Az éjszakai vihar után borongós reggel virrad fel. Lanyha szél ritkítja, tépdesi a fekete hasú felhőket, olykor kikukkant mögülük a nap, de vissza is húzódik, mintha ma nem lenne kedve a világgal törődni. Együttérzek vele. Mindenkinek vannak undok, rossz napjai.
Donald háza. Ő hegyeknek nevezi a dombvidéket, amelynek egyik völgyében, tiszta vizű tó partján áll a kedves ház. Barátságos épület, sok apró szobával, galériával, konyhával, amit senki sem használ, hiszen mindenki a szabadban lélegzik egész nap. Igen, mindannyian lélegezni járunk ide. A levegő friss, éles, tiszta, átjárja testünket. Tüdőnkből a vér eljuttatja mindenüvé, szinte érezhető, ahogy a fuldokló sejtek felszabadulnak - kis időre. Nem csinálunk semmit. Ez az a hely, ahol az emberből kivész a tennivágyás. Napokig sejtelmünk sincs, hol az óránk, kit érdekel olyan nevetséges dolog, mint az idő? Minden lelassul, nyugalom telepszik ránk, semmi sem fontos, semmi sem sürgős. Néhány napig ez így megy, aztán egyszer az ember felkapja a fejét, és szimatolni kezd: hol a város? Megrögzött, öngyilkos módon. Pakolunk és hazamegyünk.
Ezen a hétvégén ilyesmi nem fenyeget. Ha csak két napra jövünk, könnyek között hagyjuk el e kéjes helyet. Leállítom a kocsit a ház mögött, kilépek belőle. Amint kibukkanok a ház oldala mellett, lábaimnál ott hever a tó. Kékebb, vakítóbb is lehetne. Tükre mozdulatlan, a parton gyenge hullámok csobbannak, mintha a semmiből jönnének. A ház kis dombra épült, ösvény vezet a partra, csigavonalban halad lefelé, kétszer megkerülve az épületet. Szellemes megoldás, Donald terasznak titulálja. A füves domboldalt használjuk közlekedésre, jobb napjainkon egyszerűen csak legurulunk rajta, bele a vízbe. A lépcsőcsiga ugyan döcögőssé teszi a járást, de vannak idők, amikor apróságok nem hozzák ki az embert a sodrából.
A tavon csónak látható. Nem hiszek a szememnek. Iris ül benne, egy kislány társaságában. Némi hunyorgás után megállapítom, hogy horgászbotot tart a kezében. Donald a teraszon ül a ház előtt, és - egek! - gépel.
- Mit csinálsz? - hangomból kicseng a felháborodás.
Donald eloszlatja gyanakvásomat:
- Regényt írok.
- Mit?
- Regényt.
- Ó, hát mégis.
- Pakolj le vagy szét - biztat -, aztán szabad foglalkozás.
Leülök mellé. Féltékenyen a papírra hajol.
- Nem nézek oda - ígérem, el is fordítom a fejemet, hogy megerősítsem szavaim hitelét: - Éppen csak kérdezgetni szeretnék tőled.
Megadóan hátradől:
- Tessék.
- Mit is mondtál? Mit írsz?
- Regényt. Nem nézed ki belőlem?
- Dehogynem. Dehogynem. És miről szól a regényed?
- Majd elolvashatod. Olyan stílusban alkotok, amit még te is megértesz.
- Rendes vagy - fanyalgok. - Ebben a stádiumban ez az összes, amit tudni lehet?
- Igen.
- Körülbelül meddig leszel ilyen állapotban? - puhatolózom.
- Ihletileg? Néhány óra. Ha elfáradok, a rendelkezésedre állok.
- Köszönöm, Donald. Előlegeznél néhány szót?
- Igen?
- Te nyomozol Atrix Holl eltűnési ügyében?
- Nem. Én Beatrix Holl…
- Jó, jó. Hát csak írj tovább. Hosszú lesz?
- Három-négyszáz oldal.
- Szűzanyám. Te, mondd csak, Iris horgászik amottan?
- Igen. Megígérte nekem, hogy ma nem zavar, Ellának pedig, hogy estére halat sütünk a szabad tűzön.
- Ella Belloqnak?
- Ismered a kislányt? Kész felnőtt.
- Szegény. Kész gyereknek kéne még lennie.
- Meghalt az anyja. Daniel mellett kénytelen volt hamar önállóságra szert tenni, elvégre az apja munkája nem engedi, hogy örökké együtt lehessenek. Van még kérdés?
- Egy. Egy icipici.
- Tudom. Hol van Daniel? Nincs itt. Iris hozta le a gyereket. Vasárnap egyedül megyek haza. Ők lenn maradnak egy hétig.
- Van még egy csónak?
- Ez már a második kérdés. Nincs több csónak.
- Még egy. Kiengedhetem a kutyát a kocsiból?
- Hülye vagy.
- Nem. Azért bátorkodtam, mert oly mogorva házigazdának bizonyultál. Gondoltam, mielőtt…
Donald belemarkol a hajamba, és megráncigálja. Nevet hozzá.
- Nyomás.
