|
Velem sose történik semmi.
Intenzív szobai betegágyon heverkélek. A baleseti klinikán.
Megőrülök az unalomtól.
Ugyanis untatnak.
Egyelőre még minimálisan sem emlékszem, miért s miként kerültem ide.
Feltehetően nem is fogok, mivel ocsúdásom pillanatában egy Minnie-egér fülű nő
hajolt fölém, mondván: ő szociális gondozó, és azért van itt, hogy könnyebbé tegye
az életbe történő visszatérésemet.
Legott kikövetkeztettem: csakis az térhet vissza az életbe, aki elébb eltávozott
onnan.
- Vagyis meghaltam? - firtattam nyögve.
Minnie nem reagált a kérdésre.
Széket húzott mellém, rároggyant, és odabetonozta magát.
Elsőül iskolai végzettségeit ismertette velem.
Toronymagas végzettségei vannak. Az ő diplomája a létező diplomák legdiplomábbika.
A világ azonban aljas, ezért nem tevékenykedhet passzusa tárgykörében, mi több,
egyáltalán nincs állása, ennek okán van itt, és tart szóval engem, ugyanis a munkaközvetítő
ezen karitatív funkcióra ítélte őt.
Így beszél Minnie. És persze nem ekként szólíttatik. Lövésem sincs az anyakönyvi
nevéről. Bemutatkozása pillanatában még nem egészen voltam eszemnél.
Azóta is mind inkább távolodom tőle.
Próbálom összeszedni az emlékezetemet.
Rémlik valami: alighanem autóbaleset ért.
Ha lehunyom a szememet - nem szívesen teszem ezt, mert akkor hintállni kezd velem
az ágy, körös-körül a szoba, harangok konganak a fejemben, és egyéb, rosszullétre
valló tünetek jelentkeznek -, szürkéllő országútkígyót látok, a szélen fák loholnak
- és valószínűleg éppen gyorshajtok kissé, azután egy hízott törzsű fa kiválik
a többi közül, és száguldvást felém indul...
Felcsuklom, torkomban a gyomrommal.
Megkérem a szünet nélkül csácsogó nőt, legyen szíves kinyitni az ablakot.
Ám ő közli velem: nem szeretné, ha összetéveszteném a nála kevésbé iskolázott
nővérrel, különben nincs olyan alkalmazott, aki itt ablakot nyithatna, ugyanis
a kórterem légkondicionált. Annyi levegő van itt, mint a Himaláján...
- De nem jön! - hörgöm.
Minnie egy legyintéssel elintézi légszomjamat. Közli velem: agyrázkódást szenvedtem,
nem csoda hát, ha szédülök, émelygek, fejemet fájlalom: e dögledezéses tünetek
állapotom természetes velejárói. Egyébként pedig ott vágtam a szavába, hogy ő
egy nagynevű lemezkiadónál ténykedvén, számos tehetséget indított útjára a pályán,
például Dollár is neki köszönheti felfedeztetését.
Enyhén szólva fuldoklom.
- Ismeri Dollárt? - kérdezi.
Képtelen vagyok társalkodni. Felülök az ágyon, levegő után kapkodok.
- Nem létezik, hogy nem ismeri őt! Dollár az egyik legnépszerűbb popénekes. Tíz
évvel ezelőtt én fedeztem fel az ipsét. Meghallgattam a kiadóba küldött demóját,
és láttam benne fantáziát. A pasas akkor még riadt szemű suhanc volt, mára persze
milliomos lett. De ne higgye, hogy megismer engem, ha összefutunk az utcán! Illetve
megismerni még csak hajlandó, ám minden alkalommal megfeledkezik a hálanyilvánításról,
holott nekem köszönheti összes sikerét!
Talán mégsem éltem túl a gyorshajtást!? Meghaltam!
Igen. Ez itt a Pokol. Ide kerülnek az ámokfutó autósok.
Ez a bő harmincas, kerek fülű, gombóc arcú nő maga az ördög. És épp engem büntet,
közlekedési vétkemért.
Zenefoszlányok motoszkálnak a fejemben.
Megvan!
A Yardbirds ősdalát hallgattam a kocsiban. Még szomorú vagyok, dúdoltam, jajongtam,
együtt velük, teljes kebelszélességgel, teli torokból. Robbanásszerűen zöldellő
fák hajladoztak körülöttem, smaragd és arany színekben pompállott a táj, merészen
lejtett és vadul kanyargott a rohanó út. Lezserül, fél kézzel fogtam a kormányt,
és énekeltem és énekeltem...
