Behajlított térdekkel érkezem a földre, tovább gurulok. Belloq a nyomomban jár. Louis is megjelenik a fal tetején, ám mielőtt levetődne, elcsomagolja leleményes szerszámát, amely végül összecsukható esernyő méretűre zsugorodva a zsebébe vándorol. A következő pillanatban nyoma vész az ifjúnak.
Belloq megragadja a kezemet, az éjszakába lódulunk. A fogyó Hold csekély fényt ad, mégsem merünk lámpát használni. Abba az irányba törtetünk előre az erdőben, amerre a patak partján álló házat sejtem. Környezetünk nem vendégszerető. Gyakorta az arcomba vágódik egy-egy ág, falevél súrlódik fülemhez, hogy megrettenjek. És ha még ezt is kevesellném, valahol megszólal egy bagoly is. Idegtépő lármát csap a fejem fölött, már-már kikérem magamnak. Megszorítom a Louistól kapott kés nyelét a keskeny bőrtokban, hátha ez fokozza bátorságomat.
Aki nem bukdácsolt még éjszakai erdőben, aligha tudja, mi az igazi élvezet. Az ember alig lát valamit, ám ez a kevés is sejtelmes. Megcsillan egy szempár velem szemközt. Közelebb érve kiderül, csupán egy bokor levele, holdfény cseppen rá. Gallyak reccsennek, s nem könnyen hiszem el, hogy a saját talpam alatt. Megérinti a combomat egy visszahajló, leveles ág, miért ne lehetne az ellenség keze? Huhh.
Ellenség? Rémeket látok. Mit keresne bárki is a hatalmas parkban – rajtunk kívül? Lehet, hogy a ház is üres már, és mi szellemekkel hadakozunk. Átkozom Lubos Holdent, végtére máshol is elrejthette volna ezt a kulcsot, kellemes, jól megvilágított helyek is akadnak egy ekkora városban.
Belloq megtorpan, megszorítja kezemet. Lélegzet-visszafojtva hallgatózunk. A patak! Néhány lépés, és megpillantjuk a vizet, pontosabban megsejtjük, hogy ott zizeg valahol a lábaink előtt. Tovább lépdelünk. Végre kibontakoznak előttünk a ház sötétlő körvonalai. Igen, ez az.
Ezen épület teraszán folytattam egykor barátságos beszélgetést Jon Holdennel, miközben a keleti lány sosem ízlelt hűsítőt szolgált fel nekünk. Lubos szerint a „kerti lak” valójában lakatlan, afféle élvezetnyújtó hely a lovaglástól elcsigázott urak számára. Ha netán hölgy is akad a társaságban, nincs gond, van hol leheveredni egy más típusú galopp kedvéért.
Kicsit félve gondolok rá, mi történik, ha Jon Holden ezekben a percekben határozza el magát a vészkijáraton való távozásra, és előreküld néhány embert, a terepet felderítendő? A ház mögött hall-gatózunk néhány percig, mígnem Belloq jelzi: mehetek. Ha valaha gyerekem születik, sosem fogok Piroskáról és a farkasról mesélni neki, ezt gyorsan megfogadom.
Belloq megérinti a vállamat, elindulok. Néhány lépéssel átszelem a teraszt, a gyöngyös ajtófüggöny muzsikálni kezd, amikor besurranok rajta, és még egy darabig hallom a csörgést, zizegést. Előhúzom a toll vastagságú zseblámpát, lábam elé világítok a boldogtalan fénysugárral, belépek egy ajtón, és mögé kerülök. A Lubostól kapott útmutatás alapján becsúsztatom kezemet a bárszekrény alá.
A következő pillanatban nemcsak hallom, érzem is a csattanást, össze kell szorítanom a fogaimat, hogy fel ne kiáltsak a fájdalomtól. Könnyek öntik el szememet. Meglehet, az ujjaim is eltörtek, nem csak a mécsesem. Ledobom a lámpát, szabad kezemmel próbálok segíteni a másikon, sajnos picit nyüszítek is kínomban. Aztán megvizsgálom a támadót.