Amikor felállok mellőle, rácsap a fenekemre. Ez mindenesetre megnyugtató. A jelek szerint nincs velem semmi baja. Csakugyan ihlete van. Szegény. Ismerem ezt a betegséget, Cruzt is előveszi néhanap. A kórban szenvedő előtt és mögött lezuhan egy függöny. Ezen keresztül aztán a páciens semmit sem lát. Nagyjából olyan, mintha behunyt szemmel közlekedne. Agyát ezernyi leírásra és megfogalmazásra váró gondolat és a hozzájuk tartozó mozgófilmes vetítés tartja markában, mintha a külvilág megszűnt volna létezni. Ha ilyenkor az embernek sikerül magára vonnia az alkotásban leledző személy figyelmét, nem illik ilyesmit kérdeznie: hol a cipőd? Semmi mezei dologról nem szabad beszélni. Lehet próbálkozni néhány klasszikus gondolkodó filozofikus töltésű idézeteivel, de az sem tanácsos. A legokosabb viselkedés, ha az ember úgy tesz, mintha a világon sem lenne. Mert az idő neki dolgozik. Ha szűnik az ihlet, a magasrendű elme egészen közönséges földi halandóvá válik, aki pisilni jár, kézzel eszik, és ilyen hülyeségeket kérdez: hol a cipőm?
Donald még távol van ettől a stádiumtól. Mostani állapotában minden, a külvilág felől érkező inger úgy hat rá, mintha orrba vernék. Lábujjhegyen a kocsimhoz settenkedem.
Sába szépérzék és tapintat híján kizúdul a kocsiból és eljátssza, hogy ő a förgeteg, a nyugati szél. Rohangál, mint az eszeveszett, sebessége felveszi a versenyt egy jobb kocsival, csakhogy ő körben futkározik, szürkés szőrbozontja lobog a maga gerjesztette szélben, aztán kissé lehiggadva felfedezi Donaldot, és az asztal, írógép fölött a nyakába ugrik. A szerző kikéri magának az inzultálást, engedélyez egy arculnyalást, aztán elhajtja maga mellől az ebet.
Sába engem is üdvözöl, merő rutinból, és folytatja a futkározást, nagyon valószínű, hogy holnap estig.
Le-, illetve szétpakolok, átöltözöm, és máris érzem a hely jótékony hatását. Elengedem magam, lusta vagyok, gondtalan. Lemegyek a partra, lábujjaimmal belekóstolok a vízbe, aztán megtekintem a felhőzetet. A látvány egyre biztatóbb elképzelhető, hogy a mocskos felhőrongyokat hamarosan teljesen szétzilálja a szél. Néhány lépést teszek előre, a hűvös víz már a térdemig ér, talpam alatt szúrós, apró kavicsok. Gyermekhalak gyűlnek körém, megvizsgálnak, szétrebbennek. Olyan tiszta a tó, hogy akár megszámolhatnám a fenekén heverő kavicsokat. Nem teszem, két napra jöttem. Még egy-két lépés, egy ponton felszisszenek, aztán ráhasalok a vízre.
Még a part közelében úszom, amikor Laco érkezik Ackerer társaságában. Mint Stan és Pan. A lezser cowboy, és a kicsi, félszeg Ackerer. Egymás kontrasztjai, elválaszthatatlanok.
Látom, ahogy Donald feldúltan felveti a fejét a készülő remekműből, Laco ugratja, hamarosan mindhárman nevetnek. Egy perc még, és a varázs szertefoszlik, Donald ujjai a billentyűkön dühöngenek.
A csónak felé közeledem, a parti népség elmosódik. Tisztán látom Iris rövid szőke haját, szelíd-szép arcát. A kislány mellette ül, belekapaszkodik a csónak peremébe, mosolyogva nézi haladásomat. Amikor melléjük érek, Iris felugrik a bottal a kezében. A zsinórt figyeli, amely megfeszül a víz fölött.
- Ilyenkor mi van? - kiált felém, a botra meredve.
- Kapás - kiáltom vissza szakszerűen.
- Mit csináljak vele? - Iris láthatóan tanácstalan.
Ella megjegyzi:
- Szegény hal.
- Engedjük el - javaslom. - Hátha teljesíti három kívánságunkat.
Iris felém fordul, rám mosolyog. Felcsillannak sötét szemei:
- Nem rossz. - Elkomorul. - Hogyan engedjem el?
Követem a zsinórt, és ahol az elmerül, utána bukom. Szép halacska köröz a horogra akadva, és nem tetszik neki a közeledésem. Megmarkolom a zsinórt, rajta az áldozatot, és megpróbálom kiszabadítani szorult helyzetéből. Szerencsére nem akadt fel igazán a horogra, könnyedén leakasztom. Szó nélkül elszáguld, sértődött farkcsapásokkal. Utána intek, hogy várjon, a három kívánság, de ez a hal nem az a hal. Mindazonáltal, ha jól meggondolom, biztosan ízletes lett volna a húsa. Legközelebb aligha viszi el szárazon.
Felúszom, megpillantom Ella feszült arcát, belekapaszkodom mellette a csónak peremébe:
- Beszéltem a hallal. Ő volt a tó királynője. Azt üzeni, mondjuk el a kívánságainkat. Itt van a közelben, meghallgatja és teljesíti őket.
- Tényleg? - Ella gyanakodva néz rám.
Rábólintok:
- Ritkán fordul elő a halakkal, hogy kegyelemben részesülnek az emberek részéről. Figyelj csak! Én máris behunyom a szemem és elsuttogom a kívánságaimat.
Megteszem, de ügyelek rá, senki se értse a szavaimat. Ella megvárja, amíg befejezem, és megkérdezi:
- Be kell mennem a vízbe?
- Mindegy. Innen is hallja.
Ella megmarkolja a csónak peremét, behunyja a szemét, és maga elé sóhajtja:
- Halkirálynő, vigyázz Danielre, nehogy ő is meghaljon. Tudod, ő mindig veszélyben van, a munkája miatt, ő az apukám. Aztán szeretnék egy biciklit. De ez még nem minden. Adj hozzá helyet is, ahol kerekezhetek. Tudod, a városban sok az autó. - Ella feltekint, bizonytalanul megkérdezi: - Számoltad?
