Könyvtár
Megjelenés éve: 2019
Műfaj: Vis Major történetek, Halkirálynő sorozat 2 in 1
(második kiadás)
Megjelenés éve: 2017
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(harmadik kiadás)
Nem csupán elektromos fogkefét kaptak nászajándékba; Chantal szülei a nászutaspárok Mekkájában, a Kék Madár Hotelben foglaltattak nekik szobát, tíz napra és éjre.
Megérkezvén ámultan csodálták meg a zöldellő hegyek karéjában fekvő, kéken ragyogó tavat, a tizenhatodik századbeli kastélyok stílusában épült szállodát, és a vendégsereget: megannyi boldogságtól részegült ifjú párt.
- Látod, mennyire hasonlít egymásra ez a sok új házas? Ezt teszi a boldogság - állapította meg Chantal, és felment a szobába, hogy kicsomagoljon, és illatossá tegye magát első hivatalos éjszakájukra.
Sultan ivott egy whiskyt a bárban, majd elcsellengett a hallban. Az ablakból elébe táruló látvány olyannyira lenyűgözte, hogy mélyen kihajolva folytatta a gyönyörködést, rózsaillatot belélegezve.
Egy ifjú asszony, arra járván, talán a boldogok vészes hasonlatossága folytán, összetévesztette őt saját hitvesével. Gondolta, meglepi szerelmesét. Mögé surrant, benyúlt a combjai közé, s felhevültségében kissé érzéketlenül, belecsípett.
Sultan, ki éppen azon merengett, hogy új életet fog kezdeni, a váratlan és fölöttébb kínos támadástól megriadva, reflexesen kivetette magát az ablakon.
Úgy mozgott, mint minden profi, a vállán átfordulva fékezte az emeletnyi zuhanást. Alant japán rózsák bontogatták szirmaikat, s gyengéden érlelték paradicsomra emlékeztető terméseiket. Ám virágjaikat, gyümölcseiket egyként óvták szörnyű töviseikkel.
Sultan közöttük landolt. S míg véresre karmolva, halkan nyögdécselve talpra szökkent, döbbenten hallotta, amint a támadó hölgy segítségért, majd egészen konkrétan rendőrért kiált. Merthogy megtámadták!
Sultan úgy gondolta, jobb, ha eltűnik, mint ha magyarázkodni kezdene. Sehová nem vezetne az egymásra mutogatás; egy hölgy nyugodt szívvel megvádolhat egy férfit, viszont ki hiszi el, ha a pasas kiált szatírát!?
A rázódástól és a megrázkódtatástól félkábultan rohant tovább, egyenesen egy méltóságtelin begördülő Rolls Royce elé. Soha életében nem felejti el azt a hülye figurát a motorháztetőn, mivel alaposan beleverte a fejét, amikor rácsattant a karosszériára, de az abroncsok mély bordázatát sem, amiket másodpercekkel később, a lezuhanáskor vehetett szemügyre.
Ez már csakugyan kínos helyzet volt: Felpattant, és menekült tovább, abban az örömteli tudatban, hogy számos baja mellett végre agyrázkódása is van.
Ekkor dübörgött be a szállodához tartozó lovasiskola kis csapata. Az összeütközés elkerülhetetlennek látszott. Sultan egyet tehetett: elvetette magát a porban, a csattogó patkók alatt. A lovak átbotladoztak rajta; az utolsó paripa, finomabb érzésű lévén a többinél, óvatosan belépett a combjai közé, nehogy eltapossa. Ott is volt mit eltaposnia.
Sultan négykézláb kúszott el a helyszínrôl.
Egy bájos hároméves kislány - vörös copfocskával, áttetszően elálló fülekkel - megrántotta az anyja kezét.
- Mami, nézd! A bácsi kommandózik!
Sultan borzalmas kínjaitól könnybe lábadt szemmel vette be magát a park bokrai közé. Felmérte, hogy kasztrációs fájdalmain csakis víz segíthetne, lehetőleg jeges, bár végső esetben akár langyoska is megtenné. Kapóra jött hát, hogy a gondosan nyírt bukszuslabirintus közepén álló békalencsés, tündérrózsás tavacskához érkezett, amelyet a Kék Madár Szálló kertésze ápolgatott éppen, nagy szeretettel és egy hosszú rúddal.
A hivatásának megszállottjaként ismert kertész felbőszült a tóba vágódó szakadt csavargó láttán. Sultan fel nem foghatta, miért bánnak így a fizetővendéggel.
Mostohán bántak vele.
Szívesen elücsörgött volna a vízben, hogy az a tagja, amelyre éjszaka a legnagyobb szüksége lenne, hűlögessen, lohadjon kissé, de a szenvedélyes kertész folyton fejbe verte a bazi nagy rúddal, és még azt is kilátásba helyezte, hogy keresztüldöfi vele, ha nem takarodik ki a tündérrózsából.
Mit tehetett?! A döfölésektől ösztökélve kimászott a jó kis tóból. Elvonszolta magát a bukszus legsűrűbb pontjáig, és ott lerogyott. Felmérte sérüléséit. Rettenetes állapotban volt, nem csupán a lelke, de a bőre, ruhája is. Nem is csodálható, hogy a kertész csövesnek nézte.
Amint valamelyest összeszedte magát, a bokrok oltalmában megkerülte a parkot, és egy elhagyott partszakaszon belemerült a csónakázó tóba. A sötétség beálltával lopódzkodott vissza a szállodához.
A zsaruk még a hallban jegyezgettek. Enyhén furcsállották, hogy minden szemtanútól más és másféle személyleírást kaptak a szatírról, aki, miután a hallban tartózkodó hölgy ellen intézett szeméremsértôőő támadása meghiúsult, ámokfutó módjára menekült el, árkon-bokron át.
Sultan a gyülekezet mögött felsurrant a szobába, ahol is a nászutasok gyönyörűségére épített baldachinos nyoszolyán kisírt szemmel lelte hitvesét.
- Hol voltál? - kérdezte Chantal. - Attól féltem, hogy úszni mentél, és belefulladtál a tóba.
- Stimmel - felelte Sultan. - Úszni voltam. Kell a kondimnak. Nászúton sem lehet elpuhulni! Miattam sose aggódj! Jegyezd meg: én mindig ura vagyok a helyzetnek!
- Nosza - biztatta a lány, és átkarolta a nyakát, szerelmes szavakat sugdosott a fülébe, s lelopta róla a legtöbb ruhát.
Sultan nem adta a nadrágját. Azt nem!
- Fáj a fejem - magyarázta.
- Most?! Az nem lehet.
Pedig még másnap este is fájt.
Chantal harmadnap megállapította:
- Nyugodtan elmondhatjuk: házasságunk haláltusája az esküvőnkön vette kezdetét.
Sultan soha nem mondta volna el, mi történt vele. Márpedig Chantal megtudta. A hallban és az étteremben szálldosó hírekből összerakosgatta a képet. Ezt már csak férje szétkarmolt képével kellett összevetnie, és rögvest biztosan tudta, ki volt az ámokfutó; bár Sultan égre-földre esküdözött, hogy a tavirózsa marcangolta össze úszás közben. Parázs botanikai viták folytak köztük: tövises-e a tavirózsa vagy sem.
Negyednap Chantal már válni akart, azzal indokolva elhatározását, hogy mégsem élheti le az életét egy szatírral.
Ekkor Sultan megtörten bevallott mindent. Mire elbeszélése végére ért, hitvese a padlón hentergett a nevetéstôl, s kis híján a parkettát is felszedte a nagy viháncban.
Midőn Sultan sértôdötten felelősségre vonta, amiért nem hajlandó kivenni a részét a gyászból, Chantal angyali zöld szemeket meresztett rá, és újra eldőlt nevettében:
- Ura voltál a helyzetnek, mi?!
Persze, megbocsátottak egymásnak, még ott, a szőnyegen. És jaj, nagyon boldogok voltak!
Megjelenés éve: 2017
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(második kiadás)
Benyitunk a hobbivadászokhoz. A komfortos kétágyas szobában fekvő középkorú pasasok a bömbölő tévét túlkiabálva csevegnek egymással. Az idegbántó ricsajban fel se fogják érkezésünket, noha - eklatáns személyiségek lévén - betöltjük a teret.
Ryack még nem otthonos a főnök-szerepkörben. Nem veszi át az irányítást, a torkát köszörüli. Martin vigyorogva szemléli az ordítozó fickókat.
Belloq felkapja a keze ügyére eső távkapcsolót. Elnémítja a készüléket, és szép jó estét kíván.
Az üvöltő páciens befejezi a megkezdett mondatot:
- ...djuk meg nekik, hogy tüntessék el az árulkodó hogyhívjákokat! És csináljunk válságstábot! - Jelenlétünkre felfigyelve a nyelvébe harap, a párnára kövül.
- Szép jó estét - szól újfent Daniel. - Megjöttek a zsaruk.
- Zsaruk? Minek?! - nyögi a sebesült.
- Hogyhogy minek? - mordul társa. - Tán nem mi követeltük, hogy jöjjenek? Az orvlövész miatt. Õk majd megnevezik azt a greenpeace-es patkányt! Azután akkora kártérítési pert akasztok a nyakába, hogy az ükunokája is eladósodik!
- Eszerint ön ügyvéd?
A vállsérült férfi Belloqra mered:
- Persze, hogy ügyvéd vagyok! Miért? Minek nézett? Kukázónak?
A bőszült patvarista, Beed Torro félszáz év körüli, őszes halántékú, veséző tekintetű, termetes polgár. Nyuszi-emblémás selyempizsamában hever az ágyon. Lábkörmein kissé megkopott, levelibéka-zöld lakkozás csinoslik.
Könyéken lőtt társa, a szintén ötvenes Valero Cahar szalmaszín hajú, szomorú képű, csúnyácska kisfiúként indította földi létét, és utóbb alig változott. Ryacktől tudjuk, hogy fél tucatnyi húsboltot működtet Borulat Cityben. Dereng neki, hogy találkozott velünk az éjszakai támadás után, ám akkori kínjai miatt híjas a memóriája.
Egyszerre kezdik mondani, hogy az előbb láttak egy tévériportot a Bambi kommandóval, és biztosan azok a szemét állatvédők nyomorították meg őket.
- Bambi kommandó? - sóhajtom, a memóriámban kapirgálva.
- Vadászatellenes huligánok csürhéje! Büdös greenpeace-esek! - üvölti magából kikelten a jogász. - Jellemző, hogy nem hallottak róluk, elvégre azok bűnözők, maguk meg zsaruk! Miért hallottak volna róluk? Hiszen csak védtelen vadászokra lövöldöznek a sötét éjszakában! Lesből!
Tüntetésaktivista öcsém megszólal:
- Én speciel hallottam róluk, éspedig azt, hogy nem szokásuk orvul lövöldözni. Mellesleg sehogyan se, mert éppenséggel pontosan lövöldözésellenesek. Törvényes eszközökkel küzdenek a kedvtelési vadászok túltengése ellen. Például film- és fotókészítéssel. Legdurvább csínyük az volt, hogy vadleseket kentek be bűzös kenőccsel.
- Más szóval szarral! - bömböli Cahar. - Üljön fel maga egy csurig szaros lesre!
- Az aromaterápia roppant kúl manapság - jegyzem meg. - Iszappakolással kombinálva még tutibb. Remélem, a bambisok megkérték a kezelés árát.
A prókátor rám förmed:
- Aranyos, amit maga iszappakolásnak nevez, az közönséges szar! Tudja maga, milyen érzés szarban csúszkálni?
Bólintok. Úgy rémlik, ez az ügy is ilyen lesz.
- Beszéljünk a konkrét esetről - javallom. - Önöket meglőtték. Mindketten jobbkezesek?
Cahar biccent, a saját nevében.
Torro felém bökkenti vastagon bepólyált vállát.
- Amint látja, én balkezes vagyok! Vagyis csak voltam!
- Köszönöm, épp arról akartam megbizonyosodni, hogy jól sejtem: az úgynevezett ügyes karjukat lőtték meg. Tehát a tettes egyértelműen azt akarta elérni, hogy önök soha többé ne vegyenek flintát a kezükbe. Mi a közös kettőjükben? Egyikük jogász, másikuk husodás. Vadászaton kívül is összejárnak? Szert tettek közös ellenségre? Megsebeztek valakit cserkelés közben?
- Nem! Még csak egymást se! - mordul a patvarista, ám szempilla-rebbenései cáfolják kijelentését.
- Tehát? - firtatom.
Torro bepöccen. Holott eddig is jócskán pöccent volt. Ryackre mered:
- Vidd innen ezeket! Azt se tudom, kicsodák! Majd Josh kideríti, amit kell, végtére is ő itt a rendőrfőnök!
- Jelenleg én helyettesítem Levitont - feleli Vulcano.
- Akkor majd te deríted ki!
- Levitonnal beszéltek már? - veti közbe Daniel.
- Hogyne beszéltünk volna!? Õsrégi cimborák vagyunk! Ez egy patinás város! Sőt, akár városállamot is mondhatnék! Itt zárt közösség él, és a patríciusok krémje összetart!
- Pontosan hogy is történt? - firtatom. - A kórház hivatalból jelentette a zsaruknak a lőtt sérülést...
- Nem jelentette, mert magam szóltam Joshnak, hogy meglőttek...
- És megindult a nyomozás... - mondom, Ryackre nézve.
Õ rám csodálkozik, átfésüli az agyát, és beismeri:
- Nem tudok róla. Nem indult meg.
- Miért nem?
- Ki a francok ezek? - hörög Torro. - Mit feszítgetnek itt minket? Minek hoztad ide a külsős jöttmenteket? Eddig is elsimítottunk mindent a városfalak között, ezután is elsimítjuk! Figyi, Vulcano! Nemsokára jön a választás. Lehet, hogy te most beugrottál Josh helyett, de ne feledd: a rendőrfőnököt nem kinevezik, hanem megválasztják! Az alkalmazottakat viszont a főnök veszi fel, vagy rúgja ki. Érts a szóból, cimbora!
Belloq zsebre vágja a kezét. Halkan szólal meg nyomatékos hangján:
- Mi ez a rút beszéd, uram? Vulcano hivatalos személy. Úgy hallom, épp fenyegeti őt ebben a mivoltában. Miért tartja ezt célszerűnek? Mitől félnek?
Az ügyvéd villogó szemmel hátradől felpolcolt párnáján. Karba fonná két karját, ám a heves mozdulat kiváltja gyötrelmét. Grimaszolva Danielre förmed:
- Ha mi fenyegetünk, akkor maguk mit művelnek? Alig vannak itt pár perce, de máris kifejezték, mennyire vadászellenesek! Vagyis elfogultak velünk szemben! Milyen furcsa! Utálják a vadászokat, pedig maguk se különbek! Sőt! Szégyenkezhetnek! Maguk ugyanis embervadászok!
Cahar összerándul.
- Kussoljál! - rivall társára.
Belloq észleli a kritikus mozzanatot. A husodásra szegezi tekintetét.
Régi szinkronúszók vagyunk; én a jogász testbeszédét fürkészem.
- Szóval mi embervadászok volnánk? - kérdezi Daniel. - Úgy értsem, fizetség ellenében más emberekre vadászunk? Esetleg élvezetből űzzük az embervadászatot?
Minden ismétléssel mélyebbre hatol a fickóban. Doktor Beed Torro olyan színűvé válik, mint a lábkörme, s úgy is nyeldekel, mint egy levelibéka. Lapos pillantással mered maga elé, kínosan kerülve a szemkontaktust.
Cahar is lefelé bámul, szaporán pislog, nehezen fogja vissza tekergőzési szándékát. Felsőteste szeretne a falhoz vagy bármihez dörgölődni, hogy levakarjon magáról valami zavarót.
Ryackhez fordulok:
- Történt vadászbaleset a közelmúltban?
- Mostanában nem - feleli bizonytalanul. Sebtében végigmotozza agytekervényeit, végül így szól: - Komolyabb biztosan nem történt. Emlékeznék, mert az ilyesmi nagy port szokott kavarni.
- Szokott? - néz rá Belloq.
- Megesett párszor. A vadász is ember...
Cahar felsőteste megint kígyózni készül.
Szemvillanást váltunk Daniellel. Biztosra vesszük, hogy mindjárt előkaparunk egy-két csontvázat a szekrényből.
Részlet Belloqtól:
Távollétünkben Steve a tempós gyógyulás útjára lépett. Reggel még mankóra kapott, amikor kijött a vízből, mostanra megtanult anélkül járni.
Uriant a nyakában lovagoltatva körözget az árnyékos teraszon álló asztal körül, amelyet a nyaralóban bennfentes nők fennhéjázóan konyhaszigetnek neveznek. Az ott tüsténkedő Nymphát kerülgeti, aligha a munkaasztalt.
A mutatós küllemű gyógytornász répát kopaszt. A kétarasznyi hosszú, csuklóvastagságú zöldséget a vágódeszkára állítja, és – borotvát fenő borbélyra emlékeztető, széles mozdulatokkal – sebesen le s föl húzogatja rajta a hámozót.
A nyúzott gyökeret az előtte lévő tál vizébe füröszti, majd hosszában kettévágja, keresztben félbehasítja, a negyedeket egymás mellé sorakoztatja, és szédületes tempóban csíkokra miszlikeli. Máris nyúl a következőért. Azzal is leszámol, mire kettőt pislogok.
Némileg kényelmetlenül érzem magam.
Steve is. Felszisszen:
– Haragszol a férfinemre? – kérdezi.
Nympha felpillant a soros répáról, és elneveti magát.
– Ja? Dehogy! Két évig jártam egy kínai szakáccsal.
– Nem volt kicsi hozzád? – firtatja Delgado, legalább kétértelműen.
A felénk nyújtózkodó Uriant leveszi a nyakából, és a karjaim közé lendíti. A fejem fölé lóbálgatom a csepertyűt.
Ivadékom kukorékol, rikkantgat, kurjong, buborékot fúj. Lelkesen megmarkolja a homlokomon lifegő flastromot, s az a markában marad. Madzagvégekkel tűzdelt, vérszáradékos sebem láttán elpityeredik. Két kézre fogja arcomat, az enyémhez dörzsöli az orrát, és vigasztaló hangsúllyal ilyesfélét dünnyög: babba-babba-babba. Érzelmileg letép a lábamról.
– Mi történt a fejeddel? – informálódik Steve. – Hitvesi perpatvar?
– Bolyó lefejelt – tudatom. Zsebihalra nézek. – Jössz fürdeni apáddal?
A sarjadék bekergül. Minden végtagjával úszni kezd a levegőben, szájával a fürdés szócskát formálgatja. A fü-fü-fü hangok produkálása közben alapos előáztatásban részesít.
Utóbb férfiasan le-föl merülgetünk, úszkálunk a gyémánttiszta közegben. Hamarosan Denisa és Nympha is vízre száll.
Steve kiabálgat a partról, ám mivel nem értjük szavát, ő is utánunk tempózik. Bánatkórja, bénasága tovatűnt. Valóságos Lourdes ez a hely.
Csupán Ella lányom nem tart velünk. Úgy döntött, ő inkább a besötétített szobában kamaszodik, életun és világfáj.
A hosszadalmas nyári alkonyat eléri csúcspontját. Az égbolton tébolyultan vad, pazar színek orgiáznak. A tóháton cserepekre törik, visszatükröződik az üvegzöldek, türkizkékek, korallrózsásak, toroklob-, és tűzpirosok koloritja.
Éppen harmónia-közeli, relaxált állapotba kerülünk, amikor megpillantjuk kebelbarátunk, a nyaralótulajdonos, műkedvelő-piromán és regényíró Donald cápaszürke teherhordó járgányát, amely mérete és általános funkciója alapján költöztető furgonnak és vándorcirkusz-kocsinak is neveztetik.
Denisa aggodalmasan felnyög:
– Két napja még azt mondta, hogy hetekig ki se száll a regényírásból. Mi lelte, hogy idejött? Ki merészelte bántani?
– Poroltókat elő! – rikkant Steve. A mellette úszkáló Nymphához fordul: – Õ Donald. Illetve a kocsija, de szerintem ő is benne van. Nem biztos, hogy személyesen vezeti, mert ahhoz túl elvarázsolt. Szóval Donald mindjárt pecabotot ragad, és csónakba ül. Úgy horgászik, mint a mesében: hal volt, hal nem volt. Voltaképp nem is horgász, inkább csak horgászbotos. Amúgy régebben zsaru volt, egész ügyes, ám váratlanul megszállta a sugallat. Írni kezdett, és úgy maradt.
Nympha ugrándozva pofozgatja a vizet.
– Jaj, de izgatott vagyok! – pihegi. – Minden regényét olvastam! Nem tudnék közülük favoritot választani! Mindegyiket rajongom! És most megismerhetem őt magát, hús-vérben! Jujjjuj, locsoljatok fel!
Denisa teljesíti óhaját. Kevéssel később kezelési utasítással látja el a félig-meddig vízbe fojtott lányt:
– Viselkedj előtte normálisan. Ne ájulgass, ne sugározz áhítatot, ne habogj a tisztelettől. Attól összeomlik. Õ egy mimózás, bolondos, élveboncolós, gyermeteg lélek. Rosszul viseli a rajtalógást, nyakbalihegést, puncsolást. Azt persze közölheted vele, hogy nagyra értékeled a munkásságát, de semmi zihálás!
Nympha már-már kiugrik a vízből izgatottságában. Magas hangon sikkantgat:
– Egy igazi író! Méghozzá milyen remek! Minden válságomból ő húzott ki! Vagyis a könyvei! A tudta nélkül! És mindjárt kezet fog velem! Én meg nem vagyok rendesen felöltözve! Jaj nekem, csöpögni fogok!
– Ne csöpögj, az idegesíti – szól Delgado. – Mellesleg mindeddig azt hittem, te mentes vagy a hisztis reakcióktól.
Felsóhajtok:
– Ha Donald soron kívül idejött, az összes psziché-jártasságunkra szükség lesz.
– Nem gond, tanultam agyászatot! – legyint a lány. – Tényleg nem szereti a leborulást? Kizárt! Eddig még nem ismertem ilyet! Pedig már sokféle művészt és sztárt masszíroztam!
– Õt is dögönyözheted, aligha bánná – feleli Denisa. – Csak ne kezdj minden mondatot juj-jal vagy jaj-jal. Ne kérdezd, mióta, hogyan alkot, mennyi idő alatt ír meg egy regényt, honnan veszi a történeteit, azonos-e a főhősével. Különben ha ránézel, láthatod: fikarcnyit sem azonos. Nyugodtan bevallhatod neki, hogy másoktól is szoktál olvasni, ő biztosan nem fog megbántódni. Ne közöld vele, hogy az összes többi írót utálod. Ezt ő nem igényli, nem ettől érzi jól magát.
Nympha mámorosan összeütögeti a két tenyerét:
– Juj, mindjárt megismerem őt!
A serpabatár a ház mellé gördül.
– Egyedül jött… – leheli Denisa.
– Õ vezetett! – szörnyülködik Delgado.
A kormány felőli ajtó kivágódik. Néhány végtelennek rémlő másodpercig mi sem történik.
A ház egyik ablakán kitárul a spaletta. Ella feje bukkan elő a fal síkjából.
A következő pillanatban Donald kivetődik az ülésből. A kocsitól távol hasra tottyan.
Elterülve marad a fűben. Brehmbe illő, különleges hangokat ad ki: prüszköl, nyüszít, horkant, mekeg, hápog, boákol. Tátott szájjal kapkod levegőért, tíz ujjal a füvet markolássza.
Hasmánt felénk iramodik. Könyékkel, lábujjal hajtja magát. Jól csinálja, felső-kategóriásan gyorsul.
Bámulunk. Furgontűznek, füstnek nyoma sincs.
Mégis mi késztette őt szilaj menekülésre?
Életmentő alakulat gyanánt robogunk kifelé a vízből. Az agonizálóhoz nyargalunk.
Donald szenvedélyesen átkulcsolja a mellé kuporodó Denisa bokáját. A fejét is odafúrja.
– Jaj nekem! – gágogja. – Jaj nekem!
Acéldáma keménységű nejem gőgicsélve paskolgatja az írásmester légszomjtól kékes, izzadt arcát.
– Jól van, drágám. Semmi vész. Mi történt?
– A macskáitok! Vagyis a macskáink! – hörgi Donald. – Nem bírták nélküled, Denisa! Utóvégre te vagy az anyjuk! Amióta elmentél, szüntelenül siratnak! Nekem is van szívem, ha nem tudnád! Belapátoltam őket a szállítókosarakba, és utánad indultam. Hiába esküdöztem nekik, hogy hozzád megyünk. A mobil egérfogók szentül hitték, hogy végezni akarok velük. Õrjöngve tépték a kasokat az összes körmükkel, fogukkal. Fülhasogatóan zenebonáztak. És legalább tízezerszer becsináltak az úton! Azt a bűzt! Úristen! Vegyi-fegyverviselési engedély kéne a macskatartáshoz! Na de én meg bosszúból ellenbűzt csináltam!
Egy emberként felnyögünk.
Megjelenés éve: 2016
Műfaj: Akció- és kalandregények
(első kiadás)
Az albérletében látogatta meg a porontypásztort, még sosem járt nála. Az apró konyhában ültek le, a piros-fehér pöttyös terítővel fedett asztalhoz. A praktikus berendezés hangulatosan ómódi volt, az üvegajtós kredenc polcait csipkepapír szegélyezte. A vízforraló kanna fütyörészve teaidőt jelzett.
− Ó, nem unjátok még, hogy engem csesztettek?! – háborgott a gyerekcsősz, teafiltert lógatva az asztalra csapott pöttyös szilkékbe. – Pont meccset néztem, amikor téged agyba-főbe vertek. Különben, ha jól meggondoljuk, okom lett volna rá bőven! Igaz, hogy idősebb vagy nálam, de több iskolát végeztél, a saját házadban laksz, megszerezted a világ legjobb pasiját, szóval simán megérdemelnéd!
− És mindez miért adna rá okot?
− Mondtam már: többre vitted, mint én.
− Te is akármire viheted még. Járhatsz iskolába, elköltözhetsz jobb kecóba. Totem szabad, őt is meghódíthatod, bár szerintem nem pont ő a világ legjobb pasija. Helyesbítek: számomra nem ő az.
− Na persze! – fanyalgott Connie, a kisujja körmét rágcsálva. A másik kezében tartott kanállal ádázul kavargatta a teát. – Meghódíthatom!? Én, a rút kiskacsa! A megerőszakolt! Nézd meg magad, te mennyivel jobb nő vagy!
− Tényleg jól állnak nekem a halványuló tiplik, monoklik?
− Van melled, segged, hónaljig ér a lábad! Kurvára igazi a szőkeséged, és még csak hülye se vagy! Téged senki nem erőszakolt meg! Te ebből a szemszögből látod a világot!
− Engedd már el ezt a jaj, engem megerőszakoltak!-fílinget! Megtörtént, elmúlt. Nem tettél semmit, hogy a tettesek megbűnhődjenek, így elmaradt a megnyugvásod vagy elégtételed.
− Mert ha szétkürtölöm, hogy megaláztak, meggyaláztak, megbűnhődtek volna?!
− Ismered őket?
− Hát persze!
− Mire emlékszel?
− Abból semmire, mert bedzsináztak! És ne játszd el, hogy te majd szuperzsaruként elkapod őket! Ha feljelenteném a mocskokat és tanúskodnék ellenük, mindenki azt mondaná, biztos én voltam az oka, mert kifestettem magamat, kihívó cuccot viseltem, kilógott a mellem, a hasam vagy a combom! Hogy ittam és hetyegtem velük. Te is tudod, hogy megy ez! Mindig a nő a hibás!
− Ez hülyeség. Csak ürügyként használod, hogy ne kelljen harcolnod az igazságodért. Így kényelmesebb. A jajgatás nem viszi előrébb a világot.
− Minek jöttél? Mit akarsz?
− Csak kíváncsi vagyok, mi okod lett volna „agyba-főbe” veretni engem.
− Hát az, amit elmondtam.
− Ez szimpla irigység – legyintett Yahya.
− Na és?! Az irigység az emberi alaptermészet része, akárcsak a hiúság, a paráznaság, a… − Connie elhallgatott, agyát kutatta a továbbiakért.
− És még?
− A tízparancsolatban az összes negatív tulajdonság benne van! Tanuld meg kívülről! – morrant, továbbra is centrifugálós sebességgel kavargatva a teát.
− Nem tettél bele cukrot – figyelmeztette Yahya. − Maradjunk az irigységnél. Miért pont engem irigyelsz?
− Nem csak téged. Jent is irigylem, mert sikerrel férjhez ment. Őt Ceila is irigyli, mert több mint egy év után még mindig nincs megkérve a pasija részéről!
− Miért akkora habcsók a férjhez menés?
− Ezt pont te kérdezed, akinek már megvolt?!
− Pont én. Nos?
− Egy férjes asszonynak más a társadalmi státusza. Nem kell melóba járnia. Ha gyereket szül, mindenki elájul tőle. Csinosítgathatja az otthonát, főzőcskézhet, sütögethet, hazavárva az urát!
Yahya megrökönyödött:
− Téged valami falvédő nevelt fel?
Megjelenés éve: 2016
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(második kiadás)
Naná, hogy a piperett kellős közepén üvölt fel a telefon! Mérgemben majdnem nagy, kerek bohócszájat festek magamnak.
A készüléket a fülemhez szorítom, a noteszt a combomra fektetem. A rúzst a kis- és a gyűrűsujjam közé csippentem, a másik hárommal tollat ragadok a jegyzeteléshez. Zsarutársam, Zsötem keres, méghozzá avégből, hogy megosszon velem egy rakás memorizálhatatlan adatot.
Mivel egész nap nincs egy laza percem a napisajtóra, a saláta formátumú lapot a kormányra fektetve, fél szemmel átfutom a híreket. Ez alatt a kocsisor húsz méternyit gurul előrébb. Felpillantok az újságból. Kuplung, váltó, pici gáz. Vészfék.
A mellettem vánszorgó, az enyémnél jókorább járgány harmincas vezetője rám hunyorít, száját csücsörítgeti. Biztosra veszi magáról, hogy ellenállhatatlan mozisztár-hasonmás, én pedig tüstént visítozva, csápolva áthajolok hozzá, s két lámpaváltás között szenvedélyes orálozással kényeztetem őt.
A mögöttem gőgicsélő Urian Belloq égszaggató bömbölésre vált. Kiveszem a csepertyűt a biztonsági kasból. Ölembe ültetem, és táplálékkal látom el. Cumiztatás közben persze zavartalanul folytatom a telefonálást, jegyzetelést, olvasást, sminkelést, pasasgerjesztést.
A bonszáj-Belloq eszembe juttat egyet s mást. Épp megmozdult a hasamban, mire megtudtam, hogy ott lakik. Miután szerető hitesemmel örömünkben összefogdostuk valamennyi madarat, amit ilyenkor összefogdosni szokásos, ráeszméltem, mennyi lemaradást halmoztam fel a kései gólyahír okán. Nosza, padlógázzal söpörtem a fitneszközpontba, hogy mielőbb utolérjem magam az egészségóvásban, végtére közel öt hónapnyi restanciám volt.
Aztán csak bolyongtam abban a hatalmas épületben, a vége-hossza nincs folyosón, a nagy, széles ajtók előtt.
Az egyiken ez állt: JÓGA. Gondoltam, benézek. Odabenn tucatnyi ember lótuszült a földre terített szivacspárnákon. Szép, színes, drága sportruhát viseltek, és aludni látszottak.
Világéletemben hiperaktív lány lévén, egyből tudtam: a jóga még vagy hetven évig nem való nekem.
A következő ajtón ezt olvastam: INTIM TORNA. Ide is bekukkantottam.
Sok-sok, csábos dresszbe bújt női személy kucorgott a földön. Neonszínű topba és rövidnadrágba öltözött hölgy csücsült velük szemközt, féloldalasan. Egységesen átszellemült arcot vágtak, aminőt olyankor vág az ember, ha azon fáradozik, hogy benn tartson valamit a szervezetében, mert szörnyen kínos lenne, ha az a (légnemű vagy csapadék állagú, ne adja ég: gyúlékony!) valami éppen ott és akkor távozna belőle.
A benntartást hosszasan művelték, ettől orcájuk egészen felzacskósodott, szemük biliárdgolyóhoz hasonlatossá vált. Aztán azt vezényelte a tréner, hogy gyűrűztessék a rejtett izmokat. Ez a gyakorlat módfelett megfintorgatta az apoteizált arcokat.
A gyűrűztetést követően szívó jellegű mozgatást parancsolt a vaginaidomár. Ennek végrehajtása közepette az ábrázatok tovább torzultak. Folytatásként szívó-taszító izommunka került sorra, méghozzá fentről lefelé irányuló. Később pedig a titokizmokkal történő pörgetést, finomabb-vadabb harapdálást, valamint a vitézcsomó kötését gyakorolták extatikus áhítattal. Élvezettel tanulmányoztam a furán grimaszoló arcokat.
Kevéssel később azt mondta nekem a hüvelytréner, hogy az ő kurzusán a záróizmok acélozása a cél. Sietve odébb álltam, utóvégre egy terhes nő esetében éppenséggel a nyitóizmokat kell erősíteni, a játszi könnyűségű szülés előmozdítása érdekében. Azért persze megjegyeztem néhány fogást.
A soron következő ajtón ez állt: MASZTURBÁLÓ-TANFOLYAM.
Balek lettem volna, ha nem kémlelek be, nem igaz?
Itt is sokat tanultam. Seregnyi háztartási, műszaki és kozmetikai cikket-holmit, élelmiszert ismertem meg az élvezetesebbik oldaláról. Megtudtam továbbá, hogy bárhol, bármikor maszturbálhatunk, mivel felvilágosult korban élünk. Egyáltalán nem baj, ha mások észreveszik örömszerzési ténykedésünket, mi több, ez talán még izgalmasabbá teszi, amint (például) szenvedélyesen üzekedünk egy uborkával a tömött síliftben, vagy unaloműzés céljából jót vibrizünk gumiköteles halálugrás közben.
S az intimitás? – kérdeztem.
A kéjtréner azt felelte, itt az ideje, hogy kiterjesszük egónkat a világmindenségre, elég volt az elnyomatásból! Ezen tűnődözve faroltam ki terméből.
Végül megtaláltam a TERHESTORNA feliratot.
Idáig érkezem az emlékezésben, midőn megmoccan a kocsisor. Ölemben a szenvedélyesen cuppogó Urian-Surprise Belloqkal, kezemben a rúzzsal, telefonnal, cumisüveggel, tollal és kormánnyal, gurulok néhány méternyit, majd újfent elakadok.
A szomszéd sávban vánszorgó terepjáró vezetője már alig bír magával. Egyszerűen eszét veszti tőlem. Hunyorgat, csücsörget, száját nyaldossa. Ám a Ben Affleck-hasonmás hasztalan fáradozik, engem a férfiasabb típus izgat fel.
Úgy is mint Daniel Belloq, alias Mogorva. Ez mindössze azért különös, mert a vágykeltő pasas a férjem. Azok a tudorok, akik a kémia felől közelítenek az örök témához, azt állítják, hogy a szerelem három évig él, aztán piff-puff, kötelezően meggebed, elpatkol, földöglik, kipurcan, a halál fogára jut. Szerintük tehát már régen ásítoznunk kéne egymáson. Bagózok rájuk! Részemről a csoda felől közelítek a szerelem nevű rejtelemhez.
A bonszáj-Belloq félrelöki a kezemben tartott szoptatós üveget, és megejtő fogatlanságát világgá tárva, égzengető üvöltésbe kezd. Sejtem, mi bántja, kitűnő a szimatom. A mellettem lévő ülésre fektetem a zsengét. Hátranyúlok a cuccaimhoz. Vakon előrántok egy vadonatúj nadrágpelenkát. Rutinos mozdulatokkal tisztába teszem a dedet. Eközben véletlenül megbököm könyökömmel a rádió csatornaváltó-gombját. Megtorlásképpen a hírolvasó búsan rezegtetett hangja váltja fel az áldott U2 muzsikát, és mindjárt rám zúdulnak az emberiség gaztettei, miszerint népirtás, éhínség, járvány, bűnözés, környezetmocskozás
Mivel az én fejemben állandóan valamilyen vetítés zajlik, most is megjelenik előttem egy – sűrűn játszott, amolyan híradósok-kedvence – képsor: két talpig marconába öltözött, huszadik századi fehér ember bazi géppisztolyokkal taszigál egy harmadik fehér embert, valahol Európában.
A lökdösött férfi lecsüggedt fejjel, roskadt vállal támolyog közöttük. Egyszerre csak a fegyveresek unott lazasággal hátba lövik a fegyvertelent. Semmi teketória, ítéletolvasás, előjáték, utolsó szó joga, figyelmeztetés. Csupán a sorozat.
A szitává lyuggatott áldozat lerogy. A pribékek felnyalábolják a testet. Egyikük oly hanyagul kapja fel a neki jutó végtagokat, hogy a halott feje az ő lábai közé kerül. Nem vacakol korrekcióval. Széles terpeszben bukdácsol terhével a máris zsúfolt hullagödör felé.
Meredten bámulom a cipekedő gyilkos combjai közt, már-már az ülepénél imbolygó emberfejet. A korábban félelemtől torzult vonások immár kisimultak. A fiatal férfiarc nyugodt, megkönnyebbült. Erre szokták mondani: olyan, mintha aludna. Vagy: olyan, mint egy angyal.
A hátraejtett fej bólogat a szétvetett lábakkal, kényelmetlenül botorkáló gyilkos lépteinek ütemére. Akárha egyetértene azzal, hogy – ha kedve tartaná – vígan belenézhetne a katona seggébe, s hogy jó tempóban közelednek a tömegsírhoz. Ahol is nemsokára megleli az – állítólagos – örök nyugalmat.
Lövése sincs arról, de bizonyára nem is érdekli már, hogy később az ő és földijei leöléséről készült filmet bárki emberfia kibérelheti majd egy videotéka pultja alól, könnyed esti szórakozás céljára. Hogy egy napon kihantolják a csontjait, s megkísérlik meghatározni, ki lehetett, amíg élt. Aztán médiás, haccárés, világraszóló gyászpompával saját, fejfás sírba helyezik, és könnyet potyogtatnak, dalolnak, imádkoznak érte. Õt már az is holt hidegen hagyja, mily jól eljátszogathatna a kérdéssel az újratemetésen szónokoló politikusok láttán: vajon melyikük igazi, ál-, fa-, apró- vagy mindenszent?
Vetítés vége. A rádiós hírolvasó beszámol a legfrissebb bankrablásról.
Katlanosodik a veszteglő kocsi belseje. Leengedem az ablakokat. Eszembe jutnak a motoros rablások. Némely bűnözők a dugókban senyvedő járgányok megtámadását tekintik hivatásuknak. A beszorult autók között fürgén cikázó motorosok benyúlnak az ablakon vagy betörik azt. Kikapják az ülésen heverő táskákat, és elfüstölnek. Olykor rosszul végződnek az ilyetén akciók. Nemcsak a támadók cipelnek magukkal tűzfegyvert. Előfordult már, hogy a kifosztott áldozat meglőtte a motorizált gengsztert.
A tisztába tett Urian lehiggad. Rám csillantja szilvamag alakú résben sötétlő szemét, elvigyorodik, ajkait berregteti. Nem tiltakozik, amikor visszateszem a helyére, s rácsukom a kalodát. Kezébe adom a tentemacit. Rikoltozva üdvözli, majd nyálbuborékokat eregetve vizsgálgatja a mutatóujjával, kivehető-e az alvócimbora szeme.
Összehajtom az esztrádos pelenkát. Perceken belül rádöbbenek, hogy ha a mellettem lévő ülésen hagyom, ez engem kiüldöz a kocsiból! Óvatosan lehelyezem a padlóra a bűzfegyvert. A pelcsi ettől sem lesz összeférhetőbb.
Haladéktalanul meg kell tudakolnom anyámtól, mikor kezdhetem lehúzós vécére járatni a babicát. A mögöttem felharsanó motorbőgéssel nem törődve, magam mellé hajítom a táskámat, és nyúlok a telefonért, midőn a mellettem dekkoló Ben Affleck-hasonmás buzgón csücsörítgetett szája bemerevedik. A bugyihasító tekintet a vállam fölé rebben, és ott fixálódik.
Mi az? Tán a pénzbeszedő rongyol felém? A parkolási díjért? Végtére már vagy tíz perce foglalom a közút kellős közepét.
Paranoiám a régi. Reflexből megpördülök.
S menten azon kapok egy bőrgúnyás, szkafanderes idegent, hogy a motorján ágaskodva behajol a Monterey-m ablakán. Pisztolyt szorítgató, bőrkesztyűs kezével megragadja a puttonyomat!
Ez elviszi a tartalék pelcsiket! A fogzási-nevelési kézikönyvet! A cumisüveget!
Elkapom a csuklóját. Megfeszítem kezének kényesebb pontjait.
A stukker az ülésre hullik.
A fickó felüvölt, nyaktól lefelé katatónná dermed. A sötét sisakrostély lefojtja ordítását.
Szabad kezemmel feltolom a plexit. Az üvöltés felerősödik.
Nem enyhítek a bénító fogáson.
A táskaragadozó kimeredt szeméből legördül egy könnycsepp.
Fáj, kicsim? Felmarkolom a padlóról a viseltes pelenkát. Körkörös mozdulattal a lator képébe telepítem a csomag műsoros oldalát. Néhányszor megismétlem a körkörös mozdulatot, majd az ajándék holmira rántom a sisakrostélyt. Ellököm a köztörvényes pracliját.
A külvilágtól, a rablószakma gyakorlásától, valamint a levegővételtől egyaránt elszigetelt figura vakon cselekszik. Felrántja a fejét, ám az elakad az ablaknyílásban. Miközben vadul vonaglik, motorja kidől alóla, s a lábára roskad. A több mázsás gép támadása további izgágaságra ösztökéli a latort.
A dúsan bepelenkázott fejű flótás összeroskad. Eltűnik a látóteremből.
Kilépek a kocsiból. Nadrágom derekába tűzöm az imént szerzett stukkert.
A mozicsillag-alteregó pislogva bámul rám a járgányából. Feltűnően kerüli, hogy szemkontaktust létesítsen velem. Bár talány számomra, miért nem akar immár oráloztatni velem, nem időzöm a problémánál.
A flaszteron fetrengő banditához ballagok. Úgy tűnik, a légzőcentrum zavara lépett fel nála, ezen felül pszichomotoros nyugtalanságot is észlelek rajta. A krízist vélhetően a bukósisak kirakatüvege alá juttatott kakás csomag okozza.
Letérdelek mellé, felszabadítom a légnyílásait.
Megjelenés éve: 2015
Műfaj: Vis Major történetek, Halkirálynő sorozat 2 in 1
(első kiadás)
Anyám a kocsiban ült, két kézzel bömböltette a dudát, a maga gyöngéd módján jelezve: nyissam ki az autós kaput, sürgősen beállna.
Mázlijára nem robbant rá a légzsák vagy egy háklisabb szomszéd. Nyomban rám tört a vésztudat. Rég nem látott mamim nem akar az utcán parkolni. Ez azt jelentené, hogy huzamosan nálam időzne!? Csak nem hotelozni is itt óhajt?!
Mégiscsak az anyád, szólt a fejemben Derina, a szamuráj szavait ismételve.
Nem vitáztam, végtére mindenki pontosan tudta, kit tartok anyámnak. Engedelmesen kinyitottam a kaput. Egyik szemem sírt. A másik úgyszintén. Rég látott kihordóm-megszülőm szélvészsebesen a szent kertembe robogott kiskrumpli jellegű, tűzpiros járgányával. Félresöpörte a kutyákat, megkoccolta az útjába kerülő Vis-Major-szeme-fénye-verda lökhárítóját, és királynői mosollyal kiszólt az ablakon: − Oppá!
Még belülről felcsapta a csomagtartófedelet, majd az ajtót kivágva előpördült, lábával félrelökte a köré sereglő ebeket, és fenségesen intett a szamurájnak:
− Beviheti a csomagjaimat!
− Nem viheti be! – szóltam.
Anyám felém fordult. A királynői vonások helyet cseréltek arcán az ördögiekkel. Már gyerekkoromban is végtelenül gazdag álarckészlete volt.
− Hogy érted ezt, édesem? Az anyád vagyok, ha netán nem tudnád! Jogom van idejönni, és ha itt vagyok, addig itt lenni, amíg úri kedvem tartja! Ezt a házat a tulajdon testvérem építette, következésképpen ehhez is jogom van! Simán elperelhettem volna tőled!
− Simán meg is próbáltad. Pechedre Derina halálpontosan végrendelkezett, te pedig ügyvédestől visszapattantál a hagyatékáról. Megengednéd, hogy bemutassalak a férfinak, akit szeretek?
Megint arckifejezést cserélt, ezúttal mézesmázosra váltott. Fel nem foghattam, miként viseli el őt nővérem szuper pasasa, Romero. Felmenőm nyájasan megragadta, két kézzel paskolgatta-szorítgatta a szamuráj legközelebbi mellső végtagját.
− Dolores vagyok – tudatta szablyamosollyal. − Maga engem semmiképp ne szólítson mamának, Tatami! Tudja, arra ki kell érdemesülni, de még nem volt rá példa! Hívjon Dollynak. Ez a becenevem, még kislány koromból. Tudniillik én is gyerekként kezdtem, fiatal is voltam, és persze gyönyörű és színokos!
− A teljes beceneve Dili Dolly – árnyaltam a képet.
Vis Major kiszabadította magát a kézszorításból. Felsőtestét enyhén megbiccentve, fanyar félmosollyal így szólt:
− Örülök, hogy megismerhettem, Mamami. Már sokat hallottam önről.
Megjelenés éve: 2015
Műfaj: Akció- és kalandregények
(harmadik kiadás)
Néhány perccel később királynőként fogadta udvartartása sürgölődését. A kanapén feküdt, Bárd hajolt a sebei fölé, Tilton forró borosteát szürcsöltetett vele, Morganné a kezét tördelve jajveszékelt. Morgan a vörösbor vérképző szerepéről tartott előadást, majd azt berekesztve a szaxisra pillantott.
- Mindig ennyi baj van a kislánnyal? - kérdezte.
- Mindig - hangzott a válasz.
- Szertelen teremtés - sóhajtott a perzsamacska arcú asszony.
- Szertelen?! - mordult Bárd. - Konkrétan egy megátalkodott, hülye bige.
- Én is téged - súgta Jade.
- Miii? - nyikkant a pasas, noha többnyire nem volt ostoba.
Tilton védelmébe vette a lányt.
- Mindnyájan emlékszünk, milyen nehéz volt számunkra ez az életkor, ugye?! Sose felejtem el, mekkora káosz volt a fejemben tizenhárom és tizenkilenc éves korom között. Azóta se sokat javult a helyzet.
- Ma éjjel havazni fog, és holnapra megenyhül a hideg. Reggel túrára indulunk a lovasszánnal - vigyorgott Morgan. - Viszünk egy kosár elemózsiát, teát, forralt bort.
- Jó mulatást - bólintott Jade lehunyt szemmel.
- Te nem jössz? - hökkent meg Tilton.
- Koriznom kell.
- És ki fog kihalászni a lékből? - hördült Bárd.
- Én itthon maradok - nyugtatta Morganné.
A gazda felörült.
- Na látják, nem lesz itt semmi baj! A vak majd elvezetgeti a világtalant.
- Azt reméltem, már tudsz korizni, de mivel még nem tudsz lovagolni, azzal is megpróbálkozol - mélázott Bárd.
- Nem elég dúsan mézes a madzagod - felelte Jade.
Közben a zsaru végzett a sebellátással. Betakargatta a lányt, majd felemelkedett mellőle, és kiment a szobából. Morganék is utána szivárogtak.
Tilton ülve maradt a kanapé végében. Letette az üres bögrét, megsimogatta Jade haját.
- Amúgy jól érzed itt magad? - kérdezte.
- Ühüm. Játszd el az új dalaidat!
- A dalonc nélkül csak fél zenekar vagyok.
- Hová lett a pasi?
- Gondolom, sétálni ment. Kissé zaklatott reggel óta.
- Tudom, most megkérsz, hogy ne molesztáljam őt.
- Dehogy kérlek. Tőlem nyugodtan molesztálhatod. Ha nem így látnám, hosszasan mesélnék neked a női büszkeségről, amely talán csak a mozivásznon létezik.
- Beszéltetek rólam?
- Nem.
- Akkor min vitatkoztatok, amíg a fürdőszobában voltam?
- Bár aggasztóan elmélyült a csend odabenn, mi mégsem tudtunk megegyezni, melyikünk nyissa rád az ajtót. Úgy vélekedtem, ô jobb erőben van ahhoz, hogy kimentsen téged a lefolyóból, ô viszont váltig állította: kutya bajod, csak éppen időbe telik, amíg az Óz Bádogemberéből visszaolvadsz női lénnyé.
- Mitévő legyek?
Tilton átült az ablakkal szemközt álló fotelbe, ahonnan rálátott a tóra, a ház mellett magasodó, csillagkáprázattal fénylő lucfenyőre, a derengő égen vágtató, habzó felhőkre. Hallották az izmosodó szél ágsuhogtató, cserepet zörgető rohamait.
- Tanáccsal nem szolgálhatok. Azt viszont nem egyszer észrevettem, mit tesz egy nővel, ha izgalmas férfi van a közelében. A legkevésbé sem érdekes nő is kivirul és megszépül ettől. Ugyanez fordítva is igaz. Ti ketten állandóan stimuláljátok egymást. Igaz barátom mostanában férfiasabb, mint valaha, és te is valamelyest ritkábban viselkedsz kölyökmód.
- Na és?! - nyehegte Jade. - Azt hiszed, jó így nekem?!
- De nem is túl rossz, igaz!? Ha valami újszerű szeszély lepi el az agyadat, azonnal kimegy a fejedből Bárd.
- Sose teljesen.
- Jó. Majd elmúlik, vagy elsodor benneteket. Így nem marad.
- Mondd csak, Tilton, amikor tizenhét éves voltál, lehetett sejteni, milyen leszel majdan?
- Legfeljebb sejteni lehetett. Az ember állandóan változik, fiatalabb korában viharosan, később megállapodottabb ritmusban. Általában szeretjük másokra kenni rossz sorsunkat, én belátom: sajátkezűleg szúrtam el az életemet. Nem jöttem rá, pedig üvegtiszta: a kreatív periódusok kiégett időszakokkal váltakoznak; én mindannyiszor kétségbe estem, ha nem keresett fel a zene, azt hittem, vége a tehetségemnek, az alkoholhoz menekültem, s végül már valósággal bujkáltam a fejemben formálódó dalok elől. Imádtam az önsajnálatban dagonyázni. Egy napon rádöbbentem, mennyi mindent hagytam kifolyni az ujjaim közül. Ha újra elapad bennem a dal, nem biztos, hogy túlélem a passzív szakaszt. Talán nem is kellene túlélnem. Szinte mindent elmondtam.
- Fenét mindent. Nap mint nap tanulok tőled valamit. Még rengeteg dolgod van.
- Ha elmegyek is, veled maradok. Erre csupán a szeretet képes.
Morganné a csukott ajtó mögül vacsorázni szólította őket.
Letelepedtek a mahagóni-burkolatú ebédlőben, lámpa csak a bárpult fölött világított, az asztalokon gyertyák riszálták sárgás lángjukat. A párkányon is különböző nagyságú gyertyák sorakoztak, a tükrös ablaküvegben bámulván magukat. Odakinn a sötétség azon fáradozott, hogy teljessé válhassék, ám a földet és a fákat borító hó izzása zöld-ezüstre fakította az éjszakát. A szél fütyült, dobogott, ledöntögette az ágakra vastagodott havat, átfújta a tó fölött, és keresztülsodorta a hegyen. Gomolyfelhőket hajkurászott, de azok fogytával többé nem boldogult. Az újonnan érkező hájas-lomha fellegek lehorgonyozták magukat a fenyők koronacsúcsain, felszúrt bensőjükből daraszerű pelyhek szitáltak alá. A kifulladt szél elterült a bokrok alatt, s a végigrepedt felhőkből kiömlött a rengeteg hó. A kövérkés pelyhek összetapadtak fáztukban, lusta táncolással süllyedtek a föld felé.
Jade az ablakkal szemközt ülve a hóesésben gyönyörködött, íriszén a gyertyalángok visszfénye ragyogott. Fogalma se volt, mit eszik, iszik, elragadtatottságában csak a kinti tündöklést látta, a lucfenyőn ágaskodó izzókra telepedő, majd leolvadó pelyhek csillámló fény-játékát.
Morganék a szomszédos asztalnál falatoztak, mormolón beszélgetve, olykor át-átszólva hozzájuk. A gazda időnként felkelt, és sűrű habú, haragosbarna sört csapolt a pultnál.
Bárd gépiesen evett, a tányérja mellé támasztott komponáló füzetben lapozgatva. Amikor a délután készült dalhoz ért, komoran felsóhajtott.
- Ezt nem tudom elénekelni - mondta.
- Én sem - vigasztalta Tilton.
- Ehhez egy előrehaladottan iszákos, több üveg lúgot felnyalt, három ízben is átvágott torkú dizőz kellene.
- Igen - bólintott a szaxis.
A két pasas egyként Jade-re meredt.
A lány pillantása rájuk rebbent.
- Mi van? - kérdezte.
- Egyáltalán, ismeri a kottát? - dünnyögte a dalonc.
- Persze, hiszen hegedülni taníttatták.
- Énekhang dolgában hogy' áll?
- Alt - felelte Tilton. - Néha, esküszöm, basszusba hajlik, alighanem a mutálásnak betudhatóan.
- Mit akartok? - nyögte Jade.
Bárd eléje tolta a füzetet.
A lány a verset futotta át elsőként, majd dúdolásra fordította a hangjegyeket. Ha elvétette, újból nekirugaszkodott.
- Pazar - mondta végül, mutatóujjával visszajuttatva a partitúrát a dalonc elé, és hatalmasat harapott egy viaszos héjú almából.
- Elénekelnéd? - puhatolta a zsaru.
- Ha Tilton kéri - hangzott a válasz.
- Mindketten kérünk - felelte a szaxis.
- Nem jó, csak te kérj. Ahhoz ugyanis, hogy ez a nóta a kedved szerint hangozzék, erőszakot kell tennem a hangképző szerveimen. Lehet, hogy ha elénekelem a dalt, utána viszont beszélni nem tudok majd soha többé.
- Ennyire azért nem vészes.
- Oké - bólintott a lány. Bárdra nézve pattintott az ujjával: - A szaxiját!
Letette az almát, és elszántan magába döntötte az előtte tornyosuló krigliben habzó sört.
Amikor a zsaru felsietett a szobába, Jade Tiltonhoz fordult.
- Utána megpróbálkoznátok a Jégtánc-blues -zal?
- Utána bármivel.
Bárd lóhalálában érkezett a szaxofonnal. Tilton skálázott, torkát reszelgette, dümmögött egy keveset, mielőtt a hangszerbe fújt volna, s Jade sejtette, hogy zavarában bohóckodik, hiszen a dalt exfeleségének, az ô hangjára írta.
A Búcsú-láz ban egy keserű, keresetlenül közönséges nő köszönt el mélyen megunt kedvesétől, keményen gördülő, gunyoros szavakkal.
Jade emlékezett, milyennek írta le Tilton a valahai bárdizőz, azóta gazdagné hangját. Amíg a szaxis gyakorolgatott, hogy ráizzon a dallamaira, a pult mögé lépett, levett a polcról egy doboz cigarettát, s a gyertyaláng fölé hajolva meggyújtott egy szálat. Azután felült az asztal szélére, combjára fektette a füzetet, s intett: kezdhetik.
Ô maga is megdöbbent, de látta a pasasok őszinte elborzadását, amikor megreccsent a hangja, s már az első strófában híven hozta a tányérokat csapkodó, lelketlenül acsargó, porig alázó asszonyt. Azután az is meghökkentette, mennyire nem esik nehezére azonosulni a szereppel, s képes volt áthozni a torkán, amint ugyanez a hárpia el-elfúl, elbizonytalanodik, reménykedőn, hátha még visszavonhatna mindent, de hiába, mennie kell, s iszonyú bíbor dühét fájdalom festi fekete-kékre.
- Jézusom! - nyögte Tilton a végén. - A hideg futkos a hátamon. Mintha Nadiát hallottam volna.
Bárd empatikusan a barátja elé tolt egy pohár sört, majd kilopta Jade ujjai közül a cigarettát, és beletörte a hamutartóba.
Morgan megköszörülte a torkát, pödört egyet a bajuszán, s azt mondta:
- Ha folytatják, a következő sörkörre a vendégeim.
- Hagyja csak - legyintett Tilton. - Még sose tudtuk abbahagyni, ha egyszer belefogtunk.
Jade Nadia-hangon felcsattant:
- Mindenki látta, hogy ez a derék szenya hekus terrorizálta a cigimet?!
A jelenlévők bólogattak.
- Jó - nyugtázta a lány átvágott-torkú sóhajjal. - Akkor most rágyújtok, és mostantól kezdve dohányozni fogok. Ha valaki veszi a merszet, és a cigimhez nyúl, számoljon a kínhalállal.
- Nem szeretném, ha cigarettát vennél a szádba - mondta Bárd.
- Lehet, hogy az álombige nem dohányzik, én viszont igen! Megszaggattam az összes hangszálamat, megleptem magamat, valamint mindenkit azzal, hogy képes vagyok elénekelni egy átoknehéz nótát, és a derék szenya hekus csak annyit tud hozzátenni mindehhez, hogy ne cigizzek!?
- Nem volt rossz - közölte a zsaru.
- Mi nem volt rossz?
- A produkciód.
Jade rámeredt. Csaknem sírva fakadt dühében.
- Nem volt rossz?! Eszméletlenül jó volt! Legalábbis így elsőre. Nagy szerencse, hogy mélyen mutálok. És most rágyújtok.
Bárd a háta mögé nyúlt, derékszíja alól kihúzta a stukkert, és letette az asztalra. Azután komoly szemmel a lányra nézett.
- Ha megteszed, kilövöm a szádból a cigarettát.
Jade Tiltonhoz fordult.
- Higgyek neki?
A kérdezett megfontoltan bólintott.
Morganné a férjére pillantott.
- Mit gondolsz, drágám? Leölik egymást?
A gazda vállat vont, s a bajuszában babrált három ujjal.
Jade felemelkedett az asztal széléről, fogta a füzetet, és az ablakhoz lépett vele. Szeme összevillant Tiltonéval. A szaxis felkapta a hangszert, majd gondolt egyet, s Bárdra nézett.
- Te is beszállhatsz - mondta, izgatottan ragyogva. - Jade megpróbálkozna a Jégtánc-blues -zal.
- Nem szállhat be - tiltakozott a lány. - Nálam van a szöveg.
- Tudom fejből - felelte a zsaru
- Nagyokos - morogta Jade. - Én is tudom fejből.
Ellépett az ablaktól, és Bárddal szemközt felült az asztalra.
Tilton a hangok közé csapott.
A jég
meg az ég
szikrázva símul össze,
a szél
se beszél:
por-hóval kergetődzve
játszanak
- mert szabad...
E fényes-boldog pusztaságban
nincs hazug szó: tisztaság van;
senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!
Égnek
és jégnek
kristály síkjai közt suhan a lélek...
a levegő penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;
röpülve, zuhanva,
pörögve, suhanva
szótlanul mond hálát jégnek és égnek
a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!
Oly jó:
erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
a JÉGTÅNC minden kis karcos nyomát
némán begyógyítja a szűz hó.
Később, a gyertyalángok melegségétől, hóeséstől, zenéléstől elvarázsoltan kisétáltak a tópartra. Jade felöltötte a korcsolyacipőt, és a jégre merészkedett, de a hízó hóban megtett néhány bukdácsoló lépés után lemondott a csúszkálásról.
Tilton pár perc alatt átfázott, és borongós hangon megjegyezte, hogy a szobából nézve számottevően kellemesebbnek látja az éghajlatot. Sarkon fordult, és elment.
Jade visszahúzta a csizmáját, átvetette vállán a korcsolyacipőket, és a havat rugdosva fel-alá járt a fák alatt.
Bárd a cédrus törzséhez támaszkodva, zsebre vágott kézzel hallgatta a bóbiskoló madarak motyogását, és szórakozott képregény-buborékokat eregetett szájából a hideg levegőbe.
Jade nem akart odamenni hozzá, így hát kellőleg feldühödött, amikor egyszerre csak ott találta magát a pasas színe előtt. Zavartan állongott vele szemközt, ökleit a zsebébe süllyesztve, figyelve a páragomolyok előállításán fáradozó zsarut. Lassan előhúzta kezét a zsebéből, két ujja között egy cigarettaszállal. Rágyújtott, és felpillantott a magasba, mert a madarak mozgolódni kezdtek fölötte.
- Arról volt szó, hogy este megmondom - kezdte, és formás füstkarikát lökött ki a szájából.
Bárd ránézett. Karjait összefonta a mellén, jobb lábát átvetette a bal előtt, s ezzel a testtartással értésre adta teljes bezárkózását. Homlokán feltűntek az egymást keresztező vonalak, szeme, szája elkeskenyült.
Jade összeborzongott.
- Úgy festesz, mint egy égő gyújtózsinór. Az volt a kérdés, mihez kezdhetnél velem, és én mi hasznodat venném, nemde!?
- Egérutat kértem.
- De nem nyertél.
- Dobd el azt a szart.
- Ízlik. Stukkert rántasz?
- Marhaság volt beígérnem. Lehetőséget adtam arra, hogy kedvedre bosszanthass. Szívd, ha jólesik. Sőt, kínálj meg engem is.
Jade a pasas ajkai közé tolta a cigijét.
Bárd két ujjal megfogta a cigarettaszálat, és lassan szétmorzsolta.
A lány új cigire gyújtott, s karikákat formázott füstjéből.
Viselkedésükből kiviláglott: sejtelmük sincs, miként fogjanak magvas társalgáshoz.
Jade szembenézett a helyzettel.
- Kíncselekvés, amit művelünk - mondta.
- Nem először - hagyta rá a férfi.
- Nem bánom, még van tartalék a pakliban, azzal is telik az idő, ha egyik cigiről a másikra kapunk.
- Még néhány szippantás, és mennyeien kanálisízű lesz a szád.
- Na és, azt hiszed, a sörtől mézízű!?
- Nem tudom, mit higgyek - vont vállat Bárd. Kisimult homlokkal elmosolyodott. Kinyújtotta a kezét, elvette a cigarettát a lány fogai közül, kettétörte, és ledobta a hóra. Előrelépett, és Jade szájához hajolt.
Rövid tétovázás után megkóstolta, milyen ízű. Sörtől, füsttől kesernyés, ám mind édesebb csókot váltottak.
Azután már csak egymás szájának édesét, melegét érezték, lélegzetük elfúlt, és szívük vadul kalapált, vért zúgatott a fülükben, és mivel az ájulás is megkörnyékezte őket, kis híján leborultak a hóra.
Bárd elengedte a lányt, hátralépett, és visszadőlt a fatörzshöz.
- Ezt tisztáztuk - mondta rekedten.
Jade egy lépést tett utána, majd még egyet, s ekkor már összeért a kabátjuk. Széthajtotta dzsekije szárnyait, és a férfi arcába nézett.
- Engedj közelebb - kérte.
Bárd a fejét rázta, de nem tiltakozott, amikor a lány lehúzta kabátján a cipzárt, s két tenyerét a pulóvere alá csúsztatva hozzásimult.
- Ímhol a válasz az összes kérdésedre - sóhajtotta Jade a férfi mellére hajtott fejjel. - Mit kezdhetnél velem, s mi hasznodat venném? Te is érzed mindezt az izgalmat és jót? Engedj még közelebb.
Tenyerét a zsaru hátára, majd a derekára csúsztatta. A nadrágszíj alatt lapuló stukker rideg, fémes érintése némileg lehűtötte. Hátrahajtott fejjel felnézett.
- Sétáljunk egyet - javasolta Bárd.
- Közben fogod a kezemet?
- Már régen fognom kéne, mert aggasztóan tevékeny.
- Félsz, hogy elcsenem a stukkeredet? Egyáltalán, minek hordod itt, ahol a maffia se jár?!
- Megszokásból. Az ember begombolja a nadrágját, beköti a cipőjét, és magához veszi a stukkerét.
- Egyet se sétáljunk! Üljünk le itt a fa tövében, és beszélgessünk.
- Máris térdig állunk csikkben, guánóban.
- Még soha senki nem csókolt meg. Csak te.
- Igazán? Az elszálkásított fickó talán a higiénikus szex híve?
- Vele nem csókolóztam: Mással se. Fogalmam se volt arról, hogy ez ilyen jó.
- Talán ezért terjedt el széles körben.
- Tudnál nemet mondani, ha azt kérném, csókolj meg újra?
- Tudnék.
- Csókolj meg újra.
Bárd nemet mondott, és megcsókolta. A kezét is kivette a zsebéből, noha nem azért, hogy átölelje a lányt, hanem kézenfogás végett.
Jade félbeszakította a csókot, és keserűen elnevette magát.
- Úgy viselkedsz, mintha a szüzességedre vigyáznál. Olvastam egy regényben, és nem az ágy alatt dugdosottak valamelyikében, hogy akkor szoktak így tenni a pasasok, ha szeplőtelenségi fogadalom köti őket, vagy ha súlyosan fertőző nemibetegek, na és persze akkor, ha szexképtelenek. Veled mi a helyzet?
- Ha érett, felnőtt nő lennél, meg se futamíthatnál. De gyerek vagy, akit túlságosan is szeretek. Épp ezért nem fogadhatom el, amivel kedveskedni szeretnél, s nem azért, mert kedvem ellen való. Hiszen egyáltalán nem a kedvem tiltakozik ellene, hanem az eszem. A nagyon kedves, intenzíven szemüveges, kenderszakállú gyermekpszichológus talán megértethetné veled, amit nekem nem sikerült.
- Próbáld meg.
- Ó, Jade! - nyögte a pasas a szemét forgatva.
Ellökte magát a fa törzsétől, és a lány kényszeredetten utána indult. Zsebre dugott kézzel sétáltak a puha havon.
- Ha mindig ekkora feneket kerítenél a szerelmi ügyeidnek, egymillió nedvedző pattanásnak kellene borítania a fejedet. Ha olyan okos és előrelátó lennél, amilyennek velem szemben mutatkozol, aligha kerültél volna olyan helyzetbe, aminőbe a csajod belesodort. Szültök?
- Nem szülünk.
- Biztos?
- Biztos. A sarkamra álltam, miként tanácsoltad, és ez nyomban megoldotta a helyzetet.
- Tehát ahhoz nem vagyok gyerek, hogy helyrepofozzam helyetted az életedet, feltéve persze, ha nem követelek részt belőle. Ha érett, felnőtt nő lennék, nem haboznál közel engedni magadhoz. Százhetvenöt centi magas vagyok, és máris annyit éltem, mint egy matróna. T'izenhárom éves korom óta magam irányítom a sorsomat, a legtöbb választásom önkéntes és nem rám kényszerített.
Bárd cöcögött néhányat.
- Hát ez eszméletlen! - jajdult Jade. - Mit vársz tőlem?! Igen, feltett szándékom, hogy én legyek az álombige! Ne hidd, hogy összetévesztem a dolgokat. Ne jöjj nekem az intenzíven kretén gyermekpszichológus szöveggel! Nem pótapát és szerelmetes barátot, nem is félfivért látok benned. A Bárd nevű férfit látom benned, azt a férfit, akibe a búbomig szerelmes vagyok, és azt se hidd, hogy ez könnyen ment, mert baromian harcoltam ellene, csakhogy vesztettem! Vesztettem, és már szemernyit se bánom, és örülök, hogy eléggé merész voltam elmondani, és örülök e helynek, a hulló hónak! Egész esténk gyönyörű volt az együttzenéléssel és énekléssel, és még gyönyörűbb lesz, mert ma éjjel veled alszom.
A zsaru megtorpant, és fejét ingatva a lányra nézett.
- Egy rakás rettentő bonyolult dolgot játszva megértesz, csak ezt az egyszerűt nem érted!? Nem lennénk boldogabbak, ha együtt aludnánk.
- Nem a fenét!
- Rettentően figyelj! Megingathatatlanul tudom: nem lenne erőm ehhez a kapcsolathoz, hiszen bármitől próbállak visszatartani, annál inkább véghezviszed azt. Mert a lehető legjobb úton jársz ahhoz, hogy sittre vagy kriptába kerülj. Ha úgy tetszik: magamat akarom megkímélni az ezzel járó megrázkódtatástól. Gyerek vagy, s mint olyan, kiszámíthatatlan.
- A ragyába, miről beszélsz!? Nem azt kértem, hogy vegyél feleségül!
Megjelenés éve: 2014
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(második kiadás)
Jandra Martens:
"Mivel szeretem, ha győz az igazság, ezentúl inkább moziba járok, mint az életbe."
"Annak a zokninak már saját személyisége volt."
"Egy pillanatra se szállhatok le a humorérzékemről?"
"Most tönkretettem az üdvösségemet."
"Van a technoszféra és a bioszféra. Melyiket választod?"
"Ezzel a fejébe nyomta saját teletojt kalapját."
"így is lehet élni - de minek?"
Selwyn Icon:
"Szerény vagyok, de hiú."
"Ha a közlendőm senkit sem bánt meg, nem mondtam semmit."
"Hetvenéves koromig be se gombolom a sliccemet."
"Felkötni magam, vagy nem felkötni?" (Kötélmonológ)
Jamal Arkins:
"Nyitva van a zárt osztály."
"én nem próbálok úgy tenni, mintha az emberiség barátja volnék."
"Az a feeling, hogy bármikor bejöhet valaki az utcáról lefűrészelt csövű puskával, elveszi a kedvemet a vendéglőzéstől."
"Legyen veled az őrangyalod!"
Nicole Nian:
"Adjatok egy Uzit, és én azonnal tudni fogom, mihez kezdjek vele."
"A terhes nők miért fogják két kézzel a hasukat? A fotókon is ezt látom. Ha nem fognák, leesne?"
Horsa Monaco:
"Manapság még a szar is to let vagy for sale."
"Mámorát leli abban, hogy fölényesen kioktat nála jobbakat."
"Velencei tükör nem veri úgy vissza a fényt, mint én a lánykérést."
Scara Bosco:
"Ez a pasas nem monogám! Ez sztereogám!"
Meryl Hasver:
" A című könyvet fogom megírni!"
"Retteg, mint szingli a hervadástól."
Adena Rogo:
"Az a férfi akkor hagyna el téged, mikor a szemed színe."
"A többire boruljon radír."
1. lélegzet:
keresem a formulát, amely segít elmondanom végtelenül tanulságos és szívszorító történetemet
Kedves Naplóm!
Marhaság. Mitől volna kedves egy napló? Pláne, ha én irkálok bele?
Édes Naplóm! Kis Cuncusom! Mókuli!
Most egy óriási, fültépő, messze csengő halálsikolyt intézek hozzád! Ugyanis a gazdi - vagyis én - maximálisan be van gyulladva, de úgy, miként csak hajósüllyedéskor, ufótámadáskor vagy - igen, igen, holt horror! - esküvőkor ildomos.
Nos, valamilyen formát kell adnom közlendőmnek, pontosabban furcsán vegyes összetételű (egyszerre buján erotikus, vadul szerelmes és rémülten gyászos) gondolatmenetemnek. Mivel manapság ultramenő a naplóműfaj, hát jöjjék a felkapott, Drága Diáriumom formula (ez művelten ugyanazt jelenti, mint fent).
Ám ha a naplózás oly piszkosul divatodzó, hogy minden boldogtalan effélét firkál, épp ezért ne írjak inkább levelet, vagy intelligensebben: episztolát? Mondjuk a múlt században élt nénikémnek - Hőn Szeretett Tántim! -, esetleg egy kitalált barátnőmnek, netán a legédesebb anyámnak?
Jaj, de begazoltam!
Mivelhogy ez a mai éj az én drágaszép életem egyik fenemód meghatározó éje! Ugyanis holnap egy férfi oltár elé vezet.
Engem! Egy férfi! Oltár elé!
Hát nem hátborzongató?!
Persze, eme - leánybúcsúnak nevezett - éjjelt megélhetném másként is. Például irigykedő-sajnálkozó barátnők karéjában, hancúrozósan, röhögcsélve, részegeskedőn.
Avagy szendén, szűziesen.
Illenék ábrázolnom, mekkorát hiénakacarásztam ez utóbbin. Közben szétrepedeztek a koponyavarrataim, és kékre-zöldre csapdostam védtelen térdkalácsomat.
Hopp, megtaláltam a formátumot! Minthogy begyulladtamban és egyéb visszás érzületeim következtében úgy visszahúzódtam magamba, mint csiga a mésztekervényeibe, hermetikusan bezártam és befüggönyöztem az összes ajtót-ablakot, viszont imádok lépten-nyomon fennhangon monologizálni (és ezt már réges-rég nem is szégyellem!), miért ne tennék úgy, mintha nagyközönséghez intézném szavaimat!? Miközben nincs itt senki? Abszolút normális dolog!
Tehát! Jöjjék a MONOLóG.
Tisztelt Nagyérdemű! Kedves Hallgatóságom! Szegénykéim!
Ma éjjel arról (is) mesélek önöknek, mi történik a nászmulatság, a mézeshetek után! Önöket rútságosan megtévesztik mind a mesék, mind a filmek! A történet egyáltalán nem ér véget az esküvőkor! Nem, nem!
Az "…és boldogan éltek, míg meg nem haltak" formula csupán elmismásolása mindama tragikumnak, ami az ünnepélyes, csinnadrattás kézfogóra következik!
Ugye, milyen helyesek, szépek, tündöklőek a gyanútlan menyasszonyok? Haha! Ragyognak még egyet, utoljára! Mert aztán másnaptól kezdetét veszi a holtig tartó szívás!
Az a pecsétes cetli, melyet a lakodalomkor kiállítanak arról, hogy bürokratice is egy pár vagy a szíved választottjával (figyelj, roppant árulkodó szófordulat: nem az eszed választottja, hanem a buta szívedé!), nos, ez a stempli egyszersmind az egekig érő szerelmedet is megpecsételi!
Tessék, már ilyen bizalmasan, nőlap-hangvételben társalgok képzelt közönségemmel! Per te! Ha még majd azt is előírom, miként küzdj meg a pattanásaiddal, minő jelekbol olvasd ki, hogy megcsal az az átkozott széltoló, s hogy milyen flóraelemet szopogass leheletszag ellen, átkeresztelem feljegyzéseimet valami nőmagazinosra, mondjuk Kisnagysád vagy Nőhölgység címűre.
Ezennel a tárgyra térek.
Annyit már elárultam, hogy holnap a házasság szentséges révébe vezetnek, menyecskévé tesznek, más szóval letéphetem fejemről a pártát. ám azt még nem tudják, mily mélységesen visszaeső, avagy egyenesen abnormis vagyok, hiszen az esketés nem eloször fog megtörténni velem! Úgy kell nekem, ha nem tanultam az első esetből! Pedig az aztán szörnyen tanulságos, oktató és leszoktató jellegű frigy volt!
Akarják, hogy elmeséljem?
A fenébe! Ki figyel rám itt, a külvilág elől bezárt szobában?! Az éjszaka kellős közepén?
Bezzeg ha a Nőhölgységben, a Ténsasszonyban vagy a Szinglivilágban olvasnák óvó soraimat! Sokkal több lelket megmenthetnék a romlásba taszulástól. Habár az efféle sajtótermékekben aligha közölnék le az én elmélkedéseimet, melyek híven ábrázolják a valóságot, mi több, komor mikrorealizmussal, sminkelés nélkül tárják fel azt. Az éber szerkesztők pánikszerűen elzárnák ez elől érzékeny olvasóikat, még akkor is, ha merengéseim végkicsengésében - ha csupán nyomokban is - felsejlenék némi reménysugár.
Végtére is azért megyek férjhez - jaj, már holnap!? -, mert abban bizakszom, hogy ezúttal talán sikerül. Ugyanis, ha netán úgy tudnák, hogy eszméletlenül nehéz megtalálni az érdemes Férfiút, halál rosszul tudják, mert nem ez a tripla valami! Hanem az a csavart hátraszaltó, hogy megőrizzük a szerelmet, annak erotikáját, feszültségét, lázát. Mert ha ez hiányzik, akkor minek oldalog mellettünk élethossziglan az a férjül fogadott pasas?
Jaj, mivel is kezdjem?! Első frigyelésem szomorédes történetével?
Vagy inkább csapjak bele mosti jegyességem hajmeresztő kezdetű históriájába?
Huh, még most is lenyirkosodom, ha magam elé idézem azt a reggelt, amelyen gyanútlanul elmentem a piacra, és ott megláttam a cajgás férfit a kutyájával. ütős pillanat volt, derült égből zongoraláb, midőn felismertem tetszésem, bámulásom tárgyát. Ott álltam földbe gyökeredzett lábbal, és bámultam a bringás pasast a nagyfarkú kutyával. Holnap pedig nőül megyek hozzá. S persze holnapután kezdetét veszi - veheti - a holtig tartó szívás.
Hacsak… Végtére nemet is lehet mondani az igenmondó szentélyben…! Esetleg közbeléphet az Aramentő Kommandó…
Nem csapongok tovább. Kezdem az elején.
Utolsó figyelmeztetés: ez a történet nem ám negédes bulvárrománc!
Nem is könnyfakasztó szappanoperett. Itt nem a szemrevaló, aranyos, cserfes, ám nyomorú sorú leány megyen hozzá (persze csak a mértéktelenül habzó filmizzadmány legvégén) a derék, korrekt, szíve mélyéig romantikus, velejéig gazdag csávóhoz, különféle vészanyósok és csábító szirének vérmes intrikái közepette! Nem!
újfent óvom önöket a keserves csalódástól: én egyetlen epizódban sem veszek fel ultracsipkés csecstartót vagy domina-dresszt, nem lopakodom el a mellnövesztő klinikára, de még a zsírvámpírhoz sem, és szinte sohsem tangózom cukrozott nyálban.
Itten mikrorealizmus lesz! Hisz megmondtam az elején!
Ha mindezek ellenére valaki mégis itt merészelt maradni, helyezkedjen el kényelmesen. Pakolja kezét a karfára! Mindjárt bekapcsoljuk a csukló- és bokaszíjakat, feltesszük a sisakot, és jöhet a villanyozás!
Bírni fogják?
Megjelenés éve: 2014
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(második kiadás)
Jandra Martens:
"Mivel szeretem, ha győz az igazság, ezentúl inkább moziba járok, mint az életbe."
"Annak a zokninak már saját személyisége volt."
"Egy pillanatra se szállhatok le a humorérzékemről?"
"Most tönkretettem az üdvösségemet."
"Van a technoszféra és a bioszféra. Melyiket választod?"
"Ezzel a fejébe nyomta saját teletojt kalapját."
"így is lehet élni - de minek?"
Selwyn Icon:
"Szerény vagyok, de hiú."
"Ha a közlendőm senkit sem bánt meg, nem mondtam semmit."
"Hetvenéves koromig be se gombolom a sliccemet."
"Felkötni magam, vagy nem felkötni?" (Kötélmonológ)
Jamal Arkins:
"Nyitva van a zárt osztály."
"én nem próbálok úgy tenni, mintha az emberiség barátja volnék."
"Az a feeling, hogy bármikor bejöhet valaki az utcáról lefűrészelt csövű puskával, elveszi a kedvemet a vendéglőzéstől."
"Legyen veled az őrangyalod!"
Nicole Nian:
"Adjatok egy Uzit, és én azonnal tudni fogom, mihez kezdjek vele."
"A terhes nők miért fogják két kézzel a hasukat? A fotókon is ezt látom. Ha nem fognák, leesne?"
Horsa Monaco:
"Manapság még a szar is to let vagy for sale."
"Mámorát leli abban, hogy fölényesen kioktat nála jobbakat."
"Velencei tükör nem veri úgy vissza a fényt, mint én a lánykérést."
Scara Bosco:
"Ez a pasas nem monogám! Ez sztereogám!"
Meryl Hasver:
" A című könyvet fogom megírni!"
"Retteg, mint szingli a hervadástól."
Adena Rogo:
"Az a férfi akkor hagyna el téged, mikor a szemed színe."
"A többire boruljon radír."
1. lélegzet:
keresem a formulát, amely segít elmondanom végtelenül tanulságos és szívszorító történetemet
Kedves Naplóm!
Marhaság. Mitől volna kedves egy napló? Pláne, ha én irkálok bele?
Édes Naplóm! Kis Cuncusom! Mókuli!
Most egy óriási, fültépő, messze csengő halálsikolyt intézek hozzád! Ugyanis a gazdi - vagyis én - maximálisan be van gyulladva, de úgy, miként csak hajósüllyedéskor, ufótámadáskor vagy - igen, igen, holt horror! - esküvőkor ildomos.
Nos, valamilyen formát kell adnom közlendőmnek, pontosabban furcsán vegyes összetételű (egyszerre buján erotikus, vadul szerelmes és rémülten gyászos) gondolatmenetemnek. Mivel manapság ultramenő a naplóműfaj, hát jöjjék a felkapott, Drága Diáriumom formula (ez művelten ugyanazt jelenti, mint fent).
Ám ha a naplózás oly piszkosul divatodzó, hogy minden boldogtalan effélét firkál, épp ezért ne írjak inkább levelet, vagy intelligensebben: episztolát? Mondjuk a múlt században élt nénikémnek - Hőn Szeretett Tántim! -, esetleg egy kitalált barátnőmnek, netán a legédesebb anyámnak?
Jaj, de begazoltam!
Mivelhogy ez a mai éj az én drágaszép életem egyik fenemód meghatározó éje! Ugyanis holnap egy férfi oltár elé vezet.
Engem! Egy férfi! Oltár elé!
Hát nem hátborzongató?!
Persze, eme - leánybúcsúnak nevezett - éjjelt megélhetném másként is. Például irigykedő-sajnálkozó barátnők karéjában, hancúrozósan, röhögcsélve, részegeskedőn.
Avagy szendén, szűziesen.
Illenék ábrázolnom, mekkorát hiénakacarásztam ez utóbbin. Közben szétrepedeztek a koponyavarrataim, és kékre-zöldre csapdostam védtelen térdkalácsomat.
Hopp, megtaláltam a formátumot! Minthogy begyulladtamban és egyéb visszás érzületeim következtében úgy visszahúzódtam magamba, mint csiga a mésztekervényeibe, hermetikusan bezártam és befüggönyöztem az összes ajtót-ablakot, viszont imádok lépten-nyomon fennhangon monologizálni (és ezt már réges-rég nem is szégyellem!), miért ne tennék úgy, mintha nagyközönséghez intézném szavaimat!? Miközben nincs itt senki? Abszolút normális dolog!
Tehát! Jöjjék a MONOLóG.
Tisztelt Nagyérdemű! Kedves Hallgatóságom! Szegénykéim!
Ma éjjel arról (is) mesélek önöknek, mi történik a nászmulatság, a mézeshetek után! Önöket rútságosan megtévesztik mind a mesék, mind a filmek! A történet egyáltalán nem ér véget az esküvőkor! Nem, nem!
Az "…és boldogan éltek, míg meg nem haltak" formula csupán elmismásolása mindama tragikumnak, ami az ünnepélyes, csinnadrattás kézfogóra következik!
Ugye, milyen helyesek, szépek, tündöklőek a gyanútlan menyasszonyok? Haha! Ragyognak még egyet, utoljára! Mert aztán másnaptól kezdetét veszi a holtig tartó szívás!
Az a pecsétes cetli, melyet a lakodalomkor kiállítanak arról, hogy bürokratice is egy pár vagy a szíved választottjával (figyelj, roppant árulkodó szófordulat: nem az eszed választottja, hanem a buta szívedé!), nos, ez a stempli egyszersmind az egekig érő szerelmedet is megpecsételi!
Tessék, már ilyen bizalmasan, nőlap-hangvételben társalgok képzelt közönségemmel! Per te! Ha még majd azt is előírom, miként küzdj meg a pattanásaiddal, minő jelekbol olvasd ki, hogy megcsal az az átkozott széltoló, s hogy milyen flóraelemet szopogass leheletszag ellen, átkeresztelem feljegyzéseimet valami nőmagazinosra, mondjuk Kisnagysád vagy Nőhölgység címűre.
Ezennel a tárgyra térek.
Annyit már elárultam, hogy holnap a házasság szentséges révébe vezetnek, menyecskévé tesznek, más szóval letéphetem fejemről a pártát. ám azt még nem tudják, mily mélységesen visszaeső, avagy egyenesen abnormis vagyok, hiszen az esketés nem eloször fog megtörténni velem! Úgy kell nekem, ha nem tanultam az első esetből! Pedig az aztán szörnyen tanulságos, oktató és leszoktató jellegű frigy volt!
Akarják, hogy elmeséljem?
A fenébe! Ki figyel rám itt, a külvilág elől bezárt szobában?! Az éjszaka kellős közepén?
Bezzeg ha a Nőhölgységben, a Ténsasszonyban vagy a Szinglivilágban olvasnák óvó soraimat! Sokkal több lelket megmenthetnék a romlásba taszulástól. Habár az efféle sajtótermékekben aligha közölnék le az én elmélkedéseimet, melyek híven ábrázolják a valóságot, mi több, komor mikrorealizmussal, sminkelés nélkül tárják fel azt. Az éber szerkesztők pánikszerűen elzárnák ez elől érzékeny olvasóikat, még akkor is, ha merengéseim végkicsengésében - ha csupán nyomokban is - felsejlenék némi reménysugár.
Végtére is azért megyek férjhez - jaj, már holnap!? -, mert abban bizakszom, hogy ezúttal talán sikerül. Ugyanis, ha netán úgy tudnák, hogy eszméletlenül nehéz megtalálni az érdemes Férfiút, halál rosszul tudják, mert nem ez a tripla valami! Hanem az a csavart hátraszaltó, hogy megőrizzük a szerelmet, annak erotikáját, feszültségét, lázát. Mert ha ez hiányzik, akkor minek oldalog mellettünk élethossziglan az a férjül fogadott pasas?
Jaj, mivel is kezdjem?! Első frigyelésem szomorédes történetével?
Vagy inkább csapjak bele mosti jegyességem hajmeresztő kezdetű históriájába?
Huh, még most is lenyirkosodom, ha magam elé idézem azt a reggelt, amelyen gyanútlanul elmentem a piacra, és ott megláttam a cajgás férfit a kutyájával. ütős pillanat volt, derült égből zongoraláb, midőn felismertem tetszésem, bámulásom tárgyát. Ott álltam földbe gyökeredzett lábbal, és bámultam a bringás pasast a nagyfarkú kutyával. Holnap pedig nőül megyek hozzá. S persze holnapután kezdetét veszi - veheti - a holtig tartó szívás.
Hacsak… Végtére nemet is lehet mondani az igenmondó szentélyben…! Esetleg közbeléphet az Aramentő Kommandó…
Nem csapongok tovább. Kezdem az elején.
Utolsó figyelmeztetés: ez a történet nem ám negédes bulvárrománc!
Nem is könnyfakasztó szappanoperett. Itt nem a szemrevaló, aranyos, cserfes, ám nyomorú sorú leány megyen hozzá (persze csak a mértéktelenül habzó filmizzadmány legvégén) a derék, korrekt, szíve mélyéig romantikus, velejéig gazdag csávóhoz, különféle vészanyósok és csábító szirének vérmes intrikái közepette! Nem!
újfent óvom önöket a keserves csalódástól: én egyetlen epizódban sem veszek fel ultracsipkés csecstartót vagy domina-dresszt, nem lopakodom el a mellnövesztő klinikára, de még a zsírvámpírhoz sem, és szinte sohsem tangózom cukrozott nyálban.
Itten mikrorealizmus lesz! Hisz megmondtam az elején!
Ha mindezek ellenére valaki mégis itt merészelt maradni, helyezkedjen el kényelmesen. Pakolja kezét a karfára! Mindjárt bekapcsoljuk a csukló- és bokaszíjakat, feltesszük a sisakot, és jöhet a villanyozás!
Bírni fogják?
Megjelenés éve: 2014
Műfaj: Akció- és kalandregények
(első kiadás)
Merdeman katonái holtukban is viselték a speciális küldetésük során összerabolt ékszereiket. A lány nem bírt elszabadulni a csecsebecsés mumifikáltak látványától. Addig-addig bámulta őket, mígnem a karkötők, gyűrűk és keresztek kígyóvá, kriptabogárrá változtak, sziszegve-zümmögve tekergőztek-másztak ujjaikon, ki-be siklottak az orrukon, fülükön, szájukon át. Nyakláncuk fojtóhurokká szorult, cserepesre aszott nyelvük kibuggyant fogaik közül.
Időközben a mini-Batmanek visszaszorították a mennyezetre a harcias hegyesfogúakat. Immár látványos diadalröpttel ünnepelték magukat. A füstölőből szabadult lények elpihentek, a keselyű egy denevérhullát tépdesett.
Casablanca átkarolta a dermedten álló Samirát. A fonnyadt tetemek mellől a terem közepén tornyosuló egyenládák felé mozdultak. Egyelőre nem bontottak ki egyet se, megkerülték az iskolabusz méretű halmot.
A dobozrakás mögött faggyúgyertyákkal körberakott Mária-oltárra bukkantak. A Szűzanya szobra körül egyszerű ajándékok hevertek, főként kifakult virágok, terményből fűzött ékszerek, kis fatáblákra karcolt kívánságok, amelyek teljesülését a szenttől remélték. A földön szalmát, száraz füvet halmoztak fel, alvás céljára.
− Mesélték, hogy Hermanido eretneküldözése idején sokan elbujdostak otthonról. Barlangokban kerestek menedéket az „igazságmesterek” elől − mondta Casablanca. – Ez lehetett az egyik titkos rejtekük.
− Mulatságos vagy inkább morbid, hogy a dogmások és üldözöttjeik egyazon vallásban bíztak. − Samira egy táblácskát felvéve elolvasta a rákalligrafált szöveget. Összefoglalta lényegét. – Azért könyörögtek a Szűzanyához, hogy mielőbb hazajussanak, és kényszerítés, elnyomás nélkül élhessenek.
− A rémuralom évei után épeszű pap került Hermanido helyére. Általa kitudódott, hogy az alkímiával is foglalkozó inkvizítor a halhatatlanság, feltámadás elixírjét kereste.
− Pedig csak ahhoz értett, hogyan csináljon aranyból szart, emberből hamut – morogta Samira. – Isten ilyen elcseszettre teremtette volna az emberek nem csekély hányadát? Mi célja volt vele? Ha netán így akarta változatossá tenni az életünket, most szólok: nem sikerült. Rohadt unalmas a körforgás: mindig ugyanaz, mindig ugyanazokkal. Hermanido totál feleslegesen vesződött az elixírjével, az már régóta létezik. Ha nem lett volna csőlátása, észleli: a kegyetlenség, kapzsiság, irigység, közöny és más alávalóságok folyton feltámadnak, tehát halhatatlanok.
A lány elnémult. Az egyik egyenláda tetején Dame nagyanyja ült, keblén pillangós brossal, lábait lógázva. A közelében füstlovak sétálgattak, a mögötte lévő fedélen egy füstdzsinn időzött kacér oldalfekvésben, fotómodelli pózban.
Samira tudta, hogy szépanyját ugyanúgy hívják, mint őt. Keresztnevén szólította, az elmosolyodott, simogató mozdulatot tett Kleopátra-gyűrűs kezével. Hirtelen halványulni kezdett, ám mielőtt eltűnt volna szem elől, megmutatta golyótépte sebeit.
A lány felszökkent a helyére. Lepattintotta a fatetőt.
A ládában szorosan összesimult festmények sorakoztak, legtöbbjük eredeti keretben, ahogy Merdemanék leemelték a szalon vagy a hálószoba faláról. Samira találomra kihúzott néhányat, hogy helyet csináljon a lapozáshoz. A kezébe vett képek bal felső sarkában ükanyja kettőzött keresztnevét olvasta: Dame-Dame, a hátoldalon a mű címét és keletkezési dátumát látta.
A festőnő környezetéről, otthonáról, családtagjairól és más szeretteiről festett képek töltötték meg a ládát, és ott volt a képeslappá fotografált, rokonság-szerte híres portré Samira nevű nagyanyjáról is.
Dame megörökítette a testvéreit, azok gyermekeit és a sajátjait, a férjét mulattatóan méltóságos és intim helyzetben, az istállóban szénázó és a réten legelő lovakat, és minden képe varázsolt, akkor is tovább mesélve magát, amikor az ember már nem is nézte, a megelevenedett alakok tovább szőtték történetüket mások lelkében, képzeletében.
A festegető Klaus Merdeman felismerte az ecsetvonásokban a zsenialitást, amely csupán ennyi, nem több, mégis minden: látja és láttatni képes a dolgok lelkét. Három golyóval gyilkolta meg vélt riválisát.
Samira kirobbant, a verbális detonációban feltámasztva szekérhajtók, tengerjárók, sarkangyalok szófordulatait. A cikornyás szitoközön végén sírva fakadt. A keserűség és düh könnyei után az öröméit hullatta a megkerült festményekre.Megjelenés éve: 2013
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(második kiadás)
- Kis Puszi! Jössz segíteni? - kérdezte Dilinkó.
- Francokat! Nem vagyok rabszolga!
- Mi inkább művelődünk. Hoztam néhány társasági lapot - tudatta hűvösen Vahina. Lehuppant a szabad pamlagra egy halom pletykamagazinnal, és elmerült az egyikben.
Geneva a karácsonyfához közelebbi fotelba telepedett. Felhúzta lábait, eligazgatta szoknyáját, a telefonját babrálta.
- Ömlenek a karácsonyi üzenetek, versek - újságolta. - A barátnőim mind azt sürgönyözték, hogy vigyázzak az alakomra, mert aztán megnézhetem a problémás helyeimet.
- Hol vannak problémás helyeid? - csodálkozott Imogen. - Prímán tartod magad!
- Na persze, ruhában könnyű jól kinézni! De látnál anélkül! Megmondom én neked, hol vannak a problémás helyeim! Hát például a tükör előtt. Mihelyt odalépek, menten észreveszem, hogy hoppá, itt egy narancsbőr, ott egy hurka, amott egy ránc vagy két ödéma. Aztán a kád is problémás hely, amikor belefekszem, és kiszorítom a vizet.
- Jaj, anya, valamennyi vízkiszorítás mindenkinél normális, már Arkhimédész megmondta! - szólt Aetna, koszorúdíszt akasztva a karácsonyfa egyik ágára.
A mellette nyújtózkodó Rosco éppen egy Uly-fejes üveggömböt rakott a magasba.
Bökkenő a Boldogult portréjával ékített sztaniolba burkolt pralinékat aggatta a tűlevelűre, olykor bekapott egyet-egyet.
Bridge a csúcsdíszt próbálta a legfelső ágra illeszteni. Széke megbillent.
Hudson megtartotta társát, míg az a fa tetejére tűzte a fekete ruhás, gyászfátylas, aranyszárnyú angyalt.
- Bármit mondjon is Arkhimédész, a kád akkor is problémás hely! - szögezte le Geneva. - Elterülsz benne, aztán szörnyülködve nézed, ahogy a víz ide-oda himbálja a melleidet, mint a bójákat. Bármennyit súlyzózol, MP-ben a mellszöveted elsorvad, hiszen már alig termelsz ösztrogént. A víz alatti részeid hullaszínűnek látszanak, a térded ráncos, holott naponta kétszer bekened! Problémás hely továbbá a gardróbod. Amikor a húsz évvel ezelőtti ruhádért nyúlnál, és mégse teszed, mivel abban már komikusan festenél. Felvennéd a tűsarkú cipőt, csakhogy elég lenne egy rossz lépés a lábtöréshez, mert a bokádat oszteoporózis porlasztja?
- Jaj, anya! - nyögte Aetna. Nagynénje által készített lovas-figurát tartott a kezében. A paripa nyergében ülő, nagykalapos, köpcös cowboyt Valdus ihlette.
- Ezek tények! - szögezte le az anyja. - Most igazán nem panaszkodhatsz, hogy tabusítanék! Problémás hely továbbá a konditerem, mert körülötted majdnem mindenki fiatal, feszes és könnyen kap levegőt ugrálás közben! Annál is problémásabb, mert úgy érzed, még tegnap is ultrafitt voltál és gumilabdaként pattogó. Problémás hely az ágyad is, amelyben egyedül alszol, és szerinted ez abszolút normális, nem úgy, mint az, ha eszedbe jut, hogy ebben a melodrámai korban is lehetnél szerelmes, pláne szexelhetnél! Ettől egyszerűen kiráz a hideg, még az ágyból is!
