Végre Thaine megtorpan egy boltíves, csukott ajtó előtt.
- Itt lakom - mondja. - Menj még feljebb. Nemsokára találkozunk. - Különös mosolyt felcsillantva eltűnik a szobájában.
Lilia tovább botorkál. Felér a toronyba, maga mögött hagyja a legutolsó lépcsőfokot is.
Elhűl a látványtól.
Millió kisebb-nagyobb, vékonyabb, vastagabb gyertya áll, függ a teremben, s az valósággal fehérizzik a pazarló fényáradatban.
Lilia szabadon engedi Kít, mert fél, hogy a köpenybe kapnak a lángok. A holló fellebben a baldachinos ágy tetejére, s szinte nyomban álomba dermed. Asa sem ad magáról életjeleket.
A lány körbejárja a szobát, kerülgeti a gyertyákat, megcsodálja a kerek kőtalpon álló, csábtáncába merevült márványpillangót, amely a mosdótálat tartja a homlokán. Megsimogatja a tálba helyezett, vajsárga csontból faragott delfinszobrot, s rájön, hogy az egy korsó; a delfin szája önti a vizet.
Megtekinti az ezer áttetsző lepellel körülaggatott, dagadozó ágyneművel megvetett ágyat, az aranyból öntött, káprázatosan díszített fésülködőasztalkát; majd felhajtja annak lapját, amelyben a tükröt sejti, s rémületében csaknem felsikolt.
Tükörezüst helyett vastag szürke homály fedi a lap túlfelét, olyféle fonadék, mint Thaine ruhája. A tábla szélén szorgalmasan dolgozik a mester: az öklömnyi nagy, fekete pókból folyamatosan buzog a szürke nyál, azt szövi-szövi lázas buzgalommal.
Lilia utálkozva visszaejti az asztallapot. Visszatér a delfinhez.
Ekkor lépteket hall, nevetgélést, vidám suttogást. Thaine bukkan fel az ajtónyílásban, mögötte fiatal lányok sorakoznak. Az agghölgy Liliához lép, kis cseréptálat tart elé.
- Idd ki - mondja.
Lilia tétován az edényért nyúl, és beleszagol. Azután kiissza tartalmát.
Az egyik lány elveszi tőle az üres tálat, a többiek köréje áradnak. Hűvös ujjaikkal fürgén levetkőztetik; a bódult Lilia nem bír tiltakozni. Kíváncsi, mi történhet vele.
Durva érintésű tengeri szivaccsal mosdatják le, majd szárazra dörzsölik. Kellemes illatú folyadékot permeteznek a bőrére. Puha, selymes ruhákba bújtatják. Leültetik, s a száznyi hűvös ujj a hajába merül.
A lány, aki elvette tőle a tálat, keskeny, könnycsepp formájú, embermagas tükröt gördít elé. Együtt szemlélik a művet: mind megállnak a háta mögött, és sóhajtoznak.
Thaine elégedetten bólogat.
Lilia nem hisz a szemének. Ő volna az a hölgy, akit a tükörben lát? Vörös-fekete tincsei lakkfényűek, a halántéka melletti fonatokat kígyófejes hajgyűrűk ékesítik; valósággal tekergőznek a hajában. Málnaszínűre festett ajkai teltek, már-már duzzadtak, nyakán drágakövek villognak; őszibarackszínű, fátyolszerű ruhája látni engedi karcsúságát. Karján, csuklóján finom művű ékszerek ragyognak, lábán leheletnyi, barackkrémszínű cipő, amelyet két szalag rögzít a bokáján.
Nincs ereje tiltakozni. Semmihez nincs ereje. Mi történhet még vele?
Asa nem zavartatja magát. Fényesen, korallszínekben tündökölve duzzad a homlokán, s láthatóan teljesen leköti, hogy bámulgassa magát a tükörben.
Thaine az ágyhoz vezeti, s leülteti a lányt. Azután kíséretével együtt kivonul a szobából.