Nyelek egyet:
- Még egyet kívánhatsz.
- Halkirálynő, szeretnék egy anyukát. Ha nem lehet, akkor legalább egy testvért. Vagy egy barátnőt. Tudod, sokat vagyok egyedül. Most iskola sincs. Jár hozzánk egy néni, de az öreg, és én nem nagyon szeretem. Köszönöm, Halkirálynő.
Iris újra a bottal vesződik, belelendíti a vízbe.
- Hát te? - kérdezem.
- Donaldék széttépnek minket, ha ezt megtudják. Hogy kifogtuk és elengedtük.
- Ugyan - vigasztalom. - Kívántál már?
- Tényleg kívánjak? - Iris rólam Ellára pillant, majd a felénk úszó, még hallótávolon kívül levő Lacót nézi. Végül elmosolyodik, lehunyja a szemét, és elsuttogja:
- Halkirálynő, arra kérlek, vigyázz Donaldra, nehogy meghaljon. Vezesd ujjait az írógép fölött, gyorsan írja meg a regényét. Harmadjára azt kérem, Halkirálynő, valósítsd meg Donald álmát ezzel a regénnyel. Köszönöm. - Feltekint, megrázza a fejét, szégyenkezve elfordul.
Ella rám pirít: - Nem vagy becsületes. Nem kívántál.
- De igen. Csak nagyon halkan mondtam, mert szégyelltem magam.
- Mit szégyellsz? A Halkirálynő nem hallotta, nem is teljesítheti.
Kezd elegem lenni a játékból. Megrázó volt a nyíltságuk, belesajdult a lelkem a hűségükbe. Irigylem őket. Vállalják a szeretetet.
- Azt kívántam, amit ti. Ne essen bajuk azoknak, akiket szeretek. Akiknek már bajuk esett, gyógyuljanak meg. Végül pedig rendet kívántam magamnak.
- Milyen rendet? A szobádban?
- A fejemben. - Nem folytathatom, mert Laco odaér, és kiment a szoruló hurokból. Átkarolja derekamat, szinte letép a csónakról, és elmerül velem a vízben. Amikor elenged, felsietek levegőért, majd gyorsan vissza. Kergetőzünk, nevet a szeme.
Estefelé Donald kifacsarva, kábultan felmerül az írógépből. Amikor felfogja, hol van, kik veszik körül, mintegy mentegetőzve felkiált:
- Ne haragudjatok. Ma már nem megy több.
Laco örömujjongásban tör ki, Iris végre meg meri közelíteni a férjét, és mindjárt bele is telepszik az ölébe. Ackerer a Laco-fogta halat tisztogatja, miután egyöntetűen a legkisebbre ruháztuk át a lealacsonyító munkát, Ella Sábával rohangál, néha megpihennek, összebújnak.
Donald Iris karjai közül egyre fájdalmasabbá váló arckifejezéssel nézi Ackerert. Néhány perc múlva áttöri gátjait, és felkiált:
- Mi van a kezedben?
Ackerer egyenként felmutatja a dolgokat: - Ez hal. Ez kés.
- Mit művelsz vele?
- Tudomén? Lehántom a ragyáit.
Donald félretolja Irist, és néhány lépéssel ott terem a kis ember mellett. Kiveszi a kezéből az imént felsoroltakat, és hozzálát a szakszerű tisztogatáshoz. Arcáról lesüt a magasabb rendű lények dohogó kifejezése: tessék, itt neki kell regényt írnia, halat tisztítania, mert senki nem ért semmihez. Valami gyanú lopakodik a lelkébe, Irisre mereszti a szemét: - Honnan van ez az állat?
Az asszony ártatlanul előremutat a víz irányába. - Onnan -, és bólogat hozzá. Mindannyian értjük, miért ad nyomatékot a dolognak.
Donald a halra bámul, aztán a tóra. Nemigen állnak össze előtte a tények: a hal és a víz. Még egyre csodálkozva kérdezi: - Ki fogta?
A cowboy persze most is hintázik a székkel. Félretolja cigarettáját a szája sarkába, és mintegy felháborodottan, hogyan is lehet ilyen nyilvánvalóságot kérdezni, megjegyzi: - Hát én.
Donald egyre ingatja a fejét. Repked körülötte a pikkely, olykor az áldozat gondol egyet és kisiklik a kezéből. Hasa nagyot csattan a terasz kőpadlóján. Néha szép szökellésekkel tarkítja a produkciót. Donald perceken belül megorrol a fürge tetemre.
- Te! - zsörtölődik vele -, vedd tudomásul, hogy meghaltál. Ende! Ne rohangálj itt nekem!
Iris bágyadtan nézi a véres-nyálkás asztalt, padlót. Onnan a félreállított írógépre és a kézirathalomra vándorol a pillantása, aztán rám. Mosolygok. Végre ő is elmosolyodik. Felpattan, térül-fordul, tálcán poharakat hoz, fölemelkedem, hogy segítsek.
Amikor mindenki megkapja a poharát, Iris tanácstalanul Donaldhoz fordul: - Ellával mi legyen?
- Miért?
- Sejtelmem sincs, ehet-e ilyen szálkás kaját, mikor kell lefeküdnie, meg ilyenek.
Laco érdeklődik: - Mogorva nem adott hozzá használati utasítást?
Iris haragosan rápillant: - Danielt kérdezed?
Egek, gondolom, növekszik Mogorva tábora.
Iris folytatja: - Képzeld, nem adott. Feltételezte, hogy nő létemre magamtól is rájövök mindenre.
- Fordulj Ellához - javaslom.
Ella már jön is. Lábujjhegyre emelkedve beleszimatol a poharamba, elfintorítja az orrát: - Mit iszol?