- Drágám, szedjél Prozacot! - tanácsolta Uly Özvegye. - Nekem sose voltak ilyen nyűgeim.
- Édesem, ezek olyan értelmiségi-no-gondok szerintem - vélekedett Valdus. - Túl sok időd van azon agyalni, mi zajlik a szervezetedben.
- Ezt éppen te mondod, bátyus?! Te folyton a szervezeted rezdüléseit kémleled!
- Én betegségek után kémlelek benne, pusztán éberségből! Amiről te jajongsz, az viszont normális és természetes! Mindenkivel megesik, aki megéri. Így fogd fel. Még rengeteg időd van a halálig. Már nem lógnak rajtad a kölykök, férj se szívja a véredet. Szabad vagy.
- És mihez kezdjek az átkozott szabadságommal?! Megmondanád?
- Akarsz bungee jumping bérletet karácsonyra? Vízbelógással? - kérdezte Aetna. - Vagy például megtanulhatnál helikoptert vezetni. Sőt: mit szólnál a paplanernyőzéshez? Felfedezhetnéd a Keleti-sarkot. Vagy a Nyugatit. Sajnos a többit réges-rég felfedezték előled. De ezek legalább nem olyan hideg sarkok.
- Ha mégis elmarad a sarkkutató expedíció, kidolgozhatna egy jégen járási módszert. Az most roppant jól jönne - ajánlotta Hudson.
Imogen a fejéhez kapott.
- Jaj, most jut eszembe Drága Ulym téli traktora! Kipróbálod, Geneva? Téphetnél vele a jégmezőn, mint a hétördög!
Rosco lecsapott:
- Az a traktor elmegy a jégen?
- Szöges gumikkal?! Még szép! Életem Napsugara konstruálta, télen mindig azzal megyünk az erdőbe vadat etetni, fát gyűjteni. Drága Ulym még a befagyott tóra is ráment vele! Imádott férfi lenni! Egyszer sajnos be is szakadt alatta a jég, de persze kimászott. A trakit meg olvadás után mentette ki a vízből. Egyébként hugicám, ha annyira unatkozol, a szélkakast is beolajozhatnád a tetőn. Egy százasba, hogy befagyott! A vadetetőbe is vihetnél szénát, kukoricát.
- Ki mondta nektek, hogy retardáltra unom magam? - érdeklődött a menopauzás.
- Te magad. Talán nem tetszenek a tippjeink?
- De hát nekem van munkám, felelősségteljes...
Aetna közbeszólt:
- Erről akartalak kérdezni. Életmód-magazint vezetsz egy országos tévében. Te adsz tanácsokat több millió embernek. Például a menopauzájukat illetően.
- Miért kell ezt kimondani? Legyen elég az MP! Ami a munkámat illeti, belefásultam, mint a Mikulás. Hiába vagyok a műsorom szerkesztője is, valójában a producer mondja meg, mi legyen a téma, mégpedig aszerint, melyik wellnesshotel, termálfürdő, kencegyáros, cucctervező, filmes, könyves, satöbbis fizet a reklámozásért. Habár a csatorna vezetői esküsznek rá, hogy a nézőkért élnek, igazából nem a nézői igények alakítják a műsort, hanem az eladásiak. Ez ám az abszurd, nem a békehadtest! Az MP nem bomba üzlet, a kozmetikai cégek tizenkét éves modellekkel reklámozzák ránctalanító szereiket, hiszen egy magamkorú nőt korongecsettel is hiába mázolnának velük. A gyógyszeripar sem ugrott rá az MP-ben rejlő lehetőségre. Nos, igyekszem hiteles dokikat megszólaltatni a műsoromban, ám a kulisszák mögött élet-halál harc folyik, engem is ezerfelől mószerolnak, habár a torokfeltépős küzdelmet nem tekintem egészséges versenynek. A tévézés véletlenül sem a tájékoztatásról, csakis a vásároltatásról szól. Ami Nagy Puszi /társasági lap/jait illeti, azok bizonyos csatornák műsorait, önkreált celebjeit sulykolják az agyakba, és vicces módon még az olvasók fizetnek a nekik szóló reklámért.
Vahina felnézett a lapozgatásból:
- Ha annyira nem bírod a Szexbabást, miért nevezel Nagy Puszinak, mint ő? Továbbá nem kéne fikázni a magazinomat, ugyanis abból művelődöm és informálódom!
- Le se tagadhatnád. Ennyit a sajtó magasztos világáról - legyintett Geneva.
- Miért nem szóltál, hogy orvosságra van szükséged? - kérdezte Imogen. - Ne is törődj a gyógyszeriparral! Drága Uly jól mondta: az a méregkeverők gyülekezőhelye! Fűben, fában orvosság, ez legyen a mottód! Reggel felhozom neked a pincéből Uly Papa Füveskönyvét, abban megtalálod bajaid ellenszerét.
- Te most humorizálsz velem? Uly Papa honnan hallott volna az MP-sújtott nők kínjairól, ha te simán átestél rajta? Miért kutyult volna bőrhersegés elleni szert, példának okáért? Tudniillik az ösztrogénszint csökkenése az egykor selymes bőrt smirglisre szárítja. Na, erre mit főzött Uly?
- Nem tudom pontosan, de van valamije. A korosztályod-béliek mindig is nagyon vitték tőle. Manapság is sokan keresik a főzeteit, ám úgy döntöttem, nem adogatom el Drága Ulym páratlan hagyatékát.
Valdus felélénkült:
- Te megőrizted a sógor kutyulékait? Bocsánat, ez hülye kérdés volt. Nos, emlékszem egy esetre: sok évvel ezelőtt egy házaspár vett tőle ezt-azt. Otthon aztán összekeverték a szereket. A férj csontig megkopaszodott, az asszony lába és vénuszdombja pedig oly bozontos lett, mint Micimackó. Van még a jóféle fürtösítőből? Mostanában mintha gyérülne a tollam.
Geneva fivére csigás hajkoronájára meredt, és elhúzta a száját:
- Ezzel még a hímoroszlánt is lebőgethetnéd. Na de itt vagyok én! A rohadalom MP idézi elő a nők kopaszodását. Fő a prevenció! Tehát a kutyulék az enyém!
- Ej, gyerekek, nem kell összeveszni! - nevetett Boldogultné. - Ha netán nincs elegendő hajsűrítő a lenti stelázsin, akkor készítünk néhány adaggal Uly Papa Füveskönyvéből! Aetna drágám, szerintem a te bajodra is akad ott orvosság.
A lány meghökkent:
- Mi bajom van, Imogen?
- Oly tanácstalannak látlak, kicsikém!
- És a kutyuléktól tanácsos lesz? - firtatta Hudson.
Uly Özvegye elkomorult.
- Elég volt a kutyulékozásból! Tituláljuk főzetnek, párlatnak vagy gyógyírnak Éltető Napsugaram alkotásait! Világos, hogy Aetna a /Tétova Aráknak/ nevezett készítményre szorul!
A férfi vállat vont.
- Igyon belőle, ha nem áll le tőle a veséje.
- Miért állna le?
- Több efféle üggyel találkoztam a praxisban. Mindannyiszor azért hívtak zsarut, mert a háziszer-használónak leállt a veséje, májkómába esett, megvakult vagy kipukkant a nyelőcsöve.
Az özvegy megvetően legyintett:
- Városi puhányok!
Aetna az anyjára nézett:
- A puhányról jut eszembe! Miért mondtad, hogy a mammográfián kifogásolták a fájdalomtűrésedet?
- Szóvá tettem, hogy a vizsgálathoz az amúgy gömbölyded szervet papírvékonyra lapítják két üveglemez között, amelyeken hemzsegnek az előttem röntgenezett nők százezreinek bacilusai, és a jéghideg üveglapokat még rá is satuzzák a védtelen mellemre! Tudd meg, az orgazmus kellemesebb! Csak hát! Ha egy bizonyos életkor fölött problémázol valamin, vagy egyszerűen csak analizálsz egy témát, menten hisztérikának nyilvánítanak.
- Beszélhetnél erről a műsorodban. Lehetne változtatni az emberek felfogásán. Sokan csak azért viselkednek faragatlanul, mert nem ismernek vagy nem értenek helyzeteket, dolgokat.
- Ó, és még hányféle okból! Számosszor csevegtem erről a műsorom pszichológusaival. A nőbúvároktól tudtam meg halálpontosan, mire számítsak MP-műfajban. Némelyikük hormonpótlást ajánlott, a többiek úgy vélték, azzal csak egy csomó komplikációt zúdítanék magamra.
- Szerintem igenis be kéne pasiznod - jegyezte meg Valdus, fanyar vigyorral kortyolgatva sherryjét. - Lenne kivel kártyázni, masszírozhatnátok egymást, mehetnének állatkertbe, fürdőbe, elnyomhatnád az ipsét.
- Mi az? Te valami /Tökéletes élet a menopauzában/ című brosúra volnál? Kiüt a guta tőled!
- Üssön ki! - vont vállat fivére. - Okos szóra úgyse hallgatsz.
- Te viszont hallgass ide, bátyus! A prosztatológussal is cseréltem eszmét! Jársz te évente dülmirigyszűrésre?!
Agonius felkacagott:
- Évente?! Úgyszólván naponta szűretem a dülmirigyemet! Azt hiszed, felkészületlen vagyok? Nekem akarsz újat mondani bármilyen betegségről? Még női bajban is lepipállak! Nekem már petefészek-gyulladásom is volt!
Megjelenés éve: 2013
Műfaj: Elbeszéléskötet
(A nagy sikerű elbeszéléskötet újabb írásokkal bővült, felfrissült kiadása.)
Megjelenés éve: 2013
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(negyedik kiadás)
Behajlított térdekkel érkezem a földre, tovább gurulok. Belloq a nyomomban jár. Louis is megjelenik a fal tetején, ám mielőtt levetődne, elcsomagolja leleményes szerszámát, amely végül összecsukható esernyő méretűre zsugorodva a zsebébe vándorol. A következő pillanatban nyoma vész az ifjúnak.
Belloq megragadja a kezemet, az éjszakába lódulunk. A fogyó Hold csekély fényt ad, mégsem merünk lámpát használni. Abba az irányba törtetünk előre az erdőben, amerre a patak partján álló házat sejtem. Környezetünk nem vendégszerető. Gyakorta az arcomba vágódik egy-egy ág, falevél súrlódik fülemhez, hogy megrettenjek. És ha még ezt is kevesellném, valahol megszólal egy bagoly is. Idegtépő lármát csap a fejem fölött, már-már kikérem magamnak. Megszorítom a Louistól kapott kés nyelét a keskeny bőrtokban, hátha ez fokozza bátorságomat.
Aki nem bukdácsolt még éjszakai erdőben, aligha tudja, mi az igazi élvezet. Az ember alig lát valamit, ám ez a kevés is sejtelmes. Megcsillan egy szempár velem szemközt. Közelebb érve kiderül, csupán egy bokor levele, holdfény cseppen rá. Gallyak reccsennek, s nem könnyen hiszem el, hogy a saját talpam alatt. Megérinti a combomat egy visszahajló, leveles ág, miért ne lehetne az ellenség keze? Huhh.
Ellenség? Rémeket látok. Mit keresne bárki is a hatalmas parkban – rajtunk kívül? Lehet, hogy a ház is üres már, és mi szellemekkel hadakozunk. Átkozom Lubos Holdent, végtére máshol is elrejthette volna ezt a kulcsot, kellemes, jól megvilágított helyek is akadnak egy ekkora városban.
Belloq megtorpan, megszorítja kezemet. Lélegzet-visszafojtva hallgatózunk. A patak! Néhány lépés, és megpillantjuk a vizet, pontosabban megsejtjük, hogy ott zizeg valahol a lábaink előtt. Tovább lépdelünk. Végre kibontakoznak előttünk a ház sötétlő körvonalai. Igen, ez az.
Ezen épület teraszán folytattam egykor barátságos beszélgetést Jon Holdennel, miközben a keleti lány sosem ízlelt hűsítőt szolgált fel nekünk. Lubos szerint a „kerti lak” valójában lakatlan, afféle élvezetnyújtó hely a lovaglástól elcsigázott urak számára. Ha netán hölgy is akad a társaságban, nincs gond, van hol leheveredni egy más típusú galopp kedvéért.
Kicsit félve gondolok rá, mi történik, ha Jon Holden ezekben a percekben határozza el magát a vészkijáraton való távozásra, és előreküld néhány embert, a terepet felderítendő? A ház mögött hall-gatózunk néhány percig, mígnem Belloq jelzi: mehetek. Ha valaha gyerekem születik, sosem fogok Piroskáról és a farkasról mesélni neki, ezt gyorsan megfogadom.
Belloq megérinti a vállamat, elindulok. Néhány lépéssel átszelem a teraszt, a gyöngyös ajtófüggöny muzsikálni kezd, amikor besurranok rajta, és még egy darabig hallom a csörgést, zizegést. Előhúzom a toll vastagságú zseblámpát, lábam elé világítok a boldogtalan fénysugárral, belépek egy ajtón, és mögé kerülök. A Lubostól kapott útmutatás alapján becsúsztatom kezemet a bárszekrény alá.
A következő pillanatban nemcsak hallom, érzem is a csattanást, össze kell szorítanom a fogaimat, hogy fel ne kiáltsak a fájdalomtól. Könnyek öntik el szememet. Meglehet, az ujjaim is eltörtek, nem csak a mécsesem. Ledobom a lámpát, szabad kezemmel próbálok segíteni a másikon, sajnos picit nyüszítek is kínomban. Aztán megvizsgálom a támadót.
Egérfogó. Ötletes. Közölni fogom Holdennel: ez a szerszám rég kiment a divatból. Roppant hatásos mérgeket lehet vásárolni. S ha ez nem elég ízléses a számára, tartson macskákat. A fájdalomhullám szelídül lüktető ujjhegyeimben, kissé felvidultan azt kívánom magamnak: sose kerüljek ennél nagyobb veszedelembe. A bárszekrény csaknem olyan hosszú, mint egy heverő, ezzel szemben az egérfogó alig nagyobb egy gyufásdoboznál. Egyáltalán nem lett volna kötelező belenyúlnom, de miért éppen én kerültem volna el? Elvigyorodom kínomban felbukkanó ötletemen, felhúzom a szerkezet rugóját, és a játékszert a zsebembe süllyesztem.
Eszembe jut, hogy egyáltalán nem ezért vagyok itt. Fogaim közé harapom a lámpát, és lehasalok. Ellenőrzöm, számíthatok-e hasonló csapdára. A jelek szerint nem. Elteszem a lámpát, átfordulok a hátamra, és becsúsztatom a kezemet a szekrény alá. Tenyeremmel, ujjaim helyével az alsó lapot simítgatom, tapogatom. Nem marad ki egyetlen négyzetmilliméter sem. A belső láb mellett érzem meg a leheletnyi egyenetlenséget. Körmeim segítségével lehántom a ragtapaszfilmet, vele jön a kulcs is. Tenyerembe szorítom a zsákmányt, kihúzom karomat a résből, és felülök. Sóhajtok, talpra szökkenek. Kész. Ennyi. Mehetünk.
A függöny még mindig imbolyog kissé, mikor kilépek mögüle, zörgős nyúlványait könnyedén félrelököm az útból. Muzsikálva csattognak az összeütődő gyöngyök, mit érdekel.
Ekkor Belloq válik ki a sötétből, elkapja karomat, és berángat a fák közé. Közben a számra tapasztja tenyerét, és bizony jól teszi, mert kis híján felsikoltok viselkedése miatti ijedtemben.
– Megtaláltad? – súgja fülembe.
Bólintok. Még mindig befogva tartja a számat. Remélem, ez nem válik megrögzött szokásává.
Ekkor ismét suttog valamit, jókedvem azonnal elpárolog.
– Hemzsegnek az erdőben a gorillák – közli.
Mielőtt még tréfára vehetném szavait, fellobban egy zseblámpa fényköre, és megvilágítja a mögötte lépdelő két férfit. A lámpát tartó fickó az ajtóra villantja s azonnal kioltja a fénysugarat. Nem is kell odanézniük, hiszen hallják az átkozott csecsebecse csörgését.
Belloq kézen fog, elindulunk a sötétség mélyére. Ha a bérenc megint fényt gyújt, és ebbe az irányba világít, biztosan meglátnak. Még két lépés, még egy. Behúzódunk egy bokor mögé.
A magasabbik férfi előreszegezett fegyverrel settenkedik a bejárat felé. Az ajtó mellett megáll, hátát a falnak veti, bátorságot gyűjt. A következő pillanatban szabad keze elindul, betapogatózik a házba, odabenn lámpák gyulladnak.
Nem szemléljük tovább őket, futásnak eredünk. Kihúzom kezemet Belloq markából, és az arcom elé tartom a visszacsapódó ágak elleni védekezésül. Mivel eltakarom a szememet, azt a keveset sem látom, amennyit a holdfény lehetővé tenne. Bokám egy letört ágba akad. A futás lendületével von-szolom két lépésnyit a termetes gallyat, mielőtt orra esnék benne.
Belloq ott terem, talpra állít, és vonszol tovább. Benyomásom szerint a legvadabb sűrűségbe iparko-dik, nadrágon keresztül is érzem a belém döfő tüskéket, bogáncsos bokrok csimpaszkodnak rám. Vakon igyekszem utána, nekiütközöm, mikor hirtelen megtorpan. Hátranyúl, karon ragad és a földre ránt.
Néhány méternyire tőlünk léptek csörtetnek, érdes férfihang suttogja:
– Ben, nem látlak.
– Ne rám figyelj. Add ide a lámpát. Valaki jár a közelben.
És máris fénysugár lobban fel, körbetapogat maga körül, lassan felénk közeledik, és megtorpan a bennünket rejtegető növényzet fölött. A földre szorítom testemet, ha tehetném, mélyen a talajba süppednék. Eszembe rémlik a kés. Szinte felsírok dühömben. Ugyanabban a zsebemben van, amely-ben az idétlen egérfogó! Kész csoda, hogy még nem vagyok általa elkapva!
Halk pittyentést hallok. A lámpavilág elmozdul a fejem fölül.
Az érdes hang az adóvevőbe suttog, majd kissé felerősödik:
– Ben! Vass szerint valakik jártak a kisházban. Õket hallottam az előbb! Jó lesz, ha gyorsan rájuk akadunk!
Belloq észrevétlenül tűnik el mellőlem, s amikor felfedezem távozását, már-már pánik kerít hatalmába. Sietve megnyugtatom magam, és tovább fülelek.
A léptek lassan távolodnak tőlem. Végre megmoccanok, a Belloq által kijelölt irányba tartok. Cél a kerítés. Ha addig nem találkozunk, megvárjuk egymást a behatolási pont közelében. Elfintorodom. Mesés megfogalmazás! De hol az a pont? Közben iparkodom előre.
Nem jutok messzire. Zörrennek körülöttem a bokrok, férfiak ugranak elő. A szemből támadó fickó elvakít a szemembe égető fénysugárral. Az oldalról érkező lator sem marad tétlen. Mielőtt felocsúdnék, pisztolyát a lapockám tövébe tolja, másik kezével a hajamba markol, és hátrarántja a fejemet. Megadóan fölemelem a karomat.
A zseblámpás fickó az arca mellé tartja a fénysugarat. Lesütöm szememet, a sötétbe meresztem, újra lecsukom, kinyitom. Egy lépést teszek hátrafelé, csúsztatott talppal.
A mögöttem álló férfi megérzi szándékomat, fegyverét mélyebbre döfi a bordáim közé, a stukkercső várhatóan a bal mellem alatt fog előbukkanni. Társa az arcomba sújt a lámpával. Időben elfordítom a fejemet, ám a nyakam elzsibbad a fájdalomtól.
– Várj! – kiáltja a pisztolyos. – Kérdezzük ki.
A másik ráförmed:
– Előbb kutasd át!
Fél kézzel lát hozzá, végigtapogatja nadrágomat. Mancsa megtorpan púposodó zsebemen, kuncogást hallat. Tenyere a zsebembe siklik.
Csattanás, a férfi üvöltve összerándul.
Villámgyorsan kitérek oldalra a pisztolycső elől, könyékkel felütöm a fegyveres lator állát, ugyanakkor lábamat a felém rontó zseblámpás fickó csuklójára, onnan a nyakára lendítem. Nem keresem az egyensúlyt, eldőlök, majd átvetődöm néhány bokor fölött, és előrerohanok. Elrejtőzöm egy fa mögött, ujjaim a kés nyelére fonódnak.
Szitkozódva csörtetnek utánam. Az egyik fickó lemarad, tán a kellemetlen kesztyűtől próbál szabadulni. Társa közeledik, léptei lassulnak, hallgatózik. Visszalököm tokjába a kést, a fa törzséhez simulok. Nem lélegzem.
A férfi ismét felgyorsít, most ér mellém, ellép mellettem. Megtorpan és megfordul. A tarkójára szánt rúgás a gégéjén éri. Torkában összetorlódik a levegő, hörögve fuldoklik. Lehajtja fejét, ököllel a koponyájára sújtok, és futásnak eredek.
Az egérfogós fickó utánam tüzel, aztán ő is rohanni kezd a nyomomban. A lövés robaja visszhangzik néhány másodpercig, a bagoly méltatlankodva felrikolt.
Lehasalok, fejemet felszegve. Üldözőm gyanút fog, lelassítja lépteit, fedezék után néz. Lassan nyúlok a zsebembe, belekapaszkodom a késbe. Mielőtt még előránthatnám azt, hogy feléje röpítsem, feje fölött megmozdul egy lombos ág, és ő leroskad támadója súlya alatt. Megpróbál felemelkedni, aztán nagyot nyekken, és elnyúlik.
Belloq feláll mellőle, elindul felém. Megszorítjuk egymás kezét, el sem engedjük, lépegetünk tovább. És megint az idegsokkos bagoly. Hangja hallatán Daniel a sűrűbe ránt – majd nekiáll ciripelni.
Hosszú az út, mire leküzdjük, bizonyosan találkozunk a Brehm összes szereplőjével. Ennek bizonyítására a bagoly újra hallatja idegkarmoló hangját.
Halk, súrlódó nesz. Valaki mellénk lapul. Louis.
Fülelünk, csend van köröttünk. Louis suttogva megszólal:
– Odakinn is jövés-menés folyik. A kulcs?
– Megvan.
– Előremegyek.
A fiús termetű kommandós eltűnik mellőlünk.
Belloq kisvártatva feláll, a kezemért nyúl, immár gyakorlottan siklunk előre az éjszakában. Olykor ciripel valamelyikük, másvalamelyikük felel rá. Meg-megtorpanunk, elrejtőzünk, lelapulunk.
Néha meghalljuk a léptek neszét, valahol lámpafény villan, majd kialszik. Egyszer csaknem átbukom egy férfi ernyedt testén, az utolsó pillanatban sikerül átlépnem fölötte. Szemem mind jobban alkalmazkodik a sötétséghez, egy idő után megállapítom, hogy kezdek látni!
A kerítés! Már csak néhány lépés. Louis előbukkan a sűrűből, lehúzódunk a földre.
– Ha elhangzik a jeladás, ti menjetek előre! – utasít bennünket, és Belloq kezébe csúsztatja az esernyőnyi szerszámot. A fal tövébe araszolunk, felverjük a szúnyogokat, jönnek is csőstül. Összeharapom a fogaimat, és megpróbálom elviselni zúgásukat, dünnyögésüket. Hamarosan ott tartok, hogy legszíve-sebben nyalogatnám égő bőrömet, de uralkodom magamon, elvégre Belloq sem tesz hasonlót. Átkarolja vállamat, légvételeit nem is hallom. Ingébe temetem arcomat, beszívom illatát, le is részegedem tőle.
A szipolyokról és a várakozásról megfeledkezve felemelem fejemet, a száját keresem, s a közelben találom. Fogaim a fogaihoz ütköznek, felsóhajtok az örömtől.
Belloq megszorítja vállamat, elfordítja a fejét. Nagyon halkan dünnyögi mély hangján:
– Később.
– Ráérünk, nem?
Arcára pillantva látom, vigyorog. Talán nem is kell erőszakhoz folyamodnom, vélem. Felrémlik előttem a bővérű Olympia, és hajlok rá, hogy egy-két apróságban osszam nézetét a kéjsóvárság természetéről. Minél izgalmasabb, annál izgatóbb.
Felhangzik a jeladás. Belloq talpra szökken, karja meglendül. A kioldott csáklya a levegőbe repül, koppan a fal tetején, és beleakaszkodik. A kötél előttem kígyózik. Daniel a fenekembe csíp, ezzel az indítással lendülök neki a hajnali tornának. Odafenn lehasalok, Steve áll a túlsó oldalon, a sövény takarásában. Lehuppanok mellé, segít fékezni igyekezetemet, bedőlünk a csalánosba.
– Ez az én formám – morogja.
Belloq szökken mellénk, neki folytatja:
– Itt heverek egy lánnyal, erre a hátam égni kezd.
– A szúnyogok sem jobbak – vigasztalja Daniel.
Steve feláll:
– A kulcsot.
Daniel gyengéden a bordáim közé nyomja könyökét. Vonakodva bár, de Steve tenyerébe ejtem a parányi kulcsot.
Louis is megérkezik, villámgyorsan összecsomagolja és eltünteti kerítésmászó szerszámát. Órámra pillantok. Döbbenetes, a fél életemet Holden parkjában töltöttem. És most?
Halk mormolás, egyre erősödő robajlás, végül dübörgés, Kawasaki repeszt felénk, majd megáll mellettünk. Steve a nyeregbe pattan, a motor felbőg, csillan egy szkafander, a jelenés port kavarva elszáguld.
– Ilyen nincs – ingatom fejemet némi habozás után.
Elegendő Belloq arcára pillantanom, hogy tudjam, nem álmodtam. Martin Wry viszi amott a kulcsomat. A törött karjával. Alig döngetnek el a rejtett kapu előtt, amikor az halkan kitárul. Nesztelenül járó motorral egy Jaguár gördül az egérútra. Balra kanyarodik, és elszáguld.
Toporzékolni szeretnék, ám most jobb felől következik be az újabb esemény.
Toyota képében siklik mellénk, Louis előrelendül, átvetődik a motorháztető fölött, beül a vezető mellé. Belloq meglódít, bevágódom a hátsó ajtón, átmászom az ülésen. Daniel bepattan mögém. Nyekk, a nekilendülő kocsi hátsó ablaka összeütközik a koponyámmal.
Patrick Wyne a világ leghiggadtabb hangján közli:
– Az ott Holden a Jaguárban.
– Tudjuk – morgom, a fejemet tapogatva.
Megjelenés éve: 2013
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(első kiadás)
MARTIN WRY:
Ha már eszembe jutott, felhívom Ellát is, akit a húgomnak tekintek, noha viszonyunk jóval bonyolultabb, ő lévén a sógorom lánya. Lövésünk sincs, családszótárilag minek nevezik a sógor leányát, nem is kutatjuk. Testvérekként szeretjük egymást, ráadásul időnként a nővéremnek érzem a csitrit, ám olyankor legott leoltom: addig viselkedjék gyerekesen, amíg gyerek, és ne klimaxos korában, mint oly sok nő, mert az még neki is murisan állna, s hozzáfűzöm: tapintatból a legenyhébb jelzőt használtam, hisz röhejesent is mondhattam volna.
Válaszként ő elküld az Anonim Idióták Klubjába, ezen hajba kapunk, nagyokat nevetve megűzzük egymást, és közben újfent jó testvérekké válunk, habár nem vér szerint. Egészen addig, míg fel nem hozza valamelyik szörnyű hibámat, amilyen például a nőzés, azon belül a helytelen nőválasztás, mellesleg hellyel-közzel igaza is lehet, rendszerint olyan kancákat választok, akik mellett fel se merül, hogy elköteleződjem. Ráadásul a múlt éji választásom minden korábbit alulmúlt. Ideje új (nemi) életet kezdeni.
Ella számán automata közli: technikai ok miatt a szolgáltatás átmenetileg szünetel, bocsi.
Mi van?! De hisz nem a Halálcsillagot hívtam! Nincs térerő az Albatrosz-félszigeten? Ott tán nem tudják, hogy a térerő egyenértékű az oxigénnel?
Máris hívom a körzetemet, hátha az ügyeletes tudja, mi a púpos nyavalya történt arrafelé. Földrengés, meteorit-hullás, adótoronyőr-sztrájk? Netán feltört az olaj a bázisállomás alól? Tüntetnek a bunkerkutatók, a samponbányászok vagy a kétfejű dekódolók, ez zavarja a sugárzást?
A kandiscukor hangú nő hamarra ígéri a választ. Letámasztom a motort a kapu közelében, felszaladok a lakásba. Kabátzsebeim végigvakarása közben villan elmémbe, hogy hiába keresem a kulcsot, Egylövetű Izéke lenyúlta.
Az ajtó nincs kilincsre csukva.
Lábbal nyitok be, homlokomon a gyanakvás redőivel. Nem is alaptalanul.
A nappaliban két idegen táskagóliát virít, a tiritarka, gurulós fajtából. A kanapétámlán csipkés melltartó díszeleg. A padlón hentergő topánok formatervezett botlóaknáknak rémlenek.
A Tapadós Pióca a fürdőben festi magát. A tükörből kacsint rám.
- Na csakhogy! Hol csámborogtál? - förmed rám feleségesen.
Alaposan végigbámulok rajta. Tisztán látszik e józanabb napszakban, hogy nem az eredetiségével hengerelt le múlt éjjel. Amúgy nem púpos vagy bányarém. Az se valószínű, hogy bottal forgatták az inkubátorban, vagy hogy az anyja vasvillával taszigálta elébe az ételt, de valami belső nemszépség uralja a karosszériáját, hiába ken magára hamvakat-pírokat, aranyat-kéket.
Viselete tapadós cicanadrág zéró bugyival, alul kurta, föntebb mélyen dekoltált póló, toronyóralánc fülben, nyakban, csuklón. Strasszos köldöksmukkja halálfejet formáz.
Drága Kaporszakállú, légy könyörületes: ránk ne nyissanak kényes ízlésű őseim, de a nővérem se essen be!
DANIEL BELLOQ:
Az élet mélyvizében cápák, guppik, delfinek, ráják egyaránt úszkálnak. Még az Aranyhal is felbukkan olykor.
Váratlanságokra miként reagál a Vakhitű? Mit is mondott róla Denisa? Kényszeres, tüchtig, nett. Tehát nyilván kiborul, ha a dolgok nem a tervei szerint haladnak.
Előrántom, bekapcsolnám a mobilomat.
Mellettem távcsevegő nőm megérinti a kezemet, és kihangosítja a hívóját.
- Én vagyok – közli egy színtelen hang. – Én vagyok, a rendőrfőnök Nyttából. Eredetileg Daniel Belloqkal akartam beszélni, de magához irányítottak, mert maga foglalkozik Rosengartennel.
- Mit mondott, mi a neve? – kérdezi Denisa.
- Rosengar…
- A magáé.
- A nyttai rendőrfőnök vagyok. Igaz ugyan, hogy csak hat emberem van, de ez akkor is magas poszt!
Nőm erősködik.
- Hogy hívják magát?
– Hát nem Shreknek, ahogy az a kis pimasz elnevezett!
- Na jó, tárgyra! Nytta városka az Albatrosz-félsziget közelében van, nemde!? Mi a helyzet a mobiltoronnyal?
- Leomlott. Mindjárt megvizsgáljuk, mi történt voltaképpen. A telefontársaságiak szerint bevadult zöldek csinálták. A robbantás miatt nem lehet mobilozni a kalandvárosban. Felhívott két kamasz kölyök, azt hittem, hülyítenek, szokás szerint.
- Rögzítette a hívást?
- Hát persze, a rögzítés automatikus. Az apja alaposan el fogja nadrágolni a kiscsajt, lefogadom!
- A tárgyra! – dörren Denisa. Hangján, gesztusaiban érződik a hangyabolyosság.
- Na szóval, kiderítettem, hogy műholdas telefonról beszélt a kiscsaj, miközben a pajtása halálhörgött mellette. Azt hittem, idiótáskodnak, aztán lenyomoztam a számot, és amikor visszahívtam, tényleg hallottam lövöldözést, sikítozást, és nagyjából el is hittem, hogy gáz van.
- A „kiscsaj” mondta a nevét?
- Hát persze, hogy mondta! Különben miért Daniel Belloqot kerestem volna?! Ki az nekem?! Mondott másokat is, valami Borsettit, meg Gerretet.
- Tehát Ellával beszélt? – szólok közbe.
- Hát maga meg ki? – kérdez vissza a főrendőr.
- Daniel Belloq.
- Na, akkor a kiscsaj tényleg a maga lánya volna? Mindjárt megérkezem, és kihozom onnan, de aztán magának kéne megnevelnie! Förtelmes a modora!
- Maradjon a tárgynál, Shrek! – kéri Denisa. – Mit mondott magának Ella?
- Csupa pimaszságot! Hogy hülye vagyok, meg hogy nem tudok egyszerre fingani és fánkot zabálni…
- A helyzetről mit mondott? – morran közbe Patrick Wyne. – Hány támadó van?
A rendőrfőnök felkuncog:
- Hát csak egy. Szerinte. Épp ezért olyan hihetetlen ez az egész. Minimum két busznyi turista közt egy sincs, aki lepuffantaná?
- Értesítette a mentőket?
- Hát persze, de a kiscsaj is telefonált, neki is Jildát kapcsolta a rendszer, és az se hitt neki, szóval nem én vagyok a hülye…
- Hanem mindketten Jildával?! – morran a türelmét felélt Denisa.
- Nagyon is hihetetlen az egész sztori, beláthatnák végre! De most odamegyek, elkapom a köcsögöt, aki lövöldöz, feltéve, hogy létezik, oszt jó napot! Jöhetnek a mentősök, ha van miért. Mindent elsúrolok, sose izguljanak!
- Mi is indulunk - közlöm. - Legyen észnél, ha van olyanja.
- Kapcsolja be a számelküldőjét! – utasítja a fickót Denisa. – És hívjon, ha odaért.
- Maga akar nekem dirigálni? Nekem?
Közbekérdezek:
- Kinek?
- Hát én Bond vagyok! Stefan Bond. A nyttai rendőrfőnök.
- Majd utólag hasra esünk – ígéri nőm. – Küldje el a műholdas telószámot!
- Azt, amiről engem hívtak?
- Igen, Shrek. Azt. Hamar!
Denisa zsebre vágja a mobilt. Gyors szemvillanást váltunk, benne egy vaskos regénnyel, amelyet nem akarnánk végigolvasni.
Egy perc múlva felszárnyal velünk a helikopter.
DENISA WRY:
Mivel a tévések csak a zsaruk, nyomrögzítők levonulása után léphetnek a kültéri helyszínekre, ott már nincs látnivaló, csupán a semmi, és az nem fotogén. Gondos operatőr mindig tart magánál egy marék gumikesztyűt, azok aztán titkot-borzalmat sejtetően heverhetnek a semmi köré dobálva.
Egy kút, amelyben holttestet találtak, csak egy hülye kút a hulla nélkül. Na de szétdobált gumikesztyűkkel…! Így hát a legtöbb bűnügyi tudósítás a triviális kézvédőkkel zárul. Egy ideje érzékenyen reagálok rájuk, ezt Bye pontosan tudja, épp ezért mindannyiszor az orrom elé tolja gépét a híradások gumikesztyűs fináléival.
A csalánosodást keltő képet félrelegyezve az utat figyelem. Eszembe jut kebelbarátom, Donald minapi dúltsága. Egy riporter kérdezte tőle, hogy ő mint író, bűnügyi történetek szorgos szerzője mennyiben érzi magát felelősnek az erőszak rohamos terjedése miatt. Példaként a legutóbbi, már-már mindennaposnak számító iskolai lövöldözést hozta fel.
Donald azt felelte, hogy akkor érezné magát felelősnek, ha a fiacskája, Gabriel fegyvert rántana az alsó tagozatban, ám szerinte ez a felsőben és még később se fog megtörténni, ugyanis szelídnek és pacifistának neveli a gyereket, máskülönben az olvasóit is, habár csak indirekt módon, önpéldáján keresztül.
A skribler nem fogta fel a közlés velejét, tovább nyomult a témán, azt sugalmazva, hogy igenis Donald Gall okozza a világ véres bajait, a többit pedig a bankok, a zsidók és a színesek csinálják. E közelítéssel riporterből kérdezőbiztossá minősítette le magát.
Donald lazán hazaküldte a klavinyalót ama tanáccsal, hogy szeresse a gyermekeit, és azok nem fognak másokat lemészárolni. Művelgesse parlagolt elméjét, történelmi ismeretekkel is, hátha kimenekül fejéből a sötétség és az ostobaság. Egyébként épp a purgálásról olvas, és ha az emberek csakugyan végrehajtják az olvasmányaikat, akkor a kérdezőbiztos mindjárt úgy meg lesz purgálva, hogy attól szédeleg.
Aztán átballagott hozzám, és megkérdezte, mennyiben tehet ő a világ véres bajairól. Körbeültük egymást, és szolid italozás közepette elmerengőztünk. Oda jutottunk, hogy régebben a bűnügyi történetek kuriózumnak számítottak, ritka témáról szólván. Manapság megszokott állapot a minden sarkon egy gyilok. A krónikásoktól függetlenül kriminalizálódik az emberiség, ez a kissé elfuserált, szén alapú létforma.
E ponton leálltunk az alkohollal.
Mielőtt megfejtettük volna az univerzum kegyetlen titkait, eszébe jutott egy szituáció a készülő regényéből. A sorozatgyilkos ráfarag az egyik áldozatával, mert az vérmesen küzd az életéért, el is menekül. Harc közben mindketten megsérülnek, végül ugyanabban a kórházban kötnek ki. Még mindig éjszaka van, csend, félhomály, néptelen folyosók, pittyegő masinák, lopódzó árnyak.
De miért is töprengek most ezen?
Megjelenés éve: 2012
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(második kiadás)
Gratia ilyenkor rendszerint úgy gondolta, hogy biztosan egy vagy több dzsinn igyekszik hozzá. Nem félt tőlük. Mióta az eszét tudta, bizalmas viszonyban élt a képzeletvilággal, annak lényeivel. A legtöbb gyerekkel ellentétben ezt kamaszodófélben sem nőtte ki. Kinevelni se tudták belőle, sem a tanárok, sem a szülők és más rokonok. Hasztalan tiltogatták, azt hajtogatva, hogy a szakadatlan mesélés-képzelgés butaság, babonaság, istentelenség, elmebajosság. Az ő életének létfontosságú részét alkották az istálló padlóján elébe gördülő, kövérkés, ködszerű dzsinnek. Akkor is, ha majdnem biztosra vehette, hogy a párás, meleg levegő hömpölyödött az ajtó irányába, midőn az istállóba nyitott.
Azt sem tagadta le önmaga előtt, hogy a köddzsinnes látomást az éhomra bekupicázott keserűlikőr is okozhatta. Volna. Tán-tán, esetleg. Ám az a gyűszűnyi epevédő gyógyital, amit minden reggel beszippantott, mihelyst kinyitotta szemét, aligha árthatott meg ennyire. A dzsinnek - legalább hárman - feléje úsztak. Térdmagasan köré gomolyogtak, és finoman megtántorgatták, akárha - a maguk testetlenül bumfordi módján - táncoltatnák őt.
Gratia elmosolyodott, és kiterjesztett karokkal, mint ha táncosait érintené, lassan körbefordult. Halkan köszöntötte a szellemeket. Azok szótlanul kilebegtek a szabadba. Válaszképpen a lovak hallatták vidám-izgatott üdvnyihogásukat.
A lány nagyon szerette ezt a hangsort. Ekként fordította saját nyelvére: Na, puszi! Végre, hogy megjöttél! Gyorsan adj enni, sok finom zabot!
Mielőtt a lovászszobába nyitott volna, hogy munkaruhát öltsön, végigsétált a bokszok előtt. Egyenként szemügyre vette, megsimogatta a mellmagasságú ajtó fölött kihajoló hátasokat. Alkalmazója, az istálló tulajdonosa néhányszor végignézte, s nem értette ezt a reggeli rituálét. A lány vállat vont, nem magyarázgatta, miért fontos már belépéskor tudnia, hogy lóbarátai jól vannak, derűs kedvűek és türelmetlenül várják az abrakot, a napkezdést.
Valamennyi istápoltjáért rajongott, ám Keltával, az utolsó fülkében lakó, hatalmas termetű, barokkos szépségű fekete lóval egészen különleges kapcsolatban állt. Átkarolta a hozzá hajoló fejet, igazított a tükörbársony orrig leérő, dús üstökszőrzeten, körbesimította az ábrándos-szomorkás, tiszta tekintetű szemeket. Végighúzta tenyerét a fényes, csokoládé színű paripa erőteljes ívű, acélizmú nyakán, marján, hátán, majd a hasán is.
A ló hozzásimult, mozgékony felső ajkával az ő fülcimpáján, haján, gallérján matatott-motoszkált.
A lány két kézzel fogta át a nyakát, és felnyögött:
- Ugye, egy napon visszaváltozol emberré?! Micsoda pasas leszel!
Kelta sóhajtott. Kapott egy csókot az orrára.
A lány ruhát váltott, etetetéshez fogott. Amikor a fekete hátas közelébe ért a zabos talicskával, észrevette a bokszajtó szélénél leskelődő macskát. Az ezüst szőrű, smaragdzöld szemű lény épp vadul ragadozott. Gyors, pontos fejmozdulattal csapott le a prédára. Fogai közé harapta az errefelé csak pociknak nevezett egérkét, és elinalt vele.
Pár perc múlva összetalálkoztak a patamosónál. A macska nekilátott, hogy megfűszerezze zsákmányát. Ezt úgy érhette el, ha számtalanszor elengedte, majd elkapta, nyomorgatta, kínozta a boldogtalant, miáltal az fokozott mennyiségben termelte az adrenalint és más vérízesítőket.
Gratia fejcsóválva szemlélte az egyoldalú játszadozást. A még épkézláb, apró, kecses egér fényes bundája a kuriózum színű macskáénál is szépségesebben ezüstös, már-már platina volt. Viszont íze a kívánatosnál kevésbé lehetett ínycsiklandó. A kandúr két méternyire is hagyta eltávolodni magától, hogy amikor majd rávetődik, a préda vérét megédesítse a halálfélelem.
A lány elkapta az ugráshoz készülődő, lekuporodottságában mulatságosan riszálgató macskát.
Ekkor az a megszabadított ezüstegér egyenesen az ő szemébe nézett.
Gratia egy hosszúnak érzett pillanatig látta, amint megnövekszik, formát változtat, pocikra, tündérre, fenséges lényre egyaránt hasonlít, arca, alakja körül áttetsző fátylak lengenek.
A következő másodpercben a vízió szertefoszlott, a csöpp teremtmény egy láda alá menekült.
A szorosan fogva tartott, nyugtatólag simogatott macska kerregve tekergőzött. Mindenáron folytatni akarta a vadászatot.
A lány nem eresztette a begőzölt kandúrt. Míg a láda alá bújt egeret hallgatta, az járt a fejében, hogy általában horgászokkal történik efféle. Olykor kifognak egy-egy kivételes aranyhalat, mire az esdekelni kezd az életéért, s szavaiból kiderül, hogy ő a csermely, a tó, a tenger királynője. Hatalmában áll, hogy szabadulásáért hálából teljesítsen három kívánságot. (Furcsa, a vadászok teljesen másmilyen lelkületűek, hiszen még egyiküket sem szólították meg a mordályuk elé került martalékok, őzek, vaddisznók, fácánok vagy elefántok királynői. Valószínűbb persze, hogy mindez velük is megtörtént, ám ők ezt valamely, sajnálatos oknál fogva nem érzékelték.)
Azután még arra is gondolt, hogy mások talán lekicsinyellnék az egérkirálynőt. Egy ilyen kis féreg, az is valami!? Mindeközben erőteljesen rázogatnák az ő vállát, és üvöltve magyaráznák neki: ilyen nincs, ez kitaláció, agyrém, elmebaj!
Pedig hát az ezüst bundájú, ragyogó szemű egérfenség a következőket közölte vele, mégpedig fuvalomszép, selymes hangon:
- Megmentetted az életemet, szakasztott úgy, mint a mesében! Köszönöm, amit tettél! Jóságodat sose feledem! Hálátlan se leszek, hisz milyen dolog volna, ha most csak úgy elsurrannék, egérlyuk iránt?! Ezentúl kívánságaid többnyire teljesülni fognak. Tehát szerfölött vigyázz óhajtásaiddal!
Ezzel tovatűnt.
Gratia letette a szorításában vergődő macskát. A kandúr leszegett orral, áramszedőként fölmeresztett farokkal, eszeveszetten rohangált a polc körül, a bokszokban és folyosószerte, ám a pocik nyomát többé nem lelte meg.
A lányt pedig még aznap este drámai baleset érte: falnak rohant a kocsijával.
Kómája néhány héten át tartott.
Amikor végre magához tért, nem emlékezett az előzményekre, így tehát arra sem, hogy a baleset előtti pillanatban azt mondta a mellette ülő, s a kettőjük esküvőjét fontolgató férfinak:
- Inkább a falnak menjek, mint hozzád!
Megjelenés éve: 2012
Műfaj: Fantasyk
(első kiadás) puhafedelű és "keményköpésű" változatban is kapható
Az enyhén imbolygó kocsmaasztalon könyöklő férfi érdeklődés nélkül szemléli környezetét. Harcos élete során annyifelé járt, oly sok arcot, gesztust, sorsot látott, hogy nehéz volna bármivel is felcsigázni kíváncsiságát.
Bámulói vélekedése szerint a tincses hajú, termetes idegen lebernyeges-csuklyás palástja bébisárkány finoman pikkelyes, kardálló bőréből készült, s amikor a sivalgó szüleményt kinyúzták belőle, annak kínjaitól színjátszóra tarkult. Alvadtvér-vörös, dühfekete, patinazöld árnyalatok váltakoznak rajta, olyféle hullámhatást keltve, mintha enyhéden vonaglana.
A férfi mellvértszerű ingéhez a nyúzadék maradékait használták fel, nadrágját másmilyen fajzat gereznájából szabták, ám ennek származását, bármennyire izgatja is az ivó közönségét, a gyér világítás és az asztal takarása miatt nem sikerül kielemezni, egyelőre. A szegecses szárú, combig érő csizma erős, mégis puhának tetsző bőrét harmadik teremtményfaj adta.
Mindezekből kitűnik, hogy a közönyös ábrázattal kupázgató jövevény nem helybéli. Értékes kardjának smaragdzöld markolatgombja láttán e gyanú erősbödik. Qrbuun rablókirályságban ilyesféle kincsekkel kizárólagosan az uraságok bírnak, ők azonban fegyveres kísérőcsapat nélkül sosem hagyják el várerődjeiket, és a gebencs népség fogadóiba, kocsmáiba be nem teszik a lábukat.
Kivételt képez ez alól, amikor – zavaró gyakorisággal – tróningási időszak következik be. A népdüh fokozódásakor a nemes urak kötelessége a sekély észjárású robotosok meggyőzése arról, hogy rablókirályuknál, a felséges Scatánál különb uralkodó égen-földön nincs, mindennemű gyötrelem, baj, csapás a hazarontó, galád Stimulótól ered, akit nemsokára úgyis elfognak és felkötnek, csihadjanak hát.
S ha ezt sokáig szuggerálják, bőszen szidalmazva Stimulót, a gazt, valamint zajos népünnepély keretében hosszan kínoznak, majd kivégeznek néhány bajbakot, a játszva hipnotizálható qrbuunok megannyiszor csihadnak is, mi több, újfent Scata királyt teszik meg bálványukká.
Mindez érzéketlenül hagyja az asztalnál könyöklő idegent. Voltaképpen nem is tud róla, olyanformán, hogy bárki elmondta volna neki, viszont látta útközben a lerongyolt embereket, omladó viskókat, gőgös várerődöket, a cirádás hintókat kísérő kardos csapatokat. S mivel számosszor látott már ilyet, harcolt is ellene, jócskán elfásult iránta.
*
Kitágul köröttük a tér, mintha a szabadba érnének. Türkiz égbolt kéklik a magasban, a kőburkolatos út, amelyen sétálnak, tavak, erdők, rétek fölött ível át, és ők szédülve bámulnak; a távolban apró falvakat, tornyos palotát, pántlikázó folyót látnak, majd anélkül, hogy érzékelhetően megmozdulna, a járda lent terem velük a földön, teljesen más közegben.
Az út egyik oldalán zöldellő növényzet ölelésében megbúvó házacska ablakkereteit csipkésre faragták, a függönyökbe idilli jeleneteket szőttek, a kéményen kék madár tollászkodik.
Az árnyas lugasban díszpárnákkal borított fekvőhely várja boldogságban megfáradt gazdáját, és egy zsák aranyérme, hogy pihentében legyen mit babrálgatnia.
A kertben ékkő-színes madarak trilláznak, csillámos szárnyú pillangók, szitakötők röpködnek, a fű smaragdzöld, a fák, bokrok virágoznak. A lágy légfuvalom rózsaszín és szűzfehér szirmokat szitál a szökőkútba, melynek vízköpői eleven tündérek, s valójában gyönyörelixírt csorgatnak szájukból.
A kerítés, a kapu szálas kolbászból készült, a névtáblán ez áll: A Szomszéd Kertje.
Az utacska másik oldalán magasodó gyomtengerben düledező kalyiba ablakfáit rágóbogarak cakkozták gyászosra, a függönyöket pókok szőtték sárszürke nyálból, a kéményen gubbasztó döglött madár felcsuklik olykor: halál, halál!
A féktelen kúszógazokból létrejött lugasban horpadozott szalmazsák hever, azon pihen a kertápolásban kimerült gazda, tarkója alá tett kézzel rágja hűlt csibukját, körötte tüskés gallyakra szúrt madarak, bogarak hullái bomladoznak.
A felégetett fű feketéllik, a fák, bokrok üszkös vázai füstölögnek, a romos szökőkút vicsorgó vízköpői savat okádnak. A kerítés kiegyenesített sarabolópengékből készült. A kapu valamikor bitófa alatti csapóajtóként szolgált, a névtáblán ez olvasható: Rohadj Meg.
Sétálnak tovább, arra kíváncsian, mit keresnek itt.
*
− Biztonságban vagyunk – nyöszörgi a lator cikázó szemmel, rémülettől vérehűlten. Önmagát győzi meg a legkevésbé.
Termetes fák magasodnak körös-körül, kínozottnak rémlő, göcsörtös törzseiken óriási hasadékok, lyukak tátonganak. A mélyen lehajló ágakon koponya formájú levelek reszketnek-riszálnak, összesúrlódáskor sikoltó-karistos hangot hallatva.
Az egymásra tornyozott koporsók tömbjei kuszán kanyargózó házsorokra emlékeztetnek. Olyasféle érzésük támad közöttük, mintha zugutcákban bolyonganának. A silány hulladékanyagból, sebtében fabrikált ládák görbült, dülledő falai szétfakadással fenyegetnek; e látvány undornyögéseket hasít fel Lazisból.
A pontatlanul illeszkedő deszkák résein halotti nedvek szivárognak-bugyognak. A rothadás-bomlás bűze zsírossá teszi a levegőt, s éppúgy szitál, mint a köd, arcukra, kezükre, a lovak sörényére tapad.
Skelo a kordéját félrehagyva tobzódik köröttük, hol Sandon vállára huppan, hol az ifiúr kalapjára csüccsen s a fonnyadt madártollakkal legyezi magát, hol pedig Bitó mögé ül, menetiránynak háttal, felhúzott térddel − és szakadatlanul kornyikál.
Ha engem látsz, életörömöt többé ne remélj,
addig érezd, mily szép a létezés, amíg másokért
nyikorog kordém.
Ha engem látsz, dobd el a kulcsot, kanalat,
súgok egy titkot: lényed épségben marad,
ám eztán mást boldogít.
Ha engem látsz, dobd le a régi maskarát,
hajolj mélyre, végponthoz ért az előadás,
új szerep vár rád.
Ha engem látsz, vajon mi marad utánad:
dicső emlék, vigasság, gyötrelmes bánat?
Csak amit érdemelsz.
Sandon felmordul:
− Megőrjítesz, kriptaszökevény! Nincs vidámabb dalod?
Skelo a vállát vonogatja. Tetszik neki, ahogy a gömbös csontvég felcsapódik, majd visszazöttyen, és felcsapódik, visszazöttyen. Ezt elunva a tusázóra néz, rosszallóan ingatja fejét. Egykedvűen kurjogat:
− Rityeráré, bumbum, fel a talpakkal! Le a fejet, fel a talpat! Csujja, csujja, damdam!
− Mindjárt más – dörmögi Sandon, felfogván: békésen tűrnie kellett volna a korábbi gyászdalolást.
− Kivel társalogsz? – nyögi az uracska.
− Igazad van, ideje tisztázni: tényleg nem látjátok-halljátok Skelót? Csak én, egyedül? Értem jöttél, cimbora?
A cimborának titulált csontszellem újfent vállat von, széttárja zörgő karjait, ezzel a mozdulattal fellövi magát a koponyaleveles lombok közé, s elfoszlik szem elől.
Az yloni izzad, érzése szerint ugyanazt, amit a tákolt koporsók. Hiába utazott messzire a régi vérfürdőktől, bőréből ki nem bújhat. Pontosan erről gajdolt Skelo: előadás közben nincs szerepcsere. A következő darabban talán majd másvalakit játszhat.
Felfogja, hogy eddig a csontbáb tartotta távol a ködöt. Alighogy az belevész a lombba, a talaj opálos párákat lövell, a ködfátyol a lovasok felé úszik. Alacsonyan lebegve közeleg, mindjobban kivehetővé válnak a benne rejlő alakok, arcok. Szemüregek, tátott szájak, torz grimaszok-vigyorok, karmos kezek, döfésre emelt csontlábfejek, bunkóként lóbált combcsontok.
A koporsótömbök mögül, azok tetejéről és a fák testnyílásaiból szellemalakok merednek rájuk, olyanformán feszülve, mint a ragadozók támadás előtt.
Sandon észbe idézi Virtuo, a szemer varázsló és Nashua praktikáit. Akárha nem is ő cselekedne, hanem a távollévő mágiások valamelyike: a málhazsákból előtermő palást a válla köré lebben. Mellkasán átforrósodik a Jassaltól kapott medálkő.
A köröttük terjengő ködfátyol megtorpan, sűrű opálossága gyöngyházszínűvé változik, fenyegetése enyhül. A többemberes fatörzsek nyiladékaiból leskelődő szellemek elfordítják a fejüket, és úgy teszik tovább a dolgukat, mintha a hús-vér emberek ott se volnának.
Lazis hatalmasat szusszant. Megkönnyebbülése testet ölt, és opálos színű pillangók alakjában tovaszáll.
Az uracska a szájához kapja kesztyűs kezét. Amikor elveszi, óvatosan fúj egyet, de újabb pillangók már nem születnek leheletéből.
− Ki vagy, yloni? – sóhajtja elhűlten. – Mi folyik itt?
A kérdés jogos.
Egy jókora koporsótömb mögé érve három valóságos lényt pillantanak meg. Azok annyira fáradoznak valamin, hogy őket észre sem veszik.
− Mi folyik itt? − ismétli az ifiúr.
Sandon őszintén vállat von.
*
Bitó kenyérgalacsint hajít Sandon fejéhez.
− Téged kérdeztelek, yloni! Miért avatkozol mások dolgába? A sárkánybőr palástot is így szerezted? Lenyúztad egy gyanútlanról?
− Nem sárkánybőr – legyint a kérdezett. – E rémfajzatokat a felkelők elleni harcra tenyésztették. Remélem, mindet kiirtottuk. S persze nem hagytuk kárba veszni porcikáikat.
− Hallottam híreteket – csatlakozik egy félszemű kocsmázó. – Az yloniak nem olyan gyávák, mint mi, qrbuunok. Õk kivívták a szabadságukat.
− Na persze, könnyű volt nekik! – mordul másvalaki. – Isteni segédlettel vívták ki! Úgy persze könnyű!
− Ha nem lett volna kinek, aligha segítenek az istenek – szól Sandon. – Tüstént mellénk álltak, mihelyt felkeltünk zsarnokaink ellen. Hát ti mire vártok? A kihalásra?
− Na persze, lázadt bugris! – legyint egy gyűrött képű, kopasz férfi. – Felkeltetek! Mi rajongunk Scata rablókirályért, nincs nála kedvesebb, bölcsebb, jobb uralkodó! Merészel valaki mást állítani?
Kitörése hallatán indulathang hagyja el az uracska száját, talán egy „piha”, ami már majdnem pfujolás. Közben fel sem néz az étekkocka-faragásból.
− Nem merészel – dünnyögik többen, fejüket lehorgasztva.
Sandon fürkészőn körbepillant. A szokásos életkép: mindenki sunyít, beköpőktől tartva. Állkapcsát recsegtetve jókorát ásít.
Bitó megszólítja az ételdarabolással lefoglalt kalapost.
− Áruld már el a nevedet! Olyan sokat kérek?
− Nevezz, aminek akarsz, csak ne szólj hozzám! – mordul az. Mégse beszédképtelen. Hangja fátylas, fiúsan aligmély.
− Csinoskának nevezhetlek? – vigyorog Bitó. – Kényeskének esetleg? Lehetek az eseted, Bödönke? Mennyit kérsz egy löketért?
A kocsmanép egy emberként megdöbben, amikor Bitó képébe repül a rézkupa, a fatányér, egy marék játszókocka s annak pohara, egy irdatlan cubák s a jobb kezes kesztyű.
Megjelenés éve: 2012
Műfaj: Fantasyk
(második kiadás) Puhafedelű és "keményköpésű" változatban is kapható
A legenda
Yloniában, a Világ egyik varázslatos szépségű birodalmában élt egyszer egy nagy király. Castaq - népe örömére - igazságosságban, szabadságban uralkodott. Mivel nem kedvelte a tányér- és talpnyalókat, igyekezett távol tartani őket a palotájától.
Az előnyöktől ily módon elesett törtetők bosszút forraltak ellene, s fondorlattal, ármánnyal hatalomra segítették az idegen földről érkezett Szörnyetegeket. A démonfajzatok rémuralma nem állandósulhatott, mert a szabadsághoz szokott birodalomlakók a Viadorok és a Fivérek vezetésével véget vetettek az elnyomásnak.
Ezután a Fivérek ültek a trónra.
Az életben maradt Viadorok távoztak az udvartól. Búcsúzóul még figyelmeztették a három testvért: ha rosszul uralkodnak, elzavarják őket.
A magát varázslónak nevező Kinson, a tudósnak mondott Retar, valamint Ermo, a hadvezér hamar megrészegült a hatalomtól. Bomlottságukról, zsarnoki tetteikről hallván a Viadorok - Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas - visszatértek, hogy valóra váltsák fogadalmukat.
A Fivérek azonban tőrbe csalták s a palota pincebörtönébe zárták őket. Csupán azért nem végeztek velük, mert egy baljóslatból úgy tudták, haláluk felébresztené varázsálmából a rettegett büntetőistent, Sheldet.
A hajdani hős szabadítók időtlen ideje a tömlöcben sínylődtek. A Fivéreknek a legveszedelmesebb viadortól, Hitehagyott Jassaltól sem kellett tartaniuk, mivel ő érzékeitől, de nem életétől fosztottan réges-régen a Halál Kertjében raboskodott.
Ám a fogadók félhomályában, az istállók mélyén, a kazlak mögött és a sikátorokban a zsarnokság elsöpréséről suttogtak az yloniak.
S mindegyre terjedt a hír: Castaq király nem is halt meg!
Egy távoli birodalom tengerében, a víz mélyére süllyesztett egykori trónvárosban mákonyszertől alszik az elárult uralkodó. Hamarosan eljön a szabadulás ideje. Jassal, a Viador visszatér a halálisten fogságából, felébreszti Sheldet, harcosokat gyűjt maga mellé, és hazahozza az Alvó Királyt. Akit majd Virtuo, a fikarc varázsló ellenszerrel itat meg! Castaq újraéled, s elfoglalja trónusát.
Bárha…!
A jóslegendát terjesztők tisztességből mindannyiszor hozzátették: hacsak…
Hát igen, a hacsak azt jelentette, hogy Jassal, a Hitehagyott tusázó rég kivedlett a hősi mivoltból, s ki tudja, mennyit ér majd, midőn kijut a Halál Kertjéből.
Elérkezett a nap, amelyen ez bekövetkezett.
A Cél módfelett fontos, de ami igazán számít: az Út, amelyen odajutsz.
(Új Szent Könyv)
Részletek a regényből:
A formátlanul suta kalapot, lompos, szürke nadrágot és terebélyes inget viselő ifjú mímes és légtornász megpillantja a sokaság szélén ácsorgó, urasan öltözött, furcsán ismerős képű lovast, és a szűnni nem akaró tapstól lelkesülten odatörtet hozzá. Fellendül elé a nyeregbe, s a szárat megkaparintva elragadja Jassalt.
Viador nem tiltakozik, hagyja magát sodortatni. Az elébe huppant fiútest túl közel kerül az övéhez, s bár ez idegenkedéssel tölti el, kíváncsisága is felébred.
Miközben port kavarva vágtáznak a kalapozás elől széledező nézősereg körül, s ilyenformán együtt tartják és buzgóbb adakozásra bírják azt, Jassal két kézzel megragadja a vékonyka komédiás derekát. Megragadja s átéri.
A rátörő érzékletektől gyanút fog. Előrehajol, orrát a fiús öltözködésű szerzet tarkójához közelíti, bőrébe szimatol.
Azután hirtelen előrenyúl a süvölvény mellett, megmarkolja a kantárszárat, és hatalmába keríti a könnyedén nyargalászó hátast. A karjai közé zárult alak immár kinyilvánítja nemtetszését. Ám hiába kígyózik, vonaglik, tőle nem szabadulhat.
Az egyenes pályára fordított paripa felgyorsul, maga mögött hagyja a piacteret, majd a várost.
Az elragadott csepűrágó ficánkol, harap, karmol és sivalogva fenyegetőzik.
Jassal játszva lefogja a vergődőt. Vigyorogva egy különösen lombos, széles árnyékot terítő fa alá irányítja a lovat, majd prédájával együtt leszökken a földre. Erős jobbjával gúzsozza a harciasan ellenkező siheder karjait. Szabaddá tett baljával leüti fejéről a kalapot, majd visszakézből szétnyitja terebélyes ingét.
A leleplezett harcias döbbenetében megdermed és elnémul.
Így aztán Viador kényelmesen szemügyre veheti az otromba kalap alól előbomló, sötétvörös hajfürtöket, az önként lemálló pótszemöldök mögött ívelő, kecses vonalú valódit, a széttárt ing által felfedett, többé-kevésbé kifejlett kebleket. Szemlélődése végeztével hátrébb lép, és a zöld szempárba mered.
- Hogy hívnak? - kérdezi.
- Engem Nashuának! De neked mostantól Hulla a neved! Ha ezt apám vagy a bátyám megtudja, téged kizsigerelnek! Meg is érdemled!
- Ugyan, ne zsivajogj! - legyint a férfi. Már nem is vigyorog. Egykedvűen elfordul. - Bújj vissza rongyaidba. Az én szememben továbbra is fiú maradsz.
- Már aztán miért?! - hördül Nashua. - Nem vagyok eléggé nő?
- Nos: nem. Gyerek vagy.
- Nem vagyok!
- De az vagy!
- De nem! - toppant a lány.
- Tényleg nem? Hány férfit csábítottál el mostanáig? Sok kérőd van?
- Bárkit elcsábíthatnék! Bárkit! Érted? Nő vagyok!
- Gyerek!
- Most pedig te jössz! Kit vethetek meg személyedben?
- Jassal vagyok.
- Az nem lehet! A birodalomban ilyen név nem létezik! Ezt a nevet senki nem kaphatja meg, mivel tiltott! Idevaló vagy?
- Ha én azt tudnám, hová való vagyok!? - sóhajt a férfi.
A lány megragadja a karját. Közel lép hozzá, csizmaorra az övéhez ér.
- Várj csak, várj! Azt beszélik, a Jassal nevű Viador az idő múlásával kiábrándulttá vált, elvesztette a fajtájába, de még az életbe vetett hitét is, és lezüllött. Ezért Deniq a Halál Kertjébe zárta őt. A Viadorok már nem fiatal emberek. Te ifjú maradtál.
- A Halál Kertjében nincs idő. Ami nincs, az nem is telik-múlik, de még csak nem is áll. Így tartják. Ezt én nem éreztem. Igenis volt idő, átfolyt rajtam és megvárakoztatott. Csupán a külsőmet hagyta érintetlenül.
- Az a Jassal vagy?! - sikolt Nashua.
Hátralép, félrehajtott fejjel bámulja a férfit, majd váratlanul felugrik rá. Karjával a nyakát, lábával a derekát öleli, s miközben arcát csókolgatja, s lázasan turkál a hajában, hangosan ujjong változékonyan mély, simogató-borzongató hangján:
- Te vagy a bálványom! Minden rólad zengő dalt ismerek! Adj egy lantot, és én bármelyiket eléneklem neked! Te vagy a hősöm!
Jassal azon fáradozik, hogy megszabaduljon a sörényében kurkászó ujjaktól, lefejtse derekáról a mozdíthatatlanul szorító combokat, hogy lerakja s lehűtse a fruskát, ám az úgy tapad rajta, mintha hátralévő életében ott akarna ragadni.
- Nem vagyok hős, sem a tied, se másé! - tiltakozik a férfi.
Tovább feszegeti magáról a lányt. Mivel képtelen különválni tőle, váratlanul felhemperedik, így remélvén lemorzsolni koloncát. Csakhogy a hempergőzés felfokozza az amúgy is feszes testi közelséget.
Jassalt a lány fölötti helyzetben ejti gondolkodóba a szorosság.
A földhöz préselt Nashuát mélységesen felháborítja.
- Hohó! - kiabál az összes végtagjával változatlanul csimpaszkodó lány. - Eressz azonnal! Én még szűz vagyok, s az is szándékozom maradni! Na persze, nem mindörökre, de ez nem rád tartozik! Mássz le rólam, ha becsesek a tojásaid! Különben tüstént lepényt sütök belőlük egy forró kövön! Szégyelld magad!
Jassal elvigyorodik. Megmozdítja csípőjét. Látja elkerekedni a csitri szemét. Ám az tágra nyílt szemmel is a combjai közt szorítja az ő derekát.
- Ha elengedsz, felkelek rólad - ígéri a férfi.
- Jól tennéd! Már éppen ideje! - csattan a felelet.
- Akkor hát eressz, vakarcs!
A combok szorítása fojtássá fokozódik.
- Kövess meg! Most azonnal! - parancsolja Nashua.
Viador tovább vigyorog.
- Így is jó - nyögi levegőfogyottan. - Akkor most megerőszakollak. Na persze, nem jókedvemből!
- Hanem miért? - hörren a szűz.
- Legszívesebben elfenekelnélek! Ám nem férek a hátsó feledhez.
Nashua leteszi lábait, és lelöki magáról a férfit. Felül, a fenekén csúszik arrébb. Összehúzza mellkasán az inget, változatlanul kerekre nyílt szemmel bámul Jassalra.
- Tudod, talán nem is bánnám, ha megölelnél - suttogja. - Kicsi korom óta kívülről fújom a Viadorok nevét! Druth. Gerbert. Õk sajnos elestek a végső harcban. Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas. Õk megfogadták, hogy ha a Fivérek rosszul uralkodnak, visszaveszik tőlük a hatalmat. Szavukat megtartották, útnak indultak, hogy elűzzék a zsarnokokat, de nem jártak sikerrel. Mind a négyen a palota pincebörtönében raboskodnak, ha élnek még egyáltalán. Végül Jassal. A Hitevesztett Viador, akit Deniq a Halál Kertjében tart fogva, hogy megtörje nyakasságát. A nép téged vár! Apám és bátyám úgy emlegeti nevedet, mint a szabadságistenét! Megengeded, hogy leboruljak eléd?
- A közelembe ne jöjj! - jajdul a férfi. - Rimánkodva kérlek, verd ki a fejedből, hogy bárki is rám vár. Ezek az ostobaságok engem rég hidegen hagynak. Többé nem tusázok senki hatalmáért. Azért jöttem, hogy beszéljek raboskodó társaimmal. Ennyi és nem több a megbízatásom.
- Hős létedre nem beszélhetsz így!
- Mi következik ebből? Az, hogy: NEM VAGYOK HÕS!
- Jaj, dehogynem! A Viadorok megtörték a birodalmat érzelmi és szellemi sötétségben tartó Szörnyetegek uralmát…
- És mire cserélték? Más szörnyetegek uralmára!
- Téged menten visszazárnak a Halál Kertjébe! Te még most is züllött vagy!
- Te pedig túlságosan gyerekes. Figyelj, vakarcs! Visszaülünk a lóra. Elviszlek apádhoz, tartson meg, vagy adjon férjhez, habár azt a boldogtalant már előre sajnálom, aki téged a nyakába vesz. Én pedig megyek a dolgomra.
- Ne merj még egyszer vakarcsnak nevezni! Tudok kardozni! Nyilazni! Lándzsázni! Megöllek!
- Szörnyen zajos vagy - sóhajt Jassal. - Na, repülj föl a lóra!
Nashua tüstént eleget tesz óhajának.
Elrugaszkodás nélkül, helyből pattan a nyeregbe. A mozgását bámuló Viador még alig hisz a szemének, mivel szerinte az ilyen ugrás kivitelezhetetlen, amikor a táltos farokfelvágva elszáguld a vakarék szűzzel, így aztán ő kénytelen tovább kétkedni a látásában. Midőn felfogja végre, hogy csakugyan rútul cserben hagyták, és a máris kőfáradt két lábán kell megtennie a visszavezető utat, szitkozódva indul a város felé.
*
Az erdőszéli fák közül kikanyarodó ösvény virágkárpitos réten emelt házikóhoz közelít.
A kalyiba félköríves ajtaján kilépő anyóka pazar színű szalagokkal ékes, sok-sok copfocskát, bokáig érő tarka ruhát és színes kötényt visel. Öblös csuprot cipelve a guggolni tetszően alacsony épület oldalához készített asztal mellé sétál. Leteszi edényét az ott sorakozó ibrikek, fazekacskák és göbrék közé. Felkap egy sötét kérgű, sokfelé ágazó, rövid gallyfélét, megritkult fogai közé harapva tör belőle egy darabot, és sebesen rágni kezdi.
Megállítják a lovakat, köszöntik a mamókát.
A merő párna és pufókság arcú, kökénykék szemű néne szótlanul rájuk hunyorít. Állkapcsát jobbra-balra lengetve, szorgalmasan rág tovább. Az asztalra készített tálak tartalmát rakosgatja a kisebb-nagyobb, karcsúbb, pohosabb, áttetsző és mázas falú edényekbe.
Az egyik tálon különféle színű és formájú virágfejek, -füzérek és szirmok hevernek, a másikon piros, bíbor, sárga, aranyló és rózsás gyümölcsök illatoznak. A következőn apró tököcskék kacérkodnak, hosszúkásak, gömböcök, farkincás végűek, rücskös felületűek. Van még ott száznyi árnyalatú és alakú bogyó, bodocs és bingyó, valamint szagos ágacskák, tövisesek, kerek, karéjos, fogazott és szálas levélkéjűek. Továbbá pillangószárny, madártoll, férgecske páncélja, macska bajusza, tojás százféle. Az utolsó tálon muzsikás szenvedélyű tücskök-bogarak hevernek lusta kábulatban.
Az anyóka mindenből tesz valamennyit az összes edénybe, utolsóul a döngicse bogarakból markol, s ezenközben lankadatlan buzgósággal csattogtatja állkapcsát. Amikor a göbrék, ibrikek és fazekacskák megtelnek, egyenként megrázza azokat, majd feneküket is az asztallaphoz kocogtatja, tömörítési céllal. Ezután sorban föléjük hajol, és a tetejükre pök egy-egy dózisnyit az összerágott fakéregből. Bevégzésképpen oly íves gesztussal kanyarítja a fedőt az edényekre, mintha e mozdulattal csapdába ejtve, befogná a fényt a kompótok számára.
A harcosok eltorzult arccal fintorognak a köpködőre.
Egyszercsak elfogy a rágadék. A néne kevéske fogával a bámulókra mosolyog, és így szól:
- Elrakom a nyarat. Télen aztán lesz fűszerillat, ziháló zenebonálás, mézlő fények, simogató meleg és részegségvarázs! Akkor újra bekívánom a férfiakat az ágyamba! Feltéve, hogy nem jeges a lábujjuk. A hideg láb irtó lehangoló, nem igaz?! Na, készítek még eltartó-port!
Nagyot harap az ágbogas gallyacskából, és lengő állkapoccsal őrölni kezdi azt. Mivel így nem beszélhet, újfent rájuk hunyorít. Liláskék tekintete megállapodik Jassalon. Begörbített mutatóujjal közelebb inti-csalja a tusázót.
Az vonakodva léptet az asztal mellé, majd bizalmatlan lassúsággal hajol lejjebb, még lejjebb. Ennyi nem elég a mamónak, ám a férfi nem hajlandó jobban odakonyulni hozzá, attól tartva, hogy őt is a kompótba szánja; de milyen címszóval? Mint fűszerillat? Ziháló zenebonálás? Részegségvarázs? Vagy ő lenne a - mégiscsak megkívánt - irtó hideg láb?
Mivel nem hajol mélyebbre, az anyóka pattan zsámolyra, hogy felérje Viadort.
Kedves sercintéssel szép adag eltartó-port pök a férfi sebére, s tenyérpárnájával lágyan bedörzsöli az arcába. Mátkás hangszínű kuncogással végigsimít a lovas szoborrá rökönyödött tusázó mellkasán, végezetül - könnyed méretvétel után - megcsipkedi a combját.
Az alaposan lemaradt sárkány bevánszorog az erdőszéli tisztásra. Az utolsó fa árnyékát maga mögött hagyva letottyan a fűre. Mellső lábaival megdögönyözi a szíve fölötti tájékot. A jobb hátsóval megpróbálja vakargatni a hónalját, ám e mozdulat folytán kibillen egyensúlyából, és rettenetesen felborul. Ezáltal renyhébb rengést okoz a környezetben.
- Mikor alszunk? - bömböli a feldőlt pikkelyes. - Összeesek a fáradtságtól!
- Már összeestél - jelzi Nashua.
- Tényleg. Akkor alszok.
Meg is tenné, ha az anyóka nem támadna rá.
Ám a mamó odarohan egy tállal, és fürge ujjakkal megszedi a sárkányt: számolatlanul tépdesi a szálakat a szempillájából, drótszőrű szemöldökéből. Fakanál szélével parázskaparékot vesz kilógó nyelvéről, és éppen a szárnyát szegélyező csonttüskék egyikének tördeléséhez fogna, mikor Lekid zsémbelve felpattan.
- Még ki sem hevertem a férfiasságomat ért kifosztást és szégyent! Ráadásul harmattá gyengültem tőle! Csak hálni jár belém a lélek! Nem ég le a bőr a képedről? Hozzásegítselek?
- Azért egy kevéske vért adhatnál még! - háborog a kikosarazott anyóka. - A sárkányvér-párlatból egyetlen kortyocska is elég ahhoz, hogy feltüzeljen a vágy!
- Minek neked a tüzelő vágy, satrantyú?
- Megmutassam?
- Inkább csak írd körül.
Megjelenés éve: 2011
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(harmadik kiadás)
Barret, ingben, farmernadrágban és nyirkos, ámde ép zokniban, az ágyán ült, és vaskos fekete filctollal az utolsó felkiáltójeleket véste egy asztaltetőnyi kartonlapra, az alábbi szöveg után:
A hotel ragály miatt zárva!!!!!!!!
Anya és leánya csevegését a csukott ajtón át is kristálytisztán hallotta; még tűnődött is, hogy valamelyik régészkedése közben összefutott valahol (de hol?!) egy patinásan antik hallócsővel, s vajon a zord hölgy mit szólna, ha felkutatná és átadná neki!? Ezen töprengés miatt elfeledte, eredetileg milyen felírást szánt a táblára, de mivel ez a verzió is kifejezte a lényeget, nem idegeskedett.
Jól tette, hogy tartalékolta düh-energiáit; a pincei hacacáré kitörtekor szükség is lett rájuk.
Holott pedig semmi különös nem történt.
Pusztán csak az, hogy a zsaruegyenruhába préselődött Néró a Legenda nevű, vagyont érő áldozati tőr hiábavaló keresgélése közben túljutott a papundekliből hevenyészett paravánon, és egy embernagyságú hernyóba ütközött, mely bőszen vonaglott, a szemét düllesztgette és hasonlított.
A gyermekien kíváncsi piromániákus lassan megközelítette a böhöm lárvát. Fájón sajnálta, hogy nem illesztheti a szobája falára, a precízen felgombostűzött férgekből álló gyűjteményébe, részint terjedelmi okokból, részint azért, mert mégsem holmi léha hobbi végett jár itt.
Minél közelebb ért a rút hernyóhoz, az egyre nyomasztóbban hasonlított.
Proccra.
És tényleg ő volt az!
Tetőtől talpig zsinegbe gúzsolva, a sarki boltosról lefejtett ruhában, szájában hatalmas fej vöröshagymával, csendespihenőzve.
Néró megállt fölötte, előbb kisterpeszben, majd a mélyebb hatás kedvéért nagyban. És elvigyorodott.
- Szóval te fosztogattad le a meleg ruhát a szegény szatócsról!
Procc a padlóba verdeste a fejét.
Ha a piró jobban odafigyel, rájöhetett volna, hogy morzézik, s pedig ezt: mert a te göncöd a jelmezkölcsönzőből van!?
- Jól elbánt veled a csaj - nevetgélt Néró, enyhén csicsogva. - Jól tette. Enyém lesz a Legenda!
Procc, ki a szikrányit sem fakultatív csendespihenő közben fáradságosan tökéletesítette ama képességét, mellyel a kaméleon együtt születik, ám az ô látóberendezésétől sem állott távol soha: bal szeme sarkából az azon oldali vállához sandított, ellenőrizvén, hol tart eddigi egyetlen társasága, a falatnyi egérke.
A kisegér egész jól állt: épp a kötél utolsó rostjait őrölte. De reggel óta tövig is koptak a fogai.
Procc ismét a földhöz csapdosta a koponyáját.
Néró feszülten koncentrált.
És rájött, mi történik! Kézfejével pótkagylót formált a füle köré.
- Nem értettem hajszáltisztán - dünnyögte. - Cimbalmozd el még egyszer!
A hernyó ismét eldöngölte fejével a közlendőjét.
A gyufarajongó felkacagott.
- Mi? Hogy én? Kikötözni? Téged? Majd ha fagy!
Procc rövidet kopogott, hosszan szikrázó szemmel.
Néró homlokráncolva eltöprengett.
- Tényleg - mondta. - Tökre fagy. Akkor se bontalak ki!
Megvárta a hosszúra nyúló, dübörgő választ, aztán felcsattant:
- Ne ordíts velem, jó!? És mi az, hogy nem vagyok korrekt?! A jó édesanyád nem korrekt, aki összeadta magát a Drakulával, az Elm utcával, meg a bubópestissel, hogy téged megfoganjon! Azt nem is vitatom, hogy te éhes vagy, mert én meg szintén. De ez még nem ok arra, hogy elengedjelek. Sőt! Mivel milliószor rám hoztad az ideget a sitten, mert folyton műtögetni akartad az agyamat, még a legédesebb álmom közben is; hű, nem egyszer micsoda dögös tűzvészt álmodtam épp, amikor nekifogtál a stokival, hogy megkoponyalékelj, egyszóval pikkelek rád, úgyhogy most kinyírlak! Van nálad gyufa?
Procc lágyra morzézta a fejét.
- Nekem te ne dumálj! - förmedt durcásan a piró. - Nekem van tűzjártasságim! Mérget vehetsz rá, hogy nem fog leégni a ház! Egyelőre. Majd olyan tüzet rakok, hogy... Hogy csak alád!
Izgatottan átkutatta az uniformis zsebeit. Nem talált tűzszerszámot, a ruhában egykor honos zsaru példaszerű egyhangúan élt: nem dohányzott, nem gyújtogatott.
A csalódott óriás letérdelt, hogy a zsebelést kiterjessze Proccra.
Az egérke végzett, a legjobbkor. Jótette jutalmául fészkébe cipelhette a kitermelt kenderkócot.
Procc vonaglott, feszegette magát. A gúzs meglazult.
Az általános sebész epedaszerűen felült.
Feje összedörrent a fölé hajoló mániákuséval, s az övé volt acéledzett, nem hiába drillezte azt lámpavason, postaládán, falon, padlón, miegymáson.
Néró kábultan hátrahanyatlott.
Procc ambulanter kiműtötte szájüregéből a hagymát, elvette az alélt álkíber pisztolyát, és talpra ugrott.
Ekkor kiderült, hogy zsibbadtabb, mint az ólajtó.
Eldőltében lesodort egy farakást, a favágó rönköt fejszéstől, a mozgolódó tűzimádót, és a keskeny pinceablakon az imént beszökkent, az egérke életére törő, ritkás szőrű, vörös kandúrt, aki herélt volt, mivel gazdasszonya, Margret azt remélte, a csecsebecse-műtéttől cicusa nagyobbra nő, és akit ugyane némber, ki naphosszat a tévé előtt gúvadt, Jockeycának nevezett; egyébként ez a történet szempontjából a legkevésbé sem fontos, mindazonáltal szánalmas. (Épp ezért a továbbiakban Lábjegyzetnek hívjuk a kasztráltat.)
A gyilkos szándékú Lábjegyzet a farkát törte a ráboruló fahasábok alatt; mellékbüntetésként agyrázkódást szenvedett a lezuhanó fejszenyéltől.
Viszont az egérke - Procc zsibbadtságának hála! - megmenekült, végre is jótett helyébe jót várj.
Ám a két emberszabású sorsa nem vett mesei fordulatot.
Néró visszakaparintotta a stukkert, de csak azért, hogy széles ívben eldobja a fenébe. Puszta kézzel, egy szál gyufával akart végezni az ellennel.
Fojtogatták és hajigálták egymást, eget-földet összeborító, tébolyult pankrációt rendeztek.
Procc szemészetileg is be akart avatkozni; hüvelykjével kerülgette a műtéti területet.
Néró, jámborabb lévén, arra hajtott, hogy padlóra vigye, bilincsbe verje, és végre kényelmesen felgyújthassa a valahai cimborát.
E törekvéseik közepette számosszor átrendezték a pincét, lebontották és egymásra hányták a farakást, megkaparintották és elveszítették a fejszét, felaprították a favágó rönköt és a díjesélyes vöröshagymát; újratilolták a kötelet.
Mindez zajjal járt.
Elsőül Tonie érkezett.
Köhécselve felmérte a helyzetet a háromnegyedhomályban. Kézenfekvőnek találta, hogy a zsaru pártjára áll.
Heroikusan feltűrte selyemblúza ujját, megközelítette az örvénylő embergombolyagot, és megkaparintotta a derékszíjon hintázó tonfát.
Aztán egyik lábát hátrahelyezve, másik térdét behajlítva szakszerű pózt vett fel, s várta, mikor sodródik elé Wilton ruházata.
Ekkor a levegőbe lendült, és a smasszer bácsikától tanult módon megpörgette a botot, Procc nyaka elé feszítette, majd megragadta, egyszersmind hátrahúzta a két végét, hogy térdre kényszerítse a tomboló bűnözőt.
A szívós flótás sokáig bírta levegővétel nélkül, de nem akarta mindhalálig bírni.
Így aztán némi eszeveszett pörgölődés után feladta a küzdelmet, és engedelmesen térdre rogyott.
Épp ideje volt, hogy leroskadjon, mert Tonie megelégelte a ringlispílezést, és egyébként is tériszonya volt a langaléta flótáson.
Mikor ezzel megvoltak, szélsebes mozdulattal letaglózta a filkót, eldobta a tonfát, térdre görnyedt, és keresgélni kezdte elvesztett kontaktlencséit.
A meglepetésből felocsudó Néró lábujjhegyre emelkedvén óvatosan a lány háta mögé lopakodott, hogy a markába szorított bilinccsel leüsse megmentőjét, amúgy nem gonoszságból, csupán biztonsági okból.
A dúltan befutó Barret fékezte meg a háládatlant.
Tarkón, térdhajlaton és combközt rúgta a gyanútlan ördögöt, nagyjából egy ugráskombinációval, melynek előadása közben úgy tetszett, mintha nem kettő, hanem négy-öt lába is volna.
Néró nem értette, mi történt vele, ettől függetlenül elájult.
Grand nem akadályozhatta meg, hogy a másfél mázsa marhahús ne a padlót tapogató lányra boruljon, csupán az omlás erősségét tudta mérsékelni.
Mindent összevetve a tűzélvenc véghezvitte szándékát: mégiscsak leütötte megmentőjét.
Barret megállt a romok fölött, és erősen töprengett. Gyorsan összerakta, mi folyhatott itt az elmúlt percekben, azután tervezgetni kezdte a markecolók közeli jövőjét.
Megjelenés éve: 2011
Műfaj: Akció- és kalandregények
(harmadik kiadás)
Tiria felpillantott, karját felemelve a sérüléseire meredt. Továbbra is kábulatban, ellépett Frey mellől, és visszafelé indult. Összemart végtagját maga mellett lógatta. Ép kezével a fegyveréért nyúlt. Arcát ágak, éles szegélyű levelek karmolták. Észre sem vette.
Edu látta, hogy nincs a tudatánál. Freyt otthagyva utánavetette magát. Halk füttyszó hallatszott, társai közeledtek. Némileg megkönnyebbült, ám hirtelen átvillant rajta: mi van, ha a zavarodott lány nem ismeri fel őket, és rájuk lő?
Bukdácsolva rohant Tiria nyomában. A közelében megmoccant egy bokor, de nem érzékelte. E pillanatban az sem izgatta, mit művel a sorsára hagyott gerilla.
Freynek nem akaródzott egyedül várakozni a csalitosban, pláne gőzölgő kutyahullák között. Pisztollyal a kézben Edu után indult, remélve, hogy az éhgyomri tébolygás mihamarabb véget ér. Amikor Jelic kicsörtetett a látómezejéből, ő is megszaporázta lépteit.
Egy szempillantással előbb vette észre a bozótban lapító katonákat, mint azok őt. A zsoldosok Edut figyelték, gépfegyvereik valósággal reszkettek a türelmetlenségtől.
Tiria is meghallotta társai füttyjelét. A jelzés átszivárgott zavartságán, eljutott az agyáig.
Lelassította lépteit. Hallván, hogy valaki a nyomában jár, megfordult.
Észlelte az ellenfelet Edu mögött.
Habozás nélkül tüzelt.
Ugyanekkor másik lövés is dörrent, majd felugatott egy sorozat.
Jelic a földön hasalt, két karjával fedezve tarkóját. Időbe tellett, míg felfogta, hogy a lány nem őt vette célba.
Óvatosan megfordult. Látta Freyt egy vaskos fatörzs mellett. Felkecmergett, és remegését fékezve odavánszorgott hozzá.
Két hulla feküdt a bozótban.
Az egyik az oldalán hevert, az égre tartva géppisztolyát, akár egy vesztett csata zászlaját. Megüvegesedett szemére pillangó ereszkedett, és szárnyaival egyensúlyozva kortyolt könnyéből.
Megjelenés éve: 2011
Műfaj: Vis Major történetek, Halkirálynő sorozat 2 in 1
(első kiadás)
– Ártatlan vagyok! Ártatlan! – üvölti a fegyveres, a zsalugáter lécrései közül lövöldözve.
Nem aprózza, nagyágyúval érvel.
– Ha ez igaz, tedd le a flintát! – kiáltja Vis Major. – Ne feledd: csak egyszer kelthetsz első benyomást!
– Hülyének néztek? Ha leteszem, elkaptok! Nem én nyírtam ki őket! De ti úgyis a nyakamba varrjátok! – bömböli a lövész, újabb mennydörgő-sivító skulózáporral kurziválva állítását.
A golyóinvázió tépdesi, szilánkozza az útjába kerülő lombot, kerítést, zsarukocsikat.
– A cafradék életbe! Honnan van ennek AK-ja!? – morran a szamuráj.
A fülesen keresztül élénk kapcsolatot ápol a központi agytröszttel. Sokadszor firtatja, sikerült-e kideríteni végre, ki a ház lakója.
Azt már tudjuk, hogy nem a tulajdonos él az ódon villában. A kilencvenkét éves gazda nemrég költözött be a Boldog Õszhöz címzett öregotthonba. A momentán bőszen védett erődnek rémlő, matuzsálemi korú, fedett verandás mesekönyv-hajlék vadszőlős falairól jámborabb korok hangulata árad. Aranykor, békeidő, heyday vagy fénykor az ilyen ciklusok neve. Manapság már a nosztalgia kifejezés is megfelel szinonimának.
Azért időzünk itt, mert a nemrég betelepült bérlő úgy döntött, pincét készíttet a ház mögötti melléképület alá. Alig egyórányi serénykedés után a munkagép emberi csontokat fordított ki a földből.
A feltárás kézzel folytatódott, az ásásból ásatás lett. A gépkezelő és társa további tetemma-radványokra bukkant a talajban. Rögvest telefonáltak a rendőrségre, közölve: tömegsírt találtak. Ezután megpróbáltak elkámforogni a színről.
Ám a lakó megneszelt valamit. A házból kirontva szembesült a buktás helyzettel. Mielőtt bármi elméset kitalálhatott volna a lelépést illetően, szirénázó zsarumobilok lepték el az utcát.
A fickó nyakon ragadta az egyik amatőr régészt, a házba zárkózott vele, és hosszadalmas lősorozatokkal bizonygatta szeplőtelenségét.
Amikor füstölgő gumikkal megérkeztünk, a járőrkocsik fedezékében lapuló egyenruhások elpihegték, hogy a túszejtő eddig legalább háromféle mordályt használt. A tromf lőfegyver csak ezután, mintegy a mi tiszteletünkre került elő az arzenálból.
Valamelyikük felvetette, hogy hívni kéne a Puma kommandót.
– Ugyan már – legyintett a szamuráj, és beszélgetést kezdeményezett a fickóval.
Itt tartunk.
Az egyenruhásokat megosztja a bonyodalom. Néhányan a kommandósokat akarják, mások túsztárgyalóról ábrándoznak. A többség úgy véli, most már nem lesz baj, Vis Major rögvest elsikálja a sorozatgyilkost.
Utóbbiakkal értek egyet. Holott bizakodásra nincs különösebb ok, leszámítva, hogy a pasas terjedelmes szurkolótáborához tartozom, habár én leplezem az imádást.
Az áhítat tárgya futólag megérinti a vállamat.
– Figyelj, élet – kezdi. – Kösd le a csóka figyelmét. Belógok a kertbe, megnézem a szkeletonokat.
– Beszámolót remélsz tőlük? - firtatom.
A szamuráj rám vigyorog.
– Kettőnk közül inkább te vagy a halvajárókkal táncoló – feleli. – Az a gyanúm, hogy a fifi igazat mond.
– Azért, mert géppisztollyal kardoskodik mellette? – fanyalgok képzavarosan.
– Fedezz! – súgja, s elfoszlik mellőlem.
Sóhajtva kisimítok a homlokomból egy ott sem lévő hajtincset. A kapuoszlop mögé húzódom. Régóta sejtem, hogy az élet nem Kojak-nyalóka.
– Hahó, uram! – rikkantom a tűzfészek zsalugáterablak felé. – Beszélgessünk. Kyra vagyok. Önt hogy hívják?
– Kyra micsoda? – bömböli a fickó. – Kyra Úgyis Szétlövöm A Fejed, Ha Kidugod Az Ablakon? Ez a teljes neved? Azt képzeled, átkúrhatsz?
Vis Major észrevétlenül halad célja felé, nem látom alakját az alkonyi szürkületben. Felrikolt a vészcsengő a fejemben. Hasra vetődöm. A géppisztoly felugat, a paravánul használt tömör kőoszlop rám porlad.
Megvárom, míg a sorozat visszhangja és a szív-attak robaja is elhalkul bennem. Minden pórusomból eau de oroszlán odőr árad. Az AK skulóival szemben annyit ér a golyóálló mellény, mint hurrikán ellen a szűzáldozat.
– Uram, egyelőre semmivel se vádoljuk önt – hallom. Én beszélek, semmi kétség. S mily merész, rebbenetlen a hangom! Már-már acélos. Elönt a büszkeség. – Hogy hívják önt?
– Kíváncsi vagy, mi? – üvölti. – Ha elárulnám, megnéznéd a nyilvántartásban, és egyből kilőnétek, mint a veszett kutyát!
– Tehát ön Cujo? – próbálkozom.
– Nem tárgyalok spinével! Az előbbi fazont akarom! Hol van? Ha nem szólal meg máris, lelövöm a túszt!
Elönt a homlokvíz.
Denisa meséli
S végre megáll velünk a kocsihernyó. Kikászálódás közben az utastársak behatóan megbámulnak minket. Nyilván stigmát keresnek a homlokunkon. Jogos. Kétségkívül megkönnyítené a hozzánk hasonló gumiszoba-dezertőrök felismerését, ha diliflepnit varratnánk magunkra.
Különösen Cyd kinézete bűvöli el bámulóinkat.
Csont nélkül megértem. Becses barátunk ugyanis talpig férfi. Meglehet, nem csúszdásra olajozott, tömbössé gyúrt, szoláriumcsoki fazon, miként a jelenleg hatályos Talpig Férfiak. Az ő testalkata zömök, finoman aránytalan, manószerű. Lába például nem karika, ám mindenképpen ovál. Haja sűrű, habár pihe. Tekintete szélrózsázó, némi eltéréssel: ő négynél is több irányba lát egyszerre. Ez roppant előnyös, pláne tömeghirig esetén.
Ismeretségünk hajnalán kövér pattanások ékesítették Cyd ruganyos, színizom porcikáit. A hupolykák már tovatűntek, talán a túlzott nemi élet hatására. Túlzottnak ő maga titulálta, nemrég dobta is a fehérmáj nőszemélyt. Mosolya páratlan; a dentológus gereblyével fogszabályzózta hajdan. Mostanság nem kiöblösödött pamutmelegítőben jár, még zsúrra, bálba, fogadásra sem. Farmerra váltott, de már öltönyben, szmokingban és színházban is láttam őt.
Az emberek valójában azért bámulják leplezetlenül, mert becseltünk – Dalia által felkért nyoszolyólányként – meghozta az áldozatot, amelyre kizárólag igaz barátok – tán-tán még szentek is – képesek.
Fejére angyalszőke parókát húzott, vállnál kunkorodó, frufrus fazont. S mivel aggódott, hogy idő előtt kiborostásodhat, az arcára nyomott néhány gyantázó lapot. Amikor letépte magáról a nyúzóragacsot, úgy üvöltött, mint egy élve boncolt T-rex. Mélyhámlasztott orcáin demóba se maradt szőrzet. Esetleg az orra barlangosabb rétegeiben megmenekült öt-tíz szál. Néhány szempillája is átvészelte a barbáriumot.
Õ pedig halódástól nyűtten firtatta: ugye, ez fájdalmasabb, mint a szülés!?
Megemlítettük, hogy trendibb paskók még az ánuszukat is gyantázzák.
Cyd az értesüléstől megviselten felöltötte térdig sem érő szoknyáját. Filctollal megjelölte magán a rokolya hosszát, majd vértanúi önáldozattal csecsemőfenék minőségűre tortúrázta a lábszárát is.
Õ tehát nem pusztán azért talpig férfi, mert úgy verekszik, mint hét nindzsa. Hanem azért is, mert nem irtózik kimutatni az érzelmeit. Sőt: képes különbséget tenni érzelmek és indulatok között. Ezzel is az átlagfilkók fölött szárnyal. Megbízható és hűséges, mint a lakat. Humora tiszta, egyszerű, lüke, bumfordi.
Az emberek koszorúslány mivoltát bámulják. Alig térdig érő, fátylasan rafinált, tapadós ruháját, tornacipő fazonú, telitalpas topánját. Negédes fürtjeit, műszempillás istennő-sminkjét, bababőrét, smukkjait, füstölőként lóbált ridikülét. (A ridicule francia szó, nevetségest jelent. Érthetetlen.)
