A háború bestiális őrültség.
Leonardo da Vinci

Egy meghaló

Ott keress értelmet, ahol van. Itt nincs. És mégis, folyton ezt kattogja egy hang a fejemben: miért, miért, miért? Nincs válasz. Vagy csupán efféle akad: csak. Mert lehet.
Miért lehet? Ez nem Európa?
Hát, ez egy körkörösen elvont fogalom. Mit jelent az, hogy Európa, európaiság? Azt, hogy többé-kevésbé betartod a tízparancsolatot? Végtére is az hit- és vallásfüggetlen, bárkire érvényes erkölcsi szabálygyűjteménynek tekinthető. Miszerint ne ölj, ne lopj, felebarátod ezét-azát el ne kívánd, és így tovább.
Az ordítozó, röhögcsélő fogolyhajcsárok fontos személynek, nagyon valakinek érzik magukat. Fegyvereik hatalomérzetet adnak nekik. S mit vesznek el tőlük? Ezen kívül mindent, ami emberi. Géppisztollyal a kézben mindez nem látszik, és nem is fontos számukra.
Poros, kihalt, részvéttelen úton vánszorgunk a kamaszos szilajsággal fickándozó, szedett-vedett hóhérok karéjában. Púposnak rémlünk a hamarosan holt fölöslegessé váló holmikkal teletömött hátizsáktól, vagy vállra vett sporttáskánk szíja vág a bőrünkbe. Görnyedten lépdelünk, mindegyre lassulón, már-már csoszogva, nem csupán a lelki-fizikai kimerültségtől.
Amikor nemrég feltűnt előttünk az omladt vaskerítéssel övezett, lapos tetős, hajdani gyár- vagy raktárépület, rádöbbentünk: az lesz a végállomás. Bármily csüggedtek vagyunk is a hosszú ideje tartó éhezés, félelem, megaláztatás hatására, bárhányszor vágytunk is arra, hogy legyen már vége, most mindnyájunkat megrémít a testközelbe tolakvó halál.
Az égboltra meredek. Mielőtt behajtanának a hodályba, ez az utolsó szabadtéri pillantás még feljuthat a magasban kandikáló kémműholdra. Tudom, mily patetikus és teátrális, miszerint még egyszer, utoljára azok szemébe nézek, akik tehettek volna valamit a minket sújtó szörnyetegség ellen. Jelen helyzetben jogosultnak érzem magam mind a pátoszra, mind a színpadiasságra. Megengedem magamnak, hogy sírjak, dühöngjek. Megengedem, mégsem teszem.
A pribékek ránk parancsolnak: a kapun kívül rakjuk le csomagjainkat. A tágasabb világot, a tengerpartot vagy csak a szomszéd falut megjárt táskák halma növekszik, egyszínűek, tarkák, kopottasak, kérkedők egyaránt akadnak közöttük. Az optimisták összegöngyölt pokrócot vagy hálózsákot szíjaztak csomagjukra, a túlélésben bízva. A fogantyúkra, cipzárnyelvekre függesztett kabalafigurák megpróbálják még egyszer, utoljára kifejteni a nekik tulajdonított védőerőt.
A csomagrakás gyorsan növekszik - a színes kupac fentről akár virágpompázatos rétnek is látható -, s még mindig hízik, mígnem végül dombbá dagad.
Hé, odafenn! Fotózzatok! Ez ám az idillikus auschwitzi képeslap-téma!
Úgy saccolom, kilencszázan-ezren lehetünk, sokféle társadalmi osztályból, rendből, rangból. Csupa férfi és fiú. Írmagkiirtás várható.
Az írmaghordozók vontatottan mozognak, laposan-loppal fürkészik az üvöltöző hóhérosztagosokat. Egyikünk sem néz a fegyveresek szemébe. Az előreugró járomcsontok, a megfeszülő izmok, a besüppedt, élettelen szemek halálfejjé változtatják arcunkat. Az ajkak a fogakra, ínyekre feszülnek.
Olybá festünk, mintha már hetekkel ezelőtt kinyírtak volna bennünket. Ám mi vérlázító módon még mindig gondot okozunk bakóinknak. Hiszen mozgunk, mocsoktól, mosdatlanságtól, halálfélelemtől bűzlünk, tetvesedünk. Ráadásul bármelyik pillanatban nekik ugorhatunk, hogy cafatokra szaggassuk őket. Kinyiffantóink persze nyilván nem hagynák magukat. Mi pedig küzdelemben esnénk el. Na, és akkor mi változna? Az utókor betérdelne előttünk?
Mit jelent az, hogy utókor? Ha pátosztól ziháló emberi lényeket, akkor hol van a jelenkor, annak segítő-békítő szándékú, sőt: ilyetén erejű képviselői? Miért nem állnak ki értünk, mellettünk?
Pribékjeink befelé hajtanak minket. Át a kapun, be a hodályba. Ha ott mészárolnak le, a műhold nem látja. Ha nincs kompromittáló felvétel, akkor nincs háborús bűn, népirtás. És akkor az a körkörösen elvont fogalom-szerű, megfoghatatlan valami (európaiság? lelkiismeret? szolidaritás?) továbbra is nyugodtan gubbaszthat a babérjain, hiszen nincs miért beavatkozni, közbelépni. Semmi se történt, ami ezt indokolttá tenné.