- Azt hiszem, gint. Finom. Te mit innál? Hozzak narancslevet?
- Nem kérek. Van tej?
Ackerer felhorkan: - Tej?
- Van tej. Ha kinyitod a hűtőt, lehet, hogy még a tehenet is ott találod. Donald naponta néhány literrel magába szív ebből a nektárból - hallom a hangomat.
Donald felpillant a trancsírozásból. A hal kap az alkalmon, néhány alkotórésze leszáguld a kőre.
Ella felnevet, de nem tágít mellőlem: - Denisa, kié ez a kutya? Miért nem a tied?
- Szeretnéd, ha az enyém lenne?
- Igen. Mert akkor elhozhatnád hozzám, hogy vigyázzak rá. Egész nyáron vigyáznék, és ha megkezdődik az iskola, délután, meg esténként.
- Komolyan mondod? Mert akkor megragadom az alkalmat. Ha Iris megengedi, a jövő héten veletek marad Sába.
Ella felujjong, közben kilöttyinti a poharamból a gint. A maradékot mohón elfogyasztom. Iris közeledik, egy bögre tejjel.
- Denisa azt mondta, Sába velünk maradhatna egy hétig, ha beleegyezel.
Iris megsimogatja a kislány haját: - Annál jobb. Lesz, aki vigyázzon ránk.
Donald e percben megharagszik a halra. Felrikkant: - Asszonyállatok! Csináljatok valamit ezzel az alattomos döggel, mielőtt visszavagdosom a tóba!
- Melyik részével? - kérdezem, közelebb lépve a hadszíntérhez -, ami az asztal alatt hever, vagy ami a deszkán? Netán a fejével? Nézd csak, olvassa a regényedet!
Donald eszét veszti a látványtól. A hal merev tekintetű feje ott engedi véres levét a kéziratot magába foglaló mappa tetején.
- Ki tette oda? - robban ki a zsaru az alkotóból.
Egy emberként ingatjuk a fejünket. Donald gyanakodva méreget bennünket, aztán odalép, és csattan a tenyere, amikor a halfejet lepofozza a földre. Sába ott terem, felkapja és elillan vele.
Donald egyre fenyegeti a neveletlent: - Úgy kell neked! Edd meg, Sába!
Remekül mulatunk. A bősz szerző is velünk tart. Nem is halljuk meg azonnal a közeledő kocsi motorzúgását. A fényszórók villanása hívja fel a figyelmünket. A leszálló estébe burkolózva jön felénk az autó, egy percig csodálkozunk, mára már senki sem várható.
Ella ismeri fel elsőként: - Daniel! - Elszalad.
A szürke Mazda besorakozik a többi kocsi mellé. Aztán nyílik az ajtaja, és Mogorva kilép. Nem látjuk az arcát, de feltűnik, hogy bizonytalanul áll a lábán, meginog. Amikor Ella hozzászalad, eltolja magától a kislányt. Valamit mond, aztán lehajol. Megcsókolja Ella arcát, egy percig úgy maradnak, összesimulva.
Megvárjuk, amíg feláll, és elindul felénk. A lámpa közelébe érve láthatóvá válik az arca. Nem valami megkapó látvány. Hát mára ő volt kisorsolva?
- Mi történt veled? - kérdezi Laco.
Donald italt tölt, Mogorva kezébe nyomja a poharat. Lám, Belloq egy hajtásra végez a konyakkal! Amikor lenyeli, megszólal tengermély hangján: - Volt egy afférom.
Iris a gondjaiba veszi a megviselt férfit: - Gyere, megmutatom, hol fürödhetsz.
- Az is jó lesz! - Mogorva az estébe simuló víztükörre mutat.
Mig ő Iris kíséretében bemegy a házba, idekinn folytatódik a küzdelem a halvacsorával. Kitűnő alkalom, hogy lekössem magam, átvedlek szakáccsá. A pompásan idomított hal nem okoz több problémát.
Belloq elmegy mellettem, meg sem áll a partig. Hallom, amikor belecsobban a tóba.
A csillagos, holdvilágos égbolt alatt vacsorázunk, borral öblítjük le. Halk zene szól, a férfiak beszélgetése mormolásnak hat. Ella álmosan elköszön, aludni megy. Sába elkíséri, aztán visszajön, és letelepszik a közelünkben.
Felállok, sétálni indulok. Olyan gyakran jártam már itt, hogy sötétben is tájékozódom. Nem hagy nyugodni Martin ügye. Különösképpen azért nem, mert nem szeretem, hogy Holden neve is bele van keverve. Eltökélem, hogy lesz, ami lesz, beleártom magam a dologba. Amíg nem fontos, nem tudatom a Főnökkel, mert tüstént átharapná a torkomat. Ha Mogorva ilyen mértékben veszi igénybe a segítségemet a motorosok felhajtásánál, mint ma, akkor lesz időm azt kutatni, ki és miért bántotta az öcsémet. Donalddal feltétlenül beszélnem kell, mire jutott Atrixszal. Azon ábrándozom, hogy sikerül összehoznom vele néhány percet, amikor éppen nem gépel és nem bohóckodik. Nem lesz könnyű, ez kétségtelen.
Aki annyiszor jött-ment az éjszakában eleven csaliként, a legkisebb neszre is figyelmes lesz. Azonnal meghallom a hátam mögött közeledő lépteket. Megfordulok. Sötét alak lépked felém, holdfény csurran széles vállaira. Megismerem.

Megszólal. Hangja újra kiváltja belőlem a jól ismert reszketést.
- Jó a hallásod.
- Hová kirándulsz? - kérdezem
- Utánad lopakodtam.