- A legutóbbi lemezéről persze keményen megírtam a véleményemet a Zeneművészet
című lapba. A könnyűzene mindig is könnyűzene marad. Egy popdal sosem veheti fel
a versenyt a Rigolettóval.
- Nem is akarja - sóhajtom elkínzottan. - Szerintem magán kívül senkinek eszébe
sem jut hót különböző műfajokat versenyeztetni egymással. És most ne haragudjon:
szeretnék egyedül maradni.
- Kibeleztem Dollár lemezét, persze abszolút intellektuálisan. Kétértelmű voltam:
dicsértem is, bíráltam is, mindkettőt ironikus hangvételben, szóval a pasas meg
se sértődhet, de büszke se lehet. Aligha vette ki a cikkből, hogy voltaképpen
kegyetlenül beolvastam neki!
- Van itt orvos? - hörrenek.
- Jobban teszi, ha nem szól neki. Persze, ha hiányolja, hogy visszadrótozzák a
lélegeztető gépre!? Amikor megjelent a kritikám, felhívtam Dollárt, és elmagyaráztam
neki az írást betűről-betűre. Nehogy a hiú majom félreértelmezze a soraimat, ugye.
Szépen elmondtam neki, mit is gondoltam valójában. Talán bevette. És persze elejtettem
néhány célzást arról, hogy ha az impresszáriója lennék, soha nem bántanám, sőt,
kezeskednék lemezeinek pozitív visszhangjáról. Gondolom, a nyikhaj azóta is töpreng,
és előbb-utóbb eljut majd arra a következtetésre, hogy nélkülem semmire se viszi.
Ha eljut. Sajnos, úgy rémlett, mintha nemigen érdekelné a véleményem. Pedig nekem
mindig igazam van. Az én diplomámmal!?
Emlékbetörés vág gyomron. Eszembe jut Belloq. És ez annyira fáj, hogy csaknem
behidalok a kíntól.
Hogy is hívnak, Belloq?
Daniel. A hitvesem.
De hát miért nincs itt a pasas? Az ágyam mellett? A térdeimnél?
Ha jól emlékszem a neveltetésemre, akkor úgy tudom, a szerető férjnek gyengélkedő
asszonya mellett a helye.
Hogyhogy Belloq nem őszül itt mellettem, falsápadt arccal, szája szélét harapdálva,
kezemet szorongatva, rogyottan?
- Értesítette valaki a családomat? - sikoltom.
Izgatottságomban egész jól megbirkózom a légvételekkel. Az émely is alábbhagy.
A harangzúgást végképp felváltja az agyamban kísértő Yardbirds-nóta.
- Nézzen rám! - sóhajt Minnie. - Húsz kilót fogytam három hét alatt! Semmi diéta,
se fittnesz! Hanem: szerelem! A fogyásból sejtheti, hogy tragikus a kimenetel.
Ne is beszéljünk róla! Különben csak felszakadoznak rémes lelki sebeim, és tovább
fogyok, megállíthatatlanul, nulla kilóig és még alább.
Ránézek. Most aztán már nem csupán rápillantok, de meg is jegyzem, beégetem magamnak
a teremtményt.
És elképzelem, amint bánatában rohamosan elaszik. Végül csak egy langyuló tócsa
marad a széken, közepében a pozdorjává tört szív cserepeivel.
Mi az, hogy Minnie előtérbe tolja tulajdon szenvedését, amikor minden jel arra
utal, hogy itt és most csakis az én gyötrelmeimnek lehet helyük!?
Na, egy pillanat!
Kezdjük az elején.
Denisa Wry vagyok, közepes termetűnél enyhén magasabb, vékony testalkatú, barna
hajú és szemű nő. Káros szenvedélyeim szép számmal akadnak. Dohányzom, bár mostanában
csak ímmel-ámmal. Kedvelem a Bailey's-t. Régebben vodkát ittam narancslével. Meg-meghúztam
a martinis flaskát is. Gyorshajtok, ha csak tehetem. Ez persze nem azt jelenti,
hogy kiló ötvennel tépek a városban: emberlakta területen ritkán rohanok. Húszas
éveim legvégén tartok, családi állapotom férjezett, saját gyerekem nincs, zsaru
vagyok.
Eddig jó a memóriagyakorlat. Bár majdnem úgy hangzik, akár egy újsághirdetés.
- A barátom nem azért szakított velem, mert nem szeret.
