő is vigasztalásra szorul. Elfelejtett indián maradni. Míg ő újabb ital után néz, cigarettára gyújtok. Nem sürgős a dolog, ha mostanáig ráért.
- Akkor tehát mitévők legyünk? - kérdezi kisvártatva.
Nézem a tarkóját, széles vállát, keskeny, izmos csípőjét. Pár perc, és minden korábbinál jobban meghatódom. A pasast ismerve nem mindennapi erőpróba meghiúsulása lehet az ittléte. Saját küzdelmeimről megfeledkezve elhagyom a menedéket nyújtó asztaltetőt, és megkerülöm a whiskyző embert. Elveszem tőle a poharat, a hamutartóba pottyantom a cigarettát. Nézem az arcát, de csak a fáradtságot látom rajta. Megint ura a vonásainak.
- Hallgass ide, Indián. Nem tudom, mi teszi, de förtelmes az élet nélküled. Lehet, nem a te érdemed. El akartam menni innen. Hallottam, te is ezt forgattad a fejedben.
- Denisa, hallgass. Vagy mondd inkább, hogy nincs szükséged rám.
- Dehogy mondom. Szeretlek, Daniel.
Nem felel. Továbbra is a korábbi vallomást emésztgeti, s kezd gyomorbeteg benyomást kelteni. Szilvamagot formázó szemei összeszűkülnek, első figyelmeztetésként. Minthogy Daniel Belloq roppant komolyan veszi magát, mindamellett bebizonyította, arra is képes, ami az elmúlt hetekben történt, valamint, mert ezerszer a számba rágta, milyen kényes bizonyos dolgok tekintetében, elérkezettnek látszik az idő állásaim feltétel nélküli feladására. Vagy megint elmegy, és legközelebb, ha már muszáj lenne rám vetnie magát, inkább levagdossa kezét, lábát.
- Kicsit eltúloztam, Daniel. Nem volt "istenigazából", de megfordult a fejemben. Olybá vettem, hogy vége köztünk a románcnak, s ha vége, szabad vagyok, nemde? Mit akartál bebizonyítani az elmúlt hetekben?
- Időre volt szükségem, hogy végiggondoljam a történteket.
- Őszintén szólva az eszedért szerettem beléd. De ha te hetekig gondolkozol egy nevetséges ügyön, meddig töprenghetsz komoly dolgokon? Hanyatlik a szellemed. Ha teljesen meglágyul az agyad, mit kedvelhetek még rajtad? Kezdetben azt hittem, golyóálló a bőröd, tudsz repülni, két-három éltű vagy. Aztán lelőttek, és te, mint a legtöbb eleven szervezet: majdnem belehaltál. Olyan vagy, akár mások. A Superman-legenda szertefoszlott. Ha már az agyad is átlagos, mit szeressek rajtad?
- Bámulatosan le tudod egyszerűsíteni mindazt, ami nekem hetekig tartó fejtörést okozott.
- Mert ilyen egyszerű. Legközelebb ne is töprengj, bízz rám mindent. Én majd megmondom, mi a teendő. - Azt hiszem, ennyi elég lesz. Régimódi a pasas. Átfonom a nyakát, megcsókolom. Ha még vonakodna, szorosan hozzásimulok. Nem mintha az első élmény várna ránk, nem is a századik. Az élmények számolatlanul is mindannyiszor megújulnak, s talán épp ebben a tulajdonságukban hordozzák a csodát.
A pasas beadja a derekát, elvégre ezért jött. Nem tudom, milyen lehet egy szenvedélyes indián, de Mogorva arca életre kelt. Martin tévedett, a cipzáras szoknya nem ejti kétségbe pasasomat, sőt. Elképesztő ötleteket ad neki. Mintha valamennyi villámzár mögött lehetne valami rendkívüli, precízen végigkutatja mindet, s végül megállapítja, hogy ezt a darabot semmiképp sem szabadalmaztatná erényövként, ellenkezőleg.
Jóval később egymás mellett heverünk a széles ágyon. Bőrünkön veríték csillan, beleborzongunk, amikor felszárad. Daniel ujja hegyével a műtéti metszést cirógatja medencecsontom közelében.
- Szólhattál volna - dünnyögi halkan.
Nem vitatkozom. Amíg a fájdalom és az ájulat nem jelentkezett, legfeljebb gyanítottam, hogy a régi vágy teljesül. A katasztrófára valló tünetek pedig mindjárt el is oszlatták a reményt.