Még egy pillantást vetek magam köré. Elbúcsúzom az égbolttól, a szabad levegőtől, a fák lombkoronáitól, a madaraktól és az arra lebegő, zafírkék szárnyú pillangótól. Telepatikus úton elköszönök mindazoktól, akiket szeretek vagy szerettem valaha. És a jövőtől.
Azért persze vár még ránk némi, röpke jövő.
Ezt mindenki felfogja. Végighasít a tömegen a vég bizonyossága. Felbomlik a sorok viszonylagos rendje. Kitör a téboly. Szaladgálás, ablakra felugrálás, ajtórángatási őrület robban ki. Egymás taposása, lökdösődés, könyörgés, átkozás, imádkozás. Néhányan katatón pózban megadják magukat a lavinaként közelgő balvégzetnek.
Elmélázom. Feladjam-e az ágyban, párnák közt, végelgyengülésben történő kimúlás jogát? Gyanítom, kénytelen leszek.
A pribékek tudják: félelmünkben mostantól veszélyessé válhatunk. Bevágják, eltorlaszolják mögöttünk az ajtót.
A bejárattal szemközti falon tátongó, magasan lévő ablaknyílásokon át néhányan még elszökhetnének. Volna rá idejük, tíz-harminc másodperc.
Ki lesz az, aki bakot tart az elsőknek? És aztán ki fogja magasba emelni a baktartót, hogy az is átléphessen a párkányon, az épület mögött hullámzó, végeláthatatlan kukoricatengerbe?
És később? A kijutók csupán a vadászatot hosszabbítanák meg, nem az értelmes életet. Értelmetlenül meg mire jó?
Na, hajrá! Lőjetek!
A bakóbagázs nem is várakoztat tovább.
Tüzet nyitnak. A padlótól plafonig tornyosuló deszkaajtón keresztül és a bejárat két oldalán magasodó ablakok párkányáról lőnek ránk, a fal sem jelent számukra akadályt. Golyók szálldosnak körülöttünk, alacsonyan, magasan, középtájt. Mindegy, hogy hátat fordítunk, hasra vágódunk, vagy egymás mögé bújunk, sikítozunk, fohászkodunk, avagy öklöt rázunk: az ólomzápor nem szűnik.
Körülöttem számosan összerándulnak, felbuknak, elesnek. Valaki belém kapaszkodik, mielőtt holtan hátrahidalna. Felakadó szemének bogara oly fekete, mint ama rovarok kitinkabátja, melyek nemsokára lakmározni fognak belőlünk.
Türelmetlenül várom-kívánom a megváltó golyót. Látom a sikoltozástól valószerűtlenül megnyúló arcokat. Nem jut eszembe, ki festette a Sikoly című képet. A művész pontosan tudta, milyen grimaszt vágat velünk a halál. Megvan: Munch!
Zsigertépő a hangzavar: az öléssel, meghalással elfoglalt emberi lények és a tűzfegyverek közös, üvöltő robaja. Betondarabok, faszilánkok, golyók röpködnek, vér és testnedvek fröccsennek mindenfelé. Sérült, zavarodott férfiak másznak a lezuhantak testén, némelyikük megkísérel a hullák alá rejtőzni. Többségüknek sejtése sincs, miért-hova araszolnak négykézláb, a tetemeken át.
Faszobor gyanánt ácsorgok a halálzáporban.
Az általam Uramteremtőmnek nevezett Valaki, akit a homo sapiens nevű faj egyszemélyben bálványnak, bűnbaknak és alibinek is használ, folytatja kínzásomat.
- Na, még ezt is analizáld ki, Okostojás! - förmed rám. - Egész életedben lelkeket trancsíroztál. Ebben is keress racionalitást!
A huzatossá lőtt ajtó nyiladékain és az ablakokon át kézigránátok röpködnek befelé. Az útjukba kerülő testekbe csapódnak. Húscafatokat, vért-váladékot, csontmorzsalékot repeszeznek szét.
Dermedt szobrom sértetlen. Meredten bámulom a poklot köröttem.
Karcsú testű, cápafarkú rakéta süvít közénk. Végigsuhan a termen, átzúdul az elébe kerülő testeken, áttöri a betonfalat. Röptét füst, bűz, üvöltés kíséri.
További kézigránátok zuhognak ránk. A robbanások tüze ruhát, hajat, húst lobbant lángra.
Ha fizikailag életben maradnának is néhányan, mostantól halott a szívük.
Mi lesz a gyilkosokkal, Uramteremtőm?
Elém pottyan egy marokgránát. Hangfogó hullákra esik, nem koppan.
Gépiesen számolok, mielőtt szétszóródnék:
Egy... kettő... hár---

Egy túlélő

Ezek kinyírnak minket ebben a hodályban! Ilyen a pokol, vagy jóval nyájasabb. Ordítok, hogy elég, legyen elég! Mások is kiáltoznak. Még segítségért is üvöltünk, bár ez mulatságos. Ki az ördög segíthetne?
A lövöldözés folytatódik. Gránátok záporoznak közénk.
Az nem lehet, hogy emberek ilyet tegyenek! Kinek, mit vétettünk? Ki adott ezeknek felhatalmazást a gyilkolásra?
