Leadom az Áldozatok - sorozat legfrissebb riportját, aztán megpróbálom utolérni a dalmi eseményeket. Nem könnyű, az elmúlt napokban rengeteget mulasztottam, mással lévén elfoglalva. Átrágom magam minden fellelhető hírügynökségi jelentésen, majd leülök egy monitor elé, és megnézem a Predrog Frey sajtótájékoztatóján készült filmanyagot.
A dalmi felkelők vezére, akit kintlétem alatt nem sikerült tollvégre kapnom, fáradt arccal ül a fényképezőgépek és kamerák üvegszemei előtt. Karján, vállán friss kötés fehérlik. Egyenruháján mohazöld és bánatsárga amőbák másznak, s ettől a mintázattól igen harcias kinézetű a vászon, amely mellesleg hasadozik a gerillavezér erős mellkasán.
Frey férfinak is ragyogó, fekete haja sűrű szálú, homloka boltozatos, két szemöldöke csaknem összefolyik, sötét szempárja hipnotikus, eleven, szájformája határozottságra vall. A fickó tekintete, testtartása, stílusa egyaránt markáns. Nem csoda, hogy tűzbe hozta Dalm népét. Frey mellett az ország diktátora úgy fest, mint egy enyhén deliráló, akaratgyenge nagyanyó.
A gerillavezér pontos fogalmazásban elmeséli, miként rabolta el őt egy filmes stábnak álcázott kommandó, miközben táborát a hadsereg harci helikopterei porig rombolták. Az igen sajátságos összeállítású csapat fel-alá hurcolta foglyát a dzsungelben. A kazettát átadták megbízóiknak, de a gerillát nem, mert időközben rájöttek néhány turpisságra, egyebek között arra, hogy az emeri titkosszolgálat kedvességéből kerültek ide, gyakorlatilag majdnem mindannyian bűnözők, vagy ahhoz hasonlók lévén. Ezalatt egy emeri laboratóriumban létrehozták azt a förtelmes anyagot, amelyet Frey árulása címmel vetítettek világszerte. A szedett-vedett kommandó tagjai egyszercsak elfogytak, Frey visszakerült emberei közé, a csapat egyetlen életben maradt tagja pedig kész elmondani a történetét.
Ezzel a gerillavezér átadja a szót a mellette ülő, fegyveresek által őrzött férfinak. A harmincas éveinek derekán járó, nem éppen szépséges, de érdekesnek tetsző fickó zsebre vágott kézzel felemelkedik. Haja rövidre nyírt, ritkuló, homloka méter magas, szeme kék, orra nagy, felső ajka szélesebb az alsónál, ezért összezárt szája olyan, mintha felül enyhén fodrozódna, állán ritkás borosta. Stílusa kissé ironikus, kissé lezser. Iszonyúan emberi figura, az a fajta, akiben van valami. Amint megmozdul, megszólal: élni kezd, pokoli intenzíven. Mindenki ráfigyel, karcos, mély hangjától hideg futkos a hátamon, ám nem kellemetlen, inkább izgató hideg.
Azon kapom magam, hogy tetszik a pasas. A pasas, aki hányavetin előadja, miként került Emerből Dalmba, miként lett Predrog Frey és vele a felkelés megsemmisítésének kulcsa. Megnevezi megbízóit. Ő aztán nem szégyenlős. Közli, hogy a titkosszolgálat áll az ügy hátterében, méghozzá kézen fogva a maffiával. Társai és ő - mondhatni - kétes egzisztenciák voltak, nevük ott vöröslött a maffia halállistáján. A titkosszolgálat - nem akarván katonai kommandót bevetni, s ezzel esetleg lelepleződni - atyaian felajánlotta, hogy megmenthetik az életüket, ha cserében Frey fejét produkálják.
Nem tartott semeddig, emlékszik küldetésére Ron Jar, elballagtunk a dzsungelbe, elvégre láttunk már ősvadont jó és rossz filmekben. Fogtuk a főgerillát és vittük. Pechünk volt, végső soron, meséli. Az újságírók kérdéseire készséggel felelget, nem látszik kétségbeesettnek. Fogoly? Aztán?! Nem rejti véka alá a véleményét. A maga részéről fütyül az egész bulira, de azért szívesen megszívatja megbízóit, elvégre azok nem csupán Frey halálát tervezték el, hanem a sajátos kommandó tagjaiét is.
Nem tudom, miért, kedvem támad Oscar-díjra jelöltetni a fickót. Egyre cinikusabb, egyre romlottabb stílusa a terem egyik fegyveres őrének egyéb ötletet sugall.
Két tucat kamera és fényképezőgép üvegszeme láttára a géppisztolyos őr egy sorozattal leteríti a fickót.
Eltörik kezemben a cigaretta. Ledobom a hamutartóba, újat gyújtok. Visszatekerem a filmet, megint megnézem. A férfi mellkasát ismét végigpettyezi a golyózápor.
Tolongás, hisztéria. A termet kiürítik. Az interjúnak vége.
Damienne, az öregedő hajadon telepszik mellém, velem együtt újra megtekinti a kivégzést. Kolléganőm kezéről mindannyiszor szúnyog jut eszembe. Kézfeje keskeny, akár a karcsú vérszopó törzse: hosszú ujjai mint a szúnyog lábai. Mindig behajlítva látom őket, folytonos görcsös, látszólag céltalan mozgásban, az elfojtott szorongás kivetüléseként.
- Fura ügy, mi? - kérdezi. - Szerinted mi várható, ha a sötét erők összeütköznek valami sötét hatalommal?
- Végtelen éjszaka.
- Úgy valahogy. Mit szólnál, ha mi ketten együttműködnénk? Én felderíteném ennek az esetnek az itthoni vonatkozásait, te meg elmehetnél Dalmba, ott kibogarászni a teljes igazságot.
Damienne rágyújt. A hajam égnek áll annak látványától, ahogy a cigarettát fogja: öt ujja százfelé áll, a cigaretta úgy fest köztük, mint egy frissen megfojtott csecsemő. Iszonyú robajjal hörpöli a tüdejébe a füstöt, majd úgy fújja ki, akár egy alig modoros gőzmozdony.