- Nagyon helyes. Ezer kérdést készülök feltenni.
- Mivel kapcsolatban? - Megáll velem szemben.
- Elsősorban a motorosokkal…
Mogorva egyszerűen a szavamba vág: - Ma már nem kellene dolgozni, nem gondolod? Hogy vannak a betegeid?
- Kinyitották a szemüket. Martin hebegve beszél, Cruz leveleket írogat, mert széttörték az állkapcsát. Hegednek, javulnak. Veled mi történt?
- Semmi komoly.
Rákezdek: - Hallottam olyan férfiakról…
Belloq mozdulata váratlan, védekezni sincs időm, egészen egyszerűen betapasztja a számat. Tenyere fölött rápillantok, mosolyogni látom. Felháborodásomat értésére kell adnom. Felemelem a lábamat, és előrelendítem. Mintha tánciskolában lenne, félrelép, eltévesztem a rúgást.
Ezzel még nincs vége. Tenyere a számon, leülni kényszerít fél kézzel, aztán letelepszik mellém, és végre elenged.
- Nem tetszik a stílusod, Mogorva - méltatlankodom.
- Mikor hagyod el ezt a hülyeséget?
- Melyiket?
- Nem számít. Hiányzott Ella. Mióta az anyja meghalt, el sem váltunk. Hosszú lesz egy hét nélküle.
Letámaszkodom a harmatos fűben, és elmesélem a Halkirálynőt. Mogorvának tetszik a történet, csendben mosolyog. A derengő holdfényben arcélét nézem, erős, egyenes orrát, szája vonalát. Hirtelen felém fordul:
- Te miket kívántál?
- Pontosan olyan kíváncsi vagy, mint a lányod.
- Örökölhettük egymástól - vélekedik. Aztán hozzáfűzi: - A kérdés fennáll.
- Mit is kívántam? Utoljára téged.
- Derék asszonyság a Halkirálynő. Teljesíti a kívánságokat.
Remek ez a hely. Éjszaka, tisztás, holdfény. Miért nincs itt egy pohár ital? Szükségét látom. Mogorva mozdulatlanul ül mellettem, váratlanul ér, amikor megszólal:
- Nemcsak Ella vonzott ide. A kelleténél többet gondolok rád.
- A te mértékeidet ismerve ez napi két alkalom lehet.
Mogorva felnevet, ráhajol a számra. Egy pillanat csupán, és visszafordul a helyére. Amikor a szívverésem elcsendesedik, megjegyzem:
- Ez nálad a szenvedély netovábbja?
- Szeretnék megbizonyosodni valamiről.
- Nos?
- Vajon akkor is jártatod a szádat, amikor a soros szeretőd fölébed heveredik?
- Nem vagy elég költői az ízlésemhez képest.
- Az én ízlésemmel is ellenkezik néhány apróság.
- Nofene? Vásár van? Te mindig tisztázol előbb mindent? Nincs se AIDS-em, se szifiliszem. Nem tartogatok semminő meglepetést. Nő vagyok.
- És Cruz?
Felnevetek: - Neki sincs semmi baja. Néhány törést leszámítva. Cruz zavar?
- Főképpen.
- Kényes ember vagy. Mit akarsz hallani?
Daniel hanyatt fekszik a fűben, két karját a feje alá helyezi. Természetesen nem válaszol, hiszen máris annyit beszélt, amennyit én is megsokalltam. Megfordulok, hogy lássam az arcát. Hozzásimulok a mellkasához, kíváncsi vagyok, meddig bírja feszíteni a húrt. Átölelem a nyakát, ujjaim az arcát cirógatják, Megfeledkezem valamiről. Bár ő a kísérlet tárgya, s én a végrehajtója, mindjárt magamon is lemérhetem a hatást. Ritkán történik az emberrel ilyesmi. Egy másik ember puszta érintése tahikardiát, nehéz légzést és látásromlást okoz. Egy élet során aligha fordul elő gyakran ez a kórkép. Legfeljebb kétszer. Ha jól emlékszem, tizenkilenc éves voltam, amikor először találkoztam vele. Azóta várom a második alkalmat.
Hát megint én töröm meg a csendet:
- Cruz tudja, hogy addig maradok mellette, amíg meggyógyul.
Érzem Mogorva szívverését. Egy kórházi készülék ilyenkor már riasztaná a személyzetet. Percenként legalább kétszázat üt a kalapács a jobb mellem alatt. Daniel is nyitott szájjal lélegzik, szaporán. Ennyi levegő a világon sehol nincs. Mégis, alig jut belőle. Látom, hogy lehunyja a szemét. Megcsókolom a száját. Olyan hevesen viszonozza, hogy szinte fáj. Összekoccannak a fogaink.
Két karját előhúzza a feje alól, átölel. Tenyere szorosan tapad a derekamra, megmozdul, átgurulunk egymáson, teste rám nehezedik, két kezembe simítom az arcát, a számra szorítom az övét. Aztán a hátát simogatom, sorra veszem az összes izmot; van belőlük bőven. A fehér vászonnadrág derekánál egy pillanatig tűnődik a tenyerem, végül alácsúszik. Simogatom izmos, fiús csípőjét, feszes bőrét.
Daniel felemeli a fejét. Rekedt a hangja: - Visszamenjünk a házba?
- Ráérünk - felelem.
Újra megkeresem a száját, segít megtalálni. De máris tovább csapong, nyakamat, vállamat csókolja. Két keze simogat, kíváncsian és találékonyan. Nem hittem volna, hogy Mogorvának is lehetnek ötletei. Egyáltalán semmi olyasmit nem néztem ki belőle, ami az elkövetkező percekben történik. Mindenesetre, jobb, ha elismerem, hogy valamit mégiscsak vártam, ami hasonlít erre, mi másért hozott volna ki a sodromból nap mint nap, hetek óta?