Hát ki adott volna? Mi csesztük el, utóvégre! Hagytuk, hogy a sötét erők aljas praktikái idáig fajuljanak. Amikor a sátánság még megállítható lett volna, én is mély kussban lapítottam, jobb a békesség jeligére.
Most pedig lőnek ránk. Ha még idejében lehurrogtam vagy pofán vágtam volna a baromságot szájalókat, a sutyiban fegyverkezőket, a néphergelőket, ha mások is ezt tették volna, akkor biztosan megússzuk világraszóló vérontás nélkül.
És ha most a másik oldalon állnék? Ha én húznám meg a ravaszt? Ha én tépném ki a gránát biztosítószögét? Ha én venném el mások életét, vagyontárgyait?
Ez már eső után köpönyeg. Ahogy a krimóban mondják: dugás után gumizokni. Nagyapám így szólna, ha meg nem halt volna: most má' baszhati!
De a francba, nem purcanhatok ki! Akkor sem, ha időtlen ideje futok, félek, éhezek! Még semmit se végeztem! Alig harminc vagyok!
Ki liheg itt?
Ki lihegne? Hát én!
Körülöttem emberek robbannak cafatokká. Végtagok záporoznak mindenfelé. A leroskadó testek alól már nem látszik ki a betonpadló. Mindenütt vér, váladék, húscafatok.
Torzult fejjel ordítok. A golyózáporon, lőporfüstön túli henteseknek üvöltök. Dögöljenek meg, legyenek átkozottak hetedíziglen! Por és hamu se maradjon belőlük! Vesszen ki a családjuk, és kiveszetten is szégyellje őket! Ők pedig magukat, még a Sátán üstjében is! Mocskok! Rohadékok! Patkányok! Férgek!
Rángatózva rám zuhan valaki. Feje az arcomba csapódik, s mintha szétrobbantaná az orromat. Mélybordóvá sötétül a külvilág. Csak bőszülten áradó vérem zúgását hallom. Ereimben és arcomon is vér zubog. Fuldoklom a rám hanyatlott test súlyától, nedveitől. Mielőtt még kiszabadulhatnék alóla, újabb halott omlik ránk, majd még továbbiak, vég nélkül. Eltemetődöm alattuk. A hullák morbid kriptaként gúlázódnak fölém. Kínüvöltök, levegőm fogytáig. A mélybordó világ megfeketül, majd vakuvillanás-szerűen ellobban.
Alighanem meghaltam. Ha igen, akkor a halál rosszabb a vártnál, mivel szakasztott olyan, mint a lidércálmodás. Mikor lesz vége? Sohanapján? Feltámadunk valamikor? Minek?! Mi a fészkes francnak?!
Meglehet, pokolra jutottam. Ott a helyem, végtére is. Bizonyosra veszem, hogy végül mindnyájan, még a legistenfélőbbek is, odajutunk. Ezt érdemeljük ki tetteinkkel.
Dagadt torkommal gyötrelmesen nyeldeklem törött orrom vérét. A hullák mázsás kövekként hevernek rajtam. Hiszen nem is mindenki halott. Nyögdécselés, jajgatás, hörgés vesz körül.
Mindeközben furcsa, halk, jajdulásszerű sóhajtásokat is hallok. E hanggal a lélek hagyja el a halódókat.
Bárcsak azt is ilyen kifinomultan meghallottam volna annakidején, amikor Isten - vagy a Jószerencse - elhagyott!
A pribékek is észlelik a tömeges, lármás haldoklást. Fenemód érzékenykednek immár, így hát nem és nem akarják hallgatni. Holott erősen kétlem, hogy volna bűntudatuk, netán lelkiismeretük, amely furdalhatná őket, miként ez emberek közt szokásos.
Miért is nincs itt egy reklámmenedzser? Beadhatná nekik, hogy mindez nem gusztustalan döglődés, hanem fincsi élményhörgés, látvány-végvonaglás, álomagónia! Direkt az ő minél teljesebb élvezetükre való! Csak itt és most, és csak nekik, mert megérdemlik!
Ilyféle hipnotizőr híján brutális méretű gyiloktárgy süvít a hangárba. Az ördögnyila elfütyül fölöttem, letépáz rólam néhány ólmos súlyú holttestet. Fejletépő robbanással áttöri a falat, és szétszóródik odakinn.
Amikor a rakéta átrobogott a színen, és magával vitte az érzékelésemet, odakinn még alkonyodott. Mire újfent öntudatra eszmélkedem (minek, minek?!), késő éjszaka lehet. A hullahegy tetején heverek. Sejtésem sincs, miként kerültem fölülre. A robbanás tépett fel a mélyből? Magam másztam elő, éppoly erőfeszítéssel, ahogy a tudatomra vergődtem?
Keservesen hasra fordulok. Minden sejtem fáj. Körbenézek a hézagossá robbant tetőn beszüremlő holdvilágban. Körös-körül egyenetlen masszává olvadtak a halottak. Görcsbe merevült fejek, végtagok meredeznek a képletből, itt-ott vonaglik, rebben, parázslik-füstölög még egy-egy test.