Egérfogó. Ötletes. Közölni fogom Holdennel: ez a szerszám rég kiment a divatból. Roppant hatásos mérgeket lehet vásárolni. S ha ez nem elég ízléses a számára, tartson macskákat. A fájdalomhullám szelídül lüktető ujjhegyeimben, kissé felvidultan azt kívánom magamnak: sose kerüljek ennél nagyobb veszedelembe. A bárszekrény csaknem olyan hosszú, mint egy heverő, ezzel szemben az egérfogó alig nagyobb egy gyufásdoboznál. Egyáltalán nem lett volna kötelező belenyúlnom, de miért éppen én kerültem volna el? Elvigyorodom kínomban felbukkanó ötletemen, felhúzom a szerkezet rugóját, és a játékszert a zsebembe süllyesztem.
Eszembe jut, hogy egyáltalán nem ezért vagyok itt. Fogaim közé harapom a lámpát, és lehasalok. Ellenőrzöm, számíthatok-e hasonló csapdára. A jelek szerint nem. Elteszem a lámpát, átfordulok a hátamra, és becsúsztatom a kezemet a szekrény alá. Tenyeremmel, ujjaim helyével az alsó lapot simítgatom, tapogatom. Nem marad ki egyetlen négyzetmilliméter sem. A belső láb mellett érzem meg a leheletnyi egyenetlenséget. Körmeim segítségével lehántom a ragtapaszfilmet, vele jön a kulcs is. Tenyerembe szorítom a zsákmányt, kihúzom karomat a résből, és felülök. Sóhajtok, talpra szökkenek. Kész. Ennyi. Mehetünk.
A függöny még mindig imbolyog kissé, mikor kilépek mögüle, zörgős nyúlványait könnyedén félrelököm az útból. Muzsikálva csattognak az összeütődő gyöngyök, mit érdekel.
Ekkor Belloq válik ki a sötétből, elkapja karomat, és berángat a fák közé. Közben a számra tapasztja tenyerét, és bizony jól teszi, mert kis híján felsikoltok viselkedése miatti ijedtemben.
– Megtaláltad? – súgja fülembe.
Bólintok. Még mindig befogva tartja a számat. Remélem, ez nem válik megrögzött szokásává.
Ekkor ismét suttog valamit, jókedvem azonnal elpárolog.
– Hemzsegnek az erdőben a gorillák – közli.
Mielőtt még tréfára vehetném szavait, fellobban egy zseblámpa fényköre, és megvilágítja a mögötte lépdelő két férfit. A lámpát tartó fickó az ajtóra villantja s azonnal kioltja a fénysugarat. Nem is kell odanézniük, hiszen hallják az átkozott csecsebecse csörgését.
Belloq kézen fog, elindulunk a sötétség mélyére. Ha a bérenc megint fényt gyújt, és ebbe az irányba világít, biztosan meglátnak. Még két lépés, még egy. Behúzódunk egy bokor mögé.
A magasabbik férfi előreszegezett fegyverrel settenkedik a bejárat felé. Az ajtó mellett megáll, hátát a falnak veti, bátorságot gyűjt. A következő pillanatban szabad keze elindul, betapogatózik a házba, odabenn lámpák gyulladnak.
Nem szemléljük tovább őket, futásnak eredünk. Kihúzom kezemet Belloq markából, és az arcom elé tartom a visszacsapódó ágak elleni védekezésül. Mivel eltakarom a szememet, azt a keveset sem látom, amennyit a holdfény lehetővé tenne. Bokám egy letört ágba akad. A futás lendületével von-szolom két lépésnyit a termetes gallyat, mielőtt orra esnék benne.
Belloq ott terem, talpra állít, és vonszol tovább. Benyomásom szerint a legvadabb sűrűségbe iparko-dik, nadrágon keresztül is érzem a belém döfő tüskéket, bogáncsos bokrok csimpaszkodnak rám. Vakon igyekszem utána, nekiütközöm, mikor hirtelen megtorpan. Hátranyúl, karon ragad és a földre ránt.
Néhány méternyire tőlünk léptek csörtetnek, érdes férfihang suttogja:
– Ben, nem látlak.
– Ne rám figyelj. Add ide a lámpát. Valaki jár a közelben.
És máris fénysugár lobban fel, körbetapogat maga körül, lassan felénk közeledik, és megtorpan a bennünket rejtegető növényzet fölött. A földre szorítom testemet, ha tehetném, mélyen a talajba süppednék. Eszembe rémlik a kés. Szinte felsírok dühömben. Ugyanabban a zsebemben van, amely-ben az idétlen egérfogó! Kész csoda, hogy még nem vagyok általa elkapva!
Halk pittyentést hallok. A lámpavilág elmozdul a fejem fölül.