Rajong értem, imád! Elhatározásból vetett véget a kapcsolatunknak. Érzi a különbséget?
Szeret engem, de tarthatatlannak tekinti a viszonyunkat. Maga szerint miért mondta,
hogy rettenetes vagyok? - fecserész Minnie.
- Végre is, én törtem össze magam, nem igaz!? - morranok.
- Kutya baja, pedig össze is törhetett volna. A légzsák mentette meg. Úgy feküdt
benne, mint a magzatburokban. De akkor is sokszor felhemperedett a kocsija, és
fának is ütközött. Mindeközben maga derekasan össze-vissza ütögette a fejét. Amikor
behozták, a doktorok rögtön megvizsgálták, van-e még agyműködése. Nehogy potyára
szedjék ki a sokkból.
- És? Működik az agyam?
- Szerencsés. Nem úgy, mint én. Nekem valahogy nem sikerülnek a dolgok. Pedig
teljesen pozitív a hozzáállásom. De ezt inkább hagyjuk: ha csak rágondolok, újabb
kilók mennek le rólam. Egyébként megmondtam Dollárnak, ezt persze élőszóban: amíg
az én kezem alatt dolgozott, tévedhetetlenül tudta, hogy a lemez első dala a legfontosabb:
a magas kezdet, a deus ex machinás indítás. Na, ez végleg kiment a fejéből! Hiszen
amióta nem engem tart impresszárióul, senki se szól neki. Mindig azt tanácsoltam:
az első szám legyen fergeteges! Nem! A mostani korongjai egész egyszerűen altatódallal
kezdődnek! Valósággal meg kell szenvednem azért, hogy végighallgassam a lemezt!
- Kötelező?
- Dollár korongja nagyon jót tett a lelkemnek, átsegített a szerelmi bánatom nehezén.
Mintha az én bajomról szólna, persze nem egy az egyben, hanem átvitt értelemben.
A kezdet szomorú, azután jön egy felütés, és onnan kezdve sodor, száguld, pillanatnyi
figyelemlankadást sem enged, eltölt ezer érzelemmel, azt sugallva: mindig van
remény. De ettől még populáris zene! És ami populáris, az alapállásból silány,
ócska, érzelgős és ragacsos! Ráadásul nem is hibátlan, mert nem szólhattam bele
a létrejöttébe.
Hagyom Minnie-t, tőle sose tudom, meg, ki vagyok. Bár nekem
már körvonalazódik, hogy ô kicsoda.
Önnönmagamat kell összetákolnom. A nagyon fájó fejemben lévő, szörnyen hiányos
emlékezetből.
|
Száguldottam az országúton.
Tapostam a gázpedált, bömböltem a Yardbirds-dalt. Gyönyörködtem a tavaszban. Fél
kézzel vezényeltem; úgy éreztem jól magam, hogy csupán mérsékelten voltam vidám.
És ekkor egy íves kanyar után váratlanul elém bukkant a tehéncsorda.
Hatalmas testű, szoborszerű állatok ácsorogtak az úton.
Széles, nedves orrok, hosszú pillájú, tágra nyílt szemek fordultak felém.
Az eleven falanx láttán fékeztem.
A kocsi engedelmesen lassult. Megszólaltattam a marhabőgés-hangú kürtöt.
Megálltam, majd egyesbe kapcsoltam.
Lépésben furakodtam át a lomhán arrébb mozduló tehenek között. Egy őzbarna monstrum
bekandikált a leeresztett ablakon. Megsimogattam bársonyos szőrű fejét. Halkan
szusszantva hátrált el a járgány mellől.
Továbbgurultam. Pásztorembert sehol sem láttam.
A szembeni kanyarból kamion lódult elő.
Figyelmeztetően rádudáltam.
A titáni jármű sivalgó gumikkal fékezett. Kürtje elbődült.
Néhány tehén egykedvűen odébb baktatott.
Újra a gázra léptem. A tükörben figyeltem a csordán keresztülaraszoló kamiont,
mígnem az útkanyarulat elnyelte mögöttem a jámborok idilliumát.
Ekkor megláttam a szemből közelgő teherautót. A járgány veszett tempóban tépett
a nem sejtett veszedelem felé.
Rádudáltam.
Lassított.
Midőn egymás mellé értünk, elengedtem a kormánykereket.
Két mutatóujjammal szarvakat formáztam a homlokomra, hogy a sofőr értésére adjam,
mire számítson.
Láttam a vezetőfülkében ülő pasas arcát megnyújtó és padlizsánlilává színező döbbenetet.