A rakéta által lerombolt fal felé vonszolom magam. Térden-könyéken mászom előre. Valahányszor ránehezedem a holtakból képződött padlózatra, az alant heverők sebeiből, testnyílásaiból szörnyűséges nedvek, hangok, bűzök bugyognak föl. Denaturált halálveríték zubog a homlokomon, hátamon, kisvártatva a heréimen és a talpamon is. Ha nem volna szikkadt a gyomrom, végigokádnám az utat. Iszonyomban gyakorta kimenekülök a tudatomból.
A többedik ájulatból eszmélve hangokat hallok kintről. A bejárat felőli, szerencsésen távoli oldalon emberek kiáltoznak, baromi gép motorja hörren.
Hátamra fordulva lesem, mi történik. Az ajtó kitárul, Végítélet-szerű vakulat hasít a szemembe. Hamar felfogom, hogy nem az Úrtól ered, hanem egy buldózer reflektorától. Szorosra zárom szemhéjamat, holtnak tettetem magam. Ez úgyis csak felerészben színlelés.
Aztán mégiscsak tágra nyílik a szemem. Igézetten bámulom a hangárba gördülő munkagépet, amint az áttapos az útjában heverő legyilkoltakon, és holttesteket kapar fel a kanalával. Mikor már oly sokat felnyalábolt, hogy némelyik lefordul a sajátos merőkanálról, vagy kicsavarodottan lóg rajta, az ajtó mellett várakozó teherautó platójára zúdítja a rakományt.
Világos: bölcs emberek ilyet csak sötétben művelnek. Nappal a műholdak kiböknék az eltakarítást. A többi munkagép bizonyára hangulatos tömegsírt ásogat a közelben. Nyomunk se marad.
Sarokkal tolom magam a falnyílás felé. Bár minden porcikám fáj, s egész testem vértől, váladékoktól ragacsos, úgy tűnik, engem valahogy elkerültek a golyók, a gránátok, a rakéta. Mindenesetre a Halál rám talált, és összeköltözött a lelkemmel.
Az egyik géppisztolyos hóhér észrevesz egy vonagló embert a markológép fénysugarában. Azonmód a haldoklóba injektálja tára tartalmát.
Megint kinyuvadtnak adom ki magamat.
Hamarosan megtelik a raktér, a méretes hullaszállító elpöfög ürítkezni. Ez is egyfajta tömegközlekedés, haha! Jegyeket, bérleteket kérjük felmutatni!
A teherautó visszatéréséig a buldózer félreáll. Kezelője szendvicset harapdál a kabinban. Nyeldekelve bámulom falatozását. Alig emlékszem az ételek ízére, az asszonyi gondoskodásra; azt se tudom már, milyen tapintású a szalvéta.
Egyszercsak a halálgyáron kívül találom magam. Fogalmam sincs, miként másztam ki.
Négykézláb támolygok a kukoricásban. Ügyelek, nehogy zajt csapjak. Mindezt az életösztön művelteti velem. Ezenközben a tudatom az iránt érdeklődik, hogy akkor most hová is megyünk? Van olyan hely, ahol életben hagynak? Egyébként mi a mocsatos francért kéne életben maradnom? Hiszen már nem én magam vagyok, hanem mindazok, akiket körülöttem felkoncoltak.
Zombi lettem.

Napokkal később, jóval távolabb találták meg a félhalott férfit. Mivel az nem beszélt, és iratai sem voltak, a rábukkanó fegyveresek nem állapíthatták meg kilétét, hovatartozását. Nem ölték meg, hanem kórházba vitték, amúgy is oda tartottak.
Bár több éve véget ért (szünetel?) a vérontás a bolygó ama szegmensében, a kiürült tekintetű férfi továbbra is félhalott és hallgat, nem tudhatván, lenne-e foganatja, ha megszólalna.

Egy gyilkos

Anyám, hogy izgulok! Tisztára, mint az első kettyintés előtt! Akkor izzadt ennyire a tenyerem, remegett a térdem, totál flúgos voltam. Csakis a páratlan sármomnak köszönhető, hogy a kiscsaj nem szaladt haza, hanem szétdobta a virgácsait. Ráadásul nem is az első kivégzésemet fogom végrehajtani, kinyírtam már jó pár rohadékot. Ez jó, hehe: kivégzésem lesz!
Hová sietsz, kisfiam? Kivégzésem lesz, mama! Drága gyerekem, ha orvosnak tanultál volna, most műtéted lehetne! Hülye lettem volna olyan sokáig biflázni, mama! A dokik évekig seggelnek a sárnehéz könyveik fölött, oszt mégis pikk-pakk kifinganak, ha golyót oltok az agyukba! Nem éri meg, mama! Különben is sokkal jobban keresek, mint ők! Már legalább egy mázsa aranyat összeszedtem! És még mi mindent! Ugyanis a hulláknak nincs rá szükségük. Na, de akkor gyógyíthatnál, kisfiam! Most gyógyítok csak igazán, mama! Kinyírom a hazaárulókat, az istenteleneket, az idegenszívű, rusnya férgeket, akik végromlásba taszították a nemzetet! Még békeidőben megmondtam a faludokinak: nemsokára enyém lesz a kocsid! Én lakok majd a házadban! Én fogom kúrni a lányodat! És majdnem úgy is lett, mama! Mindenesetre a mieink járnak a kocsijával, a mieink lakják a házát és tömik a lányát! Új világot csinálunk, mama! Másvilágot!