A harmatos fűben fekszünk, ruháink szétszórva. Fejem fölött a milliónyi csillagot szikráztató mélykék égbolt, mögöttem domb vonul a magasba, bőröm szinte felsistereg érintésétől, csókjaitól. Aztán borzongva--gyönyörködve felkiáltok, és kialszik tudatom. Elmondhatatlan, ami következik, csodálkozom, hogy túlélem; hát nemcsak a fájdalomba lehet belehalni?
Amikor visszatérünk, már csak Laco és Donald gubbaszt a tűz körül. Barátom fel sem pillant, de a cowboy nem állja meg szó nélkül: - Amikor szem előtt vannak, marcangolják egymást. Aztán tessék.
Donald felnéz, tekintete révedező, a lángnyelvek fénye imbolyog vonásain: - Írni akarok - nyöszörgi.
- Ki tart vissza? - érdeklődöm nyájasan.
- Tudtok aludni a kopogástól?
- Érted bármire kaphatók vagyunk - feleli Laco.
- Mit írsz? - firtatja Mogorva, mert ő persze lemaradt a délelőttről szegény. Donald sebzett pillantást küld felé, aztán nekem dohogja: - Nem mondtad neki?
- Mit? - kérdezem ártatlanul.
Donald leejti a karjait: - Nem mondtad el neki. Akkor mit csináltatok ennyi ideig? Hol voltatok egyáltalán?
- Moziban - vetem oda. Mielőtt tovább szórakozhatna, Danielhez fordulok: - A barátom regényt ír.
Mogorva biccent. Aztán megkérdezi: - És Donald?
Laco felröhög, én belerúgok a bokájába. Elkapja a derekamat, felemel, és áthajít a tűz fölött. Visszatartom a lélegzetemet repülés közben, Donald karjaiban landolok. Letesz a földre, és félrerántja a fejét, mert hozzálátok bosszút állni. Aztán felemeli mindkét karját, a megadás jeleként. Nem szeretnek velem verekedni, mert kerülöm a cselgáncsot. Szívesebben tartom távol magam a sokkal erősebb és főleg nehezebb férfiaktól. Inkább a lábaimat használom, direkt erre a célra edzettem izmaimat. Ha az ember a levegőbe emelkedik, hogy rúgjon, nem méricskélheti az erejét. Nem lehet kicsit rúgni.
Így inkább megadják magukat. Donald egyébként is kezd elborulni ihletileg. Ez abból is kitetszik, hogy elindul, és már-már besétál a lángok közé, amikor észreveszi, hogy enyhén szórakozott. Még időben visszahátrál, irányt változtat.
Laco Daniellel viaskodik, a küzdelem egyoldalú. A cowboy kezében két töltött pohár, az egyiket megpróbálja ráerőltetni Mogorvára, ő azonban nem kér belőle. Mivel Laco nem tágít, kénytelen vagyok elvenni tőle a poharat, és megkóstolom, mit tartalmaz. Gin. Azonnal elkortyolgatom, régóta szükségét láttam ennek az íznek.
Az írógép kopogni kezd. Akár egy gépfegyver, erős motor működteti, Donald dühöngő ujjai nem kímélik. Sort vált sor után, amikor a házba menet elhaladok mellette, hallom, diktál magának. Nem veszi le a szemét a papírról, attól félve, megint a hengerre fog írni, értékes gondolatait ily módon elherdálván. A módszer jó, hibája csupán egy: gyakran mellékoppint, ilyenkor szitkokat mormolva kiüti a rossz betűt, tovább csépeli a szerencsétlen írógépet, és újra melléüt.
Mire a zuhanyozás végeztével ágyamba bújok, dühöngése olyan mérvű, hogy behallatszik a szobámba. Fejemre húzom a takarót, és Donaldot vádolom, amiért nem jön álom a szememre. Ezt hallom: kop-kop-kop-kopkopkop, nyikk, nyikk, a franc egye meg, rövid szünet, aztán elölről. A kommentár meglehetősen egyhangú.
Némi változatosságot jelent hát, amikor nyílik az ajtó. Mogorva hangján hallom, mosolyog: - Alszol?
- Itt?
- Tényleg regényt ír?
- Esküszik rá. Csodálkozol? Nekem is meglepő volt, de Donald már régóta fenyegetőzik ilyesmivel. Nem tudsz rólunk semmit. Ő tényleg a barátom. Talán az egyetlen. Vele lehet nyavalyogni, lelkizni, nem kell folyvást a Nagy Hekusnőt játszani. Rendkívüli fickó, és ha most ennek nekiveselkedett, szerintem nagy dolog van születőben. Úgyhogy a kellő áhítattal virrasszuk át az éjszakát.
Leül mellém, azt mondja: - Áhítatban nincs hiány. Magam választhatom a tárgyát?
- Csak akkor, ha megosztod a barátom regényével.
- Megegyeztünk. Szeretnék itt aludni veled.
- Úgy hallottam, csakis egyedül szeretsz aludni.
- Változom. Mindig erre vágyódtam. Egy átgépelt éjszaka, ez álmaim netovábbja.
Leheveredik mellém, karjait átfűzi a feje alatt. Látom felhúzott térde kontúrját a sötétben. Vállára fészkelem magam, kisimítja arcából a hajamat, kezét otthagyja, hogy cirógasson vele.
És ekkor hibát követek el. Megkérdezem: - Hallottál Holdenről? Jon vagy Lubos Holdenről?