Az érdes hang az adóvevőbe suttog, majd kissé felerősödik:
– Ben! Vass szerint valakik jártak a kisházban. Őket hallottam az előbb! Jó lesz, ha gyorsan rájuk akadunk!
Belloq észrevétlenül tűnik el mellőlem, s amikor felfedezem távozását, már-már pánik kerít hatalmába. Sietve megnyugtatom magam, és tovább fülelek.

A léptek lassan távolodnak tőlem. Végre megmoccanok, a Belloq által kijelölt irányba tartok. Cél a kerítés. Ha addig nem találkozunk, megvárjuk egymást a behatolási pont közelében. Elfintorodom. Mesés megfogalmazás! De hol az a pont? Közben iparkodom előre.
Nem jutok messzire. Zörrennek körülöttem a bokrok, férfiak ugranak elő. A szemből támadó fickó elvakít a szemembe égető fénysugárral. Az oldalról érkező lator sem marad tétlen. Mielőtt felocsúdnék, pisztolyát a lapockám tövébe tolja, másik kezével a hajamba markol, és hátrarántja a fejemet. Megadóan fölemelem a karomat.
A zseblámpás fickó az arca mellé tartja a fénysugarat. Lesütöm szememet, a sötétbe meresztem, újra lecsukom, kinyitom. Egy lépést teszek hátrafelé, csúsztatott talppal.
A mögöttem álló férfi megérzi szándékomat, fegyverét mélyebbre döfi a bordáim közé, a stukkercső várhatóan a bal mellem alatt fog előbukkanni. Társa az arcomba sújt a lámpával. Időben elfordítom a fejemet, ám a nyakam elzsibbad a fájdalomtól.
– Várj! – kiáltja a pisztolyos. – Kérdezzük ki.
A másik ráförmed:
– Előbb kutasd át!
Fél kézzel lát hozzá, végigtapogatja nadrágomat. Mancsa megtorpan púposodó zsebemen, kuncogást hallat. Tenyere a zsebembe siklik.
Csattanás, a férfi üvöltve összerándul.
Villámgyorsan kitérek oldalra a pisztolycső elől, könyékkel felütöm a fegyveres lator állát, ugyanakkor lábamat a felém rontó zseblámpás fickó csuklójára, onnan a nyakára lendítem. Nem keresem az egyensúlyt, eldőlök, majd átvetődöm néhány bokor fölött, és előrerohanok. Elrejtőzöm egy fa mögött, ujjaim a kés nyelére fonódnak.
Szitkozódva csörtetnek utánam. Az egyik fickó lemarad, tán a kellemetlen kesztyűtől próbál szabadulni. Társa közeledik, léptei lassulnak, hallgatózik. Visszalököm tokjába a kést, a fa törzséhez simulok. Nem lélegzem.
A férfi ismét felgyorsít, most ér mellém, ellép mellettem. Megtorpan és megfordul. A tarkójára szánt rúgás a gégéjén éri. Torkában összetorlódik a levegő, hörögve fuldoklik. Lehajtja fejét, ököllel a koponyájára sújtok, és futásnak eredek.
Az egérfogós fickó utánam tüzel, aztán ő is rohanni kezd a nyomomban. A lövés robaja visszhangzik néhány másodpercig, a bagoly méltatlankodva felrikolt.
Lehasalok, fejemet felszegve. Üldözőm gyanút fog, lelassítja lépteit, fedezék után néz. Lassan nyúlok a zsebembe, belekapaszkodom a késbe. Mielőtt még előránthatnám azt, hogy feléje röpítsem, feje fölött megmozdul egy lombos ág, és ő leroskad támadója súlya alatt. Megpróbál felemelkedni, aztán nagyot nyekken, és elnyúlik.
Belloq feláll mellőle, elindul felém. Megszorítjuk egymás kezét, el sem engedjük, lépegetünk tovább. És megint az idegsokkos bagoly. Hangja hallatán Daniel a sűrűbe ránt – majd nekiáll ciripelni.
Hosszú az út, mire leküzdjük, bizonyosan találkozunk a Brehm összes szereplőjével. Ennek bizonyítására a bagoly újra hallatja idegkarmoló hangját.
Halk, súrlódó nesz. Valaki mellénk lapul. Louis.
Fülelünk, csend van köröttünk. Louis suttogva megszólal:
– Odakinn is jövés-menés folyik. A kulcs?
– Megvan.
– Előremegyek.