- Felére csökkentek az esélyeink - figyelmeztetem.
- Megkettőzhetnénk az erőfeszítéseket.
- De nincs több dobásod, Daniel.

Reggel mennyországra ébredek. Lustán nyújtózkodom az ágyon, a narancsvörös Nap fényében fürödve, melegedve, s mélyen beszívom a körülöttem terjengő kávéillatot. Hát ez az.
A fürdőszobán keresztül megközelítem a csodás illat forrásvidékét. Reggelim is készül, tehát igen elégedetten telepszem egy székre, még a szokásos ébredés környéki mogorvaságom sem vesz elő. Elgyönyörködöm a kitűnően emancipált Daniel házias tüsténkedésében.
Valósággal ábrándos a hangom:
- Ha mégis összejön valaha egy gyerek, eszményi körülmények között nőhet fel.
Erre a végszóra Martin érkezik. Még nem kelhetett fel igazán, zsémbes arckifejezése, trópusi pizsamája nem erre vall. Rávigyorog imádott Belloqjára, de szinte nyomban elkomorul:
- Ne állj kötélnek, Daniel. Ha Denisa gyermekáldásról beszél, az én lelki szemeim előtt a következő képsor jelenik meg: a magzat kihordása és világra hozása éppúgy reád hárul majd, akár a kávéfőzés, mosás, takarítás. Máris látom, amint ott görnyedsz a teknő fölött, és mocskos pelenkákban vájkál az a két szép, erős kezed, Daniel.
Keresem a keresetlen szavakat, de Martin nem ad időt. Lélegzetvételnyi szünet után nekem ront:
- Az éjjel még átejthettél, tesó.
- Istenem. Tudod, hány óra van? Korán kezded a cirkuszt, Martin. Feküdj vissza - mormolom.
- Ki hordta a gatyáimat? Ki fetrengett az ágyamban? Ki fürdött a tusom alatt? - A felbőszült Martin hajszálra olyan, mint egy szóló héttörpe. - Ki ivott a teámból? Ki nézte, hallgatta a kazettáimat? He? A takarítónő? Nyilván nem. Akkor ki a csoda?
- Más nem lehetett, csakis a takarítónő - felelem könnyedén. Szemem Danielen.
A szóló héttörpe minden tapintat híján tombol tovább:
- Azt még el tudom képzelni, hogy belefetyelte a teát, miközben videózott. De miért az én ágyamban, az én gatyámban? És miért az én mosdókagylómnál borotválkozott végül? Ha nem tudnád, olyan erős, fekete szőrzete van a takarítónőnek, hogy szinte belepte a tükör alatti polcot.
- Martin? Hazamennél? - kérdezem fáradtan.
Nem megy haza. Két ujjal összecsippenti az orrát. - Olyan szimatom van, mint kevés kutyának. Azért nem hurcolom fel magamhoz a csajokat, mert napokig érzem utánuk az idegenszagot. Egész éjjel forgolódtam. KI FEKÜDT AZ ÁGYAMBAN? Ki használta párnámat, takarómat?
- Tényleg. Kicsoda? - érdeklődik a hű barát, Mogorva.
- Egy ilyen nyaralás után mindenekelőtt akklimatizálódnod kell. Hidd el, egy-két nap múlva minden rendben lesz körülötted. Elszabadult a fantáziád, Martin.
- Az előbb a takarítónő, most a fantáziám. Vizesen tetted el a gatyámat. Felvettem volna, de kész hólyaghurut. Nézem a mosógépet: csak nemrég használtad.
- Miért kell ezért üvöltözni? Rendbe tettem a cuccaidat.
- Iszol egy kávét, Martin? - kérdezi Daniel.
- Teát! Teát szeretnék inni! Jó, kérek egy kávét. - Martin lerogy egy székre velem szemben. Szemrehányó tekintete fejcsóválással váltakozik. - Az egész kontinens tudja, hogy a nővérem utál takarítani, de nem is tud. Az sem titok, hogy házvezetőnek tart téged, Daniel. Most azt hiszitek, azért lettem ideges, mert rendet csinált? Hát ez az! Látszik, hogy ő csinált rendet! Mezítláb mászkálok a szőnyegen. Belemegyek valami nyirokba. Felkapom a talpamat, nézem. Megkapargatom a szőnyeget. Esküdni mernék, hogy vért mostál ki belőle, de azt sem rendesen. Kit mészároltál le a hálószobámban, te szerencsétlen?