Daniel megmerevedik, de csak egy pillanatra. Aztán mintegy lesöpör magáról, ahogy felpattan fektéből. Elkapja vállamat, az arcomba kiált: - Honnan tudod?
- Mit az istenért? Megvesztél?
Mogorva elenged, bekapcsolja a világítást. Megnéz magának, lassan megenyhül. Elmosolyodik: - Ki akartalak hagyni ebből.
- Miből? Még miből? Azt nagyon szeretném tudni, miért vezettél félre, amikor először érdeklődtem a motorosok után. Csupa semmitmondó hülyeséggel szúrtad ki a szemem. Miért?
- Mert Martin miatt kérdeztél utánuk.
- S akkor?
- S akkor? Hosszú.
- Van idő - vonogatom a vállamat. Felkelek, keresztülvonulok a szobán, minden öltözékem a hajviseletem. Daniel eltakarja a szemét, hozzávágok fél pár cipőt, előkotrom a cigarettás csomagot, rágyújtok.
- Vegyél fel valamit - javasolja, kezében hintáztatva a cipőmet. Ő bezzeg nem csupasz, fehér vászonnadrágját viseli, de aki látott már férfin vékony, lezser szabású holmit, az a tudója, hogy rosszabb, mintha meztelen lenne. Nem veszek róla tudomást, visszamegyek az ágyhoz, leülök vele szemben, és a vállamra húzom a takarót.
Belekezd: - Már az sem tetszett nekem, amikor a Főnök elküldött Donalddal, hogy motorozzatok, nézelődjetek. Néhány tényt közölt veletek, aztán uccu neki. Ha történetesen rájuk találtok, akkor mi van? Tudtál a vasalt bakancsról, a kegyetlenségükről?
- A kegyetlenségükről hallottam.
Mogorva a fejét ingatja: - Figyelj rám. Hétfőn átnyálazhatod az iratokat. Az összeset begyűjtöttem, ami velük lehet kapcsolatban, minden motoros rablótámadás anyagán átrágtam magam. Valami szöget ütött a fejembe. Még tavaly ősszel történt az eset, azon a tájon, ahol te is találkoztál velük. A támadók ketten voltak. Megrendezték a balesetet, aztán a vezetőre támadtak. Megölték. Történetesen egy fiatal nő volt vele, őt megerőszakolták és megverték. Nyomok híján az ügy befulladt. Vagyis akadt valamicske nyom. Az áldozat személye. Gengszter volt a javából, és felmerült a gyanú, hogy leszámolás történt. Ennyiben is maradt minden. A következő támadás már tavasszal következett, nem is gondolt rá senki, hogy a kettő esetleg összefügg valahol. Itt már nem öltek. A férfit éppen csak félig agyonverték, kifosztották. Egyedül volt, szerencsére. A harmadik esetben dettó, itt nő is ült a kocsiban, a két fickó megerőszakolta. Majdnem rajtuk ütöttek a rendőrök, egy környékbeli telefonriasztására, de meglógtak. Kis szünet következett. Legközelebb már hárman voltak. A vékonyabbik csak falazott, figyelt, nemigen avatkozott be. Esetleg az áldozatot itt-ott megrugdalta, a hecc kedvéért. A vasalt cipő többször is felmerült a vallomásokban. A kárvallottak halálos rúgásokról beszéltek. Az első, az őszi ügyben megvert lányt is felkerestem, azóta valamelyest lehiggadt, tudott már beszélni a történtekről. Amikor még a barátját ütötték, magára zárta az ajtókat, ablakokat. Idegességében nem tudta beindítani a motort, amíg ezzel vesződött, a bakancsos észrevette, hogy megpróbál elmenni. Dühében rugdalni kezdte a karosszériát, iszonyatos volt hallgatni, emlékezett a lány. Aztán, mintha kalapáccsal vágott volna bele, egyetlen rúgással bezúzta az ablaküveget. Nem könnyű egy közönséges cipő orrával betörni a kocsiablakot. Utánajártam a férfinak, végül az a gyanúm alakult ki, hogy ez a két bőrruhás közönséges bérgyilkos. Talán nem volt munkájuk, s az első ajánlatra igent mondtak? Megölni valakit? Nem ügy! Főleg, ha pénz üti érte a markukat. Tavaszra azonban kifogytak belőle, vagy kevesellték, amit kerestek, tény, hogy rákaptak a vadorzásnak erre a módjára. Az kezdett foglalkoztatni, ki lehet a megbízójuk? Kivel kerülhetett ellentétbe a megölt férfi? Közben a motorosokat is kutatgattam, de nem volt könnyű rájuk bukkannom. Egészen addig nem zavart, hogy bevonjalak a dologba, amíg először fel nem merült Jon Holden neve. Jon Holden megfoghatatlan, sötét gengszter, valóságos maffiát szervezett maga köré. Ő ugyan nem nyúl senkihez. De aki szembeszegül vele, meghal. A közvetítők által felbérelt bérgyilkosok nem is tudják, ki a megbízójuk. Nem is vallhatnak ellene. A Főnök óva intett, hogy felfedezésemet írásba adjam. A jelentésekben lehet mellébeszélni, és lehet hagyni, hogy hamvába haljon az ügy. De szerinte az a legokosabb, ha az első támadást figyelmen kívül hagyjuk, és csak a motorosokkal törődünk. Nem erőltettem a dolgot. Átrágtam magam a fél irattáron. Számtalan aktát találtam félretéve, leírva, elsüllyesztve, melyekből ki lehetett volna hozni valamit. Eljuthatnánk Jon Holdenhez, de valakik nagyon nem akarják ezt, és ezek parancsolnak nekünk. Ezért nyargalt az égre a vérnyomásom, amikor Holdenezni kezdtél. Honnan tudsz erről a fickóról?
