Mogorva egyetlen szót sem szól. Eltakarítja a hálószobából a pezsgőzés nyomait, és bebújik a takarója alá. Könyvet tart maga elé, a lapozásról sem feledkezik meg. Bizonyosra veszem, hogy egyetlen szó értelme sem jut el az agyáig.
Besurranok a magam parcellájára, és eltűnök a paplan alatt. Alvásról, gondolkodásról legfeljebb álmodozhatok. Érzem a felém áradó várakozást. Az áramkör közös, a benne támadt zavar is.
Végül kimorranok a takaró alól, könnyednek szánt hangon:
- Akkor hát tudod.
Ha azt képzeltem, ettől menten beszédessé válik, csalódnom kell. Jól hallhatóan lapoz a könyvében.
Kissé előbújok levegőtlen menedékemből:
- Igazad van. Beszámolhattam volna a terveimről. Csakhogy attól féltem, ellenezni fogod.
Daniel leteszi a könyvet.
Arcélét figyelve folytatom:
- Tényleg az lesz a legjobb, ha nem dolgozunk együtt. Ez maga a téboly.
- Megpróbálom megérteni. Nem megy. Azt nem értem, mi tesz képessé a hazugságra. Miért hazudsz nekem?
Hallgatok. Halkan sorolom, magamnak. Ki akarom hagyni ebből, ám ezt úgysem fogadná el. Féltem együttlétünket, életünket. Nem akarom elveszíteni a mellette talált nyugalmat. Nézni, látni, érezni akarom, itthon találni, amikor hazajövök. Hallgatni, ahogy beszélget Ellával. Várni, hogy feljöjjön az utcáról, a futástól kipirulva, várni az estét, amikor egymás mellé fekszünk, a kávéillatú reggelt, azt akarom, hogy éljen.
Mogorva fölém hajol. Megérinti a medált, s rögtön kiejti ujjai közül. A kő megüti a nyakamat.
- Denisa, felelj.
- Nem hazudtam. Legfeljebb nem mondtam el mindent. Teljes a zűrzavar. Néha azt szeretném, ha újságkihordásból vagy cigarettaárulásból élnénk. Tudom, hogy lehetetlen. - Ujjam hegyével körülrajzolom szemöldökét, orra, szája vonalát. - Téged csak lelőttek a minap. Mit tudhatod te? Sejtelmed sincs, milyen vidám dolog volt ott állni az ágyad mellett, és monitorokról leolvasni a vérnyomásod, a hőmérsékleted értékeit. Neked persze könnyű volt. Ott feküdtél félholtan. Gőzöd sem volt, mit álltam ki.
Kegyeskedik enyhíteni kissé az arckifejezésén.
- Nem tudom, miért, de jó veled, Daniel. Momentán ez a helyzet, a holnap most nem is foglalkoztat. Ki tudja, egy-két év múlva magam mérgezlek meg. Vagy kilöklek az ablakon. De most ragaszkodom hozzád. Maradj ki ebből a Tassel-féle buliból. Csak addig, míg egy kissé kiheverjük a múltkorit.
Daniel továbbra is a medállal játszik. Valószínűleg nem véletlenül történik, hogy a töltény félpercenként a vállcsontomon koppan.
- Már megbeszéltük oda-vissza. Elmegyek az akciócsoportba, nyugodtan tetézheted az őrültségeidet. Egyet kérek, Denisa.
- Nem - felelem.
Elvigyorodik, a töltény ismét koppan a vállamon.
- Annak idején ilyen helyzetben még el tudtam menni tőled. Emlékszel?
- Emlékszem. Másként - figyelmeztetem.
- Szeretném, ha tudnék az ügyeidről. Ha azt mondod, ne vegyek részt bennük, oké. De nagy vonalakban tájékoztathatnál.
- Fejezd be a hülyéskedést a medállal. Összetöröd a csontjaimat.