Denisa meséli
Valósággal felvillanyozott a találkozás a két civil ruhás zsaruval. Nemrég láttam őket egy lovarda biztonsági kamerás felvételén. A laza mozgású, nyúlánk pasas azóta már nem viseli hátracsirizelt loboncát. Bölcs döntés volt, levasalt haj és lófarok nélkül klasszikusokkal (by Cyd) jobb lett, holott az ósdi séróval is 9.999 pontot adtam neki a 10-ből.
Az akkori nyomozási ügyben a kúl párosnak nem volt szerepe, ám az a néhány filmkocka mélyen megragadt bennem. Adandó alkalommal rákerestem a fickó becenevére az információs közegben. Az ilyen figurákat szokás élő legendáknak nevezni, és ugyanők azok, akiket sokkolnak a klisék, közhelyek.
Dalia felver a merengésből.
– Te Denisa! Holnap lesz az esküvőm, ugye tudod!?
Csüggedten nézek rá. Hangom birkahiggadt:
– Tudom. Minden rendben lesz.
– Nem lesz! Láttad azt a zsarut? A nyurgát a flintával? Amíg ilyenek járkálnak facéron, nem kötelezhetem el magam!
– A nyurga nem facér. Nős, gyerekes. Felőle nyugodtan férjhez mehetsz.
– Honnan tudod? Nem is kérdezted! És nem is hord gyűrűt, direkt megfigyeltem!
A zsiványroggyantó cipőit szorongató Cyd felnyög mellettem:
– Ti nem ugyanott jártatok, ahol én? Mert én vérzsúrban voltam! Két mandró maradt ott henteregve! Lehet, hogy a végén még rendőrárvák is lesznek!
– Nem maradtak ott henteregve. Elvitte őket a mentő – vágja rá Dalia. – Az a bajod netán, hogy megláttam a férfit valakiben?
– Marcelben nézegesd a férfit, van benne bőven! Már annyit gályáztunk az esküvőd miatt! Most már ne tántorulj el, jó?!
A harcművésznő rám mered, két ujjal megcsipeszeli a karomat.
– Na szóval? Honnan tudod?
– Ez a szakmám.
– És még mit tudsz róla? Neve van?
– Hogyne. A pasas Isten ujja: a váratlan közbejövés, a kínos hajótörés, vagyis Vis Major. Jelenleg a második feleségét habzsolja. A boldogságos asszonyka pár évig még böriben fog guggolni garázdaság, drogügyek, fegyveres tarhálás miatt. Porontyát a férje neveli. Amúgy a fickó elcsapott kommandós. Kirúgták, mert nem tiszteli a rangot, tekintélyt. Több rajongói klubja is alakult, amióta félpucéran befotózták egy jótékonysági naptárba. Na de ő nem is szerzeteskedik. Neje rabláncon van, ő meg a szőke stukával kavar. A csajt Szöszidokinak csúfolják a háta mögött. Ugyanis kissé sznob, de lehetséges, hogy ezt csak a féltékeny tinilányok terjesztik róla. Különben Kyra a neve. Õk ketten hírhedten hatékonyak együtt. Egyszóval a nyurga ürge nem köznapi eset. Jobb lesz neked Marcel.
– A rossebségit, micsoda karrier! – ujjong Cyd. – Máris csipázom a mandrót! Nem vagyok senki fanatistája, de az övé lennék! Ilyen cakkos életpályával hogy lehet még kíber?
– Miért? Te is a zsaruknak gürizel, és a te pályád sem sík! – mutat rá Dalia. Hirtelen kitöréstől hajtva két kézzel a keblére tapétázza a manót, tribüncipőstől. – Te vagy a legjobb barátom! Pedig milyen hülyén nézel ki nőnek maszkírozva! Amióta kipingáltad magad, egyfolytában azon filózom, hogy az állatvilágban a rikítóság óva intelmet jelent: Ha nem vigyázol, megmérgezlek! Kinyiffansz!
– Az emberi rikítóság is hasonlóra figyelmeztet. Különben mi értelme volna? – merengek.
Cyd rúgkapál a fojtásban. Kiszabadítja magát, és felhördül:
– Azért nézek ki hülyén, mert lánybúcsúba hívtál! Kipingálás nélkül mégis hogy lehetnék lány!? Máskülönben remélem, hogy a fiúbúcsú sokkal hormonálisabb a mienknél. Szerintem Marcel épp egy macabárban dőzsöl, két-három csajócával az ölében! Meg persze Belloq is!
Úgy rémlik, hősregébe illő barátságunk rögvest rút véget ér.
– Felrúglak a Holdra! – förmed rá Dalia. – Az ilyen aljasok megérdemlik, hogy törpenevük legyen!
– Bánom is én! Nevezhetsz Hapcinak.
– Nem azokra a nyálas csöppségekre gondoltam! Hanem az undok mérgestörpékre. Sorolom: Csalárd, Tirpák, Sutyerák, Haragi, Betoji, Irigy, Mószer, Ocsmondi…
Átveszem a szót:
– Csipszörny, Acsargó, Csúfoló. Kisgonosz…
– Állj! Ez már több a hétnél! – toppant a manó.
Megjelenés éve: 2010
Műfaj: Akció- és kalandregények
(második kiadás)
Felemelkedtem, az arca fölé hajoltam, őt is láttam, magamat is, a Föld-üveggolyót fölöttünk, és ugyanezt a szemében, halvány mosolyában. Megcsókoltam a száját, mellkasára ereszkedtem, arcomat a vállára simítottam, ringatóvá szelídültek érzelmeim. Csak veled járhatom be a misztikus teljesség tájait, csak veled, általad, tőled lehetek önmagam, csak te jöhetsz a közelembe, minél közelebb: te vagy az áhított felem, veled leszek egész.
Ezt már hajdan is tudtam, és minden erőmmel ellene küzdöttem, rabszolgalétnek vélvén azt, ami egyen-rangú összetartozás. E tévhit iszonyított el kapcsolatunktól, el a langyba. A langyba, mely elhitette velem, hogy azonos a tökéletességgel, éppenséggel azért, mert nem kíván tőlem érzelmi erőfeszítést, csordogál, de nem árad, löbböl, de nem sodor; a viharverthez képest egyenletesen napsütéses, mint a szolárium.
„Viharvert”. Ohióra néztem, az ágy fölött függő képbe láttam magunkat, miként eddig is.
Még mindig nem bírnám egyetlen epigrammában összefoglalni, mi az, hogy szerelem, szóltam.
– Fele titok, fele meglepetés – mondta, s magához húzott.
Megjelenés éve: 2010
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(első kiadás)
Benyitunk a hobbivadászokhoz. A komfortos kétágyas szobában fekvő középkorú pasasok a bömbölő tévét túlkiabálva csevegnek egymással. Az idegbántó ricsajban fel se fogják érkezésünket, noha - eklatáns személyiségek lévén - betöltjük a teret.
Ryack még nem otthonos a főnök-szerepkörben. Nem veszi át az irányítást, a torkát köszörüli. Martin vigyorogva szemléli az ordítozó fickókat.
Belloq felkapja a keze ügyére eső távkapcsolót. Elnémítja a készüléket, és szép jó estét kíván.
Az üvöltő páciens befejezi a megkezdett mondatot:
- ...djuk meg nekik, hogy tüntessék el az árulkodó hogyhívjákokat! És csináljunk válságstábot! - Jelenlétünkre felfigyelve a nyelvébe harap, a párnára kövül.
- Szép jó estét - szól újfent Daniel. - Megjöttek a zsaruk.
- Zsaruk? Minek?! - nyögi a sebesült.
- Hogyhogy minek? - mordul társa. - Tán nem mi követeltük, hogy jöjjenek? Az orvlövész miatt. Õk majd megnevezik azt a greenpeace-es patkányt! Azután akkora kártérítési pert akasztok a nyakába, hogy az ükunokája is eladósodik!
- Eszerint ön ügyvéd?
A vállsérült férfi Belloqra mered:
- Persze, hogy ügyvéd vagyok! Miért? Minek nézett? Kukázónak?
A bőszült patvarista, Beed Torro félszáz év körüli, őszes halántékú, veséző tekintetű, termetes polgár. Nyuszi-emblémás selyempizsamában hever az ágyon. Lábkörmein kissé megkopott, levelibéka-zöld lakkozás csinoslik.
Könyéken lőtt társa, a szintén ötvenes Valero Cahar szalmaszín hajú, szomorú képű, csúnyácska kisfiúként indította földi létét, és utóbb alig változott. Ryacktől tudjuk, hogy fél tucatnyi húsboltot működtet Borulat Cityben. Dereng neki, hogy találkozott velünk az éjszakai támadás után, ám akkori kínjai miatt híjas a memóriája.
Egyszerre kezdik mondani, hogy az előbb láttak egy tévériportot a Bambi kommandóval, és biztosan azok a szemét állatvédők nyomorították meg őket.
- Bambi kommandó? - sóhajtom, a memóriámban kapirgálva.
- Vadászatellenes huligánok csürhéje! Büdös greenpeace-esek! - üvölti magából kikelten a jogász. - Jellemző, hogy nem hallottak róluk, elvégre azok bűnözők, maguk meg zsaruk! Miért hallottak volna róluk? Hiszen csak védtelen vadászokra lövöldöznek a sötét éjszakában! Lesből!
Tüntetésaktivista öcsém megszólal:
- Én speciel hallottam róluk, éspedig azt, hogy nem szokásuk orvul lövöldözni. Mellesleg sehogyan se, mert éppenséggel pontosan lövöldözésellenesek. Törvényes eszközökkel küzdenek a kedvtelési vadászok túltengése ellen. Például film- és fotókészítéssel. Legdurvább csínyük az volt, hogy vadleseket kentek be bűzös kenőccsel.
- Más szóval szarral! - bömböli Cahar. - Üljön fel maga egy csurig szaros lesre!
- Az aromaterápia roppant kúl manapság - jegyzem meg. - Iszappakolással kombinálva még tutibb. Remélem, a bambisok megkérték a kezelés árát.
A prókátor rám förmed:
- Aranyos, amit maga iszappakolásnak nevez, az közönséges szar! Tudja maga, milyen érzés szarban csúszkálni?
Bólintok. Úgy rémlik, ez az ügy is ilyen lesz.
- Beszéljünk a konkrét esetről - javallom. - Önöket meglőtték. Mindketten jobbkezesek?
Cahar biccent, a saját nevében.
Torro felém bökkenti vastagon bepólyált vállát.
- Amint látja, én balkezes vagyok! Vagyis csak voltam!
- Köszönöm, épp arról akartam megbizonyosodni, hogy jól sejtem: az úgynevezett ügyes karjukat lőtték meg. Tehát a tettes egyértelműen azt akarta elérni, hogy önök soha többé ne vegyenek flintát a kezükbe. Mi a közös kettőjükben? Egyikük jogász, másikuk husodás. Vadászaton kívül is összejárnak? Szert tettek közös ellenségre? Megsebeztek valakit cserkelés közben?
- Nem! Még csak egymást se! - mordul a patvarista, ám szempilla-rebbenései cáfolják kijelentését.
- Tehát? - firtatom.
Torro bepöccen. Holott eddig is jócskán pöccent volt. Ryackre mered:
- Vidd innen ezeket! Azt se tudom, kicsodák! Majd Josh kideríti, amit kell, végtére is ő itt a rendőrfőnök!
- Jelenleg én helyettesítem Levitont - feleli Vulcano.
- Akkor majd te deríted ki!
- Levitonnal beszéltek már? - veti közbe Daniel.
- Hogyne beszéltünk volna!? Õsrégi cimborák vagyunk! Ez egy patinás város! Sőt, akár városállamot is mondhatnék! Itt zárt közösség él, és a patríciusok krémje összetart!
- Pontosan hogy is történt? - firtatom. - A kórház hivatalból jelentette a zsaruknak a lőtt sérülést...
- Nem jelentette, mert magam szóltam Joshnak, hogy meglőttek...
- És megindult a nyomozás... - mondom, Ryackre nézve.
Õ rám csodálkozik, átfésüli az agyát, és beismeri:
- Nem tudok róla. Nem indult meg.
- Miért nem?
- Ki a francok ezek? - hörög Torro. - Mit feszítgetnek itt minket? Minek hoztad ide a külsős jöttmenteket? Eddig is elsimítottunk mindent a városfalak között, ezután is elsimítjuk! Figyi, Vulcano! Nemsokára jön a választás. Lehet, hogy te most beugrottál Josh helyett, de ne feledd: a rendőrfőnököt nem kinevezik, hanem megválasztják! Az alkalmazottakat viszont a főnök veszi fel, vagy rúgja ki. Érts a szóból, cimbora!
Belloq zsebre vágja a kezét. Halkan szólal meg nyomatékos hangján:
- Mi ez a rút beszéd, uram? Vulcano hivatalos személy. Úgy hallom, épp fenyegeti őt ebben a mivoltában. Miért tartja ezt célszerűnek? Mitől félnek?
Az ügyvéd villogó szemmel hátradől felpolcolt párnáján. Karba fonná két karját, ám a heves mozdulat kiváltja gyötrelmét. Grimaszolva Danielre förmed:
- Ha mi fenyegetünk, akkor maguk mit művelnek? Alig vannak itt pár perce, de máris kifejezték, mennyire vadászellenesek! Vagyis elfogultak velünk szemben! Milyen furcsa! Utálják a vadászokat, pedig maguk se különbek! Sőt! Szégyenkezhetnek! Maguk ugyanis embervadászok!
Cahar összerándul.
- Kussoljál! - rivall társára.
Belloq észleli a kritikus mozzanatot. A husodásra szegezi tekintetét.
Régi szinkronúszók vagyunk; én a jogász testbeszédét fürkészem.
- Szóval mi embervadászok volnánk? - kérdezi Daniel. - Úgy értsem, fizetség ellenében más emberekre vadászunk? Esetleg élvezetből űzzük az embervadászatot?
Minden ismétléssel mélyebbre hatol a fickóban. Doktor Beed Torro olyan színűvé válik, mint a lábkörme, s úgy is nyeldekel, mint egy levelibéka. Lapos pillantással mered maga elé, kínosan kerülve a szemkontaktust.
Cahar is lefelé bámul, szaporán pislog, nehezen fogja vissza tekergőzési szándékát. Felsőteste szeretne a falhoz vagy bármihez dörgölődni, hogy levakarjon magáról valami zavarót.
Ryackhez fordulok:
- Történt vadászbaleset a közelmúltban?
- Mostanában nem - feleli bizonytalanul. Sebtében végigmotozza agytekervényeit, végül így szól: - Komolyabb biztosan nem történt. Emlékeznék, mert az ilyesmi nagy port szokott kavarni.
- Szokott? - néz rá Belloq.
- Megesett párszor. A vadász is ember...
Cahar felsőteste megint kígyózni készül.
Szemvillanást váltunk Daniellel. Biztosra vesszük, hogy mindjárt előkaparunk egy-két csontvázat a szekrényből.
Részlet Belloqtól:
Távollétünkben Steve a tempós gyógyulás útjára lépett. Reggel még mankóra kapott, amikor kijött a vízből, mostanra megtanult anélkül járni.
Uriant a nyakában lovagoltatva körözget az árnyékos teraszon álló asztal körül, amelyet a nyaralóban bennfentes nők fennhéjázóan konyhaszigetnek neveznek. Az ott tüsténkedő Nymphát kerülgeti, aligha a munkaasztalt.
A mutatós küllemű gyógytornász répát kopaszt. A kétarasznyi hosszú, csuklóvastagságú zöldséget a vágódeszkára állítja, és – borotvát fenő borbélyra emlékeztető, széles mozdulatokkal – sebesen le s föl húzogatja rajta a hámozót.
A nyúzott gyökeret az előtte lévő tál vizébe füröszti, majd hosszában kettévágja, keresztben félbehasítja, a negyedeket egymás mellé sorakoztatja, és szédületes tempóban csíkokra miszlikeli. Máris nyúl a következőért. Azzal is leszámol, mire kettőt pislogok.
Némileg kényelmetlenül érzem magam.
Steve is. Felszisszen:
– Haragszol a férfinemre? – kérdezi.
Nympha felpillant a soros répáról, és elneveti magát.
– Ja? Dehogy! Két évig jártam egy kínai szakáccsal.
– Nem volt kicsi hozzád? – firtatja Delgado, legalább kétértelműen.
A felénk nyújtózkodó Uriant leveszi a nyakából, és a karjaim közé lendíti. A fejem fölé lóbálgatom a csepertyűt.
Ivadékom kukorékol, rikkantgat, kurjong, buborékot fúj. Lelkesen megmarkolja a homlokomon lifegő flastromot, s az a markában marad. Madzagvégekkel tűzdelt, vérszáradékos sebem láttán elpityeredik. Két kézre fogja arcomat, az enyémhez dörzsöli az orrát, és vigasztaló hangsúllyal ilyesfélét dünnyög: babba-babba-babba. Érzelmileg letép a lábamról.
– Mi történt a fejeddel? – informálódik Steve. – Hitvesi perpatvar?
– Bolyó lefejelt – tudatom. Zsebihalra nézek. – Jössz fürdeni apáddal?
A sarjadék bekergül. Minden végtagjával úszni kezd a levegőben, szájával a fürdés szócskát formálgatja. A fü-fü-fü hangok produkálása közben alapos előáztatásban részesít.
Utóbb férfiasan le-föl merülgetünk, úszkálunk a gyémánttiszta közegben. Hamarosan Denisa és Nympha is vízre száll.
Steve kiabálgat a partról, ám mivel nem értjük szavát, ő is utánunk tempózik. Bánatkórja, bénasága tovatűnt. Valóságos Lourdes ez a hely.
Csupán Ella lányom nem tart velünk. Úgy döntött, ő inkább a besötétített szobában kamaszodik, életun és világfáj.
A hosszadalmas nyári alkonyat eléri csúcspontját. Az égbolton tébolyultan vad, pazar színek orgiáznak. A tóháton cserepekre törik, visszatükröződik az üvegzöldek, türkizkékek, korallrózsásak, toroklob-, és tűzpirosok koloritja.
Éppen harmónia-közeli, relaxált állapotba kerülünk, amikor megpillantjuk kebelbarátunk, a nyaralótulajdonos, műkedvelő-piromán és regényíró Donald cápaszürke teherhordó járgányát, amely mérete és általános funkciója alapján költöztető furgonnak és vándorcirkusz-kocsinak is neveztetik.
Denisa aggodalmasan felnyög:
– Két napja még azt mondta, hogy hetekig ki se száll a regényírásból. Mi lelte, hogy idejött? Ki merészelte bántani?
– Poroltókat elő! – rikkant Steve. A mellette úszkáló Nymphához fordul: – Õ Donald. Illetve a kocsija, de szerintem ő is benne van. Nem biztos, hogy személyesen vezeti, mert ahhoz túl elvarázsolt. Szóval Donald mindjárt pecabotot ragad, és csónakba ül. Úgy horgászik, mint a mesében: hal volt, hal nem volt. Voltaképp nem is horgász, inkább csak horgászbotos. Amúgy régebben zsaru volt, egész ügyes, ám váratlanul megszállta a sugallat. Írni kezdett, és úgy maradt.
Nympha ugrándozva pofozgatja a vizet.
– Jaj, de izgatott vagyok! – pihegi. – Minden regényét olvastam! Nem tudnék közülük favoritot választani! Mindegyiket rajongom! És most megismerhetem őt magát, hús-vérben! Jujjjuj, locsoljatok fel!
Denisa teljesíti óhaját. Kevéssel később kezelési utasítással látja el a félig-meddig vízbe fojtott lányt:
– Viselkedj előtte normálisan. Ne ájulgass, ne sugározz áhítatot, ne habogj a tisztelettől. Attól összeomlik. Õ egy mimózás, bolondos, élveboncolós, gyermeteg lélek. Rosszul viseli a rajtalógást, nyakbalihegést, puncsolást. Azt persze közölheted vele, hogy nagyra értékeled a munkásságát, de semmi zihálás!
Nympha már-már kiugrik a vízből izgatottságában. Magas hangon sikkantgat:
– Egy igazi író! Méghozzá milyen remek! Minden válságomból ő húzott ki! Vagyis a könyvei! A tudta nélkül! És mindjárt kezet fog velem! Én meg nem vagyok rendesen felöltözve! Jaj nekem, csöpögni fogok!
– Ne csöpögj, az idegesíti – szól Delgado. – Mellesleg mindeddig azt hittem, te mentes vagy a hisztis reakcióktól.
Felsóhajtok:
– Ha Donald soron kívül idejött, az összes psziché-jártasságunkra szükség lesz.
– Nem gond, tanultam agyászatot! – legyint a lány. – Tényleg nem szereti a leborulást? Kizárt! Eddig még nem ismertem ilyet! Pedig már sokféle művészt és sztárt masszíroztam!
– Õt is dögönyözheted, aligha bánná – feleli Denisa. – Csak ne kezdj minden mondatot juj-jal vagy jaj-jal. Ne kérdezd, mióta, hogyan alkot, mennyi idő alatt ír meg egy regényt, honnan veszi a történeteit, azonos-e a főhősével. Különben ha ránézel, láthatod: fikarcnyit sem azonos. Nyugodtan bevallhatod neki, hogy másoktól is szoktál olvasni, ő biztosan nem fog megbántódni. Ne közöld vele, hogy az összes többi írót utálod. Ezt ő nem igényli, nem ettől érzi jól magát.
Nympha mámorosan összeütögeti a két tenyerét:
– Juj, mindjárt megismerem őt!
A serpabatár a ház mellé gördül.
– Egyedül jött… – leheli Denisa.
– Õ vezetett! – szörnyülködik Delgado.
A kormány felőli ajtó kivágódik. Néhány végtelennek rémlő másodpercig mi sem történik.
A ház egyik ablakán kitárul a spaletta. Ella feje bukkan elő a fal síkjából.
A következő pillanatban Donald kivetődik az ülésből. A kocsitól távol hasra tottyan.
Elterülve marad a fűben. Brehmbe illő, különleges hangokat ad ki: prüszköl, nyüszít, horkant, mekeg, hápog, boákol. Tátott szájjal kapkod levegőért, tíz ujjal a füvet markolássza.
Hasmánt felénk iramodik. Könyékkel, lábujjal hajtja magát. Jól csinálja, felső-kategóriásan gyorsul.
Bámulunk. Furgontűznek, füstnek nyoma sincs.
Mégis mi késztette őt szilaj menekülésre?
Életmentő alakulat gyanánt robogunk kifelé a vízből. Az agonizálóhoz nyargalunk.
Donald szenvedélyesen átkulcsolja a mellé kuporodó Denisa bokáját. A fejét is odafúrja.
– Jaj nekem! – gágogja. – Jaj nekem!
Acéldáma keménységű nejem gőgicsélve paskolgatja az írásmester légszomjtól kékes, izzadt arcát.
– Jól van, drágám. Semmi vész. Mi történt?
– A macskáitok! Vagyis a macskáink! – hörgi Donald. – Nem bírták nélküled, Denisa! Utóvégre te vagy az anyjuk! Amióta elmentél, szüntelenül siratnak! Nekem is van szívem, ha nem tudnád! Belapátoltam őket a szállítókosarakba, és utánad indultam. Hiába esküdöztem nekik, hogy hozzád megyünk. A mobil egérfogók szentül hitték, hogy végezni akarok velük. Õrjöngve tépték a kasokat az összes körmükkel, fogukkal. Fülhasogatóan zenebonáztak. És legalább tízezerszer becsináltak az úton! Azt a bűzt! Úristen! Vegyi-fegyverviselési engedély kéne a macskatartáshoz! Na de én meg bosszúból ellenbűzt csináltam!
Egy emberként felnyögünk.
Megjelenés éve: 2010
Műfaj: Akció- és kalandregények
(harmadik kiadás)
Tiller nem először áll kibontott sírgödör fölött. Eltemette néhány társát az elmúlt évek során. Nem nehéz átéreznie, mi zajlik a komor férfiarcok mögött. A fájdalom mellett halkan szűköl egy hang: te leszel a következő?! A földet lapátoló férfiak nem sietnek, mintha csak húznák az időt: még egy percet együtt tölteni az eltávozottal, mielőtt végképp közéjük furakodik a hat láb föld.Egy asszony hangosan felsír. Egy kopaszodó, szemüveges férfi torkát köszörülve beszédhez készülődik. Õ lehet Otly. A főnök, az egyik főnök azok közül, akik sosem érezték a maguk bőrén, mi az: eleven céltáblának lenni.
Tania újra a magas férfi felé fordítja pillantását. Õt már ismeri régről, ám nevét csak most tanulja. David Chennes. A napbarnított arc kemény vonásokat mutat. A tekintet merev, nem néz sehova. Emlékek közé pillanthat, befelé.
A lány is elréved.
Utolsó szabadságát töltötte Alainnel, nem tudván, hogy nem lesz több, soha. Úgy döntöttek, nem mennek fel a hegyekben álló házukba. A tengerre vágyódtak. Befizettek egy nosztalgiaútra. A kikötőben valódi gőzhajó várta utasait. Egyhetes kirándulást ígért a program, egyszeri
megállással a szomszédos ország egyik nagyvárosa előtt.
A zöldesen kéklő, fényekkel és hullámfodrokkal játszadozó víztükör egy héten át lenyűgözte őket. Naphosszat nyugszékeikben vagy kabinjukban heverésztek, olykor csak álldogáltak a korlát mellett. Nem vegyültek el utastársaik között, az a hét arra rendeltetett, hogy elmaradt beszélgetéseiket, ölelkezéseiket hozzák valamelyest egyensúlyba. Mintha újra felfedezték s habzsolták volna egymást. Szeretet és vágy mohósága, elcsituló és feltámadó hullámverése volt az a hét. Ettek, aludtak, sütkéreztek, beszélgettek, szeretkeztek a víz hátán elmosódó időben, kívül mindenen, mintegy kábulatban.
Taniának egyetlen ember ötlött szemébe a káprázatos napok során. Egy férfi, viseltes atlétában, olajmocskos nadrágban. Fekete hajú, sötét szemű férfi. Különös pillantása a tengerfenékre emlékeztetett, ahová már nem hatol el a fény. Feneketlen, titokzatos tekintet volt. Később ráébredt: ez a szempár azért sötét, mert a mögöttes agy ostoba.
Látta, mikor a hajó egyik tisztje rátámadt a fiatal fickóra, és durván taszigálva visszazavarta azt a munkájához. Emlékezete megőrizte döbbenetét. A magas, arányos alkatú, izmos testű férfi az együgyűek lesunyt fejű, behúzott vállú, megalázott tartásával kotródott el. A jelenet később többször is megismétlődött. Ha a fűtő előjött a hajófenékből, s arcán semmitmondó kifejezéssel, lopva sütkérezett a napon, csakhamar felbukkant valamelyik tiszt vagy matróz, és a normális, ámde korlátolt emberek gúnyos fölényével csúfolni, bántalmazni kezdte őt. A fickó mindannyiszor felemelt karral védte az arcát, egyetlen alkalommal sem próbált visszavágni. Szótlanul eliszkolt.
Taniát feldühítették e jelenetek. Alain nevetett felháborodásán, egy ízben megakadályozta, hogy közbelépjen.
- Hagyd a fenébe! Te leszel az őrangyala? - kérdezte.
- Pokolian idegesít, amit művelnek vele.
- Õ viszont tűri. Nem ez bosszant jobban?
Tiller hallgatott. Már nem is gőzhajón, jóval inkább gályán érezte magát. Padokhoz láncolt rabszolgák húzzák-tolják az evezőket a fenékben. Ha nincs szél, s a vitorlák ernyedten lógnak, odalent korbács csattog a fáradt evezősök meztelen bőrén.
Újra és újra látnia kellett, amit a matrózok tettek a jámborral. A természet kaján rémtette volt az életerős, jóképű férfi. A remekműből kimaradt a szellem, a méltóság: az ember maga. A lány arra figyelt fel, hogy keresi az alkalmat, amikor tanúja lehet a fűtő felbukkanásának és megszégyenítésének. Bár a jámbor nem adta jelét, hogy észrevette volna együttérzését, nyilvánvalónak tűnt: megismeri őt, olykor rajtafelejtette sötét szemének merev pillantását.
Amikor a szomszéd ország kikötőjét elhagyva megkezdték a visszautat, azon a fülledt, már-már trópusi éjszakán Tania kilopakodott a kabinból, a békésen alvó Alain mellől, és felsurrant a fedélzetre. Óvatosan lépkedett, mintha attól tartana, hogy a nappal oly szelíd fickó felbukkan valahonnan, s rátámad az éj sötétjében. A hajó azonban csendes volt ebben az órában, mintha utasaival és személyzetével együtt aludna maga is.
Valami mégis történt. A sötétben észrevétlenül meghúzódó lánynak látnia kellett, amint egy csónak érkezett a hajó mellé, s a legénység néhány tagjának segédletével két viharvert, szakállas férfi küzdötte fel magát a fedélzetre.
A könnyebbé vált csónak halk evezőcsapásokkal visszafordult a messzeség felé. A távolban néhány halványan derengő fénypont sejteni engedte, hogy ott egy bárka várakozik rá.
Tania eltűnődött, vajon ki lehet a két jövevény. A gőzhajóra feljutásnak miért ezt a kevéssé romantikus, ellenben gyanús módját választották? Nem mozdult, nem akarta észrevétetni magát. Nesztelenül a kabinjához vezető lépcső felé vette útját.
A korlát mellett ült a fűtő, karját a térdén nyugtatva, egyenesen maga elé meredve, mint aki se lát, se hall. Láthatóan mély töprengés vonta el figyelmét a körülötte zajló - noha különösen viselkedő - világról.
Tiller elsurrant mellette. Nem érezte korábbi félelmét, szánalom áradt el benne. Visszafordult, és számára is meglepő könnyedséggel a férfi mellé telepedett a lépcsőre. Az lassan feléje fordította a fejét, hallgatott.
- Maga sosem alszik? - kérdezte a lány ügyetlenül.
A férfi nem szólt. Tania folytatta.
- Láttam néhányszor, milyen durván bántak magával. Miért tűri?
Bármelyik matrózt leüthetné, hiszen erős, ez szemmel látható.
A fűtő csak nézte őt némán.
Tania azon töprengett, mit mondhatna még, s közben zavarba ejtette, behálózta őt a tengermély tekintet. Valami bizonytalan, feszült érzés kerítette hatalmába.
Ekkor a fickó megszólalt. Lassan, vontatott-mély hangon beszélt.
- Megismerlek. Neked van az a szép kék ruhád. Olyan kék, mint a férjed szeme.
Tiller egy percig azt várta, a férfi felugrik, megdöngeti a mellkasát, és torokhangon elüvölti magát. Aztán szégyen borította el. Idelopódzik éjszaka egy csökött Tarzan mellé? Hirtelen nevetni támadt kedve.
Már-már felpattant, hogy elszaladjon, amikor a fickó a karja után kapott, és visszarántotta. Fejével előreintve jelezte, figyeljen.
Néhány méterrel előttük haladt el a két becsempészett idegen az első tiszt és két matróz társaságában. Nem vették észre a lépcső sötétjében meghúzódó szemtanúkat, gyanútlanul, sietős léptekkel tovatűntek valamerre.
Taniát meglepte a fűtő ébersége. Amint a távolodó léptek elhaltak, a férfi elengedte a karját, és a lány felállt, tétován elindult. A lépcső tetején megtorpant, visszatekintett a mozdulatlan, alig látható alakra. Képtelen volt elmozdulni a korlát mellől, belélegezte a sós levegőt, hallgatta nyugtalan szívverését.
Aztán visszafordult, s megbabonázott léptekkel lefelé indult. Leült a fűtő mellé, kérdő pillantására zavartan elmosolyodott, halkan megszólalt:
- Nem tudom tovább nézni, amit művelnek veled. Holnap üss vissza, ezt kérem tőled.
A férfi némán megrázta fejét, és felemelkedett. Csípőjét a korláthoz támasztva a lábainál ülő lányra tekintett. Mintha meg sem lepődött volna, amikor az is felállt, és sóhajtva hozzásimult.
A lánynak úgy rémlett, mosolyog, amikor ő szenvedélyesen, zavartan szájon csókolta. Eszeveszett percek következtek, szinte nem is csókolták, inkább marták egymást, testük egymáshoz feszült.
Tania érezte, mint szabadul el a férfi vágya. Mintha ő maga ekkor kezdett volna józanodni. Nem egykönnyen tért magához, lerészegült az idegen bőr ízétől, illatától.
Amikor a férfi tenyere a derekáról a csípőjére csúszott, aztán a ruha alatt meztelen bőrére simogatott, kiszakította magát az ölelkezésből, és elszaladt. Az ajtó előtt néhány percre a falhoz dőlt, hátravetette fejét, s mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjék, mielőtt belép, és Alain mellé fekszik. A gőzhajó valósággal lüktetett körülötte, enyhe remegéssel, akár egy eleven állat.
Másnap délben újra találkozott a fűtővel, ám az semmi jelét nem adta, hogy ismernék egymást. Semmitmondó arccal álldogált, kissé félrehúzódva, nehogy észrevegyék ottlétét. A matrózok azonban már vadásztak rá, egyikük ezúttal is lesben állt, s hirtelen lecsapott.
- Megmondtam, hogy semmi keresnivalód az utasok között! - kiáltott rá, kézfejjel megütve az arcát.
A sértett akaratlanul Taniára pillantott. Tekintetében lobbant a düh, de menten ki is hunyt. Lehajtott fejjel tűnt el a lejáróban.
Tiller mellett vékony alkatú férfi álldogált. Előreugró járomcsontja, ferde metszésű, szűk résű szeme ázsiai származást sejtetett. A lányt Bruce Lee-re emlékeztette, miként akkoriban minden keleti arc őt képzette meg az emberek fantáziájában. A keleti fickó látta a jelenetet, de közömbös maradt. Tania elfordult tőle, nem foglalkozott tovább az esettel.
A partot érés előtti órában, úgyszólván a város kapujában robbantak ki az események.
A parti őrség váratlan érdeklődést tanúsított a Nosztalgia gőzhajó iránt. Egyszerre két naszádjuk is a gőzös felé sietett, mintegy bekeríteni igyekezvén a lomha luxushajót. Az első tiszt nyugtalanná vált a jelenet láttán, jól tudván, miért a kitüntető, lelkes figyelem. A két szakállas jövevény matrózruhában lézengett a fedélzeten. Tania azon töprengett, honnan ismerheti őket. Mintha már látta volna azokat az arcokat, legfeljebb szőrzet nélkül. Egyikük tőle néhány lépésnyire megállt az utasok kisebb csoportja mellett, s egykedvűen a korláthoz támaszkodott, akárha nézelődne. Tekintete azonban a rohanvást közeledő harci hajók valamelyikén függött.
A másik alak egy tolószékes öregasszony közelébe húzódott. Ennek láttán Tiller agyában felderengett valami. Ha a parti őrség rajtuk üt, ezek ketten nyilván megpróbálnak túszokat ejteni, hiszen világos, hogy illegálisan készültek be- vagy visszajutni az országba. Noha elgondolásuk meghiúsulni látszik, mégsem úgy festenek, mintha fel akarnák adni már-már megvalósult tervüket. Aligha fogják méricskélni, hány ember életét teszik kockára, ha mégis menekülésre kerülne a sor. Tania meglökte Alain könyökét.
- Húzódj a tolószékes nő közelébe. Ha az a matróz váratlan dolgot művelne, próbáld megakadályozni.
Alain, felesége komoly arcát látva, elindult a jelzett irányba. Hamarosan beszélgetésbe elegyedett az idős asszonnyal. A szakállas fickó nem mozdult a közelükből. Kezét a zsebébe süllyesztette, tekintete a közelgő naszádok egyikét őrizte.
Tania szinte bánta, hogy nem közölte Alainnel, amit azon az éjszakán látott. Ám ha beszél a hajóra csempészett idegenekről, férje valószínűleg megérdeklődi, mit keresett a fedélzeten. Aligha lelkesedett volna, ha kiderül, mi egyéb történt még a jótékony sötétben.
A parti őrség fürge hajói közel húzódtak a Nosztalgiához. Az egyik hajó fedélzetéről egy tiszt átkiáltott a gőzösre. Hangszórója túlharsogta a gépek dohogását.
- Pret Muhin és Urban Cassagne! Lépjetek elő! A hajó kapitánya megbilincsel benneteket! Ne próbáljatok ellenállni! A fedélzeten embereink vannak!
Az utasok megbolydultak. Néhányan előrelátóan a kabinjuk felé igyekeztek, látván a naszádok felfegyverzettségét. A két szólított egyelőre nem moccant. A kiáltás végül elhalt a lármában, majd újra kezdődött.
- Pret Muhin és Urban Cassagne! Lépjetek elő!
Tania emlékezett ezekre a nevekre. Egy szétszórt szélsőjobbos csoport két vezetője volt Muhin és Cassagne. Néhány hónappal korábban sikerült kicsúszniuk a rajtuk ütő kommandósok markából. Menekülésük során véres rendet vágtak üldözőik között. Tömérdek pénzt kaphatott a hajó személyzete, ha vállalta hazacsempészésük kockázatát.
A lány gyors pillantással felmérte, hogy az együgyű férfi ott áll a lejáró melletti korlátnál, s szemlátomást nem fogta fel, mi történik körülötte. Az első tiszt most nem törődött jelenlétével. Az Alain közelében álló szakállas álmatróznak siránkozott.
- Erről nem volt szó! Adjátok meg magatokat, nektek is jobb. Ezek nem tréfálnak. Látjátok a géppuskáikat? Beleöldösnek minket a vízbe!
- Gondolod? - Cassagne immár fegyvert tartott a kezében. Vigyorogva meghúzta a ravaszt. A dörrenés elúszott a tenger fölött, s az első tiszt a vállához kapva felordított kínjában.
Tania várta, hogy a terrorista közelében álló Alain cselekedjék. Õ azonban megdermedt, tekintetét a feleségére függesztve, mintha a fenyegető veszély megbénította volna. A lány látta, hogy fél, őt félti, mintha nem tudná, mire képes.
Törte a fejét. Cassagne és Muhin! Amikor annak idején az őket üldöző kommandósokat lemészárolva elmenekültek, nem akadt senki, aki vérüket ne kívánta volna. Ha a különleges osztagok olykor rivalizáltak is egymással, ilyen alkalmakkor vakon összefogtak. Ezt a két bűnözőt elfogni nem akármilyen élvezet lehet. De amíg ez az élvezet bekövetkezik? Tiller sajnálta, hogy fegyvertelen, akárcsak a mellette könyökölő keleti fickó. Nem úgy a közelükben álló Muhin, aki immár törpe géppisztolyt szegezett rájuk, és rejtély volt, mikor, honnan varázsolta elő.
Alain a feleségére emelt fegyver láttán felkiáltott, és előrelépett. Nem jutott messzire, Cassagne a hátába lökte pisztolyát. A férfi megtorpant, és még mindig Taniát nézte. Az aggodalom lebéklyózta végtagjait.
A lány rémületet mímelve a géppisztolyra pillantott, lassan emelte tekintetét Muhin arcára. A terrorista vigyorgott. Nem is lepődött meg, amikor az előtte álló nő felakadt szemmel megtántorodott.
Tiller ügyelt rá, hogy a fegyveres felé dőljön. Éppen amikor Muhin ki akart térni előle, felpattant, elkapta géppisztolyt tartó karját, és a korláthoz taszította. A fickó felkiáltott, ám szabad kezét máris ütésre lendítette.
Tenyere a Bruce Lee hasonmás kezén akadt fel. A megpezsdült kínai hátrafeszítette Muhin csuklóját. Csont reccsent.
Tania megkaparintotta a fegyvert, és elhúzódott a két küzdő közeléből.
Az ő ájulási jelenete közepette a fűtő átlendült azon a néhány méteren, amely Cassagne-tól elválasztotta. Valósággal elsodorta és ütésgyors mozdulatokkal lefegyverezte a bűnözőt.
A bénult Alain lábánál közelharc alakult ki.
Cassagne levetette magáról az álegyügyűt, és sikerült előrántania kését. Ennek fedezékében araszolt elvesztett pisztolya felé. A sötét szemű férfi elvigyorodott, majd - szinte a késbe szaladva - maga felé rántotta, végül a földhöz szegezte a terrorista karját.
Alain, látva, hogy felesége sértetlen, megmozdult végre. Felkapta a bűnöző kését, pisztolyát, és a lány mellé húzódott. Az összeverődött matrózoktól és a sírdogáló első tiszttől nem kellett tartani: azokban fel sem ötlött, hogy a fegyveresek segítségére siessenek.
A kínai fickó valójában csak játszadozott Muhinnal. Vigyázott, hogy ütései fájdalmasak legyenek, de ne fosszák meg eszméletétől ellenfelét. Ügyesebb és fürgébb volt nála. Muhint csupán a csőre töltött vas tette veszedelmessé, anélkül vaktában vagdalkozó, taknyát, nyálát összefolyató dühöngővé vált. Mindenki láthatta, hogy Bruce Lee-nek hosszú számlát kell törlesztenie, és ő iparkodott a tartozást bevasalni, az utolsó tételig.
A fűtő sem sietett. Engedte, hogy Cassagne feltápászkodjon, felé rúgjon. Ekkor elkapta a bokáját, és megrántotta. A bűnöző tompította zuhanását. Hamar felállt, és megint támadásba lendült.
A férfi kitért az ökle elől, ugyanakkor villámgyors oldalrúgással gyomron kínálta az álmatrózt. Ezután türelmesen kivárta, míg az telehányta a padlót és a cipőjét, s megkönnyebbülvén ismét támadásba lendült.
Alain nem méltányolta a tolószékes hölgy lelkesedését, de a megkönnyebbült utasok biztatását sem. Gyűlölte az efféle látványosságot. Jóllehet, saját szakmája is bővelkedett izgalmakban, a verekedést mindenkor igyekezett elkerülni. Elegánsabbnak tartotta a pisztoly nyújtotta védelmet. Odalépett Cassagne földre került, felülni kínlódó testéhez, és rászegezte a fegyvert. Másik kezével megveregette a fűtő vállát:
- Állítsd le magad, testvér! Nem kétlem, hogy jó okod van agyonverni a kenderszakállút, de inkább majd legközelebb!
A férfi elvigyorodva felegyenesedett. Aztán két ujját a fogai közé kapva füttyentett. Jelére a kínai is elbocsátotta Muhint. A terrorista már meg sem próbált felemelkedni, füléből vér szivárgott. Az álfűtő Taniához lépve elvette a géppisztolyt, és félvállról
odavetette:
- Köszönet, hölgyem.
A lány még mindig a döbbenet hatása alatt állt. Valamiféle szégyenérzet keveredett benne a bosszúsággal.
- Vége az előadásnak, Tarzan?
A férfi visszafordult, rámosolygott. Széles, rövid fogak tűntek elő ajkai közül.
- Vége - felelte. - Fáradjanak a ruhatárba.
Ezzel útjuk is végéhez ért.
Néhány hét múlva Alainé is lekanyarodott a semmibe. Tania ekkor megértette s mintegy felmentette férje gyávának rémlő, dermedt viselkedését. Lehet, hogy akkor már sejtette tulajdon halálát, s annak rettenetes módját?
A gyászoló sokaság halk mozgolódásában Tiller a vele szemközt álló férfi arcát nézi. Õ az álfűtő, álbalga David Chennes. Ott áll mellette a vékony figura, a kínai is. És megint temetnek. Chennes feltekint a virágokkal borított földhányásról. Pillantása találkozik a lányéval. Nem történik semmi. Nem csillan benne felismerés. Tekintete mély és hideg. Tania testén áthatolva a gerincébe hasít.
A lány lassan megfordul, és a kijárat felé indul. Sokáig érzi hátában a másik tekintetét. Nem néz vissza.
Megjelenés éve: 2009
Műfaj: Akció- és kalandregények
(második kiadás)
Sűrűn a tükörbe pillantottam. Semmi gyanúsat nem érzékeltem. Ettől függetlenül - talán Symour hatására - baljós hangulat úrhodott el rajtam.
Megálltam a zöldségesnél. Paradicsomot, avokádót, narancsot és fakadásig érett fügét válogattam a bringa kosarába.
A karamellszín bőrű tulajdonos elpanaszolta, hogy tizenöt éves lánya teljesen felhagyott az evéssel, mert olyan vékony akar lenni, mint a gidább topmodellek. Lassan egy hónapja éhezik, máris átfér a levélbedobó résen, és se kérlelés, se szigor nem fog rajta.
Neki is megadtam Psziché néni koordinátáit, és visszaültem a bringára.
A kertben édes-meleg fűillat fogadott.
És egy méretes csomag a lábtörlőn.
Clochard a nevemet kiáltozta odabenn. Vidám hangja hallatán habozás nélkül a házba merészkedtem.
Mindenekelőtt felhívtam Jay-t, az iránt érdeklődve, mit tud a csomagról.
A serdülő szervezet készséggel tájékoztatott, miszerint a doboz akkor érkezhetett, midőn ő a ház mögött nyűtte a füvet. A kézbesítő laza hanyagul a kertkapu belső oldalára tette a cuccot, és távozott. Rátalálván, ő helyezte át a küszöbre, nehogy valaki kámforizálja.
Megköszöntem Jay összes szolgálatait.
Azután felragadtam a legnagyobb konyhakést, utálkozva a kert közepére rugdaltam a dobozt, és felhasogattam csomagolását.
Hozzáérés nélkül, felületesen megtekintettem a küldeményt, és felhívtam Elant.
A szuperzsaru hamarra beígért érkezéséig fintorogva kicseréltem Clochard ülőrúdja alatt az erőst amortizálódott almot, majd egyéb helyekről is eltüntettem néhány penetráns foltot, fertőtlenítés közben arról értekezve a beónak, mennyivel jobban jártam volna kakaduval vagy arapapagájjal, ugyanis a húsnemevő madarak ürüléke szemernyit se szagos.
Õ nem vette zokon hárpiaságomat, inkább azonnal kérte a kukacait. Továbbá közölte, hogy szeret, kurta a szoknyám, hülyék a zsaruk, gyorshajtó a jó anyjuk, elénekelt néhány strófát a Kelly Family egyik dalából, és Symourt is gyakorta emlegette.
Ígyként korrumpáltan kiszolgáltam őt a dagadt kukacaival.
Meghallgattam az üzenetrögzítőt.
Mama rémülten újságolta, hogy apám utazni akar vele, és mindjárt a tengerpartra kívánkozik, most mi lesz, hiszen soha életükben nem mozdultak ki Tériszony Cityből!? Este okvetlenül hívjam vissza, mert muszáj elmondania, mi szörnyűt álmodott.
Claire sajnálkozott a szombaton elszalasztott beszélgetés miatt, de majd személyesen bepótoljuk, nemsokára. Reméli, rengeteg mesélnivalóm gyűlik össze addigra, olyan nagyon sok, hogy egymás szavába vághassunk. Õ akár regényt is írhatna a vele történtekből. Románcot, súgta halkan, némi öniróniával, ám főként izgatottságtól elfúló hangon.
Négy horoszkóprendelés érkezett.
Utolsó üzenetként rettenetes, hörgésre emlékeztető röhögéssel kísért géppisztolysorozat foglalta a helyet a szalagon. Átvettem e sajátos névjegyet.
Elan késett.
Leültem a számítógép elé, és gépelésbe feledkeztem. Mire kiprinteltem, borítékba tettem és tökéletesen postakész állapotba hoztam az elemzéseket, felharsantak Clochard ujjongó üdvrikoltásai, symourozása.
A nappaliba sétálva kinéztem az ablakon. És színét sem láttam az emlegetettnek.
A madárra förmedtem.
- Gaz szélhámos!
A következő pillanatban smaragdmetál Carisma gördült a kapu elé.
- Oké, bocsánatot kérek - szóltam békülékenyen. - Talán azt is előrejelezhetnéd, hogy ma estére milyen idő várható!?
A beó meg se hallott. Átlebbent a vállamra, s a hallójáratom közvetlen közelében folytatta az ovációzást.
Az ajtóhoz vonultunk.
Symour befelé tartott, hatalmas sporttáskát cipelt a vállán. A megkéselt csomag láttán megtorpant, szemöldökét magasba szökkentette, majd tovább lépdelt.
- Ne ess kétségbe, nem a kelengyémet hozom - nyugtatott. - Mi ez a tépázott akármicsoda? Újabb fuszeklik az aberrált szeretetszolgálattól?
- A rossz poénjaiddal együtt szeretlek - feleltem.
Symour megállt előttünk, gyors pillantással felmérte, melyikünk türelmetlenebb, majd csőrön csókolta Clochard-t, azután engem.
Elan in flagranti érkezett.
Bevágta a kocsiajtót, belökte a kertkaput. Orbitális tempóban viharzott felénk.
Fele úton vészfékezett a küldemény mellett. Megtekintette dühödt mészárlásom nyomait, és rám nézett.
- Na, én is szakasztott ilyen hangulatban vagyok! - újságolta, és máris Symourhoz fordult. - Nem akartok elmenni nászútra? Addig kinyújtóztathatnám a tökeimet!
Ingerülten átdobta a válla fölött a kocsikulcsot, kifordította a zsebeit, egyiket a másik után. Letérdelt az ilyképpen létrehozott szemétkupac fölé, kiemelt belőle egy gyűröttes zacskót, abból egy pár gumikesztyűt, és beöltözött az ajándékátvételhez.
Symour behajította terhét a hajlékba, majd felsorakoztunk a fűben kuporgó hiperzsaru mellett.
Elan elsőül egy fehér borítékot emelt ki a selyempapírral bélelt papírdobozból, amely aranyfestékkel dombornyomott, biankó esküvői meghívót rejtett. A kézfogózni szándékozó felek neve és az esemény időpontja nem került említésre. A kartonlap alján egymásba fonódó rózsaszálak és gyűrűk lebegtek.
- Ezt bármelyik trafikban megvehette - morogta Dirk, kiejtve ujjai közül a papírost.
A következő boríték felmosórongy színe célzott a tartalomra: biankó gyásztávirat lappangott benne.
- Ezzel rám gondolhatott - szólott Symour.
A harmadik borítékból néhány fotó bukkant elő. Az egyik kép kulináris tevékenység közben ábrázolt: hátrahajtott fejjel álltam a konyhaablak előtt, úgy festvén, mint ha éppen egy szőlőfürtöt készülnék leengedni a torkomon. A másik felvételen a számítógép előtt ültem, félig elomlott, tűnődő tartásban, cerkavéget rágcsálva. A harmadikon a kanapét tologattam a nappaliban, éji órán, hátulnézetből.
- Kinyírom a rohadékot! - rezdültem nőileg, a lesifotók láttán.
Ezután Elan kicsomagolt egy flamingó színű melltartót, a hozzá illő, tragikomikus selyembugyogóval.
- Pontos a méret? - kérdezte, rám sandítva.
- Nem tudom, sose volt melltartóm. Ilyen szabású és terjedelmű, sarkköri gatyót pedig gyerekkorom legzordabb telén viseltem utoljára, szülői kényszerítésre.
- Nem érdekli a te ízlésed - mutatott rá Symour. - Van sajátja.
Elan előbontogatott fél pár bazsarózsaszín lakkcipőt.
- Most ez egy perverz Hamupipőke-történet, vagy az ipse félreszámolta Navia lábait?! - dünnyögte.
A következő selyempapír bugyolában meglelte a cipő párját. Tenyerére állította a félmagas sarkú, förtelmes modellt, és hamletesen elmerengett fölötte.
- Még egyik csajomnak sem akartam csukát venni, de ha valami véletlen folytán megtenném, hát az biztos, hogy nem ilyen ósdi fazont választanék. Divatban volt ez valaha?
Vállat vontam.
- Valami azt súgja, hogy azért tette tönkre a gardróbban lelt topánomat, mert a tűsaroktól felettébb beidegesedik.
- Tovább ások - mondta Elan. - Lefogadom, hogy erényövet is találok.
Nem nyert. Fél köbméternyi, bélelésre szolgáló papírgombócot hozott felszínre. A doboz fenekén újabb felmosórongyszürke borítékot talált, további fotókkal.
Az egyiken Symour lépdelt egy babérsövényes kerítés felé. A másikon sudár asszony nyújtózott, az ablakpárkányról alápatakzó kéklila petúniákat öntözve. A következőn ugyanazon, kortalannak tetsző asszony ült a kerti asztalnál, hibátlan alakúan, petúnialila bikiniben, és önfeledten nevetett. Magas, karcsú férfi állt mellette, a tenyerén egyensúlyozó, felborzolt szőrű, tériszonyodó kölyökmacskát becézgetve. Aztán egy újabb fotón ezen impozáns megjelenésű, őszes hajú férfi sietett a babérsövényben eldugott kapuhoz.
- A szüleid? - kérdezte Dirk.
Symour némán bólintott. Arcizmai csaknem görcsbe feszültek. Zsebre vágta ökölbe szoruló kezét, és elfordult tőlünk, hogy ne lássuk dühét.
Leültem a fűre Elan mellé.
- Elhozta az aktát?
- Nem, még nem végeztem vele. Pedig már betéve tudom.
- Ha jól emlékszem, egy-két héttel a zaklatások kezdete előtt utcai rablótámadás érte Ionát. Ekkor ő feljelentést tett a rendőrségen. Ezt azért találom érdekesnek, mert amikor eltűnt otthonról, előtte senkivel sem beszélt meg találkát, legalábbis telefonon, távozásáról nem értesítette a lépéseit figyelemmel kísérő zsarukat. Kinek nyitott ajtót? Kivel ment el gyanútlanul?
- Ez bennem is felmerült. Két zsaru foglalkozott Ziller rablási feljelentésével. Egyikük három évvel ezelőtt utcai tűzharcban halt meg, a másik már régen nyugalmazott és kripli. Melléfogott, Navia. Még egy rendőrt nem tud megbuktatni.
- Rajongok a zsarukért, Dirk. Megkereste a kriplit? Beszélt vele?
- Arról például, hogy tegnap estére igazoljon alibit?
- Henye élceit tartogassa a letartóztatás utánra, oké!? Arról tépem a számat, hogy azon az éjszakán, midőn Iona a rendőrségre toppant az őt ért atrocitáson felháborodva, kiválthatta ott valakinek az érdeklődését. Valakiét, aki ott volt, akár portásként, takarítóként, halottkémként, tudom is én! A fickó megpillantotta, megvágyta és utóbb zaklatni kezdte őt. Csakis bennfentes tudhatott a telefonlehallgatásról, Iona rendszeres bejelentkezéseiről az ügyével foglalkozó szimatoknál. Õ férhetett egyenruhához, vagy jelvényhez, hogy azután elcsalhassa otthonról a nőt.
- Zsaru létemre mondom, nem hangzik ostobán, amit Navia forszíroz - közölte Symour. Törökülésbe ereszkedett mellettünk a frissen vágott, illatos füvön.
- Jól van, holnap elmegyek a kriplihez, és megkérem, próbáljon visszaemlékezni a köszvényes, hipertóniás szervezetével egy tíz év előtti, számára tök szimpla ridikül-rablási ügyben tett feljelentésre - morogta Dirk.
- Az idős korú, nyugalmazott emberek nagyon szívesen emlékezgetnek a régvolt időkre - sóhajtottam. - Mielőtt megkérdezné, hogy na és az én esetemben miként jön ide a bennfentes, hadd hívjam fel a figyelmét valamire: az Idült kilátásba helyezte Symour megölését, ám ez ügyben a fotózáson kívül eleddig egyetlen lépést sem tett. Mintha tudna Philroy-ról, és tőle remélné a hathatós megoldást. Nem hívott telefonon, mióta maga meglengette előttem a vonalfürkészési engedélyt. Velem tegnap, idő előtt próbálkozott, amikor még nem voltak birtokomban a jegyajándék ezen újabb elemei. Hajlandó lett volna letenni a csomagküldési játékáról, ha elkapott volna, mert arról is tud, milyen veszélyes mostanában errefelé csellengeni. Gyanúm szerint azért, mert tudja, ismétlem: tudja, hogy Symour ellenében nincsenek esélyei. Merészen kijelentem: ismeri Symour képességeit. Az én háborgatásom azután vette kezdetét, hogy betettem a lábamat a Yardra. Már első alkalommal kábé száz emberrel találkoztam, ez a szám azóta jócskán növekedett.
- Én mondom, Philroy műveli ezt magával! - rikoltott Elan. - Õ az Idült! De ezt már említettem! Csak akkor leintett.
- Claude Philroy azon agyféltekéjének helyén, amellyel ilyesmit kieszelhetne, egy pár használt zokni és néhány üres töltényhüvely van - szögeztem le. - Úgy is mondhatnám: ő egy pszichopatoid tahó. Az Idült klasszisokkal intelligensebb nála!
- A végén még beleszeret?! - meredt rám Dirk. - Jól teszi, a palinak pontosan ez a célja!
- Nem bánnám, ha esetleg kizárhatnánk a csevegésből az én érzelmi életemet, és a tárgyhoz tapadnánk.
- Tapadjunk - bólintott. - A pasas a péntek éjjeli kergetőzésből ismeri Symour képességeit. Ha előbb sejtette volna, kicsoda ő, nem kezdett volna a kertben sompolyogni.
- Péntek éjjel semmi mást nem akart, csupán kukkolni és hallgatózni. Nem számított a fűrészbaknál lévő csapdára.
Elan a fejét ingatta.
- Nem győzött meg. De azért holnap beszélek a kriplivel, nehogy felületességgel vádoljon. Gyanakodhatna egyébként a szomszédjára, Sven Parlanre is. Õ is nyugodtan találkozhatott Iona Zillerrel tíz évvel ezelőtt.
- Nem tudom ránézésre megítélni, ki az Idült. De azt többé-kevésbé magabiztosan kijelenthetem, ki nem az. Svennek ehhez semmi köze. Szerintem a kerítésen talált vérminta alapján máris kizárhatja őt.
- Nos, nem zárhatom ki. A labor még nem végezte el a teljes körű vizsgálatot. Per pillanat mindössze annyit tudunk, hogy a fickó vércsoportja A Rh pozitív. És legyen nyugodt, utánanéztem a számításba jöhető személyeknek a doktoruknál. Fabio Addams és Sven Parlan vércsoportja A Rh pozitív.
- Ez a leggyakrabban előforduló vércsoport-kombináció.
- DNS-vizsgálatra csupán akkor keríthetek sort, ha konkrét gyanúsítottal tudok előállni.
- Önként jelentkezem - közölte Symour. - Az említett vércsoporthoz tartozom.
- Te menj a fenébe! - morrant Dirk. - Se Addamsnek, se Parlannek nincs betonbiztos alibije péntek éjszakára. Előző azt állítja, hogy egész éjjel a számítógépe előtt ült a tojásain, mint egy tyúkapó, ám erre nézvést tanúja nincs. Utóbbi aznap este összetűzött a feleségével, és elkeseredésében bárról bárra szólózott, legalábbis ezt állítja. Na?
- És tegnap estére van alibijük?
- Még nem értem rá ezzel foglalkozni, mivel Philroy-t is keresgélnem kell. Minden fejleményről köteles vagyok tájékoztatni a levegőben lógó botránytól vacogó Tristanót. Az összes tököm tele van az egésszel. Se éjjelem, se nappalom maga miatt, Navia. Elvihetem a csomagot, vagy megtartja?
Kényszeredett kacajt hallattam. Erről eszembe jutott valami.
- Philroy meglepett egy precízen fogalmazott üzenettel. Meghallgathatja, Dirk.
- Jó - bólintott. - Épp ideje, hogy feloszlassuk ezt a bizarr pikniket az ajándékdoboza körül. És egy teát is elfogadnék, bármennyire utálom. Ja, még meg se köszöntem a kegyét! Arra célzok, hogy végre a keresztnevemen szólít, miközben a fullánkját forgatja bennem. Ne is legyen kedvesebb hozzám, nem szolgáltam rá! A nap huszonnégy órájából mindössze harmincat töltök el ügyeinek bogozgatásával. Éjjel-nappal telefonkészültségben vagyok, hogy minden információ azonnal megtaláljon. A technikusok és a szerológusok körében közutálatnak örvendek, mert rögvestre kérem a vizsgálatokat. Hovatovább a labormunkát is személyesen fogom végezni...
- Maga egy multizsaru, Dirk - leheltem.
- Dirk, Dirk - fuvolázta a vállamon ülő beó. - Hülye zsaruk! Lépésben mentem, nem százzal! Sőt! Toltam a kocsit, amikor levettek gyorshajtásért!
- Mondja meg a szaros bestiájának, hogy semmi közöm a közlekedési bírságaihoz! - förmedt rám Elan, térdepléséből felemelkedőfélben. Félúton megdermedt, és úgy maradt, kecses fittnesz-pózban. - Micsoda?! Ez az állat összefüggően beszél?!
- Nagyon intelligens elme, pedig a távollétemben álló nap rádiót hallgat. Sajnos, tévézni is szokott, ért a távkapcsolóhoz. Amikor a zsarukról fecseg, exférjem nézeteit visszhangozza.
- Jay! - rikkantott Clochard. - Miért nem jössz be?
Körülnéztünk. A rajtakapott serdülő a kerítés külső oldalán ácsorgott, az olasz ciprus és a mellette viruló táskavirágcserje fedezékében.
- Marha jó! - nyögte Elan, immár egyenesen állva. - Beszélő őrkutya! Veszek egy ilyet.
Jay szó nélkül elsurrant.
Észbe véstem, hogy még ma beszélnem kell vele, mivel a jelek szerint meglehetőst problémás időszakot él át.
A házba siettünk.
Symour és Elan felkereste az üzenetrögzítőt.
A konyhába léptem, és megtöltöttem a vízforraló kannát. A vízcsobogás mellett is tisztán hallottam a géppisztolysorozattal aláfestett hisztérikus röhögést.
Azután kipréseltem néhány narancs nedvét.
A társaságomba toppanó Elan visszautasította a nektárkínálást.
- Kóla nincs? Maga tényleg kolibri-étrenden tengődik? Honnan a fenéből veszi az erőt, hogy egyáltalán fel tudjon ülni a biciklijére?
- Az étrendemről akar fecserészni?
Dirk elvetette magát az egyik széken, szétnyitotta mellkasán az avarbarna inget, megcsörgette medáljait, mutatóujja körmével végigpöcögtette fülbevalóit, azután a szeme elé emelte a kezét, és a gyűrűire gyönyörödött.
- Miért ne? - sóhajtott ékszerleltározás közben. - Teát főz, nemde!? Addig talán lazíthatnánk. Már Symourt is számosszor faggattam arról, miként bírja el a fegyvert, ha nem visz húst a szervezetébe!? Fehérjebevitel nélkül nem lehet energiához jutni!
- Most valahogy nehezen tudnék ráhangolódni a dietetikai témára - mondtam. - Kismillió fehérjeforrás létezik a húsokon kívül. Ugye, maga ismeri a tavaszi fáradtság fogalmát!?
- Hajjaj! Egész évben érzem is! - bólintott.
Felkapta az asztalon álló kerámia szalvétatartót, és megpróbálta azt alakváltoztatásra bírni. Szenvedett, ha nem gyűrmölhetett valamit.
- Én viszont nem ismerem - szólott Symour, félbehagyva a narancslé kortyolását. - Egy rakás testi-lelki nyomorúságtól megkímél a kolibri-menü.
Elan elé állítottam a jáde-gömbös díszdobozt, és elvettem tőle a tűrőképessége végső határához jutott szalvétatartót. Rám pillantott, tenyerébe zárta az egyik golyót, és megpróbálta összeroppantani azt.
- Nagyon érdekes, amit mondtok - nézett Symourra. - Ettől függetlenül utálom a zöldségeket. Gyümölcsöt legfeljebb egy kiadós lakoma végén nyomok magamba. Nem tudok biciklizni, nem is vágyom rá, hogy megtanuljak. Gondoltam sportolásra, de azt sem bírnám összeegyeztetni kényelemkedvelő hajlamaimmal. Haloványan sem pedzem, mire jó az egész.
Kibögréztem a teavizet. A felszálló gőzpárát érzékelvén Clochard vigyázz, forrót kiáltva ellebbent a vállamról, és átnyergelt Symourra.
- Nem akarom meggyőzni. Magától kell elhatározásra jutnia - feleltem. - Ha egy napon netán úgy döntene, hogy szeretné jobban megismerni a saját szervezetét...
- Pertuban vagyunk - vigyorgott, ágyékába markolva.
- A szervezete akkor is jóval több, mint egy árva farok, ha maga nem óhajt tudomást venni róla. Ráérő idejében ismerkedjen meg vele: csodállani fogja. És ha ezt követően néhány szokásán változtatna, csakhamar meglepődne a felfedezéstől, miszerint egyre jobban érzi magát. Esetleg arra is gondolhat, hogy nem csupán akkor gondoskodik az öregkoráról, midőn pontosan fizeti a nyugdíjbiztosítását, hanem minden egyes étkezés, bárminemű sportolás közepette. Ma már említettem valakinek: nem kell kriplivé korosodni. Mindenki a saját köszvényének, hipertóniájának, húgyvérűségének kovácsa.
Elan az asztalra dobta a roppantgatásnak derűsen ellenálló jáde-golyót. Felkapta a vendégeknek fenntartott cukorszórót, és meglengette az elé állított bögre fölött, ám mert a cukor nem elég bőségesen ömlött, előbb megkopogtatta, majd meglazította a tetőt.
A következő lendítésnél a kupak magától értetődően a teájába zuhant. Két ujjal kihalászta azt a szilkéből, leszopogatta, és visszacsavarta a tartóra. Ezután két korttyal lenyelte a lávaforró szirupot, majd kidugott nyelvvel pihegett egy keveset.
Közben szánakozón meredt rám tűzzománckék szemével.
Ekkor eszméltem: ma egyszer sem lobbantotta be fáklyanézését, és mindjárt azt is tudtam, hogy soha többé nem fogja megtenni, hála Symournak.
- Halálosan nehezemre esne félnyers borsószemeket lenyomkodni a torkomon, még a felhőtlen öregkoromra gondolgatván is. Bár, ha megesküdne, hogy a reform-életmód holtig tartó, bombasztikus potenciával kecsegtet, mégiscsak fontolóra venném a dolgot.
- Nem szándékszom megtéríteni, Dirk. Nem vagyok fittnesz-hívő, se tápreform-missziós. Úgy élek, ahogy nekem jó, önkéntes választásból. Mindenki azt tesz a saját életével, amit nem átall. Válaszoltam a kérdéseire. Emiatt semminő kötelezettsége nem keletkezett, megnyugodhat. Ami pedig a sokat csillogtatott, bombasztikus potenciáját illeti: nos, arra már ma sem mernék fogadást kötni.
- Nem?! - nyögte, hirtelen felegyenesedve a széken, csattanósan összezárva combjait. Megint kézbe ragadta a jáde golyót. - Aztán honnan veszi, hogy valami bajom van?
Symour megreszelgette a torkát.
- Magatokra hagylak benneteket a potencia-bántalmaitokkal. Kicsomagolom a bazáromat.
Távozási szándékát érzékelve, Clochard áttette székhelyét a vállamra. Úgy vélekedett, hogy velem maradván több alkalma nyílhat a tanulásra, mint ha bazárt pakolászna a tapintatos Symourral.
Elan mereven nézett.
Vállat vontam.
- Nem akartam megbántani, Dirk.
- Márpedig bántóan az elevenembe talált. Van egy-két nyomasztó gondom, kétségtelen. Eléggé riasztó, hogy ezt észre is vette, holott azon fáradozom, hogy életválságom másoknak ne szúrjon szemet. Sőt: lehetőleg nekem se. Most kábé olyan pőrének érzem magam, mint a röntgenen. Én is tanultam pszichológiát, ha nem is azon a szinten, mint maga, de efféle következtetések levonására nem lettem tőle alkalmas.
- Következtetéseimnek semmi közük a tanulmányaimhoz. Női intuició.
- Csessze meg a női intuicióját! Most mi legyen? Kibillentett a figurámból, mely szerint itt a szuperzsaru és -férfi, bátran rábízhatja magát, a hepi end eleve garantált.
- Biztosan van valaki e szerep mögött, és nagyon szeretne már előjönni a takarásból, hogy megmutassa valódi önmagát.
- Nagyszerű hülyeséget mondott! Álljak elő azzal, hogy a korábbi benyomások felejthetőek: nincs fölényesen magabiztos, sármos, holt eredeti Dirk Elan!? Helyette tessék szíves azt a szánalmas, görcsös, félig-meddig magatehetetlen fickócskát szeretni, aki igazából vagyok!? Rohadt jó napom van ma! Reggel nekem jött egy pofa, vagy én mentem neki, a franc tudja! Ugrott a kocsim eleje! Mostanig nem bírtam prezentálni Philroy-t és a másikat, ha egyáltalán van másik! Ettől csüggedten legalább a férfiúi bájosságommal próbálom tartani magában a belém vetett hitet, erre bicepszből leleplez, mint hencegőt! Óriási! Van itt padlás? Adja ide a kulcsát, meg egy tekercs ruhaszárító kötelet! Muszáj felkötnöm magamat! Majd ha hülye leszek! Inkább megkérem Symourt a gyengéd baráti szívességre: ugyan, loccsintsa már szét az agyamat a stukkerével!
- Engem is megkérhet, tűrhetően bánok a fegyverrel.
- Köszi, ez is a terápia része!? De kedves, tényleg, miért halogatnánk tovább!? Mit gondol, hová lövessek? Szív? Nyúltagy? Homloklebeny? Vagy bízzam magára a választást? Mimen kívánna meglőni?
- Adjon magának pár nap gondolkodási időt, Dirk. Tűnődjön el azon, milyen is szeretne lenni valójában, és döntse el, kellőleg erős-e ahhoz, hogy olyanná is váljék. Persze, sokkal nehezebb megengedni saját lényünknek, hogy kibonthassa valamilyenségét, mint az arcunk elé tartani egy karneváli maszkot, és azzal bohóckodni. Ha nem boldogul, újra megbeszélhetjük.
- Jézusom! - nyögte, egymás után háromszor hátrahajítva a homlokába törekvő tincseket, majd öt ujjal is besegítve. - Hát ez pazar! Kéri a mobilomat? Felhívhatná a főnökömet, hogy vegye el tőlem az ügyet, és adja át nálam rátermettebbnek, mert többé nem képes bízni bennem. Még jobb, ha mindjárt Tristanóhoz fordul! Mi több, akkor volt a legeszesebb, amikor az elején kijelentette, hogy nincs szüksége zsarusegítségre!
- Már nem akarja valóra váltani azon ifjú nyomozó álmát, aki eltökélte, hogy megfejti a Ziller-ügyet?
- De, nagyon is akarom! Talán túlsággal is.
- Hát akkor? Simítsa le a farktollait, és ha felhagy a parádézással, mindjárt több energiája marad a lényeges dolgokra. Ami az autós koccanását illeti, fogja fel intelemként. Ilyesmi általában akkor következik be az ember életében, ha elhanyagolja az időnkénti elmélyülést. Vegye olybá, hogy figyelmeztetést kapott.
- A horoszkópomat nem akarná megnézni?! - meredt rám.
- Miért ne? Ha kigondolkozta magát, és még mindig bizonytalan valamiben, szívesen kiböngészem, mitől óvnák és merrefelé kísérnék a csillagai.
- Oké, lehet, hogy szaván fogom. Kösz a teát. A cukor remek volt. Holnap beszélek a nyugállományú zsaruval. Hívjuk egymást!
Kikísértem Elant, sejtvén, hogy hamarosan problémája támad az indulással.
Miután tűvé tette és kiforgatta a zsebeit, szilajul oldalba rúgta a lábánál álló ajándékdobozt.
- A kocsikulcsát keresi? - érdeklődtem.
- Azt, de ha a padláskulcs és a kötélcsomó kéznél van, mégis inkább azt választom! - dühöngött.
- Ledobta a fűre, amikor megérkezett.
- Én? A fűre? A slusszkulcsomat?
Bólintgattam.
Három perccel később Dirk Elan pázsitzöld nadrágtérdekkel, hóna alatt az Idült küldeményével, saját csotrogányán távozott.
Megjelenés éve: 2009
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(első kiadás)
- Kis Puszi! Jössz segíteni? - kérdezte Dilinkó.
- Francokat! Nem vagyok rabszolga!
- Mi inkább művelődünk. Hoztam néhány társasági lapot - tudatta hűvösen Vahina. Lehuppant a szabad pamlagra egy halom pletykamagazinnal, és elmerült az egyikben.
Geneva a karácsonyfához közelebbi fotelba telepedett. Felhúzta lábait, eligazgatta szoknyáját, a telefonját babrálta.
- Ömlenek a karácsonyi üzenetek, versek - újságolta. - A barátnőim mind azt sürgönyözték, hogy vigyázzak az alakomra, mert aztán megnézhetem a problémás helyeimet.
- Hol vannak problémás helyeid? - csodálkozott Imogen. - Prímán tartod magad!
- Na persze, ruhában könnyű jól kinézni! De látnál anélkül! Megmondom én neked, hol vannak a problémás helyeim! Hát például a tükör előtt. Mihelyt odalépek, menten észreveszem, hogy hoppá, itt egy narancsbőr, ott egy hurka, amott egy ránc vagy két ödéma. Aztán a kád is problémás hely, amikor belefekszem, és kiszorítom a vizet.
- Jaj, anya, valamennyi vízkiszorítás mindenkinél normális, már Arkhimédész megmondta! - szólt Aetna, koszorúdíszt akasztva a karácsonyfa egyik ágára.
A mellette nyújtózkodó Rosco éppen egy Uly-fejes üveggömböt rakott a magasba.
Bökkenő a Boldogult portréjával ékített sztaniolba burkolt pralinékat aggatta a tűlevelűre, olykor bekapott egyet-egyet.
Bridge a csúcsdíszt próbálta a legfelső ágra illeszteni. Széke megbillent.
Hudson megtartotta társát, míg az a fa tetejére tűzte a fekete ruhás, gyászfátylas, aranyszárnyú angyalt.
- Bármit mondjon is Arkhimédész, a kád akkor is problémás hely! - szögezte le Geneva. - Elterülsz benne, aztán szörnyülködve nézed, ahogy a víz ide-oda himbálja a melleidet, mint a bójákat. Bármennyit súlyzózol, MP-ben a mellszöveted elsorvad, hiszen már alig termelsz ösztrogént. A víz alatti részeid hullaszínűnek látszanak, a térded ráncos, holott naponta kétszer bekened! Problémás hely továbbá a gardróbod. Amikor a húsz évvel ezelőtti ruhádért nyúlnál, és mégse teszed, mivel abban már komikusan festenél. Felvennéd a tűsarkú cipőt, csakhogy elég lenne egy rossz lépés a lábtöréshez, mert a bokádat oszteoporózis porlasztja…
- Jaj, anya! - nyögte Aetna. Nagynénje által készített lovas-figurát tartott a kezében. A paripa nyergében ülő, nagykalapos, köpcös cowboyt Valdus ihlette.
- Ezek tények! - szögezte le az anyja. - Most igazán nem panaszkodhatsz, hogy tabusítanék! Problémás hely továbbá a konditerem, mert körülötted majdnem mindenki fiatal, feszes és könnyen kap levegőt ugrálás közben! Annál is problémásabb, mert úgy érzed, még tegnap is ultrafitt voltál és gumilabdaként pattogó. Problémás hely az ágyad is, amelyben egyedül alszol, és szerinted ez abszolút normális, nem úgy, mint az, ha eszedbe jut, hogy ebben a melodrámai korban is lehetnél szerelmes, pláne szexelhetnél! Ettől egyszerűen kiráz a hideg, még az ágyból is!
- Drágám, szedjél Prozacot! - tanácsolta Uly Özvegye. - Nekem sose voltak ilyen nyűgeim.
- Édesem, ezek olyan értelmiségi-nő-gondok szerintem - vélekedett Valdus. - Túl sok időd van azon agyalni, mi zajlik a szervezetedben.
- Ezt éppen te mondod, bátyus?! Te folyton a szervezeted rezdüléseit kémleled!
- Én betegségek után kémlelek benne, pusztán éberségből! Amiről te jajongsz, az viszont normális és természetes! Mindenkivel megesik, aki megéri. Így fogd fel. Még rengeteg időd van a halálig. Már nem lógnak rajtad a kölykök, férj se szívja a véredet. Szabad vagy.
- És mihez kezdjek az átkozott szabadságommal?! Megmondanád?
- Akarsz bungee jumping bérletet karácsonyra? Vízbelógással? - kérdezte Aetna. - Vagy például megtanulhatnál helikoptert vezetni. Sőt: mit szólnál a paplanernyőzéshez? Felfedezhetnéd a Keleti-sarkot. Vagy a Nyugatit. Sajnos a többit réges-rég felfedezték előled. De ezek legalább nem olyan hideg sarkok.
- Ha mégis elmarad a sarkkutató expedíció, kidolgozhatna egy jégen járási módszert. Az most roppant jól jönne - ajánlotta Hudson.
Imogen a fejéhez kapott.
- Jaj, most jut eszembe Drága Ulym téli traktora! Kipróbálod, Geneva? Téphetnél vele a jégmezőn, mint a hétördög!
Rosco lecsapott:
- Az a traktor elmegy a jégen?
- Szöges gumikkal?! Még szép! Életem Napsugara konstruálta, télen mindig azzal megyünk az erdőbe vadat etetni, fát gyűjteni. Drága Ulym még a befagyott tóra is ráment vele! Imádott férfi lenni! Egyszer sajnos be is szakadt alatta a jég, de persze kimászott. A trakit meg olvadás után mentette ki a vízből. Egyébként hugicám, ha annyira unatkozol, a szélkakast is beolajozhatnád a tetőn. Egy százasba, hogy befagyott! A vadetetőbe is vihetnél szénát, kukoricát.
- Ki mondta nektek, hogy retardáltra unom magam? - érdeklődött a menopauzás.
- Te magad. Talán nem tetszenek a tippjeink?
- De hát nekem van munkám, felelősségteljes...
Aetna közbeszólt:
- Erről akartalak kérdezni. Életmód-magazint vezetsz egy országos tévében. Te adsz tanácsokat több millió embernek. Például a menopauzájukat illetően.
- Miért kell ezt kimondani? Legyen elég az MP! Ami a munkámat illeti, belefásultam, mint a Mikulás. Hiába vagyok a műsorom szerkesztője is, valójában a producer mondja meg, mi legyen a téma, mégpedig aszerint, melyik wellnesshotel, termálfürdő, kencegyáros, cucctervező, filmes, könyves, satöbbis fizet a reklámozásért. Habár a csatorna vezetői esküsznek rá, hogy a nézőkért élnek, igazából nem a nézői igények alakítják a műsort, hanem az eladásiak. Ez ám az abszurd, nem a békehadtest! Az MP nem bomba üzlet, a kozmetikai cégek tizenkét éves modellekkel reklámozzák ránctalanító szereiket, hiszen egy magamkorú nőt korongecsettel is hiába mázolnának velük. A gyógyszeripar sem ugrott rá az MP-ben rejlő lehetőségre. Nos, igyekszem hiteles dokikat megszólaltatni a műsoromban, ám a kulisszák mögött élet-halál harc folyik, engem is ezerfelől mószerolnak, habár a torokfeltépős küzdelmet nem tekintem egészséges versenynek. A tévézés véletlenül sem a tájékoztatásról, csakis a vásároltatásról szól. Ami Nagy Puszi /társasági lap/jait illeti, azok bizonyos csatornák műsorait, önkreált celebjeit sulykolják az agyakba, és vicces módon még az olvasók fizetnek a nekik szóló reklámért.
Vahina felnézett a lapozgatásból:
- Ha annyira nem bírod a Szexbabást, miért nevezel Nagy Puszinak, mint ő? Továbbá nem kéne fikázni a magazinomat, ugyanis abból művelődöm és informálódom!
- Le se tagadhatnád. Ennyit a sajtó magasztos világáról - legyintett Geneva.
- Miért nem szóltál, hogy orvosságra van szükséged? - kérdezte Imogen. - Ne is törődj a gyógyszeriparral! Drága Uly jól mondta: az a méregkeverők gyülekezőhelye! Fűben, fában orvosság, ez legyen a mottód! Reggel felhozom neked a pincéből Uly Papa Füveskönyvét, abban megtalálod bajaid ellenszerét.
- Te most humorizálsz velem? Uly Papa honnan hallott volna az MP-sújtott nők kínjairól, ha te simán átestél rajta? Miért kutyult volna bőrhersegés elleni szert, példának okáért? Tudniillik az ösztrogénszint csökkenése az egykor selymes bőrt smirglisre szárítja. Na, erre mit főzött Uly?
- Nem tudom pontosan, de van valamije. A korosztályod-béliek mindig is nagyon vitték tőle. Manapság is sokan keresik a főzeteit, ám úgy döntöttem, nem adogatom el Drága Ulym páratlan hagyatékát.
Valdus felélénkült:
- Te megőrizted a sógor kutyulékait? Bocsánat, ez hülye kérdés volt. Nos, emlékszem egy esetre: sok évvel ezelőtt egy házaspár vett tőle ezt-azt. Otthon aztán összekeverték a szereket. A férj csontig megkopaszodott, az asszony lába és vénuszdombja pedig oly bozontos lett, mint Micimackó. Van még a jóféle fürtösítőből? Mostanában mintha gyérülne a tollam.
Geneva fivére csigás hajkoronájára meredt, és elhúzta a száját:
- Ezzel még a hímoroszlánt is lebőgethetnéd. Na de itt vagyok én! A rohadalom MP idézi elő a nők kopaszodását. Fő a prevenció! Tehát a kutyulék az enyém!
- Ej, gyerekek, nem kell összeveszni! - nevetett Boldogultné. - Ha netán nincs elegendő hajsűrítő a lenti stelázsin, akkor készítünk néhány adaggal Uly Papa Füveskönyvéből! Aetna drágám, szerintem a te bajodra is akad ott orvosság.
A lány meghökkent:
- Mi bajom van, Imogen?
- Oly tanácstalannak látlak, kicsikém!
- És a kutyuléktól tanácsos lesz? - firtatta Hudson.
Uly Özvegye elkomorult.
- Elég volt a kutyulékozásból! Tituláljuk főzetnek, párlatnak vagy gyógyírnak Éltető Napsugaram alkotásait! Világos, hogy Aetna a /Tétova Aráknak/ nevezett készítményre szorul!
A férfi vállat vont.
- Igyon belőle, ha nem áll le tőle a veséje.
- Miért állna le?
- Több efféle üggyel találkoztam a praxisban. Mindannyiszor azért hívtak zsarut, mert a háziszer-használónak leállt a veséje, májkómába esett, megvakult vagy kipukkant a nyelőcsöve.
Az özvegy megvetően legyintett:
- Városi puhányok!
Aetna az anyjára nézett:
- A puhányról jut eszembe! Miért mondtad, hogy a mammográfián kifogásolták a fájdalomtűrésedet?
- Szóvá tettem, hogy a vizsgálathoz az amúgy gömbölyded szervet papírvékonyra lapítják két üveglemez között, amelyeken hemzsegnek az előttem röntgenezett nők százezreinek bacilusai, és a jéghideg üveglapokat még rá is satuzzák a védtelen mellemre! Tudd meg, az orgazmus kellemesebb! Csak hát! Ha egy bizonyos életkor fölött problémázol valamin, vagy egyszerűen csak analizálsz egy témát, menten hisztérikának nyilvánítanak.
- Beszélhetnél erről a műsorodban. Lehetne változtatni az emberek felfogásán. Sokan csak azért viselkednek faragatlanul, mert nem ismernek vagy nem értenek helyzeteket, dolgokat.
- Ó, és még hányféle okból! Számosszor csevegtem erről a műsorom pszichológusaival. A nőbúvároktól tudtam meg halálpontosan, mire számítsak MP-műfajban. Némelyikük hormonpótlást ajánlott, a többiek úgy vélték, azzal csak egy csomó komplikációt zúdítanék magamra.
- Szerintem igenis be kéne pasiznod - jegyezte meg Valdus, fanyar vigyorral kortyolgatva sherryjét. - Lenne kivel kártyázni, masszírozhatnátok egymást, mehetnének állatkertbe, fürdőbe, elnyomhatnád az ipsét.
- Mi az? Te valami /Tökéletes élet a menopauzában/ című brosúra volnál? Kiüt a guta tőled!
- Üssön ki! - vont vállat fivére. - Okos szóra úgyse hallgatsz.
- Te viszont hallgass ide, bátyus! A prosztatológussal is cseréltem eszmét! Jársz te évente dülmirigyszűrésre?!
Agonius felkacagott:
- Évente?! Úgyszólván naponta szűretem a dülmirigyemet! Azt hiszed, felkészületlen vagyok? Nekem akarsz újat mondani bármilyen betegségről? Még női bajban is lepipállak! Nekem már petefészek-gyulladásom is volt!
Megjelenés éve: 2009
Műfaj: Vis Major történetek
(második kiadás)
Vegyük át az elejétől. Tragédiám karácsonytájt kezdődött. Kedvelt társnőmmel egy gengszter-leszámolósdi kellős közepében találtuk magunkat, sapka, sál és lőhatlan cucc nélkül. Természetesen az én ötletem volt, hogy arrafelé járdogáljunk. A csínytevő fiúk - csekély segédletünkkel - szépen el is irtogatták egymást. Bár ezenközben volt néhány lávaforró helyzet, mégis úgy tetszett, épségben hazatérhetünk, körbeállni a fenyőfát.
Ám végül másként fordult sorsunk. Sajnálatosan azt tévedtem, hogy túljutottunk a végkifejleten. Ekkor egy felületesen megboldogult hulla megpróbált hátba lőni.
A köztörvényes alantas szándékát észlelvén Kyra felmérte, hogy ő viszont épp fegyvertelen. Bölcsebb ötlete nem lévén, magától értetődően vetődött közénk. Egyszerűen felfogta a nekem szánt golyót.
Mindez millimásodpercek alatt történt. Amint észleltem a váratlan lőzajt, stukkert ragadtam. Pördületből az örök alvilágba küldtem az orvlövészt.
Hanem ekkorra Kyra meglehetőst élettelenül feküdt a korábbi kézigránát-robbanás következtében nyákossá lett padlón. A kiontott mindenfélék még iszonytatóbbá tételéhez tulajdon - bőven patakzó - vérével járult hozzá.
Amikor utóbb azt firtatta, mit éreztem ama pillanatban, jelentőségteljesen ránéztem, s ilyképpen megválaszoltnak tekintettem kérdését.
A jelentőségteljes ránézés a következőt tudatta vele: mindörök szerelmem, ahogy ott hevertél, háromnegyed-részt holtan, kis híján megszakadt a szívem. Vörösség, majd feketeség kavargott kopo-nyámban. Olyféle zsigeri fájdalom facsargatott, aminőt kínzócölöpön, de szadista pribékek markában sem érezhetnék. Rettegtem, hogy elveszítlek. Inkább százszor meghalnék, semhogy egyszer túléljelek.
Nagyjából ezt közölte súlyosnak szánt pillantásom. Szám, nyelvem hallgatott.
A következő információt sem adtam tudtára: az a kínhalál-szerű pánikérzület azóta se múlt el, alig is csillapult, csupáncsak félreállt. Behúzódott egy ajtó mögé, s szuggesztíven érezteti jelenlétét. Amióta ott van, felhőkarcolónyi méretekben nőtt a becsed, Kyra Emett! Holott eddig sem múló románcként tartottalak számon! Hanem!
Nos. Letális alkalmakkor Bebermeyer, a kínai tetkómester jelenti számomra a royal flusht. Megsaccolni se tudom, hányszor rántott vissza az enyészetből. Valahányszor megmentette az életemet, de könnyebb malőrök esetén is, rám varrt egy-egy ábrát, figurát. Ilyenformán mostanra elég-gé firkássá váltam. Szeretem a sebhelyeim hegeit elfedő, fantáziaszép sárkányokat, lovakat, egyéb jelképeket. Túl azon, hogy érzékszerveimet gyönyörködtetik, más fontos dolgokról - élet, halál, képzelet - is mesélnek.
Mindezeken fölül - önnön szavával: - érzékítően hatnak Kyrára. Így aztán, mákomra, nem kell folyton ibolyát, mimózát tépdesnem, lodzsa alatt kintornáznom. Elegendő, ha megvillantom a férfias köldökömet, acélos vállamat ékesítő tetovációt, és nemcsak a közelben lévő hűtőmágnesek ugrálnak rám, de még nőm is a karomba alél. Az együtt töltött dolgos napok emlékére rajta is elszaporodtak a legendabéli figurák. Ráadásképpen csodaszép szavú haiku díszlik a csípőjén:
s ha addig élek
is: inkább engem hagyj el,
mint magad, Kedves!
Tehát első reakcióm az volt, hogy felnyalábolom testét az iszamóból, és Bebermeyerhez száguldok vele. Ám azt is tudtam, hogy végzetesen kivérzetném, mire odaérnénk.
Amint mindez végignyargalt az elmémen, térdeim megroggyantak a rettenettől. Az öldöklő események eddélig csupán jézusomozni képes, egyetlen ártatlan résztvevője, a túsz mentődoktor, a számára köznapi helyzet, vagyis a haldokolni látszó Kyra láttán észbe kapott, s menten kitört belőle a gyógyító düh. A másik szobában felhalmozott életmentő szerek segítségével visszakanülözte őt az elevenek - bár egyelőre inkább az élőholtak - világába.
Máig valamiféle fájdalmas, bíboras ködön át látom az akkor történteket. Alighanem élénkebben agonizáltam, mint hasba lőtt pajzsom és szerelmem.
Azután jött a kórház és a hosszas kóma.
Az egész akcióbrigád a pittyegőkkel körberakott, dúsan becsövezett betegágy mellett szorongott. Még újdonsült főnökünk, VIP is ott posztolt. Néhány napig egyikük sem volt hajlandó elmozdulni az intenzívről, holott lépten-nyomon hazaküldözgettem őket a karácsonyfájukhoz.
Meglehet, jelenlétük nem csupán a fakósápadt-moccanatlan, az "élet avagy halál?" választáson hezitáló Kyrának szólt. Erőt, reményt, hitet próbáltak adni nekem. Ugyanis bennem szikrányi sem leledzett mindezekből.
A nemrég talált gyermek, Murphy is folyton köztünk lógott. A személyzet tagjai gyakorta kiküldték vagy kivezették a kórszobából a fiút, mint teljesen kiskorút, ám ő leleményesen visszaszökdösött. Hol a kezemet szorítgatta, hol a combomon feszengett fél fenékkel, az arcomat simogatva, hol pedig a rezzenetlen Kyrához beszélt. És mert hétévesen már rég nem az a fickó volt, aki játszva kiadja az érzelmeit; sírás-rívás, imádkozás helyett a vele, valamint csöves és kéregetős társaival történtekről szóló balladákat mesélgette az önhibáján kívül oda sem figyelő betegnek.
Ahogy telettek-múlottak a napok, dühödten borostásodó arcom gyermekkéz általi simítgatását mind halkulóbb sercegés kísérte. Negyednapra akkora lett a szakállam, hogy meg sem zörrent Murphy ujjai alatt.
Ryan, Titus, Sidney, Caporal, Delaware, Bambi, Blick és a többiek immár kórusban hajtogatták, hogy menjek haza, fürödjek, borotválkozzak, öltsek tiszta ruhát, emberi formát. Ugyanis, ha közös kedveltünk arra térne magához, hogy egy boglyas, bűzös, szőrbozontos rémpasas rostokol az ágya szélén, ijedtében vagy önvédelemből amnéziát is kaphat, de még a kómába is visszaeshet.
Elkullogtam. Otthon, a zuhany alatt felfogtam, milyen szomjas és éhes vagyok, majd rádöbbentem, hogy ez nem is érdekel.
Pocsék, már-már döghalálos állapot volt. Mentális rigor mortis.
Latolgattam, mitévő lehetnék Kyra nélkül. Szerzetesi cella, drogmámor, önakasztás, hősi halál nem vonzott. Ám nem is volt választásom.
Gyanítottam, hogy mostantól katatón leszek.
Pedig hát nem lehetek.
Nemrég leltük meg Thommyt. Maffiások koldultatták az apátlan-anyátlan fiút. Valahavolt, boldogult frigyem első percétől gyermekáldásra - igenis: áldásra! - vágytam, hasztalan. A vékony termetű, kobold képű srác víg dzsiggeléssel fejezte ki afölötti örömét, hogy megszabadult a priuszosoktól. Tánclépteivel, félszeg vigyorával nyomban a szívembe csente magát. Mivel röpke hét év során három emberöltőnyi élettapasztalatra tett szert, és bölcselmeit meg is bírta fogalmazni, Kyra elnevezte őt Murphynek. Némelykor, a marólúg nyelvű srác által meg-megszorongatván, áttért a riadt-gunyoros murphykézésre. Érzékelvén, hogy a fiú irántam táplált gyermeki vonzalmát elkötelezetten, már-már apailag viszonzom, amiatt aggódott, hogy keservesen csalódni fogunk.
Szerinte ugyanis kettőnk - egyre kevésbé hallgatólagos - megállapodása, miszerint örökbe fogadjuk egymást, Isten és Ember előtt akár még érvényes is lehet, ám a törvény szóba sem fog állni velünk. Elvált családi állapotú pasas lévén, pláne veszélyes foglalkozású akciózsaruként aligha adoptálhatom Murphyt, aki ráadásul nem is árva. Hiszen narkós, zsebmetsző-drogdíler hivatást űző édesanyja még eleven, ha nem örvend is töretlen egészségnek. Épp a leszoktatásán fáradoznak a sitten, ahová hét kerek évre toloncolták be, csínyeiért jutalmul.
Kyra pontban az ünnepélyes pezsgőpukkanásra felszentelt, évváltó percben tért vissza az öntudatlanságból. Előbb a takarón nyugvó jobbja moccant: megrebbent, majd határozottan a homlokához emelkedett. Végigsimított az arcán, tenyerét a száján feledte, s felpillantott valahára. Szemügyre vette a mennyezetet, annak kórházi fehérségét, a sarkok enyhe szürkületét, a mélán lebegdező pókfonalakat. Az ablak négyszöge mögötti város éji kékségét, a magasba röppenő petárdák szikragömb, tűzszekér, fénykorbács formáinak kibontakozását. Elvette kezét az ajka elől. Megtekintette az ujjait, majd a tenyerét. Tán az életvonalát vagy a boszorkaháromszögét fürkészte. Ezzel betelvén, kiszáradt torokkal gyötrelmeset nyelt, felnyögött, sóhajtott, és felém fordult.
Szorongtam, gyöngyöztem rendesen. Megismer? Akar még látni a történtek után? Végtére miattam került ide. Nem voltam elég éber, gyanakvó, gondos. Ez okból azóta félig-meddig elemésztettem magam. Tehát szívdöglesztő látványt sem nyújtok.
Sírni támadt kedvem. Ezt nagy erőkkel lepleztem. Bal kezemet a szintén izgatott Murphy szorítgatta, ujjaink összeizzadtak.
- Vis Major! - sóhajtott Kyra. - Annyira örülök, hogy látlak! Tudtad, hogy a fény tud árnyékot csinálni, de az árnyék nem képes fényt létrehozni? Ez valamiért roppant fontos! Három inkarnációra elegendőt álmodtam: szépeket és rútakat is. Minden álmom főhőse, sztárja te voltál, és egy loboncos szőrű, hatalmas, fekete ló. Ez így együttvéve nem akármilyen szexuális szimbólum, nemde!? Megmondanád nekem, hogy mi most élünk vagy halunk?
Megfogtam kezét, ujjaira hajoltam. Nem bírtam betelni bámulásával. Gyönyörűnek láttam, a mindkerekség legszebbjének, sápadtan, cserepes ajakkal, megfogyottan, kanülöstül-mindenestül. Babonázóan vonzott magához. Erősebben, mint bármikor.
- Szerintem élünk - feleltem, hosszas töprengés után. - Igen, most már én is. Arra vártam, hogy visszajöjj. Emlékszel…?
Bólintott, főként a szempillájával.
Megjelenés éve: 2008
Műfaj: Vis Major történetek
(második kiadás)
- Megígértem, hogy kijövök vele! - kezdte a feljelentést. - De sajna, nem fog menni!
- Istenem! Mi történt? - nyögte a szamuráj.
- Mi történt?! Mi történt?! - dúlt-fúlt Thommy. - Lehet, hogy mégis inkább a gyerekőrzőbe megyek! Kyra meg akar fürdetni!