Úristen, hisz nincs is itt az anyám, mégis vele csevegek! Naná, mert biztosan izgul értem. Naphosszat imádkozik rajongott kisfiáért: bajom ne essen, gonosztevők, orvlövészek meg ne öljenek. Jól vagyok, mama, most készülök életem legszentebb kalandjára! Olyan ez, mint egy keresztes hadjárat! Jobbá teszem a világot, ugyanis megszabadítom ezektől a mocskoktól! Na, mi lesz már? Jöjjön az a tűzparancs!
S végre! Golyózáport zúdíthatok a kiabáló, sikítozó, szűkölő, gyáva férgekre. Mivel ezek nem emberek, csak hasonlítanak, nincs bennem sajnálat. Sőt, egyenként vadászok rájuk, a tekintetükre. A szemükbe akarok nézni, mielőtt szétloccsantom a fejüket! Főként azokra célzok, akik azt hiszik, elmenekülhetnek, megúszhatják! Nem sajnálgatom őket, hanem örülök, mert nemsokára az enyém lesz, amit ők összeharácsoltak, amit elhalásztak előlem! A szemetek! Betöltötték a zsíros állásokat, tőlem meg azt követelték, hogy kulizzak reggeltől estig, garasokért! Na, ezentúl pont máshogy lesz! Nem kell többé korán kelnem, gürcölnöm. Mindent megkapok, ujjpattintásra! Én mondom meg, mi hogyan legyen! Aki ellenkezik, az biza kifing!
Már nem reszketek izgalmamban. A magasan lévő ablakpárkányon térdelve biztos kézzel célzok az alattam fetrengő, őrjöngő, gyáva masszára. Egész testem rázkódik, miközben kilövöm a tárat, aztán szélsebes tárcsere, és újra az a csodás rázkódás, az a kettyintés-végi kéjhez fogható érzés. Jobb, mintha drogoznék. Azért persze majd azt is kipróbálom. Mindent le fogok szakítani a gyönyörök fájáról, mindent! Éljen a haza! Vesszenek az árulók, az istentelenek! Megtisztítjuk az országot a mocsatos elemektől!
Totál mázli, hogy a párkány jóval a kivégzendők fölött magasodik. Némelyik szutykos senkiházi felugrándozva próbálja elkapni a lábamat, fegyverem csövét vagy a társaimét. Na gyertek csak, nemzetrontó ganajok, gyertek! Hangosan biztatjuk, vígan levadásszuk őket. Filmen se láttam olyan mutatós eséseket, aminőkkel ezek elvágódnak, megemelkednek, kicsavarodnak! A térdeplők hátracsuklanak, mint roggyadt hidak. Imádom ezt csinálni!
Alkalomadtán majd meg is említem a parancsnoknak, hogy lassítanunk kéne a kiirtást, mert ha elfogy a gané, mivel fogunk szórakozni?! Kit fingatunk ki? Mikor nemrég felvetettem ezt az egyik társamnak, a közelünkben fülelő fogoly felelt helyette: egymást. Ezt mondta. Még hogy mi kifingassuk egymást!?
Aztán a szarházi még hozzátette, szenvtelen pofával: nem hallottad még, öcskös? “A forradalom felfalja gyermekeit”. A forradalom szót olyan hangsúllyal ejtette, hogy muszáj volt egyből fejbe lőnöm a szemetet. Mi igenis forradalmat vívunk, édes hazánkért harcolunk! Az életüket és vérüket adjuk érte! A sajátunkat is, ha nagyon muszáj! Kipucoljuk innen a szutykokat! Különben is, nekem ne egy népveszejtő gané adjon választ a magasabbrendű filózásomra, hanem a parancsnok, aki mérvadó és tekintély! Ő egy igazi hazafi, egy példakép! Őt majd színaranyba foglaljuk a végső győzelem után.
Totál szerencse, hogy nem vesztegettem az időmet hülye tanulásra, gürcölésre, kaparásra, mint a csapatomban is oly sokan! Engem nem fognak kizsákmányolni, dolgoztatni, nem fognak tőlem szaros bizonyítványokat követelni! Hehe! Jól megszívtátok!
A többi párkányról kézigránátok röpködnek a hömpölygő ganémasszába. Zseniális ötlet! Príma móka! Előrántok egyet, és vagányosan, foggal tépem ki a biztosítószeget. Jó messzire hajítom a gránátot, hogy a robbanáskor ne az én képembe verődjenek a húscafatok, trutymók.
Hát ez csodás! Már alig mozog valaki. Pedig csak most kezdek igazán felpörögni.
Hol a parancsnok? Javasolni fogom neki, hogy gyújtsuk fel a döglődőket. Az lenne ám a szuper mulatság! Hoppá, hiszen hallottam, mikor megszervezte, hogy még ezen az éjszakán hordják ki és süllyesszék tömegsírba a szutykokat, máskülönben ránk verik a balhét az ENSZ-ben.
