Hát igen. Sokak vélekedése szerint mesmeg kicsellóztam az életemmel. Ami azt illeti, ha mélységeiben is végiggondolok mindent, magam sem látom másként. Csakugyan, újfent belerohantam egy böhöm pofonba. Ráadásul ezt én mázoltam be magamnak.
Vegyük át az elejétől. Tragédiám karácsonytájt kezdődött. Kedvelt társnőmmel egy gengszter-leszámolósdi kellős közepében találtuk magunkat, sapka, sál és lőhatlan cucc nélkül. Természetesen az én ötletem volt, hogy arrafelé járdogáljunk. A csínytevő fiúk - csekély segédletünkkel - szépen el is irtogatták egymást. Bár ezenközben volt néhány lávaforró helyzet, mégis úgy tetszett, épségben hazatérhetünk, körbeállni a fenyőfát.
Ám végül másként fordult sorsunk. Sajnálatosan azt tévedtem, hogy túljutottunk a végkifejleten. Ekkor egy felületesen megboldogult hulla megpróbált hátba lőni.
A köztörvényes alantas szándékát észlelvén Kyra felmérte, hogy ő viszont épp fegyvertelen. Bölcsebb ötlete nem lévén, magától értetődően vetődött közénk. Egyszerűen felfogta a nekem szánt golyót.
Mindez millimásodpercek alatt történt. Amint észleltem a váratlan lőzajt, stukkert ragadtam. Pördületből az örök alvilágba küldtem az orvlövészt.
Hanem ekkorra Kyra meglehetőst élettelenül feküdt a korábbi kézigránát-robbanás következtében nyákossá lett padlón. A kiontott mindenfélék még iszonytatóbbá tételéhez tulajdon - bőven patakzó - vérével járult hozzá.
Amikor utóbb azt firtatta, mit éreztem ama pillanatban, jelentőségteljesen ránéztem, s ilyképpen megválaszoltnak tekintettem kérdését.
A jelentőségteljes ránézés a következőt tudatta vele: mindörök szerelmem, ahogy ott hevertél, háromnegyed-részt holtan, kis híján megszakadt a szívem. Vörösség, majd feketeség kavargott kopo-nyámban. Olyféle zsigeri fájdalom facsargatott, aminőt kínzócölöpön, de szadista pribékek markában sem érezhetnék. Rettegtem, hogy elveszítlek. Inkább százszor meghalnék, semhogy egyszer túléljelek.
Nagyjából ezt közölte súlyosnak szánt pillantásom. Szám, nyelvem hallgatott.
A következő információt sem adtam tudtára: az a kínhalál-szerű pánikérzület azóta se múlt el, alig is csillapult, csupáncsak félreállt. Behúzódott egy ajtó mögé, s szuggesztíven érezteti jelenlétét. Amióta ott van, felhőkarcolónyi méretekben nőtt a becsed, Kyra Emett! Holott eddig sem múló románcként tartottalak számon! Hanem!
Nos. Letális alkalmakkor Bebermeyer, a kínai tetkómester jelenti számomra a royal flusht. Megsaccolni se tudom, hányszor rántott vissza az enyészetből. Valahányszor megmentette az életemet, de könnyebb malőrök esetén is, rám varrt egy-egy ábrát, figurát. Ilyenformán mostanra elég-gé firkássá váltam. Szeretem a sebhelyeim hegeit elfedő, fantáziaszép sárkányokat, lovakat, egyéb jelképeket. Túl azon, hogy érzékszerveimet gyönyörködtetik, más fontos dolgokról - élet, halál, képzelet - is mesélnek.
Mindezeken fölül - önnön szavával: - érzékítően hatnak Kyrára. Így aztán, mákomra, nem kell folyton ibolyát, mimózát tépdesnem, lodzsa alatt kintornáznom. Elegendő, ha megvillantom a férfias köldökömet, acélos vállamat ékesítő tetovációt, és nemcsak a közelben lévő hűtőmágnesek ugrálnak rám, de még nőm is a karomba alél. Az együtt töltött dolgos napok emlékére rajta is elszaporodtak a legendabéli figurák. Ráadásképpen csodaszép szavú haiku díszlik a csípőjén:
s ha addig élek
is: inkább engem hagyj el,
mint magad, Kedves!