- Mi ebben a botrányos? Naná, hogy meg akar fürdetni! Ugyanis baromi szutykos vagy!
- De én utálok fürdeni!
- Jaj, én meg a fülmosást rühellem, mégis naponta szerét ejtem. Pedig hallottam egy csávóról, aki évek óta kuporgatja a saját fülzsírját, ugyanis abból gyúr nippeket. Bizony, máris megtartotta az első fülzsírszobor-kiállítását! Én meg csak irigykedhetek, hogy folyton mások kerülnek a Guinnessbe! Hiába: az élet csupa kompromisszum és ágybaszarás. Ha megfürödtél, reggelizünk, azután mindenki aludni tér pár órára. Nem csábos program?
- Nem csábos!
Vis Major a hóna alá kapta a kapálódzó fiút. Visszacipelte a fürdőszobába, leparancsolta róla rongyait.
Thommy dacosan hanyatt vetette magát a hozzá képest halastó méretű kádban, elmerült a rozmaringillatú habokban, és nem jött fel.
- Nem voltak nélküle álmatlan éjszakáim - közöltem.
A szamuráj mereven figyelte a moccanatlan habfelhőt a vízen.
- Majd most lesznek - dünnyögte.
- Ne zizegj, úgyis előkerül, ha elfogy a levegője.
- És ha nem?
- Ez csak olcsó érzelmi zsarolás!
- És ha öngyilkosság? - kérdezte.
- Marhaság! Miért lenne öngyilkos? Máris úgy manipulál téged, ahogy csak nem szégyell! És, úgy nézem, magas a szégyenküszöbe.
Míg ezt vitattuk, Thommy rezdületlenül a víz alatt tartózkodott.
- Lehet, hogy máris belefulladt? - emésztődött életem pasasa. Furcsállottam aggodalmaskodását, mert amúgy eléggé sodronyidegzetű egyed volt.
- Gyöngyhalásznak edz - vontam a vállamat.
Vis Major felmordult:
- Thommy, azonnal gyere elő, mert ha én szedlek ki, utána körömkefével sikállak meg! A füledet is!
A fiú felfújt, vörös arccal bukkant elő a kád fenekéről. Szemlátomást büszke volt búvármutatványára.
- Klassz vagy - ismertem el. - Miután ügyesen kiáztattad magad, mosakodj meg. Segítsek, vagy elboldogulsz?
- Nem kell! Csak nő ne nyúljon hozzám!
- Ezt az álláspontodat még jókor vizsgáld felül - tanácsolta Vis Major.
Ezzel tapintatosan magára hagytuk a hétéves vasakaratút. A konyhába vonultunk reggelit készíteni, bár engem inkább az ágy vonzott, még szexpartner nélkül is.
- Mi a terved vele? - kérdeztem.
- Nincsenek terveim. Nem tudom. Most valahogy idecsöppent, mert velünk volt. Délutánra talán meggondolja magát, és bevonul a kiskorúotthonba.
- Nem vonulok be! - hangzott szilajul a fürdőszoba felől.
- A rémült angyalka a padlásról - dünnyögtem, szemernyit se halkítva a hangomon. - Most mit csinálunk éppen? Bűntudatenyhítő tevékenységet folytatunk? Kirobbant belőlünk a gyermekszeretet?
- Szerinted bűntudatom van valamiért?
- Az egész emberiség könnyekig bűntudatos. Csak a zöm elfojtja. Vagy mégis inkább bűntudatlanok vagyunk? Hipotézisem sincs. Magyarázd meg, miért szedtük fel a srácot!
- Azt hiszem, sajnálatból. Vagy szerinted az utcára való egy ekkora gyerek?
- A nagyobbacska felnőttek talán oda valók? Meglehet, ráakadtunk a lehető legszociálisabb megoldásra!? Kiadhatnánk a jelszót: ezentúl mindenki vigyen haza egy otthontalan embert vagy állatot, a lelkesebbek ezt is, azt is. Nekem már van egy kósza ebem. Valahol rés támadt a kerítésen, és azon át mostanában egy kölyök korú, mókás küllemű, ugatásképtelen ebállat lógdos a kertbe. A szomszédok állítják, hogy a parány kutya náluk is sűrűn házal: simogatást, ételt, tejet kunyerál. Titanic hetek óta megosztja vele a kajáját. Pontosabban: megengedi a jövevénynek, hogy megegye a vacsorája maradékát. Épp azon tűnődtem, hogy beszélek velük: ha ők is akarják, karácsonyra megkapják egymást, ne legyenek társtalanok.
- Hajat is mossak? - érdeklődött egy egérfarok orgánum a mosakvószobából.
- Naná!
- Melyik a sampon?
- Nem tudsz olvasni? - hökkent meg a szamuráj.
- Miért, te tudsz kéregetni?! Jól van, ne bánkódj: majd megtanítjuk egymást! Egyébként is, Rabbi szerint nem az iskolában, hanem az életben tanulunk.
- Thommy, az a helyzet, hogy…
- Tudom: megyek a gyerekőrzőbe. Ha beadsz, úgyis meglógok!
- Vodraróéktól miért nem lógtál meg? - informálódtam. - Azon kívül, hogy ott paradicsomi életed volt, hisz sosem kellett fürdeni, ruhát váltani.
- Ha meglógok, megölették volna a mamámat a börtönben. Ugyanis a sitten is van befolyásuk, megmondták. Amikor tegnap olyan flúgos kedvűen megjelentek, és összecsomagoltattak velünk, tudtam, hogy végük van. Így aztán a mamám megmenekült tőlük. Még az is lehet, hogy ha kiszabadul, talál munkát, lesz lakása, és befogad. Bár Záptojás szerint ő már totál roncs, nem tud melózni, de érezni sem, és nem is hiányzok neki. Répa viszont azt hiszi, hogy egy anyának előbb-utóbb rá kell döbbennie, mivel tartozik a gyerekének. Nem tudom, melyiküknek lesz igaza. De a mamám biztos örülni fog, hogy szerzek apát, mire ő kijön.
A szamuráj elfintorodott.
- Később még beszélgetünk erről. Igyekezz a hajmosással. Kérsz tojást?
- Kenyeret kérek.
- Kapsz kenyeret. Mit ennél hozzá?
- Van sör?
- Van, de lebeszéllek róla. Úriember dél előtt nem iszik alkoholt. Ajánlok helyette mézet, áfonyalekvárt, sajtot, túrót, lágy vagy főtt tojást. Nos?
- Nem kell. Mindent utálok.
- Kóstoltad egyáltalán a felsoroltakat?
- Mindent utálok! Kenyeret akarok! Fehér és puha belű kenyeret! Sörrel!
- Attól tartok, itt éhezni fogsz. E háztartásban csupán ropogós magokkal sütött barna kenyeret találsz. Epres és vaníliás szójatej is van. Valódi eperrel és vaníliával. Annak, aki ezt szereti.
- Egyezzetek meg, mert idehalok! - jajdultam.
A külvilágban még sötét volt. A félhomályosra világított helyiség túlsó sarkában ébredező szürkepapagáj három nyelven is jó reggelt kívánt, majd gégemikrofonos torzítású hangon közölte, hogy már megint mocsatos idő van, kávét kért, hangosan ásítozott, szipogott, harákolt, gurgulált, köpködött. E szokását az előző helyéről hozta. Reggelente, midőn e férfias repertoárt előadta, teljesen úgy éreztem, mintha negyven év óta feleség volnék. Sajnálatosan semminő nosztalgia nem támadt bennem a férjezett státus iránt.
A truttyogás végeztével ordibálni kezdett, immár az én hangomon, azt kérdezgetvén: kijössz? kijössz?
Miután e felszólításra kinyitottam a kalitkát, mámorosan körbekeringte a konyhával egybeépített, tágas nappalit. Elfáradván a szamuráj vállára ereszkedett, kampós csőrével lágyan morzsolgatta közös esetünk fülét, s közben halkan, papagájul, szerelmetesen csevegett hozzá. Azután az asztalra röppent, csippentett a főtt tojásból, főként a sárgájából, kóstolgatta a vajat. Arasznyi lábujjaival megragadta a neki odakészített kesudiót, és pozdorjává rágcsálta azt. A csemege jó részét szanaszét szórta, annak csupán töredéke jutott a begyébe. Mindent így evett, szemetelősen, pocsékolósan. Időnként a falon, ablaküvegen is gyümölcshús mászdogált. Étkezési szokásai nem ütöttek el a jóléti társadalmakban elszomorítóan divatozóktól.
Amint a kesudiót legyűrte, kapott egy szem mogyorót. Ez momentán nem érdekelte. Szemet vetett rám, átült a vállamra.
- Szia, élet - köszöntött.
Finoman körbecakkozta a fülcimpámat, bekapta a nyakamban lógó láncot, de mire lélegzetet vettem, hogy ráförmedjek, el is engedte azt, tudván, hogy ha vitatná az ékszer tulajdonjogát, visszazárnám őt a kalitba.
- De ocsmány galamb! - undorgott a fürdőből elővonuló Thommy.
A kiskorú egy tőlem kapott, neki földig érő pólóban poroszkált felénk. Lábán a fürdőpapucsom klaffogott. Kipirult bőrűen, nedvesen hátranyalt séróval közelgett, hajviseletével mutatván, hogy máris azonosult a szamurájjal. Rendkívül élénk tekintetű, ezerévesnek tetsző, sötét szeme szúrósan villant a vállamon ülő, tollát borzoló madárra.
- Azért etetitek, hogy könnyebb legyen elkapni? Záptojás is így fogta a sült galambot, akkor még nyersen, és néha adott belőle. De csak egy harit, és úgy, hogy mások ne lássák, mert akkor nekik is mindjárt kellett volna.
- Popej nem étkezési madár. Nem is galamb.
- Hanem?
- Hanem házi kedvenc és jákó papagáj.
- Sosem eszitek meg?
- Nem esszük meg a barátainkat. A kannibálok is csak az ellenségeiket sütik ropogósra.
Thommy vállat vont. Körbenézett az asztalon. A szerintünk ínycsiklandó étkek láttán élénken fintorgott. Felkapott egy szelet pirítóst. Megnyomkodta-ropogtatta a kenyér húsát, és csalódottan ledobta.
Rám pillantott, majd a homlokráncoló szamurájra. Megest megakadt a szeme a kapros, fűszeres túróhalmon, a kis szilkébe tett mézen, lekváron, a recés késsel szelt vajon, a hajszálvékony sajtszeleteken.
Felsóhajtott:
- Olyan sokszor vágytam ilyeneket enni, hogy a végére mindet megutáltam.
- Nem utáltad meg. Ez az érzés csak önvédelem, hogy ne kívánjad az elérhetetlent.
Vis Major létrehozott egy vajas, mézes kenyérkatonát. Átnyújtotta a fiúnak, s az óvatosan, félénken a szájába tolta a falatot.
Azután mindent végigkóstolt, immár önállóan. Csupán néhány harapásnyit evett a különféle ételekből. Mértékletes lakomáját egy pohár narancslével öblítette le.
Végül hátradőlt, púposra tömött hasát simogatta:
- Mindjárt kipukkadok - szuszogta.
Később nem volt hajlandó vetett ágyba feküdni. Konokul ragaszkodott a szőnyeghez, vagy az ágy aljához. Bizarr követelését nem volt hajlandó megokolni, holott mind erőteljesebben, egyre türelmetlenebbül firtatóztam, részint hullaságomban, másrészint értetlenségemben.
Vitatkozás közben egyszerre csak eltűnt a látómezőmből. Mire észbe kaptam, megbújt a vendégszobában, a tolóajtós szekrény mélyében tárolt takarók közt, és kómaszerű álomba zuhant.
Kimerülten felbaktattam a hálótermembe.
Érzékeltem az ágyamban heverő, velem kontaktust kereső férfiembert, az alanti helyiségben ténykedő, Thommy levetett cuccainak kimosásával és megszárításával lebilincselt mosógép távoli, monoton dörmögését.
Azután megfogtam a testemen sétálgató kezet és a szívemre vontam. E mozdulattal eszméletemet vesztettem néhány órára.
Mértéktelenül habzó szappanoperettet álmodtam.
Helyes, tüchtig család voltunk, Vis Major (aki ezúttal természetesen Adrian Balettának nevezte magát), Thommy és én. Derék polgárokként vakon hittünk a médiának és a kormány szavának. Hétvégeken kerti fl¦ekkensütést és pingpongcsatákat rendeztünk a szomszédokkal, munkatársakkal. Némileg le is részegedtünk, de csupán a bárkivel hempergésig (ezt persze titokban), nem tovább. Viszont vasárnaponta templomba vonultunk, és ott túladtunk a héthosszat felhalmozódott bűnbánatainkon. Kínosan ügyeltünk arra, hogy pozitív benyomást tegyünk az emberekre, követendő példát biztosítsunk számukra, és megfelelően neveljük egyetlen fifiunkat, nehogy a gyermek helytelenkedése miatt kibeszéljenek minket. Kötelességtudóan látogattuk szerető szüleinket, tortát és virágcsokrot mindig vittünk nekik, és amikor eljött az ideje, nagyszerű referenciákkal rendelkező matuzsálemotthonban helyeztük el őket. Az évek múlásával mind magasabbra ívelt karrierünk, modelladó életvitelünkről több trendmagazin is megemlékezett. Nyugdíjas korában Adrian aktív "vadász és természetvédő" lett; e fogalmak összeférhetetlensége cseppet sem feszélyezte, miként a békeharcosok és a keresztény milicisták se zavartatják magukat. Fiunk sikeres üzletemberré, a társadalom oszlopává, díszállampolgárrá vagyonosodott, hercigesedett. Megható idilliumunkhoz Kockabála bülbülhangú dalolása biztosított zenei hátteret. A sírig nyaldosta bokánkat a rózsaszínlő nyál.
Felriadtam. Üstöllést megtiltottam magamnak, hogy ilyféléket álmodjak.
E hideglelető boldogságpélda láttán eszembe jutott a cinikus képlet: családi élet=domesztikált erőszak. Szüleim, míg együtt voltak, álló nap vívtak egymással. Összecsapásaikat vad ordítozás, edénycsörömpölés, ajtócsapkodás, valamint fennhangú majd akkor fogsz sírni, ha már nem leszek! kiáltások édesítették. Főként anyám dobált tányért, fazekat, dunsztosüveget, kasztráló szavakat.
Oroszlánsörényű, fiatal apám tűrt egy darabig, ám egyszerre csak beharciasodott. Immár ő is üvöltözött, csapkodott. Azután nekiállt elmenni otthonról. Anyám ezt megannyiszor végleges elhagyási szándékként értelmezte, és minden lehető és képtelen módon meg akarta gátolni. Férje kezébe, térdébe, bokájába, ínszalagjába, sliccgombjába, ádámcsutkájába csimpaszkodva teli torokból sikoltozott, öngyilkossággal, a kölykök kinyírásával, a környék felgyújtásával fenyegetőzött.
Bár neje fürtökben lógott rajta, apám olykor mégiscsak útnak indult elfele. Előfordult, hogy anyám váratlanul megszerezte tőle a szolgálati pisztolyát, majd azzal csápolva rohangált fel-alá a hajlékban. Nemzőm persze hanyatt-homlok üldözte őt. A fegyver - naná - el-elsült a tébolyodott huzavonában. Többnyire csak a plafon, spaletta, bútor lyukadt ki, élőlény nem esett áldozatul. Az eszelős stukkermaratonit gyakorta megrendezték.
Taria meg én eleinte szörnyen féltünk az őrülési jeleneteiktől. Ám idővel annyira megszoktuk a házi cirkuszokat, hogy föl se néztünk a babázásból. Mivel nem vettünk részt a műsorában, vaktában lövöldözve nyargalászó anyánk lelketlennek, apabérenceknek nevezett bennünket. Azt ordítozta, hogy kicsinálja magát, azután majd végignézi egy felhő széléről, miként próbáljuk a tíz körmünkkel kikaparni őt a sírból, de akkor már késő lesz!
E refrénnél hitvese rendszerint elment. Egy ízben végleg.
Ha a szomszédok megjegyezték, hogy már megint hallották botrányos veszekedésüket, anyám a maga modorosan kimért stílusában közölte: oh, semmi baj, mi az urammal mindörökkön imádjuk egymást és fergeteges a szerelmi életünk, csak hát amolyan "mediterrán" család vagyunk: színesen, hangosan élünk.
Rajongott néném és ikonom, Derina mindvégig hajadon maradt. Nála harmonikusabb emberrel nem találkoztam. Neki volt volna igaza?
Idáig jutván felkönyököltem az ágyon.
A mellettem alvó pasast szemléltem, annak szétbomlott, fényesen szétterülő, félhosszú haját, kisimult homlokát, békés arcvonásait. Tüzességet sejtető száját: a fogaim közé vágyott, csaknem a lebiggyedésig dús alsó ajkát, finom hullámvonalakkal rajzolt felsőt. Bár nem szokás ilyesmit megállapítani férfinyakról, az övét kecsesnek, keskenynek, felizgatónak találtam.
Tekintetem kéjsóváran kószálgatott a testén. Minden további porcikája lenyűgözött. Halvány mellbimbója, lapos hasa, rejtelmes köldöke. Már-már bozontosan sűrű, éjfekete szőrzetű ágyéka, pihentében is daliás instrumentuma, nyalka combjai. Térdkalácsa, bokacsontjai, lábujjai, körmei.
Tetovációi is lenyűgöztek. Nyakánál a repülő sárkány, jobb vállán a cifra pagoda, bal felkarján a szárnyas ló. A köldöke fölött lebegő pazarszép pillangó, bal csípőjén a rémisztő ősgyíkféle. Valamint az újabbak, a Venessa által ütött sebeket leplező sárkánybébi, a valóságosnak látszó varázskard és a játékosnak, vérelevennek tetsző, hegyes fülű, hatalmas szemű kobold.
Gyors pillantást vetettem saját tetkóim némelyikére: combomon a - nekem kedves - fantasy-világból jött kardforgató lány élt. Bokám körül lókörhinta keringett - az általam hallott - csengettyűzenére, csípőmön gondolatnyi versikó díszlett.
Vis Major megmoccant, talán perzselgette bőrét a szemem. Hasra fordult, felém eső karját rám fektette. Forró, száraz tenyere a mellemre borult.
Menten belázasodtam. Tarkóját, vállát, lapockáit, fenekét, térdhajlatát bámultam. Szaporán szedtem a levegőt.
Elképzeltem magam nélküle. Nehéz, valószínűtlen, sci-fibe sem illő képzelgés volt, afféle van-e élet utánad? jellegű, önkínzó töprengés.
Én vagyok a bige, akitől tiltott volna az anyád, ha törődik veled, súgtam halkan, miközben fölé ereszkedtem. Hátához, csípőjéhez, combjaihoz simultam. Beleolvadtam, átvettem szívdobbanásai, légvételei ritmusát, együtt bőrlélegeztem vele, közös sejtanyagcserét folytattunk. Eltéphetetlenné váltunk. A testünkre rajzolt alakok egyazon képzeletregény figurái voltak, miként mi magunk is.
Míg a halál el nem választ, leheltem, nyelvem hegyét végighúzván a tarkójánál lebegő piheszálakon. Eltaláltam az egyik kényesebb erogén pontját. Megvonaglott alattam. Nyelvem átporoszkált a fülére.
Ezt az ingerületet már semeddig sem bírta. Viharosan megfordult alattam. Mindkét karjával szorosan átölelt. Éreztette velem, hogy ő is szemérmetlenül kíván.
Mégis visszafojtottuk a sürgető vágyakat.
Hosszan néztük egymást. Láttam arcomat, szememet a szemében. Íriszem kékje elvegyült az ő szivárványhártyájának forró csokoládé színével.
Felhagytunk az érzelmeinket uralni, jegelni akaró küzdelemmel. A vereség közelében inkább kapituláltunk. Már egyebet sem akartunk, mint behódolni. Alázattal, gyönyörűségért.
Felengedtünk, egymáshoz enyhültünk.
Míg az élet el nem választ, súgta.
Fogaim közé vettem és megcibáltam alsó ajkát. Megízleltem a nyelvemmel. A felsőt is kóstolgattam. Nyelvünk birkózott, táncolt, ölelkezett.
Azután felfedeztük, csodáltuk, cirógattuk, csókoltuk egymás testét, porcikáit.
A szerelmezés közbeni éggömbünk hasonlít a valóságosra, mégsem ennyi csupán. Ekkor és itt találkozik a való, a képzelet, a mese- és a más-világ. Mindegyik hozzáad valamit az amúgy is megrázóhoz, közösen röpítenek a teljességbe, a csodához.
Ahogy visszafogott szenvedéllyel, minden mozzanatot kiélvezőn, már-már tantrásan egymásba fonódtunk, leperegtek előttem eddigi együttléteink. Hajdanvolt szeretkezéseink panoptikumában jártam, elannyi helyzetben láttam emlékmásainkat. Most is beleborzongtam azon első szenvedélyorgiába: a zsarubál utáni ruhaletépő, falhoz tántorodó, ősvad mámorba. Szintúgy villamosszék-szerűen hatottak rám a veszélyek közti, eszeveszett ölelkezéseink, a nem polgárkedvenc pózok; a nemesek és a közrendűek; a szerelem mindösszes vonása bűvölt, gyönyörködtetett.
Már nem suttogtunk egymást őrjítő, érzékítő szavakat. Mosolyunk elolvadt, tágra nyílt szemünk nem a szobát látta körös-körül.
Egyazon lény voltunk: egyetlen ember. Felszálltunk önmagunk fölé-köré. Csupán együtt, csakis mi ketten juthattunk el oda. Ezen út számunkra bárki mással járhatatlan volt. Néhány percig az örökléttel is szerelmezhettünk.
A szelíd visszatérés olyan volt, mint a szép halál.
Kifulladtan kapkodtunk levegőért.
- Szeretlek - lehelte.
- Vége a vezeklésnek? - kérdeztem.
- Most már ne vezekelj tovább. Ilyesmire mással úgyis képtelen lennél. Nincs az az Armani-öltönyös fickó. Ez a varázs csupán köztünk szikrázik. Ez a kettőnké.
- Eddig is tudhattad volna.
- Eddig nem engedtem, hogy tudjam - sóhajtotta. Fölém hajolt. - Struccba fúrtam a fejemet. Féltékeny voltam. De most a fogaim közé szorított szívvel, bátran kinyögöm: átkozottul, rémületesen fontos vagy nekem. Egy ilyen végzetes érzésnek akkora súlya van, hogy időnként kedvem támad futni tőle, vagy a toronyugrást fontolgatom. Komolyan kérlek, kössünk titkos frigyet. Azután megtartjuk a mézesheteket, el sem kell utaznunk. Majd nászozunk a frigóban, a mosógépen, a lépcső minden egyes fokán. A teraszon, a hintaszékben, a kutyaházban, a kéményen, a rózsaszínű szemüvegünkön. És egyszer majd, ha mindketten legyűrtük maradék vonakodásunkat, nyilvánosan is megkötjük.
- Már megköttetett.
- Igen. Isten - ha van ilyen, kéne lennie! - és kettőnk előtt. Kibogozhatatlanul és szakíthatatlanul. Szerettem volna bocsánatot kérni a tegnapi, honorált szexért. Kérnék is, ha csupáncsak feleannyira élvezted volna.
- De sokszor annyira élveztem. A mostaniért mit kapok?
- Engem.
- Már megérte. A felhőkön járatsz.
Megcsókolt.
- Te mindhalálig ellenállhatatlan! - nyögte. - Azt hiszem, képes volnék újabb menetbe kezdeni. Végtére is, G-pont zsoké vagyok. De most mégis felkelek. Kérsz kávét?
- Kérek. Mi lesz a gyerekkel? - firtattam lustán.
- Nem tudom - felelte. Kiült az ágy szélére. Hátra- és lesimította a haját. Ismét a régi fegyelmezett volt, minden tincsével együtt. - Hallhattuk, nem egyszer: nem akar lelencházba menni.
- Velünk se maradhat ilyen formában.
- Tényleg nem - látta be. - De most közelg a karácsony. Majd ünnep után foglalkozzunk a pedzett kérdéssel.
- Minden veled töltött idővel erősebben fog kötődni hozzád - figyelmeztettem. - Percről percre nehezebb lesz elszakítani tőled.
- Nem kell elszakítani - mondta.
- Thommy nem egy kóbor eb, akit befogadhatsz, kiverhetsz, ahogy kedved szottyan.
- Most ne - kérte. - Most hagyj még egy kicsit boldognak lenni.
- Milyennek?! - szisszentem.
Rám nézett a válla fölött.
- Tudod, a boldogság az egy olyan különös, felemelő, ritka trallala-érzés. Néha még nekem is összejön. Az én élettapasztalatommal!
Felemelkedett, és teljes mezítlenségében átvonult a szobán.
Utánabámultam, főleg a fenekét néztem. Kedvem lett volna újfent leteríteni a pasast.
Megjelenés éve: 2008
Műfaj: Vis Major történetek
(második kiadás)
Feldúltságában kunkogó keveréknyelven szitkozódott, melyből csupán néhány szót véltem ismerősnek.
Azután Vis Major arcára nézve hirtelen elnémult. A terepjáróhoz hömpölygött, kisegítette kliensét az ülésből.
Amikor a szamuráj immár a fehér lepedővel borított hencseren feküdt, Bebermeyer összegezte benyomásait.
- Te megcsaltál engem! Meg is nézheted magad! Mindjárt itt döglesz föl nekem! Akármibe lefogadom, hogy orvosok gányoltak rajtad! Gányingered volt?
- Gányom-bánom - sóhajtott Vis Major.
- És most én hozzalak helyre?!
- Tulajdonképpen a szúrt seb miatt jöttünk - próbálkoztam.
Bebermeyer rám rivallt.
- Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy maga adta orvoskézre! A dokik persze telefecskendezték kemikáliákkal! Nézzen rá! Látja a bőrszínét? Ennek az embernek a szervezete jelenleg is élet-halál harcot vív a temérdek méreggel!
- Ráadásul tüstént elvérzik - jegyeztem meg.
A tetkóművész rám ordított, hogy hozzak egy párnát a másik helyiségből, valamint egy zöld és egy sárga folyadékkal teli palackot ugyanonnan, továbbá az elixír feliratú tégelyt is vegyem magamhoz, már ha egyáltalán tudok olvasni, mármint kínaiul.
Mire valamennyi kívánságát teljesítettem, mézsárga, illatos lütyővel kimosta és két öltéssel összevarrta a szamuráj combsebét, majd mustársárga genyőcével bekente, pergamenszerűre száradt lapufélével lefedte, végül az egész vajákumot leragasztotta.
Azután hömpöly külsejéhez képest akrobatikus fürgeséggel a hátára fordította nyekkenni sem merő áldozatát, alágyömöszölte a párnát, és kezébe adta a sárga lével töltött palackot, ráparancsolván: apró kortyokban igya ki.
A zöld színű panccsal teleszívott egy titáni fecskendőt, és megfontolt lassúsággal a szamuráj könyökvénájába injekciózta. Ezenközben a hatalmába került hérosz szótlanul cumizta az avarsárga nedvet.
Én sem álldogálhattam tétlenül. Elixírrel kellett kenegetnem a kedves csakráit, melyek hollétéről főként indulatszavakból értesültem.
Midőn Bebermeyer végzett a befecskendezéssel, félretolt, kivette kezemből a tégelyt, és folytatta a kenőcsözést.
Vis Major a kortyolgatás szüneteiben előadta, mi történt vele Firiónál.
A kínai a fejét csóválta neheztelésében.
- Legközelebb ide hozza, ha baja esik! - förmedt rám.
Bizonytalanul bólintottam.
- Holnap vegye ki a kórházi varratait! - utasított.
- Én?!
- Utána kenje be őt tetőtől-talpig ezzel az olajjal, és gyengéden masszírozza át minden sejtjét, atomját! Egészen addig simítgassa, míg aranylóvá nem válik az aurája!
- Én?! - hörrentem ismét, kezemben a gyöngyházszín olajjal teli üvegcsével.
Bebermeyer rám nézett.
- Csak ha szereti. Márpedig szereti: Vis Major a karmája és viszont. Nem először vannak együtt. Már korábbi életeikben is találkoztak. E mostanira nem kis feladatot vállaltak magukra. Segíteniük kell egymást abban, hogy megvalósíthassák vállalásaikat. Ezúttal megoldják, ha odafigyelnek.
- Szamuráj, te érted, amit mond!? - kérdeztem.
- Nektek vannak ezoterikus kommunikációs kapcsolataitok - felelte. - Irigyellek benneteket. Ezen asztrális privilégiumhoz még rádiótelefon sem kell.
Leengedte a kiürült üveget. Arca, testbőre új színt öltött, üdébbet a réginél.
Összeborzongtam.
- Oké, Bebermeyer. Remélem, nem zavarja, ha hülyének érzem magam.
- Dehogy hülye - mondta, már-már elérzékenyülten. Megpaskolta kézfejemet, és eliramlott az asztalon heverő mappáért. - Figyeljen az álmaira! Azokban seregnyi emlékképet találhat a múltból, jövőből. Nem muszáj hinnie abban, amiről beszélek. Most még nem is hisz benne, látom. Végül majd nem is hinni, hanem tudni fogja. Egyébként érzésem szerint régen sejti már. Ja, itt egy rajz. Magának találtam ki. Szívesen megcsinálnám a bokájára. Nem is kell megsérülnie hozzá. Ha tetszik, jöjjön vissza, amikor ráér.
Lehajolt, nyögdécselve felültette a segítségére szemernyit sem szoruló szamurájt.
Elmosolyodott. Amikor mosolygott, olyan volt, mintha néhány pillanatra kiment volna a szobából.
- Most nem rajzolok rád, csak ártanék vele. Ilyen tragacs még sosem voltál. Vigyázzatok egymásra! És főként: figyelj oda Kyrára. Sokszor ő sem tudja, milyen jelentőset mond!
- Hiszen nő - dünnyögte Vis Major.
- Most éppen nő, de mit jelent ez!? Mindannyiunkban megfelelő aránytalanságban keverednek a férfi és női principiumok. Ha nem így lenne, nem létezne a férfi és nő közti feszültségvarázs, és semmi szépet nem tudnánk kisütni magunkból.
Távoztunk, igézetten: keblencem úgyszólván nyurgán-daliásan; én botorka léptekkel, jócskán megkuszáltan téptem a kocsi felé.
Vis Major a kormány mögé pattant. Rám vigyorgott, futólag szájon csókolt, majd padlógázzal indított.
Eltűnődtem, kitől hallottam - csak nemrég - ezt a karma - dolgot, s hogy mit kezdjek vele.
Széthajtottam a kezembe adott papirost, és a rajzra pillantottam. Ráncosra gyűrődött a homlokom.
Karusszel?!
- Engedd el magad - suttogta Derina, halott nagynéném.
- Könnyű neked - feleltem.
- Min töprengsz? - kérdezte a szamuráj.
- Ha tudnám...!? - vontam a vállamat.
*
Vánszorgó lassan lett reggel. Ujjongva örültem neki: élve megértük.
Rohanvást igyekeztünk az irodába, elzártuk felszerelésünket, és meghallgattuk társaink röpbeszámolóit a velük történt éjről.
A hónaljig militarizált Venessa akkor bújt elő a szobájából, midőn Blick az iránt firtatózott, mi lelte Vis Majort, hogy ilyen átkozottul jó színe lett.
- Tényleg! - csatlakozott Pralin a kérdezőhöz. - Este még úgy festettél, mint a hanyagul átsütött bélszín.
- Most meg?
- Klassz vagy!
A szamuráj értem nyúlt, derékon karolt, és szenvedélyesen magához húzott. A fejem fölött Pralinre vigyorgott.
- Ô tette. Elvitt valahová.
- Tán a mennyekbe? - fanyalgott Venessa sarkon fordulva. Úgy rémlett, inkább elmenekül a válasz elől.
Vis Major utánaszólt.
- Ráérsz egy percre?
- Násznagyul hívsz?
- Mesélnék valamit. Négyfülközt.
- Gyere.
A fegyvermúzeumba vonultak.
Hajszálpontosan egy perccel később a szamuráj kisietett a szobából, kézen fogott, és a folyosóra röppentett.
Az ajtó mellett szembefordult velem.
- Nos, ki hol alszik? - kérdezte.
- Eljönnél hozzám?
- Csak hívnod kell.
- Hívlak, ha nem bánod, hogy nem sok időnk lesz. Tizenegykor két kamasz felforgatja az életemet. Cserbenhagysz?
- Azt hiszem, nem.
Méltó volt hozzám.
Hazahajtottunk.
Titanic fergetegesen megörült nekünk. A fürdőszobába is elkísért bennünket. A zuhany alá nem engedtük be.
Először ruhában fürödtünk, hamarosan anélkül. Egymást mosdattuk a gőzgomolyos kabinban, majd elzártam a meleg vizet, és kitisztult körülöttünk a levegő. Nyúlánk vízcseppek futkostak a jégcsapmintás üvegajtón, a sirályfehér csempén, testünkön és hajunkon. Összefonódtunk, fulladoztunk az arcunkba áradó hűs víztől, a csókoktól, nekihevesült szívdobbanásainktól.
Földig érő köntösbe bújtam szárítkozás gyanánt, ruháinkat feletettem a mosógéppel. A szamuráj frissen facsart narancslével várt a konyhában, hálából elsiklottam afölött, hogy milyen állapotokat idézett elő a nektár létrehozásával.
Titanic lenn maradt a lépcső tövében, midőn kéz a kézben a hálószobába siettünk. Egymással szemközt térdeltünk az ágyon, szavakkal szótlanul; pillantása lesimogatta vállamról a puhán kövér frottírköpenyt, az enyém kibontotta derekán a törülköző csomóját, mígnem mindkettőnk tekintete megolvadt a melegségtől.
Összesimulva elnyúltunk egymás mellett, felkönyököltem és fölé hajoltam, magára vont, s tovább néztem vonásait, ő az enyémeket. Gyönyörködtünk a velünk játszó szépségben, amíg látni bírtunk, hiszen soha más alkalommal nem foszlott le álarcunk, nem engedtük érzelmeinknek, hogy megmutassák magukat: áttűnve és túltündökölve zártságunkon.
Úgy aludtam el, mint aki szakadékba zuhan; mintha magába szippantott volna a titkok mélye, ahová vágytam. Túl gyorsan vittek alá, hé! kiáltottam, torkomba tolult belső szervekkel, félve, hogy szétszakadok. Erővel tágra nyitottam szememet, s ettől lebegővé lassultam, puhán ereszkedtem lefelé.
Az odalenni lusta világ oly jó szagú, meleg, békés és szuszogó volt, akár egy szalmán pihenő tehén. Bókoló lombok öleltek körül, vajsárgán ködlött át rajtuk a magasból alácsorgó napfény. Hozzám dörgölődzött a motoszkáló állatok, megzörrenő levelek és a sziszegő fény csendje, az élet légvételeiből szőtt, igazi csend.
Végignéztem magamon: széles öv feszült derekamon, tört kagylóval díszes nyelű tőr függött rajta szoros tokban, finom érintésű, rojtos szegélyű bőrruhámnak combközéptájt vége szakadt, óarannyá napsütött, izmos lábamra térdig érő puha bőrcsizma simult. Felemeltem a kezemet.
Az sem az enyém volt, és az is én voltam.
Ujjaimat különös szépségű gyűrűk ékesítették: eleven katicabogár, szitakötő, pillangó; karomon színpompás kígyó tekergőzött. Megérintettem a hajamat, s tudtam: a sisakfrizurás lány vagyok a combomról, a kínai rajza.
Egy feketéllőre érett gyümölcseinek súlyától görnyedt szederbozót mögött felfedeztem fehér foltokkal tarkált sötét lovamat. Megérintettem bársony orrát, összehajtottuk fejünket, a hátára szökkentem. Kinyargaltunk a fák közül, harmatos fűben suhantunk; száraz, selymes, különös köd szállt ránk, és magába nyelt.
Azután újra derengeni láttam a világot, fenyő illatú gerendák borítottak fölém mennyezetet, fahasábokból rakott tűz lobogott mögöttem, a vállamra terített takaró csípős, finom testpárát lehelt magából: a lovamét. Térdeim között barna bőrű férfi feküdt, ölére ereszkedtem, néztem arcát, furcsa fátyolon, az ereimben száguldó vér színén keresztül. Hosszú fekete haja szétterült a feje alá hajtogatott ruhákon, arcvonásai lágynak, gyengédnek, sugárzónak tetszettek; keskeny, enyhén ferde résben rejtőző szemének sötét írisze zölddé olvadt, magához vonzott és elnyelt, szelíden, miként a szerelem.
Később nyurga szálú fűben térdeltem a dombtetőn, gyermekfejnyi, duzzadtra érett gyümölccsel kezemben. Törékeny asszony ült mellettem kígyóbőr ruhában, oly törékeny, hogy már-már áttetsző, tündeszép arcán gyöngyfényű könnyek gurultak, fényesen ragyogó ruhájára hullottak, és elfakították azt. Nevén szólítottam, Derina!, nem felelt.
A gyümölcs húsába mélyesztettem fogaimat, édes levét szürcsöltem. Lenn a völgyben pengék csattogtak villódzva, és újabb lovasok érkeztek további pengékkel; lobogó hajú, durva prémekbe burkolt, vad férfiak, zömök, csimbókos szőrű lovaikhoz hasonlatosak, s mintha kardjuk vasával hajigálták volna a napfényt, aprították volna holt darabokra a világot.
A hosszú hajú férfi egyedül küzdött ellenük, az ő kardja nem tündökölt, a pengét vastagon bevonta a vér, hullák hevertek körülötte, mégsem fogyott az ellenfél; lovak ágaskodtak fölé, a magasból lecsapó vasak szétszabdalták ruháját, vállát, karját, átdöfték lábát, felhasították hátát. Mígnem térdre roskadt, saját vérébe; bár életereje szökött, kardja alig fáradt, nem engedte közel a hordát.
Megint seregnyi lovas érkezett, vezetőjük mereven fogta a szárat, a gyengülő harcoshoz léptetve, kivont karddal a földre csusszant, és leszelte fejét. Harapdáltam az édes levű gyümölcsöt, a tündeszép asszony elfakult mellőlem, a horda vezére a fekete hajba markolva felemelte a fejet, leköpte és eldobta, társai leugráltak lovukról, üvöltöztek diadalukban, és rugdalták a gyertyaviasz-sárga, halott arcot. A hordafőnök rám nézett, előremeresztett pengével felém indult, sarkamon ülve vártam, combomra szorított kezemben a tőrrel, s amikor fölém tornyosult, megneveztem ôt, és alulról döftem Firio testébe a vasat, és megforgattam benne, rám fakadt a vére, majd rám zuhant ő is, és a vállai körül hintálló prémpalást letakart bennünket.
Aztán kőfalakkal közrezárt ablaktalan, nyirkos cellában nyitogattam szememet, és semmit sem láttam a sötéttől, napok múltak, nappaltalanul, víz, gyümölcs és emberi hangok nélkül, mígnem fáklyafény lobbant a szürke falakra, két foglár kétfelől felragadott és elvonszolt, hamis mosolyú asszony dézsába lökött, égető vízzel lesúrolt, még lélegző virágokat dugdosott hajamba, fehér ruhát borított rám, díszes ajtó elé kísért, és elillant. A feltáruló ajtóban magas, fekete ruhás, sima arcú férfi állt, tudtam nevét, nem mondtam ki.
Jardin karon fogott, a teremnyi szobába vezetett, roskadó asztalhoz ültetett, szemközt a hatalmas, függönyös ággyal. Étellel kínált, szőlőfürtért nyúltam, fogaimmal csíptem le a szemeket, mindegyiken más-más arcot láttam, a gyöngyöt könnyező asszonyét, a halálra hagyott harcosét, a kimetszett zsigereiért hördülő Firióét. Jardin borostyánszín borral kínált, elvettem a kelyhet, az ágyhoz sétáltam, s az vérbe borult, elmentem mellette, felléptem az ablakpárkányra, kitártam karjaimat, és elvetődtem, zuhantamban borcseppek permetezték arcomat, a mélyben ezüstös csík fénylett, a folyó, repültem felé.
És újra az óriási tükör előtt álltam, mint ébren annyiszor, a Derina gardróbszobája melletti folyosón, a mesebeli sárkányhölgy bőréből varrt ruhát próbáltam, szemből néném nézett vissza rám.
Nem álmodsz, mondta, oly sokszor testet öltöttünk és levetettük, és még megannyiszor újra kezdjük, örökkévaló lelkünk akarja így: ismételteti a bámulatos életet, mindig egyetlenként, sosem ugyanúgy; ezerképpen megláttatja velünk, miként a kaleidoszkóp: aki gyönyörködni tud, édes örömét lelheti benne.
Derina, sóhajtottam, de már a forgó körhintán ültem, igazi lovon, a fehér foltos fekete ménen, gépzene csilingelt körülöttem, oly tiszta hangú, akár a vékony zsinegre függesztett hegyikristályok széljátéka, átellenben a szamuráj fogta vibráló izmú, fekete lova kantárszárát, és helyén volt a feje; velem szemközt Firio kaptatott üvegszemű, meredt vonású műparipán, mögöttem Jardin ült tömjénbűzt árasztó, kóccal kitömött rongylován, őt Laila követte felnyergelt zsámolyán, nyomában Venessa sarkantyúzta olajfényű acéltáltosát.
A karusszel pörgött-forgott, egyre sebesebben, mígnem kifehérültek, el- és összemosódtak a környező arcok, mintha a tájfun tölcsérét láttam volna, közvetlen közelről, a mélyében ülve; szorosan markoltam a szárat, nehogy lesodródjak, hajszolt lovam elhagyta a felém kapdosó Firiót, utolérte a szamurájt. Összehajolva egymásba kapaszkodtunk, a többieket hányta-vetette a körhinta, végül a semmibe centrifugálta mindüket; a vijjogó Venessa mellettünk suhant el, penge körmöket meresztve nyakunknak.
Lassan szelídült a forgás, körvonalazódott a külvilág, a Nap velünk pörgött egy gömbölyű hárskorona hátterében, az odaveszett lovak helyére újak nőttek; valódi, gyermeköröm-szépre színesített körhinta lovak, és kristálymuzsika csengett-bongott a karusszel lépcsőjén ülő Derina kezében tartott fadobozból.
Megjelenés éve: 2008
Műfaj: Elbeszéléskötet
(első kiadás)
részlet a címadó történetből
---
Shondra türelmetlenül várta az estét. Amint elszabadult az irodából, hazahajtott. Sajtsalátát készített, a pamlagra roskadt a tállal, és a tévé bámulásába merült.
Azonnal észrevette, amikor a fickó elfoglalta leshelyét a szemközti díszbalkonon.
Ekkor bekapcsolta a gondosan elrejtett kamerát.
Ölbe vette a laptopot. A felvevő nyomban a monitorra adta a képet. Õ pedig a távirányító segítségével ráközelített a kukkolóra. Még annak erkélybéli helyváltoztatásait is képes volt követni. Így nem csupán szemmel tarthatta az éjjellátót is használó figurát, hanem el is babrálhatott a róla készült képekkel, kinagyíthatta, elemezhette azokat.
Mielőtt elmélyedt volna új játékában, alaposan körbenézett. Háta mögött, de oldalvást sem látott tükröző felületet. Az ablakszárnyat is olyan szögben nyitotta ki, hogy a leskelődő még véletlenül se szúrhassa ki, mit is nézeget ő a képernyőn.
Készített egy portrét a gyanútlanul kémlelődő fickóról. Kivilágosította a képet, kontúrt adott az arcvonásoknak.
A lesőlény kábé negyvenöt éves volt. Fekete kalózkendője alól árulkodóan előkandikált egy ezüstszőke hajtincs. Középmagas homlokában ráncok hullámzottak. Skandinávszőke szemöldöke, vízkék szeme, horgas orra, puhán dús szája, hegyes álla, kurta nyaka volt. Bőre zsírosan, tompán csillogott. A petyhüdés mutatkozott már az álla két oldalán és a járomcsontján.
A fickó hallott valamit az álcázásról, erre vallott a fejkendő és az arcára mázolt, sötét színű alapozó. Öltözéke, vékony bőrkesztyűje feketéllett. Ám arról megfeledkezett, hogy a nyáréji meleg és persze az izgalom - pláne gerjedelem - hatására kiadósan verítékezni fog. Bizony, átizzadta sminkjét.
Átlagos, gyanútlan áldozat aligha szúrta volna ki ottlétét.
Áldozat. Jóllehet, az erkélyen kushadó távcsöves fickó fizikailag nem nyúlt Shondrához, még-is áldozatot csinált belőle. Hiszen összetapogatta, beszennyezte őt leskelődő pillantásaival. S az általa érlelt szándékkal. Nyilván nem sokáig fogja beérni a kukucskálással.
A lány elmentette az arcmást, felpattant a világhálóra, és sürgönyzött egy régi ismerősének, azt kérdezve tőle, mennyire bátor a szíve.
Az illető épp a szeren lógott, és tüstént válaszolt, tudatván: ő egy oroszlán.
Nem fényezte magát, tényleg az volt: melldöngetős, hiú oroszlán. Az a fajta, akivel élmény együtt dolgozni, ám a magánéletben ívesen kerülendő, mert neki minden csak úgy jó, ahogyan ő gondolja/csinálja.
Shondra elküldte a képet Oroszlánnak, azt kérve tőle, nézzen utána a fickónak.
Hamar megjött a felelet: hoppá, te illegális szívességet kérsz tőlem?
Figyelmeztettelek, hogy ehhez bátor férfi kell, írta válaszában. Sejtette, mi következik.
Mit kapok cserébe? - firtatta Oroszlán.
Shondra gyakorlottan megígérte, hogy hálából elmegy vele vacsorázni, moziba vagy sziklát mászni.
Kevés, billentyűzte a pasas, ez mind kevés.
Rendben van, akkor felkereslek álmodban, és elvágom a torkodat, felelte a lány.
Megjelenés éve: 2008
Műfaj: Vis Major történetek
(második kiadás)
Fűt, fát, bitót ígértek nekünk és az asztmájából bámulatosan kigyógyultnak tetsző, felháborodott szomszédnak. Szálanként és név szerint felsorolták befolyásos ismerőseiket, akikkel kinyírathatnának bennünket - ásítoztatóan fárasztó élmény volt.
Az egyik anya, a jégtáblaként közismert, próbára tette meghatódási készségünket, a leánykák harmatos életkorára hivatkozott, s kérte, nézzük el a sajnálatos botlást.
Vis Major biztosította arról, hogy mi elnézzük, a többi már Simonék dolga, majd a sarkamon fordított, mondván:
- Siessünk kifelé ebből a zsivajból, mert nincs nálam a kicsithalló készülékem.
Amikor a kocsiba zuhantunk, zúgó fejjel kísérletet tettem az átéltek tömör összefoglalására.
Bambi megakadályozta, hogy világra hozzam az aforizmát. Közölt velünk egy címet, ahová talán máris elrohanhatnánk, mert az egyik szomszéd átható sikítozásra panaszkodik.
A szamuráj kicsapta a tetővillogót, majd oly bőszen indított, hogy az üléstámlára tapadtam. Amikor megszűnt a vákuum, előszedtem egy cigit, és a stukker-gyújtó fölé hajoltam.
Csenevész parktól ölelt, hatemeletes épülettömbhöz érkeztünk. A megadott címet csak a járdán gurulva közelíthettük meg, ugyanis az utat nemrég felbontották, majd reflektorokkal megvilágítva úgy is hagyták - talán csak átmenetileg, amíg a csőtörés befoltozására küldött munkások visszatérnek a közeli kocsmából.
A fagyalbokrok szegélyezte bejárat előtt izgatott emberek toporogtak, legtöbbjük a lehető legszellősebb öltözékben, nem csupán a kései időpont, hanem a hőség miatt is.
Amikor kirobbantunk a járgányból, egy borostás férfi sietett elénk ebihalmintás pizsamanadrágban; felsőruhaként nedves törülközőt viselt a vállán.
- Jó estét, ne haragudjanak, egy perccel ezelőtt tisztázódott a sikoltozás, tulajdonképpen nincs semmi baj.
- Tehát csak skálázott valaki? - érdeklődött Vis Major.
A férfi elnevette magát. Megmarkolta a törülköző két sarkát, meglegyezgette az arcát.
- Úgyszólván - bólintott. - Egy papagáj. Nagyon kínos. Mielőtt ideértek, épp arról beszéltünk a lakótársakkal, hogy nyugodtan felháborodhatnánk, de ilyesmi még sosem fordult elő. Szóval nem háborodunk fel. Késő délután kezdtek az útfelbontáshoz, dübörögtek a gépek, nappali fényárt csináltak a fényszórók, a szegény madár teljesen összezavarodott. A gazdái sem voltak itthon, csak két perce értek haza. Hát ez van. Kiakadt egy papagáj.
Vis Major hozzám fordult.
- Volt már papagájod?
- Soha.
- Akkor menjünk papagájnézőbe.
Ekkor egy fiatal nő vált ki a kisebb csődületből, és mellénk lépett.
- A mi madarunk okozta az ijedtséget. Kitettük az erkélyre, hogy ő is élvezze a nyarat. A földszinten lakunk. Lehet, hogy nem csak az útbontás izgatta fel, talán macska kerülgette.
- Maga szokott sikoltozni? - kérdezte a szamuráj.
A nő elgondolkodott.
- Hát, legfeljebb... - kezdte, majd zavartan elhallgatott. - Ilyen vérfagyasztóan soha. A férjem se. Jöjjenek be hozzánk.
Fekete selyemoverallját suhogtatva, ringó járással elindult előttünk. Bevezetett a lakásba, majd megtorpant a nappali közepén.
- Ez itt a férjem - mutatta be a kalitka előtt álló, narancsgerezdet lóbáló szakállas férfit.
- Ez meg a jákónk - intett az odabenn tartózkodó, mélyszürke tollruhás, piros faroktollú, nagyobbacska teremtmény felé.
A papagáj félrehajtott fejjel nézett bennünket aranyszegélyes szemével. Nem nyerhettük el a tetszését, mert felborzolta a tollait, és úgy csettintgetett a nyelvével, mintha rágógumizna.
Váratlanul élesen ránk kiáltott, horgas csőrével kitépte a szakállas férfi kezéből a narancsot, és lehajította a kalitka aljára.
- Tök idegroncs szegénykém - sóhajtotta a pasas.
- Biztos valami macska rémítette meg - vélekedett a karcsú, szőke nő. Gőgicsélő szavakkal nyugtatgatta a pihegő madarat.
- Megengedik, hogy kinézzek az erkélyre? - kérdezte a szamuráj.
A nő vállat vont.
- Igazán nagyon sajnálom, hogy a szomszédok idecsődítették magukat, de egy kóbor macska miatt nem szívesen venném igénybe a rendőrséget.
Vis Major nyájas mosollyal visszafordult az erkélyajtóból. Szerfelett megnyerően tudott mosolyogni, ha akart.
- Nem vagyok egy papagájista, de úgy rémlik, a jákó azért a legnépszerűbb valamennyi faj között, mert ő a legprofibb hangutánzó.
- Így igaz - felelte a pasas lelkesen. - Yosi tudja a saját nevét és a mienket is. Gyakran átejt bennünket telefoncsörgéssel, csengetéssel, ha úgy hozza kedve, ugat vagy nyávog, az ablak alatt repdeső madarak hangját is utánozza. Tavasztájt ordítozik, hogy nyitnikék, azután jön a pitypalatty és a feketerigók vészfüttye, amitől eléggé meg lehet őrülni. Illedelmesen köszön, ha meglát valakit, méghozzá általában a napszaknak megfelelően. Eleinte mondogattuk is a feleségemmel, hogy Yosi olyan jó panzió-élményt ad, valahányszor leülünk enni, ötszázszor kell visszaköszönni, jó étvágyat kívánni, akárcsak egy fogadó éttermében. De utánozza a mosogatógépet, a mikrosütő jelzőfüttyét, szipog, tüsszög, vécét öblít, szóval jobban ragad rá az, amit ő akar elsajátítani, mint amire mi tanítgatjuk.
Mindezeket illusztrálandó, a madár lesimította tollait, jó estét kívánt, megkérdezte, mi van, nyávogott egyet, elfütyülte, hogy hócipő, majd közölte: szeretlek, végül hatalmasat szipogott.
- Jó fej vagy, Yosi - mondtam.
- Jákó papa - felelte enyhén búgó hangon, tisztán érthetően. - Legyél a barátom. Jó segged van. Jó nagy segged van.
- Elnézést - nyögte a pasas. - Nem magára értette. A feleségemnek akartam születésnapi meglepetést, napokig tanítgattam erre a kis bókra. És ez pontosan a kellő pillanatban, tortaszeléskor el is hangzott.
Vis Major megmozdult az erkélyajtóban.
- Yosi este is társalog? - kérdezte.
- Sötétedés után általában elcsendesedik, és ha nem zavarják, akkor reggelig alszik.
Az utcán felzúgott egy kompresszor.
Yosi a tollait felborzolva, hajhullasztóan éles halálsikolyokat hallatott, az utolsót hosszan kitartotta.
A szamuráj kifordult az erkélyre. Utána siettem.
A nem túl tágas balkonon két szék és egy asztal szorongott, a korlátra akasztott ládákban futómuskátli virult.
A pasas megállt mögöttünk a küszöbön.
- A bal oldali a hálószobánk erkélye, a jobb felőli a szomszédé. Csak futólag ismerem a tagot, a nevét az ajtajáról olvastam le, be sem mutatkozott.
Vis Major áthajolt a két erkély közé emelt tejüveg fal előtt. Zseblámpája fénykörét a padlóra irányította.
Észrevett valami különöset, mert a fénypászma lassan végigkúszott az erkélyen, felkapaszkodott a korlátra, és tovább araszolt a házat övező keskeny betonszegélyen, majd elveszett az észbontóan illatozó, virágfürtös fagyalbokrok között.
A szamuráj hátraintett. Fegyvert rántott, a korlátra szökkent, és máris a jobb oldali erkélyen termett.
Követtem. A falhoz simulva megvártam, míg a cipője orrával kitárja a törött üvegű ajtót.
Azután a lakásba surrantunk.
A útépítők lámpafényei segítettek tájékozódni a nappaliban.
Láttuk a véres szőnyegen fekvő, szétvetett karú, mozdulatlan nőt, a felborogatott bútorokat. Szerteszórt holmik között óvakodtunk előre. Helyiségről helyiségre átvizsgáltuk a lakást, bár nemigen számítottunk arra, hogy támadó szándékú emberbe ütközünk.
Aki itt ölt és felforgatott, kihasználva a dübörgő kompresszor és a markológép lármáját, régen messze járhat. Alighanem ő távozott az erkélykorláton át, nem észrevétlenül, hiszen vérnyomokat hagyott maga után.
Visszatértünk a felfordulásba. A szamuráj az öklére húzta zakója ujját, és felkapcsolta a lámpát. Az élettelen nő mellé térdelt. Teljesen feleslegesen megtapintotta a rezzenetlen nyaki artériát.
A ragyogóra sminkelt fiatal nő eltorzult arccal, üvegesre sápadtan hevert a vérmocskos szőnyegen, nyakán, mellkasán, hasán és combján késdöfések nyomaival. Derékig felcsúszott, almapiros sztreccsruháján feketülő vérfoltok, szakadások éktelenkedtek.
A felborított kanapé előtt szétdobált magazinok, törött üvegek, összetaposott könyvek és szertehányt töltényes dobozok feküdtek. A leszakított faliszekrény is kiöklendezte tartalmát.
Szerfelett különösnek találtam, hogy a hajlék tulajdonosa válogatott lőfegyvereket tartott a nappaliban, arzenálnyit. Vadonatújnak tetsző géppisztolyok, stukkerek és gránátkilövésre is alkalmas puskák borították a vér- és italfoltos padlót.
Vis Major felemelkedett.
- Hívd Bambit - mondta. - Megnézem, merre ment a sebesült.
Hallgattam, jóllehet a nyelvemen volt: a bokrokon túli járdaszegélyig; ott beült a kocsijába, és eltépett a halálba.
Az erkélyen át távoztunk, ügyelve, nehogy összetapossuk a nyomokat. A keskeny szegélyen futottam a járgány felé.
Elhadartam Bambinak, hogy mit találtunk, válaszát alig értettem a munkagépek zúgásától.
Azután előkaptam egy lámpát a kesztyűtartóból, és a szamuráj után eredtem.
Zegzugolva loholtam a nyíratlan fagyalcserjék között, a vércsíkot követve. A jelekből ítélve a sérült - talán nem is a támadó, hanem a nő társa? - úgyképpen bujkált, mintha üldözéstől tartott volna. Erősen vérzett, egy helyütt hosszabban megpihent; az egyik bokor alatt dermedő felszínű vértócsa maradt utána.
A sebesült a növények takarásában megkerülte a tömböt, már-már visszatért a kiindulási ponthoz, az erkély alá. Talán látni akarta, mitévő lesz a késelő, majd, látván a távozását, megnyugodhatott: nem üldözik tovább - vagy éppen ellenkezőleg: ráriadt, hogy tovább kell menekülnie. Szakított néhány hatalmas bogáncslevelet, a sebére szorította.
S ezzel megszűntek a vérnyomok.
Kibújtam a cserjésből. A járdaszegély mellett kocsisor ácsorgott. Az úttest túloldalán ódon, magas bérházsor komorlott.
Megláttam a lámpájával vizsgálódó Vis Majort. Átszaladtam az úton.
A szamuráj egy szurokszín furgon oldalára világított. A véres ujjnyomok azt sugallták, hogy a fickó errefelé botladozott tovább.
Elindultunk egymás mellett.
Semmi sem kerülhette el a figyelmünket.
A következő vérfoltot én fedeztem fel egy ház falán. A sebesült meginoghatott, megtámaszkodott a falon, azután ellökte magát onnan, és tovább imbolygott.
Néhány lépéssel távolabb, egy fekete Austin mögött fonnyadozó bogáncslevelet találtunk.
A szamuráj megfordította a cipője orrával. Jókora, reszketeg vérrög toccsant le a levélről.
Szivarozó pasas vonult el mellettünk, túltáplált rottweiler kutyája sétaszíjába csimpaszkodva. Rosszallóan végigmért bennünket, morgott valamit az ebnek, és mielőtt továbblépett volna, dermesztően büdös füstfelhőt bocsátott ki a tüdejéből.
Ugyanekkor egy cápaszürke furgon húzott mellénk, a szivaréhoz fogható bűzfelleget loccsintva ránk.
A kutyás filkó és a furgon eltávolodott, tüdőnk kiszellőzött.
A mellettünk magasodó mustársárgára pacsmagolt ház tövében kopott férfi ült egy kartonpapír lapon. Pecsétes, kinőtt zakója zsebéből lapos üveg nyaka kandikált elő. A pasas érdeklődőn nézegetett bennünket, kezünkben a lámpát, tétovázásunkat.
Azután felemelte a kezét. Recsegő karöltővel, akkurátusan vakarózni kezdett. Szomorkás vigyorféle tűnt fel elsárgult szürke szőrrel borított arcán.
S a vakarózás végeztével, szinte loppal, a ház kapujára bökött görbült mutatóujjával, majd gyors pillantást vetett arrafelé, amerre a füstokádó furgon elporoszkált. Sietve felkecmergett a papundekliről, és enyhén imbolyogva elzizzent a mienkkel ellentétes irányba.
Beléptünk a kapun.
Semeddig sem kellett keresgélni. Jobbról nyílott a szeméttároló; az ajtón bíbor tenyérnyom virított.
A konténerekkel zsúfolt, áporodott szagú helyiségbe surrantunk.
Harminc év körüli, kékre sápadt filkó ült a legközelebbi konténer előtt, zihálva, nyöszörögve lélegzett. Láttunkra merevre feszült, úgy rémlett, felhátrál a hatalmas szeméttartó falán.
- Zsaruk vagyunk - mondta Vis Major.
A pasas elernyedt, kesernyés nevetésfélét hallatott.
Mellé térdeltem, sebtében áttapogattam elöl skarlát, hátul fehér ingét, szakadozott, vérmocskos nadrágját. Fegyvertelennek találtatott.
Ezalatt a szamuráj megfogta a karját, és a markolt bogáncslevelekkel együtt elemelte a hasáról, majd visszanyomta ugyanoda.
- Kyra, hívd a mentőket!
- Nem kell! - nyögte a pasas.
Vis Major előkapta és a kezembe adta zsebtelefonját, hogy ne kelljen visszakirándulnom a járgányhoz.
A sebesült tiltakozott, a szamuráj beszélgetni akart.
- Ne izgassa magát, mostantól mi vigyázunk a biztonságára. Mi a neve? Maga a lakás tulajdonosa? Ismeri a támadóit?
A fickó nem felelt.
Miután végeztem a telefonálással, visszasüllyesztettem a készüléket a szamuráj farmerkabátjába.
Vánszorgásszerűen múlottak a percek.
Vis Major megismételte kérdéseit, olykor újabbakat is feltett, hogy színesítse az egyoldalú társalgást.
Az ajtóhoz ténferegtem. A titáni szeméttartókban gyümölcs erjedt, ételmaradék rothadt; a bűz az utcára kergetett. Szélesre tártam a kaput, ám a szabadban sem mozdult a párás, felforrósodott levegő.
- Talán egy hajszállal jobb lenne, ha kinn várnánk a mentőt - indítványoztam.
- Nem! - nyögte a sebesült.
Azután megmondta a nevét.
Smartnak hívják. Igen, zihálta, ő lakik a szétvert lakásban. Az ő barátnője hever holtan a szőnyegen. Két fickó tört rájuk, két rohadék állat, túlélő-késsel felszerelkezve. Igen, a fegyverek miatt. Mert errefelé senki más nem kereskedhet fegyverrel, csak a késelők megbízója. És mivel ő megszegte e törvényt, halnia kéne.
Vis Major tovább kérdezett.
Motorzúgás hallatszott az utca végéből, abból az irányból, amerre a hajléktalan ördög felszívódott. Kiléptem a járda szélére, bár sejtettem, hogy nem a mentőkocsi közeleg, hiszen még távoli szirénaszót sem hallottam.
Átellenben, a messze mögöttünk maradt hatemeletes tömb előtti járdán kék forgófényes zsarujárgányok gurultak.
Jobbról - húsz méternyire - cápaszürke furgon csordogált felém. Lassan haladt, a szélvédő mögött két férfifejet vettem ki.
A kocsit vezető filkó kikönyökölt az ablakon, olykor ki is hajolt, az utcát fürkészve, mintha keresne valakit.
Kapcsoltam végre, ám mert oly lassan, akár egy teknősbéka, mire felocsúdtam, hogy ez a furgon csak az imént ment el mellettünk, kegyetlen büdösséget pöfögve, a kormányt markoló pasasnak is összeállt a kép: szőke nő a zseblámpával, immár társa nélkül, egy kapu előtt várakozva.
Azért persze megkérdezhette volna, jól sejti-e, hogy valami közöm van az ő dolgához. Mogyorónyit sem kérdezett.
Azonnal fegyvert rántott. És lőtt.
Hasmánt, alacsonyan repültem a kapu felé.
Röptömben valószínűleg a szamurájt szólongattam, noha felesleges volt. Biztosra vehettem: felneszelt a géppisztolysorozatra.
Bekúsztam a súlyos deszkakapu mögé, ekkorra már a rémület a kezembe adta a stukkert.
Alig akartam elhinni, hogy mindenütt ép vagyok.
A furgon tovább gurult, eltűnt a szemem elől.
Nem hallottam motorzúgást, a füstbűz is elült. De valahogy hirtelen. Mintha elvágták volna.
Nem mertem kidugni a fejem, és úgyis sejtettem, mit láthatnék.
Ezek kiszállnak, és idejönnek a szemét Uzijaikkal! Kész csapda egy kapualj!
Boldog megkönnyebbülésemre felmorrant a motor.
Elmennek!
Hallottam, hogy a vezető talpa ütemesen pöcköli a gázt.
Vis Major pisztollyal a kezében a másik kapuszárnynál lapult, lábnyújtásnyira tőlem.
És én mégis hisztérikusan ideges lettem attól, amit hallottam!
Nem tévedtem.
A vezető nem hergelte tovább a ménesét. Felkapta lábát a kuplungról, és szemkápráztató gyorsan visszafarolt.
Suhantában végigsorozta a házfalat, ólmot okádott a kapualjba.
Azután jobbra eltűnt.
A szamuráj lassan lecsúszott mellettem a kapu szegélyén.
Belém állt a jégmerevség: azt hittem, megsérült.
A következő húzása megnyugtatott: nagyon is eleven, és nem csupán szervileg.
Amint földközelbe ért, két kézre kapta a stukkert, kifordult az utcára, a tovarobogott furgonnal ellenkező irányba, és kétszer meghúzta a ravaszt.
Az első dörrenéssel egy időben jajkiáltás harsant, a második után - legfeljebb orrhossznyira rejtekemtől - fémes csattogással lehullott egy fegyver, és elszánkázott előttem a járdán.
A következő pillanatban olyan zajt hallottam, mintha körmök csikordulnának a falon, a fülemhez közel.
A foghullasztó hangokat bénító látvány követte.
A becserkészésünkben meggátolt filkó lemállott a ház faláról, és lobogó hajjal, meredt szemmel egyenesen az ölembe hullott.
A szamuráj átszökkent fölötte, s az immár újra felénk robogó furgon fogadására indult.
Én még maradtam egy másodpercig, halaszthatatlan dolgom lévén: hisztérikusan őszültem.
Azután hirtelen felhagytam vele. Rádöbbentem, hogy szívszerelmem teljesen őrült.
Átlebbentem a kiselejtezett gonosztevő fölött.
Látnom kellett, mit művel eszement kedvesem. Így hát még éppen láttam is, amint egy parkoló kocsi takarásából meglepi a vészesen tépő furgonistát.
A filkó a baljában tartotta a géppisztolyt, jobb kézzel markolta a kormányt. Észrevett engem, s midőn delfinugrással a kocsik mögé vetődtem, elvigyorodott.
Ugyane pillanatban le is fagyott arcáról az öröme, mert a szamuráj felpattant a furgon küszöbére, és egyetlen reccsenéssel megszabadította Uzijától, majd a stukkert a fültövéhez nyomva arra kérte, ugyan, állna már meg.
A pasas dühödten a fékre taposott, ama alantas szándékkal, hogy levesse a küszöbről Vis Majort.
A szamuráj azonban megtapadt az ajtón, s a várakozással ellentétben nem szállt el.
A furgon éktelen csikorgással megállt. Kedvenc zsarum kiszakította az ülésből a filkót. Ledobta az aszfaltra.
A pasas ráébredt repedt csuklója kínjára, és egyébként is rosszul érezte magát. Verdesett, ellenkezett. Szitkokat üvöltött.
Vis Major letérdelt mellé, szempillantás alatt hátrabogozta és lelakatolta a karjait. Azután narkózist alkalmazott.
A hatemeletes épület felől állig felfegyverzett egyenruhások rohantak felénk, az utca végében feltűnt a sivalgó mentőkocsi.
A felmetszett hasú férfi ebben a pillanatban surrant ki a kapun, és bizonytalanul botladozva, ámde konokul elillanni készült.
Elkaptam a többé-kevésbé szakszerűen kibelezett pasast, és orvoskézre adtam.
Vis Major feltartott kézzel, jobb tenyerén vakító jelvényével magyarázta az egyenruhásoknak, hogy szükségtelen lőniük.
Ezután felültem egy alvó BMW elejére, és folytattam az őszülést, végre zavartalanul.
A szamuráj ugyanis félrevonult egy bokorba a maroktelefonjával.
Megjelenés éve: 2007
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(második kiadás)
Intenzív szobai betegágyon heverkélek. A baleseti klinikán.
Megőrülök az unalomtól.
Ugyanis untatnak.
Egyelőre még minimálisan sem emlékszem, miért s miként kerültem ide.
Feltehetően nem is fogok, mivel ocsúdásom pillanatában egy Minnie-egér fülű nő hajolt fölém, mondván: ő szociális gondozó, és azért van itt, hogy könnyebbé tegye az életbe történő visszatérésemet.
Legott kikövetkeztettem: csakis az térhet vissza az életbe, aki elébb eltávozott onnan.
- Vagyis meghaltam? - firtattam nyögve.
Minnie nem reagált a kérdésre.
Széket húzott mellém, rároggyant, és odabetonozta magát.
Elsőül iskolai végzettségeit ismertette velem.
Toronymagas végzettségei vannak. Az ő diplomája a létező diplomák legdiplomábbika. A világ azonban aljas, ezért nem tevékenykedhet passzusa tárgykörében, mi több, egyáltalán nincs állása, ennek okán van itt, és tart szóval engem, ugyanis a munkaközvetítő ezen karitatív funkcióra ítélte őt.
Így beszél Minnie. És persze nem ekként szólíttatik. Lövésem sincs az anyakönyvi nevéről. Bemutatkozása pillanatában még nem egészen voltam eszemnél.
Azóta is mind inkább távolodom tőle.
Próbálom összeszedni az emlékezetemet.
Rémlik valami: alighanem autóbaleset ért.
Ha lehunyom a szememet - nem szívesen teszem ezt, mert akkor hintállni kezd velem az ágy, körös-körül a szoba, harangok konganak a fejemben, és egyéb, rosszullétre valló tünetek jelentkeznek -, szürkéllő országútkígyót látok, a szélen fák loholnak - és valószínűleg éppen gyorshajtok kissé, azután egy hízott törzsű fa kiválik a többi közül, és száguldvást felém indul...
Felcsuklom, torkomban a gyomrommal.
Megkérem a szünet nélkül csácsogó nőt, legyen szíves kinyitni az ablakot.
Ám ő közli velem: nem szeretné, ha összetéveszteném a nála kevésbé iskolázott nővérrel, különben nincs olyan alkalmazott, aki itt ablakot nyithatna, ugyanis a kórterem légkondicionált. Annyi levegő van itt, mint a Himaláján...
- De nem jön! - hörgöm.
Minnie egy legyintéssel elintézi légszomjamat. Közli velem: agyrázkódást szenvedtem, nem csoda hát, ha szédülök, émelygek, fejemet fájlalom: e dögledezéses tünetek állapotom természetes velejárói. Egyébként pedig ott vágtam a szavába, hogy ő egy nagynevű lemezkiadónál ténykedvén, számos tehetséget indított útjára a pályán, például Dollár is neki köszönheti felfedeztetését.
Enyhén szólva fuldoklom.
- Ismeri Dollárt? - kérdezi.
Képtelen vagyok társalkodni. Felülök az ágyon, levegő után kapkodok.
- Nem létezik, hogy nem ismeri őt! Dollár az egyik legnépszerűbb popénekes. Tíz évvel ezelőtt én fedeztem fel az ipsét. Meghallgattam a kiadóba küldött demóját, és láttam benne fantáziát. A pasas akkor még riadt szemű suhanc volt, mára persze milliomos lett. De ne higgye, hogy megismer engem, ha összefutunk az utcán! Illetve megismerni még csak hajlandó, ám minden alkalommal megfeledkezik a hálanyilvánításról, holott nekem köszönheti összes sikerét!
Talán mégsem éltem túl a gyorshajtást!? Meghaltam!
Igen. Ez itt a Pokol. Ide kerülnek az ámokfutó autósok.
Ez a bő harmincas, kerek fülű, gombóc arcú nő maga az ördög. És épp engem büntet, közlekedési vétkemért.
Zenefoszlányok motoszkálnak a fejemben.
Megvan!
A Yardbirds ősdalát hallgattam a kocsiban. Még szomorú vagyok, dúdoltam, jajongtam, együtt velük, teljes kebelszélességgel, teli torokból. Robbanásszerűen zöldellő fák hajladoztak körülöttem, smaragd és arany színekben pompállott a táj, merészen lejtett és vadul kanyargott a rohanó út. Lezserül, fél kézzel fogtam a kormányt, és énekeltem és énekeltem...
- A legutóbbi lemezéről persze keményen megírtam a véleményemet a Zeneművészet című lapba. A könnyűzene mindig is könnyűzene marad. Egy popdal sosem veheti fel a versenyt a Rigolettóval.
- Nem is akarja - sóhajtom elkínzottan. - Szerintem magán kívül senkinek eszébe sem jut hót különböző műfajokat versenyeztetni egymással. És most ne haragudjon: szeretnék egyedül maradni.
- Kibeleztem Dollár lemezét, persze abszolút intellektuálisan. Kétértelmű voltam: dicsértem is, bíráltam is, mindkettőt ironikus hangvételben, szóval a pasas meg se sértődhet, de büszke se lehet. Aligha vette ki a cikkből, hogy voltaképpen kegyetlenül beolvastam neki!
- Van itt orvos? - hörrenek.
- Jobban teszi, ha nem szól neki. Persze, ha hiányolja, hogy visszadrótozzák a lélegeztető gépre!? Amikor megjelent a kritikám, felhívtam Dollárt, és elmagyaráztam neki az írást betűről-betűre. Nehogy a hiú majom félreértelmezze a soraimat, ugye. Szépen elmondtam neki, mit is gondoltam valójában. Talán bevette. És persze elejtettem néhány célzást arról, hogy ha az impresszáriója lennék, soha nem bántanám, sőt, kezeskednék lemezeinek pozitív visszhangjáról. Gondolom, a nyikhaj azóta is töpreng, és előbb-utóbb eljut majd arra a következtetésre, hogy nélkülem semmire se viszi. Ha eljut. Sajnos, úgy rémlett, mintha nemigen érdekelné a véleményem. Pedig nekem mindig igazam van. Az én diplomámmal!?
Emlékbetörés vág gyomron. Eszembe jut Belloq. És ez annyira fáj, hogy csaknem behidalok a kíntól.
Hogy is hívnak, Belloq?
Daniel. A hitvesem.
De hát miért nincs itt a pasas? Az ágyam mellett? A térdeimnél?
Ha jól emlékszem a neveltetésemre, akkor úgy tudom, a szerető férjnek gyengélkedő asszonya mellett a helye.
Hogyhogy Belloq nem őszül itt mellettem, falsápadt arccal, szája szélét harapdálva, kezemet szorongatva, rogyottan?
- Értesítette valaki a családomat? - sikoltom.
Izgatottságomban egész jól megbirkózom a légvételekkel. Az émely is alábbhagy. A harangzúgást végképp felváltja az agyamban kísértő Yardbirds-nóta.
- Nézzen rám! - sóhajt Minnie. - Húsz kilót fogytam három hét alatt! Semmi diéta, se fittnesz! Hanem: szerelem! A fogyásból sejtheti, hogy tragikus a kimenetel. Ne is beszéljünk róla! Különben csak felszakadoznak rémes lelki sebeim, és tovább fogyok, megállíthatatlanul, nulla kilóig és még alább.
Ránézek. Most aztán már nem csupán rápillantok, de meg is jegyzem, beégetem magamnak a teremtményt.
És elképzelem, amint bánatában rohamosan elaszik. Végül csak egy langyuló tócsa marad a széken, közepében a pozdorjává tört szív cserepeivel.
Mi az, hogy Minnie előtérbe tolja tulajdon szenvedését, amikor minden jel arra utal, hogy itt és most csakis az én gyötrelmeimnek lehet helyük!?
Na, egy pillanat!
Kezdjük az elején.
Denisa Wry vagyok, közepes termetűnél enyhén magasabb, vékony testalkatú, barna hajú és szemű nő. Káros szenvedélyeim szép számmal akadnak. Dohányzom, bár mostanában csak ímmel-ámmal. Kedvelem a Bailey's-t. Régebben vodkát ittam narancslével. Meg-meghúztam a martinis flaskát is. Gyorshajtok, ha csak tehetem. Ez persze nem azt jelenti, hogy kiló ötvennel tépek a városban: emberlakta területen ritkán rohanok. Húszas éveim legvégén tartok, családi állapotom férjezett, saját gyerekem nincs, zsaru vagyok.
Eddig jó a memóriagyakorlat. Bár majdnem úgy hangzik, akár egy újsághirdetés.
- A barátom nem azért szakított velem, mert nem szeret. Rajong értem, imád! Elhatározásból vetett véget a kapcsolatunknak. Érzi a különbséget? Szeret engem, de tarthatatlannak tekinti a viszonyunkat. Maga szerint miért mondta, hogy rettenetes vagyok? - fecserész Minnie.
- Végre is, én törtem össze magam, nem igaz!? - morranok.
- Kutya baja, pedig össze is törhetett volna. A légzsák mentette meg. Úgy feküdt benne, mint a magzatburokban. De akkor is sokszor felhemperedett a kocsija, és fának is ütközött. Mindeközben maga derekasan össze-vissza ütögette a fejét. Amikor behozták, a doktorok rögtön megvizsgálták, van-e még agyműködése. Nehogy potyára szedjék ki a sokkból.
- És? Működik az agyam?
- Szerencsés. Nem úgy, mint én. Nekem valahogy nem sikerülnek a dolgok. Pedig teljesen pozitív a hozzáállásom. De ezt inkább hagyjuk: ha csak rágondolok, újabb kilók mennek le rólam. Egyébként megmondtam Dollárnak, ezt persze élőszóban: amíg az én kezem alatt dolgozott, tévedhetetlenül tudta, hogy a lemez első dala a legfontosabb: a magas kezdet, a deus ex machinás indítás. Na, ez végleg kiment a fejéből! Hiszen amióta nem engem tart impresszárióul, senki se szól neki. Mindig azt tanácsoltam: az első szám legyen fergeteges! Nem! A mostani korongjai egész egyszerűen altatódallal kezdődnek! Valósággal meg kell szenvednem azért, hogy végighallgassam a lemezt!
- Kötelező?
- Dollár korongja nagyon jót tett a lelkemnek, átsegített a szerelmi bánatom nehezén. Mintha az én bajomról szólna, persze nem egy az egyben, hanem átvitt értelemben. A kezdet szomorú, azután jön egy felütés, és onnan kezdve sodor, száguld, pillanatnyi figyelemlankadást sem enged, eltölt ezer érzelemmel, azt sugallva: mindig van remény. De ettől még populáris zene! És ami populáris, az alapállásból silány, ócska, érzelgős és ragacsos! Ráadásul nem is hibátlan, mert nem szólhattam bele a létrejöttébe.
Hagyom Minnie-t, tőle sose tudom, meg, ki vagyok. Bár nekem már körvonalazódik, hogy ô kicsoda.
Önnönmagamat kell összetákolnom. A nagyon fájó fejemben lévő, szörnyen hiányos emlékezetből.
Száguldottam az országúton. Tapostam a gázpedált, bömböltem a Yardbirds-dalt. Gyönyörködtem a tavaszban. Fél kézzel vezényeltem; úgy éreztem jól magam, hogy csupán mérsékelten voltam vidám.
És ekkor egy íves kanyar után váratlanul elém bukkant a tehéncsorda.
Hatalmas testű, szoborszerű állatok ácsorogtak az úton.
Széles, nedves orrok, hosszú pillájú, tágra nyílt szemek fordultak felém.
Az eleven falanx láttán fékeztem.
A kocsi engedelmesen lassult. Megszólaltattam a marhabőgés-hangú kürtöt.
Megálltam, majd egyesbe kapcsoltam.
Lépésben furakodtam át a lomhán arrébb mozduló tehenek között. Egy őzbarna monstrum bekandikált a leeresztett ablakon. Megsimogattam bársonyos szőrű fejét. Halkan szusszantva hátrált el a járgány mellől.
Továbbgurultam. Pásztorembert sehol sem láttam.
A szembeni kanyarból kamion lódult elő.
Figyelmeztetően rádudáltam.
A titáni jármű sivalgó gumikkal fékezett. Kürtje elbődült.
Néhány tehén egykedvűen odébb baktatott.
Újra a gázra léptem. A tükörben figyeltem a csordán keresztülaraszoló kamiont, mígnem az útkanyarulat elnyelte mögöttem a jámborok idilliumát.
Ekkor megláttam a szemből közelgő teherautót. A járgány veszett tempóban tépett a nem sejtett veszedelem felé.
Rádudáltam.
Lassított.
Midőn egymás mellé értünk, elengedtem a kormánykereket.
Két mutatóujjammal szarvakat formáztam a homlokomra, hogy a sofőr értésére adjam, mire számítson.
Láttam a vezetőfülkében ülő pasas arcát megnyújtó és padlizsánlilává színező döbbenetet.
Vicsorát, eltorzuló vonásait.
Aztán lendületből elhúzott mellettem.
Majd iszonyú visítással fékezett, és szinte helyből visszafordult.
Lehúzódtam az út szélére. Gondoltam, bevárom a fickót, és megmagyarázom neki jócskán félreértett jelzésemet.
Csakhogy ő ezerrel döngetett felém. Úgy rémlett, el akar taposni!
Jobbnak véltem, ha inkább elszelelek.
Visszakormányoztam a kocsit az útra. Torpedóként kilőttem.
A teherautó bősz bikaként nyomult utánam. Kürtje tébolyultan óbégatott, üvöltött.
Az S-kanyargós terepviszonyok miatt nem vágtathattam kedvem szerint. Sejtettem, hogy rövidesen befutok azon kanyarba, melyből sokan kiröpültek már, sebességüket rosszul megválasztván.
Nem vágytam elszállni. Lassítani se mertem.
Látván: a pasas halálkomolyan veszi dührohamát. A szarvára akar tűzni!
A hajtű-szakaszhoz közeledve akarattalanul, ösztönből vettem vissza a gázt.
A böhöm teherautó lökhárítója megtaszította kocsim hátulját.
Elharapott nyelvvel gyorsítottam.
Üldözőm is.
Az út széleit fürkésztem, merre menekülhetnék.
És ekkor jött a vészes jobb-kettes kanyar.
Továbbra sem akartam fékezni. A robotpilóta lépett a pedálra helyettem.
A padlógázzal vágtázó, a lejtő lendületétől még inkább felgyorsult járgány telibe kapott hátulról.
Az ütközés megtaszította, majd hátraszegte a fejemet.
Kocsim a levegőbe emelkedett, és röptében átfordult. Újra meg újra.
Bődületes fatörzs rohant felém.
Itt szakadt el a film.
A történtekre döbbenvén, irtózatos harag kerít hatalmába.
Hol az a pasas? Hadd kérdezzem meg tőle, miért oly fenemód szarv-érzékeny!?
- Mi van, miért nem válaszol? - förmed rám Minnie. - Az iránt érdeklődtem, mi a véleménye Dollár hálátlanságáról? Ugyan hol lenne nélkülem az a nímand?!
- Centire ott, ahol most. Az ô tehetsége nem a maga érdeme. Jusson eszébe a Beatles és Brian Epstein. Epstein is a kardjába dőlt, miután zseniális felfedezettjei túlnőttek rajta. Mikor hoztak ide?
- Tegnap.
- És még nem tud róla a családom?!
- Magát mostanáig altatták, géppel lélegeztették a koponyasérülés miatt. Tegnap itt voltak a szülei, a testvére és a nevelt lánya. Zavaróan zokogtak, úgyhogy Schweitzer doktor eltiltotta őket a látogatástól.
- És a férjem? Életem párja? - nyögöm.
- Ô nem volt itt - közli elégedett arccal.
Szakítottam volna Belloqkal?
Hol az emlékezetem?!
- Együtt él a férjével? - érdeklődik Minnie, a gondozóm. - Akkor ő miért nem kíváncsi magára? Legalább azért bejöhetett volna, hogy lássa, milyen pocsék színben van.
- Nincs másik haldokló e kócerájban, akit vigasztalhatna, csak én?!
- Le fog fogyni a bánattól maga is - kéjeleg.
Hoppá!
Eszembe ötlik gyermeknemzési lázunk.
Belloq kezdettől fáradhatatlan utódlás-ügyben. Ám mert a vágyva várt fogamzás egyetlenegyszer jött össze - kapufa-jelleggel, méhen kívül -, orvostól természetgyógyászig jártunk. Hitvesem máig precízen számontartja, mikor ovulálok. Ám hasztalan vetette latba legjobb képességeit, a hőn óhajtott esemény nem következett be.
Orvosi javallatra tömérdek vitamint vettem magamhoz, főként táplálékok, mellékesen kapszulák formájában. Vitamin-szempontból kellett megterveznem étrendemet. Tonnaszám legeltem a zöldségféléket. Egyszercsak a doki megállapította: a túl sok halétel fogyasztása okozza kudarcunkat. Megtudván, hogy egyáltalán nem eszem halat, eltanácsolt a sertéshústól, majd a marhától is. Amikor kiderült, hogy régóta pulykán és csirkén élek, ha egyáltalán húst veszek magamhoz, mást gondolt ki.
Akkor hízózzon, tanácsolta. Amíg nem szed fel tizenöt-húsz kilót, a fogamzás szóba se jöhet. Berzenkedtem, mondván, képtelen lennék a szokásosnál többet enni. Ne egyen többet, egyen mást, felelte. Íziben elképzeltem magam, amint spagettivel falom a szilvás gombócot, sült szalonnát ropogtatok mellé, és rúdszám tömöm orcámba a szalámit. Ja, továbbá felejtsem el a cigarettát és az alkoholt. Mindazonáltal egy kevésnyi szexet megengedett.
Ezen az áron nem lesz utód, közöltem szilárdan.
Családom nem hagyta annyiban. Barátaink, anyám, öcsém és kamaszodó nevelt lányom egyként azon fáradozott, hogy mielőbb elérjem a vágósúlyt. Az első sokk akkor ért, midőn egy minapi reggelen képtelen voltam behúzni farmerom cipzárját. Íziben megugrottam a hátraszaltót. Na nem! A vágyott terhesség érdekében mindössze a klasszikus erőfeszítéseket vállalom - úgy mint: szex nagykanállal - termékenységi istennővé nem dagadok!
Martin öcsém meglepett egy Claudia Schiffer fittneszkazettával.
- Te csak nézzed, ahogy a csaj töri magát, vért izzad és gúvad a szeme a slank alakért, és közben lakmározd a dagadót, oldalast, csülköt, a zsírszalonnából főzött pörköltet és tripla hamburgert, és a könyöködön folydogáló zsírral mutasd fel Schiffernek a középsô ujjadat, és nagyon röhögj a kínjain! - tanácsolta.
Kivágtam a tesót.
Kértem a nődoktort, eszeljen ki követhetőbb terápiát. Erre ő így szólott: mivel egyikünknél sem tapasztal kizáró tényezőket, mármint szervileg, erősen feltehető, hogy meddőségem pszichoszomatikus természetű. Vagyis forduljunk pszichiáterhez.
Ezzel elég szépen megfúrta frigyünket.
A dokitól hazafelé tartván, hitvesem szótlanul tűnődött. Minek végeredményeképpen azon megállapítást hozta világra, miszerint azért nem foganok, mert nem igazán vágyom a sarjra.
Rám került a töprengés sora.
Tényleg, sóhajtottam nagyvártatva, ez sem kizárt. Ám ha pillanatnyilag nem vágyom is rá annyira, mint ő - és a fél város -, nem utasítom el a gondolatot. Viszont egy sereg nôt ismerek, akik még, már vagy momentán nem akarnak gyermeket, és mégis különféle trükkökkel kell védekezniük, mert a nem-akarás édeskevés a fogamzásgátláshoz.
Mindazonáltal felkerestük a pszichiátert.
Ami engem illet, elég jól szórakoztam a vele töltött egy óra alatt, Belloq viszont teljesen bemogorvult. A lélekidomártól kiseregellvén, tapintatosan kivárta nevetőgörcsöm csillapultát, majd kijelentette, hogy ezentúl inkább intimen kezelné e problémát, egyikünk tudattalanját sem óhajtja orvoskézre adni, és nem kívánja a magánéletünkben való további turkálást.
Holott az agytréner csupán az iránt érdeklődött, milyen volt a szüleinkhez való viszonyunk, kaptunk-e rendesen anyatejet, emlőből-e; szülői részről elszenvedtünk-e szexuális molesztálást, egyáltalán: akartak-e minket; hány évesen maszturbáltunk először, melyek voltak meghatározó szexuális élményeink, gyakran szeretkezünk-e, elég gyakran-e, vannak-e furcsának nevezhető szexuális szokásaink, vágyaink. Belloqtól konkrétan azt kérdezte, nyomatékkal: szokott-e állapotos nőket zaklatni az utcán?
Daniel beelegelt.
Helyes, bólintottam.
Ekkor életem párja mélyen a szemembe nézvén megkérdezte: szedek-e valamit.
Mármint titkon? Fogamzás ellen? - firtattam.
Vészjós hanghordozásomat észlelvén legott elnézést kért.
Későn. Futó bizalmatlansága tartós bizalmi válságot eredményezett.
A szarv-hisztis fickóval esett találkozásom előtt itt tartottunk.
De szakításról szó se volt.
Akkor hát hol van Belloq?!
Megjelenés éve: 2007
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(második kiadás)
Mi ez?!
Füst marja szememet. De tudatom tisztább, mint - mint mikor?
Felnézek. Szennyes könnyeken át Lacót pillantom meg. Úgy fest, mint egy csataindián: arcán fekete csíkok pompállanak.
- Tudsz futni? - kérdezi.
- Nem, de jódlizni sem tudok.
- Márpedig fürgén el kellene szaladnod előlem, mert áthat a gyanú, hogy rögvest kegyetlenül fenékbe rúglak.
- Leégett.
- Le. Két marék hamu lett belőle. Mellesleg az ablakon át láttam, már amikor még megvolt az ablak, meg amennyire a füsttől látni lehetett, hogy ott lógsz közömbösen, amikor ég a ház.
- Világszerte ismert az önuralmam. Különben köszönöm. Gondolom, te vágtál le a kötélről.
- Senki más nem vállalkozott. Könyékig amputáltam a karomat, amikor betörtem az ablakot. Kigyulladt a gatyám, de a legeslegrémesebb, hogy a Caporálom beleesett a tűzbe. És ez az egész téboly úgy kezdődött, hogy fél egykor taxiba vágtam magam, mert gyanítani kezdtem: soha többé nem látom viszont hőn szeretett kocsimat. Már messziről látszott a bodor füst. Mondtam is a taxisnak, hogy jó helyen járunk.
- Ez neked jó hely? A piromán ellógott. Képtelen voltál elfogni?!
- Most kezdj szaladni! Tíz méter előnyt kapsz.
A védőoltásról persze bőven elkésem, de végleg lekésni nem sikerül. A dokinak szeme sem rebben hanyagul rendbe tett kormos ruhám, és a hónom alá csapott koponya láttán. Szakbarbár a fickó, csak a kezében tartott oltópisztoly érdekli, a beletöltött vakcina, az abban hemzsegő, elbágyasztott kórokozók, melyeknek az a hivatásuk, hogy a szervezetembe toppanva felgerjesszék immunrendszeremet. Mi ellen is?
Milyen nyavalyák divatosak Morosban? Lepra? Álomkór? Lépfene? Hát most mikrobiológus vagyok, vagy zsaru?
Az asszisztensnő válltól könyékig lefertőtleníti a karomat. Látom a szemében, hogy boldogan bedugna az autoklávba. A doki nekem szegezi az oltó-stukkert, és tüzet nyit rám. Belloqra figyelek. Odaadóan.
A pasas meglehetős egyhangúsággal arról szövegel, amiről általában. Laco bólogatva hallgatja.
- Nem lett volna szabad egyedül odamenned. Ha Laco is veled lett volna, akkor játszva elkapjátok Hernt a haverjával együtt, és még szaxofonozhattok is közben.
Satöbbi.
A doki a bőröm alá juttatja az oltásnak mondott izzó parazsat, majd Belloqot leintve unottan közli velem:
- Belázasodhat. Enyhe fejfájásra is számíthat. Küzdelem kezdődik a szervezetében: az
immunrendszere és az oltóanyag összecsap. Igyon teát, izzadjon, feküdjön. Viszlát.
Kisietünk a folyosóra. Belloq már Lacóval társalog. Férfiszokás: kisajátítják az ügyemet.
- Se közel, se távol nem volt egy teremtett lélek? - érdeklődik pasasom.
- De, néhány romházzal odébb egy ipse aludt a napon. Áthorkolta a tüzet, a mentést. Miután kihoztam Denisát, felráztam a tagot, és megkérdeztem, látott-e valamit. Látni nem látott, mondta, mert behunyt szemmel szokott aludni, viszont rémlik neki valami: mintha félálomban autózúgást halott volna. Igen, füstszagot is érzett. Na mármost. Ott lábadozott az ágyban Hern, aztán volt valaki más is a házban, aki azt a megtisztelő, szép feladatot vállalta magára, hogy fejbe somja a mi angyali Denisánkat. Den, láttál kocsit a környéken?
- Nem - morgom kedvetlenül.
- Telefont?
- Azt sem.
- Mert nem is volt - feleli Laco felettébb elégedetten. - Épeszű taxis önként nem megy arra, telefon híján nem is hívhattak taxit. Tehát: ki volt az, aki éppen akkor toppant oda kocsival, amikor kellett?! Nos?
Vállat vonok. Házkutatási parancsot kell szereznem. Nem lesz könnyű. Ámbár Ambrose Hern aligha olyan agyalágyult, hogy otthonába vigye öccsét. De hátha mégis, hiszen szegény öcsikéjének leégett a háza. A szemem láttára.
Míg azon töprengek, mitévő legyek, Belloq tudomásomra hozza saját határozatát.
- Az egész históriát szőröstül-bőröstül átadod Lacónak. Õ majd előkeríti a fickókat. Mi most hazamegyünk, és elkezdesz csomagolni. Utána megteázol, aztán ágyba bújsz, mert lázad lesz. Mire felépülsz, indulunk nyaralni.
- Na, most erről a nyaralásról kellene valamivel bővebben beszélned - bólogatok szigorú arccal. Kár volt visszavennem a felemás cipőt, maradhattam volna a tetováló-topánban is; felsebzett, kékre festett sarkamnak oly mindegy, miféle lábbeli kérge dörzsöli. Fejem is fáj, tarkótájt. Nem az oltástól; tehát el kell kapnom azt a macskajárású illetőt, aki igen szakszerűen levett a lábamról Hern búvóhelyén.
Mindebből az következik, hogy mégse szerzek semmiféle engedélyt. És csomagolni holnap is ráérek.
Belloq a nyaralásról beszél. Nemigen figyelek rá. Gondolataim támadtak.
- Joy be akarja fektetni a pénzét. A morosi kormány felkínált megvételre egy tengerparti területet, az Éden földi mását. Szállodát, miegymást lehetne odaépíteni. Eltöltünk ott néhány napot, s közben Joy felmérheti, érdemes-e belevágnia az üzletbe.
Nem túlságosan érdekel Joy pénzfialtatási problémája. Le kell ráznom a pasasokat. Laco önként és caporalozva leválik rólunk, vele tehát nincs több gond.
Megjelenés éve: 2007
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(első kiadás)
A sokadik repülős kűr után Allegra kijelentette, hogy sajog a feneke, pihennie kell.
- Nem pihenünk. Ügetünk! - felelte Brayden, mohón csillogó szemmel. Ha a nő ekkorákat szárnyal lépésben, mit művelhet szaporább jármódban?
Csettintett a nyelvével, mire Baron felgyorsult. Allegra minden ütemre magasba pattant, lófarka le-föl lóbálódzott, két melle felváltva rugózott le s föl. A jobb akkor ereszkedett vissza, mikor a bal lendült az álla felé, aztán váltottak. Ez azt mutatta, hogy nem harmonizál a hátassal. A pattogás által lebilincselten potyogni is elfelejtett.
- Üljön a farzsebére - sóhajtott Brayden.
- Nincs farzsebem.
- Képzelje magára.
- Hová?
*
Irma ezt hadüzenetnek tekintette. Úgy döntött, körbenéz a házban, és mindama - neki nem kellő - dolgokat, amelyekre a strici exférj igényt tart, kidobja a kukázóknak.
A lomtalanítás során, egy régi szaloncukros dobozban találta meg a kövületté vénült mézeskalács szíveket, csillagokat, rénszarvasokat, télapókat, hóbácsikat. Az angyalfa-díszek láttán eszébe jutottak a hajdanvolt karácsonyok.
Kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
Aztán kést markolt, és nyílhegyeket faragott a kopogósra keményült mézeskalács figurákból. Mihelyst elkészült, megragadta a strici pasek hátrahagyott íját, a fegyverzetet a kocsijába hajította, és csikorgó gumikkal süvített a válóférj újdonat házához.