Még ilyet! Ez ellen is harcolnunk kellene! Hogy senki ne ugathasson a mi privát belügyeinkbe! Ez durva jogsértés, szerintem! Külső intervenció! Szemétség! Voltaképpen nekünk kéne az ENSZ-hez fordulnunk, épp emiatt! Csak ne volna totál aljas az egész cég! Hát, belátom, teljesen magunkra vagyunk utalva. Nekünk kell megvédenünk a hazánkat.
Én itt vagyok, és állom a sarat! Édes hazám, rám számíthatsz, nem tűröm, hogy darabokra tépjenek! Ha itt végeztünk, megyünk a tengerhez, csatlakozunk a hősiesen harcoló csapatainkhoz. Ott is rendet teszünk a ganajok között. Legalább szert teszek egy parti vityillóra, nem is kicsire, úgyis sráckorom óta vágyok rá.
Pedig milyen mókás volna az a meggyújtás! Sokáig elbámulnám a lobogó embermáglyát, melegednék hevénél, beszívnám szagát, és ráadásul piszok csecsén mutatna a sötétben.
Na igen, de ha észreveszik az égből, ne adj' Isten, lefilmezik az idegen agresszorok, akkor nemzetközi justizmordot csinálnak belőle! Megmondta a parancsnok. Az UN feliratos járgányokkal flangáló muksókat még elintézhetjük, mielőtt beköpnék, amin rajtakapogatnak minket - és ezt ők is tudják, reszketnek is tőlünk rendesen! -, de a kémműholdak ellen semmit sem tehetünk. Egyelőre.
Én mondom: egyelőre! Most még fenyegethetnek azzal, hogy ha nem tartjuk be a megállapodásokat - velem ugyan senki nem állapodott meg! -, akkor lebombáznak minket, városainkat, imádott hazánkat! És még ezek nevezik magukat békefenntartóknak! Röhej! Hiszen ezek háborúfenntartók! Vérforraló aljasság! Atomot a nyakukba!
Egy szép napon majd én leszek a parancsnok, és akkor jaj lesz nekik is. Hanem amíg e felelősség terhe nem az én vállamat nyomja, jó nagyokat szórakozok!
Tehát tárcsere. És újra tárcsere. Többszintes hulladomb hever odalent. Mi ez?! Még mindig akad néhány mocorgó gané!
Egy véres fejű szutyok az öklét rázza felénk. Na, most már nincs fejed. Így már boldog vagy, hehe?
Sajnos, mint minden finom dolog, ez is gyorsan véget ér. Az eltakarításhoz nem kellek, mehetnék aludni. Hogyan alhatnék ilyen felpörgött állapotban? Hiszen alig tudom lefejteni az ujjamat a ravaszról!
Legfeljebb majd álomba ringatom magam a tudattal, hogy holnap tovább megyünk, és újabb foglyokat szedünk össze, akiket majd megint kivégzünk. Vagyis a vándorrevü halad tovább! Juhé! S útközben is rengeteg alkalom adódik majd, hogy használjam a fegyveremet, nem csak az acélból lévőt, hanem a hozzám nőttet is, hehe. S még a hátizsákomat is degeszre tömhetem.
Megvédelek, édes hazám!

Egy hozzátartozó

Az asszony elvesztette férjét és fiát. Szedett-vedett, félkatonai csürhe hurcolta el a két férfit. Azóta nem jött hír felőlük.
Egyáltalán nem biztos, hogy meghaltak! Meglehet, valamilyen csoda folytán mégiscsak megúszták, túlélték a szörnyűségeket! Ó igen, megsérültek, amnéziát kaptak, ismeretlenek viselik gondjukat. Vagy pedig nem mernek előkerülni, szégyellve rokkantságukat. Jaj, nem baj, ha folyamatos ápolásra szorulnak, nem baj! Mindent megkapnak tőle! Csak jöjjenek már haza végre!
Kezdetben dermedt fájdalomban vegetált. Naphosszat várakozott, hangokat vélt hallani a ház mögül. Bujkálnak, rejtegetni kell őket! Hátraszaladt a fáskamrához, de nem járt ott senki.
Éjjelente megérkeztek, halkan jártak-keltek a házban. Ha ő felkelt, a férfiak eltűntek. Ha lehunyt szemmel fekve maradt, akkor tovább hallgathatta neszezésüket. Férje kinyitotta a hűtőgépet, tányérral, evőeszközzel zörgött. Fia zümmögő készülékkel borotválkozott, vizet csobogtatott. Utóbb együtt ültek az ágyára, gyengéden nézték az arcát, ám amikor felemelték a kezüket, hogy megérintsék, mindkettejüket elnyelte a sötéten gomolygó éjszaka, az ellenségessé vált, bosszúvágyó Idő.
A bénultság múltával tudatosult benne, hogy éjszakánként képzelődik; ekkor olyan kín zúdult rá, aminőt vajúdáskor sem érzett, ráadásul ez a fájdalom nem hullámokban tört rá, hanem állandósult; nem csupán a hasában, hanem mindenütt fájt, lábujjaitól a gyomrán, belein, légcsövén át az agyáig, legeslegjobban a szívét gyötörte-szaggatta.