Tehát első reakcióm az volt, hogy felnyalábolom testét az iszamóból, és Bebermeyerhez száguldok vele. Ám azt is tudtam, hogy végzetesen kivérzetném, mire odaérnénk.
Amint mindez végignyargalt az elmémen, térdeim megroggyantak a rettenettől. Az öldöklő események eddélig csupán jézusomozni képes, egyetlen ártatlan résztvevője, a túsz mentődoktor, a számára köznapi helyzet, vagyis a haldokolni látszó Kyra láttán észbe kapott, s menten kitört belőle a gyógyító düh. A másik szobában felhalmozott életmentő szerek segítségével visszakanülözte őt az elevenek - bár egyelőre inkább az élőholtak - világába.
Máig valamiféle fájdalmas, bíboras ködön át látom az akkor történteket. Alighanem élénkebben agonizáltam, mint hasba lőtt pajzsom és szerelmem.
Azután jött a kórház és a hosszas kóma.
Az egész akcióbrigád a pittyegőkkel körberakott, dúsan becsövezett betegágy mellett szorongott. Még újdonsült főnökünk, VIP is ott posztolt. Néhány napig egyikük sem volt hajlandó elmozdulni az intenzívről, holott lépten-nyomon hazaküldözgettem őket a karácsonyfájukhoz.
Meglehet, jelenlétük nem csupán a fakósápadt-moccanatlan, az "élet avagy halál?" választáson hezitáló Kyrának szólt. Erőt, reményt, hitet próbáltak adni nekem. Ugyanis bennem szikrányi sem leledzett mindezekből.
A nemrég talált gyermek, Murphy is folyton köztünk lógott. A személyzet tagjai gyakorta kiküldték vagy kivezették a kórszobából a fiút, mint teljesen kiskorút, ám ő leleményesen visszaszökdösött. Hol a kezemet szorítgatta, hol a combomon feszengett fél fenékkel, az arcomat simogatva, hol pedig a rezzenetlen Kyrához beszélt. És mert hétévesen már rég nem az a fickó volt, aki játszva kiadja az érzelmeit; sírás-rívás, imádkozás helyett a vele, valamint csöves és kéregetős társaival történtekről szóló balladákat mesélgette az önhibáján kívül oda sem figyelő betegnek.

Ahogy telettek-múlottak a napok, dühödten borostásodó arcom gyermekkéz általi simítgatását mind halkulóbb sercegés kísérte. Negyednapra akkora lett a szakállam, hogy meg sem zörrent Murphy ujjai alatt.
Ryan, Titus, Sidney, Caporal, Delaware, Bambi, Blick és a többiek immár kórusban hajtogatták, hogy menjek haza, fürödjek, borotválkozzak, öltsek tiszta ruhát, emberi formát. Ugyanis, ha közös kedveltünk arra térne magához, hogy egy boglyas, bűzös, szőrbozontos rémpasas rostokol az ágya szélén, ijedtében vagy önvédelemből amnéziát is kaphat, de még a kómába is visszaeshet.
Elkullogtam. Otthon, a zuhany alatt felfogtam, milyen szomjas és éhes vagyok, majd rádöbbentem, hogy ez nem is érdekel.
Pocsék, már-már döghalálos állapot volt. Mentális rigor mortis.
Latolgattam, mitévő lehetnék Kyra nélkül. Szerzetesi cella, drogmámor, önakasztás, hősi halál nem vonzott. Ám nem is volt választásom.
Gyanítottam, hogy mostantól katatón leszek.
Pedig hát nem lehetek.