A boldogidők-beli bábkalács szívekből, angyalokból és télapókákból készült acélkemény hegyekkel felszerelt nyilakkal kilőtte az épület ablakait, egyiket a másik után. Nem kegyelmezett, valamennyit kinyírta.
*
Hazafelé siettében megakasztotta lépteit egy szívettépően szép kirakat. Gumikalóz legyökerezett a pazar hátterű üvegablak előtt, és sokáig mozdulni sem bírt a gyönyörű, izgató portékák láttán.
Oh, az a vastag, fekete mosogatókesztyű!
Ah, az a testre tapadósnak ígérkező gumikötény!
S jaj, az a panorámás gázálarc! Hisz ez már-már költészet!
És még csak ezután fedezte fel a legerogénesebb darabot, a gumi hatású, lakkos fényű, sátorszerű viharkabátot! Uramatyám, mekkora kámzsa! S azok a szexisen rávarrt, hatalmas, elálló zsebek! Jaj ne! Hát ez kész ejakuláció!
Hosszan, megrendült állapotban ácsorgott a csodás látnivaló előtt. Magára képzelte a szűrőbetétes, nagyképernyős gázmaszkot, a varázslatos szabású gumikötényt, az álomi sikálókesztyűt. Végül királyi palásthoz illő tisztelettel belebújt a fantasztikusan érzéki viharkabátba.
Megint átjárta a reménység: ha legközelebb valóságosan is magára ölti ezeket, és semmi mást, és az ágyban behunyt szemmel várakozó, legújabb barátnőjéhez lép, és lágyan így szól: most már felnézhetsz, akkor az a lány nem sikítozni, röhögni vagy fotózgatni kezd az ő igézően férfias jelmeze láttán, hanem eszét veszti lázas, vad gerjedelmében, és akkorát szexelnek, hogy leszakad az ágy, a zongora, az emelet!
*
A lakosztályában tartózkodó Hella Postor begurított egy bourbon-tequila-scotch elegyet. Leöblítette válogatott gyümölcspárlatokkal, aztán sóhajtva újraélesztéshez látott.
Cipőorral megböködte a lábainál heverő ájultat. Ráöntött egy pohár vizet, két dózis Bloody Maryt, és napilappal is legyezte az arcát.
A férfi csak az imént alélt oda. Egyébként az ő újdonsült testőre volt.
Oxford exkommandósként jelentkezett az állásra. Az idős hölgy ismertette vele munkakörét: tartsa távol tőle mindazokat, akiket ő nem hívott meg, különösen a lesisajtósokat. Bejelentkezés nélkül senki sem juthat elé. Mindeközben viselkedjék udvariasan, diplomatikusan. Ha a kedvesség nem vezet célra, testbeszéddel éreztetheti az erőfölényt.
Megkérdezte Oxfordtól, pedzi-e, mit ért testbeszéd alatt.
Az ekhósszekér alkatú férfi lelkesen demonstrált: üstöllést állon vágta a belépő pincért.
Hella Postor a titkára pártfogásába ajánlotta a falra alélt felszolgálót, és folytatta a kiképzést. Figyelmeztette a buzgó testőrt, hogy tilos előtte az öregségről beszélni, pláne tilos az életkorára hivatkozni.
- Aki ilyet tesz, azt kiüríttetem! - ígérte Oxford.
És még valami, szólt az éltes özvegy: a hölgyekkel udvariasan kell viselkedni.
A fehérszőke hajú, tejfölszín szempillás, telihold arcú, harmincas férfi tágra meresztette esőcsepp kékségű szemét, és tudatta: ő ettől a világért el nem térne. Van viszont egy kikötése: mivel a muffok kizárólag kettyintésre valók, néhányuk esetleg anyaságra is jó, az ő színe előtt viselkedjenek rendesen, ne okoskodjanak, ne akarjanak tökösebbek lenni a csávóknál, és akkor nem esik bántódásuk. Ne álljanak zsernyáknak, kommandósnak, huszárnak, ne írjanak könyvet, semmiről se! Gitárt és festőpemzlit se vegyenek a kezükbe! Maradjanak a teknőnél, gyúródeszkánál, és nem lesz baj!
S elmesélte: minap tévedésből berongyolt egy könyvesboltba, ahol is épp egy ötvenes, vén ribi firkálgatta a hülye nevét a nemrég megjelent regényébe. Százával tolongtak az arcok a macskakaparásért, így hát ő is kíváncsi lett, minek szól a csoportosulás. Na, aztán jól leosztotta a nyanyát, hogy mit ért az a könyve témájához, egyáltalán bármihez. A csoroszlya visszaszájalt, erre ő betakarta a nagyokost, és még a védelmére rohanó seggnyalókat is a falhoz csapdosta. Különben a nyanya hullahentelő doktor volt, és a bonctermi tapasztalataiból firkált regényt. Mellesleg ezután napokig nem a vén szipirtyó zsenialitásáról szóltak a hírek, hanem arról, hogy milyen murisan hevert a padlón, a szétszórt könyvei tetején.
Oxford, Oxford! - sóhajtotta Hella Postor, és a mindig nála lévő sokkolóval nyakon bökte a testőrt.
Az exkommandós dobott egy csukást, közben leverte a csillárt, a sarkával.
Az újraélesztés nem túl jól haladt. Oxford a legyezgetésre sem reagált.
Az idős hölgy a kómázó őrző-védő ingébe zúdította a jégkockás serleg tartalmát, hasztalan. Felkapott egy esernyőt, annak nyelével szétfeszítette az ájult fogazatát, és a szájába is juttatott némi jégkockát. Utánaöntött egy nyeletnyi bourbon-tequila-scotch kevercset, ám ez sem segített az eszmélet visszanyerésében, bár gőzölgést, köhécselést, vonaglást váltott ki.
Hella Postor körbenézett, mivel siettethetné Oxford újbóli munkába állását, ugyanis titkára már többször jelezte: ideje lemenni a bálterembe, hogy elmondja maratonnyitó beszédét.
Talált egy hűlt csibukot. A kómás férfi szájába kocogtatta a pipahamut. Ugyanoda tépdesett a napilapból is, csupán az őt érdeklő cikket tartotta meg. Semmi változást nem észlelt.
Néhányszor segítségért sikoltott, ám ez sem vezetett eredményre. E teszt révén viszont felmérte, hogy Oxford egyáltalán nem elkötelezett a szakmája iránt.
Ó, Redford, Redford! - sóhajtozott. Õ bezzeg talpig belevaló testőr (és még titkár is!) volt! S az a lány, a hasonmás Athéna! Mily szörnyen nézett ki a koszorúba font hajával, a kékre-zöldre püfölt arcával, a degeszre tömött zsebű, formátlan overallban! Ah, be szép idők voltak!
Még időben megtiltotta magának az elérzékenyülést. Fogta a szobatelefont, és azt is az ájult Oxford szájába nyomta.
Megpillantott egy lelkibetegnek rémlő, eliszkolásképtelen svábbogarat. A testőr fülébe gyömöszölte a csótányt, ugyanis hitt a természetgyógyászatban. Várt egy percig, ám nem állott be javulás.
*
A vérszomjas tehenek őrjöngésétől begőzölt bika szétzúzta az istállóajtót, és a befelé igyekvő embereken átgázolva a karám felé robogott, szürkegulyát nemzeni.
Útközben alakított stratégiáján. Eszes hím legelébb is megtisztogatja környezetét a riválisoktól, hogy aztán zavartalanul gyakorolhassa ősi jogait.
Az apaállat tulajdonosa úgy tudta, hogy a vadóc szürkemarha a magyaroktól származik, és nem hajlamos a kergekórra. A magyarok őse a szintén szilaj modorú Attila, és ez a népség egy Bukarest nevű helyen foglalt hont, amelyet a Morva folyó szel ketté. Egyik királyukat Drakulának hívták, s noha az ipse éppenséggel nem volt aranyos király, mégis többtucatnyi film készült róla. Így lett a bika neve Búvár Kund.
A vezértehenet egy magyar eredetű filmcsillag után nevezték el Zsazsának, miután kiismerték természetét. Udvarhölgyei történelmileg felkapott nők nevét viselték, bár egyáltalán nem hallgattak semmilyen megszólításra. Nevük ihletői a véres lepedőjét holtáig sikáló balladai asszony, a leölt szüzek tejében fürdőző fejedelemnő, a dőlékeny várfalba habarcsolt kőművesné, valamint a mai bulvársajtó révén közhülyévé híresült nőszemélyek voltak. A történet szempontjából mindennek nincs különösebb jelentősége, az adatok hitelessége is bizonytalan, viszont Búvár Kund e tehenekkel volt kénytelen együtt élni.
A bősz bika tisztogatási akciója gyors sikert hozott. A birodalmát háborító idegenek világcsúcsot futottak a félközeli lakóházig. Némelyek a fáramászás sebességi rekordját döntötték meg.
Egyvalaki bánhatta figyelmetlenségét. Az általa megcélzott faágon már ült egy csapat gyöngytyúk, továbbá a hálaadásra hizlalt pulykák, és egy feketemedve is ott keresett menedéket a tomboló barom elől, bár megjelenésének a szintén odafönn gubbasztó mosómackók szemernyit sem örültek.
A túlterhelt ág recsegve meghajolt, s már-már a tomboló bika szarváig konyult. A labilis idegzetű tyúkfélék rikácsolva szárnyra kaptak. A baribál egy ágemeletnyit feljebb kúszott, a mosómackók parádésan összeverekedtek. A túlsúlytól megkönnyebbedett ág ruganyosan visszalendült, miáltal a rajta lovaglóülő versenyző a világűrbe parittyázódott. Hamarosan elhagyta volna a Föld légkörét, ha nem kerül útjába a gazda háza, közelebbről annak kéménye.
A fickó frontálisan ütközött a füstkieresztővel. Gyors egymásutánban két mosómedve vágódott a hátába. A kémény felvette hármuk alakját.
Megjelenés éve: 2007
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(harmadik kiadás)
Az előtérbe lépek. Fél percig csak bámuljuk egymást. A fickó egykor zsaru volt, ám felhagyott ezzel, mert többször megpróbálták kicsinálni. Ferde vállal, enyhén megrövidült bal lábbal műkedvelő hekus vált belőle, jóllehet látszólag nyugdíjba vonult. Régi edzője és barátja segítségével visszanyerte és őrzi legendás formáját. Talán még ma is meg tudna verni. Az unokabátyám. Elmúlt ötven, sötét hajában ősz tincsek sorjáznak. Szemrése keskeny, kissé ferdén metszett, szeme kék. Orra fenyegető, ajkai szenvedélyességről vallanak. Álla széles, előreugró, markánssá teszi arcvonásait.
- Itt van Cyd? - kérdezem.
- Elment már. Doyen után szaglászik. Bepipult a palira, amiért a pribékjei megkergették. Egyébként eldugtuk a foglyot, hogy ne kelljen folyton hurcolnia. A könyvek viszont itt vannak, és mondhatom, rendkívül érdekesek. Mi a terved?
- Voltaképpen nincsenek terveim. Denisa zsarolja Doyent a naplóval. Tőle kérdezd, mit akar.
- Tőle nem kérdezem. Hazudik, mint a vízfolyás.
Quasimodo a nappaliba sántikál. Ilyen lehet egy táncterem. A helyiség közepe üres, néhány fotel, asztalka lapul a falak mentén. A parketta régen látott friss lakkot. Középtájon egyenesen úgy fest, mintha legyalulták volna.
- Nem, Quasimodo. Jót tett neki a baleset. Megszelídült.
- Ezt a szerelem láttatja veled. Olyan szerelmes vagy, mint akkor sem voltál, amikor tíz évvel ezelőtt elhúztad innen a csíkot.
Tudja, hogy erről nem szívesen beszélek. Ezért hozza szóba. Van benne némi önfeledt gonoszság. Az ablak alatti asztalon álló szamovárhoz sántikál. Feltűnőbben húzza a lábát, mint egyébkor. Nem dőlök be neki.
- Kérsz teát? - kérdezi.
- Nem.
- Akkor legalább szemléld meg az akváriumomat. Nemrég rendeztem be.
Gömbölyded üvegedényre mutat. A haláriumban buja salátaféle zöldell. A dzsungelként ható növényzet között néhány apró halacska látható. Úszkálnak, szavuk sincs.
- Aha - mondom. - Megszemléltem.
Rám néz, elvigyorodik. Két kézre fogja a gőzölgő teás csészét. Tudja, hogy szétvet a türelmetlenség. Nem siet azt kielégíteni. Mutatóujja körmével megkocogtatja az üvegedény falát.
- Neonhalak. Módfelett érdekesek. Esznek, úsznak, neonoznak, ikráznak. Az ikrákat kikezdik a csigák. Valósággal átrágják magukat rajtuk. Amikor aztán a kis halak előbújnak, a szüleik kezdenek vadászni rájuk. Egyik nap tele van a víz bébikkel, másnap már egyet sem lehet látni.
- Kész horror. Téged ez szórakoztat?
- Néha órákig elnézem őket. Mélységesen megnyugtató hatást tesznek rám.
- Csodálatos - bólintok. - Miután Cyd nincs itt, talán te elmondhatnád, mit tudnék segíteni.
- Egyelőre mi segítünk neked - mondja féloldalas somollyal. A lávaforró teába hörpöl. Fantasztikusan világos a szeme, az ember valósággal megbűvölten bámulja íriszét, azt remélve, hogy beleolvashat mögötte a gondolataiba. Ezt a feneketlen hatást fokozzák alul-felül egyaránt fekete szempillái, melyek kihangsúlyozzák a kék szempár halványságát. Ráadásul tudatában van tekintete bűverejének. Gyakran tágra nyitja szemét, mintegy fokozva a mágikus hatást. Ilyenkor mintha feltárulna egy csapóajtó, egyenesen a tengerbe. - Az egyik napló segítségével bebizonyíthatjuk, hogy Doyen kiket zsarolt az ő ellenállhatatlan módszerével. Mint tudjuk, elraboltatta rendőrtisztek, bírák, ügyészek, újságírók feleségét, barátnőjét, és áthajtotta rajtuk néhány pribékjét. Ezután visszaszolgáltatta a megalázott asszonyokat, az eseményről készített film kíséretében. Az érintettek természetesen letettek róla, hogy továbbra is keresztezni próbálják útjait. Ha valakiben mégis felmerült az egészséges bosszúvágy, Doyen megismételtette az akciót. Amikor erről beszélek, lesütöm a szememet. Ne érts félre, nem magamat: őt szégyellem.
- Denisa arra akarja kényszeríteni, hogy ő szégyenkezzen.
- Hát ezért meséltem neked erről. Hallgass ide, Daniel. Felejtsétek el Doyent. Veszélyes. Majd én elintézem.
Nem felelek. Quasimodo olvas a vonásaimról. Gondolataimat kibetűzvén felsóhajt, leteszi a csészét, és elfordul, mintha a hínárfőzelékben korzózó halakat figyelné.
- A fogoly, Andersen elmesélte, hogyan szervezték meg a gengsztergyilkosságokat, miként került a méreg borbélykésre, a pezsgőspohárra. Azért tört ki a harc az alvilágban, mert híre jött, hogy a Kokókirály hazalátogat és kiválasztja, ki legyen az itteni megbízottja. Zsíros buli a kábítószerüzlet, nem kell mondanom. Minden bandavezér azon pedálozik, hogy megnyerje a Kokókirály kegyeit. Így aztán diszkréten irtani kezdték egymást. Doyen ígérkezik győztesnek.
- Szexpapa vénséges vén. A Kokókirály fiatalabbat fog választani.
- Szexpapa nincs hatvanéves. Az ő esélyei a legjobbak, mivel eddig is remekül megúszta a gazságait. Csak kevesen tudják, hogy van egy gyengéje. Fura dolog.
- Figyelek - mondom némi éllel, látván, hogy érdekfeszítő közlendője támadt a halairól, s éppen ezt készül előadni.
Megjegyzésem hallatán elveszi ujját az akváriumtól, és visszafordul felém.
- Doyen valahol a lelke mélyén tudatában van annak, hogy gyalázatos dolgokat művel. Valami defektje lehet, mert lelkiismereti válságait abnormális módon orvosolja. Ez hat évvel ezelőtt, a felesége halála után kezdődött nála.
- Meghalt a felesége? Amikor meglátogattuk, az asszony parancsolta az ebédhez.
- Láttad a nőt? - kérdezi jelentőségteljes vigyorral. Tágra mereszti a szemét, mintha el akarna nyelni. Számtalanszor megfogadtam, hogy úszógumi nélkül nem jövök hozzá.
- Nem láttam. Hangszóróból bömbölt Doyenre, és ő nyomban rohant is, hogy teljesítse a parancsot.
- Hát ez az. Szexpapa felesége egy magnószalag.
- Különös - morgom.
- A titkára adagolja a megfelelő utasítást a hangszóróba. Aranyember lehet. Feltehetően ő tartja kézben az egész pornóparadicsomot.
- Furcsa, hogy Omlett nem beszélt erről.
- Mi ebben a furcsa?
Nem felelek. Várom, mivel rukkol elő.
- Belenyúltatok a gyerekpornó-buliba - kezdi elgondolkodó arccal. - Ehhez Doyennek semmi köze. Következésképpen hajlandó lesz együttműködni a rendőrséggel. Átengedi a bűnösöket. Viszont nem szeretné, ha egyéb ügyeire fény derülne.
- Logikus.
- Adjátok vissza a naplót, az emberét. A többit bízzátok rám.
- Mit akarsz tenni? - kérdezem.
Feleslegesen. Nagyon jól emlékszem, mit tett, amikor kiengedték a kórházból, megnyomorítva, nyugdíjazva. Nekiállt edzeni, majd egyenként elkapdosta az ellenségeit, és megküzdött velük. A legyőzöttek homlokán ott virított a névjegye: J, mint Justitia. Ügyes volt, egyetlen összecsapásnak sem akadt szemtanúja. Az egész országot lázba hozta a rejtélyes Justitia. Denisa pedig, anélkül hogy tudta volna, ki a titokzatos személy, az eseményekbe ártotta magát. Így duzzadt legendává a történet.
Legyintek, talán túlzottan tiszteletlenül. Tekintete felhabzsol a tekintete. Pupillája aprócska fekete pötty, legfeljebb gombostűfejnyi. Úgy is érzem magam, mint pillangó a gombostűn.
- Hagyjátok békén Doyent - mondja. - Denisát foglald el valamivel. Csinálj neki gyereket, például.
- Már próbáltam. Felejtsd el a Justitia-legendát. Ezt nem lehet újra meg újra felmelegíteni. Jut eszembe, a napokban lesz a születésnapod. Hányadik is?
- Inkább a fogaidat számlálgasd, mint az én éveimet - morogja. Elfordul, az akváriumba bámul. Felsóhajt. - Már megint felzabáltak egy eresztésnyi bébit.
Odalépek hozzá, megveregetem a vállát.
- Ez az. Ezt torold meg, Justitia. Dobj a lébe néhány halászlékockát és mártsd bele a merülőforralót. Jó étvágyat.
Az ajtó felé indulok. Utánam szól.
- Tíz évvel ezelőtt is hülyének tartottalak, Daniel. Nem változott a véleményem. Legfeljebb néha-néha szüneteltetem.
- Nézegesd a halakat. Azt mondtad, pompásan megnyugtatnak.
Növekvő rossz érzéssel bandukolok az utcán. Lehet, hogy mégis neki van igaza. Mi történik, ha lecsukatjuk Doyent? Lepengeti az óvadékot, és tíz perc múlva szabad lesz. Szabad lesz és dühös.
Ugyanazon átkozott kelepce, amit Quasimodo oly gyakran felhánytorgat. Annak idején, hasonképpen kínos helyzetben úgy döntöttem, lelépek innen. Megnősültem, elköltöztem, megszületett a lányom. Rohadtul éreztem magam a bőrömben. Amikor a feleségem megbetegedett és meghalt, visszajöttem. Addigra Quasimodo belerokkant az ügybe, melynek kellős közepén cserbenhagytam. Néhány hónapig tartó fogcsikorgatás után összefogtunk. Ekkor már Denisa is belekeveredett, s én, aki azt hittem, soha többé nem leszek szerelmes, megismerkedtem a szerelemmel. Végül is, több éves késéssel, elkaptuk az ellenséget. Pontosabban szólva Denisa és Quasimodo intézte el a fickót, mivel akkorra már nem voltam álló helyzetben. Kórházban feküdtem. A sebészek leltek bennem néhány golyót.
Megjelenés éve: 2006
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(harmadik kiadás)
- Jó estét - köszöntöm. - Még nem írtam meg a jelentést.
- Ne felejtsd el belevenni az iménti lövöldözést.
- Megvárod?
Leteszi a fogsort. Bevonja kinyújtott lábait, lustán felemelkedik a fotelból. Megint nem hiszek a szememnek: italt tölt magának, bele is kortyol. Az egykor absztinens mostanában gyakran teszi ezt, s őt ismerve, ez csak egyet jelenthet: lerongyolódtak az idegei. Ennek ellenére faarcát viseli, a rezzenetlent. El tudom képzelni, hogy a kínzócölöpre kötözve, tomahawkokkal megtűzdelve sem vágna beszédesebb képet, nem, ha éppen zsigerelnék, elevenen. Mogorva úgy tesz, mintha nem volnának idegei. Nyilván érzéstelenítő nélkül húzat fogat, altatást mellőzve veteti ki a vakbelét, epekövét. Indián.
Elmegyek mellette, feltérdelek az íróasztal előtti székre, és papírt, tollat ragadva az öklömre támasztom az államat. Nem jut eszembe semmi. Persze, a rövidzárlat. Ha megjelenik a pasas, kimegy a biztosíték.
Megáll a hátam mögött. - Eleget hülyéskedtél. Fordítsd felém a másik feledet.
Felülök az asztalra, egyik lábamat a székre lendítem. Szembenézek a pasassal, akit szeretek, aki szeret, de azt hiszi, ha elmegy tőlem, jobban ügyelek a bőrömre, mint ha mellettem lenne, aki mindent megpróbál, hogy vigyázzon rám, még ezt is.
Mogorva egy percig viszonozza a pillantásomat. Mit sem szól, mégsem lepődöm meg, amikor hozzám lép, és magához szorít. Arcát a hajamhoz simítja, vállára ejtem a fejem. Némán hajtogatom, miként a hasonló helyzetekben illendő: a hülye, a hülye, a hülye. Mellemen érzem nekilóduló szíve öklözését, az én mellkasomban is számlálhatatlanok a dobbanások. Elharapódznak rajtunk a meghitt szerelmes tünetek. Reagál a test, lévén ez a dolga.
Csakhogy az én lelkiismeretem nem tiszta, most nem.
Eltolom magamtól Mogorvát. Tudom, nem akar beszélni az elmúlt hetekről. Nem tudom, mi egyébről beszélhetnénk.
- Nem lehet szabadulni tőled - közli szemrehányóan.
- Ugye? Szétrágtam a küszöbödet, reggeltől estig rinyáltam az ajtód előtt, hogy bocsásd meg az én vétkeimet, ámen.
- Nem azért vagyok itt, hogy rávegyelek módszereid megváltoztatására. Jöttem, hogy tudd: én adom be a derekamat. Mostantól teszel, amit akarsz. Nem volt könnyű erre az elhatározásra jutnom.
- Képzelem - fanyalgok.
- Gondolj bele. Az utóbbi napokban túl sűrűn találkoztunk. Emberfeletti erővel tartózkodtam attól, hogy rád vessem magam.
- Hé, egy pillanat. Mielőtt vetődnél, tudnod kell, hogy sem te, sem Wyne nem bánt kesztyűs kézzel a lelkemmel. Egyszerűen vérig vagyok sértve. - Kezdődő vigyorát gyorsan lehervasztom a folytatással: - Olyan hevesen megsértődtem, hogy fogtam egy krapekot, ezúttal istenigazából. Nem úgy, mint a minapit, akivel csakis azért borultam össze, hogy elcsenjem tőle a stukkert.
- Emezzel istenigazából? - kérdezi Belloq.
- Emezzel igen. Ráadásul meg is hatódtam tőle.
- Hogyan vigasztaljalak meg? - tűnődik barátságosan.
Ahogy elnézem, ő is vigasztalásra szorul. Elfelejtett indián maradni. Míg ő újabb ital után néz, cigarettára gyújtok. Nem sürgős a dolog, ha mostanáig ráért.
- Akkor tehát mitévők legyünk? - kérdezi kisvártatva.
Nézem a tarkóját, széles vállát, keskeny, izmos csípőjét. Pár perc, és minden korábbinál jobban meghatódom. A pasast ismerve nem mindennapi erőpróba meghiúsulása lehet az ittléte. Saját küzdelmeimről megfeledkezve elhagyom a menedéket nyújtó asztaltetőt, és megkerülöm a whiskyző embert. Elveszem tőle a poharat, a hamutartóba pottyantom a cigarettát. Nézem az arcát, de csak a fáradtságot látom rajta. Megint ura a vonásainak.
- Hallgass ide, Indián. Nem tudom, mi teszi, de förtelmes az élet nélküled. Lehet, nem a te érdemed. El akartam menni innen. Hallottam, te is ezt forgattad a fejedben.
- Denisa, hallgass. Vagy mondd inkább, hogy nincs szükséged rám.
- Dehogy mondom. Szeretlek, Daniel.
Nem felel. Továbbra is a korábbi vallomást emésztgeti, s kezd gyomorbeteg benyomást kelteni. Szilvamagot formázó szemei összeszűkülnek, első figyelmeztetésként. Minthogy Daniel Belloq roppant komolyan veszi magát, mindamellett bebizonyította, arra is képes, ami az elmúlt hetekben történt, valamint, mert ezerszer a számba rágta, milyen kényes bizonyos dolgok tekintetében, elérkezettnek látszik az idő állásaim feltétel nélküli feladására. Vagy megint elmegy, és legközelebb, ha már muszáj lenne rám vetnie magát, inkább levagdossa kezét, lábát.
- Kicsit eltúloztam, Daniel. Nem volt "istenigazából", de megfordult a fejemben. Olybá vettem, hogy vége köztünk a románcnak, s ha vége, szabad vagyok, nemde? Mit akartál bebizonyítani az elmúlt hetekben?
- Időre volt szükségem, hogy végiggondoljam a történteket.
- Õszintén szólva az eszedért szerettem beléd. De ha te hetekig gondolkozol egy nevetséges ügyön, meddig töprenghetsz komoly dolgokon? Hanyatlik a szellemed. Ha teljesen meglágyul az agyad, mit kedvelhetek még rajtad? Kezdetben azt hittem, golyóálló a bőröd, tudsz repülni, két-három éltű vagy. Aztán lelőttek, és te, mint a legtöbb eleven szervezet: majdnem belehaltál. Olyan vagy, akár mások. A Superman-legenda szertefoszlott. Ha már az agyad is átlagos, mit szeressek rajtad?
- Bámulatosan le tudod egyszerűsíteni mindazt, ami nekem hetekig tartó fejtörést okozott.
- Mert ilyen egyszerű. Legközelebb ne is töprengj, bízz rám mindent. Én majd megmondom, mi a teendő. - Azt hiszem, ennyi elég lesz. Régimódi a pasas. Átfonom a nyakát, megcsókolom. Ha még vonakodna, szorosan hozzásimulok. Nem mintha az első élmény várna ránk, nem is a századik. Az élmények számolatlanul is mindannyiszor megújulnak, s talán épp ebben a tulajdonságukban hordozzák a csodát.
A pasas beadja a derekát, elvégre ezért jött. Nem tudom, milyen lehet egy szenvedélyes indián, de Mogorva arca életre kelt. Martin tévedett, a cipzáras szoknya nem ejti kétségbe pasasomat, sőt. Elképesztő ötleteket ad neki. Mintha valamennyi villámzár mögött lehetne valami rendkívüli, precízen végigkutatja mindet, s végül megállapítja, hogy ezt a darabot semmiképp sem szabadalmaztatná erényövként, ellenkezőleg.
Jóval később egymás mellett heverünk a széles ágyon. Bőrünkön veríték csillan, beleborzongunk, amikor felszárad. Daniel ujja hegyével a műtéti metszést cirógatja medencecsontom közelében.
- Szólhattál volna - dünnyögi halkan.
Nem vitatkozom. Amíg a fájdalom és az ájulat nem jelentkezett, legfeljebb gyanítottam, hogy a régi vágy teljesül. A katasztrófára valló tünetek pedig mindjárt el is oszlatták a reményt.
- Felére csökkentek az esélyeink - figyelmeztetem.
- Megkettőzhetnénk az erőfeszítéseket.
- De nincs több dobásod, Daniel.
Reggel mennyországra ébredek. Lustán nyújtózkodom az ágyon, a narancsvörös Nap fényében fürödve, melegedve, s mélyen beszívom a körülöttem terjengő kávéillatot. Hát ez az.
A fürdőszobán keresztül megközelítem a csodás illat forrásvidékét. Reggelim is készül, tehát igen elégedetten telepszem egy székre, még a szokásos ébredés környéki mogorvaságom sem vesz elő. Elgyönyörködöm a kitűnően emancipált Daniel házias tüsténkedésében.
Valósággal ábrándos a hangom:
- Ha mégis összejön valaha egy gyerek, eszményi körülmények között nőhet fel.
Erre a végszóra Martin érkezik. Még nem kelhetett fel igazán, zsémbes arckifejezése, trópusi pizsamája nem erre vall. Rávigyorog imádott Belloqjára, de szinte nyomban elkomorul:
- Ne állj kötélnek, Daniel. Ha Denisa gyermekáldásról beszél, az én lelki szemeim előtt a következő képsor jelenik meg: a magzat kihordása és világra hozása éppúgy reád hárul majd, akár a kávéfőzés, mosás, takarítás. Máris látom, amint ott görnyedsz a teknő fölött, és mocskos pelenkákban vájkál az a két szép, erős kezed, Daniel.
Keresem a keresetlen szavakat, de Martin nem ad időt. Lélegzetvételnyi szünet után nekem ront:
- Az éjjel még átejthettél, tesó.
- Istenem. Tudod, hány óra van? Korán kezded a cirkuszt, Martin. Feküdj vissza - mormolom.
- Ki hordta a gatyáimat? Ki fetrengett az ágyamban? Ki fürdött a tusom alatt? - A felbőszült Martin hajszálra olyan, mint egy szóló héttörpe. - Ki ivott a teámból? Ki nézte, hallgatta a kazettáimat? He? A takarítónő? Nyilván nem. Akkor ki a csoda?
- Más nem lehetett, csakis a takarítónő - felelem könnyedén. Szemem Danielen.
A szóló héttörpe minden tapintat híján tombol tovább:
- Azt még el tudom képzelni, hogy belefetyelte a teát, miközben videózott. De miért az én ágyamban, az én gatyámban? És miért az én mosdókagylómnál borotválkozott végül? Ha nem tudnád, olyan erős, fekete szőrzete van a takarítónőnek, hogy szinte belepte a tükör alatti polcot.
- Martin? Hazamennél? - kérdezem fáradtan.
Nem megy haza. Két ujjal összecsippenti az orrát. - Olyan szimatom van, mint kevés kutyának. Azért nem hurcolom fel magamhoz a csajokat, mert napokig érzem utánuk az idegenszagot. Egész éjjel forgolódtam. KI FEKÜDT AZ ÁGYAMBAN? Ki használta párnámat, takarómat?
- Tényleg. Kicsoda? - érdeklődik a hű barát, Mogorva.
- Egy ilyen nyaralás után mindenekelőtt akklimatizálódnod kell. Hidd el, egy-két nap múlva minden rendben lesz körülötted. Elszabadult a fantáziád, Martin.
- Az előbb a takarítónő, most a fantáziám. Vizesen tetted el a gatyámat. Felvettem volna, de kész hólyaghurut. Nézem a mosógépet: csak nemrég használtad.
- Miért kell ezért üvöltözni? Rendbe tettem a cuccaidat.
- Iszol egy kávét, Martin? - kérdezi Daniel.
- Teát! Teát szeretnék inni! Jó, kérek egy kávét. - Martin lerogy egy székre velem szemben. Szemrehányó tekintete fejcsóválással váltakozik. - Az egész kontinens tudja, hogy a nővérem utál takarítani, de nem is tud. Az sem titok, hogy házvezetőnek tart téged, Daniel. Most azt hiszitek, azért lettem ideges, mert rendet csinált? Hát ez az! Látszik, hogy ő csinált rendet! Mezítláb mászkálok a szőnyegen. Belemegyek valami nyirokba. Felkapom a talpamat, nézem. Megkapargatom a szőnyeget. Esküdni mernék, hogy vért mostál ki belőle, de azt sem rendesen. Kit mészároltál le a hálószobámban, te szerencsétlen?
- Agyadra mentek az ostoba horrorfilmjeid - próbálkozom ernyedten.
- Ezek után megkapargattam az ágyhuzatot is. Aztán fogtam egy kést, és felhasítottam a kárpitot.
- Mit csináltál?
- Fel-ha-sí-tot-tam. Abba az ágyba úgysem feküdnék bele többé. Majd veszek másikat. A fel-ha-sí-tott huzat alatt vérfoltokat találtam! Ne mondd, hogy azon etted a beefsteaket!
Daniel kitölti a kávét, és közénk telepszik. Fürkész pillantása dermesztgeti a véremet.
Martin zavartalanul folytatja: - Hány áldozatod volt, Den? Miért nem a fürdőkádban daraboltad fel őket? Esküszöm, a nővérem becsavarodott. Legközelebb lecseréltetem a zárat, ha kiteszem a lábam a lakásból.
Míg a két komor férfiú hosszas hallgatásba burkolózik, kavargatom a kávémat, és bámulom az ablakkal szemközti plakátokat.
Daniel megjegyzi: - Válaszodat várjuk.
- Úgy festek, mint egy mészáros? - vonogatom a vállamat duzzogva.
- Nem?! - Martin már ordít velem. - Az őrültjeitek is normális ember módjára élnek a többiek között. Csak hébe-korba szabadul el bennük az állat. Lehet, hogy nem is emlékszel, mit tettél? Retrográd amnéziád van. Kezeltesd magad.
Mogorva megdörzsöli állán a borostát. - Louist is foglalkoztatta a kocsidban látott vér. Azt egy percig sem hittük, hogy a csaknem két hónappal ezelőtti méhen kívüli terhességedre kenheted a dolgot. Hazahoztál valakit, egy sebesültet. Talán éppen a tengerparti csatából. El tudom képzelni rólad, Denisa. Hazahoztad, ápolgattad, hogy te beszélhess vele. Lehet, hogy ezért bőszültek fel tőled az El Diablóban. Valaki látott talán? Így kellett lennie. A tegnap esti lövöldözés is ennek következménye lehet.
Martin egy varázsló mozdulatával teszi az asztalra összeszorított öklét. - Mit gondoltok, mit tartok a kezemben? Nővérem takarítása után találtam. A szőnyeg és a fal közötti résben. Nem csoda, ha éjjel lövöldöznek a palik a lépcsőházban. Mondd, Den! Válságba jutottál volna? Nem tudod, hol a határ zsaru és gengszter között? Na, mi van a kezemben?
- Talán elgurult néhány lábujj, amikor az áldozataimat trancsíroztam. Vagy egy fül - találgatok. Nem nézek rájuk, merőn bámulom a plakátokat az utcai hirdetőoszlopon. Egytől egyig alsónadrágot reklámoznak.
Martin kinyitja öklét. Tenyerén egy töltény fekszik.
Igen, már emlékszem. Nem volt könnyű kimunkálnom Marcel combjából, hirtelen felindulásomban a hátam mögé hajítottam, és soha többé nem kerestem. Nem is én találtam meg. Vajon él-e még Marcel? A Biblia helyett Mogorvát tartottam a fejem alatt. Ahogy e pillanatban áll a szénám, majdnem bizonyos, hogy a következő éjszakán eleget tehetek az orvosi előírásnak, összes hálótársam az örökbecsű könyv lesz.
- Nos? - kérdezi Mogorva. - Ki feküdt abban az ágyban?
- Nem tudom - felelem őszintén.
Martin tragikus ábrázattal bólint.
- Ez vagy te. Ez a hézag veled, nem is csoda, ha Daniel elköltözött tőled. Ezt nem lehet kibírni, Den. Mindenkit az őrületbe kergetsz magad körül. Nem merünk szeretni téged, mert nem tudhatjuk, mikor kell eltemetnünk. Éjjel-nappal azon fáradozol, hogy minél gondosabban megássad a saját sírodat. Ebbe mi is belezavarodunk! És a legcsekélyebb jelét sem látjuk annak, hogy valaha is fel akarnál hagyni ezzel az őrülettel. Nesze, a golyóbis! - Martin távozik.
Várok. Várom, mit mond most Mogorva.
Néhány percig csendben nézeget. Végül felemelkedik, arca indián. A székláb végigcsikorog a padlón.
Befogom a fülemet. Nem hallom az ajtócsukódást.
Megjelenés éve: 2006
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(harmadik kiadás)
Besurranok a magam parcellájára, és eltűnök a paplan alatt. Alvásról, gondolkodásról legfeljebb álmodozhatok. Érzem a felém áradó várakozást. Az áramkör közös, a benne támadt zavar is.
Végül kimorranok a takaró alól, könnyednek szánt hangon:
- Akkor hát tudod.
Ha azt képzeltem, ettől menten beszédessé válik, csalódnom kell. Jól hallhatóan lapoz a könyvében.
Kissé előbújok levegőtlen menedékemből:
- Igazad van. Beszámolhattam volna a terveimről. Csakhogy attól féltem, ellenezni fogod.
Daniel leteszi a könyvet.
Arcélét figyelve folytatom:
- Tényleg az lesz a legjobb, ha nem dolgozunk együtt. Ez maga a téboly.
- Megpróbálom megérteni. Nem megy. Azt nem értem, mi tesz képessé a hazugságra. Miért hazudsz nekem?
Hallgatok. Halkan sorolom, magamnak. Ki akarom hagyni ebből, ám ezt úgysem fogadná el. Féltem együttlétünket, életünket. Nem akarom elveszíteni a mellette talált nyugalmat. Nézni, látni, érezni akarom, itthon találni, amikor hazajövök. Hallgatni, ahogy beszélget Ellával. Várni, hogy feljöjjön az utcáról, a futástól kipirulva, várni az estét, amikor egymás mellé fekszünk, a kávéillatú reggelt, azt akarom, hogy éljen.
Mogorva fölém hajol. Megérinti a medált, s rögtön kiejti ujjai közül. A kő megüti a nyakamat.
- Denisa, felelj.
- Nem hazudtam. Legfeljebb nem mondtam el mindent. Teljes a zűrzavar. Néha azt szeretném, ha újságkihordásból vagy cigarettaárulásból élnénk. Tudom, hogy lehetetlen. - Ujjam hegyével körülrajzolom szemöldökét, orra, szája vonalát. - Téged csak lelőttek a minap. Mit tudhatod te? Sejtelmed sincs, milyen vidám dolog volt ott állni az ágyad mellett, és monitorokról leolvasni a vérnyomásod, a hőmérsékleted értékeit. Neked persze könnyű volt. Ott feküdtél félholtan. Gőzöd sem volt, mit álltam ki.
Kegyeskedik enyhíteni kissé az arckifejezésén.
- Nem tudom, miért, de jó veled, Daniel. Momentán ez a helyzet, a holnap most nem is foglalkoztat. Ki tudja, egy-két év múlva magam mérgezlek meg. Vagy kilöklek az ablakon. De most ragaszkodom hozzád. Maradj ki ebből a Tassel-féle buliból. Csak addig, míg egy kissé kiheverjük a múltkorit.
Daniel továbbra is a medállal játszik. Valószínűleg nem véletlenül történik, hogy a töltény félpercenként a vállcsontomon koppan.
- Már megbeszéltük oda-vissza. Elmegyek az akciócsoportba, nyugodtan tetézheted az őrültségeidet. Egyet kérek, Denisa.
- Nem - felelem.
Elvigyorodik, a töltény ismét koppan a vállamon.
- Annak idején ilyen helyzetben még el tudtam menni tőled. Emlékszel?
- Emlékszem. Másként - figyelmeztetem.
- Szeretném, ha tudnék az ügyeidről. Ha azt mondod, ne vegyek részt bennük, oké. De nagy vonalakban tájékoztathatnál.
- Fejezd be a hülyéskedést a medállal. Összetöröd a csontjaimat.
Megcsókolja a vállamat. Aztán elkalandozik a szája. Nem tart rendszert, a számat a térdemmel váltogatja. Valamikor a lámpa is utolsót hunyorít. A sötétség kioldja a fékeket. Szükségtelenek a szavak. A kimondott kérdésekre a testünkkel adjuk meg a választ. Még soha nem könyörögtem, hogy várjon. Csakhamar ismét sürgetem. Az önkívületig nyújtja a tébolyt, körmeim a bőrébe hasítanak.
Amikor újra érzékelem a szobát, a teret körülöttünk, kihúzódom az ágy szélére. Élvezettel figyelem bőrömön a felszáradó veríték hűvösét. Daniel a másik oldalról közelíti a kezét. Ujjaink összekapaszkodnak, halkan heverünk, mígnem fázni kezdünk. Megmozdulunk, félúton találkozunk, elhelyezkedem a vállán, arcomat a karja alá fúrom. Reszketek.
*
Izé főnővér, akit füle hallatára egyébként a Marie-Helene megszólítással tisztelnek meg, valóban kieszközölte számomra, hogy fogadjon a rettegett Daggs professzor. Ebből az alkalomból vettem fel legcsinosabb, katonai gyakorlóra emlékeztető ruhámat, hozzá a homlokpántot, s a kigombolt ingnyak alatt büszkén viselem vadonatúj ékszeremet. Megjelenésem nem is téveszti el hatását. Előbb az elém siető Izé főnővér sápad el, majd hátrahőköl kissé a professzor is, amikor az irodájába lépek.
Daggs ősz hajú, húsba ágyazott vonású ötvenegynéhány éves férfi, tekintete szúrós, fogai hamisak, modora száraz. Hellyel kínál.
Marie-Helene megáll mellettem, s mert legutóbbi találkozásunk óta egy centit sem nőtt, jól hallom izgatott légvételeit. Mintha mostanáig futott volna, úgy tegnap óta.
Daggs végigmustrál, elfojt egy szándékoltan gúnyos mosolyt, akárha tudomásomra óhajtaná hozni, hogy uralkodik a vonásain.
- Miben segíthetek a rendőrségnek? - tudakolja.
- Tudomásomra jutott néhány dolog, ami a halála előtti időszakban bosszantotta Kata Doriant. Szeretnék erről beszélni, hogy kizárhassam a lehetőségét… - Igazán? - szakít félbe Marie-Helene. - Félretájékoztatták, jobb, ha máris tudja. Ezen a helyen csak egy bosszantó dolog volt: Kata Dorian!
- Marie-Helene, kérem! - Daggs professzor hangja csattan, mint a nadrágszíj.
Izé főnővér nagyot sóhajtva széttárja karjait. Meg kell érnie, hogy a következő pillanatban még ez is elhangozzék, élesen:
- Elmehet.
Elmegy. Lábujjhegyen, egy romba dőlt világ terhével törékeny vállain. Az ajtó zajtalanul záródik mögötte.
Daggs professzor felemelkedik, és előlép terebélyes asztala mögül. Összekulcsolja két kezét az ágyéka előtt, körüljár. Figyelmesen megtekinti hajviseletemet, nyakékemet, ingemet, nadrágomat, pillantása lesiklik magas szárú sportcipőmre, megállapodik az élénk színű fűzőn. Aztán hirtelen felkapja a szék hátára vetett kabátomat, és mintha csak el akarná tenni onnan, villámgyors mozdulattal végigtapogatja. Ráncok szaladnak a homlokomra.
- Azt gondolja, az itteni perpatvarokból következett a halála? Azt gondolja? - Daggs megáll előttem, az iménti pózban.
Vállat vonok, arcomra tanácstalan kifejezést költöztetve, provokatív célzattal.
Nevet: - Magam lőttem agyon. Kiabált, hogy kevés a papír a vécében.
Nem nevetek, érdeklődve tekintek rá. Megfordul a fejemben, hogy professzor létére elmésebbet is kiötölhetett volna, de erről nem tájékoztatom. Úgy nézem, mintha komolyan venném kijelentését.
Daggs eltöpreng. Végül elmosolyodik: - Ezt tehát tisztáztuk. Megbilincsel?
- Várjon csak. Úgy megy minden, mint a karikacsapás. Van még más is, essünk túl rajta. Birtokomba jutott egy hangfelvétel. Rodney Misley doktor halálának körülményeiről esik szó rajta.
Daggs professzor megrendülten felsóhajt.
- Szegény Rodney. Ragyogó koponya volt. Leesett a lépcsőn.
- Igen, mindenkitől csak a legjobbakat hallottam róla. Készítettek dokumentációt az esetről? A híresztelések ellen a legnyilvánvalóbb védekezés az egyértelműen bizonyított cáfolat - mondom egy szuszra. Ellenőrzöm egy pillantással, a professzor tetszését csakugyan megnyerte ez a mondat.
Mégis elkomorul kissé. Fenekét az asztal szélére ereszti. Továbbra is ágyékot óvó mozdulattal tartja a két kezét: - Meg kell értenie, nehéz helyzetben voltunk. Házon belül következett be a sajnálatos eset, Rodney ügyelete alatt. Azonnal meghalt, a reanimáció elkésett. Persze, más lett volna a helyzet, ha ez az utcán történik. De itt szinte otthon volt. Tapintatosan jártunk el.
- Szeretnék találkozni az orvossal, aki a reanimációt végezte. Doktor Yannik Tassellal.
- Jelenleg szabadságon van. Ha visszajön, elküldöm magához.
- Nagyon jó lesz - helyeselek. - De a dolog jóval sürgősebb. Kata Dorian nemcsak azzal vádolta az osztályt, hogy kísérleti gyógyszerekkel manipuláltak, Rodney Misley halálát gyilkosságnak tartja. Szerinte megfojtották, és csak ezután lökték le a lépcsőn Misley doktort.
Daggs professzor megfordul, hogy visszatérjen asztala mögé. Mire leül, vonásai tűrhetően rendezettek. - Kata Dorian beteg volt. Üldözési mániában szenvedett. Ez valószínűleg érthetővé teszi vádaskodását.
- Lehetséges, hogy beteg személyiségű ápolónőt alkalmaztak az osztályon?
Daggs felemeli a hangját:
- Maga nagyon fiatal. Csodálkozom, hogy felelősségteljes munkát bíztak magára. Értesíteni fogom a főnökét a tévedéséről. - Fél szemöldökét felvonva, diadalmasan tekint rám.
Felemelkedem, asztala elé lépdelek. Felkapom a készüléket:
- Máris felhívhatom önnek, ha óhajtja.
- Nézze. Ez itt az én osztályom. Úgy is mondhatnám, az én birodalmam. Nem térek ki arra, mennyi munka és veríték árán alapoztam meg hírnevét, de gondolhatja. Katonás fegyelmet követelek. Kata Doriannak ez nem tetszett, ő nyíltan szembehelyezkedett mindennemű tekintélyelvvel. Megpróbálta lejáratni Marie-Helene főnővért is. Készséggel elismerem, én sem vagyok nagy véleménnyel az ő műveltségéről. De szakmai tekintetben egyszerűen nélkülözhetetlen. A kisujjában van a szakma.
- Valószínűleg nem csupán szakmai nézeteltéréseik voltak. Kata Dorian nem fogadhatta el vezetőjének azt, aki műveltség tekintetében alatta maradt.
Daggs az asztal lapjára sújt az öklével, mosolyog hozzá:
- Kata Dorian sem, és más sem illetékes abban, hogy felülbírálja valakinek a pozícióját. Rendben? Elfogadásról szó sincs. Kötelesség. Ez a jelszó. A betegek érdekében vagyunk itt.
- Miként lehetséges, hogy egy kiegyensúlyozott, rendben működő osztályon lábra kap a híresztelés, miszerint azok kapják a jó gyógyszert, akik ezért anyagi áldozatot hoznak, mintha nem fizetnének épp eleget egyébként is? Miért járja a hír, hogy placebót kap, aki nem fizet külön?
- Ezt felejtse el, mielőtt kilép az irodámból. Ha ilyen butaságokat terjeszt, híre megy, hogy buta maga is. Nem elég, hogy kiteszik az állásából, ebben az országban sehol másutt nem kap helyet a rendőrségen. Nincs az a húszas lélekszámú kis település, ahol magát alkalmaznák, ha buta viselkedést tanúsít.
- Az imént azért tette odébb a kabátomat, mert ellenőrizni óhajtotta, van-e nálam magnó. Mert egyszer már kijutott ebből a szobából egy kazetta, melynek tartalma rossz fényt vet magára.
Daggs arca vörös színt ölt: - Nincs magánál magnó. Tudom, hogy nincs.
- Yannik Tassel körözött bűnöző. Miként lehetséges, hogy maga erről nem tudott ebben a katonás rendben?
- Ez a rendőrség dolga, nem?
- De igen. Ugyanúgy, mint a híresztelések, immár mondhatni: vádak felülvizsgálata.
Daggs professzor rám mosolyog. Megvillantja a foga fehérét: - Sajnálom magát. Azt hiszem, túllépte a hatáskörét. Az ilyesmiért pedig szigorúan felelősségre vonják, nem?
- Mindannyiunkat, Daggs - bólintok. Ennél jobban aligha vethettem volna el a sulykot. A professzor elsápad, majd kivörösödik. Ez az a pillanat, amikor zavartalanul folytatom:
- Rodney Misley kísérletezett. A fél kutatólabort eltartotta az ötleteivel. A gyógyszerek mellékhatásait kutatta. Univerzális tehetség volt. Képes arra is, hogy előállítsa a Weixl-kór kezelésében alkalmazott kapszula mását. Csakhogy ezt nem akarta.
- Csakhogy itt én döntöm el, ki mit akar! - kiabál a professzor. - Aki a pályán akar maradni, és ráadásul jól akar élni, nagyon okosan teszi, ha azt akarja, amit én! Misley bogarait sehol nem viselték volna el. Egyedül én voltam nagylelkű. Eltűrtem a szórakozottságát, elintéztem, hogy az itteni munkája után a laborban dolgozhasson, valamit valamiért. Manapság semmit nem adnak ingyen. Meglehet, magát úgy tájékoztatták, hogy magasak a kórházi költségek, és mi magunk is sokat keresünk. De hol az az ember, aki nem szeretne még többet keresni? Vallja be, maga is szereti a pénzt.
- Mennyit? - kérdezem.
Daggs professzor enyhülten rám mosolyog:
- Na látja. Körözzék Tasselt. Yannik megölte Rodney Misleyt és Kata Doriant. Részletekkel nem szolgálhatok. Gondolom, nem akadályozza tovább az itteni munkát. Számos elintéznivaló vár rám. Örülök, hogy segíthettem. Hagyja itt a címét, s ha látom, minden rendben van, gondolni fogok magára.
Megjelenés éve: 2006
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(első kiadás)
Naná, hogy a piperett kellős közepén üvölt fel a telefon! Mérgemben majdnem nagy, kerek bohócszájat festek magamnak.
A készüléket a fülemhez szorítom, a noteszt a combomra fektetem. A rúzst a kis- és a gyűrűsujjam közé csippentem, a másik hárommal tollat ragadok a jegyzeteléshez. Zsarutársam, Zsötem keres, méghozzá avégből, hogy megosszon velem egy rakás memorizálhatatlan adatot.
Mivel egész nap nincs egy laza percem a napisajtóra, a saláta formátumú lapot a kormányra fektetve, fél szemmel átfutom a híreket. Ez alatt a kocsisor húsz méternyit gurul előrébb. Felpillantok az újságból. Kuplung, váltó, pici gáz. Vészfék.
A mellettem vánszorgó, az enyémnél jókorább járgány harmincas vezetője rám hunyorít, száját csücsörítgeti. Biztosra veszi magáról, hogy ellenállhatatlan mozisztár-hasonmás, én pedig tüstént visítozva, csápolva áthajolok hozzá, s két lámpaváltás között szenvedélyes orálozással kényeztetem őt.
A mögöttem gőgicsélő Urian Belloq égszaggató bömbölésre vált. Kiveszem a csepertyűt a biztonsági kasból. Ölembe ültetem, és táplálékkal látom el. Cumiztatás közben persze zavartalanul folytatom a telefonálást, jegyzetelést, olvasást, sminkelést, pasasgerjesztést.
A bonszáj-Belloq eszembe juttat egyet s mást. Épp megmozdult a hasamban, mire megtudtam, hogy ott lakik. Miután szerető hitesemmel örömünkben összefogdostuk valamennyi madarat, amit ilyenkor összefogdosni szokásos, ráeszméltem, mennyi lemaradást halmoztam fel a kései gólyahír okán. Nosza, padlógázzal söpörtem a fitneszközpontba, hogy mielőbb utolérjem magam az egészségóvásban, végtére közel öt hónapnyi restanciám volt.
Aztán csak bolyongtam abban a hatalmas épületben, a vége-hossza nincs folyosón, a nagy, széles ajtók előtt.
Az egyiken ez állt: JÓGA. Gondoltam, benézek. Odabenn tucatnyi ember lótuszült a földre terített szivacspárnákon. Szép, színes, drága sportruhát viseltek, és aludni látszottak.
Világéletemben hiperaktív lány lévén, egyből tudtam: a jóga még vagy hetven évig nem való nekem.
A következő ajtón ezt olvastam: INTIM TORNA. Ide is bekukkantottam.
Sok-sok, csábos dresszbe bújt női személy kucorgott a földön. Neonszínű topba és rövidnadrágba öltözött hölgy csücsült velük szemközt, féloldalasan. Egységesen átszellemült arcot vágtak, aminőt olyankor vág az ember, ha azon fáradozik, hogy benn tartson valamit a szervezetében, mert szörnyen kínos lenne, ha az a (légnemű vagy csapadék állagú, ne adja ég: gyúlékony!) valami éppen ott és akkor távozna belőle.
A benntartást hosszasan művelték, ettől orcájuk egészen felzacskósodott, szemük biliárdgolyóhoz hasonlatossá vált. Aztán azt vezényelte a tréner, hogy gyűrűztessék a rejtett izmokat. Ez a gyakorlat módfelett megfintorgatta az apoteizált arcokat.
A gyűrűztetést követően szívó jellegű mozgatást parancsolt a vaginaidomár. Ennek végrehajtása közepette az ábrázatok tovább torzultak. Folytatásként szívó-taszító izommunka került sorra, méghozzá fentről lefelé irányuló. Később pedig a titokizmokkal történő pörgetést, finomabb-vadabb harapdálást, valamint a vitézcsomó kötését gyakorolták extatikus áhítattal. Élvezettel tanulmányoztam a furán grimaszoló arcokat.
Kevéssel később azt mondta nekem a hüvelytréner, hogy az ő kurzusán a záróizmok acélozása a cél. Sietve odébb álltam, utóvégre egy terhes nő esetében éppenséggel a nyitóizmokat kell erősíteni, a játszi könnyűségű szülés előmozdítása érdekében. Azért persze megjegyeztem néhány fogást.
A soron következő ajtón ez állt: MASZTURBÁLÓ-TANFOLYAM.
Balek lettem volna, ha nem kémlelek be, nem igaz?
Itt is sokat tanultam. Seregnyi háztartási, műszaki és kozmetikai cikket-holmit, élelmiszert ismertem meg az élvezetesebbik oldaláról. Megtudtam továbbá, hogy bárhol, bármikor maszturbálhatunk, mivel felvilágosult korban élünk. Egyáltalán nem baj, ha mások észreveszik örömszerzési ténykedésünket, mi több, ez talán még izgalmasabbá teszi, amint (például) szenvedélyesen üzekedünk egy uborkával a tömött síliftben, vagy unaloműzés céljából jót vibrizünk gumiköteles halálugrás közben.
S az intimitás? – kérdeztem.
A kéjtréner azt felelte, itt az ideje, hogy kiterjesszük egónkat a világmindenségre, elég volt az elnyomatásból! Ezen tűnődözve faroltam ki terméből.
Végül megtaláltam a TERHESTORNA feliratot.
Idáig érkezem az emlékezésben, midőn megmoccan a kocsisor. Ölemben a szenvedélyesen cuppogó Urian-Surprise Belloqkal, kezemben a rúzzsal, telefonnal, cumisüveggel, tollal és kormánnyal, gurulok néhány méternyit, majd újfent elakadok.
A szomszéd sávban vánszorgó terepjáró vezetője már alig bír magával. Egyszerűen eszét veszti tőlem. Hunyorgat, csücsörget, száját nyaldossa. Ám a Ben Affleck-hasonmás hasztalan fáradozik, engem a férfiasabb típus izgat fel.
Úgy is mint Daniel Belloq, alias Mogorva. Ez mindössze azért különös, mert a vágykeltő pasas a férjem. Azok a tudorok, akik a kémia felől közelítenek az örök témához, azt állítják, hogy a szerelem három évig él, aztán piff-puff, kötelezően meggebed, elpatkol, földöglik, kipurcan, a halál fogára jut. Szerintük tehát már régen ásítoznunk kéne egymáson. Bagózok rájuk! Részemről a csoda felől közelítek a szerelem nevű rejtelemhez.
A bonszáj-Belloq félrelöki a kezemben tartott szoptatós üveget, és megejtő fogatlanságát világgá tárva, égzengető üvöltésbe kezd. Sejtem, mi bántja, kitűnő a szimatom. A mellettem lévő ülésre fektetem a zsengét. Hátranyúlok a cuccaimhoz. Vakon előrántok egy vadonatúj nadrágpelenkát. Rutinos mozdulatokkal tisztába teszem a dedet. Eközben véletlenül megbököm könyökömmel a rádió csatornaváltó-gombját. Megtorlásképpen a hírolvasó búsan rezegtetett hangja váltja fel az áldott U2 muzsikát, és mindjárt rám zúdulnak az emberiség gaztettei, miszerint népirtás, éhínség, járvány, bűnözés, környezetmocskozás
Mivel az én fejemben állandóan valamilyen vetítés zajlik, most is megjelenik előttem egy – sűrűn játszott, amolyan híradósok-kedvence – képsor: két talpig marconába öltözött, huszadik századi fehér ember bazi géppisztolyokkal taszigál egy harmadik fehér embert, valahol Európában.
A lökdösött férfi lecsüggedt fejjel, roskadt vállal támolyog közöttük. Egyszerre csak a fegyveresek unott lazasággal hátba lövik a fegyvertelent. Semmi teketória, ítéletolvasás, előjáték, utolsó szó joga, figyelmeztetés. Csupán a sorozat.
A szitává lyuggatott áldozat lerogy. A pribékek felnyalábolják a testet. Egyikük oly hanyagul kapja fel a neki jutó végtagokat, hogy a halott feje az ő lábai közé kerül. Nem vacakol korrekcióval. Széles terpeszben bukdácsol terhével a máris zsúfolt hullagödör felé.
Meredten bámulom a cipekedő gyilkos combjai közt, már-már az ülepénél imbolygó emberfejet. A korábban félelemtől torzult vonások immár kisimultak. A fiatal férfiarc nyugodt, megkönnyebbült. Erre szokták mondani: olyan, mintha aludna. Vagy: olyan, mint egy angyal.
A hátraejtett fej bólogat a szétvetett lábakkal, kényelmetlenül botorkáló gyilkos lépteinek ütemére. Akárha egyetértene azzal, hogy – ha kedve tartaná – vígan belenézhetne a katona seggébe, s hogy jó tempóban közelednek a tömegsírhoz. Ahol is nemsokára megleli az – állítólagos – örök nyugalmat.
Lövése sincs arról, de bizonyára nem is érdekli már, hogy később az ő és földijei leöléséről készült filmet bárki emberfia kibérelheti majd egy videotéka pultja alól, könnyed esti szórakozás céljára. Hogy egy napon kihantolják a csontjait, s megkísérlik meghatározni, ki lehetett, amíg élt. Aztán médiás, haccárés, világraszóló gyászpompával saját, fejfás sírba helyezik, és könnyet potyogtatnak, dalolnak, imádkoznak érte. Õt már az is holt hidegen hagyja, mily jól eljátszogathatna a kérdéssel az újratemetésen szónokoló politikusok láttán: vajon melyikük igazi, ál-, fa-, apró- vagy mindenszent?
Vetítés vége. A rádiós hírolvasó beszámol a legfrissebb bankrablásról.
Katlanosodik a veszteglő kocsi belseje. Leengedem az ablakokat. Eszembe jutnak a motoros rablások. Némely bűnözők a dugókban senyvedő járgányok megtámadását tekintik hivatásuknak. A beszorult autók között fürgén cikázó motorosok benyúlnak az ablakon vagy betörik azt. Kikapják az ülésen heverő táskákat, és elfüstölnek. Olykor rosszul végződnek az ilyetén akciók. Nemcsak a támadók cipelnek magukkal tűzfegyvert. Előfordult már, hogy a kifosztott áldozat meglőtte a motorizált gengsztert.
A tisztába tett Urian lehiggad. Rám csillantja szilvamag alakú résben sötétlő szemét, elvigyorodik, ajkait berregteti. Nem tiltakozik, amikor visszateszem a helyére, s rácsukom a kalodát. Kezébe adom a tentemacit. Rikoltozva üdvözli, majd nyálbuborékokat eregetve vizsgálgatja a mutatóujjával, kivehető-e az alvócimbora szeme.
Összehajtom az esztrádos pelenkát. Perceken belül rádöbbenek, hogy ha a mellettem lévő ülésen hagyom, ez engem kiüldöz a kocsiból! Óvatosan lehelyezem a padlóra a bűzfegyvert. A pelcsi ettől sem lesz összeférhetőbb.
Haladéktalanul meg kell tudakolnom anyámtól, mikor kezdhetem lehúzós vécére járatni a babicát. A mögöttem felharsanó motorbőgéssel nem törődve, magam mellé hajítom a táskámat, és nyúlok a telefonért, midőn a mellettem dekkoló Ben Affleck-hasonmás buzgón csücsörítgetett szája bemerevedik. A bugyihasító tekintet a vállam fölé rebben, és ott fixálódik.
Mi az? Tán a pénzbeszedő rongyol felém? A parkolási díjért? Végtére már vagy tíz perce foglalom a közút kellős közepét.
Paranoiám a régi. Reflexből megpördülök.
S menten azon kapok egy bőrgúnyás, szkafanderes idegent, hogy a motorján ágaskodva behajol a Monterey-m ablakán. Pisztolyt szorítgató, bőrkesztyűs kezével megragadja a puttonyomat!
Ez elviszi a tartalék pelcsiket! A fogzási-nevelési kézikönyvet! A cumisüveget!
Elkapom a csuklóját. Megfeszítem kezének kényesebb pontjait.
A stukker az ülésre hullik.
A fickó felüvölt, nyaktól lefelé katatónná dermed. A sötét sisakrostély lefojtja ordítását.
Szabad kezemmel feltolom a plexit. Az üvöltés felerősödik.
Nem enyhítek a bénító fogáson.
A táskaragadozó kimeredt szeméből legördül egy könnycsepp.
Fáj, kicsim? Felmarkolom a padlóról a viseltes pelenkát. Körkörös mozdulattal a lator képébe telepítem a csomag műsoros oldalát. Néhányszor megismétlem a körkörös mozdulatot, majd az ajándék holmira rántom a sisakrostélyt. Ellököm a köztörvényes pracliját.
A külvilágtól, a rablószakma gyakorlásától, valamint a levegővételtől egyaránt elszigetelt figura vakon cselekszik. Felrántja a fejét, ám az elakad az ablaknyílásban. Miközben vadul vonaglik, motorja kidől alóla, s a lábára roskad. A több mázsás gép támadása további izgágaságra ösztökéli a latort.
A dúsan bepelenkázott fejű flótás összeroskad. Eltűnik a látóteremből.
Kilépek a kocsiból. Nadrágom derekába tűzöm az imént szerzett stukkert.
A mozicsillag-alteregó pislogva bámul rám a járgányából. Feltűnően kerüli, hogy szemkontaktust létesítsen velem. Bár talány számomra, miért nem akar immár oráloztatni velem, nem időzöm a problémánál.
A flaszteron fetrengő banditához ballagok. Úgy tűnik, a légzőcentrum zavara lépett fel nála, ezen felül pszichomotoros nyugtalanságot is észlelek rajta. A krízist vélhetően a bukósisak kirakatüvege alá juttatott kakás csomag okozza.
Letérdelek mellé, felszabadítom a légnyílásait.
Megjelenés éve: 2006
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(harmadik kiadás)
Belloq megragadja a kezemet, az éjszakába lódulunk. A fogyó Hold csekély fényt ad, mégsem merünk lámpát használni. Abba az irányba törtetünk előre az erdőben, amerre a patak partján álló házat sejtem. Környezetünk nem vendégszerető. Gyakorta az arcomba vágódik egy-egy ág, falevél súrlódik fülemhez, hogy megrettenjek. És ha még ezt is kevesellném, valahol megszólal egy bagoly is. Idegtépő lármát csap a fejem fölött, már-már kikérem magamnak. Megszorítom a Louistól kapott kés nyelét a keskeny bőrtokban, hátha ez fokozza bátorságomat.
Aki nem bukdácsolt még éjszakai erdőben, aligha tudja, mi az igazi élvezet. Az ember alig lát valamit, ám ez a kevés is sejtelmes. Megcsillan egy szempár velem szemközt. Közelebb érve kiderül, csupán egy bokor levele, holdfény cseppen rá. Gallyak reccsennek, s nem könnyen hiszem el, hogy a saját talpam alatt. Megérinti a combomat egy visszahajló, leveles ág, miért ne lehetne az ellenség keze? Huhh.
Ellenség? Rémeket látok. Mit keresne bárki is a hatalmas parkban – rajtunk kívül? Lehet, hogy a ház is üres már, és mi szellemekkel hadakozunk. Átkozom Lubos Holdent, végtére máshol is elrejthette volna ezt a kulcsot, kellemes, jól megvilágított helyek is akadnak egy ekkora városban.
Belloq megtorpan, megszorítja kezemet. Lélegzet-visszafojtva hallgatózunk. A patak! Néhány lépés, és megpillantjuk a vizet, pontosabban megsejtjük, hogy ott zizeg valahol a lábaink előtt. Tovább lépdelünk. Végre kibontakoznak előttünk a ház sötétlő körvonalai. Igen, ez az.
Ezen épület teraszán folytattam egykor barátságos beszélgetést Jon Holdennel, miközben a keleti lány sosem ízlelt hűsítőt szolgált fel nekünk. Lubos szerint a „kerti lak” valójában lakatlan, afféle élvezetnyújtó hely a lovaglástól elcsigázott urak számára. Ha netán hölgy is akad a társaságban, nincs gond, van hol leheveredni egy más típusú galopp kedvéért.
Kicsit félve gondolok rá, mi történik, ha Jon Holden ezekben a percekben határozza el magát a vészkijáraton való távozásra, és előreküld néhány embert, a terepet felderítendő? A ház mögött hall-gatózunk néhány percig, mígnem Belloq jelzi: mehetek. Ha valaha gyerekem születik, sosem fogok Piroskáról és a farkasról mesélni neki, ezt gyorsan megfogadom.
Belloq megérinti a vállamat, elindulok. Néhány lépéssel átszelem a teraszt, a gyöngyös ajtófüggöny muzsikálni kezd, amikor besurranok rajta, és még egy darabig hallom a csörgést, zizegést. Előhúzom a toll vastagságú zseblámpát, lábam elé világítok a boldogtalan fénysugárral, belépek egy ajtón, és mögé kerülök. A Lubostól kapott útmutatás alapján becsúsztatom kezemet a bárszekrény alá.
A következő pillanatban nemcsak hallom, érzem is a csattanást, össze kell szorítanom a fogaimat, hogy fel ne kiáltsak a fájdalomtól. Könnyek öntik el szememet. Meglehet, az ujjaim is eltörtek, nem csak a mécsesem. Ledobom a lámpát, szabad kezemmel próbálok segíteni a másikon, sajnos picit nyüszítek is kínomban. Aztán megvizsgálom a támadót.
Egérfogó. Ötletes. Közölni fogom Holdennel: ez a szerszám rég kiment a divatból. Roppant hatásos mérgeket lehet vásárolni. S ha ez nem elég ízléses a számára, tartson macskákat. A fájdalomhullám szelídül lüktető ujjhegyeimben, kissé felvidultan azt kívánom magamnak: sose kerüljek ennél nagyobb veszedelembe. A bárszekrény csaknem olyan hosszú, mint egy heverő, ezzel szemben az egérfogó alig nagyobb egy gyufásdoboznál. Egyáltalán nem lett volna kötelező belenyúlnom, de miért éppen én kerültem volna el? Elvigyorodom kínomban felbukkanó ötletemen, felhúzom a szerkezet rugóját, és a játékszert a zsebembe süllyesztem.
Eszembe jut, hogy egyáltalán nem ezért vagyok itt. Fogaim közé harapom a lámpát, és lehasalok. Ellenőrzöm, számíthatok-e hasonló csapdára. A jelek szerint nem. Elteszem a lámpát, átfordulok a hátamra, és becsúsztatom a kezemet a szekrény alá. Tenyeremmel, ujjaim helyével az alsó lapot simítgatom, tapogatom. Nem marad ki egyetlen négyzetmilliméter sem. A belső láb mellett érzem meg a leheletnyi egyenetlenséget. Körmeim segítségével lehántom a ragtapaszfilmet, vele jön a kulcs is. Tenyerembe szorítom a zsákmányt, kihúzom karomat a résből, és felülök. Sóhajtok, talpra szökkenek. Kész. Ennyi. Mehetünk.
A függöny még mindig imbolyog kissé, mikor kilépek mögüle, zörgős nyúlványait könnyedén félrelököm az útból. Muzsikálva csattognak az összeütődő gyöngyök, mit érdekel.
Ekkor Belloq válik ki a sötétből, elkapja karomat, és berángat a fák közé. Közben a számra tapasztja tenyerét, és bizony jól teszi, mert kis híján felsikoltok viselkedése miatti ijedtemben.
– Megtaláltad? – súgja fülembe.
Bólintok. Még mindig befogva tartja a számat. Remélem, ez nem válik megrögzött szokásává.
Ekkor ismét suttog valamit, jókedvem azonnal elpárolog.
– Hemzsegnek az erdőben a gorillák – közli.
Mielőtt még tréfára vehetném szavait, fellobban egy zseblámpa fényköre, és megvilágítja a mögötte lépdelő két férfit. A lámpát tartó fickó az ajtóra villantja s azonnal kioltja a fénysugarat. Nem is kell odanézniük, hiszen hallják az átkozott csecsebecse csörgését.
Belloq kézen fog, elindulunk a sötétség mélyére. Ha a bérenc megint fényt gyújt, és ebbe az irányba világít, biztosan meglátnak. Még két lépés, még egy. Behúzódunk egy bokor mögé.
A magasabbik férfi előreszegezett fegyverrel settenkedik a bejárat felé. Az ajtó mellett megáll, hátát a falnak veti, bátorságot gyűjt. A következő pillanatban szabad keze elindul, betapogatózik a házba, odabenn lámpák gyulladnak.
Nem szemléljük tovább őket, futásnak eredünk. Kihúzom kezemet Belloq markából, és az arcom elé tartom a visszacsapódó ágak elleni védekezésül. Mivel eltakarom a szememet, azt a keveset sem látom, amennyit a holdfény lehetővé tenne. Bokám egy letört ágba akad. A futás lendületével von-szolom két lépésnyit a termetes gallyat, mielőtt orra esnék benne.
Belloq ott terem, talpra állít, és vonszol tovább. Benyomásom szerint a legvadabb sűrűségbe iparko-dik, nadrágon keresztül is érzem a belém döfő tüskéket, bogáncsos bokrok csimpaszkodnak rám. Vakon igyekszem utána, nekiütközöm, mikor hirtelen megtorpan. Hátranyúl, karon ragad és a földre ránt.
Néhány méternyire tőlünk léptek csörtetnek, érdes férfihang suttogja:
– Ben, nem látlak.
– Ne rám figyelj. Add ide a lámpát. Valaki jár a közelben.
És máris fénysugár lobban fel, körbetapogat maga körül, lassan felénk közeledik, és megtorpan a bennünket rejtegető növényzet fölött. A földre szorítom testemet, ha tehetném, mélyen a talajba süppednék. Eszembe rémlik a kés. Szinte felsírok dühömben. Ugyanabban a zsebemben van, amely-ben az idétlen egérfogó! Kész csoda, hogy még nem vagyok általa elkapva!
Halk pittyentést hallok. A lámpavilág elmozdul a fejem fölül.
Az érdes hang az adóvevőbe suttog, majd kissé felerősödik:
– Ben! Vass szerint valakik jártak a kisházban. Õket hallottam az előbb! Jó lesz, ha gyorsan rájuk akadunk!
Belloq észrevétlenül tűnik el mellőlem, s amikor felfedezem távozását, már-már pánik kerít hatalmába. Sietve megnyugtatom magam, és tovább fülelek.
A léptek lassan távolodnak tőlem. Végre megmoccanok, a Belloq által kijelölt irányba tartok. Cél a kerítés. Ha addig nem találkozunk, megvárjuk egymást a behatolási pont közelében. Elfintorodom. Mesés megfogalmazás! De hol az a pont? Közben iparkodom előre.
Nem jutok messzire. Zörrennek körülöttem a bokrok, férfiak ugranak elő. A szemből támadó fickó elvakít a szemembe égető fénysugárral. Az oldalról érkező lator sem marad tétlen. Mielőtt felocsúdnék, pisztolyát a lapockám tövébe tolja, másik kezével a hajamba markol, és hátrarántja a fejemet. Megadóan fölemelem a karomat.
A zseblámpás fickó az arca mellé tartja a fénysugarat. Lesütöm szememet, a sötétbe meresztem, újra lecsukom, kinyitom. Egy lépést teszek hátrafelé, csúsztatott talppal.
A mögöttem álló férfi megérzi szándékomat, fegyverét mélyebbre döfi a bordáim közé, a stukkercső várhatóan a bal mellem alatt fog előbukkanni. Társa az arcomba sújt a lámpával. Időben elfordítom a fejemet, ám a nyakam elzsibbad a fájdalomtól.
– Várj! – kiáltja a pisztolyos. – Kérdezzük ki.
A másik ráförmed:
– Előbb kutasd át!
Fél kézzel lát hozzá, végigtapogatja nadrágomat. Mancsa megtorpan púposodó zsebemen, kuncogást hallat. Tenyere a zsebembe siklik.
Csattanás, a férfi üvöltve összerándul.
Villámgyorsan kitérek oldalra a pisztolycső elől, könyékkel felütöm a fegyveres lator állát, ugyanakkor lábamat a felém rontó zseblámpás fickó csuklójára, onnan a nyakára lendítem. Nem keresem az egyensúlyt, eldőlök, majd átvetődöm néhány bokor fölött, és előrerohanok. Elrejtőzöm egy fa mögött, ujjaim a kés nyelére fonódnak.
Szitkozódva csörtetnek utánam. Az egyik fickó lemarad, tán a kellemetlen kesztyűtől próbál szabadulni. Társa közeledik, léptei lassulnak, hallgatózik. Visszalököm tokjába a kést, a fa törzséhez simulok. Nem lélegzem.
A férfi ismét felgyorsít, most ér mellém, ellép mellettem. Megtorpan és megfordul. A tarkójára szánt rúgás a gégéjén éri. Torkában összetorlódik a levegő, hörögve fuldoklik. Lehajtja fejét, ököllel a koponyájára sújtok, és futásnak eredek.
Az egérfogós fickó utánam tüzel, aztán ő is rohanni kezd a nyomomban. A lövés robaja visszhangzik néhány másodpercig, a bagoly méltatlankodva felrikolt.
Lehasalok, fejemet felszegve. Üldözőm gyanút fog, lelassítja lépteit, fedezék után néz. Lassan nyúlok a zsebembe, belekapaszkodom a késbe. Mielőtt még előránthatnám azt, hogy feléje röpítsem, feje fölött megmozdul egy lombos ág, és ő leroskad támadója súlya alatt. Megpróbál felemelkedni, aztán nagyot nyekken, és elnyúlik.
Belloq feláll mellőle, elindul felém. Megszorítjuk egymás kezét, el sem engedjük, lépegetünk tovább. És megint az idegsokkos bagoly. Hangja hallatán Daniel a sűrűbe ránt – majd nekiáll ciripelni.
Hosszú az út, mire leküzdjük, bizonyosan találkozunk a Brehm összes szereplőjével. Ennek bizonyítására a bagoly újra hallatja idegkarmoló hangját.
Halk, súrlódó nesz. Valaki mellénk lapul. Louis.
Fülelünk, csend van köröttünk. Louis suttogva megszólal:
– Odakinn is jövés-menés folyik. A kulcs?
– Megvan.
– Előremegyek.
A fiús termetű kommandós eltűnik mellőlünk.
Belloq kisvártatva feláll, a kezemért nyúl, immár gyakorlottan siklunk előre az éjszakában. Olykor ciripel valamelyikük, másvalamelyikük felel rá. Meg-megtorpanunk, elrejtőzünk, lelapulunk.
Néha meghalljuk a léptek neszét, valahol lámpafény villan, majd kialszik. Egyszer csaknem átbukom egy férfi ernyedt testén, az utolsó pillanatban sikerül átlépnem fölötte. Szemem mind jobban alkalmazkodik a sötétséghez, egy idő után megállapítom, hogy kezdek látni!
A kerítés! Már csak néhány lépés. Louis előbukkan a sűrűből, lehúzódunk a földre.
– Ha elhangzik a jeladás, ti menjetek előre! – utasít bennünket, és Belloq kezébe csúsztatja az esernyőnyi szerszámot. A fal tövébe araszolunk, felverjük a szúnyogokat, jönnek is csőstül. Összeharapom a fogaimat, és megpróbálom elviselni zúgásukat, dünnyögésüket. Hamarosan ott tartok, hogy legszíve-sebben nyalogatnám égő bőrömet, de uralkodom magamon, elvégre Belloq sem tesz hasonlót. Átkarolja vállamat, légvételeit nem is hallom. Ingébe temetem arcomat, beszívom illatát, le is részegedem tőle.
A szipolyokról és a várakozásról megfeledkezve felemelem fejemet, a száját keresem, s a közelben találom. Fogaim a fogaihoz ütköznek, felsóhajtok az örömtől.
Belloq megszorítja vállamat, elfordítja a fejét. Nagyon halkan dünnyögi mély hangján:
– Később.
– Ráérünk, nem?
Arcára pillantva látom, vigyorog. Talán nem is kell erőszakhoz folyamodnom, vélem. Felrémlik előttem a bővérű Olympia, és hajlok rá, hogy egy-két apróságban osszam nézetét a kéjsóvárság természetéről. Minél izgalmasabb, annál izgatóbb.
Felhangzik a jeladás. Belloq talpra szökken, karja meglendül. A kioldott csáklya a levegőbe repül, koppan a fal tetején, és beleakaszkodik. A kötél előttem kígyózik. Daniel a fenekembe csíp, ezzel az indítással lendülök neki a hajnali tornának. Odafenn lehasalok, Steve áll a túlsó oldalon, a sövény takarásában. Lehuppanok mellé, segít fékezni igyekezetemet, bedőlünk a csalánosba.
– Ez az én formám – morogja.
Belloq szökken mellénk, neki folytatja:
– Itt heverek egy lánnyal, erre a hátam égni kezd.
– A szúnyogok sem jobbak – vigasztalja Daniel.
Steve feláll:
– A kulcsot.
Daniel gyengéden a bordáim közé nyomja könyökét. Vonakodva bár, de Steve tenyerébe ejtem a parányi kulcsot.
Louis is megérkezik, villámgyorsan összecsomagolja és eltünteti kerítésmászó szerszámát. Órámra pillantok. Döbbenetes, a fél életemet Holden parkjában töltöttem. És most?
Halk mormolás, egyre erősödő robajlás, végül dübörgés, Kawasaki repeszt felénk, majd megáll mellettünk. Steve a nyeregbe pattan, a motor felbőg, csillan egy szkafander, a jelenés port kavarva elszáguld.
– Ilyen nincs – ingatom fejemet némi habozás után.
Elegendő Belloq arcára pillantanom, hogy tudjam, nem álmodtam. Martin Wry viszi amott a kulcsomat. A törött karjával. Alig döngetnek el a rejtett kapu előtt, amikor az halkan kitárul. Nesztelenül járó motorral egy Jaguár gördül az egérútra. Balra kanyarodik, és elszáguld.
Toporzékolni szeretnék, ám most jobb felől következik be az újabb esemény.
Toyota képében siklik mellénk, Louis előrelendül, átvetődik a motorháztető fölött, beül a vezető mellé. Belloq meglódít, bevágódom a hátsó ajtón, átmászom az ülésen. Daniel bepattan mögém. Nyekk, a nekilendülő kocsi hátsó ablaka összeütközik a koponyámmal.
Patrick Wyne a világ leghiggadtabb hangján közli:
– Az ott Holden a Jaguárban.
– Tudjuk – morgom, a fejemet tapogatva.
Megjelenés éve: 2005
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(második kiadás)
A hotel ragály miatt zárva!!!!!!!!
Anya és leánya csevegését a csukott ajtón át is kristálytisztán hallotta; még tűnődött is, hogy valamelyik régészkedése közben összefutott valahol (de hol?!) egy patinásan antik hallócsővel, s vajon a zord hölgy mit szólna, ha felkutatná és átadná neki!? Ezen töprengés miatt elfeledte, eredetileg milyen felírást szánt a táblára, de mivel ez a verzió is kifejezte a lényeget, nem idegeskedett.
Jól tette, hogy tartalékolta düh-energiáit; a pincei hacacáré kitörtekor szükség is lett rájuk.
Holott pedig semmi különös nem történt.
Pusztán csak az, hogy a zsaruegyenruhába préselődött Néró a Legenda nevű, vagyont érő áldozati tőr hiábavaló keresgélése közben túljutott a papundekliből hevenyészett paravánon, és egy embernagyságú hernyóba ütközött, mely bőszen vonaglott, a szemét düllesztgette és hasonlított.
A gyermekien kíváncsi piromániákus lassan megközelítette a böhöm lárvát. Fájón sajnálta, hogy nem illesztheti a szobája falára, a precízen felgombostűzött férgekből álló gyűjteményébe, részint terjedelmi okokból, részint azért, mert mégsem holmi léha hobbi végett jár itt.
Minél közelebb ért a rút hernyóhoz, az egyre nyomasztóbban hasonlított.
Proccra.
És tényleg ő volt az!
Tetőtől talpig zsinegbe gúzsolva, a sarki boltosról lefejtett ruhában, szájában hatalmas fej vöröshagymával, csendespihenőzve.
Néró megállt fölötte, előbb kisterpeszben, majd a mélyebb hatás kedvéért nagyban. És elvigyorodott.
- Szóval te fosztogattad le a meleg ruhát a szegény szatócsról!
Procc a padlóba verdeste a fejét.
Ha a piró jobban odafigyel, rájöhetett volna, hogy morzézik, s pedig ezt: mert a te göncöd a jelmezkölcsönzőből van!?
- Jól elbánt veled a csaj - nevetgélt Néró, enyhén csicsogva. - Jól tette. Enyém lesz a Legenda!
Procc, ki a szikrányit sem fakultatív csendespihenő közben fáradságosan tökéletesítette ama képességét, mellyel a kaméleon együtt születik, ám az ô látóberendezésétől sem állott távol soha: bal szeme sarkából az azon oldali vállához sandított, ellenőrizvén, hol tart eddigi egyetlen társasága, a falatnyi egérke.
A kisegér egész jól állt: épp a kötél utolsó rostjait őrölte. De reggel óta tövig is koptak a fogai.
Procc ismét a földhöz csapdosta a koponyáját.
Néró feszülten koncentrált.
És rájött, mi történik! Kézfejével pótkagylót formált a füle köré.
- Nem értettem hajszáltisztán - dünnyögte. - Cimbalmozd el még egyszer!
A hernyó ismét eldöngölte fejével a közlendőjét.
A gyufarajongó felkacagott.
- Mi? Hogy én? Kikötözni? Téged? Majd ha fagy!
Procc rövidet kopogott, hosszan szikrázó szemmel.
Néró homlokráncolva eltöprengett.
- Tényleg - mondta. - Tökre fagy. Akkor se bontalak ki!
Megvárta a hosszúra nyúló, dübörgő választ, aztán felcsattant:
- Ne ordíts velem, jó!? És mi az, hogy nem vagyok korrekt?! A jó édesanyád nem korrekt, aki összeadta magát a Drakulával, az Elm utcával, meg a bubópestissel, hogy téged megfoganjon! Azt nem is vitatom, hogy te éhes vagy, mert én meg szintén. De ez még nem ok arra, hogy elengedjelek. Sőt! Mivel milliószor rám hoztad az ideget a sitten, mert folyton műtögetni akartad az agyamat, még a legédesebb álmom közben is; hű, nem egyszer micsoda dögös tűzvészt álmodtam épp, amikor nekifogtál a stokival, hogy megkoponyalékelj, egyszóval pikkelek rád, úgyhogy most kinyírlak! Van nálad gyufa?
Procc lágyra morzézta a fejét.
- Nekem te ne dumálj! - förmedt durcásan a piró. - Nekem van tűzjártasságim! Mérget vehetsz rá, hogy nem fog leégni a ház! Egyelőre. Majd olyan tüzet rakok, hogy... Hogy csak alád!
Izgatottan átkutatta az uniformis zsebeit. Nem talált tűzszerszámot, a ruhában egykor honos zsaru példaszerű egyhangúan élt: nem dohányzott, nem gyújtogatott.
A csalódott óriás letérdelt, hogy a zsebelést kiterjessze Proccra.
Az egérke végzett, a legjobbkor. Jótette jutalmául fészkébe cipelhette a kitermelt kenderkócot.
Procc vonaglott, feszegette magát. A gúzs meglazult.
Az általános sebész epedaszerűen felült.
Feje összedörrent a fölé hajoló mániákuséval, s az övé volt acéledzett, nem hiába drillezte azt lámpavason, postaládán, falon, padlón, miegymáson.
Néró kábultan hátrahanyatlott.
Procc ambulanter kiműtötte szájüregéből a hagymát, elvette az alélt álkíber pisztolyát, és talpra ugrott.
Ekkor kiderült, hogy zsibbadtabb, mint az ólajtó.
Eldőltében lesodort egy farakást, a favágó rönköt fejszéstől, a mozgolódó tűzimádót, és a keskeny pinceablakon az imént beszökkent, az egérke életére törő, ritkás szőrű, vörös kandúrt, aki herélt volt, mivel gazdasszonya, Margret azt remélte, a csecsebecse-műtéttől cicusa nagyobbra nő, és akit ugyane némber, ki naphosszat a tévé előtt gúvadt, Jockeycának nevezett; egyébként ez a történet szempontjából a legkevésbé sem fontos, mindazonáltal szánalmas. (Épp ezért a továbbiakban Lábjegyzetnek hívjuk a kasztráltat.)
A gyilkos szándékú Lábjegyzet a farkát törte a ráboruló fahasábok alatt; mellékbüntetésként agyrázkódást szenvedett a lezuhanó fejszenyéltől.
Viszont az egérke - Procc zsibbadtságának hála! - megmenekült, végre is jótett helyébe jót várj.
Ám a két emberszabású sorsa nem vett mesei fordulatot.
Néró visszakaparintotta a stukkert, de csak azért, hogy széles ívben eldobja a fenébe. Puszta kézzel, egy szál gyufával akart végezni az ellennel.
Fojtogatták és hajigálták egymást, eget-földet összeborító, tébolyult pankrációt rendeztek.
Procc szemészetileg is be akart avatkozni; hüvelykjével kerülgette a műtéti területet.
Néró, jámborabb lévén, arra hajtott, hogy padlóra vigye, bilincsbe verje, és végre kényelmesen felgyújthassa a valahai cimborát.
E törekvéseik közepette számosszor átrendezték a pincét, lebontották és egymásra hányták a farakást, megkaparintották és elveszítették a fejszét, felaprították a favágó rönköt és a díjesélyes vöröshagymát; újratilolták a kötelet.
Mindez zajjal járt.
Elsőül Tonie érkezett.
Köhécselve felmérte a helyzetet a háromnegyedhomályban. Kézenfekvőnek találta, hogy a zsaru pártjára áll.
Heroikusan feltűrte selyemblúza ujját, megközelítette az örvénylő embergombolyagot, és megkaparintotta a derékszíjon hintázó tonfát.
Aztán egyik lábát hátrahelyezve, másik térdét behajlítva szakszerű pózt vett fel, s várta, mikor sodródik elé Wilton ruházata.
Ekkor a levegőbe lendült, és a smasszer bácsikától tanult módon megpörgette a botot, Procc nyaka elé feszítette, majd megragadta, egyszersmind hátrahúzta a két végét, hogy térdre kényszerítse a tomboló bűnözőt.
A szívós flótás sokáig bírta levegővétel nélkül, de nem akarta mindhalálig bírni.
Így aztán némi eszeveszett pörgölődés után feladta a küzdelmet, és engedelmesen térdre rogyott.
Épp ideje volt, hogy leroskadjon, mert Tonie megelégelte a ringlispílezést, és egyébként is tériszonya volt a langaléta flótáson.
Mikor ezzel megvoltak, szélsebes mozdulattal letaglózta a filkót, eldobta a tonfát, térdre görnyedt, és keresgélni kezdte elvesztett kontaktlencséit.
A meglepetésből felocsudó Néró lábujjhegyre emelkedvén óvatosan a lány háta mögé lopakodott, hogy a markába szorított bilinccsel leüsse megmentőjét, amúgy nem gonoszságból, csupán biztonsági okból.
A dúltan befutó Barret fékezte meg a háládatlant.
Tarkón, térdhajlaton és combközt rúgta a gyanútlan ördögöt, nagyjából egy ugráskombinációval, melynek előadása közben úgy tetszett, mintha nem kettő, hanem négy-öt lába is volna.
Néró nem értette, mi történt vele, ettől függetlenül elájult.
Grand nem akadályozhatta meg, hogy a másfél mázsa marhahús ne a padlót tapogató lányra boruljon, csupán az omlás erősségét tudta mérsékelni.
Mindent összevetve a tűzélvenc véghezvitte szándékát: mégiscsak leütötte megmentőjét.
Barret megállt a romok fölött, és erősen töprengett. Gyorsan összerakta, mi folyhatott itt az elmúlt percekben, azután tervezgetni kezdte a markecolók közeli jövőjét.
Megjelenés éve: 2005
Műfaj: Fantasyk
(első kiadás)
ÁLMOK TENGERE
(fablasy)
A legenda
Yloniában, a Világ egyik varázslatos szépségű birodalmában élt egyszer egy nagy király. Castaq - népe örömére - igazságosságban, szabadságban uralkodott. Mivel nem kedvelte a tányér- és talpnyalókat, igyekezett távol tartani őket a palotájától.
Az előnyöktől ily módon elesett törtetők bosszút forraltak ellene, s fondorlattal, ármánnyal hatalomra segítették az idegen földről érkezett Szörnyetegeket. A démonfajzatok rémuralma nem állandósulhatott, mert a szabadsághoz szokott birodalomlakók a Viadorok és a Fivérek vezetésével véget vetettek az elnyomásnak.
Ezután a Fivérek ültek a trónra.
Az életben maradt Viadorok távoztak az udvartól. Búcsúzóul még figyelmeztették a három testvért: ha rosszul uralkodnak, elzavarják őket.
A magát varázslónak nevező Kinson, a tudósnak mondott Retar, valamint Ermo, a hadvezér hamar megrészegült a hatalomtól. Bomlottságukról, zsarnoki tetteikről hallván a Viadorok - Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas - visszatértek, hogy valóra váltsák fogadalmukat.
A Fivérek azonban tőrbe csalták s a palota pincebörtönébe zárták őket. Csupán azért nem végeztek velük, mert egy baljóslatból úgy tudták, haláluk felébresztené varázsálmából a rettegett büntetőistent, Sheldet.
A hajdani hős szabadítók időtlen ideje a tömlöcben sínylődtek. A Fivéreknek a legveszedelmesebb viadortól, Hitehagyott Jassaltól sem kellett tartaniuk, mivel ő érzékeitől, de nem életétől fosztottan réges-régen a Halál Kertjében raboskodott.
Ám a fogadók félhomályában, az istállók mélyén, a kazlak mögött és a sikátorokban a zsarnokság elsöpréséről suttogtak az yloniak.
S mindegyre terjedt a hír: Castaq király nem is halt meg!
Egy távoli birodalom tengerében, a víz mélyére süllyesztett egykori trónvárosban mákonyszertől alszik az elárult uralkodó. Hamarosan eljön a szabadulás ideje. Jassal, a Viador visszatér a halálisten fogságából, felébreszti Sheldet, harcosokat gyűjt maga mellé, és hazahozza az Alvó Királyt. Akit majd Virtuo, a fikarc varázsló ellenszerrel itat meg! Castaq újraéled, s elfoglalja trónusát.
Bárha…!
A jóslegendát terjesztők tisztességből mindannyiszor hozzátették: hacsak…
Hát igen, a hacsak azt jelentette, hogy Jassal, a Hitehagyott tusázó rég kivedlett a hősi mivoltból, s ki tudja, mennyit ér majd, midőn kijut a Halál Kertjéből.
Elérkezett a nap, amelyen ez bekövetkezett.
*
A Cél módfelett fontos, de ami igazán számít: az Út, amelyen odajutsz.
(Új Szent Könyv)
............................................ * * *...............................................
Részletek a regényből:
A formátlanul suta kalapot, lompos, szürke nadrágot és terebélyes inget viselő ifjú mímes és légtornász megpillantja a sokaság szélén ácsorgó, urasan öltözött, furcsán ismerős képű lovast, és a szűnni nem akaró tapstól lelkesülten odatörtet hozzá. Fellendül elé a nyeregbe, s a szárat megkaparintva elragadja Jassalt.
Viador nem tiltakozik, hagyja magát sodortatni. Az elébe huppant fiútest túl közel kerül az övéhez, s bár ez idegenkedéssel tölti el, kíváncsisága is felébred.
Miközben port kavarva vágtáznak a kalapozás elől széledező nézősereg körül, s ilyenformán együtt tartják és buzgóbb adakozásra bírják azt, Jassal két kézzel megragadja a vékonyka komédiás derekát. Megragadja s átéri.
A rátörő érzékletektől gyanút fog. Előrehajol, orrát a fiús öltözködésű szerzet tarkójához közelíti, bőrébe szimatol.
Azután hirtelen előrenyúl a süvölvény mellett, megmarkolja a kantárszárat, és hatalmába keríti a könnyedén nyargalászó hátast. A karjai közé zárult alak immár kinyilvánítja nemtetszését. Ám hiába kígyózik, vonaglik, tőle nem szabadulhat.
Az egyenes pályára fordított paripa felgyorsul, maga mögött hagyja a piacteret, majd a várost.
Az elragadott csepűrágó ficánkol, harap, karmol és sivalogva fenyegetőzik.
Jassal játszva lefogja a vergődőt. Vigyorogva egy különösen lombos, széles árnyékot terítő fa alá irányítja a lovat, majd prédájával együtt leszökken a földre. Erős jobbjával gúzsozza a harciasan ellenkező siheder karjait. Szabaddá tett baljával leüti fejéről a kalapot, majd visszakézből szétnyitja terebélyes ingét.
A leleplezett harcias döbbenetében megdermed és elnémul.
Így aztán Viador kényelmesen szemügyre veheti az otromba kalap alól előbomló, sötétvörös hajfürtöket, az önként lemálló pótszemöldök mögött ívelő, kecses vonalú valódit, a széttárt ing által felfedett, többé-kevésbé kifejlett kebleket. Szemlélődése végeztével hátrébb lép, és a zöld szempárba mered.
- Hogy hívnak? - kérdezi.
- Engem Nashuának! De neked mostantól Hulla a neved! Ha ezt apám vagy a bátyám megtudja, téged kizsigerelnek! Meg is érdemled!
- Ugyan, ne zsivajogj! - legyint a férfi. Már nem is vigyorog. Egykedvűen elfordul. - Bújj vissza rongyaidba. Az én szememben továbbra is fiú maradsz.
- Már aztán miért?! - hördül Nashua. - Nem vagyok eléggé nő?
- Nos: nem. Gyerek vagy.
- Nem vagyok!
- De az vagy!
- De nem! - toppant a lány.
- Tényleg nem? Hány férfit csábítottál el mostanáig? Sok kérőd van?