- Amit mondtál, új volt. Engem más dolgok vezettek Holdenhez. - Előadom Martint és Cruzt. Eszembe jut valami: - Ha a te sejtésed jogos, mi lesz a motorosokkal? A tegnapelőtti balhé óta név szerint, fényképpel körözik őket. Kérdéseim: ha Jon Holden bízta meg őket az első balhéval, nem akarja-e most elnémítani őket? Hátha az összefüggések elvezetnek hozzá. Ezek csak primitív barmok, ha megverik őket, elmondanak mindent. Majdnem beszartak a pisztolyomtól. A következő kérdés csak az, a motorosok mennyit tudnak Holdenről?
- És vajon elkövetik-e azt a marhaságot, ha tudnak róla, hogy hozzá fordulnak segítségért? El kell rejtőzniük, élniük kell valamiből. Nevüket, arcukat az egész ország ismeri. Lejártam az ismeretségi körüket. Nem hiszem, hogy a cimboráik hosszú távon segíthetnek rajtuk. És van még valami. - Mogorva hosszan néz, mielőtt folytatná: - Bármilyen irányból közelítünk Holden felé, valaki előbb-utóbb figyelmeztetni fogja őt. Legjobb esetben csak elveszik az ügyet. Legjobb esetben mi, vagy én annyiban is hagyom. De a legrosszabb esetben, tegyük fel, nem így történik. Ellára kell gondolnom. A lányom mindennél fontosabb.
- Hétfőn felmondunk.
Daniel mogorván megrázza a fejét. Kis szünet után rám mosolyog: - Soha nem jártam Japánban. Viszont ebben a városban kezdtem a pályafutásomat. Majd egyszer elmesélem, miért kellett távoznom innen. Te még az iskolapadban guggoltál akkoriban.
- Miért jöttél vissza?
- Ott sosem tudtam gyökeret ereszteni. Amikor meghalt a feleségem, végképp céltalanná vált az ottlétem. Visszavágyódtam. Itt születtem.
- Milyen érdekes - mondom -, ha gengszterek kerülnek szóba, megered a nyelved. Ha magadról kell beszélni, tőmondatokra is alig futja.
Vigyorog: - Ha neked olyan könnyű, beszélj magadról.
- Jól van, nem könnyű. De ha kérdeznél, tudnék felelni.
- Hiszen kérdeztelek. Például a barátodról
- Ha Cruzt becézed így, nevezd inkább a szeretőmnek.
- Valósággal tolongunk.
- Két szerető még nem tumultus. Papneveldében tanultál?
Nem felel. Most újra a régi. A tegnapi, akiért evett a fene. Kifürkészhetetlen az arca, lakatra zárva. Rámosolygok. Pokolba Holdennel és a többivel. Hétfőig. Ez itt a Tópart nevű paradicsom. Lekapcsolom a lámpát.
Ő persze nem mozdul. Lesöpröm magamról a takarót, átülök az ölébe. Megkeresem számmal a fülét, megkóstolom. Mielőtt elfogyasztanám, belesuttogom:
- Az a helyzet, hogy egy ideje elemésztem magam érted. Gondolom, nem tűnt fel. Sebaj, nekem nagyon is feltűnt. Továbbá szemet szúrt Cruznak is. Firtatni kezdte, ugyan miért nem eresztem a közelembe, miért menekülök előle? Hogyan is válaszolhattam volna? Mondjam, hogy beleszerettem a Holdba? A Napba? A papucsomba? Nehogy azt hidd, hogy a nevedet suttogtam a párnámba elalvás előtt. Éppen csak ideges voltam és undok, nem akartam felfogni az okát.
- Tragédia lett volna, ha beismered magadnak?
- Hát persze! Ki vagy te? A Mogorva.
- Most mondtad utoljára?
- Nem.
- De igen.
Megszorítja a vállamat. Fáj. A következő pillanatban megcsókol, ez ugyan nem kifejezetten kellemetlen, de nem engedek a zsarolásnak. Viszont nem bonyolódom vele vitába. Annál is inkább, mert pillanatok alatt elfelejtem a vita okát. Arra eszmélek, hogy az ágyon fekszünk, kibogozhatatlan, melyik végtag kihez tartozik, de még ez sem fontos. Semmi sem fontos azon kívül, amit érzünk. És ha a nyelvemet kell leharapnom, akkor sem kötöm az orrára, hogy amit velem tesz az maga a csoda.
Órák vagy percek múlnak el, ki tudja. Ott fekszik a vállamon, engem simogat, hozzám beszél. A Mogorva. Félálomban ezt suttogja:
- Nem árt, ha tudod, nagyon kellesz nekem.
Nem árt, csakugyan. Már alszik is. Magamban dohogom el, a pasas úgy tudja félvállról odavetni a halálos mondatokat, mintha borravalót adna az inasnak. Alkalomadtán felboncolom ezért, most hadd aludjon. Egy percig hallgatom Donald fáradhatatlan írógépét, egyre rekedtesebb szitkait. Holnap lehet-e majd lelket verni belé? Aligha. A hasonszőrűek legfeljebb akkor virrasztanak át egyfolytában három napot és éjszakát, ha az ihletük sarkallja őket. Ha pedig sarkalltatik, megint nem tárgyal velem Holdenről. Vajon Martin hogy van? Szétvereti a fejét, mert a hülye nővérét irigyelve hekusosdit játszik. Hekus? Anyám azt akarta, legyek zongoraművésznő. Vicc!
Daniel álmában átölel, lélegzete a fülemet súrolja. Inkább a hárfa, ha már hangszer. Vagy hegedű. Ezek elmondhatnák helyettem.