Vicsorát, eltorzuló vonásait.
Aztán lendületből elhúzott mellettem.
Majd iszonyú visítással fékezett, és szinte helyből visszafordult.
Lehúzódtam az út szélére. Gondoltam, bevárom a fickót, és megmagyarázom neki jócskán
félreértett jelzésemet.
Csakhogy ő ezerrel döngetett felém. Úgy rémlett, el akar taposni!
Jobbnak véltem, ha inkább elszelelek.
Visszakormányoztam a kocsit az útra. Torpedóként kilőttem.
A teherautó bősz bikaként nyomult utánam. Kürtje tébolyultan óbégatott, üvöltött.
Az S-kanyargós terepviszonyok miatt nem vágtathattam kedvem szerint. Sejtettem,
hogy rövidesen befutok azon kanyarba, melyből sokan kiröpültek már, sebességüket
rosszul megválasztván.
Nem vágytam elszállni. Lassítani se mertem.
Látván: a pasas halálkomolyan veszi dührohamát. A szarvára akar tűzni!
A hajtű-szakaszhoz közeledve akarattalanul, ösztönből vettem vissza a gázt.
A böhöm teherautó lökhárítója megtaszította kocsim hátulját.
Elharapott nyelvvel gyorsítottam.
Üldözőm is.
Az út széleit fürkésztem, merre menekülhetnék.
És ekkor jött a vészes jobb-kettes kanyar.
Továbbra sem akartam fékezni. A robotpilóta lépett a pedálra helyettem.
A padlógázzal vágtázó, a lejtő lendületétől még inkább felgyorsult járgány telibe
kapott hátulról.
Az ütközés megtaszította, majd hátraszegte a fejemet.
Kocsim a levegőbe emelkedett, és röptében átfordult. Újra meg újra.
Bődületes fatörzs rohant felém.
Itt szakadt el a film.
A történtekre döbbenvén, irtózatos harag kerít hatalmába.
Hol az a pasas? Hadd kérdezzem meg tőle, miért oly fenemód szarv-érzékeny!?
- Mi van, miért nem válaszol? - förmed rám Minnie. - Az iránt érdeklődtem, mi
a véleménye Dollár hálátlanságáról? Ugyan hol lenne nélkülem az a nímand?!
- Centire ott, ahol most. Az ô tehetsége nem a maga érdeme. Jusson eszébe a Beatles
és Brian Epstein. Epstein is a kardjába dőlt, miután zseniális felfedezettjei
túlnőttek rajta. Mikor hoztak ide?
- Tegnap.
- És még nem tud róla a családom?!
- Magát mostanáig altatták, géppel lélegeztették a koponyasérülés miatt. Tegnap
itt voltak a szülei, a testvére és a nevelt lánya. Zavaróan zokogtak, úgyhogy
Schweitzer doktor eltiltotta őket a látogatástól.
- És a férjem? Életem párja? - nyögöm.
- Ô nem volt itt - közli elégedett arccal.
Szakítottam volna Belloqkal?
Hol az emlékezetem?!
- Együtt él a férjével? - érdeklődik Minnie, a gondozóm. - Akkor ő miért nem kíváncsi
magára? Legalább azért bejöhetett volna, hogy lássa, milyen pocsék színben van.
- Nincs másik haldokló e kócerájban, akit vigasztalhatna, csak én?!
- Le fog fogyni a bánattól maga is - kéjeleg.
Hoppá!
Eszembe ötlik gyermeknemzési lázunk.
Belloq kezdettől fáradhatatlan utódlás-ügyben. Ám mert a vágyva várt fogamzás
egyetlenegyszer jött össze - kapufa-jelleggel, méhen kívül -, orvostól természetgyógyászig
jártunk. Hitvesem máig precízen számontartja, mikor ovulálok. Ám hasztalan vetette
latba legjobb képességeit, a hőn óhajtott esemény nem következett be.
Orvosi javallatra tömérdek vitamint vettem magamhoz, főként táplálékok, mellékesen
kapszulák formájában. Vitamin-szempontból kellett megterveznem étrendemet. Tonnaszám
legeltem a zöldségféléket. Egyszercsak a doki megállapította: a túl sok halétel
fogyasztása okozza kudarcunkat. Megtudván, hogy egyáltalán nem eszem halat, eltanácsolt
a sertéshústól, majd a marhától is. Amikor kiderült, hogy régóta pulykán és csirkén
élek, ha egyáltalán húst veszek magamhoz, mást gondolt ki.