Lilia végigdől az ágyon. Talán az italtól, talán a tűzterem kábulatától - de nem számít, mitől és miért -, olyanféle érzés gyengíti el, mint némelykor, reggelközeli félálmaiban, amikor még nem dönthette el, valóban megtörtént-e vele, amit látott, vagy most úszik fel az álomból; amikor már nem emlékezett tisztán a képekre, de a hangulatok még nem mosódtak el. Már nem vehette ki a tájat, amerre járt, annak arcát, akivel együtt volt, ám még rémlett valami édes harapásféle.
Lilia felül. Ez Thaine hatása. Ez az, ami furcsa zavarát okozza: az öregasszonyból áradó időtlen, vad érzéki szenvedély. "Édes harapásféle"!?
Mindenesetre belegondol. Igenis, azt a foszlékony emléket csak így nevezheti. Az utóbbi időben egyre sűrűbben ébredt vele, s ha egy-egy álmából elmaradt, hiányolta. Dariónak sem beszélt róla, sejtvén, hogy ez valami olyan titok, amit neki egyedül kell megfejtenie. Egyébként már régebben körvonalazódott benne a megfejtés. Az agghölgy furcsa italának hála, hajszálpontosan tudja, mi volt az.
Hát egyszerűen: a csók.
E merész önvallomás után Lilia visszahanyatlik a rengeteg párnára. Lehunyja szemét. Felidézné az emlékfoszlány ízeit, de csak Dario arcát látja maga előtt, amint az öregember eltűnődik kérdésén.
"Mondd csak, amit álmunkban átélünk, az valójában nem is történik meg velünk?" - firtatta Lilia, nem egyszer nem értvén, miért szakad félbe, utóbb miért nem megfogható mindaz, amit pedig minden idegszálával érzékelt. Félelmeit épp olyan valóságosnak érezte, mint örömeit.
"Az a másik életed - felelte Dario. - Hogy ne csak egy legyen, hogy megízleld a halhatatlanságot; abból is csak annyit, amennyi még elegendő, de nem túlzott."
Lilia nem értette, nem érti most sem. De közben elődereng benne az az álomból elbocsátó, gyakran visszatérő íz.
Igen, íz. Az a férfi, akinek az arcát ébren sosem idézhette vissza, aki - talán éppen azért, mert ő tudta, hogy most elszakadnak egymástól -, búcsúzóul magához szorította, és megrázóan megcsókolta.
Igenis, megrázóan. Nagyon pontos fogalmazás. Utána alig bírt felébredni, felkelni végképp semmi kedve nem volt. Csak azt az ízt lophatta magával, annak édesét.
Thaine az oka, hogy mindez felötlött benne, sőt annak is, hogy ilyen erővel. Komisz, turbános vénasszony, füstölgött Lilia. Macskabuja agghölgy.
Megkérdezte a lányoktól, mielőtt rájuk szabadította a harcosokat, hogy akarják-e? Akarhatják-e Shorrt? Vagy Brundot? Nehéz elképzelni. Ámbár eddig még mindannyiszor akarták. Safra is.
Hát erre kristálytisztán emlékezett. Arra is, milyen idegenkedve figyelte verítékes hempergőzésüket, durvának érezte egymást-markolászásukat. Chadtól kérdezte: ez a szerelem? És a harcos felelet helyett vállat vont.
Mégis, ha nemrég a tűzteremben nem fordul el a füsttől, ha engedi, hogy a látomás folytatódjék, valaki a háta mögé lépett volna, visszafordítja őt az ablaktól - s igen, akkor bekövetkezik az a gyönyörűen megrázó harapásféle.
Lilia pontosan maga előtt látja a férfi arcát. Tágra nyílik a szeme.
Thaine visszatér, a lármából ítélve nem egyedül. A lányok mögötte nevetgélnek, súgdolóznak. Könnyű lépteik neszébe másféle zaj is vegyül.
Lilia felül.
Sötét hajú, ápolt férfi áll az agghölgy mellett. Fekete mellény feszül a mellkasán, fekete nadrág tapad erős combjaira.