A férfi elengedi a ruhám ujját, mancsát a torkomra fonja, rám hajol. Táskám lecsúszik a vállamról, a lábam mellé esik. Két tenyeremet kifordítva a falra támasztom, felemelem a lábamat. A coltos szétvetett lábakkal tapad rám. Felrántom a térdemet. Nem kímélem a támadót.
A férfi összerándul, felkapja a karját, dörren kezében a fegyver. A betonból cement pereg a hajamba, megsüketít a lövés robaja. Nem jelzőpisztoly, csakugyan. A fegyver csövével vág a fülemre, mancsát szorosabbra fonja a torkomon. Szitkok bugyognak a szájából, nyál fröcsög rám, miközben meggörnyedve üti az arcomat.
Két tenyeremre támaszkodva előrelököm magam. Lábamat a sarka mögé akasztom. Hátratántorodik. Elkapom fegyvert szorító csuklóját, de még mindig tartja a nyakamat, utánabukom. Egy kocsi elejére zuhan, nyekken egyet, a fegyver újra szikrákat hány, lövés robajlik.
Megpróbálom egyidejűleg kiszabadítani a torkomat, elvenni a pisztolyát, és visszanyerni az egyensúlyomat. A levegő részletekben jut a tüdőmbe, könyökömet a bordái közé fúrom, vad lendülettel. Végre enged a szorítás a nyakamon. A férfi rossz ízű leheletével és az ürülékbűzzel keveredett levegő ózon számomra, felélénkülök tőle.
A következő pillanatban a földre kerülök, ő fölém. A pisztoly csöve is engem keres. Kinyújtott karommal a csuklójába csimpaszkodva igyekszem távol tartani magamtól, másik kezem hüvelykujjával a füle mögé döfök. Amikor a fájdalomtól egy pillanatra megmerevedik, lendítek a csípőmön, és levetem magamról.
Szembenézek a pisztoly csövével, de a következő másodperc újabb fordulatot hoz. Karja megemelkedik, hátracsavarodik, csontja reccsen. A férfi felüvölt, Daniel felrántja testét a földről, az arcába sújt. Belloq újra és újra felszedi az aszfaltról, hogy aztán ismét üssön rajta egyet. Használja az öklét, talpélét. A coltos nem adja fel könnyen, de Mogorva dühén még az ő beteges tébolya sem enyhíthet, nem nőhet fölébe. Végül Daniel a tenyere élét veti be. Egy villanás, és a coltos mozdulatlanul kinyújtózik a lábainknál.
Mogorva még csak nem is zihál. Nem látom az arcát. Megérinti a vállamat.
- Mi újság? - kérdezi.
Sós ízt érzek a számban. Nyelvem elindul, megtalálom a sebet, fogat nem vesztettem, pompás, remek. Lenyelem a vért, hangom kissé hebegő:
- Nem jelzőpisztoly volt.
A colt még mindig a kezemben, úgy szorongatom, mint kedvesem kezével tenném. Mogorva elveszi, elsüllyeszti. Aztán zseblámpát villant, körülnéz. A coltos bizony rossz bőrben van. A fénysugár megállapodik rajtam. Fintorgok, behunyom a szememet.
Mogorva otthagy, kilép a híd alól, előveszi adóvevőjét.
Egyenruhások szedik fel a szatír vízszintessé merevedett romjait, egy másik kocsi velünk száguld az éjszakában. Aztán megáll a ház előtt, amelyben lakom, és Mogorva kiszáll velem. Egyetlen szó nélkül felkísér a lakás ajtajáig. Kiveszi kezemből a kulcsot, a zárba illeszti. Első utam a

konyakosüveghez vezet, a második a fürdőszobába. Amikor végzek, Mogorvát a szobámban találom, hátradőlve ül a fotelben. Vigyorog.
Mintha jobban érezném magam:
- Rosszul emlékeznék, hogy megbeszéltük, micsoda lehengerlő gyorsasággal avatkozol közbe, ha elérkezik az ideje? És bizony az idő nemcsak elérkezett, jócskán el is múlt, mire a segítségemre siettél. Te aztán a helyzet magaslatára tudsz emelkedni, ha úgy istenigazából elszánod magad.
- Saját kezűleg mégsem verhetlek meg, pedig rászolgáltál - így Daniel Belloq, változatlanul vigyorogva.
Alaposan, behatóan megnézem magamnak. Ha kissé szelídebb vonásai lennének, jóképűnek nevezném. De nincsenek szelídebb vonásai. Sötét a tekintete, szigorúak az ajkai, haja katonásan levágva. Hiába vigyorog, ettől mit sem enyhül az arckifejezése. Még a fogai is szögletesek, mint az állcsontja.
Leülök. Nem fogadja el a konyakot, amit felé kínálok, hát azt is megiszom. Végezetül körbenyalom ajkaimat, rámosolygok.
- Hallottam olyan pasasokról, akik fogukkal kapják el a nyílvesszőket, átúsznak a lángoló folyón, felkúsznak a meredek házfalon. Átugranak többméter magas kerítéseket, órákat időznek a víz színe alatt, száguldó kocsikat tartóztatnak fel tenyerükkel. Úgy hírlik, ezt mind megtanultad Japánban.
- De nőket sosem maguk vernek - bólint.
- Mi bajod van velem? - kérdezem csodálkozva.
Vállat von, nem felel. Elmúlik egy néma perc, ekkor feláll, és változatlanul hallgatva az ajtó felé indul.
- Hé! - mondom.
Megáll, a válla fölött visszanéz, nem is fárad vele, hogy megforduljon.
- El akarsz menni, Mogorva?
- Daniel - feleli. Kissé visszafordul: - Látom jobban vagy. Feküdj le.
- Nincs kedvem hozzá.
Egészen visszafordul. Széles fogait mutatva kérdezi:
- Mihez van kedved? Inni? Rágyújtani? Csipkelődni?
Lelkes a hangom:
- Igen, ehhez van kedvem.
Nadrágja zsebébe süllyeszti a kezét. Aztán újra az ajtó felé indul. Nézem a hátát, szeretném visszatartani. Nem akarok egyedül maradni. Iszonyúan messze még a hajnal, addig pedig sötét lesz, és az éjszakában a coltos rossz szagú lehelete süt az arcomba.
Felkelek, követem Mogorvát. Szeme sem rebben. Odalent kérdezi meg, az elhagyatott utcán:
- A kocsimért megyek. Hát te?
- Elkísérlek. Útközben beülhetnénk valahová néhány percre.
Egymás mellet lépegetünk. Keze még a zsebében, könyöke olykor a karomhoz súrlódik. Én is elsüllyesztem kezemet a nadrágom zsebében, megpróbálom felvenni léptei ritmusát, de szinte futnom kell. Túljátszom a dolgot, mígnem végre nagy kegyesen elvigyorodik. Aztán elém lép, felém fordul, és szinte a karjaiba szaladok. Hátrahőkölök, elkomolyodom.
- Reménytelen eset vagy.