- Bárkit elcsábíthatnék! Bárkit! Érted? Nő vagyok!
- Gyerek!
- Most pedig te jössz! Kit vethetek meg személyedben?
- Jassal vagyok.
- Az nem lehet! A birodalomban ilyen név nem létezik! Ezt a nevet senki nem kaphatja meg, mivel tiltott! Idevaló vagy?
- Ha én azt tudnám, hová való vagyok!? - sóhajt a férfi.
A lány megragadja a karját. Közel lép hozzá, csizmaorra az övéhez ér.
- Várj csak, várj! Azt beszélik, a Jassal nevű Viador az idő múlásával kiábrándulttá vált, elvesztette a fajtájába, de még az életbe vetett hitét is, és lezüllött. Ezért Deniq a Halál Kertjébe zárta őt. A Viadorok már nem fiatal emberek. Te ifjú maradtál.
- A Halál Kertjében nincs idő. Ami nincs, az nem is telik-múlik, de még csak nem is áll. Így tartják. Ezt én nem éreztem. Igenis volt idő, átfolyt rajtam és megvárakoztatott. Csupán a külsőmet hagyta érintetlenül.
- Az a Jassal vagy?! - sikolt Nashua.
Hátralép, félrehajtott fejjel bámulja a férfit, majd váratlanul felugrik rá. Karjával a nyakát, lábával a derekát öleli, s miközben arcát csókolgatja, s lázasan turkál a hajában, hangosan ujjong változékonyan mély, simogató-borzongató hangján:
- Te vagy a bálványom! Minden rólad zengő dalt ismerek! Adj egy lantot, és én bármelyiket eléneklem neked! Te vagy a hősöm!
Jassal azon fáradozik, hogy megszabaduljon a sörényében kurkászó ujjaktól, lefejtse derekáról a mozdíthatatlanul szorító combokat, hogy lerakja s lehűtse a fruskát, ám az úgy tapad rajta, mintha hátralévő életében ott akarna ragadni.
- Nem vagyok hős, sem a tied, se másé! - tiltakozik a férfi.
Tovább feszegeti magáról a lányt. Mivel képtelen különválni tőle, váratlanul felhemperedik, így remélvén lemorzsolni koloncát. Csakhogy a hempergőzés felfokozza az amúgy is feszes testi közelséget.
Jassalt a lány fölötti helyzetben ejti gondolkodóba a szorosság.
A földhöz préselt Nashuát mélységesen felháborítja.
- Hohó! - kiabál az összes végtagjával változatlanul csimpaszkodó lány. - Eressz azonnal! Én még szűz vagyok, s az is szándékozom maradni! Na persze, nem mindörökre, de ez nem rád tartozik! Mássz le rólam, ha becsesek a tojásaid! Különben tüstént lepényt sütök belőlük egy forró kövön! Szégyelld magad!
Jassal elvigyorodik. Megmozdítja csípőjét. Látja elkerekedni a csitri szemét. Ám az tágra nyílt szemmel is a combjai közt szorítja az ő derekát.
- Ha elengedsz, felkelek rólad - ígéri a férfi.
- Jól tennéd! Már éppen ideje! - csattan a felelet.
- Akkor hát eressz, vakarcs!
A combok szorítása fojtássá fokozódik.
- Kövess meg! Most azonnal! - parancsolja Nashua.
Viador tovább vigyorog.
- Így is jó - nyögi levegőfogyottan. - Akkor most megerőszakollak. Na persze, nem jókedvemből!
- Hanem miért? - hörren a szűz.
- Legszívesebben elfenekelnélek! Ám nem férek a hátsó feledhez.
Nashua leteszi lábait, és lelöki magáról a férfit. Felül, a fenekén csúszik arrébb. Összehúzza mellkasán az inget, változatlanul kerekre nyílt szemmel bámul Jassalra.
- Tudod, talán nem is bánnám, ha megölelnél - suttogja. - Kicsi korom óta kívülről fújom a Viadorok nevét! Druth. Gerbert. Õk sajnos elestek a végső harcban. Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas. Õk megfogadták, hogy ha a Fivérek rosszul uralkodnak, visszaveszik tőlük a hatalmat. Szavukat megtartották, útnak indultak, hogy elűzzék a zsarnokokat, de nem jártak sikerrel. Mind a négyen a palota pincebörtönében raboskodnak, ha élnek még egyáltalán. Végül Jassal. A Hitevesztett Viador, akit Deniq a Halál Kertjében tart fogva, hogy megtörje nyakasságát. A nép téged vár! Apám és bátyám úgy emlegeti nevedet, mint a szabadságistenét! Megengeded, hogy leboruljak eléd?
- A közelembe ne jöjj! - jajdul a férfi. - Rimánkodva kérlek, verd ki a fejedből, hogy bárki is rám vár. Ezek az ostobaságok engem rég hidegen hagynak. Többé nem tusázok senki hatalmáért. Azért jöttem, hogy beszéljek raboskodó társaimmal. Ennyi és nem több a megbízatásom.
- Hős létedre nem beszélhetsz így!
- Mi következik ebből? Az, hogy: NEM VAGYOK HÕS!
- Jaj, dehogynem! A Viadorok megtörték a birodalmat érzelmi és szellemi sötétségben tartó Szörnyetegek uralmát…
- És mire cserélték? Más szörnyetegek uralmára!
- Téged menten visszazárnak a Halál Kertjébe! Te még most is züllött vagy!
- Te pedig túlságosan gyerekes. Figyelj, vakarcs! Visszaülünk a lóra. Elviszlek apádhoz, tartson meg, vagy adjon férjhez, habár azt a boldogtalant már előre sajnálom, aki téged a nyakába vesz. Én pedig megyek a dolgomra.
- Ne merj még egyszer vakarcsnak nevezni! Tudok kardozni! Nyilazni! Lándzsázni! Megöllek!
- Szörnyen zajos vagy - sóhajt Jassal. - Na, repülj föl a lóra!
Nashua tüstént eleget tesz óhajának.
Elrugaszkodás nélkül, helyből pattan a nyeregbe. A mozgását bámuló Viador még alig hisz a szemének, mivel szerinte az ilyen ugrás kivitelezhetetlen, amikor a táltos farokfelvágva elszáguld a vakarék szűzzel, így aztán ő kénytelen tovább kétkedni a látásában. Midőn felfogja végre, hogy csakugyan rútul cserben hagyták, és a máris kőfáradt két lábán kell megtennie a visszavezető utat, szitkozódva indul a város felé.
*
Az erdőszéli fák közül kikanyarodó ösvény virágkárpitos réten emelt házikóhoz közelít.
A kalyiba félköríves ajtaján kilépő anyóka pazar színű szalagokkal ékes, sok-sok copfocskát, bokáig érő tarka ruhát és színes kötényt visel. Öblös csuprot cipelve a guggolni tetszően alacsony épület oldalához készített asztal mellé sétál. Leteszi edényét az ott sorakozó ibrikek, fazekacskák és göbrék közé. Felkap egy sötét kérgű, sokfelé ágazó, rövid gallyfélét, megritkult fogai közé harapva tör belőle egy darabot, és sebesen rágni kezdi.
Megállítják a lovakat, köszöntik a mamókát.
A merő párna és pufókság arcú, kökénykék szemű néne szótlanul rájuk hunyorít. Állkapcsát jobbra-balra lengetve, szorgalmasan rág tovább. Az asztalra készített tálak tartalmát rakosgatja a kisebb-nagyobb, karcsúbb, pohosabb, áttetsző és mázas falú edényekbe.
Az egyik tálon különféle színű és formájú virágfejek, -füzérek és szirmok hevernek, a másikon piros, bíbor, sárga, aranyló és rózsás gyümölcsök illatoznak. A következőn apró tököcskék kacérkodnak, hosszúkásak, gömböcök, farkincás végűek, rücskös felületűek. Van még ott száznyi árnyalatú és alakú bogyó, bodocs és bingyó, valamint szagos ágacskák, tövisesek, kerek, karéjos, fogazott és szálas levélkéjűek. Továbbá pillangószárny, madártoll, férgecske páncélja, macska bajusza, tojás százféle. Az utolsó tálon muzsikás szenvedélyű tücskök-bogarak hevernek lusta kábulatban.
Az anyóka mindenből tesz valamennyit az összes edénybe, utolsóul a döngicse bogarakból markol, s ezenközben lankadatlan buzgósággal csattogtatja állkapcsát. Amikor a göbrék, ibrikek és fazekacskák megtelnek, egyenként megrázza azokat, majd feneküket is az asztallaphoz kocogtatja, tömörítési céllal. Ezután sorban föléjük hajol, és a tetejükre pök egy-egy dózisnyit az összerágott fakéregből. Bevégzésképpen oly íves gesztussal kanyarítja a fedőt az edényekre, mintha e mozdulattal csapdába ejtve, befogná a fényt a kompótok számára.
A harcosok eltorzult arccal fintorognak a köpködőre.
Egyszercsak elfogy a rágadék. A néne kevéske fogával a bámulókra mosolyog, és így szól:
- Elrakom a nyarat. Télen aztán lesz fűszerillat, ziháló zenebonálás, mézlő fények, simogató meleg és részegségvarázs! Akkor újra bekívánom a férfiakat az ágyamba! Feltéve, hogy nem jeges a lábujjuk. A hideg láb irtó lehangoló, nem igaz?! Na, készítek még eltartó-port!
Nagyot harap az ágbogas gallyacskából, és lengő állkapoccsal őrölni kezdi azt. Mivel így nem beszélhet, újfent rájuk hunyorít. Liláskék tekintete megállapodik Jassalon. Begörbített mutatóujjal közelebb inti-csalja a tusázót.
Az vonakodva léptet az asztal mellé, majd bizalmatlan lassúsággal hajol lejjebb, még lejjebb. Ennyi nem elég a mamónak, ám a férfi nem hajlandó jobban odakonyulni hozzá, attól tartva, hogy őt is a kompótba szánja; de milyen címszóval? Mint fűszerillat? Ziháló zenebonálás? Részegségvarázs? Vagy ő lenne a - mégiscsak megkívánt - irtó hideg láb?
Mivel nem hajol mélyebbre, az anyóka pattan zsámolyra, hogy felérje Viadort.
Kedves sercintéssel szép adag eltartó-port pök a férfi sebére, s tenyérpárnájával lágyan bedörzsöli az arcába. Mátkás hangszínű kuncogással végigsimít a lovas szoborrá rökönyödött tusázó mellkasán, végezetül - könnyed méretvétel után - megcsipkedi a combját.
Az alaposan lemaradt sárkány bevánszorog az erdőszéli tisztásra. Az utolsó fa árnyékát maga mögött hagyva letottyan a fűre. Mellső lábaival megdögönyözi a szíve fölötti tájékot. A jobb hátsóval megpróbálja vakargatni a hónalját, ám e mozdulat folytán kibillen egyensúlyából, és rettenetesen felborul. Ezáltal renyhébb rengést okoz a környezetben.
- Mikor alszunk? - bömböli a feldőlt pikkelyes. - Összeesek a fáradtságtól!
- Már összeestél - jelzi Nashua.
- Tényleg. Akkor alszok.
Meg is tenné, ha az anyóka nem támadna rá.
Ám a mamó odarohan egy tállal, és fürge ujjakkal megszedi a sárkányt: számolatlanul tépdesi a szálakat a szempillájából, drótszőrű szemöldökéből. Fakanál szélével parázskaparékot vesz kilógó nyelvéről, és éppen a szárnyát szegélyező csonttüskék egyikének tördeléséhez fogna, mikor Lekid zsémbelve felpattan.
- Még ki sem hevertem a férfiasságomat ért kifosztást és szégyent! Ráadásul harmattá gyengültem tőle! Csak hálni jár belém a lélek! Nem ég le a bőr a képedről? Hozzásegítselek?
- Azért egy kevéske vért adhatnál még! - háborog a kikosarazott anyóka. - A sárkányvér-párlatból egyetlen kortyocska is elég ahhoz, hogy feltüzeljen a vágy!
- Minek neked a tüzelő vágy, satrantyú?
- Megmutassam?
- Inkább csak írd körül.
Megjelenés éve: 2004
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(harmadik kiadás)
Christa a testőrre rivallt:
- Hol hagyta Athénát?
- Ott, ahol volt. Kómában, azt hiszem.
Christa vicsorított.
- Azt mondta, hogy bízzam magára!
- Megtette, jól tette, nem!?
A közelükben egy lezserül öltözött indián anyóka kötögetett. Szaporán bökdösött hétmérföldes tűivel, zsolozsmázott hozzá. A sarkán guggolt, úgy tetszett, évszázadok óta. Néha felpillantott, és kevéske fogával az idegenekre mosolygott.
Maszatos gyerkőcök ugrándoztak körülötte, mint szemfényvesztők. Kórusban ordítoztak:
- Egy fordított, egy hiro-sima, békét köt a nagymama!
A nagymama időnként elengedte a jobb kezében tartott tűt, és felragadott maga mellől egy-egy követ, hogy közéjük vágja. Azután folytatta munkáját.
A megfutamított gyerkőcök lassanként visszamerészkedtek, és újra rázendítettek a dalra.
- Egy fordított, egy hiro-sima, békét köt a nagymama!
- Mit köt? - kérdezte Ronald Negri szórakozottan.
- Békét - tájékoztatta Redford, és mind sűrűbben tekintgetett abba az irányba, amely irányból egyáltalán nem jött senki, legkevésbé Athéna.
- Kivel? - firtatta Negri. Alig néhány órája robbantotta fel magát. Nem csoda, ha kissé tompa volt.
- Mit kivel? - morgott a testőr.
- Kivel köt békét?
- Valahogy tökmindegy nekem - felelte Redford.
A gyerekek tovább visongtak.
Az anyóka letette a jobb felőli tűt, felkapott egy féltéglát, és a háta mögé hajította. Azután tovább böködött. Valami már kezdett kialakulni a két tűre dolgozott fonalból. Valami szürke, ezeréves pókfonadékra emlékeztető rejtelem.
Redford nyaka abba az irányba rögzült, amely irány Athéna útját volt hivatott megszabni.
Tatina sétált a testőr felé, karján a göndör fürtű babával. Felszólt a nyurgának.
- Nem tudja, mit köt a néni?
- Miért nem kérdezi meg tőle?
Redford egy pillanatra letekintett. A kibontott hajú szőke lány, karjában a kisgyermekkel, háta mögött a lenyugvó Nap halványuló fénykoszorújával, oltárképre emlékeztetett.
A Mária-kép hátterében az anyóka megelégelte a zsivajt. Tűit kirángatta alkotásából, és szálanként a visongó gyerekhad közé hajigálta őket, de továbbra sem adta fel sarkán guggoló testtartását. Bökői fogytával kisebb köveket keresett, ám a hosszú nap során már mindet feltakarította maga körül. Így hát be kellett érnie a mamuszával, majd a másikkal, s amikor ezekből is kiköltekezett, pamutgombócát, annak köldökzsinórján pedig remekművét vagdosta a gyerkőcökhöz.
A siserék csak erre vártak, diadalordítással felragadták a kézimunkát. Hajsza kezdődött, településszerte pamutzsinór tekergőzött.
Christa tovább forszírozta a témát, amely mintha kezdett volna a rigolyájává lenni.
- Na? Hol van Athéna?
- Elveszett? - kérdezte Tatina, és óvatosan letette karjából a kislányt.
Ronald Negri testszerte koromlott, de mintha hallása is kárt szenvedett volna. Megkérdezte, mert látta, hogy ácsorognak:
- Mire várunk?
- Athénára - felelte Christa szigorúan. Már tudott bánni a férfinéppel.
- Miért? - firtatta Negri, és ujját a fülébe dugta. Talált egy darabka kanócot, egy kevés lőport.
- Eltűnt.
Redford valamicskét fordított a lován, mivel zsibbadt a nyaka. Az út üreslett.
Az anyóka feltápászkodott sarkairól, ám alig valamivel lett magasabb. Akkurátusan lépegetve begyűjtötte papucsait, bökőtűit, s kezdte felspulnizni fonalát. Ahol szakadást tapasztalt, bogot kötött.
Körbetipegte a fényképészkedő Cadyt, lecsavarta róla a pamutot, és ment tovább. Nehezen szuszogva, háromszor megkerülte Redfordot, átvezette a gombolyagot Tatina térdei között, Negri rongyain. Ez utóbbin kissé megesett a szíve, látva kormos, szakadt mivoltát. Tűit a zsebébe dugta, hogy egyik keze felszabaduljon, aztán a tenyerére köpött, és valamelyest lemosdatta a Bombázó arcát, majd köszönetet nem várva, folytatta a gombolyítást. Feltehetően azon szándékkal, hogy a szál végén a gyerkőcökre akadjon, és nemulasst adjon nekik.
Redford eltökélten ült, lovasszoborral vetekedett.
Az út végében, a rohamosan hanyatló Nap elmosódó fényében moccant valami. Kibontakozott a fák közül, ügetve közeledett.
Egy kutya.
A sátáné, vélekedett Christa.
A kutya jött, nyelve lógott, csomókba kuszált szőre égnek meredt, szeme villogott. A lovasok közelébe érve lelassított, és egy fa tövére emelte az egyik hátsó lábát. Félelmetes küllemű állat volt.
Ronald Negri megszólalt:
- Nem véres ennek a szája?
- A pofája! - förmedt rá Christa, s a Bombázó meghunyászkodott.
Tatina sietett megnyugtatni őket.
- Athéna imádja a kutyákat.
- Az lehet - Cady furcsa pózban fényképezett egy hervadásnak indult kéményt. - Attól még felzabálhatja őt egy kutya. Volt már ilyen.
Christa szigorúan rárivallt.
- A kutya nem eszi meg az embert! Legfeljebb szétmarcangolja! Istenem! Szegény Athéna! Hogy szerette a könyveket, az állatokat, a csendet! Soha többé nem nevettet, nem untat bennünket.
- Ne mondj még nekrológot - sóhajtott Tatina. - Felboncolhatnánk a kutyát, hátha megtaláljuk a gyomrában. Talán még nem késő.
Segélykérően pillantottak Redfordra. Õ egy macskát figyelt. Girhes cicus settenkedett a fűben. Sárga szeme izzott. Azután a cicus nagyot köpve a levegőbe pattant, röptében borzolta fel az összes szőrét, majd a húsz körme leghegyén megmeredt, a gyanútlanul pisilgető kutya orrától két lépésnyire. Ott sem hagyott fel a borzolással és köpködéssel. Néha fújt is, mint a kuktafazék.
Az embermarcangoló fenevad óvatosan leült a fenekére, és hunyorgott. Ja, csak egy macska. Gondolta, letörli az orráról a köpedéket. Megmoccant.
A cicus félelmetes ordítást hallatott, és kimeresztett körmű mancsával szájon vágta az ebet.
A kutya a szeme sarkából az orrára sandított. A köpedékek közepette az még vérzett is. Gondolta, elhátrál. Mozdította volna a fenekét.
A cicus hörögve odacsapott, majd felpúposított háttal, szálanként felmeresztett szőrzettel, körmei hegyén spiccelve járkálni kezdett a rettegő véreb körül. Tökéletesen csinálta. Mindenkivel elhitette, amit ő bizonyosan tudott: oroszlán.
A kutya ájuldozott. Bekerítették. Halált is lenéző bátorsággal hátranyújtotta egyik lábát. Vaktában tapogatott. Kapott tíz-húsz pofont, de hátsó lába elérte végre a fa törzsét. Gyerekjáték volt felhátrálni a tölgyre, jóllehet a hangulat zivatarossá vált: pofonok záporoztak, macskatorok mennydörgött.
Erősen alkonyodott.
- Mire várunk? - kérdezte Cady. Kevesbedett a fény a fotózáshoz.
- Menjünk - bólintott Tatina. - Elvégre versenyzünk.
- Én megkeresem Athénát - mondta szigorúan Christa, és megragadta a kantárszárat.
Negri megrázta a fejét, mintha víz ment volna a fülébe. Odakapott, kihúzott belőle egy gallérdarabot.
- Hová megy, Christa?
- Megkeresem Athénát! - kiáltotta a lány.
Negri tovább kotorászott. Jobb fülében talált egy inggombot, aprócskát. Máris jobban hallott. Eltökélte, soha nem vesz bombát a kezébe.
- Én is megyek - közölte bátran.
Az indián anyóka egy közeli tetőn kúszott a gombolyaggal. A hervadásnak indult kémény leomlott, amikor elhaladt mellette. A néne tekert tovább.
A robaj hallatán megrezzent a lovasszobor.
- Hát jó - mondta, és vágtára fogta LSD-t. Beérte Christát és Negrit.
A tisztás üres volt. Lehajoltak a nyeregből, félrehajtogatták, áttapogatták a magas füvet. Felemelték a nagyobb köveket, alájuk pillantottak. Körbe-körbe nyargalásztak, benéztek a szélen sorjázó fák odvaiba.
Megbolygattak egy méhkast, néhány darázsfészket.
Menekültek.
Athéna nem volt sehol.
Megjelenés éve: 2004
Műfaj: Vis Major történetek
(első kiadás)
Vegyük át az elejétől. Tragédiám karácsonytájt kezdődött. Kedvelt társnőmmel egy gengszter-leszámolósdi kellős közepében találtuk magunkat, sapka, sál és lőhatlan cucc nélkül. Természetesen az én ötletem volt, hogy arrafelé járdogáljunk. A csínytevő fiúk - csekély segédletünkkel - szépen el is irtogatták egymást. Bár ezenközben volt néhány lávaforró helyzet, mégis úgy tetszett, épségben hazatérhetünk, körbeállni a fenyőfát.
Ám végül másként fordult sorsunk. Sajnálatosan azt tévedtem, hogy túljutottunk a végkifejleten. Ekkor egy felületesen megboldogult hulla megpróbált hátba lőni.
A köztörvényes alantas szándékát észlelvén Kyra felmérte, hogy ő viszont épp fegyvertelen. Bölcsebb ötlete nem lévén, magától értetődően vetődött közénk. Egyszerűen felfogta a nekem szánt golyót.
Mindez millimásodpercek alatt történt. Amint észleltem a váratlan lőzajt, stukkert ragadtam. Pördületből az örök alvilágba küldtem az orvlövészt.
Hanem ekkorra Kyra meglehetőst élettelenül feküdt a korábbi kézigránát-robbanás következtében nyákossá lett padlón. A kiontott mindenfélék még iszonytatóbbá tételéhez tulajdon - bőven patakzó - vérével járult hozzá.
Amikor utóbb azt firtatta, mit éreztem ama pillanatban, jelentőségteljesen ránéztem, s ilyképpen megválaszoltnak tekintettem kérdését.
A jelentőségteljes ránézés a következőt tudatta vele: mindörök szerelmem, ahogy ott hevertél, háromnegyed-részt holtan, kis híján megszakadt a szívem. Vörösség, majd feketeség kavargott kopo-nyámban. Olyféle zsigeri fájdalom facsargatott, aminőt kínzócölöpön, de szadista pribékek markában sem érezhetnék. Rettegtem, hogy elveszítlek. Inkább százszor meghalnék, semhogy egyszer túléljelek.
Nagyjából ezt közölte súlyosnak szánt pillantásom. Szám, nyelvem hallgatott.
A következő információt sem adtam tudtára: az a kínhalál-szerű pánikérzület azóta se múlt el, alig is csillapult, csupáncsak félreállt. Behúzódott egy ajtó mögé, s szuggesztíven érezteti jelenlétét. Amióta ott van, felhőkarcolónyi méretekben nőtt a becsed, Kyra Emett! Holott eddig sem múló románcként tartottalak számon! Hanem!
Nos. Letális alkalmakkor Bebermeyer, a kínai tetkómester jelenti számomra a royal flusht. Megsaccolni se tudom, hányszor rántott vissza az enyészetből. Valahányszor megmentette az életemet, de könnyebb malőrök esetén is, rám varrt egy-egy ábrát, figurát. Ilyenformán mostanra elég-gé firkássá váltam. Szeretem a sebhelyeim hegeit elfedő, fantáziaszép sárkányokat, lovakat, egyéb jelképeket. Túl azon, hogy érzékszerveimet gyönyörködtetik, más fontos dolgokról - élet, halál, képzelet - is mesélnek.
Mindezeken fölül - önnön szavával: - érzékítően hatnak Kyrára. Így aztán, mákomra, nem kell folyton ibolyát, mimózát tépdesnem, lodzsa alatt kintornáznom. Elegendő, ha megvillantom a férfias köldökömet, acélos vállamat ékesítő tetovációt, és nemcsak a közelben lévő hűtőmágnesek ugrálnak rám, de még nőm is a karomba alél. Az együtt töltött dolgos napok emlékére rajta is elszaporodtak a legendabéli figurák. Ráadásképpen csodaszép szavú haiku díszlik a csípőjén:
s ha addig élek
is: inkább engem hagyj el,
mint magad, Kedves!
Tehát első reakcióm az volt, hogy felnyalábolom testét az iszamóból, és Bebermeyerhez száguldok vele. Ám azt is tudtam, hogy végzetesen kivérzetném, mire odaérnénk.
Amint mindez végignyargalt az elmémen, térdeim megroggyantak a rettenettől. Az öldöklő események eddélig csupán jézusomozni képes, egyetlen ártatlan résztvevője, a túsz mentődoktor, a számára köznapi helyzet, vagyis a haldokolni látszó Kyra láttán észbe kapott, s menten kitört belőle a gyógyító düh. A másik szobában felhalmozott életmentő szerek segítségével visszakanülözte őt az elevenek - bár egyelőre inkább az élőholtak - világába.
Máig valamiféle fájdalmas, bíboras ködön át látom az akkor történteket. Alighanem élénkebben agonizáltam, mint hasba lőtt pajzsom és szerelmem.
Azután jött a kórház és a hosszas kóma.
Az egész akcióbrigád a pittyegőkkel körberakott, dúsan becsövezett betegágy mellett szorongott. Még újdonsült főnökünk, VIP is ott posztolt. Néhány napig egyikük sem volt hajlandó elmozdulni az intenzívről, holott lépten-nyomon hazaküldözgettem őket a karácsonyfájukhoz.
Meglehet, jelenlétük nem csupán a fakósápadt-moccanatlan, az "élet avagy halál?" választáson hezitáló Kyrának szólt. Erőt, reményt, hitet próbáltak adni nekem. Ugyanis bennem szikrányi sem leledzett mindezekből.
A nemrég talált gyermek, Murphy is folyton köztünk lógott. A személyzet tagjai gyakorta kiküldték vagy kivezették a kórszobából a fiút, mint teljesen kiskorút, ám ő leleményesen visszaszökdösött. Hol a kezemet szorítgatta, hol a combomon feszengett fél fenékkel, az arcomat simogatva, hol pedig a rezzenetlen Kyrához beszélt. És mert hétévesen már rég nem az a fickó volt, aki játszva kiadja az érzelmeit; sírás-rívás, imádkozás helyett a vele, valamint csöves és kéregetős társaival történtekről szóló balladákat mesélgette az önhibáján kívül oda sem figyelő betegnek.
Ahogy telettek-múlottak a napok, dühödten borostásodó arcom gyermekkéz általi simítgatását mind halkulóbb sercegés kísérte. Negyednapra akkora lett a szakállam, hogy meg sem zörrent Murphy ujjai alatt.
Ryan, Titus, Sidney, Caporal, Delaware, Bambi, Blick és a többiek immár kórusban hajtogatták, hogy menjek haza, fürödjek, borotválkozzak, öltsek tiszta ruhát, emberi formát. Ugyanis, ha közös kedveltünk arra térne magához, hogy egy boglyas, bűzös, szőrbozontos rémpasas rostokol az ágya szélén, ijedtében vagy önvédelemből amnéziát is kaphat, de még a kómába is visszaeshet.
Elkullogtam. Otthon, a zuhany alatt felfogtam, milyen szomjas és éhes vagyok, majd rádöbbentem, hogy ez nem is érdekel.
Pocsék, már-már döghalálos állapot volt. Mentális rigor mortis.
Latolgattam, mitévő lehetnék Kyra nélkül. Szerzetesi cella, drogmámor, önakasztás, hősi halál nem vonzott. Ám nem is volt választásom.
Gyanítottam, hogy mostantól katatón leszek.
Pedig hát nem lehetek.
Nemrég leltük meg Thommyt. Maffiások koldultatták az apátlan-anyátlan fiút. Valahavolt, boldogult frigyem első percétől gyermekáldásra - igenis: áldásra! - vágytam, hasztalan. A vékony termetű, kobold képű srác víg dzsiggeléssel fejezte ki afölötti örömét, hogy megszabadult a priuszosoktól. Tánclépteivel, félszeg vigyorával nyomban a szívembe csente magát. Mivel röpke hét év során három emberöltőnyi élettapasztalatra tett szert, és bölcselmeit meg is bírta fogalmazni, Kyra elnevezte őt Murphynek. Némelykor, a marólúg nyelvű srác által meg-megszorongatván, áttért a riadt-gunyoros murphykézésre. Érzékelvén, hogy a fiú irántam táplált gyermeki vonzalmát elkötelezetten, már-már apailag viszonzom, amiatt aggódott, hogy keservesen csalódni fogunk.
Szerinte ugyanis kettőnk - egyre kevésbé hallgatólagos - megállapodása, miszerint örökbe fogadjuk egymást, Isten és Ember előtt akár még érvényes is lehet, ám a törvény szóba sem fog állni velünk. Elvált családi állapotú pasas lévén, pláne veszélyes foglalkozású akciózsaruként aligha adoptálhatom Murphyt, aki ráadásul nem is árva. Hiszen narkós, zsebmetsző-drogdíler hivatást űző édesanyja még eleven, ha nem örvend is töretlen egészségnek. Épp a leszoktatásán fáradoznak a sitten, ahová hét kerek évre toloncolták be, csínyeiért jutalmul.
Kyra pontban az ünnepélyes pezsgőpukkanásra felszentelt, évváltó percben tért vissza az öntudatlanságból. Előbb a takarón nyugvó jobbja moccant: megrebbent, majd határozottan a homlokához emelkedett. Végigsimított az arcán, tenyerét a száján feledte, s felpillantott valahára. Szemügyre vette a mennyezetet, annak kórházi fehérségét, a sarkok enyhe szürkületét, a mélán lebegdező pókfonalakat. Az ablak négyszöge mögötti város éji kékségét, a magasba röppenő petárdák szikragömb, tűzszekér, fénykorbács formáinak kibontakozását. Elvette kezét az ajka elől. Megtekintette az ujjait, majd a tenyerét. Tán az életvonalát vagy a boszorkaháromszögét fürkészte. Ezzel betelvén, kiszáradt torokkal gyötrelmeset nyelt, felnyögött, sóhajtott, és felém fordult.
Szorongtam, gyöngyöztem rendesen. Megismer? Akar még látni a történtek után? Végtére miattam került ide. Nem voltam elég éber, gyanakvó, gondos. Ez okból azóta félig-meddig elemésztettem magam. Tehát szívdöglesztő látványt sem nyújtok.
Sírni támadt kedvem. Ezt nagy erőkkel lepleztem. Bal kezemet a szintén izgatott Murphy szorítgatta, ujjaink összeizzadtak.
- Vis Major! - sóhajtott Kyra. - Annyira örülök, hogy látlak! Tudtad, hogy a fény tud árnyékot csinálni, de az árnyék nem képes fényt létrehozni? Ez valamiért roppant fontos! Három inkarnációra elegendőt álmodtam: szépeket és rútakat is. Minden álmom főhőse, sztárja te voltál, és egy loboncos szőrű, hatalmas, fekete ló. Ez így együttvéve nem akármilyen szexuális szimbólum, nemde!? Megmondanád nekem, hogy mi most élünk vagy halunk?
Megfogtam kezét, ujjaira hajoltam. Nem bírtam betelni bámulásával. Gyönyörűnek láttam, a mindkerekség legszebbjének, sápadtan, cserepes ajakkal, megfogyottan, kanülöstül-mindenestül. Babonázóan vonzott magához. Erősebben, mint bármikor.
- Szerintem élünk - feleltem, hosszas töprengés után. - Igen, most már én is. Arra vártam, hogy visszajöjj. Emlékszel…?
Bólintott, főként a szempillájával.
Megjelenés éve: 2004
Műfaj: Vis Major történetek
(második kiadás)
élvezeti értékével viszont az égvilágon semmi sem versenyezhet."
---
Nagyon sokára lett reggel. Tripla karikák híztak a szemem alatt, fájt minden tagom, nyöszörgés nélkül moccanni sem tudtam. Szám íze olyan volt, mintha álló éjjel epét szopogattam volna; nehéznek, sűrűnek, rossznak éreztem a véremet. Meghalni sem volt kedvem.
Lemásztam az ágyról. Ha eszembe jutott az álom, ökölbe szorult a kezem. Gyűlölet lepett el.
Megittam egy pohár konyakot, aztán fél órán át sikáltam a fogaimat, majd ugyanennyi ideig lógtam a hideg zuhany alatt. Viharosan öltözködtem.
A vendégszobába rontottam.
Ébren találtam a szamurájt. Vis Major lustán heverve szemlélgette a falakat. Amikor rám nézett, döbbenet költözött a szemébe.
- Mi van veled? - kérdezte. - Sárkánytejet ittál?
- Baromi éjszakám volt - morogtam.
- Mesélj.
- Az kéne! Te hogy vagy?
- Pompásan, amíg nem moccanok. Mi szúrta el az álmodat?
- Rémképek.
- Mesélj róluk, van időnk.
- Inkább az analitikusommal vitatnám meg a témát.
Széttárta karjait.
- Nem tolakszom.
Hülye, gondoltam, ezerszer is hülye, hiszen igenis tolakodnia kellene. Másként hogyan férhetnénk egymáshoz?!
A gondoskodásba vetettem magam. Megérintettem a homlokát, és változatlanul hűvösnek találtam. Megnéztem a sebét, nem akadt vele tennivaló.
Reggelit készítettem; az ágyba celebráltam.
Közben Vis Major felöltötte trikóját, és virgonc hóemberekkel ékes alsónadrágját.
- Te mindig teát iszol? - kérdezte, meglátván a hasára tett tálcán álldogáló bögre tartalmát.
- Vagy joghurtot.
Elhelyezkedtem az ágy másik felén a saját tálcámmal. Reszelt sajtot szórtam a forró pirítósra.
A szamuráj kuncogott.
- Rajta - biztattam -, cikizz csak.
- Egyél nyugodtan. Asato jutott eszembe. Mit nem adna, ha most lefotózhatna!?
- Nem aggódsz miatta? Tegnap nem is láttuk. És ha valami baja esett?
- Megszakadna a szívem - felelte. Szeme sarkából a tányéromra sandított, azután sajtreszeléket hintett a pirítósára, s nézte, miként olvadozik.
- Biztos finom - sóhajtotta, s óvatosan megkóstolta a kenyeret. - Nem finom - nyögte csalódottan.
Felpattantam az ágyról. Kirobogtam a konyhába, felbontottam egy doboz vagdalt húst; apróra vágott hagymát, tojást, reszelt sajtot, fél marék fehér borsot, oregánót és paradicsomszószt kutymoltam bele, s mert a kotyvalék mind visszataszítóbbnak látszott, remélhettem, hogy ízleni fog az antigourmand-nak.
Bemázoltam a kenőccsel néhány szelet kenyeret, a förmedvényt a mikrosütőbe löktem, majd két perc múlva letettem Vis Major elé.
Csettintett a nyelvével. Meghatottan mosolygott.
Visszadőltem az ágyra. Eszembe jutott, milyen romos vagyok. Sajnáltam magam. Rágogattam a pirítóst.
- Finom - közölte a pasas. - Isteni.
- Tudnod kell, hogy időzített bombát eszel.
- Tudom. Esztendők óta mást sem hallok, csak az egészségesen táplálkozók intelmeit. Lassan magamra maradok étkezési szokásaimmal. Mit tegyek, ha egyszer nem szeretem a pirítóst, a korpát, a magvakat? Tegnap, amikor beleztek, jólesett arra gondolni, hogy legalább egy jót ettem a halálom előtt.
- Jót ettél? Téged két pofon között az a dögburger vigasztalt?
- Bevallom.
- Na jó, legyen.
- Köszönöm - felelte kedvesen. - Lépjünk arrébb. Mit álmodtál? Álomfejtésben klasszis vagyok.
Elkortyoltam a teát, a szőnyegre tettem a tálcát, és hasra feküdtem.
- Álmomban nem főhős voltam, hanem szemtanú. Csak néztem, mi történik. Félhomályos szobában voltam, két szobor társaságában. A szobrok hajdan emberek voltak. Azon gyötrődtek, miként léphetnének egymáshoz. A varázsigén töprengtek, melyet kimondva, megmozdulhatnának. Na?! Mi a megfejtés?
- Lefogadom, téged a varázsszó érdekel. Pedig ennek az álomnak nem az a lényege, már ha valóban ezt álmodtad.
- Csak nem hazudok?!
- De - mondta komolyan, a szememet fürkészve. - Most hazudtál.
- Úgy?! Szóval te olvasni tudsz a szememből?
- Nem. Nem tudok.
- Hát akkor honnan veszed, hogy hazudtam?
- Testbeszéd.
- Na, és mit beszélt neked a testem?
- Azt, hogy mást álmodtál.
- Szóval neked csak úgy fecseg, locsog a testem? Ha így van, miért nem válaszolsz rá sosem?
- Válaszolok - felelte.
Fülem mögé ernyőztem a tenyeremet.
- Nem hallom! - kiáltottam.
Vis Major bólintott.
- Tudom - mondta.
Egy borzalmas percig attól rettegtem, hogy rám olvassa álmomat, félelmemet, az összes titkaimat.
Ehelyett végignézett a szobán, és ilyképpen nyilatkozott:
- Nagyon szép.
Derina kedves "fehér szobá"-ja! Hát persze, hogy nagyon szép!
Nádból fonták és fehérre festették a franciaágyat, a hintaszéket, a karosszéket, az asztalt és a szekrényt. Fehér márványlapokból készült a padlóburkolat, Derina ezüstös tükörüvegeket csent közéjük. Fehér kőfal hullámzott körös-körül, amely látszólag ötletszerűen adta át helyét az üvegfalnak. A szeszélyesen felaggatott, fehér keretbe foglalt tükrök elrendezése is játékosságot sejtetett, s nem kellett sokáig töprengeni azon, mi célt szolgál mindez: a fényt vonzotta, sokszorozta, hajigálta, két marékkal. Az ágyneműt és a szekrény mellett álló rizspapír paravánt hatalmas filodendron-levelek díszítették. A vakító szobában trópusi növények éltek, a falakra aggatott tartókból folytak alá, őrjöngve növekedtek, csaknem megszakítás nélkül virágoztak. Hagyományos ablak egyáltalán nem volt a házban, a légcseréről és a páratartalom szabályozásáról nesztelen légkondicionáló gondoskodott, de az üvegtáblák nagy része nyitható volt, és nyaranta nyitva is álltak.
Vis Major a mutatóujja hegyével megpöccintette a kezemet. - Éjjel felébredtem egy percre. Tócsát láttam az ágy mellett, csillagok ringatóztak rajta. A fejem fölött is csillagok függtek, mintha ráaggatták volna őket annak a nagy, kopasz fának a koronájára. Azt hittem, valami erdőben fekszem, azután eszembe jutott, hová hoztál.
- A nagy fa páfrányfenyő. Nyáron kellene látnod. Lombját zöld legyezők alkotják. Azt mondják, ez a növény túlélte a jégkorszakot. Hajdan tűlevelei voltak, ezek idővel egymáshoz szorultak, legyező formába tömörültek. Nem, inkább ősszel kellene megnézned a páfrányfenyőt, amikor levelei narancsszínűvé sárgulnak. Kislány koromban sok nyarat töltöttem itt a fehér szobában. A fa akkor is terebélyes volt, éjszakánként órákig bámultam szépséges nyugalmát. Derinától tanultam az összes növénynevet. Egyvalamit, fontosat, nem sikerült ellesnem tőle. Talán majd ellesem ettől a fától. Ez a valami: a harmónia. Tudja a páfrányfenyő, tudta Derina.
- Hm - mondta a szamuráj.
Bátorításnak hangzott. Folytattam.
- Derina volt az apám, anyám, nővérem, lényem jobbik fele. Õrülten szeretnék Derina lenni, azt hiszem. Nagyon fiatal volt, amikor szívizomgyulladásban megbetegedett. Néhány hét alatt talpra állt; orvosok kopogtatták, hallgatták, vizsgálgatták, és nem akarták elhinni, hogy él, úgy vélték, képtelenség ilyen szívvel létezni. Õ nem törődött a doktorokkal, jól érezte magát. Élt még negyven évig, ebben a házban, élt jókedvűen, kiegyensúlyozottan, megvalósítva a harmóniát, életben tartva a szívét. Aztán egy napon közölte az orvosa: már nem tarthat sokáig, szervei sorban felmondják majd a szolgálatot. Derűsen fogadta a hírt, hiszen így is negyven évvel túlélte saját halálát, s milyen életet élt! Kapott egy évet, ez alatt lezárta ügyeit, elbúcsúzott mindenkitől. Aztán elment, rám hagyva a házat, s nekem gyakran támad olyan különös érzésem, hogy bennem akar reinkarnálódni. Nahát, köszönöm, hogy meghallgattad ezt a szentimentális marhaságot.
- Miért nem tudsz lazítani? - kérdezte Vis Major.
- Te talán tudsz?!
- Na jó, nem könnyű. De egyelőre beszéljünk rólad. Nekem úgy tűnik, mintha sosem lett volna másod, csak Derina.
- Holott van apám. Szívesen terjesztem, hogy nem tudom, hol van, pedig tudom. Nem számít. Elhagyott minket. Anyám folyton ócsárolta őt a munkája miatt, és amikor már ő is kezdte elhinni magáról, hogy kretén és impotens, elment a fenébe, de azt hiszem, az önbecsülését azóta sem találta meg. Anyám kétségbeesett, hogy alig negyvenévesen magára maradt, tehát arról szól az élete, hogy havonta új kapcsolatba kezd, azt bizonyítandó, milyen kelendő még mindig. Szánalmasnál szánalmasabb pasasokat szed össze, az ebből adódó bonyodalmak sem másfélék. Taria, a nővérem nőül ment az első krapekjához, hátha apára lel benne, de a srác is kölyök volt, az is maradt. Született két gyerekük, évekig kínlódtak egymással, abbahagyták, újrakezdték, aztán befejezték végre. Most Taria és anyám abban rivalizálnak, ki tud több pasast felmutatni, közben kéz a kézben járnak a természetgyógyászhoz, a horoszkópushoz, a plasztikai sebészhez, a guruhoz, mert szeretnének szert tenni az örök ifjúságra, vagy valami effélére. Azt hiszem, egyszerűen csak azért, mert ez divat: seregnyi kétségbeesett ember keresgél, nem a mában, hanem a távoli, fészkes múltban-jövőben, csak éppen azt nem tudják, mit keresnek, amiként a jelenükkel sem tudnak mit kezdeni. Új bekezdés: most jövök én. Azért lettem zsaru, mert apám is az volt, s mert anyám emiatt üldözte el őt, és mert máig anyámat hibáztatom a válásért, és mert azt reméltem, így kitolhatok vele. És azt is reméltem, hogy ilyképpen valahogy a saját apám is lehetek, de legalább kárpótolhatom magam a hiányáért. A családi hagyományt mellőzöm, nem gyűjtöm a pasasokat, ugyanis még egy sem váltott ki belőlem vad, viharos érzelmeket.
- Vad, viharos érzelmekre van szükséged?
- Hát persze. Ha valaki fontosabb lenne nekem magamnál, megoldaná a skizómat, amellyel mindig legalább két emberként vizsgálok mindent: az egyik belevinne az összes marhaságba, ám az erősebbik folyton arra figyelmeztet, hogy méltatlanra pocsékolom az időmet. Nahát. Annyira szerettem Derinát, hogy sosem kerestem más barátot. Most egyedül maradtam. És nem szükséges, hogy felajánljad a barátságodat.
- Melyikteknek ne ajánljam fel? - kérdezte.
- Szuper: most hülyének nézel. Tudnod kell, reggel ittam egy pohár konyakot, az beszél belőlem. És bocs, neked pihenned kell.
Rávágtam az ajtót. Kirobogtam a kertbe.
A fodros körgallért viselő, sárga virágú téltemetők és a csüggedtnek látszó hóvirágok között lelassítottam lépteimet. Mit műveltem?! Hamar elkészültem a diagnózissal: neurózis. Ha valami, akkor ez az állapot eléggé messze jár a harmóniától, ami után annyira sóvárogtam.
A következő pillanatban belefeledkeztem a cseresznyepiros bimbófürtjei alatt roskadozó dérbabér bokor szépségébe, a fénylő levelek haragvó zöldjének bámulásába.
Bármerre néztem, mindenütt a tavaszi készülődés nyomait láttam. A szarvasagancs-pihés bimbófürtökkel áttelelő császárfa lila trombitavirágokat ígért, a havasszépék is télhosszat hizlalták bimbóikat a tavasznak. A magnóliák ágvégein kövérlő gyertyalángok húsos szirmú virágóriásokat rejtegettek.
A sziklakertben lakó, lustán heverésző törpe aranyvessző ágai napsárgán ragyogtak, a szellőrózsák cakkos levelei kifúrták magukat a földből, a rózsatövek tülekedő rügyei elrúgták a rájuk dermedt, pergamenné száradt, tavalyi leveleket. A lombhullató vörösfenyő csupaszon vacogott, ám már a fakadást fontolgatta: alvadtvér-vörös, bizarr virágokat, méregzöld tűket érlelt, amelyek a kihajtáskor még olyan puhák lesznek, mint az újszülött sünök tüskéi.
Valaki a torkát köszörülte a hátam mögött, s ijedtemben csaknem kiugrottam a kabátomból. Rajtakapottnak éreztem magam. Imádottaim közt járva bizonyára ellágyult az arcom, a tekintetem, miként a szívem, lelkem is.
Lehajoltam, hogy megérintsek egy pelyhesedő kövirózsafélét, a macskatalpat, amely néhány napon belül útnak indul, s szétfolyik, hogy tucatnyi új és teljesen más formájú növénnyé váljon. Hajam jótékonyan elfedte arcomat.
Vis Major mellém térdelt. Mutatóujja hegyével végigsimított egy pázsitszegfű bokrocska mindig-zöld félgömbjén.
- Nem úgy festesz, mint aki belehalni készül - szólt halkan.
- Mibe? - kérdeztem harciasan. - Mi a francba?
- A tavaszba. Azt állítottad, hogy te mindannyiszor belehalsz.
- Nem azt állítok, amit akarok?
- Dehogynem - felelte. Hátrasimította a hajamat, és az arcomba vigyorgott. - Annyi hülyeséget beszélhetsz, amennyi csak jólesik.
- Szóval nem hiszel nekem?!
- Tudod, mi jut eszembe a szemed láttán?
- Egy csípős januári reggel. Ezt szoktátok mondani.
- Nem, nem. Hanem egy jégtábla a Szaharában.
- Ez is szerfölött kedves.
Lassú léptekkel bejártuk a kert zugait. Meséltem; meséltem arról, mennyire kedvelem ezt a kertet kölyökkorom óta; e kert buja, őrületes zöldjét, búvóhelyeit, színeit, fényeit, a mindenüvé felkapaszkodó, aranyszív-díszes levelű borostyánokat, a kúszó kecskerágók üdeségét, a nyaranta tébolyultan növekvő golgotavirágot, az apró, rózsaszínű kelyhekkel borított, tekergőzve kövéredő jázmint, a korán nyíló, örökzöld bignóniát. A babérsövények illatos virágfürtjeit és sötétlő terméseit; a karcsú piramis formájú, karmos levelű magyalfélék egész télen át ragyogó piros bogyóit; a növények idevonzotta, hanyagul szemetelő mókusokat, a pimaszul bűbájos peléket, a madarakat és a bogarakat.
Végigsétáltunk a "szent lugas"-on. Derina a születésem évében vastag bambuszrudakból folyosót emelt, s minden rúd tövébe két tő lilaakácot ültetett. Telettek-múlottak az esztendők, a tövek vastagodtak, összefonódtak, göcsörtös koronájú, összehajoló fákká terebélyesedtek. Nyár elején lilálló virágfürtök horzsolták az alattuk sétálók vállát. Télen a szertelenül tekergőző ágak árasztottak keleties hangulatot; mohazöld bársonyba burkolt kardhüvelyforma terméstokok ringatóztak rajtuk, oly díszesen szépségesek, mint a mívesebb ékszerek dobozkái.
Megálltunk a lugas mélyén.
A szamuráj rekedten megszólalt.
- Amikor már vészesen rühellem a telet, részletesen magam elé képzelem a tavaszt. Abban a hitben ringatózom, hogy nem hagytam ki semmit: így és így fog kibomlani, lépésről lépésre. Aztán eljő végre a valóságos tavasz, de nem bomlik ám, hanem robban, csodájával ezerszeresen meghaladva képzeletemet, emlékeimet. Akár a szerelem.
Bementünk a házba, és kínos zavaromban bekapcsoltam a tévét, s ezzel elfoszlott a körülöttünk szitáló szép hangulat, mert a rendőrségi műsorban Marlo Ballerini beszélt elveszett leányáról, fele királyságát ígérve a megtalálónak.
Az alázatos riporter kérdésére elpanaszolta: szélhámosok zaklatják, állítva, hogy emitt vagy amott látták Rachent, de csak a pénzét akarják, a gyermeknek híre-hamva sincs.
Vis Major hümmögve szemlélte legkedvencebb ellenfelét. A magam részéről nem bírtam nézni a madárfejű zsarnok feltupírozott bánattól torz arcát, nyálkás hangja egyenesen émelyített.
- Könnyek árja himbálja az ország népét - dünnyögte a szamuráj. - Bárcsak ne ismerném ezt a férget. Akkor most jólesően meghatódhatnék.
- Biztosan nagyon megrázó - bólintottam rosszmájúan. - Én azonban nem szeretnék a kislánya lenni. Minden este magamra kéne zárnom az ajtót.
- Mit nem mondasz?
- Nem tudom, miért, hamisnak, túlhabzónak, tenyérbemászónak érzem a pasast. Gerjed tőle a fantáziám: látni vélem, hogy a felesége félénk asszony, nem lázong a zsarnok ellen. Csúszik, mászik előtte, sírni is csak elbújva mer.
Ez teljesen úgy hangzott, akár egy könnyen felejthető táncdalszöveg. A szamurájra néztem. Tekintete biztatott. Folytattam.
- Játszani akarsz? Látom Ballerinit, amint gyermeknyi lányokat cipel az ágyába. Drakulaként falja őket, a fiatalságukért. Ha elhabzsolt egyet, eldobja, és a következőért csönget. Mindezenközben nagyon ügyel a látszatra: családszerető embernek kell mutatkoznia, miként az egy derék Keresztapához illik, és mivel gazdag, kötelességének érzi, hogy művelt embernek láttassa magát. Az ám, csakhogy pénzt szerezhetett erőszakkal, műveltségre ilyképpen nem tehetett szert. "Pénz nem számít - ízlése nincs" típusú egyed, egyetlen szóval: parvenü. Ízlést vásárolt magának, képzett tanácsadók személyében. Ezek tudatják vele, milyen kocsit, bútort, házat, műtárgyat tartson maga körül. Ha szóvivőt is tartana, akkor mindez nem ötlött volna fel bennem. Ebben a pasasban semmi sem valódi.
Vis Major egy hangot sem fűzött az elhangzottakhoz. Magába süppedt, elmélkedett.
Azután elszunnyadt, s így telt el a nap: lustálkodva, ébren is félálomban, a szamuráj részéről többé-kevésbé öntudatlanul, hiszen észre sem vette, hogy egészséges étkekkel táplálom; nem rítt dögburgerért, agyoncukrozott üdítőkért; ha finomra reszelt almát, spenótot, vagy netán önjáró sajtot tettem volna elé, azt is bekanalazta volna, zokszótlanul.
Megesett, hogy beszélgettünk, furamód: barátsággal. Ha megmoccantunk s megsajdultak tagjaink, kórusban sziszegtünk, jajongtunk, és együtt nevettünk magunkon.
Gyámoltam megállapította, hogy Derina elvarázsolt házában megszűnt az időérzéke, majd ezt is: a fene bánja. S tényleg, úgy araszoltunk át a napon, akár egy avítt pókhálón, vagy sárgálló mézen.
Este lett, az aranykehely bimbói halk pukkanással felpattantak. A szamuráj stukkert rántott ijedtében, majd fejét csóválva körbecsodálta a virágokat. Egyszerre csak úgy döntött, nyugovóra tér a fehér szobában.
Elkapott a pánik: mit olvassak?
Vis Major Chandlert ajánlotta, közöltem, hogy őt már kipipáltam.
- Megkedvelted? - kérdezte álmosan.
Hevesen bólogatva felidéztem egy jelenetet A kicsi nővér-ből. Marlowe-t átkutatják, fegyvert keresgélnek nála. Õ nyugodtan állja a motozást, tudván, hogy némi dohánymorzsán és a Beverly Hills napsütötte lejtőjéről származó virágmagvakon kívül semmit sem lelhetnek a zsebében.
- Pont ezért? - firtatta a szamuráj.
- Aha, ezért - bólintottam.
Nem kért magyarázatot, aludni vonult.
Találomra fogtam egy könyvet, és felvánszorogtam a csigalépcsőn a szobámba. Elnyúltam az ágyon, olvasásra kényszerítettem magam. A regényt nőíró követte el, a történet nem szólt semmiről, csupáncsak mindarról, ami nap mint nap megtörténik velünk és bennünk. Mindezt szinte vibráló érzékenységgel és szelídebb-borsosabb iróniával adta elő.
Hajnali két óráig nevetgéltem, törölgettem a könnyeimet, azután lekapcsoltam a lámpát. Hanyatt fekve bámultam a lüktető eget, és hihetetlenül természetesen hangzott, amikor magam elé súgtam: szeretem.
De hát miért szereted?
Azért, amit látok benne, és amit belelátok. Azért, ami felpezsgett belül: a a felszínen és mélyről, és - - -
Nem fájt szemernyit sem. És ami fő: végre, először, nem mondtam ellent magamnak.
Megjelenés éve: 2003
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(második kiadás)
Nem csupán elektromos fogkefét kaptak nászajándékba; Chantal szülei a nászutaspárok Mekkájában, a Kék Madár Hotelben foglaltattak nekik szobát, tíz napra és éjre.
Megérkezvén ámultan csodálták meg a zöldellő hegyek karéjában fekvő, kéken ragyogó tavat, a tizenhatodik századbeli kastélyok stílusában épült szállodát, és a vendégsereget: megannyi boldogságtól részegült ifjú párt.
- Látod, mennyire hasonlít egymásra ez a sok új házas? Ezt teszi a boldogság - állapította meg Chantal, és felment a szobába, hogy kicsomagoljon, és illatossá tegye magát első hivatalos éjszakájukra.
Sultan ivott egy whiskyt a bárban, majd elcsellengett a hallban. Az ablakból elébe táruló látvány olyannyira lenyűgözte, hogy mélyen kihajolva folytatta a gyönyörködést, rózsaillatot belélegezve.
Egy ifjú asszony, arra járván, talán a boldogok vészes hasonlatossága folytán, összetévesztette őt saját hitvesével. Gondolta, meglepi szerelmesét. Mögé surrant, benyúlt a combjai közé, s felhevültségében kissé érzéketlenül, belecsípett.
Sultan, ki éppen azon merengett, hogy új életet fog kezdeni, a váratlan és fölöttébb kínos támadástól megriadva, reflexesen kivetette magát az ablakon.
Úgy mozgott, mint minden profi, a vállán átfordulva fékezte az emeletnyi zuhanást. Alant japán rózsák bontogatták szirmaikat, s gyengéden érlelték paradicsomra emlékeztető terméseiket. Ám virágjaikat, gyümölcseiket egyként óvták szörnyű töviseikkel.
Sultan közöttük landolt. S míg véresre karmolva, halkan nyögdécselve talpra szökkent, döbbenten hallotta, amint a támadó hölgy segítségért, majd egészen konkrétan rendőrért kiált. Merthogy megtámadták!
Sultan úgy gondolta, jobb, ha eltűnik, mint ha magyarázkodni kezdene. Sehová nem vezetne az egymásra mutogatás; egy hölgy nyugodt szívvel megvádolhat egy férfit, viszont ki hiszi el, ha a pasas kiált szatírát!?
A rázódástól és a megrázkódtatástól félkábultan rohant tovább, egyenesen egy méltóságtelin begördülő Rolls Royce elé. Soha életében nem felejti el azt a hülye figurát a motorháztetőn, mivel alaposan beleverte a fejét, amikor rácsattant a karosszériára, de az abroncsok mély bordázatát sem, amiket másodpercekkel később, a lezuhanáskor vehetett szemügyre.
Ez már csakugyan kínos helyzet volt: Felpattant, és menekült tovább, abban az örömteli tudatban, hogy számos baja mellett végre agyrázkódása is van.
Ekkor dübörgött be a szállodához tartozó lovasiskola kis csapata. Az összeütközés elkerülhetetlennek látszott. Sultan egyet tehetett: elvetette magát a porban, a csattogó patkók alatt. A lovak átbotladoztak rajta; az utolsó paripa, finomabb érzésű lévén a többinél, óvatosan belépett a combjai közé, nehogy eltapossa. Ott is volt mit eltaposnia.
Sultan négykézláb kúszott el a helyszínrôl.
Egy bájos hároméves kislány - vörös copfocskával, áttetszően elálló fülekkel - megrántotta az anyja kezét.
- Mami, nézd! A bácsi kommandózik!
Sultan borzalmas kínjaitól könnybe lábadt szemmel vette be magát a park bokrai közé. Felmérte, hogy kasztrációs fájdalmain csakis víz segíthetne, lehetőleg jeges, bár végső esetben akár langyoska is megtenné. Kapóra jött hát, hogy a gondosan nyírt bukszuslabirintus közepén álló békalencsés, tündérrózsás tavacskához érkezett, amelyet a Kék Madár Szálló kertésze ápolgatott éppen, nagy szeretettel és egy hosszú rúddal.
A hivatásának megszállottjaként ismert kertész felbőszült a tóba vágódó szakadt csavargó láttán. Sultan fel nem foghatta, miért bánnak így a fizetővendéggel.
Mostohán bántak vele.
Szívesen elücsörgött volna a vízben, hogy az a tagja, amelyre éjszaka a legnagyobb szüksége lenne, hűlögessen, lohadjon kissé, de a szenvedélyes kertész folyton fejbe verte a bazi nagy rúddal, és még azt is kilátásba helyezte, hogy keresztüldöfi vele, ha nem takarodik ki a tündérrózsából.
Mit tehetett?! A döfölésektől ösztökélve kimászott a jó kis tóból. Elvonszolta magát a bukszus legsűrűbb pontjáig, és ott lerogyott. Felmérte sérüléséit. Rettenetes állapotban volt, nem csupán a lelke, de a bőre, ruhája is. Nem is csodálható, hogy a kertész csövesnek nézte.
Amint valamelyest összeszedte magát, a bokrok oltalmában megkerülte a parkot, és egy elhagyott partszakaszon belemerült a csónakázó tóba. A sötétség beálltával lopódzkodott vissza a szállodához.
A zsaruk még a hallban jegyezgettek. Enyhén furcsállották, hogy minden szemtanútól más és másféle személyleírást kaptak a szatírról, aki, miután a hallban tartózkodó hölgy ellen intézett szeméremsértôőő támadása meghiúsult, ámokfutó módjára menekült el, árkon-bokron át.
Sultan a gyülekezet mögött felsurrant a szobába, ahol is a nászutasok gyönyörűségére épített baldachinos nyoszolyán kisírt szemmel lelte hitvesét.
- Hol voltál? - kérdezte Chantal. - Attól féltem, hogy úszni mentél, és belefulladtál a tóba.
- Stimmel - felelte Sultan. - Úszni voltam. Kell a kondimnak. Nászúton sem lehet elpuhulni! Miattam sose aggódj! Jegyezd meg: én mindig ura vagyok a helyzetnek!
- Nosza - biztatta a lány, és átkarolta a nyakát, szerelmes szavakat sugdosott a fülébe, s lelopta róla a legtöbb ruhát.
Sultan nem adta a nadrágját. Azt nem!
- Fáj a fejem - magyarázta.
- Most?! Az nem lehet.
Pedig még másnap este is fájt.
Chantal harmadnap megállapította:
- Nyugodtan elmondhatjuk: házasságunk haláltusája az esküvőnkön vette kezdetét.
Sultan soha nem mondta volna el, mi történt vele. Márpedig Chantal megtudta. A hallban és az étteremben szálldosó hírekből összerakosgatta a képet. Ezt már csak férje szétkarmolt képével kellett összevetnie, és rögvest biztosan tudta, ki volt az ámokfutó; bár Sultan égre-földre esküdözött, hogy a tavirózsa marcangolta össze úszás közben. Parázs botanikai viták folytak köztük: tövises-e a tavirózsa vagy sem.
Negyednap Chantal már válni akart, azzal indokolva elhatározását, hogy mégsem élheti le az életét egy szatírral.
Ekkor Sultan megtörten bevallott mindent. Mire elbeszélése végére ért, hitvese a padlón hentergett a nevetéstôl, s kis híján a parkettát is felszedte a nagy viháncban.
Midőn Sultan sértôdötten felelősségre vonta, amiért nem hajlandó kivenni a részét a gyászból, Chantal angyali zöld szemeket meresztett rá, és újra eldőlt nevettében:
- Ura voltál a helyzetnek, mi?!
Persze, megbocsátottak egymásnak, még ott, a szőnyegen. És jaj, nagyon boldogok voltak!
Megjelenés éve: 2003
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(első kiadás)
Jandra Martens:
"Mivel szeretem, ha győz az igazság, ezentúl inkább moziba járok, mint az életbe."
"Annak a zokninak már saját személyisége volt."
"Egy pillanatra se szállhatok le a humorérzékemről?"
"Most tönkretettem az üdvösségemet."
"Van a technoszféra és a bioszféra. Melyiket választod?"
"Ezzel a fejébe nyomta saját teletojt kalapját."
"így is lehet élni - de minek?"
Selwyn Icon:
"Szerény vagyok, de hiú."
"Ha a közlendőm senkit sem bánt meg, nem mondtam semmit."
"Hetvenéves koromig be se gombolom a sliccemet."
"Felkötni magam, vagy nem felkötni?" (Kötélmonológ)
Jamal Arkins:
"Nyitva van a zárt osztály."
"én nem próbálok úgy tenni, mintha az emberiség barátja volnék."
"Az a feeling, hogy bármikor bejöhet valaki az utcáról lefűrészelt csövű puskával, elveszi a kedvemet a vendéglőzéstől."
"Legyen veled az őrangyalod!"
Nicole Nian:
"Adjatok egy Uzit, és én azonnal tudni fogom, mihez kezdjek vele."
"A terhes nők miért fogják két kézzel a hasukat? A fotókon is ezt látom. Ha nem fognák, leesne?"
Horsa Monaco:
"Manapság még a szar is to let vagy for sale."
"Mámorát leli abban, hogy fölényesen kioktat nála jobbakat."
"Velencei tükör nem veri úgy vissza a fényt, mint én a lánykérést."
Scara Bosco:
"Ez a pasas nem monogám! Ez sztereogám!"
Meryl Hasver:
" A
"Retteg, mint szingli a hervadástól."
Adena Rogo:
"Az a férfi akkor hagyna el téged, mikor a szemed színe."
"A többire boruljon radír."
1. lélegzet:
keresem a formulát, amely segít elmondanom végtelenül tanulságos és szívszorító történetemet
Kedves Naplóm!
Marhaság. Mitől volna kedves egy napló? Pláne, ha én irkálok bele?
Édes Naplóm! Kis Cuncusom! Mókuli!
Most egy óriási, fültépő, messze csengő halálsikolyt intézek hozzád! Ugyanis a gazdi - vagyis én - maximálisan be van gyulladva, de úgy, miként csak hajósüllyedéskor, ufótámadáskor vagy - igen, igen, holt horror! - esküvőkor ildomos.
Nos, valamilyen formát kell adnom közlendőmnek, pontosabban furcsán vegyes összetételű (egyszerre buján erotikus, vadul szerelmes és rémülten gyászos) gondolatmenetemnek. Mivel manapság ultramenő a naplóműfaj, hát jöjjék a felkapott, Drága Diáriumom formula (ez művelten ugyanazt jelenti, mint fent).
Ám ha a naplózás oly piszkosul divatodzó, hogy minden boldogtalan effélét firkál, épp ezért ne írjak inkább levelet, vagy intelligensebben: episztolát? Mondjuk a múlt században élt nénikémnek - Hőn Szeretett Tántim! -, esetleg egy kitalált barátnőmnek, netán a legédesebb anyámnak?
Jaj, de begazoltam!
Mivelhogy ez a mai éj az én drágaszép életem egyik fenemód meghatározó éje! Ugyanis holnap egy férfi oltár elé vezet.
Engem! Egy férfi! Oltár elé!
Hát nem hátborzongató?!
Persze, eme - leánybúcsúnak nevezett - éjjelt megélhetném másként is. Például irigykedő-sajnálkozó barátnők karéjában, hancúrozósan, röhögcsélve, részegeskedőn.
Avagy szendén, szűziesen.
Illenék ábrázolnom, mekkorát hiénakacarásztam ez utóbbin. Közben szétrepedeztek a koponyavarrataim, és kékre-zöldre csapdostam védtelen térdkalácsomat.
Hopp, megtaláltam a formátumot! Minthogy begyulladtamban és egyéb visszás érzületeim következtében úgy visszahúzódtam magamba, mint csiga a mésztekervényeibe, hermetikusan bezártam és befüggönyöztem az összes ajtót-ablakot, viszont imádok lépten-nyomon fennhangon monologizálni (és ezt már réges-rég nem is szégyellem!), miért ne tennék úgy, mintha nagyközönséghez intézném szavaimat!? Miközben nincs itt senki? Abszolút normális dolog!
Tehát! Jöjjék a MONOLóG.
Tisztelt Nagyérdemű! Kedves Hallgatóságom! Szegénykéim!
Ma éjjel arról (is) mesélek önöknek, mi történik a nászmulatság, a mézeshetek után! Önöket rútságosan megtévesztik mind a mesék, mind a filmek! A történet egyáltalán nem ér véget az esküvőkor! Nem, nem!
Az "…és boldogan éltek, míg meg nem haltak" formula csupán elmismásolása mindama tragikumnak, ami az ünnepélyes, csinnadrattás kézfogóra következik!
Ugye, milyen helyesek, szépek, tündöklőek a gyanútlan menyasszonyok? Haha! Ragyognak még egyet, utoljára! Mert aztán másnaptól kezdetét veszi a holtig tartó szívás!
Az a pecsétes cetli, melyet a lakodalomkor kiállítanak arról, hogy bürokratice is egy pár vagy a szíved választottjával (figyelj, roppant árulkodó szófordulat: nem az eszed választottja, hanem a buta szívedé!), nos, ez a stempli egyszersmind az egekig érő szerelmedet is megpecsételi!
Tessék, már ilyen bizalmasan, nőlap-hangvételben társalgok képzelt közönségemmel! Per te! Ha még majd azt is előírom, miként küzdj meg a pattanásaiddal, minő jelekbol olvasd ki, hogy megcsal az az átkozott széltoló, s hogy milyen flóraelemet szopogass leheletszag ellen, átkeresztelem feljegyzéseimet valami nőmagazinosra, mondjuk Kisnagysád vagy Nőhölgység címűre.
Ezennel a tárgyra térek.
Annyit már elárultam, hogy holnap a házasság szentséges révébe vezetnek, menyecskévé tesznek, más szóval letéphetem fejemről a pártát. ám azt még nem tudják, mily mélységesen visszaeső, avagy egyenesen abnormis vagyok, hiszen az esketés nem eloször fog megtörténni velem! Úgy kell nekem, ha nem tanultam az első esetből! Pedig az aztán szörnyen tanulságos, oktató és leszoktató jellegű frigy volt!
Akarják, hogy elmeséljem?
A fenébe! Ki figyel rám itt, a külvilág elől bezárt szobában?! Az éjszaka kellős közepén?
Bezzeg ha a Nőhölgységben, a Ténsasszonyban vagy a Szinglivilágban olvasnák óvó soraimat! Sokkal több lelket megmenthetnék a romlásba taszulástól. Habár az efféle sajtótermékekben aligha közölnék le az én elmélkedéseimet, melyek híven ábrázolják a valóságot, mi több, komor mikrorealizmussal, sminkelés nélkül tárják fel azt. Az éber szerkesztők pánikszerűen elzárnák ez elől érzékeny olvasóikat, még akkor is, ha merengéseim végkicsengésében - ha csupán nyomokban is - felsejlenék némi reménysugár.
Végtére is azért megyek férjhez - jaj, már holnap!? -, mert abban bizakszom, hogy ezúttal talán sikerül. Ugyanis, ha netán úgy tudnák, hogy eszméletlenül nehéz megtalálni az érdemes Férfiút, halál rosszul tudják, mert nem ez a tripla valami! Hanem az a csavart hátraszaltó, hogy megőrizzük a szerelmet, annak erotikáját, feszültségét, lázát. Mert ha ez hiányzik, akkor minek oldalog mellettünk élethossziglan az a férjül fogadott pasas?
Jaj, mivel is kezdjem?! Első frigyelésem szomorédes történetével?
Vagy inkább csapjak bele mosti jegyességem hajmeresztő kezdetű históriájába?
Huh, még most is lenyirkosodom, ha magam elé idézem azt a reggelt, amelyen gyanútlanul elmentem a piacra, és ott megláttam a cajgás férfit a kutyájával. ütős pillanat volt, derült égből zongoraláb, midőn felismertem tetszésem, bámulásom tárgyát. Ott álltam földbe gyökeredzett lábbal, és bámultam a bringás pasast a nagyfarkú kutyával. Holnap pedig nőül megyek hozzá. S persze holnapután kezdetét veszi - veheti - a holtig tartó szívás.
Hacsak… Végtére nemet is lehet mondani az igenmondó szentélyben…! Esetleg közbeléphet az Aramentő Kommandó…
Nem csapongok tovább. Kezdem az elején.
Utolsó figyelmeztetés: ez a történet nem ám negédes bulvárrománc!
Nem is könnyfakasztó szappanoperett. Itt nem a szemrevaló, aranyos, cserfes, ám nyomorú sorú leány megyen hozzá (persze csak a mértéktelenül habzó filmizzadmány legvégén) a derék, korrekt, szíve mélyéig romantikus, velejéig gazdag csávóhoz, különféle vészanyósok és csábító szirének vérmes intrikái közepette! Nem!
újfent óvom önöket a keserves csalódástól: én egyetlen epizódban sem veszek fel ultracsipkés csecstartót vagy domina-dresszt, nem lopakodom el a mellnövesztő klinikára, de még a zsírvámpírhoz sem, és szinte sohsem tangózom cukrozott nyálban.
Itten mikrorealizmus lesz! Hisz megmondtam az elején!
Ha mindezek ellenére valaki mégis itt merészelt maradni, helyezkedjen el kényelmesen. Pakolja kezét a karfára! Mindjárt bekapcsoljuk a csukló- és bokaszíjakat, feltesszük a sisakot, és jöhet a villanyozás!
Bírni fogják?
Megjelenés éve: 2003
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(első kiadás)
Jandra Martens:
"Mivel szeretem, ha győz az igazság, ezentúl inkább moziba járok, mint az életbe."
"Annak a zokninak már saját személyisége volt."
"Egy pillanatra se szállhatok le a humorérzékemről?"
"Most tönkretettem az üdvösségemet."
"Van a technoszféra és a bioszféra. Melyiket választod?"
"Ezzel a fejébe nyomta saját teletojt kalapját."
"így is lehet élni - de minek?"
Selwyn Icon:
"Szerény vagyok, de hiú."
"Ha a közlendőm senkit sem bánt meg, nem mondtam semmit."
"Hetvenéves koromig be se gombolom a sliccemet."
"Felkötni magam, vagy nem felkötni?" (Kötélmonológ)
Jamal Arkins:
"Nyitva van a zárt osztály."
"én nem próbálok úgy tenni, mintha az emberiség barátja volnék."
"Az a feeling, hogy bármikor bejöhet valaki az utcáról lefűrészelt csövű puskával, elveszi a kedvemet a vendéglőzéstől."
"Legyen veled az őrangyalod!"
Nicole Nian:
"Adjatok egy Uzit, és én azonnal tudni fogom, mihez kezdjek vele."
"A terhes nők miért fogják két kézzel a hasukat? A fotókon is ezt látom. Ha nem fognák, leesne?"
Horsa Monaco:
"Manapság még a szar is to let vagy for sale."
"Mámorát leli abban, hogy fölényesen kioktat nála jobbakat."
"Velencei tükör nem veri úgy vissza a fényt, mint én a lánykérést."
Scara Bosco:
"Ez a pasas nem monogám! Ez sztereogám!"
Meryl Hasver:
" A
"Retteg, mint szingli a hervadástól."
Adena Rogo:
"Az a férfi akkor hagyna el téged, mikor a szemed színe."
"A többire boruljon radír."
1. lélegzet:
keresem a formulát, amely segít elmondanom végtelenül tanulságos és szívszorító történetemet
Kedves Naplóm!
Marhaság. Mitől volna kedves egy napló? Pláne, ha én irkálok bele?
Édes Naplóm! Kis Cuncusom! Mókuli!
Most egy óriási, fültépő, messze csengő halálsikolyt intézek hozzád! Ugyanis a gazdi - vagyis én - maximálisan be van gyulladva, de úgy, miként csak hajósüllyedéskor, ufótámadáskor vagy - igen, igen, holt horror! - esküvőkor ildomos.
Nos, valamilyen formát kell adnom közlendőmnek, pontosabban furcsán vegyes összetételű (egyszerre buján erotikus, vadul szerelmes és rémülten gyászos) gondolatmenetemnek. Mivel manapság ultramenő a naplóműfaj, hát jöjjék a felkapott, Drága Diáriumom formula (ez művelten ugyanazt jelenti, mint fent).
Ám ha a naplózás oly piszkosul divatodzó, hogy minden boldogtalan effélét firkál, épp ezért ne írjak inkább levelet, vagy intelligensebben: episztolát? Mondjuk a múlt században élt nénikémnek - Hőn Szeretett Tántim! -, esetleg egy kitalált barátnőmnek, netán a legédesebb anyámnak?
Jaj, de begazoltam!
Mivelhogy ez a mai éj az én drágaszép életem egyik fenemód meghatározó éje! Ugyanis holnap egy férfi oltár elé vezet.
Engem! Egy férfi! Oltár elé!
Hát nem hátborzongató?!
Persze, eme - leánybúcsúnak nevezett - éjjelt megélhetném másként is. Például irigykedő-sajnálkozó barátnők karéjában, hancúrozósan, röhögcsélve, részegeskedőn.
Avagy szendén, szűziesen.
Illenék ábrázolnom, mekkorát hiénakacarásztam ez utóbbin. Közben szétrepedeztek a koponyavarrataim, és kékre-zöldre csapdostam védtelen térdkalácsomat.
Hopp, megtaláltam a formátumot! Minthogy begyulladtamban és egyéb visszás érzületeim következtében úgy visszahúzódtam magamba, mint csiga a mésztekervényeibe, hermetikusan bezártam és befüggönyöztem az összes ajtót-ablakot, viszont imádok lépten-nyomon fennhangon monologizálni (és ezt már réges-rég nem is szégyellem!), miért ne tennék úgy, mintha nagyközönséghez intézném szavaimat!? Miközben nincs itt senki? Abszolút normális dolog!
Tehát! Jöjjék a MONOLóG.
Tisztelt Nagyérdemű! Kedves Hallgatóságom! Szegénykéim!
Ma éjjel arról (is) mesélek önöknek, mi történik a nászmulatság, a mézeshetek után! Önöket rútságosan megtévesztik mind a mesék, mind a filmek! A történet egyáltalán nem ér véget az esküvőkor! Nem, nem!
Az "…és boldogan éltek, míg meg nem haltak" formula csupán elmismásolása mindama tragikumnak, ami az ünnepélyes, csinnadrattás kézfogóra következik!
Ugye, milyen helyesek, szépek, tündöklőek a gyanútlan menyasszonyok? Haha! Ragyognak még egyet, utoljára! Mert aztán másnaptól kezdetét veszi a holtig tartó szívás!
Az a pecsétes cetli, melyet a lakodalomkor kiállítanak arról, hogy bürokratice is egy pár vagy a szíved választottjával (figyelj, roppant árulkodó szófordulat: nem az eszed választottja, hanem a buta szívedé!), nos, ez a stempli egyszersmind az egekig érő szerelmedet is megpecsételi!
Tessék, már ilyen bizalmasan, nőlap-hangvételben társalgok képzelt közönségemmel! Per te! Ha még majd azt is előírom, miként küzdj meg a pattanásaiddal, minő jelekbol olvasd ki, hogy megcsal az az átkozott széltoló, s hogy milyen flóraelemet szopogass leheletszag ellen, átkeresztelem feljegyzéseimet valami nőmagazinosra, mondjuk Kisnagysád vagy Nőhölgység címűre.
Ezennel a tárgyra térek.
Annyit már elárultam, hogy holnap a házasság szentséges révébe vezetnek, menyecskévé tesznek, más szóval letéphetem fejemről a pártát. ám azt még nem tudják, mily mélységesen visszaeső, avagy egyenesen abnormis vagyok, hiszen az esketés nem eloször fog megtörténni velem! Úgy kell nekem, ha nem tanultam az első esetből! Pedig az aztán szörnyen tanulságos, oktató és leszoktató jellegű frigy volt!
Akarják, hogy elmeséljem?
A fenébe! Ki figyel rám itt, a külvilág elől bezárt szobában?! Az éjszaka kellős közepén?
Bezzeg ha a Nőhölgységben, a Ténsasszonyban vagy a Szinglivilágban olvasnák óvó soraimat! Sokkal több lelket megmenthetnék a romlásba taszulástól. Habár az efféle sajtótermékekben aligha közölnék le az én elmélkedéseimet, melyek híven ábrázolják a valóságot, mi több, komor mikrorealizmussal, sminkelés nélkül tárják fel azt. Az éber szerkesztők pánikszerűen elzárnák ez elől érzékeny olvasóikat, még akkor is, ha merengéseim végkicsengésében - ha csupán nyomokban is - felsejlenék némi reménysugár.
Végtére is azért megyek férjhez - jaj, már holnap!? -, mert abban bizakszom, hogy ezúttal talán sikerül. Ugyanis, ha netán úgy tudnák, hogy eszméletlenül nehéz megtalálni az érdemes Férfiút, halál rosszul tudják, mert nem ez a tripla valami! Hanem az a csavart hátraszaltó, hogy megőrizzük a szerelmet, annak erotikáját, feszültségét, lázát. Mert ha ez hiányzik, akkor minek oldalog mellettünk élethossziglan az a férjül fogadott pasas?
Jaj, mivel is kezdjem?! Első frigyelésem szomorédes történetével?
Vagy inkább csapjak bele mosti jegyességem hajmeresztő kezdetű históriájába?
Huh, még most is lenyirkosodom, ha magam elé idézem azt a reggelt, amelyen gyanútlanul elmentem a piacra, és ott megláttam a cajgás férfit a kutyájával. ütős pillanat volt, derült égből zongoraláb, midőn felismertem tetszésem, bámulásom tárgyát. Ott álltam földbe gyökeredzett lábbal, és bámultam a bringás pasast a nagyfarkú kutyával. Holnap pedig nőül megyek hozzá. S persze holnapután kezdetét veszi - veheti - a holtig tartó szívás.
Hacsak… Végtére nemet is lehet mondani az igenmondó szentélyben…! Esetleg közbeléphet az Aramentő Kommandó…
Nem csapongok tovább. Kezdem az elején.
Utolsó figyelmeztetés: ez a történet nem ám negédes bulvárrománc!
Nem is könnyfakasztó szappanoperett. Itt nem a szemrevaló, aranyos, cserfes, ám nyomorú sorú leány megyen hozzá (persze csak a mértéktelenül habzó filmizzadmány legvégén) a derék, korrekt, szíve mélyéig romantikus, velejéig gazdag csávóhoz, különféle vészanyósok és csábító szirének vérmes intrikái közepette! Nem!
újfent óvom önöket a keserves csalódástól: én egyetlen epizódban sem veszek fel ultracsipkés csecstartót vagy domina-dresszt, nem lopakodom el a mellnövesztő klinikára, de még a zsírvámpírhoz sem, és szinte sohsem tangózom cukrozott nyálban.
Itten mikrorealizmus lesz! Hisz megmondtam az elején!
Ha mindezek ellenére valaki mégis itt merészelt maradni, helyezkedjen el kényelmesen. Pakolja kezét a karfára! Mindjárt bekapcsoljuk a csukló- és bokaszíjakat, feltesszük a sisakot, és jöhet a villanyozás!
Bírni fogják?
Megjelenés éve: 2002
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(első kiadás)
Gratia ilyenkor rendszerint úgy gondolta, hogy biztosan egy vagy több dzsinn igyekszik hozzá. Nem félt tőlük. Mióta az eszét tudta, bizalmas viszonyban élt a képzeletvilággal, annak lényeivel. A legtöbb gyerekkel ellentétben ezt kamaszodófélben sem nőtte ki. Kinevelni se tudták belőle, sem a tanárok, sem a szülők és más rokonok. Hasztalan tiltogatták, azt hajtogatva, hogy a szakadatlan mesélés-képzelgés butaság, babonaság, istentelenség, elmebajosság. Az ő életének létfontosságú részét alkották az istálló padlóján elébe gördülő, kövérkés, ködszerű dzsinnek. Akkor is, ha majdnem biztosra vehette, hogy a párás, meleg levegő hömpölyödött az ajtó irányába, midőn az istállóba nyitott.
Azt sem tagadta le önmaga előtt, hogy a köddzsinnes látomást az éhomra bekupicázott keserűlikőr is okozhatta. Volna. Tán-tán, esetleg. Ám az a gyűszűnyi epevédő gyógyital, amit minden reggel beszippantott, mihelyst kinyitotta szemét, aligha árthatott meg ennyire. A dzsinnek - legalább hárman - feléje úsztak. Térdmagasan köré gomolyogtak, és finoman megtántorgatták, akárha - a maguk testetlenül bumfordi módján - táncoltatnák őt.
Gratia elmosolyodott, és kiterjesztett karokkal, mint ha táncosait érintené, lassan körbefordult. Halkan köszöntötte a szellemeket. Azok szótlanul kilebegtek a szabadba. Válaszképpen a lovak hallatták vidám-izgatott üdvnyihogásukat.
A lány nagyon szerette ezt a hangsort. Ekként fordította saját nyelvére: Na, puszi! Végre, hogy megjöttél! Gyorsan adj enni, sok finom zabot!
Mielőtt a lovászszobába nyitott volna, hogy munkaruhát öltsön, végigsétált a bokszok előtt. Egyenként szemügyre vette, megsimogatta a mellmagasságú ajtó fölött kihajoló hátasokat. Alkalmazója, az istálló tulajdonosa néhányszor végignézte, s nem értette ezt a reggeli rituálét. A lány vállat vont, nem magyarázgatta, miért fontos már belépéskor tudnia, hogy lóbarátai jól vannak, derűs kedvűek és türelmetlenül várják az abrakot, a napkezdést.
Valamennyi istápoltjáért rajongott, ám Keltával, az utolsó fülkében lakó, hatalmas termetű, barokkos szépségű fekete lóval egészen különleges kapcsolatban állt. Átkarolta a hozzá hajoló fejet, igazított a tükörbársony orrig leérő, dús üstökszőrzeten, körbesimította az ábrándos-szomorkás, tiszta tekintetű szemeket. Végighúzta tenyerét a fényes, csokoládé színű paripa erőteljes ívű, acélizmú nyakán, marján, hátán, majd a hasán is.
A ló hozzásimult, mozgékony felső ajkával az ő fülcimpáján, haján, gallérján matatott-motoszkált.
A lány két kézzel fogta át a nyakát, és felnyögött:
- Ugye, egy napon visszaváltozol emberré?! Micsoda pasas leszel!
Kelta sóhajtott. Kapott egy csókot az orrára.
A lány ruhát váltott, etetetéshez fogott. Amikor a fekete hátas közelébe ért a zabos talicskával, észrevette a bokszajtó szélénél leskelődő macskát. Az ezüst szőrű, smaragdzöld szemű lény épp vadul ragadozott. Gyors, pontos fejmozdulattal csapott le a prédára. Fogai közé harapta az errefelé csak pociknak nevezett egérkét, és elinalt vele.
Pár perc múlva összetalálkoztak a patamosónál. A macska nekilátott, hogy megfűszerezze zsákmányát. Ezt úgy érhette el, ha számtalanszor elengedte, majd elkapta, nyomorgatta, kínozta a boldogtalant, miáltal az fokozott mennyiségben termelte az adrenalint és más vérízesítőket.
Gratia fejcsóválva szemlélte az egyoldalú játszadozást. A még épkézláb, apró, kecses egér fényes bundája a kuriózum színű macskáénál is szépségesebben ezüstös, már-már platina volt. Viszont íze a kívánatosnál kevésbé lehetett ínycsiklandó. A kandúr két méternyire is hagyta eltávolodni magától, hogy amikor majd rávetődik, a préda vérét megédesítse a halálfélelem.
A lány elkapta az ugráshoz készülődő, lekuporodottságában mulatságosan riszálgató macskát.
Ekkor az a megszabadított ezüstegér egyenesen az ő szemébe nézett.
Gratia egy hosszúnak érzett pillanatig látta, amint megnövekszik, formát változtat, pocikra, tündérre, fenséges lényre egyaránt hasonlít, arca, alakja körül áttetsző fátylak lengenek.
A következő másodpercben a vízió szertefoszlott, a csöpp teremtmény egy láda alá menekült.
A szorosan fogva tartott, nyugtatólag simogatott macska kerregve tekergőzött. Mindenáron folytatni akarta a vadászatot.
A lány nem eresztette a begőzölt kandúrt. Míg a láda alá bújt egeret hallgatta, az járt a fejében, hogy általában horgászokkal történik efféle. Olykor kifognak egy-egy kivételes aranyhalat, mire az esdekelni kezd az életéért, s szavaiból kiderül, hogy ő a csermely, a tó, a tenger királynője. Hatalmában áll, hogy szabadulásáért hálából teljesítsen három kívánságot. (Furcsa, a vadászok teljesen másmilyen lelkületűek, hiszen még egyiküket sem szólították meg a mordályuk elé került martalékok, őzek, vaddisznók, fácánok vagy elefántok királynői. Valószínűbb persze, hogy mindez velük is megtörtént, ám ők ezt valamely, sajnálatos oknál fogva nem érzékelték.)
Azután még arra is gondolt, hogy mások talán lekicsinyellnék az egérkirálynőt. Egy ilyen kis féreg, az is valami!? Mindeközben erőteljesen rázogatnák az ő vállát, és üvöltve magyaráznák neki: ilyen nincs, ez kitaláció, agyrém, elmebaj!
Pedig hát az ezüst bundájú, ragyogó szemű egérfenség a következőket közölte vele, mégpedig fuvalomszép, selymes hangon:
- Megmentetted az életemet, szakasztott úgy, mint a mesében! Köszönöm, amit tettél! Jóságodat sose feledem! Hálátlan se leszek, hisz milyen dolog volna, ha most csak úgy elsurrannék, egérlyuk iránt?! Ezentúl kívánságaid többnyire teljesülni fognak. Tehát szerfölött vigyázz óhajtásaiddal!
Ezzel tovatűnt.
Gratia letette a szorításában vergődő macskát. A kandúr leszegett orral, áramszedőként fölmeresztett farokkal, eszeveszetten rohangált a polc körül, a bokszokban és folyosószerte, ám a pocik nyomát többé nem lelte meg.
A lányt pedig még aznap este drámai baleset érte: falnak rohant a kocsijával.
Kómája néhány héten át tartott.
Amikor végre magához tért, nem emlékezett az előzményekre, így tehát arra sem, hogy a baleset előtti pillanatban azt mondta a mellette ülő, s a kettőjük esküvőjét fontolgató férfinak:
- Inkább a falnak menjek, mint hozzád!
Megjelenés éve: 2002
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(Halkirálynő 0. rész, második kiadás)
Joy kiszakítja a lapot a füzetből, aztán mégsem nyújtja át a napló fölött Wyne-nal tanakodó Louisnak. Visszafekteti a rajzot az ölébe, és kiegészíti. Asztalt rajzol a tányér alá, végül mellé ülteti a dobermannt, késsel és villával a mancsai között.
Louis felnevet, amikor megtekinti a művet.
- Nekem adja? - kérdezi?
- Láthatnánk? - Delgado feltámasztott lábbal-háttal fekszik a kanapén. Savanyú képpel kortyolja a citromlevet, amit Fresson készített neki hányinger ellen. Hiába, a feje is fáj, de a gyomra sem csillapodik.
A rajz kézről kézre jár. Amint visszakerül Louishoz, a férfi a naplóval együtt óvatosan a táskájába csúsztatja és elvonul, mivel hamisítási tennivalói halaszthatatlanok.
A társaság mit sem tehet, amíg Louis dolgozik. Várakozás közben Joy tovább rajzol. Fél füllel hallja, hogy folytatódik körülötte a tanácskozás. Papírra veti Delgadót, amint a férfi a tükör előtt ülve maszkot illeszt az arca elé. A tükörből visszapillantó arc valójában szomorú. Az álorca vigyorgó bohóc képe.
Ezzel végezve Joy a könyvespolchoz lép, mert segítségre van szüksége. Rövid keresgélés után kiválaszt egy művészettörténeti kötetet, és visszatelepszik a helyére. Lerajzolja a Dávid-szobrot, lassan halad vele, mert közben egyre kérleli magában Michelangelo szellemét: bocsássa meg neki cselekedetét. Nem biztos benne, hogy a másolat kivívná a mester tetszését.
Amikor Dávid ott áll a papíron, Joy felöltözteti: vállához emelt karjára géppisztolyt függeszt, csupasz ágyékát széles derékszíjról lelógó revolvertokkal fedi le, lábára ejtőernyős csizmát húz. Nézegeti a művet, de elégedetlen vele.
Joy iszik egy kortyot, és még egyet. Amikor leteszi a poharat, felragadja a ceruzát, és Dávid-Oscar combja mellett leeresztett jobb kezébe női fejet rajzol. A hajánál fogva megmarkolt nő arcán kialakuló vonások csakhamar kísértetiesen hasonlítanak Joy Craft arcvonásaihoz.
Kész. Elégedetten szemléli a művet. Loppal Oscarra sandít, elképzeli a férfi várható reagálását - és kajánul felnevet.
Wyne a lány mögé kerülve a rajzra pillant, aztán önfeledten felnevet ő is. Társaik döbbenten bámulnak rájuk. Lassan mindannyian a karosszék mögé szivárognak. Tántorognak jókedvükben.
Csupán Oscar Hása ül a helyén. Sejti, hogy az ő rovására mulat a társaság. Felvillan a tekintete, mégis felemelkedik, és Joyhoz lépdel. Amikor megpillantja a karikatúrát, megenyhülve felnyerít. Minden részletét megvizsgálja, nem jut szóhoz széles jókedvében. Mutogat, legyint, fuldoklik.
Steve észreveszi a róla készült karikatúrát. Elveszi Joy öléből, visszasántikál a helyére, és elfészkelődik. Amikor társai elcsendesednek, Delgado halkan megjegyzi:
- Eltalálta a lényeget, Joy!
Több szó nem esik. A tanácskozás valamivel derültebb hangulatban folytatódik. A férfiak néha a lány felé sandítanak, mert sejtik, hogy még nem fejezte be működését. Joy kissé kaján arckifejezése megerősíti ezt a hitüket.
A lány ezúttal Gattit tűzi tollhegyre. Hagymafejet rajzol, annak egyenként lehántott rétegein a félvér arcával. A külső héjon Drew valóságos vonásai látszanak: göndör haja, szúrós tekintetű szempárja, törött orra, telt ajka, fekete álla. A második rétegen ez az arc már lágyabb, majd továbbhaladva mind idealizáltabbá válik, valósággal megszépül. A hagyma magjában csodálkozó szemű kisfiú ül, felhúzott térdén összefont kézzel.
Gatti sejti, hogy ő került sorra, mert Joy gyakran pillant felé rajzolás közben. Megpróbálja elképzelni, miféle élveboncolás várható a papíron, de nem jut messzire. Azután az elkészült rajz elindul társai között, s utolsóként ő kapja kezébe. Rövid hallgatás után Drew felpillant a képről.
- Lehet, hogy igaza van.
Egy láda, dinamit felirattal, rajta anatómiai atlaszok, valamint Arthur Bloch örökbecsű törvénykönyve. Mindezek hegyében a lófejű Fresson doktor kuporog, szájában pipát, kezében puskát tart, de célzásra emelkedő karját fonendoszkóp kötözi le.
- Ügyes - morogja Rühl a rajzra pillantva.
Ájultra vert, félholt góliátok hevernek a következő lapon. Szétszórt fegyverek, romhalmaz. Mindezek előterében karosszék, benne Lipowski üldögél kifejezéstelen arccal, egyik kezében sörösdoboz, a másikban csirkecomb, ölében újság.
Megjelenés éve: 2001
Műfaj: Fantasyk
(első kiadás)
Seym és Lilia a négy zsoldos társaságában Sollima földjére tart, hogy véget vessenek a zsarnok uralkodónő hatalmának. Áldozatos, véres harcok árán győzelemre segítik a felkelők drámaian megfogyott seregét. A rettegéstől megmentett nép rajongja, Fekete Hercegnek nevezi Seymet, s azt reméli, ő foglalja el az Igaz Királyra váró trónt. Seym azonban kitér ez elől, tartván az uralkodástól, a hatalomgyakorlástól. Helyette mostohafivére, Altan kapja a koronát. A lemondó gesztus nem segít a Fekete Hercegen, a menyegzőjét megelőző éjjelen a féltékeny Altan a palota titkos folyosóin ellene küldi gonoszdi udvari törpéit és az ármányos varázslót, Enort.
Seymet álmában éri a támadás. A szomszéd szobában felriadó Lilia ugyan közbelép, ám a ledöfött férfi sem élő, sem holt állapotba kerül. Érte jön Nerv, a Halálisten, és összeméri akaraterejét Liliáéval. Ezúttal üres kézzel kénytelen távozni, holott ez még nem történt meg vele. A szerelmes lány nem engedi át neki a kedvesét.
Artax, a tömlöclakó, vak bölcs nem épp sokat eláruló útbaigazításait meghallgatván Lilia lóra száll az illuzórikus testképű Szellemherceggel, Seymmel.
A híven szolgált Altanban csalódott hadúr, Kaiden kiábrándultságában szakadatlanul részegeskedik, és meg akar halni. Ennek érdekében Seym és Lilia mellé szegődik útitársul. A hökkenetes küllemű, idegbántó viselkedésű Rongykobold is csatlakozik mind furcsább társaságukhoz. Együtt jutnak el Táltosföldre, ahol drák sárkánylovat, fegyvert és páncélt szereznek további - hosszas és kalandos - útjukhoz, melynek során a herceg sok újat és érdekfeszítőt megtud az uralkodásról, a szerelemről és a barátságról; úgy általában az emberről. Továbbá önmagáról és az életről.
Az ikerregény másik világában nyomon követhetjük a történet megfilmesítésén tevékenykedő rendező, valamint a főhősöket alakító - frissiben szakított pár -, Kristen és Brad örömeit, kétségeit, a sikerrel kapcsolatos, egymástól homlokegyenest különböző gondolatait. Ám bármint vélekednek is a sztárságról, az minden kéjével, kínjával együtt kijut nekik. Sorsuk hasonlóképpen alakul, mint a filmbéli szerelmeseké.
Részlet a regényből:
- Nagyuram, Fekete Herceg - nyögi Rocca, a számosszor elgyakorolt módon, kétágú nyelvétől sziszegősen -, kérlek, hallgass meg! Csak te segíthetsz, ez vagyon megírva a Holnap Könyvében!
Rongykobold - az okosságos - immár szörnyen hánykolódik, üvöltget a rabságban.
Lilia odalép, és egy mozdulattal kicsavarintja a manót a köpenyből.