Megcsókolja a vállamat. Aztán elkalandozik a szája. Nem tart rendszert, a számat a térdemmel váltogatja. Valamikor a lámpa is utolsót hunyorít. A sötétség kioldja a fékeket. Szükségtelenek a szavak. A kimondott kérdésekre a testünkkel adjuk meg a választ. Még soha nem könyörögtem, hogy várjon. Csakhamar ismét sürgetem. Az önkívületig nyújtja a tébolyt, körmeim a bőrébe hasítanak.
Amikor újra érzékelem a szobát, a teret körülöttünk, kihúzódom az ágy szélére. Élvezettel figyelem bőrömön a felszáradó veríték hűvösét. Daniel a másik oldalról közelíti a kezét. Ujjaink összekapaszkodnak, halkan heverünk, mígnem fázni kezdünk. Megmozdulunk, félúton találkozunk, elhelyezkedem a vállán, arcomat a karja alá fúrom. Reszketek.

*

Izé főnővér, akit füle hallatára egyébként a Marie-Helene megszólítással tisztelnek meg, valóban kieszközölte számomra, hogy fogadjon a rettegett Daggs professzor. Ebből az alkalomból vettem fel legcsinosabb, katonai gyakorlóra emlékeztető ruhámat, hozzá a homlokpántot, s a kigombolt ingnyak alatt büszkén viselem vadonatúj ékszeremet. Megjelenésem nem is téveszti el hatását. Előbb az elém siető Izé főnővér sápad el, majd hátrahőköl kissé a professzor is, amikor az irodájába lépek.
Daggs ősz hajú, húsba ágyazott vonású ötvenegynéhány éves férfi, tekintete szúrós, fogai hamisak, modora száraz. Hellyel kínál.
Marie-Helene megáll mellettem, s mert legutóbbi találkozásunk óta egy centit sem nőtt, jól hallom izgatott légvételeit. Mintha mostanáig futott volna, úgy tegnap óta.
Daggs végigmustrál, elfojt egy szándékoltan gúnyos mosolyt, akárha tudomásomra óhajtaná hozni, hogy uralkodik a vonásain.
- Miben segíthetek a rendőrségnek? - tudakolja.
- Tudomásomra jutott néhány dolog, ami a halála előtti időszakban bosszantotta Kata Doriant. Szeretnék erről beszélni, hogy kizárhassam a lehetőségét… - Igazán? - szakít félbe Marie-Helene. - Félretájékoztatták, jobb, ha máris tudja. Ezen a helyen csak egy bosszantó dolog volt: Kata Dorian!
- Marie-Helene, kérem! - Daggs professzor hangja csattan, mint a nadrágszíj.
Izé főnővér nagyot sóhajtva széttárja karjait. Meg kell érnie, hogy a következő pillanatban még ez is elhangozzék, élesen:
- Elmehet.
Elmegy. Lábujjhegyen, egy romba dőlt világ terhével törékeny vállain. Az ajtó zajtalanul záródik mögötte.
Daggs professzor felemelkedik, és előlép terebélyes asztala mögül. Összekulcsolja két kezét az ágyéka előtt, körüljár. Figyelmesen megtekinti hajviseletemet, nyakékemet, ingemet, nadrágomat, pillantása lesiklik magas szárú sportcipőmre, megállapodik az élénk színű fűzőn. Aztán hirtelen felkapja a szék hátára vetett kabátomat, és mintha csak el akarná tenni onnan, villámgyors mozdulattal végigtapogatja. Ráncok szaladnak a homlokomra.
- Azt gondolja, az itteni perpatvarokból következett a halála? Azt gondolja? - Daggs megáll előttem, az iménti pózban.
Vállat vonok, arcomra tanácstalan kifejezést költöztetve, provokatív célzattal.
Nevet: - Magam lőttem agyon. Kiabált, hogy kevés a papír a vécében.
Nem nevetek, érdeklődve tekintek rá. Megfordul a fejemben, hogy professzor létére elmésebbet is kiötölhetett volna, de erről nem tájékoztatom. Úgy nézem, mintha komolyan venném kijelentését.