Nemrég leltük meg Thommyt. Maffiások koldultatták az apátlan-anyátlan fiút. Valahavolt, boldogult frigyem első percétől gyermekáldásra - igenis: áldásra! - vágytam, hasztalan. A vékony termetű, kobold képű srác víg dzsiggeléssel fejezte ki afölötti örömét, hogy megszabadult a priuszosoktól. Tánclépteivel, félszeg vigyorával nyomban a szívembe csente magát. Mivel röpke hét év során három emberöltőnyi élettapasztalatra tett szert, és bölcselmeit meg is bírta fogalmazni, Kyra elnevezte őt Murphynek. Némelykor, a marólúg nyelvű srác által meg-megszorongatván, áttért a riadt-gunyoros murphykézésre. Érzékelvén, hogy a fiú irántam táplált gyermeki vonzalmát elkötelezetten, már-már apailag viszonzom, amiatt aggódott, hogy keservesen csalódni fogunk.
Szerinte ugyanis kettőnk - egyre kevésbé hallgatólagos - megállapodása, miszerint örökbe fogadjuk egymást, Isten és Ember előtt akár még érvényes is lehet, ám a törvény szóba sem fog állni velünk. Elvált családi állapotú pasas lévén, pláne veszélyes foglalkozású akciózsaruként aligha adoptálhatom Murphyt, aki ráadásul nem is árva. Hiszen narkós, zsebmetsző-drogdíler hivatást űző édesanyja még eleven, ha nem örvend is töretlen egészségnek. Épp a leszoktatásán fáradoznak a sitten, ahová hét kerek évre toloncolták be, csínyeiért jutalmul.
Kyra pontban az ünnepélyes pezsgőpukkanásra felszentelt, évváltó percben tért vissza az öntudatlanságból. Előbb a takarón nyugvó jobbja moccant: megrebbent, majd határozottan a homlokához emelkedett. Végigsimított az arcán, tenyerét a száján feledte, s felpillantott valahára. Szemügyre vette a mennyezetet, annak kórházi fehérségét, a sarkok enyhe szürkületét, a mélán lebegdező pókfonalakat. Az ablak négyszöge mögötti város éji kékségét, a magasba röppenő petárdák szikragömb, tűzszekér, fénykorbács formáinak kibontakozását. Elvette kezét az ajka elől. Megtekintette az ujjait, majd a tenyerét. Tán az életvonalát vagy a boszorkaháromszögét fürkészte. Ezzel betelvén, kiszáradt torokkal gyötrelmeset nyelt, felnyögött, sóhajtott, és felém fordult.
Szorongtam, gyöngyöztem rendesen. Megismer? Akar még látni a történtek után? Végtére miattam került ide. Nem voltam elég éber, gyanakvó, gondos. Ez okból azóta félig-meddig elemésztettem magam. Tehát szívdöglesztő látványt sem nyújtok.
Sírni támadt kedvem. Ezt nagy erőkkel lepleztem. Bal kezemet a szintén izgatott Murphy szorítgatta, ujjaink összeizzadtak.
- Vis Major! - sóhajtott Kyra. - Annyira örülök, hogy látlak! Tudtad, hogy a fény tud árnyékot csinálni, de az árnyék nem képes fényt létrehozni? Ez valamiért roppant fontos! Három inkarnációra elegendőt álmodtam: szépeket és rútakat is. Minden álmom főhőse, sztárja te voltál, és egy loboncos szőrű, hatalmas, fekete ló. Ez így együttvéve nem akármilyen szexuális szimbólum, nemde!? Megmondanád nekem, hogy mi most élünk vagy halunk?
Megfogtam kezét, ujjaira hajoltam. Nem bírtam betelni bámulásával. Gyönyörűnek láttam, a mindkerekség legszebbjének, sápadtan, cserepes ajakkal, megfogyottan, kanülöstül-mindenestül. Babonázóan vonzott magához. Erősebben, mint bármikor.
- Szerintem élünk - feleltem, hosszas töprengés után. - Igen, most már én is. Arra vártam, hogy visszajöjj. Emlékszel…?
Bólintott, főként a szempillájával.