Az fenékre huppan, füleivel meglegyezi az arcát. A kritikus határig kidülledt szürke szemét Roccára mereszti, tenyerét a mellkasára szorítja. Sípolósan, tüntető hangosan piheg, zihál. A kígyólány folytatja:
- Fekete Herceg, régóta várlak itt Táltosföldön! Rocca vagyok, a Patano-királyságból származom. A szülőföldemet sújtó szerencsétlenség miatt fordulok hozzád. Tanítómtól, Reydótól tudom, hogy hozzád és kiváló társaidhoz kell majd könyörögnöm, ha eljő az ideje. Rimánkodva esdeklek: hallgasd meg kérésemet, és mondj igent! Szörnyetegkézre jutott hazám haldoklik, és a ti segítségetek nélkül biztosan el is pusztul!
- Jól van, gyermekem - szól Rongykobold fenségesen. - Közelebb jöhetsz. Vakargasd a hasamat, és sértegess. Mondogasd, hogy…
- A manó hallgasson! - szól Seym ellentmondást nem tűrően. - Rocca beszélhet, ám ha lehet, egyszerűebben fogalmazzon.
- Fekete Herceg, nagyuram… - kezdi a lány.
A kobold csípőre vágott kézzel, csúfondárosan ismétli:
- Fekete Herceg, nagyuram! Ez neked egyszerű fogalmazás?! Szólítsd meg így: hé, te! Vagy inkább így: hé, bugris! Két lazacba és egy hasdögönyözésbe fogadok, hogy ezt egyből megérti! Ez a baj vele! Nem tudja, hova tartozik, ráadásul nem is akar oda tartozni! Úgy néz ki, oly méltóságteljes, mint egy uralkodó! Úgy viselkedik, mint egy igazságkedvelő, jobbféle király! És mégsem akar, sorsát beteljesítvén, király lenni! Inkább a halál? Válaszolj, Szellemherceg! Inkább a halál?
Seym ügyet sem vet a szájaló Rongybókusra. Int Roccának, hogy beszéljen. Ám a lány hallgat, várja, mit felel.
A fekete harcos körbepillant az arcokon. A kígyólány és a kobold rá bámul. Az öltözködést félbehagyott Kaiden is az ő száját nézi, nehogy elmulassza válaszát. Lilia homlokát töprengőráncok satírozzák.
- Nem értem - kezdi Seym vontatott lassúsággal. - Nem értem a bűnt, mellyel megvádolsz. Harcos vagyok, nem királyfi. E tudatban nevelkedtem mesterem, Eman oldalán. Szinte mindent tudok a harcról, amit tudni lehetséges. Bevallom, immár kevésbé élvezem, mint ifjabb koromban. Az a csatatér Sollima vára alatt…
- Tehát az a csatatér - csap le a manó. - Soha életedben nem láttál olyan pusztítást, igaz!? És arra gondoltál-e, hogy ez a mészárlás még bárhányszor megismétlődhet, ha koronához segíted Altant? Mered mondani igaz lelkedre, hogy nem láttad törpelelkűségét?
- Láttam - hagyja rá Seym.
- És te, Kaiden?
- Na nézd csak! - nyögi a kérdezett. - Bandzsika kivallat! Nos, én katona vagyok, kevésbé csiszolt elme. Amikor én megláttam, hogy Altan épp olyan rossz király lesz, mint Sollima volt, bukott vezérként engem már nem is érdekelt.
- Miért harcoltál az utolsó szál emberig? Altanért vagy a népedért?
- Milyen jogon vallatsz te engem?
- Válaszolj! Sok múlik azon, bátrak vagytok-e gondolkodni a kérdéseimen! Meg azon, hogy a saját, titokban fogalmazott kérdéseitekre mertek-e végre válaszolni? Az én sorsom is, mert minél előbb végzünk, annál hamarabb hazakerülök, ha egyáltalán túléljük a ránk várót, de számotokra fontosabb: vájjatok mélyen magatokba! Szellemherceg, te miért utasítottad el a feladatodat?
- Úgy érted: az uralkodást?
- Egen - bólogat unottan a kobold. - Azt, amit "uralkodás"-nak nevezel. Nos, szerintem azért, mert gyáva, léha, felelőtlen vagy. Most pedig bűnhődsz érte. Vagy pedig tekintsd úgy e sajátos helyzetet, hogy még mindig választhatsz. Még mindig rajtad áll. És te, Hadtalan? Odaveszett az a rengeteg ember, de nem ez volt a bukásod! Akkor buktál el, midőn borba fojtottad kétségeidet! Amikor hátat fordítottál népednek, mert nem rúgtad faron a jövendő királyt! Nagy hadvezér! Sollima váránál győztél, fergeteges diadalmat arattál! Még akkor is, ha jószerivel egymagadban értél a kapuhoz! Ott te győztél, mert a cél közelébe vívtad magad! Ám ha a cél az volt, márpedig az volt, hogy ama föld népe végre szabad legyen, akkor azt feladtad, mikor nem förmedtél Altanra: te sem vagy különb, takarodj tehát!
Rongykobold elhallgat, zavartan megköszörüli a torkát, meg is szorongatja azt, egyszerre két kézzel.
- Honnan tudok én ilyeneket? - nyöszörög felkavarodottan. - Ki bújt belém?
Megjelenés éve: 2001
Műfaj: Fantasyk
(első kiadás)
Seym és Lilia a négy zsoldos társaságában Sollima földjére tart, hogy véget vessenek a zsarnok uralkodónő hatalmának. Áldozatos, véres harcok árán győzelemre segítik a felkelők drámaian megfogyott seregét. A rettegéstől megmentett nép rajongja, Fekete Hercegnek nevezi Seymet, s azt reméli, ő foglalja el az Igaz Királyra váró trónt. Seym azonban kitér ez elől, tartván az uralkodástól, a hatalomgyakorlástól. Helyette mostohafivére, Altan kapja a koronát. A lemondó gesztus nem segít a Fekete Hercegen, a menyegzőjét megelőző éjjelen a féltékeny Altan a palota titkos folyosóin ellene küldi gonoszdi udvari törpéit és az ármányos varázslót, Enort.
Seymet álmában éri a támadás. A szomszéd szobában felriadó Lilia ugyan közbelép, ám a ledöfött férfi sem élő, sem holt állapotba kerül. Érte jön Nerv, a Halálisten, és összeméri akaraterejét Liliáéval. Ezúttal üres kézzel kénytelen távozni, holott ez még nem történt meg vele. A szerelmes lány nem engedi át neki a kedvesét.
Artax, a tömlöclakó, vak bölcs nem épp sokat eláruló útbaigazításait meghallgatván Lilia lóra száll az illuzórikus testképű Szellemherceggel, Seymmel.
A híven szolgált Altanban csalódott hadúr, Kaiden kiábrándultságában szakadatlanul részegeskedik, és meg akar halni. Ennek érdekében Seym és Lilia mellé szegődik útitársul. A hökkenetes küllemű, idegbántó viselkedésű Rongykobold is csatlakozik mind furcsább társaságukhoz. Együtt jutnak el Táltosföldre, ahol drák sárkánylovat, fegyvert és páncélt szereznek további - hosszas és kalandos - útjukhoz, melynek során a herceg sok újat és érdekfeszítőt megtud az uralkodásról, a szerelemről és a barátságról; úgy általában az emberről. Továbbá önmagáról és az életről.
Az ikerregény másik világában nyomon követhetjük a történet megfilmesítésén tevékenykedő rendező, valamint a főhősöket alakító - frissiben szakított pár -, Kristen és Brad örömeit, kétségeit, a sikerrel kapcsolatos, egymástól homlokegyenest különböző gondolatait. Ám bármint vélekednek is a sztárságról, az minden kéjével, kínjával együtt kijut nekik. Sorsuk hasonlóképpen alakul, mint a filmbéli szerelmeseké.
Részlet a regényből:
- Nagyuram, Fekete Herceg - nyögi Rocca, a számosszor elgyakorolt módon, kétágú nyelvétől sziszegősen -, kérlek, hallgass meg! Csak te segíthetsz, ez vagyon megírva a Holnap Könyvében!
Rongykobold - az okosságos - immár szörnyen hánykolódik, üvöltget a rabságban.
Lilia odalép, és egy mozdulattal kicsavarintja a manót a köpenyből.
Az fenékre huppan, füleivel meglegyezi az arcát. A kritikus határig kidülledt szürke szemét Roccára mereszti, tenyerét a mellkasára szorítja. Sípolósan, tüntető hangosan piheg, zihál. A kígyólány folytatja:
- Fekete Herceg, régóta várlak itt Táltosföldön! Rocca vagyok, a Patano-királyságból származom. A szülőföldemet sújtó szerencsétlenség miatt fordulok hozzád. Tanítómtól, Reydótól tudom, hogy hozzád és kiváló társaidhoz kell majd könyörögnöm, ha eljő az ideje. Rimánkodva esdeklek: hallgasd meg kérésemet, és mondj igent! Szörnyetegkézre jutott hazám haldoklik, és a ti segítségetek nélkül biztosan el is pusztul!
- Jól van, gyermekem - szól Rongykobold fenségesen. - Közelebb jöhetsz. Vakargasd a hasamat, és sértegess. Mondogasd, hogy…
- A manó hallgasson! - szól Seym ellentmondást nem tűrően. - Rocca beszélhet, ám ha lehet, egyszerűebben fogalmazzon.
- Fekete Herceg, nagyuram… - kezdi a lány.
A kobold csípőre vágott kézzel, csúfondárosan ismétli:
- Fekete Herceg, nagyuram! Ez neked egyszerű fogalmazás?! Szólítsd meg így: hé, te! Vagy inkább így: hé, bugris! Két lazacba és egy hasdögönyözésbe fogadok, hogy ezt egyből megérti! Ez a baj vele! Nem tudja, hova tartozik, ráadásul nem is akar oda tartozni! Úgy néz ki, oly méltóságteljes, mint egy uralkodó! Úgy viselkedik, mint egy igazságkedvelő, jobbféle király! És mégsem akar, sorsát beteljesítvén, király lenni! Inkább a halál? Válaszolj, Szellemherceg! Inkább a halál?
Seym ügyet sem vet a szájaló Rongybókusra. Int Roccának, hogy beszéljen. Ám a lány hallgat, várja, mit felel.
A fekete harcos körbepillant az arcokon. A kígyólány és a kobold rá bámul. Az öltözködést félbehagyott Kaiden is az ő száját nézi, nehogy elmulassza válaszát. Lilia homlokát töprengőráncok satírozzák.
- Nem értem - kezdi Seym vontatott lassúsággal. - Nem értem a bűnt, mellyel megvádolsz. Harcos vagyok, nem királyfi. E tudatban nevelkedtem mesterem, Eman oldalán. Szinte mindent tudok a harcról, amit tudni lehetséges. Bevallom, immár kevésbé élvezem, mint ifjabb koromban. Az a csatatér Sollima vára alatt…
- Tehát az a csatatér - csap le a manó. - Soha életedben nem láttál olyan pusztítást, igaz!? És arra gondoltál-e, hogy ez a mészárlás még bárhányszor megismétlődhet, ha koronához segíted Altant? Mered mondani igaz lelkedre, hogy nem láttad törpelelkűségét?
- Láttam - hagyja rá Seym.
- És te, Kaiden?
- Na nézd csak! - nyögi a kérdezett. - Bandzsika kivallat! Nos, én katona vagyok, kevésbé csiszolt elme. Amikor én megláttam, hogy Altan épp olyan rossz király lesz, mint Sollima volt, bukott vezérként engem már nem is érdekelt.
- Miért harcoltál az utolsó szál emberig? Altanért vagy a népedért?
- Milyen jogon vallatsz te engem?
- Válaszolj! Sok múlik azon, bátrak vagytok-e gondolkodni a kérdéseimen! Meg azon, hogy a saját, titokban fogalmazott kérdéseitekre mertek-e végre válaszolni? Az én sorsom is, mert minél előbb végzünk, annál hamarabb hazakerülök, ha egyáltalán túléljük a ránk várót, de számotokra fontosabb: vájjatok mélyen magatokba! Szellemherceg, te miért utasítottad el a feladatodat?
- Úgy érted: az uralkodást?
- Egen - bólogat unottan a kobold. - Azt, amit "uralkodás"-nak nevezel. Nos, szerintem azért, mert gyáva, léha, felelőtlen vagy. Most pedig bűnhődsz érte. Vagy pedig tekintsd úgy e sajátos helyzetet, hogy még mindig választhatsz. Még mindig rajtad áll. És te, Hadtalan? Odaveszett az a rengeteg ember, de nem ez volt a bukásod! Akkor buktál el, midőn borba fojtottad kétségeidet! Amikor hátat fordítottál népednek, mert nem rúgtad faron a jövendő királyt! Nagy hadvezér! Sollima váránál győztél, fergeteges diadalmat arattál! Még akkor is, ha jószerivel egymagadban értél a kapuhoz! Ott te győztél, mert a cél közelébe vívtad magad! Ám ha a cél az volt, márpedig az volt, hogy ama föld népe végre szabad legyen, akkor azt feladtad, mikor nem förmedtél Altanra: te sem vagy különb, takarodj tehát!
Rongykobold elhallgat, zavartan megköszörüli a torkát, meg is szorongatja azt, egyszerre két kézzel.
- Honnan tudok én ilyeneket? - nyöszörög felkavarodottan. - Ki bújt belém?
Megjelenés éve: 2001
Műfaj: Akció- és kalandregények
(második kiadás)
Lehasalt egy bokor mögött, és szemügyre vette a villát. Kiszemelt egy nyitott franciaablakot. Még nem indult neki, várt. Az épület csendesnek rémlett, néhány emeleti ablak mögött villanyfény ragyogott. A kocsifelhajtón spenótmetál Buick állt. Sofőrje a közelben levegőzött.
Pikírt nem látott más élőlényt. Bokortól bokorig lendülve megközelítette a csábító franciaablakot. Aztán lehasalt, azt figyelve, mit művel a sofőr. A fehér zakós férfi sétálgatott. Fel-alá járt a kocsi mellett, olykor az égre pillantott, mintha azt ellenőrizné, fogyott-e a telihold, mióta utoljára megtekintette. Jól megtermett alak volt, furcsán hosszú lábú, rövid törzsű, amolyan nyakbaszakadt. Amikor elunta a magatehetetlen holdat, kinyitotta a kocsiajtót, rongyot ragadott és nekiesett a lökhárítónak, hogy vakító fényesre dörzsölje.
Pikírt belépett az ablakon. Meghúzta magát a vastag bársonyfüggöny rejtekében, befelé fülelt. Mivel nem hallott semmi gyanúsat, lábujjhegyen átszelte a szobát. Vaktában haladt, némi irigységet táplálva a denevérek radarja iránt. Az ajtóhoz érve újra hallgatózni kezdett.
Lenyomta a kilincset, és kilesett a folyosóra, amely elment volna egy előkelő szálloda halljának. Két kutya hevert az emeletre vezető lépcsősor aljában, mindkettő angol szetter. Ennyi erővel birkák is őrizhették volna a házat. Amikor Pikírt átlépett a kutyák feje fölött, az egyik meglebbentette a farkát. A másik fel sem tekintett, hanyatt fekve, szétvetett lábakkal aludt.
Pikírt nesztelenül futásnak eredt. Amikor felért az emeletre, látta, hogy a barátságosabb szetter a sarkában lépdel. Nem törődött vele, bekanyarodott a folyosóra, és benyitott az első ajtón.
A szobában egy férfi állt a félretolt könyvespolc előtt, és éppen a videokazetták dobozba csomagolásával foglalkozott. Nem lelkesíthette a feladata, mert az ajtónyitás hallatán reménykedő ábrázattal megfordult, abban bízva, hogy segítség érkezik. Pikírt láttára megkövült egy pillanatra, de aztán a hónalja felé kapott.
Shanon a levegőbe emelkedett. Előrenyújtott lábbal, kellő lendülettel érkezett a férfi mellkasára. Félreütötte a pisztollyal hadonászó kart.
A meglepett férfi elejtette a stukkert, fájdalmában meggörnyedt, de a következő pillanatban előrelendült, majd egy faltörő kos technikájával Shanon homlokába öklelt. Pikírt villámgyorsan kitért előle, aztán a férfi meglévő lendületét kihasználva félfordulatból a tarkójába rúgott.
A pepita öltönyös férfi meg sem állt a falig. Ott felsebezte a homlokát. Kissé megszédült, de fordult, támadott. Shanon nem engedte közel. Kitért előle, megugráltatta, várta a megfelelő pillanatot. A pillanat késett, egy doboz ott állt az útban: Pikírt nekihátrált és elbotlott benne.
A férfi úgy döntött, hogy ráveti magát. Fájdalmas meglepetés érte, amikor a háton fekvő nő lábainak ollójába szorult. Shanon a testének egyik legkényesebb pontját fogta satuba. Mielőtt felkiálthatott volna kínjában, felemelkedett, és fejjel előre nekilendült.
Pikírt az elröpített férfi után vetődött. A biztonság kedvéért leütötte, aztán betaszigálta a fal mellett álló kanapé leomló terítője alá.
Ezután a kazetták alatt roskadozó polchoz sietett, attól tartva, hogy elkésett: amit keres, az talán már az egyik dobozban lapul. Szerencséje volt, megtalálta a Lerner Indra feliratú dobozt. Kivette a sorból, és belesüllyesztette zubbonya zsebébe. Aztán felkapta a gazdátlan stukkert és betűzte a nadrágja derekába.
Valaki rátette a kezét a kilincsre.
Pikírt megpördült, egy pillantással felmérte a szobát. Néhány széket, egy íróasztalt látott. És a kanapét.
Lendületet vett és felhasalt a levegőre. Ezzel a szárnyalással a leütött fickó mellett termett. Beljebb taszigálta az ájultat, eligazította a földig lógó terítőt. Kissé nyomorogtak.
Az ajtó kinyílt. Az angol szetter ballagott be a szobába. Leszegte az orrát és csalhatatlanul eltalált a kanapéig. Megpróbált alábújni. Barátságosan lengetett farkával a padlón dobolt, felkavarván némi port.
Shanon azt latolgatta, hogyan törhetne ki. Az eszméletlen férfi rengeteg helyet foglalt, csak szorosan hozzásimulva fért el mellette. A kutya rajongása végzetesnek ígérkezett.
Léptek hallatszottak a folyosón.
A szetter felült, az ajtóra meredt. Az utóbbit tette Shanon is a terítő sarka mellett.
Fiatal férfi lépett a szobába. Merev vonású, kifejezéstelen arca volt. Öltönye tűpettyes, cipője fényesre suvickolt. Becsukta maga mögött az ajtót. Felmérte a sorsukra hagyott dobozokat, de nem állt oda, hogy folytassa a félbemaradt munkát. Halkan hümmentve letelepedett, egy fotelba. Keresztbe vetette a lábait, és nem bánta, hogy a szetter odaül mellé, a fülét vakartatni. A kutya nem érte be ennyivel, egyik mellső lábát feltette a férfi combjára, s közben megpróbálta arcon nyalni. Bár a fickó félrerántotta a fejét, a szetter szentül eltökélte magát a csókra.
Pikírt kínban figyelte a jelenetet. Nem tudta, mitévő legyen. Mivel előbújni és újra verekedni nem volt kedve, arra várt, hogy a férfi elunja magát és kimenjen. Úgy festett, erre sokáig kell várni. A fickó vakargatta a kutya fülét, s időnként félrekapta a fejét. Shanon megdühödött. Gondolta, lefogja a pasast. Miért mindig a legszebb pillanatban hajol el az epekedő szetter elől?
Újra nyílt az ajtó.
Camea Kisi lépett a szobába. Az angol szetter talpra szökött, és elé rohant.
- Hová lett Bob? - kérdezte a nő. Eltolta magától a nyáladzó kutya fejét.
A férfi vállat vont. - Gondolom, elszólította a veséje.
- Nem is baj, ha nem hallja, amit mondani fogok. Öt perccel ezelőtt beszéltem Tetoválttal. - Kisi itt rövid hatásszünetet tartott.
A férfi felkapta a fejét. - Nagyszerű. Hát megvan.
Pikírt csak Camea Kisi arcélét láthatta rejtekhelyéről. Nem sok öröm sugárzott a finom művű profilról.
- Nincs meg. Telefonon hívott. Az erdei háznál tőrbe csaltak minket. Felrobbantották az embereinket. Ez már a második kudarc, Brant. Először te szalasztottad el őket. Úgy fest, hogy segítségük akadt. Meg kell tudnunk, kitől szereztek fegyvert, hol bujkálnak.
- Elkapom azt a kis buzit! - sziszegte Brant.
- Lehet, hogy Tetovált őt is átverte. Faggasd ki. . - A nő hangjából fenyegetés csendült ki. - Nem a terveink szerint alakulnak a dolgok, Brant!
Az ájult férfi - ô lehetett Bob - felsóhajtott. Pikírt szélsebesen a szájára tapasztotta a tenyerét. Érezte, hogy az ernyedt test izmaiba visszaköltözik az élet. Ráhasalt Bob hátára. Régen került férfival ilyen intim közelségbe. Kétségbeesetten ügyelt, hogy ne mozdítsa meg a kanapét, ne üssön zajt.
A kutya megneszelt valamit. Mivel a beszélgetők elmulasztották a füle tövét simogatni, elindult a heverő felé, hátha azon a tájékon több szeretetre lelhet.
Camea Kisi italt töltött. Aztán éles hangon folytatta: - Tetovált azt mondta: máris csomagolhatunk, mert megfeküdték a gyomrát a trükkjeink. Beígérte, hogy rövidesen újra hallat magáról, de annak sem fogunk örülni. Minél előbb meg kell találnunk, mielőtt befűt nekünk. Intézkedj, Brant! Kerítsd elő Bobot, hogy fejezze be a csomagolást és tüntesse el innen a kazettákat. Vegyétek kezelésbe azt a nyálas hekust is! Meg kell tudni, hol tart a rendőri nyomozás. Nyomás!
Bob felemelte a fejét a kanapé alatt. Pikírt betapasztotta a száját, aztán tarkón ütötte. Mire ezzel végzett, a kutya tolta be a mancsát a terítő alá. Körmei végigszántották Shanon karját. A nő tudta, hogy közel a vég. Egy angol szetter kiköveteli, hogy szeressék, ha fene fenét lakmározik, akkor is. Pikírt kétségbeesett.
Camea Kisi ráripakodott a töprengeni látszó Brantra: - Mozdulj meg! Menj, tedd a dolgodat, ha kedves az életed!
- Quintaróékkal mi legyen? - kérdezte a férfi epés hangsúllyal. - Õket tovább akarod rejtegetni? Tőlük is meg kellene szabadulni.
- Quintaróval ne legyen gondod. Õt rám bízhatod - felelte a nő. Tűsarkai átszelték a szobát. Jég csörrent, az ágy alatt hasaló Pikírt impressziója szerint a nő mellkasában.
- Persze - morogta Brant. Felkelt, kisietett. Bevágta maga mögött az ajtót.
Bob eltökélte, hogy mindenképpen magához tér. Ismét mozgolódni kezdett Pikírt alatt, aki néhány pillanatra megfeledkezett róla, mert az ágy alá törekvő szetterrel viaskodott. Shanon erősen verítékezett. Amit átélt, stressz volt a javából. Megint tarkón suhintotta a férfit, aztán lökött egyet a kutyán.
Camea Kisi sarkon fordult és távozott.
Pikírt nem tudta, mennyi ideje jöhetett a házba. Úgy saccolta, lehetett vagy negyven év, amit a kanapé alatt töltött.
Kimászott. Nem volt elegendő lelkiereje, hogy visszafelé is a lépcsőházat használja. Több izgalmat képtelen lett volna elviselni.
Az ablakhoz lépett. Szinte nem is látszott a föld, olyan mélyen volt. Aztán a szeme hozzászokott a kinti sötétséghez, és látni kezdett. Frissen felásott, gondozott rózsakert feküdt alatta.
Shanon nem bánta. Begombolta zubbonyát, felmérte a távolságot. Ugrott. Felhúzott térddel áthemperedett néhány tüskés bokron. Gurultában felrémlett előtte, hogy egyszer látott valahol egy falvédőt, ez állt rajta: "Nincsen rózsa tövis nélkül!". A fehér lepedővászonra hímzett szépasszony sodrófával űzte hitvesét.
Shanon kikecmergett a bokorból. Minden porcikája sajgott. Felsértett halántékáról vér szivárgott a nyakába. Átaraszolt a kerten. A nyakbaszakadt sofőr a hátsó lökhárítót glancolta, szája sarkába tolt cigarettája mellett torz hangon fütyörészett. A nyitott ablakban vonított a kutya.
Az erdő árnyékolta úton halkan járó motorral egy kocsi közeledett. Reflektorfénye elvakította Shanont, így nem tudta megállapítani a jármű márkáját. Nem lehetett biztos benne, hogy Melotti siet érte, de bármibe beleült volna, csak autó legyen. Szerencséje volt. A Rover állt meg mellette.
Hátradőlt Melotti mellett. Lehunyta a szemét. - Fussunk - tanácsolta.
A férfi körülpillantott. Békés fák álltak őrt az út körül. Elbűvölt bogarak áramlottak a reflektor fénycsóvájába. - Miért? - kérdezte. - Jönnek az emberevők?
- Miért hagy könyörögni? Taposson a gázra!
- Hová parancsolja a fuvart? - kérdezte Melotti. Hangja fanyarabb volt, mint az uborka héja. - Ismeri azt a viccet, hogy az arab talál egy halat a sivatagban? A hal azt mondja: "Ha vízbe teszel, három kívánságodat teljesítem." Az arab beér az oázisba, bedobja a halat egy kútba, aztán felsóhajt: "Ha lenne egy palotám!" Hipp-hopp, ott áll előtte egy palota. Az arab beköltözik, bejárja a száz szobát. "Ha lenne egy háremem!" Egy pillanat múlva hemzsegnek körülötte a nők. Feljajdul: "Hiszen, ha földig érne a farkam!" Hipp-hopp, eltűnik mindkét lába.
Pikírt a homlokára csapott. - Óriási ötletem támadt!
- Éppen ideje - morogta Melotti -, mert egy kocsi száguld utánunk. Ma sincs pisztolyom.
Pikírt hátranézett. Akár egy ijesztő méretű csatahajó, a Buick nyomakodott mögöttük. Volánja mögött csakis a nyakbaszakadt sofőr ülhetett, feltehetően kielégítetlenül, mivel aligha fejezhette be a hátsó lökhárító kifényesítését. Utasa nyilván Brant, a tűpettyes öltönyös, gondterhelt férfi, a Kimmel-Kisi-féle pribékek munkavezetője. Remélhetőleg nem őket üldözik. Bob talán még a kanapé alatt szendereg.
- Ne izguljon - mondta Pikírt higgadtan. - Nekem van stukkerom. Most szereztem. - Egy mozdulattal ellenőrizte, a fegyver ott lapult a jobb veséje fölött.
- Szívesen járok magával vacsorázni - mélázott Raban. - Sosem feledkezik meg a desszertről.
- De nem ám. Mindjárt lövök magának valami ínyencfalatot. Eltalál a Dalos Motoroshoz?
- Ott már jártunk tegnap.
- Mit gondol? Az én életemben nincsen rendszeresség?
- A korsónak a kútra járásában is van némi rendszer, és mégis.
Pikírt legyintett. - Felírok magának két telefonszámot. Van tolla? A mindenségit, van tolla?
- Gondoltam rá. Ott van a kesztyűtartóban. Aztán?
- Egyszerre két helyen nem lehetek. Maga remekül utánozza a hangomat, és így egyszerűbb, mintha elmagyarázná az illetőnek, miért nem én hívom őket. Tehát felírom a két számot. Maga az első telefonnál kiszállt, és feltárcsázza Sapienst. Azt mondja neki, hogy másszon ki az ágyából, és menjen be az irodába. Gondoskodjon mindenről, mire odaviszek neki egy fickót, akinek védőőrizetre lesz szüksége. Ennyi. Aztán hívja Indrát, és ráparancsol, hogy tűnjön el otthonról, ha négykézláb, akkor is. Tegye hozzá, hogy megvan a kazetta. - Míg rendelkezett, felírta a számokat. Aztán megfordult. A Buick elkanyarodott mögülük.
Melotti felnyögött. - Én hogy lehetek egyszerre két helyen? Fuvarozzam a Dalos Motoroshoz, és egyidejűleg telefonálgassak a maga nevében?
- A fuvar sztornó. Elviszem a kocsiját. Jöjjön utánam taxival.
- Hová, az istenért? - jajdult Melotti.
Pikírt elmondta újra. Mire a végére ért, megpillantott egy telefonfülkét.
A zaklatott nőgyógyász kikecmergett a saját kocsijából, és a cédulát szorongatva átkelt az úttesten.
Megjelenés éve: 2000
Műfaj: Vis Major történetek
(első kiadás)
Hamarost megbántam a kora reggeli jóságoskodást. Épp midőn a kistermetű, de fejlett akaratú zsenge szervezet kitépte magát a kezeim közül, és panaszra loholt a konyhában vacakoló Vis Majorhoz.
- Megígértem, hogy kijövök vele! - kezdte a feljelentést. - De sajna, nem fog menni!
- Istenem! Mi történt? - nyögte a szamuráj.
- Mi történt?! Mi történt?! - dúlt-fúlt Thommy. - Lehet, hogy mégis inkább a gyerekőrzőbe megyek! Kyra meg akar fürdetni!
- Mi ebben a botrányos? Naná, hogy meg akar fürdetni! Ugyanis baromi szutykos vagy!
- De én utálok fürdeni!
- Jaj, én meg a fülmosást rühellem, mégis naponta szerét ejtem. Pedig hallottam egy csávóról, aki évek óta kuporgatja a saját fülzsírját, ugyanis abból gyúr nippeket. Bizony, máris megtartotta az első fülzsírszobor-kiállítását! Én meg csak irigykedhetek, hogy folyton mások kerülnek a Guinnessbe! Hiába: az élet csupa kompromisszum és ágybaszarás. Ha megfürödtél, reggelizünk, azután mindenki aludni tér pár órára. Nem csábos program?
- Nem csábos!
Vis Major a hóna alá kapta a kapálódzó fiút. Visszacipelte a fürdőszobába, leparancsolta róla rongyait.
Thommy dacosan hanyatt vetette magát a hozzá képest halastó méretű kádban, elmerült a rozmaringillatú habokban, és nem jött fel.
- Nem voltak nélküle álmatlan éjszakáim - közöltem.
A szamuráj mereven figyelte a moccanatlan habfelhőt a vízen.
- Majd most lesznek - dünnyögte.
- Ne zizegj, úgyis előkerül, ha elfogy a levegője.
- És ha nem?
- Ez csak olcsó érzelmi zsarolás!
- És ha öngyilkosság? - kérdezte.
- Marhaság! Miért lenne öngyilkos? Máris úgy manipulál téged, ahogy csak nem szégyell! És, úgy nézem, magas a szégyenküszöbe.
Míg ezt vitattuk, Thommy rezdületlenül a víz alatt tartózkodott.
- Lehet, hogy máris belefulladt? - emésztődött életem pasasa. Furcsállottam aggodalmaskodását, mert amúgy eléggé sodronyidegzetű egyed volt.
- Gyöngyhalásznak edz - vontam a vállamat.
Vis Major felmordult:
- Thommy, azonnal gyere elő, mert ha én szedlek ki, utána körömkefével sikállak meg! A füledet is!
A fiú felfújt, vörös arccal bukkant elő a kád fenekéről. Szemlátomást büszke volt búvármutatványára.
- Klassz vagy - ismertem el. - Miután ügyesen kiáztattad magad, mosakodj meg. Segítsek, vagy elboldogulsz?
- Nem kell! Csak nő ne nyúljon hozzám!
- Ezt az álláspontodat még jókor vizsgáld felül - tanácsolta Vis Major.
Ezzel tapintatosan magára hagytuk a hétéves vasakaratút. A konyhába vonultunk reggelit készíteni, bár engem inkább az ágy vonzott, még szexpartner nélkül is.
- Mi a terved vele? - kérdeztem.
- Nincsenek terveim. Nem tudom. Most valahogy idecsöppent, mert velünk volt. Délutánra talán meggondolja magát, és bevonul a kiskorúotthonba.
- Nem vonulok be! - hangzott szilajul a fürdőszoba felől.
- A rémült angyalka a padlásról - dünnyögtem, szemernyit se halkítva a hangomon. - Most mit csinálunk éppen? Bűntudatenyhítő tevékenységet folytatunk? Kirobbant belőlünk a gyermekszeretet?
- Szerinted bűntudatom van valamiért?
- Az egész emberiség könnyekig bűntudatos. Csak a zöm elfojtja. Vagy mégis inkább bűntudatlanok vagyunk? Hipotézisem sincs. Magyarázd meg, miért szedtük fel a srácot!
- Azt hiszem, sajnálatból. Vagy szerinted az utcára való egy ekkora gyerek?
- A nagyobbacska felnőttek talán oda valók? Meglehet, ráakadtunk a lehető legszociálisabb megoldásra!? Kiadhatnánk a jelszót: ezentúl mindenki vigyen haza egy otthontalan embert vagy állatot, a lelkesebbek ezt is, azt is. Nekem már van egy kósza ebem. Valahol rés támadt a kerítésen, és azon át mostanában egy kölyök korú, mókás küllemű, ugatásképtelen ebállat lógdos a kertbe. A szomszédok állítják, hogy a parány kutya náluk is sűrűn házal: simogatást, ételt, tejet kunyerál. Titanic hetek óta megosztja vele a kajáját. Pontosabban: megengedi a jövevénynek, hogy megegye a vacsorája maradékát. Épp azon tűnődtem, hogy beszélek velük: ha ők is akarják, karácsonyra megkapják egymást, ne legyenek társtalanok.
- Hajat is mossak? - érdeklődött egy egérfarok orgánum a mosakvószobából.
- Naná!
- Melyik a sampon?
- Nem tudsz olvasni? - hökkent meg a szamuráj.
- Miért, te tudsz kéregetni?! Jól van, ne bánkódj: majd megtanítjuk egymást! Egyébként is, Rabbi szerint nem az iskolában, hanem az életben tanulunk.
- Thommy, az a helyzet, hogy…
- Tudom: megyek a gyerekőrzőbe. Ha beadsz, úgyis meglógok!
- Vodraróéktól miért nem lógtál meg? - informálódtam. - Azon kívül, hogy ott paradicsomi életed volt, hisz sosem kellett fürdeni, ruhát váltani.
- Ha meglógok, megölették volna a mamámat a börtönben. Ugyanis a sitten is van befolyásuk, megmondták. Amikor tegnap olyan flúgos kedvűen megjelentek, és összecsomagoltattak velünk, tudtam, hogy végük van. Így aztán a mamám megmenekült tőlük. Még az is lehet, hogy ha kiszabadul, talál munkát, lesz lakása, és befogad. Bár Záptojás szerint ő már totál roncs, nem tud melózni, de érezni sem, és nem is hiányzok neki. Répa viszont azt hiszi, hogy egy anyának előbb-utóbb rá kell döbbennie, mivel tartozik a gyerekének. Nem tudom, melyiküknek lesz igaza. De a mamám biztos örülni fog, hogy szerzek apát, mire ő kijön.
A szamuráj elfintorodott.
- Később még beszélgetünk erről. Igyekezz a hajmosással. Kérsz tojást?
- Kenyeret kérek.
- Kapsz kenyeret. Mit ennél hozzá?
- Van sör?
- Van, de lebeszéllek róla. Úriember dél előtt nem iszik alkoholt. Ajánlok helyette mézet, áfonyalekvárt, sajtot, túrót, lágy vagy főtt tojást. Nos?
- Nem kell. Mindent utálok.
- Kóstoltad egyáltalán a felsoroltakat?
- Mindent utálok! Kenyeret akarok! Fehér és puha belű kenyeret! Sörrel!
- Attól tartok, itt éhezni fogsz. E háztartásban csupán ropogós magokkal sütött barna kenyeret találsz. Epres és vaníliás szójatej is van. Valódi eperrel és vaníliával. Annak, aki ezt szereti.
- Egyezzetek meg, mert idehalok! - jajdultam.
A külvilágban még sötét volt. A félhomályosra világított helyiség túlsó sarkában ébredező szürkepapagáj három nyelven is jó reggelt kívánt, majd gégemikrofonos torzítású hangon közölte, hogy már megint mocsatos idő van, kávét kért, hangosan ásítozott, szipogott, harákolt, gurgulált, köpködött. E szokását az előző helyéről hozta. Reggelente, midőn e férfias repertoárt előadta, teljesen úgy éreztem, mintha negyven év óta feleség volnék. Sajnálatosan semminő nosztalgia nem támadt bennem a férjezett státus iránt.
A truttyogás végeztével ordibálni kezdett, immár az én hangomon, azt kérdezgetvén: kijössz? kijössz?
Miután e felszólításra kinyitottam a kalitkát, mámorosan körbekeringte a konyhával egybeépített, tágas nappalit. Elfáradván a szamuráj vállára ereszkedett, kampós csőrével lágyan morzsolgatta közös esetünk fülét, s közben halkan, papagájul, szerelmetesen csevegett hozzá. Azután az asztalra röppent, csippentett a főtt tojásból, főként a sárgájából, kóstolgatta a vajat. Arasznyi lábujjaival megragadta a neki odakészített kesudiót, és pozdorjává rágcsálta azt. A csemege jó részét szanaszét szórta, annak csupán töredéke jutott a begyébe. Mindent így evett, szemetelősen, pocsékolósan. Időnként a falon, ablaküvegen is gyümölcshús mászdogált. Étkezési szokásai nem ütöttek el a jóléti társadalmakban elszomorítóan divatozóktól.
Amint a kesudiót legyűrte, kapott egy szem mogyorót. Ez momentán nem érdekelte. Szemet vetett rám, átült a vállamra.
- Szia, élet - köszöntött.
Finoman körbecakkozta a fülcimpámat, bekapta a nyakamban lógó láncot, de mire lélegzetet vettem, hogy ráförmedjek, el is engedte azt, tudván, hogy ha vitatná az ékszer tulajdonjogát, visszazárnám őt a kalitba.
- De ocsmány galamb! - undorgott a fürdőből elővonuló Thommy.
A kiskorú egy tőlem kapott, neki földig érő pólóban poroszkált felénk. Lábán a fürdőpapucsom klaffogott. Kipirult bőrűen, nedvesen hátranyalt séróval közelgett, hajviseletével mutatván, hogy máris azonosult a szamurájjal. Rendkívül élénk tekintetű, ezerévesnek tetsző, sötét szeme szúrósan villant a vállamon ülő, tollát borzoló madárra.
- Azért etetitek, hogy könnyebb legyen elkapni? Záptojás is így fogta a sült galambot, akkor még nyersen, és néha adott belőle. De csak egy harit, és úgy, hogy mások ne lássák, mert akkor nekik is mindjárt kellett volna.
- Popej nem étkezési madár. Nem is galamb.
- Hanem?
- Hanem házi kedvenc és jákó papagáj.
- Sosem eszitek meg?
- Nem esszük meg a barátainkat. A kannibálok is csak az ellenségeiket sütik ropogósra.
Thommy vállat vont. Körbenézett az asztalon. A szerintünk ínycsiklandó étkek láttán élénken fintorgott. Felkapott egy szelet pirítóst. Megnyomkodta-ropogtatta a kenyér húsát, és csalódottan ledobta.
Rám pillantott, majd a homlokráncoló szamurájra. Megest megakadt a szeme a kapros, fűszeres túróhalmon, a kis szilkébe tett mézen, lekváron, a recés késsel szelt vajon, a hajszálvékony sajtszeleteken.
Felsóhajtott:
- Olyan sokszor vágytam ilyeneket enni, hogy a végére mindet megutáltam.
- Nem utáltad meg. Ez az érzés csak önvédelem, hogy ne kívánjad az elérhetetlent.
Vis Major létrehozott egy vajas, mézes kenyérkatonát. Átnyújtotta a fiúnak, s az óvatosan, félénken a szájába tolta a falatot.
Azután mindent végigkóstolt, immár önállóan. Csupán néhány harapásnyit evett a különféle ételekből. Mértékletes lakomáját egy pohár narancslével öblítette le.
Végül hátradőlt, púposra tömött hasát simogatta:
- Mindjárt kipukkadok - szuszogta.
Később nem volt hajlandó vetett ágyba feküdni. Konokul ragaszkodott a szőnyeghez, vagy az ágy aljához. Bizarr követelését nem volt hajlandó megokolni, holott mind erőteljesebben, egyre türelmetlenebbül firtatóztam, részint hullaságomban, másrészint értetlenségemben.
Vitatkozás közben egyszerre csak eltűnt a látómezőmből. Mire észbe kaptam, megbújt a vendégszobában, a tolóajtós szekrény mélyében tárolt takarók közt, és kómaszerű álomba zuhant.
Kimerülten felbaktattam a hálótermembe.
Érzékeltem az ágyamban heverő, velem kontaktust kereső férfiembert, az alanti helyiségben ténykedő, Thommy levetett cuccainak kimosásával és megszárításával lebilincselt mosógép távoli, monoton dörmögését.
Azután megfogtam a testemen sétálgató kezet és a szívemre vontam. E mozdulattal eszméletemet vesztettem néhány órára.
Mértéktelenül habzó szappanoperettet álmodtam.
Helyes, tüchtig család voltunk, Vis Major (aki ezúttal természetesen Adrian Balettának nevezte magát), Thommy és én. Derék polgárokként vakon hittünk a médiának és a kormány szavának. Hétvégeken kerti fl¦ekkensütést és pingpongcsatákat rendeztünk a szomszédokkal, munkatársakkal. Némileg le is részegedtünk, de csupán a bárkivel hempergésig (ezt persze titokban), nem tovább. Viszont vasárnaponta templomba vonultunk, és ott túladtunk a héthosszat felhalmozódott bűnbánatainkon. Kínosan ügyeltünk arra, hogy pozitív benyomást tegyünk az emberekre, követendő példát biztosítsunk számukra, és megfelelően neveljük egyetlen fifiunkat, nehogy a gyermek helytelenkedése miatt kibeszéljenek minket. Kötelességtudóan látogattuk szerető szüleinket, tortát és virágcsokrot mindig vittünk nekik, és amikor eljött az ideje, nagyszerű referenciákkal rendelkező matuzsálemotthonban helyeztük el őket. Az évek múlásával mind magasabbra ívelt karrierünk, modelladó életvitelünkről több trendmagazin is megemlékezett. Nyugdíjas korában Adrian aktív "vadász és természetvédő" lett; e fogalmak összeférhetetlensége cseppet sem feszélyezte, miként a békeharcosok és a keresztény milicisták se zavartatják magukat. Fiunk sikeres üzletemberré, a társadalom oszlopává, díszállampolgárrá vagyonosodott, hercigesedett. Megható idilliumunkhoz Kockabála bülbülhangú dalolása biztosított zenei hátteret. A sírig nyaldosta bokánkat a rózsaszínlő nyál.
Felriadtam. Üstöllést megtiltottam magamnak, hogy ilyféléket álmodjak.
E hideglelető boldogságpélda láttán eszembe jutott a cinikus képlet: családi élet=domesztikált erőszak. Szüleim, míg együtt voltak, álló nap vívtak egymással. Összecsapásaikat vad ordítozás, edénycsörömpölés, ajtócsapkodás, valamint fennhangú majd akkor fogsz sírni, ha már nem leszek! kiáltások édesítették. Főként anyám dobált tányért, fazekat, dunsztosüveget, kasztráló szavakat.
Oroszlánsörényű, fiatal apám tűrt egy darabig, ám egyszerre csak beharciasodott. Immár ő is üvöltözött, csapkodott. Azután nekiállt elmenni otthonról. Anyám ezt megannyiszor végleges elhagyási szándékként értelmezte, és minden lehető és képtelen módon meg akarta gátolni. Férje kezébe, térdébe, bokájába, ínszalagjába, sliccgombjába, ádámcsutkájába csimpaszkodva teli torokból sikoltozott, öngyilkossággal, a kölykök kinyírásával, a környék felgyújtásával fenyegetőzött.
Bár neje fürtökben lógott rajta, apám olykor mégiscsak útnak indult elfele. Előfordult, hogy anyám váratlanul megszerezte tőle a szolgálati pisztolyát, majd azzal csápolva rohangált fel-alá a hajlékban. Nemzőm persze hanyatt-homlok üldözte őt. A fegyver - naná - el-elsült a tébolyodott huzavonában. Többnyire csak a plafon, spaletta, bútor lyukadt ki, élőlény nem esett áldozatul. Az eszelős stukkermaratonit gyakorta megrendezték.
Taria meg én eleinte szörnyen féltünk az őrülési jeleneteiktől. Ám idővel annyira megszoktuk a házi cirkuszokat, hogy föl se néztünk a babázásból. Mivel nem vettünk részt a műsorában, vaktában lövöldözve nyargalászó anyánk lelketlennek, apabérenceknek nevezett bennünket. Azt ordítozta, hogy kicsinálja magát, azután majd végignézi egy felhő széléről, miként próbáljuk a tíz körmünkkel kikaparni őt a sírból, de akkor már késő lesz!
E refrénnél hitvese rendszerint elment. Egy ízben végleg.
Ha a szomszédok megjegyezték, hogy már megint hallották botrányos veszekedésüket, anyám a maga modorosan kimért stílusában közölte: oh, semmi baj, mi az urammal mindörökkön imádjuk egymást és fergeteges a szerelmi életünk, csak hát amolyan "mediterrán" család vagyunk: színesen, hangosan élünk.
Rajongott néném és ikonom, Derina mindvégig hajadon maradt. Nála harmonikusabb emberrel nem találkoztam. Neki volt volna igaza?
Idáig jutván felkönyököltem az ágyon.
A mellettem alvó pasast szemléltem, annak szétbomlott, fényesen szétterülő, félhosszú haját, kisimult homlokát, békés arcvonásait. Tüzességet sejtető száját: a fogaim közé vágyott, csaknem a lebiggyedésig dús alsó ajkát, finom hullámvonalakkal rajzolt felsőt. Bár nem szokás ilyesmit megállapítani férfinyakról, az övét kecsesnek, keskenynek, felizgatónak találtam.
Tekintetem kéjsóváran kószálgatott a testén. Minden további porcikája lenyűgözött. Halvány mellbimbója, lapos hasa, rejtelmes köldöke. Már-már bozontosan sűrű, éjfekete szőrzetű ágyéka, pihentében is daliás instrumentuma, nyalka combjai. Térdkalácsa, bokacsontjai, lábujjai, körmei.
Tetovációi is lenyűgöztek. Nyakánál a repülő sárkány, jobb vállán a cifra pagoda, bal felkarján a szárnyas ló. A köldöke fölött lebegő pazarszép pillangó, bal csípőjén a rémisztő ősgyíkféle. Valamint az újabbak, a Venessa által ütött sebeket leplező sárkánybébi, a valóságosnak látszó varázskard és a játékosnak, vérelevennek tetsző, hegyes fülű, hatalmas szemű kobold.
Gyors pillantást vetettem saját tetkóim némelyikére: combomon a - nekem kedves - fantasy-világból jött kardforgató lány élt. Bokám körül lókörhinta keringett - az általam hallott - csengettyűzenére, csípőmön gondolatnyi versikó díszlett.
Vis Major megmoccant, talán perzselgette bőrét a szemem. Hasra fordult, felém eső karját rám fektette. Forró, száraz tenyere a mellemre borult.
Menten belázasodtam. Tarkóját, vállát, lapockáit, fenekét, térdhajlatát bámultam. Szaporán szedtem a levegőt.
Elképzeltem magam nélküle. Nehéz, valószínűtlen, sci-fibe sem illő képzelgés volt, afféle van-e élet utánad? jellegű, önkínzó töprengés.
Én vagyok a bige, akitől tiltott volna az anyád, ha törődik veled, súgtam halkan, miközben fölé ereszkedtem. Hátához, csípőjéhez, combjaihoz simultam. Beleolvadtam, átvettem szívdobbanásai, légvételei ritmusát, együtt bőrlélegeztem vele, közös sejtanyagcserét folytattunk. Eltéphetetlenné váltunk. A testünkre rajzolt alakok egyazon képzeletregény figurái voltak, miként mi magunk is.
Míg a halál el nem választ, leheltem, nyelvem hegyét végighúzván a tarkójánál lebegő piheszálakon. Eltaláltam az egyik kényesebb erogén pontját. Megvonaglott alattam. Nyelvem átporoszkált a fülére.
Ezt az ingerületet már semeddig sem bírta. Viharosan megfordult alattam. Mindkét karjával szorosan átölelt. Éreztette velem, hogy ő is szemérmetlenül kíván.
Mégis visszafojtottuk a sürgető vágyakat.
Hosszan néztük egymást. Láttam arcomat, szememet a szemében. Íriszem kékje elvegyült az ő szivárványhártyájának forró csokoládé színével.
Felhagytunk az érzelmeinket uralni, jegelni akaró küzdelemmel. A vereség közelében inkább kapituláltunk. Már egyebet sem akartunk, mint behódolni. Alázattal, gyönyörűségért.
Felengedtünk, egymáshoz enyhültünk.
Míg az élet el nem választ, súgta.
Fogaim közé vettem és megcibáltam alsó ajkát. Megízleltem a nyelvemmel. A felsőt is kóstolgattam. Nyelvünk birkózott, táncolt, ölelkezett.
Azután felfedeztük, csodáltuk, cirógattuk, csókoltuk egymás testét, porcikáit.
A szerelmezés közbeni éggömbünk hasonlít a valóságosra, mégsem ennyi csupán. Ekkor és itt találkozik a való, a képzelet, a mese- és a más-világ. Mindegyik hozzáad valamit az amúgy is megrázóhoz, közösen röpítenek a teljességbe, a csodához.
Ahogy visszafogott szenvedéllyel, minden mozzanatot kiélvezőn, már-már tantrásan egymásba fonódtunk, leperegtek előttem eddigi együttléteink. Hajdanvolt szeretkezéseink panoptikumában jártam, elannyi helyzetben láttam emlékmásainkat. Most is beleborzongtam azon első szenvedélyorgiába: a zsarubál utáni ruhaletépő, falhoz tántorodó, ősvad mámorba. Szintúgy villamosszék-szerűen hatottak rám a veszélyek közti, eszeveszett ölelkezéseink, a nem polgárkedvenc pózok; a nemesek és a közrendűek; a szerelem mindösszes vonása bűvölt, gyönyörködtetett.
Már nem suttogtunk egymást őrjítő, érzékítő szavakat. Mosolyunk elolvadt, tágra nyílt szemünk nem a szobát látta körös-körül.
Egyazon lény voltunk: egyetlen ember. Felszálltunk önmagunk fölé-köré. Csupán együtt, csakis mi ketten juthattunk el oda. Ezen út számunkra bárki mással járhatatlan volt. Néhány percig az örökléttel is szerelmezhettünk.
A szelíd visszatérés olyan volt, mint a szép halál.
Kifulladtan kapkodtunk levegőért.
- Szeretlek - lehelte.
- Vége a vezeklésnek? - kérdeztem.
- Most már ne vezekelj tovább. Ilyesmire mással úgyis képtelen lennél. Nincs az az Armani-öltönyös fickó. Ez a varázs csupán köztünk szikrázik. Ez a kettőnké.
- Eddig is tudhattad volna.
- Eddig nem engedtem, hogy tudjam - sóhajtotta. Fölém hajolt. - Struccba fúrtam a fejemet. Féltékeny voltam. De most a fogaim közé szorított szívvel, bátran kinyögöm: átkozottul, rémületesen fontos vagy nekem. Egy ilyen végzetes érzésnek akkora súlya van, hogy időnként kedvem támad futni tőle, vagy a toronyugrást fontolgatom. Komolyan kérlek, kössünk titkos frigyet. Azután megtartjuk a mézesheteket, el sem kell utaznunk. Majd nászozunk a frigóban, a mosógépen, a lépcső minden egyes fokán. A teraszon, a hintaszékben, a kutyaházban, a kéményen, a rózsaszínű szemüvegünkön. És egyszer majd, ha mindketten legyűrtük maradék vonakodásunkat, nyilvánosan is megkötjük.
- Már megköttetett.
- Igen. Isten - ha van ilyen, kéne lennie! - és kettőnk előtt. Kibogozhatatlanul és szakíthatatlanul. Szerettem volna bocsánatot kérni a tegnapi, honorált szexért. Kérnék is, ha csupáncsak feleannyira élvezted volna.
- De sokszor annyira élveztem. A mostaniért mit kapok?
- Engem.
- Már megérte. A felhőkön járatsz.
Megcsókolt.
- Te mindhalálig ellenállhatatlan! - nyögte. - Azt hiszem, képes volnék újabb menetbe kezdeni. Végtére is, G-pont zsoké vagyok. De most mégis felkelek. Kérsz kávét?
- Kérek. Mi lesz a gyerekkel? - firtattam lustán.
- Nem tudom - felelte. Kiült az ágy szélére. Hátra- és lesimította a haját. Ismét a régi fegyelmezett volt, minden tincsével együtt. - Hallhattuk, nem egyszer: nem akar lelencházba menni.
- Velünk se maradhat ilyen formában.
- Tényleg nem - látta be. - De most közelg a karácsony. Majd ünnep után foglalkozzunk a pedzett kérdéssel.
- Minden veled töltött idővel erősebben fog kötődni hozzád - figyelmeztettem. - Percről percre nehezebb lesz elszakítani tőled.
- Nem kell elszakítani - mondta.
- Thommy nem egy kóbor eb, akit befogadhatsz, kiverhetsz, ahogy kedved szottyan.
- Most ne - kérte. - Most hagyj még egy kicsit boldognak lenni.
- Milyennek?! - szisszentem.
Rám nézett a válla fölött.
- Tudod, a boldogság az egy olyan különös, felemelő, ritka trallala-érzés. Néha még nekem is összejön. Az én élettapasztalatommal!
Felemelkedett, és teljes mezítlenségében átvonult a szobán.
Utánabámultam, főleg a fenekét néztem. Kedvem lett volna újfent leteríteni a pasast.
Megjelenés éve: 2000
Műfaj: Fantasyk
(második kiadás)
Végre Thaine megtorpan egy boltíves, csukott ajtó előtt.
- Itt lakom - mondja. - Menj még feljebb. Nemsokára találkozunk. - Különös mosolyt felcsillantva eltűnik a szobájában.
Lilia tovább botorkál. Felér a toronyba, maga mögött hagyja a legutolsó lépcsőfokot is.
Elhűl a látványtól.
Millió kisebb-nagyobb, vékonyabb, vastagabb gyertya áll, függ a teremben, s az valósággal fehérizzik a pazarló fényáradatban.
Lilia szabadon engedi Kít, mert fél, hogy a köpenybe kapnak a lángok. A holló fellebben a baldachinos ágy tetejére, s szinte nyomban álomba dermed. Asa sem ad magáról életjeleket.
A lány körbejárja a szobát, kerülgeti a gyertyákat, megcsodálja a kerek kőtalpon álló, csábtáncába merevült márványpillangót, amely a mosdótálat tartja a homlokán. Megsimogatja a tálba helyezett, vajsárga csontból faragott delfinszobrot, s rájön, hogy az egy korsó; a delfin szája önti a vizet.
Megtekinti az ezer áttetsző lepellel körülaggatott, dagadozó ágyneművel megvetett ágyat, az aranyból öntött, káprázatosan díszített fésülködőasztalkát; majd felhajtja annak lapját, amelyben a tükröt sejti, s rémületében csaknem felsikolt.
Tükörezüst helyett vastag szürke homály fedi a lap túlfelét, olyféle fonadék, mint Thaine ruhája. A tábla szélén szorgalmasan dolgozik a mester: az öklömnyi nagy, fekete pókból folyamatosan buzog a szürke nyál, azt szövi-szövi lázas buzgalommal.
Lilia utálkozva visszaejti az asztallapot. Visszatér a delfinhez.
Ekkor lépteket hall, nevetgélést, vidám suttogást. Thaine bukkan fel az ajtónyílásban, mögötte fiatal lányok sorakoznak. Az agghölgy Liliához lép, kis cseréptálat tart elé.
- Idd ki - mondja.
Lilia tétován az edényért nyúl, és beleszagol. Azután kiissza tartalmát.
Az egyik lány elveszi tőle az üres tálat, a többiek köréje áradnak. Hűvös ujjaikkal fürgén levetkőztetik; a bódult Lilia nem bír tiltakozni. Kíváncsi, mi történhet vele.
Durva érintésű tengeri szivaccsal mosdatják le, majd szárazra dörzsölik. Kellemes illatú folyadékot permeteznek a bőrére. Puha, selymes ruhákba bújtatják. Leültetik, s a száznyi hűvös ujj a hajába merül.
A lány, aki elvette tőle a tálat, keskeny, könnycsepp formájú, embermagas tükröt gördít elé. Együtt szemlélik a művet: mind megállnak a háta mögött, és sóhajtoznak.
Thaine elégedetten bólogat.
Lilia nem hisz a szemének. Õ volna az a hölgy, akit a tükörben lát? Vörös-fekete tincsei lakkfényűek, a halántéka melletti fonatokat kígyófejes hajgyűrűk ékesítik; valósággal tekergőznek a hajában. Málnaszínűre festett ajkai teltek, már-már duzzadtak, nyakán drágakövek villognak; őszibarackszínű, fátyolszerű ruhája látni engedi karcsúságát. Karján, csuklóján finom művű ékszerek ragyognak, lábán leheletnyi, barackkrémszínű cipő, amelyet két szalag rögzít a bokáján.
Nincs ereje tiltakozni. Semmihez nincs ereje. Mi történhet még vele?
Asa nem zavartatja magát. Fényesen, korallszínekben tündökölve duzzad a homlokán, s láthatóan teljesen leköti, hogy bámulgassa magát a tükörben.
Thaine az ágyhoz vezeti, s leülteti a lányt. Azután kíséretével együtt kivonul a szobából.
Lilia végigdől az ágyon. Talán az italtól, talán a tűzterem kábulatától - de nem számít, mitől és miért -, olyanféle érzés gyengíti el, mint némelykor, reggelközeli félálmaiban, amikor még nem dönthette el, valóban megtörtént-e vele, amit látott, vagy most úszik fel az álomból; amikor már nem emlékezett tisztán a képekre, de a hangulatok még nem mosódtak el. Már nem vehette ki a tájat, amerre járt, annak arcát, akivel együtt volt, ám még rémlett valami édes harapásféle.
Lilia felül. Ez Thaine hatása. Ez az, ami furcsa zavarát okozza: az öregasszonyból áradó időtlen, vad érzéki szenvedély. "Édes harapásféle"!?
Mindenesetre belegondol. Igenis, azt a foszlékony emléket csak így nevezheti. Az utóbbi időben egyre sűrűbben ébredt vele, s ha egy-egy álmából elmaradt, hiányolta. Dariónak sem beszélt róla, sejtvén, hogy ez valami olyan titok, amit neki egyedül kell megfejtenie. Egyébként már régebben körvonalazódott benne a megfejtés. Az agghölgy furcsa italának hála, hajszálpontosan tudja, mi volt az.
Hát egyszerűen: a csók.
E merész önvallomás után Lilia visszahanyatlik a rengeteg párnára. Lehunyja szemét. Felidézné az emlékfoszlány ízeit, de csak Dario arcát látja maga előtt, amint az öregember eltűnődik kérdésén.
"Mondd csak, amit álmunkban átélünk, az valójában nem is történik meg velünk?" - firtatta Lilia, nem egyszer nem értvén, miért szakad félbe, utóbb miért nem megfogható mindaz, amit pedig minden idegszálával érzékelt. Félelmeit épp olyan valóságosnak érezte, mint örömeit.
"Az a másik életed - felelte Dario. - Hogy ne csak egy legyen, hogy megízleld a halhatatlanságot; abból is csak annyit, amennyi még elegendő, de nem túlzott."
Lilia nem értette, nem érti most sem. De közben elődereng benne az az álomból elbocsátó, gyakran visszatérő íz.
Igen, íz. Az a férfi, akinek az arcát ébren sosem idézhette vissza, aki - talán éppen azért, mert ő tudta, hogy most elszakadnak egymástól -, búcsúzóul magához szorította, és megrázóan megcsókolta.
Igenis, megrázóan. Nagyon pontos fogalmazás. Utána alig bírt felébredni, felkelni végképp semmi kedve nem volt. Csak azt az ízt lophatta magával, annak édesét.
Thaine az oka, hogy mindez felötlött benne, sőt annak is, hogy ilyen erővel. Komisz, turbános vénasszony, füstölgött Lilia. Macskabuja agghölgy.
Megkérdezte a lányoktól, mielőtt rájuk szabadította a harcosokat, hogy akarják-e? Akarhatják-e Shorrt? Vagy Brundot? Nehéz elképzelni. Ámbár eddig még mindannyiszor akarták. Safra is.
Hát erre kristálytisztán emlékezett. Arra is, milyen idegenkedve figyelte verítékes hempergőzésüket, durvának érezte egymást-markolászásukat. Chadtól kérdezte: ez a szerelem? És a harcos felelet helyett vállat vont.
Mégis, ha nemrég a tűzteremben nem fordul el a füsttől, ha engedi, hogy a látomás folytatódjék, valaki a háta mögé lépett volna, visszafordítja őt az ablaktól - s igen, akkor bekövetkezik az a gyönyörűen megrázó harapásféle.
Lilia pontosan maga előtt látja a férfi arcát. Tágra nyílik a szeme.
Thaine visszatér, a lármából ítélve nem egyedül. A lányok mögötte nevetgélnek, súgdolóznak. Könnyű lépteik neszébe másféle zaj is vegyül.
Lilia felül.
Sötét hajú, ápolt férfi áll az agghölgy mellett. Fekete mellény feszül a mellkasán, fekete nadrág tapad erős combjaira.
Megjelenés éve: 2000
Műfaj: Fantasyk
(második kiadás)
Végre Thaine megtorpan egy boltíves, csukott ajtó előtt.
- Itt lakom - mondja. - Menj még feljebb. Nemsokára találkozunk. - Különös mosolyt felcsillantva eltűnik a szobájában.
Lilia tovább botorkál. Felér a toronyba, maga mögött hagyja a legutolsó lépcsőfokot is.
Elhűl a látványtól.
Millió kisebb-nagyobb, vékonyabb, vastagabb gyertya áll, függ a teremben, s az valósággal fehérizzik a pazarló fényáradatban.
Lilia szabadon engedi Kít, mert fél, hogy a köpenybe kapnak a lángok. A holló fellebben a baldachinos ágy tetejére, s szinte nyomban álomba dermed. Asa sem ad magáról életjeleket.
A lány körbejárja a szobát, kerülgeti a gyertyákat, megcsodálja a kerek kőtalpon álló, csábtáncába merevült márványpillangót, amely a mosdótálat tartja a homlokán. Megsimogatja a tálba helyezett, vajsárga csontból faragott delfinszobrot, s rájön, hogy az egy korsó; a delfin szája önti a vizet.
Megtekinti az ezer áttetsző lepellel körülaggatott, dagadozó ágyneművel megvetett ágyat, az aranyból öntött, káprázatosan díszített fésülködőasztalkát; majd felhajtja annak lapját, amelyben a tükröt sejti, s rémületében csaknem felsikolt.
Tükörezüst helyett vastag szürke homály fedi a lap túlfelét, olyféle fonadék, mint Thaine ruhája. A tábla szélén szorgalmasan dolgozik a mester: az öklömnyi nagy, fekete pókból folyamatosan buzog a szürke nyál, azt szövi-szövi lázas buzgalommal.
Lilia utálkozva visszaejti az asztallapot. Visszatér a delfinhez.
Ekkor lépteket hall, nevetgélést, vidám suttogást. Thaine bukkan fel az ajtónyílásban, mögötte fiatal lányok sorakoznak. Az agghölgy Liliához lép, kis cseréptálat tart elé.
- Idd ki - mondja.
Lilia tétován az edényért nyúl, és beleszagol. Azután kiissza tartalmát.
Az egyik lány elveszi tőle az üres tálat, a többiek köréje áradnak. Hűvös ujjaikkal fürgén levetkőztetik; a bódult Lilia nem bír tiltakozni. Kíváncsi, mi történhet vele.
Durva érintésű tengeri szivaccsal mosdatják le, majd szárazra dörzsölik. Kellemes illatú folyadékot permeteznek a bőrére. Puha, selymes ruhákba bújtatják. Leültetik, s a száznyi hűvös ujj a hajába merül.
A lány, aki elvette tőle a tálat, keskeny, könnycsepp formájú, embermagas tükröt gördít elé. Együtt szemlélik a művet: mind megállnak a háta mögött, és sóhajtoznak.
Thaine elégedetten bólogat.
Lilia nem hisz a szemének. Õ volna az a hölgy, akit a tükörben lát? Vörös-fekete tincsei lakkfényűek, a halántéka melletti fonatokat kígyófejes hajgyűrűk ékesítik; valósággal tekergőznek a hajában. Málnaszínűre festett ajkai teltek, már-már duzzadtak, nyakán drágakövek villognak; őszibarackszínű, fátyolszerű ruhája látni engedi karcsúságát. Karján, csuklóján finom művű ékszerek ragyognak, lábán leheletnyi, barackkrémszínű cipő, amelyet két szalag rögzít a bokáján.
Nincs ereje tiltakozni. Semmihez nincs ereje. Mi történhet még vele?
Asa nem zavartatja magát. Fényesen, korallszínekben tündökölve duzzad a homlokán, s láthatóan teljesen leköti, hogy bámulgassa magát a tükörben.
Thaine az ágyhoz vezeti, s leülteti a lányt. Azután kíséretével együtt kivonul a szobából.
Lilia végigdől az ágyon. Talán az italtól, talán a tűzterem kábulatától - de nem számít, mitől és miért -, olyanféle érzés gyengíti el, mint némelykor, reggelközeli félálmaiban, amikor még nem dönthette el, valóban megtörtént-e vele, amit látott, vagy most úszik fel az álomból; amikor már nem emlékezett tisztán a képekre, de a hangulatok még nem mosódtak el. Már nem vehette ki a tájat, amerre járt, annak arcát, akivel együtt volt, ám még rémlett valami édes harapásféle.
Lilia felül. Ez Thaine hatása. Ez az, ami furcsa zavarát okozza: az öregasszonyból áradó időtlen, vad érzéki szenvedély. "Édes harapásféle"!?
Mindenesetre belegondol. Igenis, azt a foszlékony emléket csak így nevezheti. Az utóbbi időben egyre sűrűbben ébredt vele, s ha egy-egy álmából elmaradt, hiányolta. Dariónak sem beszélt róla, sejtvén, hogy ez valami olyan titok, amit neki egyedül kell megfejtenie. Egyébként már régebben körvonalazódott benne a megfejtés. Az agghölgy furcsa italának hála, hajszálpontosan tudja, mi volt az.
Hát egyszerűen: a csók.
E merész önvallomás után Lilia visszahanyatlik a rengeteg párnára. Lehunyja szemét. Felidézné az emlékfoszlány ízeit, de csak Dario arcát látja maga előtt, amint az öregember eltűnődik kérdésén.
"Mondd csak, amit álmunkban átélünk, az valójában nem is történik meg velünk?" - firtatta Lilia, nem egyszer nem értvén, miért szakad félbe, utóbb miért nem megfogható mindaz, amit pedig minden idegszálával érzékelt. Félelmeit épp olyan valóságosnak érezte, mint örömeit.
"Az a másik életed - felelte Dario. - Hogy ne csak egy legyen, hogy megízleld a halhatatlanságot; abból is csak annyit, amennyi még elegendő, de nem túlzott."
Lilia nem értette, nem érti most sem. De közben elődereng benne az az álomból elbocsátó, gyakran visszatérő íz.
Igen, íz. Az a férfi, akinek az arcát ébren sosem idézhette vissza, aki - talán éppen azért, mert ő tudta, hogy most elszakadnak egymástól -, búcsúzóul magához szorította, és megrázóan megcsókolta.
Igenis, megrázóan. Nagyon pontos fogalmazás. Utána alig bírt felébredni, felkelni végképp semmi kedve nem volt. Csak azt az ízt lophatta magával, annak édesét.
Thaine az oka, hogy mindez felötlött benne, sőt annak is, hogy ilyen erővel. Komisz, turbános vénasszony, füstölgött Lilia. Macskabuja agghölgy.
Megkérdezte a lányoktól, mielőtt rájuk szabadította a harcosokat, hogy akarják-e? Akarhatják-e Shorrt? Vagy Brundot? Nehéz elképzelni. Ámbár eddig még mindannyiszor akarták. Safra is.
Hát erre kristálytisztán emlékezett. Arra is, milyen idegenkedve figyelte verítékes hempergőzésüket, durvának érezte egymást-markolászásukat. Chadtól kérdezte: ez a szerelem? És a harcos felelet helyett vállat vont.
Mégis, ha nemrég a tűzteremben nem fordul el a füsttől, ha engedi, hogy a látomás folytatódjék, valaki a háta mögé lépett volna, visszafordítja őt az ablaktól - s igen, akkor bekövetkezik az a gyönyörűen megrázó harapásféle.
Lilia pontosan maga előtt látja a férfi arcát. Tágra nyílik a szeme.
Thaine visszatér, a lármából ítélve nem egyedül. A lányok mögötte nevetgélnek, súgdolóznak. Könnyű lépteik neszébe másféle zaj is vegyül.
Lilia felül.
Sötét hajú, ápolt férfi áll az agghölgy mellett. Fekete mellény feszül a mellkasán, fekete nadrág tapad erős combjaira.
Megjelenés éve: 1999
Műfaj: Akció- és kalandregények
(első kiadás)
Kevéssel apja halála után - ám már a házasság jármában - riadt rá, hogy ő nem az a jámbor lélek, akinek tartják, sőt az a gátlásosan félénk leányka sem, akinek addig hitte magát. Felfigyelt arra, hogy bár nem szívesen látja a szenvedést, mégis mélylégzés nélkül képes például sebet tisztítani, akár abba jócskán belevájva is, imád kötést cserélni, leginkább a betyárosan beleragadtat, és semmilyen színű genny nem riasztja vissza, még a lehető legzöldesebb sem. E perverziójának igen nagy hasznát vette később, midőn egy túszmentési akció fináléjaként világra segített egy csecsszopót, pedig a szülő asszony felettébb fúriás hangulatban leledzett, végtére korábban órákon át korlátozták vajúdásában, fegyvert fogtak rá s idegen nyelven, torokhangon üvöltöztek vele. Tehát a segítségére siető Chrysleren igyekezett elégtételt venni, de végül a banálisan klasszikus kellékek - úgy mint vér, veríték, szitkok és tolófájások - közreműködésével felszínre hozták a túlsúlyos dedet, és mindenki alaposan megkönnyebbült.
Ám Le Baron akkor se zavartatta magát, ha magas nyomással spriccelő, szakadt főütőeret kellett elszorítania. Ha muszájlott, kibuggyant zsigereket gyömöszölt vissza, fenékbe fúródott golyót vájt ki, vagy zöld arcú férfiakat hánytatott, akár futószalagszerűen is. Kommandós társai olykor Florence Nightingale-nek szólították, és lassacskán megszokták, hogy őt kell hívni, ha már a normálisabbak gusztusa besokallt. Arról viszont senkinek se beszélt, legkevésbé az őt évente szűrővizsgáló yardi pszichológusnak, mennyire retteg, ha erre alkalom adand, ám a fő titok az ambivalencia volt: az, hogy meglehetőst élvezi a gyűlölt rettegést.
Mindebből mára jószerivel csak a gyorshajtás szenvedélye maradt meg. Hiszen közel négy évtizedes fennállása során a legkülönfélébb adrenalinlöket-forrásokkal kényeztette magát. Közülük is a legrettenetesebb emlékezetű volt, amikor kezdő szimatként beépült a drogüzérek közé, s egy rút napon elérkezett, amitől tartott: be kellett lőnie magát. Oly meggyőzően csinálta, holott először művelt effélét, hogy íziben elnyerte a köztörvényesek bizalmát, de még annál is klasszisokkal hitelesebb volt, ezért aztán legközelebb is elvárták tőle, hogy a szemük láttára tegye meg. Kisvártatva bekövetkezett, amitől iszonyodott: úgy maradt. Drogfüggő lett, ösztöndirigált kiszolgáltatottá vált. Mindez nem tántorította el halálos komolyan vett küldetésétől: könyörtelenül tőrbe csalta, zsarukézre szolgáltatta a bandát, desszert gyanánt átnyújtotta gyűlöletes természetű, szociopata vezérük skalpját. Ezzel végezvén, zavaros tekintetű, nyáladzó, reszkető térdű, meztelen idegvégződésekkel teli humán roncsként a főnöke elé botorkált, megosztotta vele hányattatásait, és a segítségét kérte ahhoz, hogy visszatérhessen a narkós pokolból.
A Yardon szinte mindenki melléállt.
Magánéletében stigmát kapott, kisemmizték.
Miután megtisztult, nyomozói pályafutása zavartalanul folytatódott. Múlottak az idők, benne nőttön-nőtt az agresszivitás. Amikor elviselhetetlenné vált a feszültség, a titkos akciócsoportba, a Láthatatlanok közé kérte magát. A kemény felkészülés, a napi edzés, a gyakori bevetések radikálisan segítettek rajta, bár némelyek szerint a pedánsan rendszeres, beható nemizés még többet használt volna kedélyállapotának. Idővel a szellemi erőfeszítéseket kezdte hiányolni, mert neki sose volt elég az, amit elért. Tehát további tanulmányokba fogott, bár nem teljesen ama céltól vezérelten, hogy tütüljön a feje a tudománytól, miként azt Ruby zordan megjegyezte.
Aztán egyszerre csak összejött a fix, tüzetes nemi élet is, melynek létrehozásához addig is számosan felajánlgatták segítségüket, ám ő a - tán nem is létező - Szívbéli jöttére várva finnyásan válogatott kérői között, akár egy kifinomultan érzékeny, murénává kényeztetett királykisasszony.
Nemrég Kentaro emlékeztette rá, most magától jutott eszébe, miként ismerkedtek meg, és bár kis mértékben se volt álszent, se hanyatt-homlok szemérmezős hajlamú, mégis elborította orcáit a szégyenpír vagy afféle. Mindazonáltal hamar kilábalt zavarából, felnevetett, és úgy döntött, eladja történetük megfilmesítési jogait. Talán a Szerelem hullámhosszán sikerpárosa eljátszhatná őket, bár ő jócskán másféle figura, mint az angyalias Meg Ryan, és ami azt illeti, Kentaro sem egy közkedvenc Tom Hanks.
Még akkor is a szereposztással bíbelődött, amikor begördült a gombnyomásra kitáruló kapun. Képzeletjátékában végül Sigourney Weavert választotta hősnőül, mint hozzá közelebb álló karaktert. Korkülönbségük sem zavarta, hisz egy Weaver kaliberű színésznő játszi könnyen leráz magáról tíz-húsz esztendőt, akár eb a vizet. Hosszas válogatás végén Kentaro szerepét Nicolas Cage-nek adta, de megígértette vele, hogy a hitelesség kedvéért visszavesz fél maréknyit a körötte rendesen lengedező - hogy is mondja tapintattal? - jellegzetes tálentum-stichből.
Ekkor feltűnt neki a furcsaság, miszerint Hóbort nem a villa mögötti karámban tartózkodik, hanem a házfalra kapaszkodó futórózsa közelében harapdálja a füvet, meg amit csak talál, mit sem zavartatva felszerszámozottságától. A szürke ló nyergében nem ült senki, akkor se, ha kerekre nyílt szemmel vagy hunyorogva nézte.
Kiugrott a kocsiból, elsüvített Kentaro járgánya mellett. Futtában is érzékelte, hogy azt a kocsit is felettébb sietősen hagyták el.
A gyanútlanul legelésző Hóbort megijedt, amikor váratlanul elloholt mellette. Rettegtében páros lábbal hátrarúgott, egyidejűleg a levegőbe szökkent és jobbra vetődött. Mivel túl sok végtagot kapott fel ahhoz, hogy a továbbiakban is méltósággal őrizhesse egyensúlyát, irtózatosan elgáncsolódott. Földomlásszerű robajjal bedőlt egy elszántan gondozott, a múlt éji záportól lucskos dáliaágyásba, de ugyane lendületből, némi vergődéssel, sarat fröcskölve s daliás virágokat tarolva, talpra is kecmergett. Hanem ekkorra odalett egyenletes fehér színe. Az átváltozástól opart-mintásan, heveny pánikhangulatban, a rajta csüngő kantárszárat, kengyeleket, dáliákat lóbálva, vakrémületében minden irányba sűrűn ki-kirúgva, veszekedetten tovavágtázott.
Chrysler, alig-alig törődvén a hisztérikusan menekülő lóval, a házba rontott. Keresztülnyargalt az előszobán. A nappaliban lefékezett.
Emira vastagon beagyagozottnak rémlő arccal és ruházatban, fű- és sárkoloncos cipőben hevert a visszafogottan dzsungeles mintázatú kárpittal bevont kanapén, és eszméletvesztettnek színlelte magát. Arcszíne - megjelenése óta először - kicsattanóan pirospozsgállott. Úgy vélte, tutira dermesztő hatást gyakorol az újonnan érkezettre, de mert a bizalom alapja az ellenőrzés, jobb szemhéja alól anyjára sandított.
Ezt észlelvén Le Baron leeresztett. Elkapta tenyerét a - mostig önfeledten szorongatott - torkáról, és körbefordult a sarkain. A konyhapult mögött serénykedő Kentaro biztatóan rámosolygott, és mert épp végzett a narancsfacsarással, előlépett a kezében tartott pohárral. Chrys habozás nélkül a nektárból előmeredő szívószálra bukott, ám egy metsző sikoly megfékezte szomjoltásában.
- Az az enyém! - üvöltött Emira. - Direkt nekem csinálta, ájuldozás ellen!
- Igaz - bólintott a férfi. - A levet tőlem, a nadrágszíjazást anyádtól kapod.
- Nem is az anyám! Kurva régen ki van tagadva! - ordított a sarj.
Hevületében villámgyorsan ülő helyzetbe pattant, miáltal félszáraz vályogdarabok robbantak-mállottak le róla, beborítván a diszkréten pálmalevél- és papagájmintás kanapéhuzatot és minden mást egy kábé két méter sugarú körön belül.
- Ki meséli el, mi a nyavalya történt, bár szerintem már rekonstruáltam az eseményt?! - szólott ingerülten Le Baron.
- Mégis mit gondolsz, mi történt? Balesetet szenvedtem! Majdnem meggyilkoltak! - vicsorgott rá szívmélyi gyűlölséggel a humán tényező.
- Hóbort kinézetéből és a te, lassan szokásossá váló lepusztultságodból ítélve, bizonyára az előre megfontolt szándékkal, engedély nélkül kivitelezett, pocsék véget ért lovaglás esete forog fenn.
- Bingó - bólintott Kentaro.
Átnyújtotta a poharat a mohón érte kapó leánynak, és kifelé indult, hogy megkeresse a hányódó lovat.
Chrysler utánaszólt:
- Hóbort az imént mutatott be egy sikertelen kűrt Gema dáliái között. Tehát fehér alapon fekete foltos paripát keress. Tán a világ végén megtalálod.
- Hehe! - utálkozott Emira. - Valami humorantológiából nyered a viccességedet? Ironizálás helyett volnál szíves megérdeklődni, ki bántotta a gondjaidra bízott leányzót? Tizenkét évi távollét után eljövök az anyámhoz! Erre ahelyett, hogy a mamus pótolni próbálná a mulasztottakat, egész napra odavet egy szenilis banyának! De bírnám, ha mágnesviharba kerülne a vasorrú boszorka! Hogy hánykolódna! Azt követelte, hogy trágyázzak lószart, gyomláljak gazcsomókat!
Mamus vigyorogva bólogatott.
- Bizony, ez kimeríti a rangon aluliság fogalmát.
Emira a pohár aljára tapadt rost- és lémaradékot szürcsölgette, teljesen hiábavalón, majd megkísérelte elérni azt a nyelvével, reménytelenül. Egyszerre csak feladta, s elgondolkodón letépett magáról egy, a szeme előtt himbálódzó, látászavaró vályogdarabkát, tetemes mennyiségű hajszálat is kiszakítva vele.
- Utálom, hogy ilyen laza vagy - közölte töprengése végeredményét. - Más anyák a te korodban…
- Ezt ne! - csattant fel Chrysler. - Ezt ne, mert ez színolyan, mint anyám slágerlemeze! Hagyjuk el a koromnak megfelelő viselkedés, ruházkodás, miegymás megvitatását. Úgy emlékszem, Kentaro megkért, hogy egyedül, nélküle ne ülj lóra. Azt szeretném tudni tehát, miért nem sikerült teljesíteni a kérését!?
- Mert nem volt itt! Mert reggel azzal váltatok el, biztos jó poénnak szántad, hogy indulhat a paskó a máglyára, mert már kezded szokni az özvegységet, és egyáltalán nem látszott biztosnak, hogy valaha is viszontlátom a lótréneremet, ezért gondoltam, hogy átállok önellátásra! Meg a banya amúgy is ezt szorgalmazta, úgyhogy az ő dicséretére is hajtottam. Reggeli után be kellett rámolnom a használt edényt a mosogatógépbe! Ebédet se kaptam, csak tippeket, hogy mit készíthetnék a háztartásban fellelhető nyersanyagokból! Tisztára, mint egy kempingezésen! Fel is hívtam papust, hadd tudja meg: akármennyire tiltotta is, mégiscsak túlélőtáborban vagyok!
- Na, és mit ebédeltél?
- Spagettit főztem, tök finom lett, és csak alig-alig ragacsos. A kamrában találtam hozzá konzerv bazsalikomszószt. Papus lepadlózna, ha megtudná, mivel szennyezem a szervezetemet! Gema csinált salátát, az is egész ehetőre sikerült. Aztán, amikor elpónigolt, felnyergeltem Hóbortot, és végigszaladtunk a tegnapi útvonalon, és nem volt vele semmi baj, bár hazafelé már szörnyen vonszolt. Olyképpen ment, mint a varrógép. Elügettünk egy romos kerítés mellett, amit tegnap valahogy észre se vettem, bár az is lehet, hogy kicsit eltévedtünk, és akkor a töredezett, foghíjas kerítésdeszkák közül hulla váratlanul kirontott egy manus, egy olyan nagy darab, sok hajú, rettentőn világító homlokú, fáklya szemű fazon, szokatlan formájú, böhöm pléhkereszttel a kezében!
Morcosan rám köszönt, és meg akarta fogni Hóbortot, de a ló rémülten felágaskodott, és majdnem hanyatt borult velem, alig bírtam rajta maradni, azután meg vágtázni kezdett, és nem tudtam őt megállítani. Egyszer leestem róla, bár nem teljesen, mert a kantárszárba akadt a lábam, és Hóbort egy darabig körbe-körbe cipelt a trutyiban, ugyanis ha nem tudnád, éjjel már megint szakadt az eső, és minden csurom sár, de nagyon fájhatott a szája attól, hogy felakadtam a száron, úgyhogy kínjában dobott egy oldalast, és közben persze kis mértékben rám zuhant, illetve a lábamra, de már csak pirinyót kínszenvedek.
Na, azt a pillanatot nem igazán tudom összerakni, mert szörnyű forgatagosan történt minden, a lényeg az, hogy mire ő felkászálódott, kiszabadítottam a lábamat a szárból, áttettem a kengyelbe, és félig-meddig visszamásztam a nyeregbe, de sajnos még elég sok híja volt a tuti ülésnek. Egyszóval, fejjel lefelé nem volt nagy élvezet a hazaút. Aztán amikor Hóbort átugrott egy vizesárkon, sajnálatosan lemaradtam, és majdnem a pocsolyába fúltam! Rémes, milyen iszapos-mocsatos ez a vidék! A pasid tehet mindenről! Még tegnap azt mondta, hogy Hóbort a legnyugodtabb ló, akivel dolga volt valaha. Most mondd! Szerinted nyugodtnak nevezhető az a ló, aki hanyatt esik ijedtében, ha meg akarják fogni?
- Mit akart tőletek a pasas?
Emira vállat vont, sarat kapargatott magáról.
- Honnan tudjam, mit akart? Hát Hóbort nem várt arra, hogy elmesélje! De olyan pasi volt, akivel nem szállnék liftbe, de a kocsiját se stoppolnám le. Mint a karnagy bácsi a templomból. Szerencsére engem nem vettek fel a kórusba a botfülem miatt, pedig papus még vesztegetéssel is próbálkozott. És amikor még mindig rendszeresen ezt a süketségi hibámat dörgölte az orrom alá, kitört a botrány az Isten házában, mivel kiderült, hogy a karnagy bácsi folyton a kórista kislányok bugyijában kutatgat. Meg más undokságokat is művelt, nem a kezével, amiket papus fajtalanságnak nevezett, de ez már régen volt, és azóta nem baj, hogy fahangú vagyok. Szóval hálás is lehetnék a pedofil bácsinak. Õrá emlékeztetett a lórém fazon a kerítés mögül.
- Fürödj meg, és húzz tiszta ruhát - sóhajtott Le Baron.
- Na, ez jellemző az itteni falusias romantikára! - csattant fel a leszármazott. - Itt mindig, mindenütt sár van! Tegnap elhordtam egy rend ruhát a lovagláshoz, ma elhordtam a második rendet, ugyancsak lovagláshoz, és közölhetem: nincs több rendem! Nem a csóróság miatt, hanem mert papus állatira ideges volt, amikor összecsomagolt, és egy csomó vacak holmit gyömöszölt a tatyómba! Elárulom, hogy bugyira, zoknira nem is gondolt, az van rajtam, amiben jöttem. Azért tudtam lóra ülni, mert két macskanadrágot pakolt be. Õrületesen hiányzik a farmerom!
- Kicsit elájulok a bugyihelyzetedtől. Legalább kimostad?
- Mi?! Hogy én?! Nem mostam ki! Már említettem, hogy a rabszolgamelókra mi kétkezi személyeket tartunk! De éjszakára se vettem le, nehogy bajom essék, ha valaki rám rontana! Különben a pasidra számítottam, de nem jött.
- Húzz el a fürdőszobába. Míg csírátlanítod magad, nézek neked valami maskarát. Utána, ha mozgásképes állapotban vagy, elrohanunk bugyit, zoknit, ezt-azt vásárolni.
A tinédzser zuhanyozni vonult. Chrysler nyögdécselve felmérte a környezetet, és először arra gondolt, inkább sírva fakad, semhogy takarítson. Azután rongyot, kefét, suvickot ragadott, és némiképp fogcsikorgatva felszámolta a kanapé környéki, a vályogvető cigányok táborhelyére jellemző idillt.
Az időközben előkerült Kentaro nem látszott kiegyensúlyozottnak. Ez tüstént feltűnt a sziklahiggadt pasashoz szokott Le Baronnak.
Mielőtt rákérdezhetett volna, a férfi magától kifakadt:
- Alig bírtam elcsípni, megnyugtatni Hóbortot. Az a pária mostig kutyamód hallgatott a nevére, minden vészben rezzenetlen maradt, ostort, stukkert, ágyút lehetett durrogtatni a füle mellett, elvégre kaszkadőrlónak neveltem. Most viszont síkideg. Kíváncsi volnék, mit művelt vele a lányod. Nehezemre esik elhinni a lórém sztorit.
- A fene tudja, miféle túlvilági figura vetődött eléjük. Meglehet, a temetőből került elő, de ezt talán Gemával kéne megvitatnod, ő érzéki az effélére.
Kentaro elvigyorodott, ám a tekintetébe nem költözött vidámság.
- Helyismeretemnek hála, tudom, Emira merre járt és kivel találkozott. Bár ki nem állhatom a fickót, aki egyébként tényleg a temetőből származik, nem igazán hiszem, hogy Hóbort miatta került pánikállapotba.
- Gondolod, hogy eltitkol valamit?
- Minden szavam színigaz! - üvöltötte az ajtóból a szóban forgó.
Le Baron elszörnyedt:
- Ennyi idő alatt nem lehet megfürödni!
A törülközőlepelbe burkolódzott lány toppantott mezítlen talpával.
- De igen! Tisztább vagyok, mint egy patyolatszűz! És Kentaro, igenis attól a fazontól pánikolt be a hülye lovad! Megesküdjek a mamus életére?
- Szállj le az életemről, és ne mamusozz!
- Miért? Nem az anyám vagy?
- De igen. Mindazonáltal nem hallom a vér szavát.
- Majd meghallod. Légy türelemmel - mondta Kentaro.
Chrysler rámeredt. Kiejtette kezéből a seprűt, lapátot.
- Te kivel vagy?! - nyögte.
- Na, akkor mit vegyek fel? - állt közéjük a tinédzser, a köztük vibráló, játékosan erotikus feszültségtől ingerülten.
Le Baron az egyik karosszékre mutatott.
- Tessék, odakészítettem a neked szánt cuccot.
Kisvártatva a leány protestált.
- Nem veszem föl a te tangádat! És ha valami AIDS-ed, herpeszed, gombád, kankód van? És még amid lenni szokott, csak én nem ismerem név szerint!?
- Vadonatúj, tehát nem beteg az aljruházat. Kentaro szerezte be vész esetére, mivel, tán nem tudod, tegnapig nem itt laktam. Ám ez hosszú történet. Viszont erről jut eszembe: nem vagyok ideköltöztetve! Nem sokkal egyszerűbb volna, ha hazasöpörnék?
- Nem! - szögezte le a férfi.
- De ez tisztára lotyós! - toppantott Emira, megvető mozdulattal himbálgatván a mutatóujja hegyére akasztott, kevésnyi selyemből, sóhajtásnyi csipkéből készült, meggybor színű tangát.
- Ne hidd - mondta Kentaro. - Csak azon múlik, ki viseli.
Úgy rémlett, ért a női lélekhez. A lány további zokszó nélkül visszavonult az anyjától kapott darabokkal.
- Mindjárt összeesek. Nagyon fárasztó - nyögte Le Baron. - Most elviszem ruhát venni, meg amit még kell. Majd útközben azt is kibendzsózom belőle, hogy voltaképpen mit csomagolt neki az apukája. Téged nem hívlak.
- Köszönöm. Visszamegyek Hóborthoz. Remélem, megnyugodott az extra adag zabtól, és levakarhatom róla a mocskot.
- Ki volt a lórém?
- A leírás alapján Amenre, az Imádságosra gyanakszom. Õ bérli a temető mögötti földet, annak korhatag az út felőli kerítése.
- Úgy emlékszem, láttam már Ament. Ha ló volnék, nem kapnék frászt tőle.
- Ne magadból indulj ki, te a Hasfelmetsző Jacktől se szeppennél meg.
- Na, azért…!
Kentaro vállat vont.
- Amen ketyós, vallási háborodott, már a templomba se jár a nőkkel, mivel saját hitet talált ki, s annak szellemében folyton a Sátánnal viaskodik. Azonkívül intravénás alkoholista. Vagyis nem sok közös témát találnánk, ha összefutnánk. Mégsem értem, mitől bomlott meg a ló.
Emira hangja előbb érkezett meg, mint a fizikuma.
- Az állatok, a nők és a gyerekek érzékenyebbek, mint a falelkű férfiak - tudatta közeledőfélben. - Ja, meg az öregasszonyok is! Kérdezd meg Gemát, mit hordott össze nekem ma délelőtt a kriptacsősz fazonról, már ha tényleg azzal találkoztam!
- Na mit?
- Hát azt, hogy merőben nem véletlen, milyen betegségeket kapunk. A Templomos agybaja gonosz betegség, biztosan azért, mert nem érdemel különbet. Chrysler, egyébként te hol fértél bele ezekbe a szűk cuccokba?
- A fürdőszobában, például. Sokkal soványabb vagyok, mint amilyen kövérnek látsz.
- Tényleg kövérnek látlak - bólintott a serdülő. Megállt a nappali közepén, és lassan körbefordult a kölcsönruházatban. A fekete sztrecsfarmer derékban sem lötyögött rajta, a rugalmas póló a felsőtestére simult. Másfél emelet magas talpú cipője tovább árnyalta kihívó soványságát.
- Hánytál ma? - érdeklődött anyja udvariasan.
- Csak reggeli után. Az ebéd nem minősült lakomának, és különben is kiment a fejemből az okizás, mert a lovakkal voltam elfoglalva. De este már kitenném a faxot! Tehát úgy vegyünk kaját! Vagy vigyetek el egy sármos helyre, már ha egyáltalán van bármilyen faloda is ebben a sár-, por- és lórémfészekben.
Kentaro tűnődőn szemlélte a ceruza alakú lányt, majd hosszan csóválta a fejét. Végül így szólt:
- Rettenet, ahogy kinézel. Hízékony vagy?
- Dehogy!
- Akkor miért muszáj folyton kiokádnod, amit megeszel?!
- Hogy ne legyek narancsbőrös, karfiolos, cseppfolyós! Annak ellenére, hogy nem mulasztok el semmit, de semmit, amit a tévében felmutatnak, mert az csakis ultra jó lehet, hiszen tiszta erőből reklámozzák. Meg aztán a papusnak se szabad megtudnia, hogy egyáltalán nem tartom be a hülye diétikus parancsait.
- Ez a gyerek Sheltonért kiált - sóhajtott Le Baron. - Menjünk, mielőtt becsukják a bazárt.
- Látom rajta a te ruhádat, és a zokogás kerülget - mondta Kentaro. - Emira, ha netán örökölted az anyád alakját, örömödben ütögesd magad a földhöz, és engedd ama szép, nőies formának, hogy kialakulhasson.
- Szerinted a mamus nem kövér?!
- Közel sincs hozzá. A kövérség nem a húsz kilós testsúlynál kezdődik.
- Te biztosan szerelmes vagy, ugyanis a szerelem vak! Használj vakvezető eszközöket: fehér botot, fehér lovat, fehér buldózert. Lefogadom, hogy az anyám még akkor se lesz kövér neked, amikor villástargoncával cipelik ki a házból, fogyóztatni kicsit.
- Huh, hogy unom a testsúlyozást! - hörrent Chrysler. Vállon ragadta a serdülőt, és a kijárat felé pördítette. - Söpörjünk. Majd útközben megbeszéljük, ha muszáj, hogy mi a nyavalyáért kell nekem minden újságban, a legtöbb tévéműsorban, továbbá úton-útfélen ezt a kövér-sovány témát élveznem!? Régebben még filmről, színházról, uram bocsá': könyvekről, szerelemről, barátságról, az élet ezer ízű dolgairól is fecserésztek egymással az emberek, ma már csak a lakomázás-lefogyás a téma. Ha még egyszer visszamegyek verekedősnek, bizisten létrehozom az ízlésterror-elhárító kommandót!
Megjelenés éve: 1999
Műfaj: Akció- és kalandregények
(második kiadás)
A dalmi felkelők vezére, akit kintlétem alatt nem sikerült tollvégre kapnom, fáradt arccal ül a fényképezőgépek és kamerák üvegszemei előtt. Karján, vállán friss kötés fehérlik. Egyenruháján mohazöld és bánatsárga amőbák másznak, s ettől a mintázattól igen harcias kinézetű a vászon, amely mellesleg hasadozik a gerillavezér erős mellkasán.
Frey férfinak is ragyogó, fekete haja sűrű szálú, homloka boltozatos, két szemöldöke csaknem összefolyik, sötét szempárja hipnotikus, eleven, szájformája határozottságra vall. A fickó tekintete, testtartása, stílusa egyaránt markáns. Nem csoda, hogy tűzbe hozta Dalm népét. Frey mellett az ország diktátora úgy fest, mint egy enyhén deliráló, akaratgyenge nagyanyó.
A gerillavezér pontos fogalmazásban elmeséli, miként rabolta el őt egy filmes stábnak álcázott kommandó, miközben táborát a hadsereg harci helikopterei porig rombolták. Az igen sajátságos összeállítású csapat fel-alá hurcolta foglyát a dzsungelben. A kazettát átadták megbízóiknak, de a gerillát nem, mert időközben rájöttek néhány turpisságra, egyebek között arra, hogy az emeri titkosszolgálat kedvességéből kerültek ide, gyakorlatilag majdnem mindannyian bűnözők, vagy ahhoz hasonlók lévén. Ezalatt egy emeri laboratóriumban létrehozták azt a förtelmes anyagot, amelyet Frey árulása címmel vetítettek világszerte. A szedett-vedett kommandó tagjai egyszercsak elfogytak, Frey visszakerült emberei közé, a csapat egyetlen életben maradt tagja pedig kész elmondani a történetét.