A fiús termetű kommandós eltűnik mellőlünk.
Belloq kisvártatva feláll, a kezemért nyúl, immár gyakorlottan siklunk előre az éjszakában. Olykor ciripel valamelyikük, másvalamelyikük felel rá. Meg-megtorpanunk, elrejtőzünk, lelapulunk.
Néha meghalljuk a léptek neszét, valahol lámpafény villan, majd kialszik. Egyszer csaknem átbukom egy férfi ernyedt testén, az utolsó pillanatban sikerül átlépnem fölötte. Szemem mind jobban alkalmazkodik a sötétséghez, egy idő után megállapítom, hogy kezdek látni!
A kerítés! Már csak néhány lépés. Louis előbukkan a sűrűből, lehúzódunk a földre.
– Ha elhangzik a jeladás, ti menjetek előre! – utasít bennünket, és Belloq kezébe csúsztatja az esernyőnyi szerszámot. A fal tövébe araszolunk, felverjük a szúnyogokat, jönnek is csőstül. Összeharapom a fogaimat, és megpróbálom elviselni zúgásukat, dünnyögésüket. Hamarosan ott tartok, hogy legszíve-sebben nyalogatnám égő bőrömet, de uralkodom magamon, elvégre Belloq sem tesz hasonlót. Átkarolja vállamat, légvételeit nem is hallom. Ingébe temetem arcomat, beszívom illatát, le is részegedem tőle.
A szipolyokról és a várakozásról megfeledkezve felemelem fejemet, a száját keresem, s a közelben találom. Fogaim a fogaihoz ütköznek, felsóhajtok az örömtől.
Belloq megszorítja vállamat, elfordítja a fejét. Nagyon halkan dünnyögi mély hangján:
– Később.
– Ráérünk, nem?
Arcára pillantva látom, vigyorog. Talán nem is kell erőszakhoz folyamodnom, vélem. Felrémlik előttem a bővérű Olympia, és hajlok rá, hogy egy-két apróságban osszam nézetét a kéjsóvárság természetéről. Minél izgalmasabb, annál izgatóbb.
Felhangzik a jeladás. Belloq talpra szökken, karja meglendül. A kioldott csáklya a levegőbe repül, koppan a fal tetején, és beleakaszkodik. A kötél előttem kígyózik. Daniel a fenekembe csíp, ezzel az indítással lendülök neki a hajnali tornának. Odafenn lehasalok, Steve áll a túlsó oldalon, a sövény takarásában. Lehuppanok mellé, segít fékezni igyekezetemet, bedőlünk a csalánosba.
– Ez az én formám – morogja.
Belloq szökken mellénk, neki folytatja:
– Itt heverek egy lánnyal, erre a hátam égni kezd.
– A szúnyogok sem jobbak – vigasztalja Daniel.
Steve feláll:
– A kulcsot.
Daniel gyengéden a bordáim közé nyomja könyökét. Vonakodva bár, de Steve tenyerébe ejtem a parányi kulcsot.
Louis is megérkezik, villámgyorsan összecsomagolja és eltünteti kerítésmászó szerszámát. Órámra pillantok. Döbbenetes, a fél életemet Holden parkjában töltöttem. És most?
Halk mormolás, egyre erősödő robajlás, végül dübörgés, Kawasaki repeszt felénk, majd megáll mellettünk. Steve a nyeregbe pattan, a motor felbőg, csillan egy szkafander, a jelenés port kavarva elszáguld.
– Ilyen nincs – ingatom fejemet némi habozás után.
Elegendő Belloq arcára pillantanom, hogy tudjam, nem álmodtam. Martin Wry viszi amott a kulcsomat. A törött karjával. Alig döngetnek el a rejtett kapu előtt, amikor az halkan kitárul. Nesztelenül járó motorral egy Jaguár gördül az egérútra. Balra kanyarodik, és elszáguld.
Toporzékolni szeretnék, ám most jobb felől következik be az újabb esemény.
Toyota képében siklik mellénk, Louis előrelendül, átvetődik a motorháztető fölött, beül a vezető mellé. Belloq meglódít, bevágódom a hátsó ajtón, átmászom az ülésen. Daniel bepattan mögém. Nyekk, a nekilendülő kocsi hátsó ablaka összeütközik a koponyámmal.
Patrick Wyne a világ leghiggadtabb hangján közli:
– Az ott Holden a Jaguárban.
– Tudjuk – morgom, a fejemet tapogatva.