Akkor hízózzon, tanácsolta. Amíg nem szed fel tizenöt-húsz kilót, a fogamzás szóba
se jöhet. Berzenkedtem, mondván, képtelen lennék a szokásosnál többet enni. Ne
egyen többet, egyen mást, felelte. Íziben elképzeltem magam, amint spagettivel
falom a szilvás gombócot, sült szalonnát ropogtatok mellé, és rúdszám tömöm orcámba
a szalámit. Ja, továbbá felejtsem el a cigarettát és az alkoholt. Mindazonáltal
egy kevésnyi szexet megengedett.
Ezen az áron nem lesz utód, közöltem szilárdan.
Családom nem hagyta annyiban. Barátaink, anyám, öcsém és kamaszodó nevelt lányom
egyként azon fáradozott, hogy mielőbb elérjem a vágósúlyt. Az első sokk akkor
ért, midőn egy minapi reggelen képtelen voltam behúzni farmerom cipzárját. Íziben
megugrottam a hátraszaltót. Na nem! A vágyott terhesség érdekében mindössze a
klasszikus erőfeszítéseket vállalom - úgy mint: szex nagykanállal - termékenységi
istennővé nem dagadok!
Martin öcsém meglepett egy Claudia Schiffer fittneszkazettával.
- Te csak nézzed, ahogy a csaj töri magát, vért izzad és gúvad a szeme a slank
alakért, és közben lakmározd a dagadót, oldalast, csülköt, a zsírszalonnából főzött
pörköltet és tripla hamburgert, és a könyöködön folydogáló zsírral mutasd fel
Schiffernek a középsô ujjadat, és nagyon röhögj a kínjain! - tanácsolta.
Kivágtam a tesót.
Kértem a nődoktort, eszeljen ki követhetőbb terápiát. Erre ő így szólott: mivel
egyikünknél sem tapasztal kizáró tényezőket, mármint szervileg, erősen feltehető,
hogy meddőségem pszichoszomatikus természetű. Vagyis forduljunk pszichiáterhez.
Ezzel elég szépen megfúrta frigyünket.
A dokitól hazafelé tartván, hitvesem szótlanul tűnődött. Minek végeredményeképpen
azon megállapítást hozta világra, miszerint azért nem foganok, mert nem igazán
vágyom a sarjra.
Rám került a töprengés sora.
Tényleg, sóhajtottam nagyvártatva, ez sem kizárt. Ám ha pillanatnyilag nem vágyom
is rá annyira, mint ő - és a fél város -, nem utasítom el a gondolatot. Viszont
egy sereg nôt ismerek, akik még, már vagy momentán nem akarnak gyermeket, és mégis
különféle trükkökkel kell védekezniük, mert a nem-akarás édeskevés a fogamzásgátláshoz.
Mindazonáltal felkerestük a pszichiátert.
Ami engem illet, elég jól szórakoztam a vele töltött egy óra alatt, Belloq viszont
teljesen bemogorvult. A lélekidomártól kiseregellvén, tapintatosan kivárta nevetőgörcsöm
csillapultát, majd kijelentette, hogy ezentúl inkább intimen kezelné e problémát,
egyikünk tudattalanját sem óhajtja orvoskézre adni, és nem kívánja a magánéletünkben
való további turkálást.
Holott az agytréner csupán az iránt érdeklődött, milyen volt a szüleinkhez való
viszonyunk, kaptunk-e rendesen anyatejet, emlőből-e; szülői részről elszenvedtünk-e
szexuális molesztálást, egyáltalán: akartak-e minket; hány évesen maszturbáltunk
először, melyek voltak meghatározó szexuális élményeink, gyakran szeretkezünk-e,
elég gyakran-e, vannak-e
furcsának nevezhető szexuális szokásaink, vágyaink. Belloqtól konkrétan azt kérdezte,
nyomatékkal: szokott-e állapotos nőket zaklatni az utcán?
Daniel beelegelt.
Helyes, bólintottam.
Ekkor életem párja mélyen a szemembe nézvén megkérdezte: szedek-e valamit.
Mármint titkon? Fogamzás ellen? - firtattam.
Vészjós hanghordozásomat észlelvén legott elnézést kért.
Későn. Futó bizalmatlansága tartós bizalmi válságot eredményezett.
A szarv-hisztis fickóval esett találkozásom előtt itt tartottunk.
De szakításról szó se volt.
Akkor hát hol van Belloq?! |