- Agyadra mentek az ostoba horrorfilmjeid - próbálkozom ernyedten.
- Ezek után megkapargattam az ágyhuzatot is. Aztán fogtam egy kést, és felhasítottam a kárpitot.
- Mit csináltál?
- Fel-ha-sí-tot-tam. Abba az ágyba úgysem feküdnék bele többé. Majd veszek másikat. A fel-ha-sí-tott huzat alatt vérfoltokat találtam! Ne mondd, hogy azon etted a beefsteaket!
Daniel kitölti a kávét, és közénk telepszik. Fürkész pillantása dermesztgeti a véremet.
Martin zavartalanul folytatja: - Hány áldozatod volt, Den? Miért nem a fürdőkádban daraboltad fel őket? Esküszöm, a nővérem becsavarodott. Legközelebb lecseréltetem a zárat, ha kiteszem a lábam a lakásból.
Míg a két komor férfiú hosszas hallgatásba burkolózik, kavargatom a kávémat, és bámulom az ablakkal szemközti plakátokat.
Daniel megjegyzi: - Válaszodat várjuk.
- Úgy festek, mint egy mészáros? - vonogatom a vállamat duzzogva.
- Nem?! - Martin már ordít velem. - Az őrültjeitek is normális ember módjára élnek a többiek között. Csak hébe-korba szabadul el bennük az állat. Lehet, hogy nem is emlékszel, mit tettél? Retrográd amnéziád van. Kezeltesd magad.
Mogorva megdörzsöli állán a borostát. - Louist is foglalkoztatta a kocsidban látott vér. Azt egy percig sem hittük, hogy a csaknem két hónappal ezelőtti méhen kívüli terhességedre kenheted a dolgot. Hazahoztál valakit, egy sebesültet. Talán éppen a tengerparti csatából. El tudom képzelni rólad, Denisa. Hazahoztad, ápolgattad, hogy te beszélhess vele. Lehet, hogy ezért bőszültek fel tőled az El Diablóban. Valaki látott talán? Így kellett lennie. A tegnap esti lövöldözés is ennek következménye lehet.
Martin egy varázsló mozdulatával teszi az asztalra összeszorított öklét. - Mit gondoltok, mit tartok a kezemben? Nővérem takarítása után találtam. A szőnyeg és a fal közötti résben. Nem csoda, ha éjjel lövöldöznek a palik a lépcsőházban. Mondd, Den! Válságba jutottál volna? Nem tudod, hol a határ zsaru és gengszter között? Na, mi van a kezemben?
- Talán elgurult néhány lábujj, amikor az áldozataimat trancsíroztam. Vagy egy fül - találgatok. Nem nézek rájuk, merőn bámulom a plakátokat az utcai hirdetőoszlopon. Egytől egyig alsónadrágot reklámoznak.
Martin kinyitja öklét. Tenyerén egy töltény fekszik.
Igen, már emlékszem. Nem volt könnyű kimunkálnom Marcel combjából, hirtelen felindulásomban a hátam mögé hajítottam, és soha többé nem kerestem. Nem is én találtam meg. Vajon él-e még Marcel? A Biblia helyett Mogorvát tartottam a fejem alatt. Ahogy e pillanatban áll a szénám, majdnem bizonyos, hogy a következő éjszakán eleget tehetek az orvosi előírásnak, összes hálótársam az örökbecsű könyv lesz.
- Nos? - kérdezi Mogorva. - Ki feküdt abban az ágyban?
- Nem tudom - felelem őszintén.
Martin tragikus ábrázattal bólint.
- Ez vagy te. Ez a hézag veled, nem is csoda, ha Daniel elköltözött tőled. Ezt nem lehet kibírni, Den. Mindenkit az őrületbe kergetsz magad körül. Nem merünk szeretni téged, mert nem tudhatjuk, mikor kell eltemetnünk. Éjjel-nappal azon fáradozol, hogy minél gondosabban megássad a saját sírodat. Ebbe mi is belezavarodunk! És a legcsekélyebb jelét sem látjuk annak, hogy valaha is fel akarnál hagyni ezzel az őrülettel. Nesze, a golyóbis! - Martin távozik.
Várok. Várom, mit mond most Mogorva.
Néhány percig csendben nézeget. Végül felemelkedik, arca indián. A székláb végigcsikorog a padlón.
Befogom a fülemet. Nem hallom az ajtócsukódást.