Megpróbált visszatérni korábbi állapotába, fülelően várakozott, a legenyhébb zörejek hallatán is körbejárta a portát, benézett még a tyúkólba is, aztán éjhosszat éberen hevert, és mivel már nem hallotta, elképzelte: férje vacsorához ül, elmélyülten rágja a falatokat, lapozza az újságot, és fennhangon mormogja megjegyzéseit. Fia megborotválkozik, üdén kékes állal az apja mellé telepszik, evéshez lát; falatoznak és megbeszélik, miről ír a lap, egyre indulatosabbá válnak, az ifjabb harcolni akar, leszámolni a rohadék gyilkosokkal.
Az idősebb férfi éjről éjre ugyanazon töpreng. Miért is történt velünk mindez? Nyilvánvalóan azért, hogy okuljunk a tragédiánkból. Hogy ez ne történhessen meg soha többé, senkivel. A földlakók biztosan tanulnak az esetből.
Sokszor mantrázta ezt tehetetlenségében. Mintha sejtette volna, hogy végül maguk is áldozatul esnek a szörnyetegségnek. Időnként megszállottan hajtogatta: miért engedtük? Rajtunk is múlott! Miért engedtük?
Később az éjszakai hallucinációk megkoptak, elhalkultak, akárha a remény, miként egy károsodott magzat, elhalt volna. Ő pedig éjjel-nappal imádkozott Istenhez, kért, könyörgött, hízelgett, fenyegetőzött. Válasz nélkül maradt.
Megtagadta hitét.
A háború véget ért, vagy alábbhagyott; az emberek horgadt fejjel, lesütött szemmel jártak-keltek, lelkükben düh, gyűlölet, szégyen és még sokféle indulat, érzelem forrt, elrontva kedvüket, gyomrukat. Újratanulták, hogyan kell viselkedni békeidőben, nehéz lecke volt, sokan felsültek vele. Az asszony érezte a többiekből szüremlő, hiábavalóan lefojtott félelmet, görcsösséget, utálatot, önmegvetést; belőle ugyanez szivárgott.
Évek múltak, immár teljesen képtelenné vált a szeretett-kívánt hangok hallására, holott újra s újra alkut kínált Istennek: ha az visszaadja neki a képzeltnél többnek érzett éjszakai együttléteket, ő visszatér hitéhez. Ám be kellett érnie a fényképalbummal, a hátramaradt tárgyak, ruhák, foszlós emlékezetfilmek társaságával.
Élőnek látszott, ő is, akárcsak a többi gyászoló; velük együtt részt vett a háborús bűnösök elfogását követelő felvonulásokon. Jövet-menet hallotta a harcolós időket visszasíró, alamuszi-halk hangokat, mígnem egy napon felfogta, miért robbannak ki a földi háborúk.
Amikor az emberek már nem bírnak mihez kezdeni a bennük dúló, érthetetlen feszültségekkel, nem tudnak hova menekülni önmaguk elől, kifelé vetítik kínjaikat; e vetítés folytán meglátják másokban mindazt, amitől saját lényükben irtóztak, és mindenáron le akarnak számolni vele. A tudat hasad, mint az atom, a gyűlölködők mind többen és többen lesznek, s végül kirobban a fegyveres konfliktus.
Minden erőszakos esemény úgy kezdődik, hogy az ember képtelen vagy gyáva szembenézni önmagával, ezért voksol inkább a másokkal való szembefordulásra.
Ez a gondolat nem nyújtott vigaszt, és nem segítette elő a szörnytettek megértését. Viszont rájött, hogy ő voltaképp Istennel beszélget, nem az egyházéval, hanem a benne élő, saját istenével.
Akkoriban nem szemet szemért bosszút akart, hiszen látta a háborúban, hova vezet az; ő azt akarta, hogy a bűnösöket állítsák nemzetközi bíróság elé. Azt akarta, amit férje oly sokszor elismételt: láttassák a világgal, milyen következményekkel jár az ember-ember közötti megértés-képtelenség.
Az idő múlott, a háborús bűnösök csaknem kivétel nélkül megúszták rémtetteiket. Az állítólagosan együttérző nemzetek szószólói bigott módon eljátszották, mintha a humanitárius érdekeket képviselnék, valójában saját céljaik érvényesítésével foglalkoztak.
Az elégtételt követelők köreiben sokan beszélték, hogy a nagyhatalmak hírszerzési eszközeivel gyerekjáték lenne megtalálni a híveik/fegyvertársaik által rejtegetett parancsnokok búvóhelyeit. A titkos kommandók öt perc alatt begyűjthetnék a vezéreket és azok udvaroncait. Az elfogásnak technikai akadálya nincs.
Továbbá azt is beszélték, és ennek is bőven volt fedezete, hogy a háború szörnyetegei krőzusi vagyonokat harácsoltak össze a legyilkoltaktól, és az irtózatos származású pénzeken vásárolták meg a szabadságukat az úgynevezett igazságszolgáltató nemzetektől. A náci népirtók példáját követve - akiktől mit sem különböznek - réges-rég más kontinensen élik világukat.
A szemethunyó rendszereket benyálkázó cinizmus, közöny és önzés láttán az asszony hosszú ideig azon képzelgett, hogy összefog sorstársaival, és fegyveres csapatokat alakítanak. Majd ők leszámolnak az erőszaktevőkkel, fiaik, férjük, apjuk gyilkosaival. Ők lesznek a Bosszú Angyalai.
Egy darabig jobban érezte magát a megtorlásos tervektől, a vérengző hadurak sajátkezű lepuffantásának ábrándképeitől. Aztán megcsömörlött. A Bosszú Angyalait meghagyja másoknak, őneki azt kell tudnia, mi történt szeretteivel; az a dolga, hogy segítsen bírókézre juttatni a háború fenevadait.
Rövidebb-hosszabb filmfelvételek, fotók kerültek elő a hajdani harcokban résztvevő felektől. A szedett-vedett félkatonai csürhék, a mészárló zsoldosok és az üldözöttek egyaránt dokumentálták az eseményeket, ki titkon, ki teljes nyíltsággal; ki azért, hogy a gaztettek megtörténtét bizonyítsa, ki pedig azért, hogy elhencegjen a gyilkolások során tanúsított hősiességével.
Az öldökléseket megörökítő mozgóképek furcsa utakat jártak be.
Néhol videotékák pultjai alól kölcsönözték példányaikat. E filmekben jobbára a megfékezett dúvadak és hittestvéreik gyönyörködtek, a nemzetmentő, hősi múlton nosztalgiázva.
Más kazettákat a média mutatott be, egyebek közt avégett, hogy a hozzátartozók felismerjék a filmkockákon meghaló szeretteiket, és segíthessék az azonosítást.
Az országban ténykedő humanitárius szervezetek némelyike eltökélten nem akarta, hogy a bűnösök elinaljanak. Ezek kemény kutatásokat végeztek. Egyik tömegsír a másik után került napvilágra.
Az exhumálások következményeképpen létrejött valami leírhatatlan, elnevezhetetlen, borzalmas dolog a tárgyi bizonyítékokból.
Az egykori emberirtó telepek barakkjaiban mementóhegyeket emeltek az elfüstölt, agyonlőtt, halálra vert, éhenveszett, megfagyott áldozatok regimentnyi cipőjéből, szemüvegéből, hajából, fogsorából.
A jelenkor prédáinak kihantolásakor előkerült holmikat is egybegyűjtötték. A holttestek maradékai között talált tárgyakat, öltözeteket, ruhafoszlányokat lefényképezték. Vaskos fotóalbumok készült a leletekből, azok számára, akik évek óta keresték eltűnt, elhurcolt övéiket, a bizonyosságot vagy a további reményt.
Az asszony úgy érezte, képtelen volna végiglépdelni a gyűjtőhelyi tárlók, asztalok között. Legjobban attól rettegett, hogy esetleg ráismer fia pólójára, férje cipőjére, vagy bármi egyebükre. Elképzelni sem tudta, miként tudná ép ésszel túlvészelni.
Elment a segélyszervezeti irodába, megnézte az irtóztató albumot. A képek láttán azt kívánta, bárha inkább körömletépetésre, nemi erőszakra, agyonveretésre jelentkezett volna. Az ő lelkiismeretén keresztül legyilkoltak tízezrei követelték, hogy küzdjön tovább a mészárlók elfogásáért.
Képzeletben újra s mindújra átélte a keresztek, imádságos könyvek, nadrággombok, övcsatok, cipők, szandálok, kabátok és a többi holmi egykori birtoklójának végóráit. Sokezerszer meghalt velük. Nem ez volt a legszörnyűbb, hanem az, hogy utóbb mindannyiszor visszatért az életbe.
Férje, fia megölésének, tömegsírba temetésének bizonyítéka az album révén nem került elő. Néhány hétig tartó, agóniaszerű állapot következett.
Amikor rájött, hogy a szívét-lelkét széttaposó gyötrelembe nem fog belehalni, mégiscsak elindult a gyűjtőhelyre. A hodályszerű raktárban végtelennek rémlő asztalsorok között lépdelt, sorstársak tucatjai vették körül, sírás, szipogás, jajveszékelés, fohászkodás, szitokáradat hangjai közepette haladt mementótól mementóig.
Agyába égett a tömegsírokból kihantolt ruhamaradványok és más holmik fölött lengő bomlásbűz. Retinájára perzselődött a tárgyak képe, a sokéves vérfoltok semmihez sem fogható színe, a gödrökbe hajigált halottak zsebeiből előkerült apróságok látványa: kabalafigurák, kulcsok, fényképek, szerencsekövek; sokezernyi élet-halál mese.
A ruhadarabok legtöbbje az övéié is lehetett volna.
Végül nem merte felismerni az öltözékeket, amelyekben utoljára látta a hozzá tartozó, tőle eltépett férfiakat. Nem merte.
Elváláskor a férj ingén, nadrágján, a fiú pólóján még nem volt vérfolt, golyólyuk, égésnyom, szakadás.
Aznap este nem először gondolt öngyilkosságra, soha komolyabban.
Lefeküdt, és eltökélte: soha többé nem fog felkelni.
Néhai férje szavaira gondolt, éjhosszat zsolozsmázva azokat.
Miért is történt velünk mindez? Nyilvánvalóan azért, hogy mások tanuljanak a tragédiánkból. Hogy ez ne történhessen meg soha többé, senkivel. A világlakók biztosan tanultak az esetből. Ugye!?
Tanultak?