Ezzel a gerillavezér átadja a szót a mellette ülő, fegyveresek által őrzött férfinak. A harmincas éveinek derekán járó, nem éppen szépséges, de érdekesnek tetsző fickó zsebre vágott kézzel felemelkedik. Haja rövidre nyírt, ritkuló, homloka méter magas, szeme kék, orra nagy, felső ajka szélesebb az alsónál, ezért összezárt szája olyan, mintha felül enyhén fodrozódna, állán ritkás borosta. Stílusa kissé ironikus, kissé lezser. Iszonyúan emberi figura, az a fajta, akiben van valami. Amint megmozdul, megszólal: élni kezd, pokoli intenzíven. Mindenki ráfigyel, karcos, mély hangjától hideg futkos a hátamon, ám nem kellemetlen, inkább izgató hideg.
Azon kapom magam, hogy tetszik a pasas. A pasas, aki hányavetin előadja, miként került Emerből Dalmba, miként lett Predrog Frey és vele a felkelés megsemmisítésének kulcsa. Megnevezi megbízóit. Õ aztán nem szégyenlős. Közli, hogy a titkosszolgálat áll az ügy hátterében, méghozzá kézen fogva a maffiával. Társai és ő - mondhatni - kétes egzisztenciák voltak, nevük ott vöröslött a maffia halállistáján. A titkosszolgálat - nem akarván katonai kommandót bevetni, s ezzel esetleg lelepleződni - atyaian felajánlotta, hogy megmenthetik az életüket, ha cserében Frey fejét produkálják.
Nem tartott semeddig, emlékszik küldetésére Ron Jar, elballagtunk a dzsungelbe, elvégre láttunk már ősvadont jó és rossz filmekben. Fogtuk a főgerillát és vittük. Pechünk volt, végső soron, meséli. Az újságírók kérdéseire készséggel felelget, nem látszik kétségbeesettnek. Fogoly? Aztán?! Nem rejti véka alá a véleményét. A maga részéről fütyül az egész bulira, de azért szívesen megszívatja megbízóit, elvégre azok nem csupán Frey halálát tervezték el, hanem a sajátos kommandó tagjaiét is.
Nem tudom, miért, kedvem támad Oscar-díjra jelöltetni a fickót. Egyre cinikusabb, egyre romlottabb stílusa a terem egyik fegyveres őrének egyéb ötletet sugall.
Két tucat kamera és fényképezőgép üvegszeme láttára a géppisztolyos őr egy sorozattal leteríti a fickót.
Eltörik kezemben a cigaretta. Ledobom a hamutartóba, újat gyújtok. Visszatekerem a filmet, megint megnézem. A férfi mellkasát ismét végigpettyezi a golyózápor.
Tolongás, hisztéria. A termet kiürítik. Az interjúnak vége.
Damienne, az öregedő hajadon telepszik mellém, velem együtt újra megtekinti a kivégzést. Kolléganőm kezéről mindannyiszor szúnyog jut eszembe. Kézfeje keskeny, akár a karcsú vérszopó törzse: hosszú ujjai mint a szúnyog lábai. Mindig behajlítva látom őket, folytonos görcsös, látszólag céltalan mozgásban, az elfojtott szorongás kivetüléseként.
- Fura ügy, mi? - kérdezi. - Szerinted mi várható, ha a sötét erők összeütköznek valami sötét hatalommal?
- Végtelen éjszaka.
- Úgy valahogy. Mit szólnál, ha mi ketten együttműködnénk? Én felderíteném ennek az esetnek az itthoni vonatkozásait, te meg elmehetnél Dalmba, ott kibogarászni a teljes igazságot.
Damienne rágyújt. A hajam égnek áll annak látványától, ahogy a cigarettát fogja: öt ujja százfelé áll, a cigaretta úgy fest köztük, mint egy frissen megfojtott csecsemő. Iszonyú robajjal hörpöli a tüdejébe a füstöt, majd úgy fújja ki, akár egy alig modoros gőzmozdony.
- Mit akarsz még bogarászni ezen? Tiszta ügy. Tuti, hogy belebukik néhány nagykutya. Például az elnök maga.
Az előttem heverő jelentésekre meredek, ellenzőt képzelek a szemem sarkába. Ha nem látom Damienne-t, majdnem el tudom viselni. Viszont érzem. Nyilván olvasta Patrick Süskind A parfüm című regényét, és elleste belőle az emberszag nevű kölni készítésének fortélyát. A könyv főhőse lábverítéktől macskaürülékig mindent összeötvözött e szag reprodukálása érdekében. Damienne alighanem pontról pontra lemásolta a pocsétosság előállításának receptjét. Ha nem nézek rá, ha visszafojtom a lélegzetemet, már beszélgetni is tudok vele. Muszáj, mert úgy telepedett mellém, akárha fontos közlendője volna.
- Szép kis gerillavezér! - méltatlankodik Frey kilobbanó képe láttán, amikor kikapcsolom a monitort. - Kábítószerekkel fizet a fegyverekért.
- Ugyanezt hallottuk már a diktátorról is. Ki hiszi el!? Ha mégis igaz, akkor legalább egészséges piaci verseny alakul ki köztük, nemde?! Egy forradalmárnak kötelező már életében szentnek lennie? Ráérnek azzá avatni a halála után. És hidd el, jobb, mint fordítva.
- Te voltál kinn - mondja Damienne. Ujjai másznak, önálló életet élnek, akárha a szúnyog tapogatná, vizsgálgatná az áldozat felszínhez közeli vénáit.. - Menj vissza. Haláli jó sorozatot rittyenthetnénk együtt. Te az ottani balhét, én az ittenit. Nyomoztam egy keveset. Ron Jar magánhekus volt, mielőtt belement e balhéba. A volt felesége egy titkosszolgálati hapsihoz ment nőül, de röviddel később öngyilkos lett. Az özvegy férj nyugodtan benne lehet a kommandó kiküldésében. Na?
- Szerintem ennek kiderítésével vizsgálóbizottságot bíznak meg - felelem tartózkodóan.
- Már megtörtént - bólint Damienne jólértesülten. - Nagy botrány lesz. Kivehetnénk belőle a részünket, nem gondolod!? Néhány jótékonysági szervezet gyűjtést rendezett a dalmi nép részére. A segélyszállítmány tegnap éjszaka óta a repülőtéren vesztegel. Nem engedik ki az országból. Nem jó téma?
Damienne-re nézek. Úgy fest, mint egy ezer bogra csomózott ideggóc. De érdekes, amit mond.
- Miért nem engedik ki?
- Húzzák az időt. Közben a repülőtéren gyülekeznek az emberek. Tüntetés készül. Követelni fogják, hogy minden vonalon takarodjunk ki Dalmból, hagyjuk békén végre azt a nyomorult országot.
- Helyes.
- Várj, még nincs vége. A Taylor Világlap bedobta, hogy tavaly Dalmban meggyilkolták két tudósítóját. A fickók bizonyítani tudták volna, hogy mi szállítottuk a vegyi fegyvereket, és a diktátor serege bevetette azokat. A Taylor sürgeti, hogy végre becsülettel vizsgálják ki ezt az ügyet, ne csak tessék-lássék.
- Nem lenne gond bebizonyítani a tiltott fegyverek használatát. Áldozatok vannak bőven. Éppen eléggé bizonyító erejű lenne, ha hoznának néhány emberroncsot Dalmból, persze nem kiállítási tárgynak, hanem azért, hogy gyógykezeljék őket. Ily módon legalább azt elismernék, hogy durván belepiszkítottak Dalm belügyeibe.
Damienne a szemét forgatja. Elkapom róla a pillantásomat.
- Menj vissza, és szedj össze néhány beteget - mondja mohón. - Egyelőre minden vonalon megy a tagadás. Azt állítják, hogy az a bizonyos szedett-vedett kommandó sem létezett, és a végén nekik lesz igazuk. Frey embere nagy rosszat tett az ügynek, amikor az egyetlen koronatanút lelőtte.
- Mellesleg a koronatanúnak sem tett jót. Egyet viszont elért ezzel a balhéval: végre-valahára az egész világ arra figyel, mit is műveltünk mi Dalmban. Mit kerestünk ott?
- Aranybánya ez - sóhajtja Damienne. - Folytatom a szimatolást, persze, csak óvatosan. Ha nem ütközöm ellenállásba, akkor megírom az egész históriát. El lehet sózni sorozatnak a lapban, aztán ki lehet adni könyvként. Képzeld, mekkorát kaszálhatnánk, ha összedolgoznánk. Nem lenne hősies? Gondolj bele. Kimész egy tucat krepáért, akiket a mérges gázok nyomorítottak meg. Óriási diadalmenet lenne a hazatérted. Aranyeső! Rengeteg dohányt látok a dologban! Új kocsit, nagyobb házat, világ körüli utat látok benne!
Nem felelek. Émelyegve távozom.
Megjelenés éve: 1999
Műfaj: Fantasyk
(első kiadás)
Hátrahagyván az ostobák seregét, immár egymást gyönyörködtették a palást varázsolta képekkel. Xera tengerben táncoló bálnának, Sayon száguldó vitorlásnak képzelte magát, majd hatalmasan karcsú, színpompás szitakötőkké változtak, és összefonódó szárnyakkal vibráltak a forróságtól reszkető levegőben a türkizkék víz fölött.
Azután e jelenettől felémelyedetten újra önmagukká lettek, és kis híján kardot rántottak.
- Nem engedem, hogy így hass rám! - mondta a lány.
- Remélem, nem az elhatározásodon múlik. Az imént áldott szép hangulattal leptük meg egymást, bár csak elszólásszerűen.
A lány hátrafordult, a magasba tekintett, és azon pillanatban íjat ragadott. Parádés reflexxel lőtt - és célba is talált.
A nyomukban suhanó madárfajzat megingott kissé, midőn a nyílvessző fülbántó csikordulással visszapattant pikkelyes testéről. Gurgulázva felnevetett, és sértetlenül tovább követte őket.
- Szeretném megölni - lehelte Xera. - Vagy legalább megvakítani.
- Valóban furcsául néz. Ha az a dolga, hogy a nyakunkra hozza Ristan szörnyeit...
- Nem csupán ez a dolga. Félő, hogy… - szólt közbe a lány, de nem folytathatta.
Váratlanul jól ismert, ám nem vágyott lárma súrolta fülüket. Patadobogás, fémcsörgés, kiáltozás hallszott, s ők mindegyre közeledtek e hangok forrásához.
Úgy rémlett, tüstént beérnek egy fegyveres csapatot.
Nem tévedtek.
A következő útkanyarulatban megpillantották az előttük nyargaló, veszekedetten üvöltöző, valaki vagy valakik hajszolásába mélyedt, kardlóbáló katonákat.
Egymásra pillantottak. Xera fintorgott, és Sayon se lelkesült attól, hogy két tűz közé szorultak. Úgy rémlett, ez a nap nem múlik el harc nélkül. Pedig vér már folyt: Toff némán babusgatta karsebét Fantagro sörényének rejtekében.
Cseppnyi öröm az ürömben: legalább a spionmadár eltűnt a fejük fölül.
Ekkor újfent eszükbe jutott a palást. Megpróbálták, és az megest csodát tett velük.
Akárha a fehér kőtörmelékkel borított út, a körötte szomorgó fák és a poros levegő volnának, észrevétlen-nesztelenül átlkeltek az arddi fejvadászok között.
Azután az élre lovagolván elképedtek kissé.
A csürhe különös hintót űzött.
Az aranylapocskákkal, drágakövekkel ékített, lefüggönyözött ablakú kocsi bakján lélek sem ült. És bár senki se hajtotta a furcsán fakó és enyhén áttetsző csontlovakat, a fogat mégis száguldott. A kiszáradt bőrrel fedett csontváz paripák patái nem dobbantak a talajon. Oly nesztelenül nyargaltak, akárcsak a varázsköpeny védelmébe burkolózott Sayon és Xera: mintha ott se volnának.
Az üldözők szorgalmasan lövöldöztek a hintóra, ám a nyílvesszők a kocsiról és a lovakról is leperegtek.
A lány összeborzongott. Intett társának: vágtázzanak tovább, lépjenek ki e fura helyzetből. Ménjeik csaknem a levegőbe emelkedtek igyekezetükben.
Õk pedig játszi szellő kavarta rőt levélszőnyegnek mutatkoztak, és a mögöttük maradó katonák továbbra sem érzékelték ottlétüket.
A cicomás batár mellé értek, s éppen kezdték lehagyni azt, midőn a félrelibbenő függöny mögül kiemelkedő keskeny, bőrkesztyűs kéz egyetlen mozdulattal láthatóvá tette valóságos mivoltukat, egyszersmind megtorpantotta őket.
Ugyane pillanatban a kocsi megállt.
Öreges, károgó hang mordult rájuk a hintó belsejéből.
- Cserben hagytatok volna?! Szégyenletes! Gyerünk, végezzetek a söpredékkel! Ha megérintitek a kezemet, védetté váltok a nyílvesszők ellen!
- Ki kéri segítségünket? - firtatta Sayon. - Mutasd az arcodat!
- Nincs arcom, és nem segítséget kérek. Tedd a dolgodat! - kuncogott a hintóban rejtőző személy. - A formaságokat hagyjuk a harc utánra.
Xera nem habozott. A vadul közelgő üldözők láttán a hintóhoz rúgtatott, és a kicsiny kesztyűre simította tenyerét. Érezte annak hűvösét, gyíktorok-szerű lüktetését.
A kétkedő Sayon is megérintette az elé tartott kézfejet.
Aztán ámulva szemlélte, hogy a rájuk kilőtt nyílvesszők nem érnek el hozzájuk, kevéssel előttük, akárha mágikus falba ütköznének, pendülve lepattannak a láthatatlan páncélzatról.
- Rögtön itt lesznek az üldözőitek is. Küzdjetek! - szólott a varjúhang, változatlan kuncogósan. - A híd felé indulok. Fedezzetek!
- Mi szükséged ránk, ha sérthetetlen vagy? Tovább mehettünk volna - morrant a harcos.
Mesmeg kacagásra ingerelte a vastag függöny mögött lappangó hangtulajdonost.
- Ha ismernéd állapotomat, igencsak igyekeznél, hogy kikerüljünk a pocsékságból, amíg fenn bírom tartani védőköreinket.
Megint egy varázsló, sóhajtott magában a herceg, ez is férfiú, és rögvest elhörgé az ismert óhajtást, miszerint: Csókolj meg, Xera!
Dühében levágott egy arddit, majd még számosat, mert a fejvadászok jöttek, tucatjával, és mind meg akartak halni. Mi másért rontottak volna rá karddal, hullámos pengéjű tőrrel, láncos golyóval, ágaskodó csatalóval?!
Sayon a régi kardjával verekedett, azután - Hlan és Dymu csapatának érkeztén - bal kézre ragadta a majdnem-bűvöset is.
Fantagróra nem volt gondja, ménje figyelt rá, és az akarata szerint forgolódott vele, ezenközben a harci hátasokra is óvatos volt: mindig ő döfött hamarabb sodrott szarvával.
A csontlovak vonta fogat fürgén távolodott.
A herceg nem volt biztos abban, hogy szívesen követi a kísértethintót, és mégis követte, delejezettként.
Megjelenés éve: 1998
Műfaj: Akció- és kalandregények
(második kiadás)
Néhány perccel később királynőként fogadta udvartartása sürgölődését. A kanapén feküdt, Bárd hajolt a sebei fölé, Tilton forró borosteát szürcsöltetett vele, Morganné a kezét tördelve jajveszékelt. Morgan a vörösbor vérképző szerepéről tartott előadást, majd azt berekesztve a szaxisra pillantott.
- Mindig ennyi baj van a kislánnyal? - kérdezte.
- Mindig - hangzott a válasz.
- Szertelen teremtés - sóhajtott a perzsamacska arcú asszony.
- Szertelen?! - mordult Bárd. - Konkrétan egy megátalkodott, hülye bige.
- Én is téged - súgta Jade.
- Miii? - nyikkant a pasas, noha többnyire nem volt ostoba.
Tilton védelmébe vette a lányt.
- Mindnyájan emlékszünk, milyen nehéz volt számunkra ez az életkor, ugye?! Sose felejtem el, mekkora káosz volt a fejemben tizenhárom és tizenkilenc éves korom között. Azóta se sokat javult a helyzet.
- Ma éjjel havazni fog, és holnapra megenyhül a hideg. Reggel túrára indulunk a lovasszánnal - vigyorgott Morgan. - Viszünk egy kosár elemózsiát, teát, forralt bort.
- Jó mulatást - bólintott Jade lehunyt szemmel.
- Te nem jössz? - hökkent meg Tilton.
- Koriznom kell.
- És ki fog kihalászni a lékből? - hördült Bárd.
- Én itthon maradok - nyugtatta Morganné.
A gazda felörült.
- Na látják, nem lesz itt semmi baj! A vak majd elvezetgeti a világtalant.
- Azt reméltem, már tudsz korizni, de mivel még nem tudsz lovagolni, azzal is megpróbálkozol - mélázott Bárd.
- Nem elég dúsan mézes a madzagod - felelte Jade.
Közben a zsaru végzett a sebellátással. Betakargatta a lányt, majd felemelkedett mellőle, és kiment a szobából. Morganék is utána szivárogtak.
Tilton ülve maradt a kanapé végében. Letette az üres bögrét, megsimogatta Jade haját.
- Amúgy jól érzed itt magad? - kérdezte.
- Ühüm. Játszd el az új dalaidat!
- A dalonc nélkül csak fél zenekar vagyok.
- Hová lett a pasi?
- Gondolom, sétálni ment. Kissé zaklatott reggel óta.
- Tudom, most megkérsz, hogy ne molesztáljam őt.
- Dehogy kérlek. Tőlem nyugodtan molesztálhatod. Ha nem így látnám, hosszasan mesélnék neked a női büszkeségről, amely talán csak a mozivásznon létezik.
- Beszéltetek rólam?
- Nem.
- Akkor min vitatkoztatok, amíg a fürdőszobában voltam?
- Bár aggasztóan elmélyült a csend odabenn, mi mégsem tudtunk megegyezni, melyikünk nyissa rád az ajtót. Úgy vélekedtem, ô jobb erőben van ahhoz, hogy kimentsen téged a lefolyóból, ô viszont váltig állította: kutya bajod, csak éppen időbe telik, amíg az Óz Bádogemberéből visszaolvadsz női lénnyé.
- Mitévő legyek?
Tilton átült az ablakkal szemközt álló fotelbe, ahonnan rálátott a tóra, a ház mellett magasodó, csillagkáprázattal fénylő lucfenyőre, a derengő égen vágtató, habzó felhőkre. Hallották az izmosodó szél ágsuhogtató, cserepet zörgető rohamait.
- Tanáccsal nem szolgálhatok. Azt viszont nem egyszer észrevettem, mit tesz egy nővel, ha izgalmas férfi van a közelében. A legkevésbé sem érdekes nő is kivirul és megszépül ettől. Ugyanez fordítva is igaz. Ti ketten állandóan stimuláljátok egymást. Igaz barátom mostanában férfiasabb, mint valaha, és te is valamelyest ritkábban viselkedsz kölyökmód.
- Na és?! - nyehegte Jade. - Azt hiszed, jó így nekem?!
- De nem is túl rossz, igaz!? Ha valami újszerű szeszély lepi el az agyadat, azonnal kimegy a fejedből Bárd.
- Sose teljesen.
- Jó. Majd elmúlik, vagy elsodor benneteket. Így nem marad.
- Mondd csak, Tilton, amikor tizenhét éves voltál, lehetett sejteni, milyen leszel majdan?
- Legfeljebb sejteni lehetett. Az ember állandóan változik, fiatalabb korában viharosan, később megállapodottabb ritmusban. Általában szeretjük másokra kenni rossz sorsunkat, én belátom: sajátkezűleg szúrtam el az életemet. Nem jöttem rá, pedig üvegtiszta: a kreatív periódusok kiégett időszakokkal váltakoznak; én mindannyiszor kétségbe estem, ha nem keresett fel a zene, azt hittem, vége a tehetségemnek, az alkoholhoz menekültem, s végül már valósággal bujkáltam a fejemben formálódó dalok elől. Imádtam az önsajnálatban dagonyázni. Egy napon rádöbbentem, mennyi mindent hagytam kifolyni az ujjaim közül. Ha újra elapad bennem a dal, nem biztos, hogy túlélem a passzív szakaszt. Talán nem is kellene túlélnem. Szinte mindent elmondtam.
- Fenét mindent. Nap mint nap tanulok tőled valamit. Még rengeteg dolgod van.
- Ha elmegyek is, veled maradok. Erre csupán a szeretet képes.
Morganné a csukott ajtó mögül vacsorázni szólította őket.
Letelepedtek a mahagóni-burkolatú ebédlőben, lámpa csak a bárpult fölött világított, az asztalokon gyertyák riszálták sárgás lángjukat. A párkányon is különböző nagyságú gyertyák sorakoztak, a tükrös ablaküvegben bámulván magukat. Odakinn a sötétség azon fáradozott, hogy teljessé válhassék, ám a földet és a fákat borító hó izzása zöld-ezüstre fakította az éjszakát. A szél fütyült, dobogott, ledöntögette az ágakra vastagodott havat, átfújta a tó fölött, és keresztülsodorta a hegyen. Gomolyfelhőket hajkurászott, de azok fogytával többé nem boldogult. Az újonnan érkező hájas-lomha fellegek lehorgonyozták magukat a fenyők koronacsúcsain, felszúrt bensőjükből daraszerű pelyhek szitáltak alá. A kifulladt szél elterült a bokrok alatt, s a végigrepedt felhőkből kiömlött a rengeteg hó. A kövérkés pelyhek összetapadtak fáztukban, lusta táncolással süllyedtek a föld felé.
Jade az ablakkal szemközt ülve a hóesésben gyönyörködött, íriszén a gyertyalángok visszfénye ragyogott. Fogalma se volt, mit eszik, iszik, elragadtatottságában csak a kinti tündöklést látta, a lucfenyőn ágaskodó izzókra telepedő, majd leolvadó pelyhek csillámló fény-játékát.
Morganék a szomszédos asztalnál falatoztak, mormolón beszélgetve, olykor át-átszólva hozzájuk. A gazda időnként felkelt, és sűrű habú, haragosbarna sört csapolt a pultnál.
Bárd gépiesen evett, a tányérja mellé támasztott komponáló füzetben lapozgatva. Amikor a délután készült dalhoz ért, komoran felsóhajtott.
- Ezt nem tudom elénekelni - mondta.
- Én sem - vigasztalta Tilton.
- Ehhez egy előrehaladottan iszákos, több üveg lúgot felnyalt, három ízben is átvágott torkú dizőz kellene.
- Igen - bólintott a szaxis.
A két pasas egyként Jade-re meredt.
A lány pillantása rájuk rebbent.
- Mi van? - kérdezte.
- Egyáltalán, ismeri a kottát? - dünnyögte a dalonc.
- Persze, hiszen hegedülni taníttatták.
- Énekhang dolgában hogy' áll?
- Alt - felelte Tilton. - Néha, esküszöm, basszusba hajlik, alighanem a mutálásnak betudhatóan.
- Mit akartok? - nyögte Jade.
Bárd eléje tolta a füzetet.
A lány a verset futotta át elsőként, majd dúdolásra fordította a hangjegyeket. Ha elvétette, újból nekirugaszkodott.
- Pazar - mondta végül, mutatóujjával visszajuttatva a partitúrát a dalonc elé, és hatalmasat harapott egy viaszos héjú almából.
- Elénekelnéd? - puhatolta a zsaru.
- Ha Tilton kéri - hangzott a válasz.
- Mindketten kérünk - felelte a szaxis.
- Nem jó, csak te kérj. Ahhoz ugyanis, hogy ez a nóta a kedved szerint hangozzék, erőszakot kell tennem a hangképző szerveimen. Lehet, hogy ha elénekelem a dalt, utána viszont beszélni nem tudok majd soha többé.
- Ennyire azért nem vészes.
- Oké - bólintott a lány. Bárdra nézve pattintott az ujjával: - A szaxiját!
Letette az almát, és elszántan magába döntötte az előtte tornyosuló krigliben habzó sört.
Amikor a zsaru felsietett a szobába, Jade Tiltonhoz fordult.
- Utána megpróbálkoznátok a Jégtánc-blues -zal?
- Utána bármivel.
Bárd lóhalálában érkezett a szaxofonnal. Tilton skálázott, torkát reszelgette, dümmögött egy keveset, mielőtt a hangszerbe fújt volna, s Jade sejtette, hogy zavarában bohóckodik, hiszen a dalt exfeleségének, az ô hangjára írta.
A Búcsú-láz ban egy keserű, keresetlenül közönséges nő köszönt el mélyen megunt kedvesétől, keményen gördülő, gunyoros szavakkal.
Jade emlékezett, milyennek írta le Tilton a valahai bárdizőz, azóta gazdagné hangját. Amíg a szaxis gyakorolgatott, hogy ráizzon a dallamaira, a pult mögé lépett, levett a polcról egy doboz cigarettát, s a gyertyaláng fölé hajolva meggyújtott egy szálat. Azután felült az asztal szélére, combjára fektette a füzetet, s intett: kezdhetik.
Ô maga is megdöbbent, de látta a pasasok őszinte elborzadását, amikor megreccsent a hangja, s már az első strófában híven hozta a tányérokat csapkodó, lelketlenül acsargó, porig alázó asszonyt. Azután az is meghökkentette, mennyire nem esik nehezére azonosulni a szereppel, s képes volt áthozni a torkán, amint ugyanez a hárpia el-elfúl, elbizonytalanodik, reménykedőn, hátha még visszavonhatna mindent, de hiába, mennie kell, s iszonyú bíbor dühét fájdalom festi fekete-kékre.
- Jézusom! - nyögte Tilton a végén. - A hideg futkos a hátamon. Mintha Nadiát hallottam volna.
Bárd empatikusan a barátja elé tolt egy pohár sört, majd kilopta Jade ujjai közül a cigarettát, és beletörte a hamutartóba.
Morgan megköszörülte a torkát, pödört egyet a bajuszán, s azt mondta:
- Ha folytatják, a következő sörkörre a vendégeim.
- Hagyja csak - legyintett Tilton. - Még sose tudtuk abbahagyni, ha egyszer belefogtunk.
Jade Nadia-hangon felcsattant:
- Mindenki látta, hogy ez a derék szenya hekus terrorizálta a cigimet?!
A jelenlévők bólogattak.
- Jó - nyugtázta a lány átvágott-torkú sóhajjal. - Akkor most rágyújtok, és mostantól kezdve dohányozni fogok. Ha valaki veszi a merszet, és a cigimhez nyúl, számoljon a kínhalállal.
- Nem szeretném, ha cigarettát vennél a szádba - mondta Bárd.
- Lehet, hogy az álombige nem dohányzik, én viszont igen! Megszaggattam az összes hangszálamat, megleptem magamat, valamint mindenkit azzal, hogy képes vagyok elénekelni egy átoknehéz nótát, és a derék szenya hekus csak annyit tud hozzátenni mindehhez, hogy ne cigizzek!?
- Nem volt rossz - közölte a zsaru.
- Mi nem volt rossz?
- A produkciód.
Jade rámeredt. Csaknem sírva fakadt dühében.
- Nem volt rossz?! Eszméletlenül jó volt! Legalábbis így elsőre. Nagy szerencse, hogy mélyen mutálok. És most rágyújtok.
Bárd a háta mögé nyúlt, derékszíja alól kihúzta a stukkert, és letette az asztalra. Azután komoly szemmel a lányra nézett.
- Ha megteszed, kilövöm a szádból a cigarettát.
Jade Tiltonhoz fordult.
- Higgyek neki?
A kérdezett megfontoltan bólintott.
Morganné a férjére pillantott.
- Mit gondolsz, drágám? Leölik egymást?
A gazda vállat vont, s a bajuszában babrált három ujjal.
Jade felemelkedett az asztal széléről, fogta a füzetet, és az ablakhoz lépett vele. Szeme összevillant Tiltonéval. A szaxis felkapta a hangszert, majd gondolt egyet, s Bárdra nézett.
- Te is beszállhatsz - mondta, izgatottan ragyogva. - Jade megpróbálkozna a Jégtánc-blues -zal.
- Nem szállhat be - tiltakozott a lány. - Nálam van a szöveg.
- Tudom fejből - felelte a zsaru
- Nagyokos - morogta Jade. - Én is tudom fejből.
Ellépett az ablaktól, és Bárddal szemközt felült az asztalra.
Tilton a hangok közé csapott.
A jég
meg az ég
szikrázva símul össze,
a szél
se beszél:
por-hóval kergetődzve
játszanak
- mert szabad...
E fényes-boldog pusztaságban
nincs hazug szó: tisztaság van;
senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!
Égnek
és jégnek
kristály síkjai közt suhan a lélek...
a levegő penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;
röpülve, zuhanva,
pörögve, suhanva
szótlanul mond hálát jégnek és égnek
a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!
Oly jó:
erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
a JÉGTÅNC minden kis karcos nyomát
némán begyógyítja a szűz hó.
Később, a gyertyalángok melegségétől, hóeséstől, zenéléstől elvarázsoltan kisétáltak a tópartra. Jade felöltötte a korcsolyacipőt, és a jégre merészkedett, de a hízó hóban megtett néhány bukdácsoló lépés után lemondott a csúszkálásról.
Tilton pár perc alatt átfázott, és borongós hangon megjegyezte, hogy a szobából nézve számottevően kellemesebbnek látja az éghajlatot. Sarkon fordult, és elment.
Jade visszahúzta a csizmáját, átvetette vállán a korcsolyacipőket, és a havat rugdosva fel-alá járt a fák alatt.
Bárd a cédrus törzséhez támaszkodva, zsebre vágott kézzel hallgatta a bóbiskoló madarak motyogását, és szórakozott képregény-buborékokat eregetett szájából a hideg levegőbe.
Jade nem akart odamenni hozzá, így hát kellőleg feldühödött, amikor egyszerre csak ott találta magát a pasas színe előtt. Zavartan állongott vele szemközt, ökleit a zsebébe süllyesztve, figyelve a páragomolyok előállításán fáradozó zsarut. Lassan előhúzta kezét a zsebéből, két ujja között egy cigarettaszállal. Rágyújtott, és felpillantott a magasba, mert a madarak mozgolódni kezdtek fölötte.
- Arról volt szó, hogy este megmondom - kezdte, és formás füstkarikát lökött ki a szájából.
Bárd ránézett. Karjait összefonta a mellén, jobb lábát átvetette a bal előtt, s ezzel a testtartással értésre adta teljes bezárkózását. Homlokán feltűntek az egymást keresztező vonalak, szeme, szája elkeskenyült.
Jade összeborzongott.
- Úgy festesz, mint egy égő gyújtózsinór. Az volt a kérdés, mihez kezdhetnél velem, és én mi hasznodat venném, nemde!?
- Egérutat kértem.
- De nem nyertél.
- Dobd el azt a szart.
- Ízlik. Stukkert rántasz?
- Marhaság volt beígérnem. Lehetőséget adtam arra, hogy kedvedre bosszanthass. Szívd, ha jólesik. Sőt, kínálj meg engem is.
Jade a pasas ajkai közé tolta a cigijét.
Bárd két ujjal megfogta a cigarettaszálat, és lassan szétmorzsolta.
A lány új cigire gyújtott, s karikákat formázott füstjéből.
Viselkedésükből kiviláglott: sejtelmük sincs, miként fogjanak magvas társalgáshoz.
Jade szembenézett a helyzettel.
- Kíncselekvés, amit művelünk - mondta.
- Nem először - hagyta rá a férfi.
- Nem bánom, még van tartalék a pakliban, azzal is telik az idő, ha egyik cigiről a másikra kapunk.
- Még néhány szippantás, és mennyeien kanálisízű lesz a szád.
- Na és, azt hiszed, a sörtől mézízű!?
- Nem tudom, mit higgyek - vont vállat Bárd. Kisimult homlokkal elmosolyodott. Kinyújtotta a kezét, elvette a cigarettát a lány fogai közül, kettétörte, és ledobta a hóra. Előrelépett, és Jade szájához hajolt.
Rövid tétovázás után megkóstolta, milyen ízű. Sörtől, füsttől kesernyés, ám mind édesebb csókot váltottak.
Azután már csak egymás szájának édesét, melegét érezték, lélegzetük elfúlt, és szívük vadul kalapált, vért zúgatott a fülükben, és mivel az ájulás is megkörnyékezte őket, kis híján leborultak a hóra.
Bárd elengedte a lányt, hátralépett, és visszadőlt a fatörzshöz.
- Ezt tisztáztuk - mondta rekedten.
Jade egy lépést tett utána, majd még egyet, s ekkor már összeért a kabátjuk. Széthajtotta dzsekije szárnyait, és a férfi arcába nézett.
- Engedj közelebb - kérte.
Bárd a fejét rázta, de nem tiltakozott, amikor a lány lehúzta kabátján a cipzárt, s két tenyerét a pulóvere alá csúsztatva hozzásimult.
- Ímhol a válasz az összes kérdésedre - sóhajtotta Jade a férfi mellére hajtott fejjel. - Mit kezdhetnél velem, s mi hasznodat venném? Te is érzed mindezt az izgalmat és jót? Engedj még közelebb.
Tenyerét a zsaru hátára, majd a derekára csúsztatta. A nadrágszíj alatt lapuló stukker rideg, fémes érintése némileg lehűtötte. Hátrahajtott fejjel felnézett.
- Sétáljunk egyet - javasolta Bárd.
- Közben fogod a kezemet?
- Már régen fognom kéne, mert aggasztóan tevékeny.
- Félsz, hogy elcsenem a stukkeredet? Egyáltalán, minek hordod itt, ahol a maffia se jár?!
- Megszokásból. Az ember begombolja a nadrágját, beköti a cipőjét, és magához veszi a stukkerét.
- Egyet se sétáljunk! Üljünk le itt a fa tövében, és beszélgessünk.
- Máris térdig állunk csikkben, guánóban.
- Még soha senki nem csókolt meg. Csak te.
- Igazán? Az elszálkásított fickó talán a higiénikus szex híve?
- Vele nem csókolóztam: Mással se. Fogalmam se volt arról, hogy ez ilyen jó.
- Talán ezért terjedt el széles körben.
- Tudnál nemet mondani, ha azt kérném, csókolj meg újra?
- Tudnék.
- Csókolj meg újra.
Bárd nemet mondott, és megcsókolta. A kezét is kivette a zsebéből, noha nem azért, hogy átölelje a lányt, hanem kézenfogás végett.
Jade félbeszakította a csókot, és keserűen elnevette magát.
- Úgy viselkedsz, mintha a szüzességedre vigyáznál. Olvastam egy regényben, és nem az ágy alatt dugdosottak valamelyikében, hogy akkor szoktak így tenni a pasasok, ha szeplőtelenségi fogadalom köti őket, vagy ha súlyosan fertőző nemibetegek, na és persze akkor, ha szexképtelenek. Veled mi a helyzet?
- Ha érett, felnőtt nő lennél, meg se futamíthatnál. De gyerek vagy, akit túlságosan is szeretek. Épp ezért nem fogadhatom el, amivel kedveskedni szeretnél, s nem azért, mert kedvem ellen való. Hiszen egyáltalán nem a kedvem tiltakozik ellene, hanem az eszem. A nagyon kedves, intenzíven szemüveges, kenderszakállú gyermekpszichológus talán megértethetné veled, amit nekem nem sikerült.
- Próbáld meg.
- Ó, Jade! - nyögte a pasas a szemét forgatva.
Ellökte magát a fa törzsétől, és a lány kényszeredetten utána indult. Zsebre dugott kézzel sétáltak a puha havon.
- Ha mindig ekkora feneket kerítenél a szerelmi ügyeidnek, egymillió nedvedző pattanásnak kellene borítania a fejedet. Ha olyan okos és előrelátó lennél, amilyennek velem szemben mutatkozol, aligha kerültél volna olyan helyzetbe, aminőbe a csajod belesodort. Szültök?
- Nem szülünk.
- Biztos?
- Biztos. A sarkamra álltam, miként tanácsoltad, és ez nyomban megoldotta a helyzetet.
- Tehát ahhoz nem vagyok gyerek, hogy helyrepofozzam helyetted az életedet, feltéve persze, ha nem követelek részt belőle. Ha érett, felnőtt nő lennék, nem haboznál közel engedni magadhoz. Százhetvenöt centi magas vagyok, és máris annyit éltem, mint egy matróna. T'izenhárom éves korom óta magam irányítom a sorsomat, a legtöbb választásom önkéntes és nem rám kényszerített.
Bárd cöcögött néhányat.
- Hát ez eszméletlen! - jajdult Jade. - Mit vársz tőlem?! Igen, feltett szándékom, hogy én legyek az álombige! Ne hidd, hogy összetévesztem a dolgokat. Ne jöjj nekem az intenzíven kretén gyermekpszichológus szöveggel! Nem pótapát és szerelmetes barátot, nem is félfivért látok benned. A Bárd nevű férfit látom benned, azt a férfit, akibe a búbomig szerelmes vagyok, és azt se hidd, hogy ez könnyen ment, mert baromian harcoltam ellene, csakhogy vesztettem! Vesztettem, és már szemernyit se bánom, és örülök, hogy eléggé merész voltam elmondani, és örülök e helynek, a hulló hónak! Egész esténk gyönyörű volt az együttzenéléssel és énekléssel, és még gyönyörűbb lesz, mert ma éjjel veled alszom.
A zsaru megtorpant, és fejét ingatva a lányra nézett.
- Egy rakás rettentő bonyolult dolgot játszva megértesz, csak ezt az egyszerűt nem érted!? Nem lennénk boldogabbak, ha együtt aludnánk.
- Nem a fenét!
- Rettentően figyelj! Megingathatatlanul tudom: nem lenne erőm ehhez a kapcsolathoz, hiszen bármitől próbállak visszatartani, annál inkább véghezviszed azt. Mert a lehető legjobb úton jársz ahhoz, hogy sittre vagy kriptába kerülj. Ha úgy tetszik: magamat akarom megkímélni az ezzel járó megrázkódtatástól. Gyerek vagy, s mint olyan, kiszámíthatatlan.
- A ragyába, miről beszélsz!? Nem azt kértem, hogy vegyél feleségül!
Megjelenés éve: 1997
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(első kiadás)
Intenzív szobai betegágyon heverkélek. A baleseti klinikán.
Megőrülök az unalomtól.
Ugyanis untatnak.
Egyelőre még minimálisan sem emlékszem, miért s miként kerültem ide.
Feltehetően nem is fogok, mivel ocsúdásom pillanatában egy Minnie-egér fülű nő hajolt fölém, mondván: ő szociális gondozó, és azért van itt, hogy könnyebbé tegye az életbe történő visszatérésemet.
Legott kikövetkeztettem: csakis az térhet vissza az életbe, aki elébb eltávozott onnan.
- Vagyis meghaltam? - firtattam nyögve.
Minnie nem reagált a kérdésre.
Széket húzott mellém, rároggyant, és odabetonozta magát.
Elsőül iskolai végzettségeit ismertette velem.
Toronymagas végzettségei vannak. Az ő diplomája a létező diplomák legdiplomábbika. A világ azonban aljas, ezért nem tevékenykedhet passzusa tárgykörében, mi több, egyáltalán nincs állása, ennek okán van itt, és tart szóval engem, ugyanis a munkaközvetítő ezen karitatív funkcióra ítélte őt.
Így beszél Minnie. És persze nem ekként szólíttatik. Lövésem sincs az anyakönyvi nevéről. Bemutatkozása pillanatában még nem egészen voltam eszemnél.
Azóta is mind inkább távolodom tőle.
Próbálom összeszedni az emlékezetemet.
Rémlik valami: alighanem autóbaleset ért.
Ha lehunyom a szememet - nem szívesen teszem ezt, mert akkor hintállni kezd velem az ágy, körös-körül a szoba, harangok konganak a fejemben, és egyéb, rosszullétre valló tünetek jelentkeznek -, szürkéllő országútkígyót látok, a szélen fák loholnak - és valószínűleg éppen gyorshajtok kissé, azután egy hízott törzsű fa kiválik a többi közül, és száguldvást felém indul...
Felcsuklom, torkomban a gyomrommal.
Megkérem a szünet nélkül csácsogó nőt, legyen szíves kinyitni az ablakot.
Ám ő közli velem: nem szeretné, ha összetéveszteném a nála kevésbé iskolázott nővérrel, különben nincs olyan alkalmazott, aki itt ablakot nyithatna, ugyanis a kórterem légkondicionált. Annyi levegő van itt, mint a Himaláján...
- De nem jön! - hörgöm.
Minnie egy legyintéssel elintézi légszomjamat. Közli velem: agyrázkódást szenvedtem, nem csoda hát, ha szédülök, émelygek, fejemet fájlalom: e dögledezéses tünetek állapotom természetes velejárói. Egyébként pedig ott vágtam a szavába, hogy ő egy nagynevű lemezkiadónál ténykedvén, számos tehetséget indított útjára a pályán, például Dollár is neki köszönheti felfedeztetését.
Enyhén szólva fuldoklom.
- Ismeri Dollárt? - kérdezi.
Képtelen vagyok társalkodni. Felülök az ágyon, levegő után kapkodok.
- Nem létezik, hogy nem ismeri őt! Dollár az egyik legnépszerűbb popénekes. Tíz évvel ezelőtt én fedeztem fel az ipsét. Meghallgattam a kiadóba küldött demóját, és láttam benne fantáziát. A pasas akkor még riadt szemű suhanc volt, mára persze milliomos lett. De ne higgye, hogy megismer engem, ha összefutunk az utcán! Illetve megismerni még csak hajlandó, ám minden alkalommal megfeledkezik a hálanyilvánításról, holott nekem köszönheti összes sikerét!
Talán mégsem éltem túl a gyorshajtást!? Meghaltam!
Igen. Ez itt a Pokol. Ide kerülnek az ámokfutó autósok.
Ez a bő harmincas, kerek fülű, gombóc arcú nő maga az ördög. És épp engem büntet, közlekedési vétkemért.
Zenefoszlányok motoszkálnak a fejemben.
Megvan!
A Yardbirds ősdalát hallgattam a kocsiban. Még szomorú vagyok, dúdoltam, jajongtam, együtt velük, teljes kebelszélességgel, teli torokból. Robbanásszerűen zöldellő fák hajladoztak körülöttem, smaragd és arany színekben pompállott a táj, merészen lejtett és vadul kanyargott a rohanó út. Lezserül, fél kézzel fogtam a kormányt, és énekeltem és énekeltem...
- A legutóbbi lemezéről persze keményen megírtam a véleményemet a Zeneművészet című lapba. A könnyűzene mindig is könnyűzene marad. Egy popdal sosem veheti fel a versenyt a Rigolettóval.
- Nem is akarja - sóhajtom elkínzottan. - Szerintem magán kívül senkinek eszébe sem jut hót különböző műfajokat versenyeztetni egymással. És most ne haragudjon: szeretnék egyedül maradni.
- Kibeleztem Dollár lemezét, persze abszolút intellektuálisan. Kétértelmű voltam: dicsértem is, bíráltam is, mindkettőt ironikus hangvételben, szóval a pasas meg se sértődhet, de büszke se lehet. Aligha vette ki a cikkből, hogy voltaképpen kegyetlenül beolvastam neki!
- Van itt orvos? - hörrenek.
- Jobban teszi, ha nem szól neki. Persze, ha hiányolja, hogy visszadrótozzák a lélegeztető gépre!? Amikor megjelent a kritikám, felhívtam Dollárt, és elmagyaráztam neki az írást betűről-betűre. Nehogy a hiú majom félreértelmezze a soraimat, ugye. Szépen elmondtam neki, mit is gondoltam valójában. Talán bevette. És persze elejtettem néhány célzást arról, hogy ha az impresszáriója lennék, soha nem bántanám, sőt, kezeskednék lemezeinek pozitív visszhangjáról. Gondolom, a nyikhaj azóta is töpreng, és előbb-utóbb eljut majd arra a következtetésre, hogy nélkülem semmire se viszi. Ha eljut. Sajnos, úgy rémlett, mintha nemigen érdekelné a véleményem. Pedig nekem mindig igazam van. Az én diplomámmal!?
Emlékbetörés vág gyomron. Eszembe jut Belloq. És ez annyira fáj, hogy csaknem behidalok a kíntól.
Hogy is hívnak, Belloq?
Daniel. A hitvesem.
De hát miért nincs itt a pasas? Az ágyam mellett? A térdeimnél?
Ha jól emlékszem a neveltetésemre, akkor úgy tudom, a szerető férjnek gyengélkedő asszonya mellett a helye.
Hogyhogy Belloq nem őszül itt mellettem, falsápadt arccal, szája szélét harapdálva, kezemet szorongatva, rogyottan?
- Értesítette valaki a családomat? - sikoltom.
Izgatottságomban egész jól megbirkózom a légvételekkel. Az émely is alábbhagy. A harangzúgást végképp felváltja az agyamban kísértő Yardbirds-nóta.
- Nézzen rám! - sóhajt Minnie. - Húsz kilót fogytam három hét alatt! Semmi diéta, se fittnesz! Hanem: szerelem! A fogyásból sejtheti, hogy tragikus a kimenetel. Ne is beszéljünk róla! Különben csak felszakadoznak rémes lelki sebeim, és tovább fogyok, megállíthatatlanul, nulla kilóig és még alább.
Ránézek. Most aztán már nem csupán rápillantok, de meg is jegyzem, beégetem magamnak a teremtményt.
És elképzelem, amint bánatában rohamosan elaszik. Végül csak egy langyuló tócsa marad a széken, közepében a pozdorjává tört szív cserepeivel.
Mi az, hogy Minnie előtérbe tolja tulajdon szenvedését, amikor minden jel arra utal, hogy itt és most csakis az én gyötrelmeimnek lehet helyük!?
Na, egy pillanat!
Kezdjük az elején.
Denisa Wry vagyok, közepes termetűnél enyhén magasabb, vékony testalkatú, barna hajú és szemű nő. Káros szenvedélyeim szép számmal akadnak. Dohányzom, bár mostanában csak ímmel-ámmal. Kedvelem a Bailey's-t. Régebben vodkát ittam narancslével. Meg-meghúztam a martinis flaskát is. Gyorshajtok, ha csak tehetem. Ez persze nem azt jelenti, hogy kiló ötvennel tépek a városban: emberlakta területen ritkán rohanok. Húszas éveim legvégén tartok, családi állapotom férjezett, saját gyerekem nincs, zsaru vagyok.
Eddig jó a memóriagyakorlat. Bár majdnem úgy hangzik, akár egy újsághirdetés.
- A barátom nem azért szakított velem, mert nem szeret. Rajong értem, imád! Elhatározásból vetett véget a kapcsolatunknak. Érzi a különbséget? Szeret engem, de tarthatatlannak tekinti a viszonyunkat. Maga szerint miért mondta, hogy rettenetes vagyok? - fecserész Minnie.
- Végre is, én törtem össze magam, nem igaz!? - morranok.
- Kutya baja, pedig össze is törhetett volna. A légzsák mentette meg. Úgy feküdt benne, mint a magzatburokban. De akkor is sokszor felhemperedett a kocsija, és fának is ütközött. Mindeközben maga derekasan össze-vissza ütögette a fejét. Amikor behozták, a doktorok rögtön megvizsgálták, van-e még agyműködése. Nehogy potyára szedjék ki a sokkból.
- És? Működik az agyam?
- Szerencsés. Nem úgy, mint én. Nekem valahogy nem sikerülnek a dolgok. Pedig teljesen pozitív a hozzáállásom. De ezt inkább hagyjuk: ha csak rágondolok, újabb kilók mennek le rólam. Egyébként megmondtam Dollárnak, ezt persze élőszóban: amíg az én kezem alatt dolgozott, tévedhetetlenül tudta, hogy a lemez első dala a legfontosabb: a magas kezdet, a deus ex machinás indítás. Na, ez végleg kiment a fejéből! Hiszen amióta nem engem tart impresszárióul, senki se szól neki. Mindig azt tanácsoltam: az első szám legyen fergeteges! Nem! A mostani korongjai egész egyszerűen altatódallal kezdődnek! Valósággal meg kell szenvednem azért, hogy végighallgassam a lemezt!
- Kötelező?
- Dollár korongja nagyon jót tett a lelkemnek, átsegített a szerelmi bánatom nehezén. Mintha az én bajomról szólna, persze nem egy az egyben, hanem átvitt értelemben. A kezdet szomorú, azután jön egy felütés, és onnan kezdve sodor, száguld, pillanatnyi figyelemlankadást sem enged, eltölt ezer érzelemmel, azt sugallva: mindig van remény. De ettől még populáris zene! És ami populáris, az alapállásból silány, ócska, érzelgős és ragacsos! Ráadásul nem is hibátlan, mert nem szólhattam bele a létrejöttébe.
Hagyom Minnie-t, tőle sose tudom, meg, ki vagyok. Bár nekem már körvonalazódik, hogy ô kicsoda.
Önnönmagamat kell összetákolnom. A nagyon fájó fejemben lévő, szörnyen hiányos emlékezetből.
Száguldottam az országúton. Tapostam a gázpedált, bömböltem a Yardbirds-dalt. Gyönyörködtem a tavaszban. Fél kézzel vezényeltem; úgy éreztem jól magam, hogy csupán mérsékelten voltam vidám.
És ekkor egy íves kanyar után váratlanul elém bukkant a tehéncsorda.
Hatalmas testű, szoborszerű állatok ácsorogtak az úton.
Széles, nedves orrok, hosszú pillájú, tágra nyílt szemek fordultak felém.
Az eleven falanx láttán fékeztem.
A kocsi engedelmesen lassult. Megszólaltattam a marhabőgés-hangú kürtöt.
Megálltam, majd egyesbe kapcsoltam.
Lépésben furakodtam át a lomhán arrébb mozduló tehenek között. Egy őzbarna monstrum bekandikált a leeresztett ablakon. Megsimogattam bársonyos szőrű fejét. Halkan szusszantva hátrált el a járgány mellől.
Továbbgurultam. Pásztorembert sehol sem láttam.
A szembeni kanyarból kamion lódult elő.
Figyelmeztetően rádudáltam.
A titáni jármű sivalgó gumikkal fékezett. Kürtje elbődült.
Néhány tehén egykedvűen odébb baktatott.
Újra a gázra léptem. A tükörben figyeltem a csordán keresztülaraszoló kamiont, mígnem az útkanyarulat elnyelte mögöttem a jámborok idilliumát.
Ekkor megláttam a szemből közelgő teherautót. A járgány veszett tempóban tépett a nem sejtett veszedelem felé.
Rádudáltam.
Lassított.
Midőn egymás mellé értünk, elengedtem a kormánykereket.
Két mutatóujjammal szarvakat formáztam a homlokomra, hogy a sofőr értésére adjam, mire számítson.
Láttam a vezetőfülkében ülő pasas arcát megnyújtó és padlizsánlilává színező döbbenetet.
Vicsorát, eltorzuló vonásait.
Aztán lendületből elhúzott mellettem.
Majd iszonyú visítással fékezett, és szinte helyből visszafordult.
Lehúzódtam az út szélére. Gondoltam, bevárom a fickót, és megmagyarázom neki jócskán félreértett jelzésemet.
Csakhogy ő ezerrel döngetett felém. Úgy rémlett, el akar taposni!
Jobbnak véltem, ha inkább elszelelek.
Visszakormányoztam a kocsit az útra. Torpedóként kilőttem.
A teherautó bősz bikaként nyomult utánam. Kürtje tébolyultan óbégatott, üvöltött.
Az S-kanyargós terepviszonyok miatt nem vágtathattam kedvem szerint. Sejtettem, hogy rövidesen befutok azon kanyarba, melyből sokan kiröpültek már, sebességüket rosszul megválasztván.
Nem vágytam elszállni. Lassítani se mertem.
Látván: a pasas halálkomolyan veszi dührohamát. A szarvára akar tűzni!
A hajtű-szakaszhoz közeledve akarattalanul, ösztönből vettem vissza a gázt.
A böhöm teherautó lökhárítója megtaszította kocsim hátulját.
Elharapott nyelvvel gyorsítottam.
Üldözőm is.
Az út széleit fürkésztem, merre menekülhetnék.
És ekkor jött a vészes jobb-kettes kanyar.
Továbbra sem akartam fékezni. A robotpilóta lépett a pedálra helyettem.
A padlógázzal vágtázó, a lejtő lendületétől még inkább felgyorsult járgány telibe kapott hátulról.
Az ütközés megtaszította, majd hátraszegte a fejemet.
Kocsim a levegőbe emelkedett, és röptében átfordult. Újra meg újra.
Bődületes fatörzs rohant felém.
Itt szakadt el a film.
A történtekre döbbenvén, irtózatos harag kerít hatalmába.
Hol az a pasas? Hadd kérdezzem meg tőle, miért oly fenemód szarv-érzékeny!?
- Mi van, miért nem válaszol? - förmed rám Minnie. - Az iránt érdeklődtem, mi a véleménye Dollár hálátlanságáról? Ugyan hol lenne nélkülem az a nímand?!
- Centire ott, ahol most. Az ô tehetsége nem a maga érdeme. Jusson eszébe a Beatles és Brian Epstein. Epstein is a kardjába dőlt, miután zseniális felfedezettjei túlnőttek rajta. Mikor hoztak ide?
- Tegnap.
- És még nem tud róla a családom?!
- Magát mostanáig altatták, géppel lélegeztették a koponyasérülés miatt. Tegnap itt voltak a szülei, a testvére és a nevelt lánya. Zavaróan zokogtak, úgyhogy Schweitzer doktor eltiltotta őket a látogatástól.
- És a férjem? Életem párja? - nyögöm.
- Ô nem volt itt - közli elégedett arccal.
Szakítottam volna Belloqkal?
Hol az emlékezetem?!
- Együtt él a férjével? - érdeklődik Minnie, a gondozóm. - Akkor ő miért nem kíváncsi magára? Legalább azért bejöhetett volna, hogy lássa, milyen pocsék színben van.
- Nincs másik haldokló e kócerájban, akit vigasztalhatna, csak én?!
- Le fog fogyni a bánattól maga is - kéjeleg.
Hoppá!
Eszembe ötlik gyermeknemzési lázunk.
Belloq kezdettől fáradhatatlan utódlás-ügyben. Ám mert a vágyva várt fogamzás egyetlenegyszer jött össze - kapufa-jelleggel, méhen kívül -, orvostól természetgyógyászig jártunk. Hitvesem máig precízen számontartja, mikor ovulálok. Ám hasztalan vetette latba legjobb képességeit, a hőn óhajtott esemény nem következett be.
Orvosi javallatra tömérdek vitamint vettem magamhoz, főként táplálékok, mellékesen kapszulák formájában. Vitamin-szempontból kellett megterveznem étrendemet. Tonnaszám legeltem a zöldségféléket. Egyszercsak a doki megállapította: a túl sok halétel fogyasztása okozza kudarcunkat. Megtudván, hogy egyáltalán nem eszem halat, eltanácsolt a sertéshústól, majd a marhától is. Amikor kiderült, hogy régóta pulykán és csirkén élek, ha egyáltalán húst veszek magamhoz, mást gondolt ki.
Akkor hízózzon, tanácsolta. Amíg nem szed fel tizenöt-húsz kilót, a fogamzás szóba se jöhet. Berzenkedtem, mondván, képtelen lennék a szokásosnál többet enni. Ne egyen többet, egyen mást, felelte. Íziben elképzeltem magam, amint spagettivel falom a szilvás gombócot, sült szalonnát ropogtatok mellé, és rúdszám tömöm orcámba a szalámit. Ja, továbbá felejtsem el a cigarettát és az alkoholt. Mindazonáltal egy kevésnyi szexet megengedett.
Ezen az áron nem lesz utód, közöltem szilárdan.
Családom nem hagyta annyiban. Barátaink, anyám, öcsém és kamaszodó nevelt lányom egyként azon fáradozott, hogy mielőbb elérjem a vágósúlyt. Az első sokk akkor ért, midőn egy minapi reggelen képtelen voltam behúzni farmerom cipzárját. Íziben megugrottam a hátraszaltót. Na nem! A vágyott terhesség érdekében mindössze a klasszikus erőfeszítéseket vállalom - úgy mint: szex nagykanállal - termékenységi istennővé nem dagadok!
Martin öcsém meglepett egy Claudia Schiffer fittneszkazettával.
- Te csak nézzed, ahogy a csaj töri magát, vért izzad és gúvad a szeme a slank alakért, és közben lakmározd a dagadót, oldalast, csülköt, a zsírszalonnából főzött pörköltet és tripla hamburgert, és a könyöködön folydogáló zsírral mutasd fel Schiffernek a középsô ujjadat, és nagyon röhögj a kínjain! - tanácsolta.
Kivágtam a tesót.
Kértem a nődoktort, eszeljen ki követhetőbb terápiát. Erre ő így szólott: mivel egyikünknél sem tapasztal kizáró tényezőket, mármint szervileg, erősen feltehető, hogy meddőségem pszichoszomatikus természetű. Vagyis forduljunk pszichiáterhez.
Ezzel elég szépen megfúrta frigyünket.
A dokitól hazafelé tartván, hitvesem szótlanul tűnődött. Minek végeredményeképpen azon megállapítást hozta világra, miszerint azért nem foganok, mert nem igazán vágyom a sarjra.
Rám került a töprengés sora.
Tényleg, sóhajtottam nagyvártatva, ez sem kizárt. Ám ha pillanatnyilag nem vágyom is rá annyira, mint ő - és a fél város -, nem utasítom el a gondolatot. Viszont egy sereg nôt ismerek, akik még, már vagy momentán nem akarnak gyermeket, és mégis különféle trükkökkel kell védekezniük, mert a nem-akarás édeskevés a fogamzásgátláshoz.
Mindazonáltal felkerestük a pszichiátert.
Ami engem illet, elég jól szórakoztam a vele töltött egy óra alatt, Belloq viszont teljesen bemogorvult. A lélekidomártól kiseregellvén, tapintatosan kivárta nevetőgörcsöm csillapultát, majd kijelentette, hogy ezentúl inkább intimen kezelné e problémát, egyikünk tudattalanját sem óhajtja orvoskézre adni, és nem kívánja a magánéletünkben való további turkálást.
Holott az agytréner csupán az iránt érdeklődött, milyen volt a szüleinkhez való viszonyunk, kaptunk-e rendesen anyatejet, emlőből-e; szülői részről elszenvedtünk-e szexuális molesztálást, egyáltalán: akartak-e minket; hány évesen maszturbáltunk először, melyek voltak meghatározó szexuális élményeink, gyakran szeretkezünk-e, elég gyakran-e, vannak-e furcsának nevezhető szexuális szokásaink, vágyaink. Belloqtól konkrétan azt kérdezte, nyomatékkal: szokott-e állapotos nőket zaklatni az utcán?
Daniel beelegelt.
Helyes, bólintottam.
Ekkor életem párja mélyen a szemembe nézvén megkérdezte: szedek-e valamit.
Mármint titkon? Fogamzás ellen? - firtattam.
Vészjós hanghordozásomat észlelvén legott elnézést kért.
Későn. Futó bizalmatlansága tartós bizalmi válságot eredményezett.
A szarv-hisztis fickóval esett találkozásom előtt itt tartottunk.
De szakításról szó se volt.
Akkor hát hol van Belloq?!
Megjelenés éve: 1997
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(második kiadás)
Quasimodo vigyorogva nyit ajtót.
Az előtérbe lépek. Fél percig csak bámuljuk egymást. A fickó egykor zsaru volt, ám felhagyott ezzel, mert többször megpróbálták kicsinálni. Ferde vállal, enyhén megrövidült bal lábbal műkedvelő hekus vált belőle, jóllehet látszólag nyugdíjba vonult. Régi edzője és barátja segítségével visszanyerte és őrzi legendás formáját. Talán még ma is meg tudna verni. Az unokabátyám. Elmúlt ötven, sötét hajában ősz tincsek sorjáznak. Szemrése keskeny, kissé ferdén metszett, szeme kék. Orra fenyegető, ajkai szenvedélyességről vallanak. Álla széles, előreugró, markánssá teszi arcvonásait.
- Itt van Cyd? - kérdezem.
- Elment már. Doyen után szaglászik. Bepipult a palira, amiért a pribékjei megkergették. Egyébként eldugtuk a foglyot, hogy ne kelljen folyton hurcolnia. A könyvek viszont itt vannak, és mondhatom, rendkívül érdekesek. Mi a terved?
- Voltaképpen nincsenek terveim. Denisa zsarolja Doyent a naplóval. Tőle kérdezd, mit akar.
- Tőle nem kérdezem. Hazudik, mint a vízfolyás.
Quasimodo a nappaliba sántikál. Ilyen lehet egy táncterem. A helyiség közepe üres, néhány fotel, asztalka lapul a falak mentén. A parketta régen látott friss lakkot. Középtájon egyenesen úgy fest, mintha legyalulták volna.
- Nem, Quasimodo. Jót tett neki a baleset. Megszelídült.
- Ezt a szerelem láttatja veled. Olyan szerelmes vagy, mint akkor sem voltál, amikor tíz évvel ezelőtt elhúztad innen a csíkot.
Tudja, hogy erről nem szívesen beszélek. Ezért hozza szóba. Van benne némi önfeledt gonoszság. Az ablak alatti asztalon álló szamovárhoz sántikál. Feltűnőbben húzza a lábát, mint egyébkor. Nem dőlök be neki.
- Kérsz teát? - kérdezi.
- Nem.
- Akkor legalább szemléld meg az akváriumomat. Nemrég rendeztem be.
Gömbölyded üvegedényre mutat. A haláriumban buja salátaféle zöldell. A dzsungelként ható növényzet között néhány apró halacska látható. Úszkálnak, szavuk sincs.
- Aha - mondom. - Megszemléltem.
Rám néz, elvigyorodik. Két kézre fogja a gőzölgő teás csészét. Tudja, hogy szétvet a türelmetlenség. Nem siet azt kielégíteni. Mutatóujja körmével megkocogtatja az üvegedény falát.
- Neonhalak. Módfelett érdekesek. Esznek, úsznak, neonoznak, ikráznak. Az ikrákat kikezdik a csigák. Valósággal átrágják magukat rajtuk. Amikor aztán a kis halak előbújnak, a szüleik kezdenek vadászni rájuk. Egyik nap tele van a víz bébikkel, másnap már egyet sem lehet látni.
- Kész horror. Téged ez szórakoztat?
- Néha órákig elnézem őket. Mélységesen megnyugtató hatást tesznek rám.
- Csodálatos - bólintok. - Miután Cyd nincs itt, talán te elmondhatnád, mit tudnék segíteni.
- Egyelőre mi segítünk neked - mondja féloldalas somollyal. A lávaforró teába hörpöl. Fantasztikusan világos a szeme, az ember valósággal megbűvölten bámulja íriszét, azt remélve, hogy beleolvashat mögötte a gondolataiba. Ezt a feneketlen hatást fokozzák alul-felül egyaránt fekete szempillái, melyek kihangsúlyozzák a kék szempár halványságát. Ráadásul tudatában van tekintete bűverejének. Gyakran tágra nyitja szemét, mintegy fokozva a mágikus hatást. Ilyenkor mintha feltárulna egy csapóajtó, egyenesen a tengerbe. - Az egyik napló segítségével bebizonyíthatjuk, hogy Doyen kiket zsarolt az ő ellenállhatatlan módszerével. Mint tudjuk, elraboltatta rendőrtisztek, bírák, ügyészek, újságírók feleségét, barátnőjét, és áthajtotta rajtuk néhány pribékjét. Ezután visszaszolgáltatta a megalázott asszonyokat, az eseményről készített film kíséretében. Az érintettek természetesen letettek róla, hogy továbbra is keresztezni próbálják útjait. Ha valakiben mégis felmerült az egészséges bosszúvágy, Doyen megismételtette az akciót. Amikor erről beszélek, lesütöm a szememet. Ne érts félre, nem magamat: őt szégyellem.
- Denisa arra akarja kényszeríteni, hogy ő szégyenkezzen.
- Hát ezért meséltem neked erről. Hallgass ide, Daniel. Felejtsétek el Doyent. Veszélyes. Majd én elintézem.
Nem felelek. Quasimodo olvas a vonásaimról. Gondolataimat kibetűzvén felsóhajt, leteszi a csészét, és elfordul, mintha a hínárfőzelékben korzózó halakat figyelné.
- A fogoly, Andersen elmesélte, hogyan szervezték meg a gengsztergyilkosságokat, miként került a méreg borbélykésre, a pezsgőspohárra. Azért tört ki a harc az alvilágban, mert híre jött, hogy a Kokókirály hazalátogat és kiválasztja, ki legyen az itteni megbízottja. Zsíros buli a kábítószerüzlet, nem kell mondanom. Minden bandavezér azon pedálozik, hogy megnyerje a Kokókirály kegyeit. Így aztán diszkréten irtani kezdték egymást. Doyen ígérkezik győztesnek.
- Szexpapa vénséges vén. A Kokókirály fiatalabbat fog választani.
- Szexpapa nincs hatvanéves. Az ő esélyei a legjobbak, mivel eddig is remekül megúszta a gazságait. Csak kevesen tudják, hogy van egy gyengéje. Fura dolog.
- Figyelek - mondom némi éllel, látván, hogy érdekfeszítő közlendője támadt a halairól, s éppen ezt készül előadni.
Megjegyzésem hallatán elveszi ujját az akváriumtól, és visszafordul felém.
- Doyen valahol a lelke mélyén tudatában van annak, hogy gyalázatos dolgokat művel. Valami defektje lehet, mert lelkiismereti válságait abnormális módon orvosolja. Ez hat évvel ezelőtt, a felesége halála után kezdődött nála.
- Meghalt a felesége? Amikor meglátogattuk, az asszony parancsolta az ebédhez.
- Láttad a nőt? - kérdezi jelentőségteljes vigyorral. Tágra mereszti a szemét, mintha el akarna nyelni. Számtalanszor megfogadtam, hogy úszógumi nélkül nem jövök hozzá.
- Nem láttam. Hangszóróból bömbölt Doyenre, és ő nyomban rohant is, hogy teljesítse a parancsot.
- Hát ez az. Szexpapa felesége egy magnószalag.
- Különös - morgom.
- A titkára adagolja a megfelelő utasítást a hangszóróba. Aranyember lehet. Feltehetően ő tartja kézben az egész pornóparadicsomot.
- Furcsa, hogy Omlett nem beszélt erről.
- Mi ebben a furcsa?
Nem felelek. Várom, mivel rukkol elő.
- Belenyúltatok a gyerekpornó-buliba - kezdi elgondolkodó arccal. - Ehhez Doyennek semmi köze. Következésképpen hajlandó lesz együttműködni a rendőrséggel. Átengedi a bűnösöket. Viszont nem szeretné, ha egyéb ügyeire fény derülne.
- Logikus.
- Adjátok vissza a naplót, az emberét. A többit bízzátok rám.
- Mit akarsz tenni? - kérdezem.
Feleslegesen. Nagyon jól emlékszem, mit tett, amikor kiengedték a kórházból, megnyomorítva, nyugdíjazva. Nekiállt edzeni, majd egyenként elkapdosta az ellenségeit, és megküzdött velük. A legyőzöttek homlokán ott virított a névjegye: J, mint Justitia. Ügyes volt, egyetlen összecsapásnak sem akadt szemtanúja. Az egész országot lázba hozta a rejtélyes Justitia. Denisa pedig, anélkül hogy tudta volna, ki a titokzatos személy, az eseményekbe ártotta magát. Így duzzadt legendává a történet.
Legyintek, talán túlzottan tiszteletlenül. Tekintete felhabzsol a tekintete. Pupillája aprócska fekete pötty, legfeljebb gombostűfejnyi. Úgy is érzem magam, mint pillangó a gombostűn.
- Hagyjátok békén Doyent - mondja. - Denisát foglald el valamivel. Csinálj neki gyereket, például.
- Már próbáltam. Felejtsd el a Justitia-legendát. Ezt nem lehet újra meg újra felmelegíteni. Jut eszembe, a napokban lesz a születésnapod. Hányadik is?
- Inkább a fogaidat számlálgasd, mint az én éveimet - morogja. Elfordul, az akváriumba bámul. Felsóhajt. - Már megint felzabáltak egy eresztésnyi bébit.
Odalépek hozzá, megveregetem a vállát.
- Ez az. Ezt torold meg, Justitia. Dobj a lébe néhány halászlékockát és mártsd bele a merülőforralót. Jó étvágyat.
Az ajtó felé indulok. Utánam szól.
- Tíz évvel ezelőtt is hülyének tartottalak, Daniel. Nem változott a véleményem. Legfeljebb néha-néha szüneteltetem.
- Nézegesd a halakat. Azt mondtad, pompásan megnyugtatnak.
Növekvő rossz érzéssel bandukolok az utcán. Lehet, hogy mégis neki van igaza. Mi történik, ha lecsukatjuk Doyent? Lepengeti az óvadékot, és tíz perc múlva szabad lesz. Szabad lesz és dühös.
Ugyanazon átkozott kelepce, amit Quasimodo oly gyakran felhánytorgat. Annak idején, hasonképpen kínos helyzetben úgy döntöttem, lelépek innen. Megnősültem, elköltöztem, megszületett a lányom. Rohadtul éreztem magam a bőrömben. Amikor a feleségem megbetegedett és meghalt, visszajöttem. Addigra Quasimodo belerokkant az ügybe, melynek kellős közepén cserbenhagytam. Néhány hónapig tartó fogcsikorgatás után összefogtunk. Ekkor már Denisa is belekeveredett, s én, aki azt hittem, soha többé nem leszek szerelmes, megismerkedtem a szerelemmel. Végül is, több éves késéssel, elkaptuk az ellenséget. Pontosabban szólva Denisa és Quasimodo intézte el a fickót, mivel akkorra már nem voltam álló helyzetben. Kórházban feküdtem. A sebészek leltek bennem néhány golyót.
Megjelenés éve: 1997
Műfaj: Akció- és kalandregények
(első kiadás)
Sűrűn a tükörbe pillantottam. Semmi gyanúsat nem érzékeltem. Ettől függetlenül - talán Symour hatására - baljós hangulat úrhodott el rajtam.
Megálltam a zöldségesnél. Paradicsomot, avokádót, narancsot és fakadásig érett fügét válogattam a bringa kosarába.
A karamellszín bőrű tulajdonos elpanaszolta, hogy tizenöt éves lánya teljesen felhagyott az evéssel, mert olyan vékony akar lenni, mint a gidább topmodellek. Lassan egy hónapja éhezik, máris átfér a levélbedobó résen, és se kérlelés, se szigor nem fog rajta.
Neki is megadtam Psziché néni koordinátáit, és visszaültem a bringára.
A kertben édes-meleg fűillat fogadott.
És egy méretes csomag a lábtörlőn.
Clochard a nevemet kiáltozta odabenn. Vidám hangja hallatán habozás nélkül a házba merészkedtem.
Mindenekelőtt felhívtam Jay-t, az iránt érdeklődve, mit tud a csomagról.
A serdülő szervezet készséggel tájékoztatott, miszerint a doboz akkor érkezhetett, midőn ő a ház mögött nyűtte a füvet. A kézbesítő laza hanyagul a kertkapu belső oldalára tette a cuccot, és távozott. Rátalálván, ő helyezte át a küszöbre, nehogy valaki kámforizálja.
Megköszöntem Jay összes szolgálatait.
Azután felragadtam a legnagyobb konyhakést, utálkozva a kert közepére rugdaltam a dobozt, és felhasogattam csomagolását.
Hozzáérés nélkül, felületesen megtekintettem a küldeményt, és felhívtam Elant.
A szuperzsaru hamarra beígért érkezéséig fintorogva kicseréltem Clochard ülőrúdja alatt az erőst amortizálódott almot, majd egyéb helyekről is eltüntettem néhány penetráns foltot, fertőtlenítés közben arról értekezve a beónak, mennyivel jobban jártam volna kakaduval vagy arapapagájjal, ugyanis a húsnemevő madarak ürüléke szemernyit se szagos.
Õ nem vette zokon hárpiaságomat, inkább azonnal kérte a kukacait. Továbbá közölte, hogy szeret, kurta a szoknyám, hülyék a zsaruk, gyorshajtó a jó anyjuk, elénekelt néhány strófát a Kelly Family egyik dalából, és Symourt is gyakorta emlegette.
Ígyként korrumpáltan kiszolgáltam őt a dagadt kukacaival.
Meghallgattam az üzenetrögzítőt.
Mama rémülten újságolta, hogy apám utazni akar vele, és mindjárt a tengerpartra kívánkozik, most mi lesz, hiszen soha életükben nem mozdultak ki Tériszony Cityből!? Este okvetlenül hívjam vissza, mert muszáj elmondania, mi szörnyűt álmodott.
Claire sajnálkozott a szombaton elszalasztott beszélgetés miatt, de majd személyesen bepótoljuk, nemsokára. Reméli, rengeteg mesélnivalóm gyűlik össze addigra, olyan nagyon sok, hogy egymás szavába vághassunk. Õ akár regényt is írhatna a vele történtekből. Románcot, súgta halkan, némi öniróniával, ám főként izgatottságtól elfúló hangon.
Négy horoszkóprendelés érkezett.
Utolsó üzenetként rettenetes, hörgésre emlékeztető röhögéssel kísért géppisztolysorozat foglalta a helyet a szalagon. Átvettem e sajátos névjegyet.
Elan késett.
Leültem a számítógép elé, és gépelésbe feledkeztem. Mire kiprinteltem, borítékba tettem és tökéletesen postakész állapotba hoztam az elemzéseket, felharsantak Clochard ujjongó üdvrikoltásai, symourozása.
A nappaliba sétálva kinéztem az ablakon. És színét sem láttam az emlegetettnek.
A madárra förmedtem.
- Gaz szélhámos!
A következő pillanatban smaragdmetál Carisma gördült a kapu elé.
- Oké, bocsánatot kérek - szóltam békülékenyen. - Talán azt is előrejelezhetnéd, hogy ma estére milyen idő várható!?
A beó meg se hallott. Átlebbent a vállamra, s a hallójáratom közvetlen közelében folytatta az ovációzást.
Az ajtóhoz vonultunk.
Symour befelé tartott, hatalmas sporttáskát cipelt a vállán. A megkéselt csomag láttán megtorpant, szemöldökét magasba szökkentette, majd tovább lépdelt.
- Ne ess kétségbe, nem a kelengyémet hozom - nyugtatott. - Mi ez a tépázott akármicsoda? Újabb fuszeklik az aberrált szeretetszolgálattól?
- A rossz poénjaiddal együtt szeretlek - feleltem.
Symour megállt előttünk, gyors pillantással felmérte, melyikünk türelmetlenebb, majd csőrön csókolta Clochard-t, azután engem.
Elan in flagranti érkezett.
Bevágta a kocsiajtót, belökte a kertkaput. Orbitális tempóban viharzott felénk.
Fele úton vészfékezett a küldemény mellett. Megtekintette dühödt mészárlásom nyomait, és rám nézett.
- Na, én is szakasztott ilyen hangulatban vagyok! - újságolta, és máris Symourhoz fordult. - Nem akartok elmenni nászútra? Addig kinyújtóztathatnám a tökeimet!
Ingerülten átdobta a válla fölött a kocsikulcsot, kifordította a zsebeit, egyiket a másik után. Letérdelt az ilyképpen létrehozott szemétkupac fölé, kiemelt belőle egy gyűröttes zacskót, abból egy pár gumikesztyűt, és beöltözött az ajándékátvételhez.
Symour behajította terhét a hajlékba, majd felsorakoztunk a fűben kuporgó hiperzsaru mellett.
Elan elsőül egy fehér borítékot emelt ki a selyempapírral bélelt papírdobozból, amely aranyfestékkel dombornyomott, biankó esküvői meghívót rejtett. A kézfogózni szándékozó felek neve és az esemény időpontja nem került említésre. A kartonlap alján egymásba fonódó rózsaszálak és gyűrűk lebegtek.
- Ezt bármelyik trafikban megvehette - morogta Dirk, kiejtve ujjai közül a papírost.
A következő boríték felmosórongy színe célzott a tartalomra: biankó gyásztávirat lappangott benne.
- Ezzel rám gondolhatott - szólott Symour.
A harmadik borítékból néhány fotó bukkant elő. Az egyik kép kulináris tevékenység közben ábrázolt: hátrahajtott fejjel álltam a konyhaablak előtt, úgy festvén, mint ha éppen egy szőlőfürtöt készülnék leengedni a torkomon. A másik felvételen a számítógép előtt ültem, félig elomlott, tűnődő tartásban, cerkavéget rágcsálva. A harmadikon a kanapét tologattam a nappaliban, éji órán, hátulnézetből.
- Kinyírom a rohadékot! - rezdültem nőileg, a lesifotók láttán.
Ezután Elan kicsomagolt egy flamingó színű melltartót, a hozzá illő, tragikomikus selyembugyogóval.
- Pontos a méret? - kérdezte, rám sandítva.
- Nem tudom, sose volt melltartóm. Ilyen szabású és terjedelmű, sarkköri gatyót pedig gyerekkorom legzordabb telén viseltem utoljára, szülői kényszerítésre.
- Nem érdekli a te ízlésed - mutatott rá Symour. - Van sajátja.
Elan előbontogatott fél pár bazsarózsaszín lakkcipőt.
- Most ez egy perverz Hamupipőke-történet, vagy az ipse félreszámolta Navia lábait?! - dünnyögte.
A következő selyempapír bugyolában meglelte a cipő párját. Tenyerére állította a félmagas sarkú, förtelmes modellt, és hamletesen elmerengett fölötte.
- Még egyik csajomnak sem akartam csukát venni, de ha valami véletlen folytán megtenném, hát az biztos, hogy nem ilyen ósdi fazont választanék. Divatban volt ez valaha?
Vállat vontam.
- Valami azt súgja, hogy azért tette tönkre a gardróbban lelt topánomat, mert a tűsaroktól felettébb beidegesedik.
- Tovább ások - mondta Elan. - Lefogadom, hogy erényövet is találok.
Nem nyert. Fél köbméternyi, bélelésre szolgáló papírgombócot hozott felszínre. A doboz fenekén újabb felmosórongyszürke borítékot talált, további fotókkal.
Az egyiken Symour lépdelt egy babérsövényes kerítés felé. A másikon sudár asszony nyújtózott, az ablakpárkányról alápatakzó kéklila petúniákat öntözve. A következőn ugyanazon, kortalannak tetsző asszony ült a kerti asztalnál, hibátlan alakúan, petúnialila bikiniben, és önfeledten nevetett. Magas, karcsú férfi állt mellette, a tenyerén egyensúlyozó, felborzolt szőrű, tériszonyodó kölyökmacskát becézgetve. Aztán egy újabb fotón ezen impozáns megjelenésű, őszes hajú férfi sietett a babérsövényben eldugott kapuhoz.
- A szüleid? - kérdezte Dirk.
Symour némán bólintott. Arcizmai csaknem görcsbe feszültek. Zsebre vágta ökölbe szoruló kezét, és elfordult tőlünk, hogy ne lássuk dühét.
Leültem a fűre Elan mellé.
- Elhozta az aktát?
- Nem, még nem végeztem vele. Pedig már betéve tudom.
- Ha jól emlékszem, egy-két héttel a zaklatások kezdete előtt utcai rablótámadás érte Ionát. Ekkor ő feljelentést tett a rendőrségen. Ezt azért találom érdekesnek, mert amikor eltűnt otthonról, előtte senkivel sem beszélt meg találkát, legalábbis telefonon, távozásáról nem értesítette a lépéseit figyelemmel kísérő zsarukat. Kinek nyitott ajtót? Kivel ment el gyanútlanul?
- Ez bennem is felmerült. Két zsaru foglalkozott Ziller rablási feljelentésével. Egyikük három évvel ezelőtt utcai tűzharcban halt meg, a másik már régen nyugalmazott és kripli. Melléfogott, Navia. Még egy rendőrt nem tud megbuktatni.
- Rajongok a zsarukért, Dirk. Megkereste a kriplit? Beszélt vele?
- Arról például, hogy tegnap estére igazoljon alibit?
- Henye élceit tartogassa a letartóztatás utánra, oké!? Arról tépem a számat, hogy azon az éjszakán, midőn Iona a rendőrségre toppant az őt ért atrocitáson felháborodva, kiválthatta ott valakinek az érdeklődését. Valakiét, aki ott volt, akár portásként, takarítóként, halottkémként, tudom is én! A fickó megpillantotta, megvágyta és utóbb zaklatni kezdte őt. Csakis bennfentes tudhatott a telefonlehallgatásról, Iona rendszeres bejelentkezéseiről az ügyével foglalkozó szimatoknál. Õ férhetett egyenruhához, vagy jelvényhez, hogy azután elcsalhassa otthonról a nőt.
- Zsaru létemre mondom, nem hangzik ostobán, amit Navia forszíroz - közölte Symour. Törökülésbe ereszkedett mellettünk a frissen vágott, illatos füvön.
- Jól van, holnap elmegyek a kriplihez, és megkérem, próbáljon visszaemlékezni a köszvényes, hipertóniás szervezetével egy tíz év előtti, számára tök szimpla ridikül-rablási ügyben tett feljelentésre - morogta Dirk.
- Az idős korú, nyugalmazott emberek nagyon szívesen emlékezgetnek a régvolt időkre - sóhajtottam. - Mielőtt megkérdezné, hogy na és az én esetemben miként jön ide a bennfentes, hadd hívjam fel a figyelmét valamire: az Idült kilátásba helyezte Symour megölését, ám ez ügyben a fotózáson kívül eleddig egyetlen lépést sem tett. Mintha tudna Philroy-ról, és tőle remélné a hathatós megoldást. Nem hívott telefonon, mióta maga meglengette előttem a vonalfürkészési engedélyt. Velem tegnap, idő előtt próbálkozott, amikor még nem voltak birtokomban a jegyajándék ezen újabb elemei. Hajlandó lett volna letenni a csomagküldési játékáról, ha elkapott volna, mert arról is tud, milyen veszélyes mostanában errefelé csellengeni. Gyanúm szerint azért, mert tudja, ismétlem: tudja, hogy Symour ellenében nincsenek esélyei. Merészen kijelentem: ismeri Symour képességeit. Az én háborgatásom azután vette kezdetét, hogy betettem a lábamat a Yardra. Már első alkalommal kábé száz emberrel találkoztam, ez a szám azóta jócskán növekedett.
- Én mondom, Philroy műveli ezt magával! - rikoltott Elan. - Õ az Idült! De ezt már említettem! Csak akkor leintett.
- Claude Philroy azon agyféltekéjének helyén, amellyel ilyesmit kieszelhetne, egy pár használt zokni és néhány üres töltényhüvely van - szögeztem le. - Úgy is mondhatnám: ő egy pszichopatoid tahó. Az Idült klasszisokkal intelligensebb nála!
- A végén még beleszeret?! - meredt rám Dirk. - Jól teszi, a palinak pontosan ez a célja!
- Nem bánnám, ha esetleg kizárhatnánk a csevegésből az én érzelmi életemet, és a tárgyhoz tapadnánk.
- Tapadjunk - bólintott. - A pasas a péntek éjjeli kergetőzésből ismeri Symour képességeit. Ha előbb sejtette volna, kicsoda ő, nem kezdett volna a kertben sompolyogni.
- Péntek éjjel semmi mást nem akart, csupán kukkolni és hallgatózni. Nem számított a fűrészbaknál lévő csapdára.
Elan a fejét ingatta.
- Nem győzött meg. De azért holnap beszélek a kriplivel, nehogy felületességgel vádoljon. Gyanakodhatna egyébként a szomszédjára, Sven Parlanre is. Õ is nyugodtan találkozhatott Iona Zillerrel tíz évvel ezelőtt.
- Nem tudom ránézésre megítélni, ki az Idült. De azt többé-kevésbé magabiztosan kijelenthetem, ki nem az. Svennek ehhez semmi köze. Szerintem a kerítésen talált vérminta alapján máris kizárhatja őt.
- Nos, nem zárhatom ki. A labor még nem végezte el a teljes körű vizsgálatot. Per pillanat mindössze annyit tudunk, hogy a fickó vércsoportja A Rh pozitív. És legyen nyugodt, utánanéztem a számításba jöhető személyeknek a doktoruknál. Fabio Addams és Sven Parlan vércsoportja A Rh pozitív.
- Ez a leggyakrabban előforduló vércsoport-kombináció.
- DNS-vizsgálatra csupán akkor keríthetek sort, ha konkrét gyanúsítottal tudok előállni.
- Önként jelentkezem - közölte Symour. - Az említett vércsoporthoz tartozom.
- Te menj a fenébe! - morrant Dirk. - Se Addamsnek, se Parlannek nincs betonbiztos alibije péntek éjszakára. Előző azt állítja, hogy egész éjjel a számítógépe előtt ült a tojásain, mint egy tyúkapó, ám erre nézvést tanúja nincs. Utóbbi aznap este összetűzött a feleségével, és elkeseredésében bárról bárra szólózott, legalábbis ezt állítja. Na?
- És tegnap estére van alibijük?
- Még nem értem rá ezzel foglalkozni, mivel Philroy-t is keresgélnem kell. Minden fejleményről köteles vagyok tájékoztatni a levegőben lógó botránytól vacogó Tristanót. Az összes tököm tele van az egésszel. Se éjjelem, se nappalom maga miatt, Navia. Elvihetem a csomagot, vagy megtartja?
Kényszeredett kacajt hallattam. Erről eszembe jutott valami.
- Philroy meglepett egy precízen fogalmazott üzenettel. Meghallgathatja, Dirk.
- Jó - bólintott. - Épp ideje, hogy feloszlassuk ezt a bizarr pikniket az ajándékdoboza körül. És egy teát is elfogadnék, bármennyire utálom. Ja, még meg se köszöntem a kegyét! Arra célzok, hogy végre a keresztnevemen szólít, miközben a fullánkját forgatja bennem. Ne is legyen kedvesebb hozzám, nem szolgáltam rá! A nap huszonnégy órájából mindössze harmincat töltök el ügyeinek bogozgatásával. Éjjel-nappal telefonkészültségben vagyok, hogy minden információ azonnal megtaláljon. A technikusok és a szerológusok körében közutálatnak örvendek, mert rögvestre kérem a vizsgálatokat. Hovatovább a labormunkát is személyesen fogom végezni...
- Maga egy multizsaru, Dirk - leheltem.
- Dirk, Dirk - fuvolázta a vállamon ülő beó. - Hülye zsaruk! Lépésben mentem, nem százzal! Sőt! Toltam a kocsit, amikor levettek gyorshajtásért!
- Mondja meg a szaros bestiájának, hogy semmi közöm a közlekedési bírságaihoz! - förmedt rám Elan, térdepléséből felemelkedőfélben. Félúton megdermedt, és úgy maradt, kecses fittnesz-pózban. - Micsoda?! Ez az állat összefüggően beszél?!
- Nagyon intelligens elme, pedig a távollétemben álló nap rádiót hallgat. Sajnos, tévézni is szokott, ért a távkapcsolóhoz. Amikor a zsarukról fecseg, exférjem nézeteit visszhangozza.
- Jay! - rikkantott Clochard. - Miért nem jössz be?
Körülnéztünk. A rajtakapott serdülő a kerítés külső oldalán ácsorgott, az olasz ciprus és a mellette viruló táskavirágcserje fedezékében.
- Marha jó! - nyögte Elan, immár egyenesen állva. - Beszélő őrkutya! Veszek egy ilyet.
Jay szó nélkül elsurrant.
Észbe véstem, hogy még ma beszélnem kell vele, mivel a jelek szerint meglehetőst problémás időszakot él át.
A házba siettünk.
Symour és Elan felkereste az üzenetrögzítőt.
A konyhába léptem, és megtöltöttem a vízforraló kannát. A vízcsobogás mellett is tisztán hallottam a géppisztolysorozattal aláfestett hisztérikus röhögést.
Azután kipréseltem néhány narancs nedvét.
A társaságomba toppanó Elan visszautasította a nektárkínálást.
- Kóla nincs? Maga tényleg kolibri-étrenden tengődik? Honnan a fenéből veszi az erőt, hogy egyáltalán fel tudjon ülni a biciklijére?
- Az étrendemről akar fecserészni?
Dirk elvetette magát az egyik széken, szétnyitotta mellkasán az avarbarna inget, megcsörgette medáljait, mutatóujja körmével végigpöcögtette fülbevalóit, azután a szeme elé emelte a kezét, és a gyűrűire gyönyörödött.
- Miért ne? - sóhajtott ékszerleltározás közben. - Teát főz, nemde!? Addig talán lazíthatnánk. Már Symourt is számosszor faggattam arról, miként bírja el a fegyvert, ha nem visz húst a szervezetébe!? Fehérjebevitel nélkül nem lehet energiához jutni!
- Most valahogy nehezen tudnék ráhangolódni a dietetikai témára - mondtam. - Kismillió fehérjeforrás létezik a húsokon kívül. Ugye, maga ismeri a tavaszi fáradtság fogalmát!?
- Hajjaj! Egész évben érzem is! - bólintott.
Felkapta az asztalon álló kerámia szalvétatartót, és megpróbálta azt alakváltoztatásra bírni. Szenvedett, ha nem gyűrmölhetett valamit.
- Én viszont nem ismerem - szólott Symour, félbehagyva a narancslé kortyolását. - Egy rakás testi-lelki nyomorúságtól megkímél a kolibri-menü.
Elan elé állítottam a jáde-gömbös díszdobozt, és elvettem tőle a tűrőképessége végső határához jutott szalvétatartót. Rám pillantott, tenyerébe zárta az egyik golyót, és megpróbálta összeroppantani azt.
- Nagyon érdekes, amit mondtok - nézett Symourra. - Ettől függetlenül utálom a zöldségeket. Gyümölcsöt legfeljebb egy kiadós lakoma végén nyomok magamba. Nem tudok biciklizni, nem is vágyom rá, hogy megtanuljak. Gondoltam sportolásra, de azt sem bírnám összeegyeztetni kényelemkedvelő hajlamaimmal. Haloványan sem pedzem, mire jó az egész.
Kibögréztem a teavizet. A felszálló gőzpárát érzékelvén Clochard vigyázz, forrót kiáltva ellebbent a vállamról, és átnyergelt Symourra.
- Nem akarom meggyőzni. Magától kell elhatározásra jutnia - feleltem. - Ha egy napon netán úgy döntene, hogy szeretné jobban megismerni a saját szervezetét...
- Pertuban vagyunk - vigyorgott, ágyékába markolva.
- A szervezete akkor is jóval több, mint egy árva farok, ha maga nem óhajt tudomást venni róla. Ráérő idejében ismerkedjen meg vele: csodállani fogja. És ha ezt követően néhány szokásán változtatna, csakhamar meglepődne a felfedezéstől, miszerint egyre jobban érzi magát. Esetleg arra is gondolhat, hogy nem csupán akkor gondoskodik az öregkoráról, midőn pontosan fizeti a nyugdíjbiztosítását, hanem minden egyes étkezés, bárminemű sportolás közepette. Ma már említettem valakinek: nem kell kriplivé korosodni. Mindenki a saját köszvényének, hipertóniájának, húgyvérűségének kovácsa.
Elan az asztalra dobta a roppantgatásnak derűsen ellenálló jáde-golyót. Felkapta a vendégeknek fenntartott cukorszórót, és meglengette az elé állított bögre fölött, ám mert a cukor nem elég bőségesen ömlött, előbb megkopogtatta, majd meglazította a tetőt.
A következő lendítésnél a kupak magától értetődően a teájába zuhant. Két ujjal kihalászta azt a szilkéből, leszopogatta, és visszacsavarta a tartóra. Ezután két korttyal lenyelte a lávaforró szirupot, majd kidugott nyelvvel pihegett egy keveset.
Közben szánakozón meredt rám tűzzománckék szemével.
Ekkor eszméltem: ma egyszer sem lobbantotta be fáklyanézését, és mindjárt azt is tudtam, hogy soha többé nem fogja megtenni, hála Symournak.
- Halálosan nehezemre esne félnyers borsószemeket lenyomkodni a torkomon, még a felhőtlen öregkoromra gondolgatván is. Bár, ha megesküdne, hogy a reform-életmód holtig tartó, bombasztikus potenciával kecsegtet, mégiscsak fontolóra venném a dolgot.
- Nem szándékszom megtéríteni, Dirk. Nem vagyok fittnesz-hívő, se tápreform-missziós. Úgy élek, ahogy nekem jó, önkéntes választásból. Mindenki azt tesz a saját életével, amit nem átall. Válaszoltam a kérdéseire. Emiatt semminő kötelezettsége nem keletkezett, megnyugodhat. Ami pedig a sokat csillogtatott, bombasztikus potenciáját illeti: nos, arra már ma sem mernék fogadást kötni.
- Nem?! - nyögte, hirtelen felegyenesedve a széken, csattanósan összezárva combjait. Megint kézbe ragadta a jáde golyót. - Aztán honnan veszi, hogy valami bajom van?
Symour megreszelgette a torkát.
- Magatokra hagylak benneteket a potencia-bántalmaitokkal. Kicsomagolom a bazáromat.
Távozási szándékát érzékelve, Clochard áttette székhelyét a vállamra. Úgy vélekedett, hogy velem maradván több alkalma nyílhat a tanulásra, mint ha bazárt pakolászna a tapintatos Symourral.
Elan mereven nézett.
Vállat vontam.
- Nem akartam megbántani, Dirk.
- Márpedig bántóan az elevenembe talált. Van egy-két nyomasztó gondom, kétségtelen. Eléggé riasztó, hogy ezt észre is vette, holott azon fáradozom, hogy életválságom másoknak ne szúrjon szemet. Sőt: lehetőleg nekem se. Most kábé olyan pőrének érzem magam, mint a röntgenen. Én is tanultam pszichológiát, ha nem is azon a szinten, mint maga, de efféle következtetések levonására nem lettem tőle alkalmas.
- Következtetéseimnek semmi közük a tanulmányaimhoz. Női intuició.
- Csessze meg a női intuicióját! Most mi legyen? Kibillentett a figurámból, mely szerint itt a szuperzsaru és -férfi, bátran rábízhatja magát, a hepi end eleve garantált.
- Biztosan van valaki e szerep mögött, és nagyon szeretne már előjönni a takarásból, hogy megmutassa valódi önmagát.
- Nagyszerű hülyeséget mondott! Álljak elő azzal, hogy a korábbi benyomások felejthetőek: nincs fölényesen magabiztos, sármos, holt eredeti Dirk Elan!? Helyette tessék szíves azt a szánalmas, görcsös, félig-meddig magatehetetlen fickócskát szeretni, aki igazából vagyok!? Rohadt jó napom van ma! Reggel nekem jött egy pofa, vagy én mentem neki, a franc tudja! Ugrott a kocsim eleje! Mostanig nem bírtam prezentálni Philroy-t és a másikat, ha egyáltalán van másik! Ettől csüggedten legalább a férfiúi bájosságommal próbálom tartani magában a belém vetett hitet, erre bicepszből leleplez, mint hencegőt! Óriási! Van itt padlás? Adja ide a kulcsát, meg egy tekercs ruhaszárító kötelet! Muszáj felkötnöm magamat! Majd ha hülye leszek! Inkább megkérem Symourt a gyengéd baráti szívességre: ugyan, loccsintsa már szét az agyamat a stukkerével!
- Engem is megkérhet, tűrhetően bánok a fegyverrel.
- Köszi, ez is a terápia része!? De kedves, tényleg, miért halogatnánk tovább!? Mit gondol, hová lövessek? Szív? Nyúltagy? Homloklebeny? Vagy bízzam magára a választást? Mimen kívánna meglőni?
- Adjon magának pár nap gondolkodási időt, Dirk. Tűnődjön el azon, milyen is szeretne lenni valójában, és döntse el, kellőleg erős-e ahhoz, hogy olyanná is váljék. Persze, sokkal nehezebb megengedni saját lényünknek, hogy kibonthassa valamilyenségét, mint az arcunk elé tartani egy karneváli maszkot, és azzal bohóckodni. Ha nem boldogul, újra megbeszélhetjük.
- Jézusom! - nyögte, egymás után háromszor hátrahajítva a homlokába törekvő tincseket, majd öt ujjal is besegítve. - Hát ez pazar! Kéri a mobilomat? Felhívhatná a főnökömet, hogy vegye el tőlem az ügyet, és adja át nálam rátermettebbnek, mert többé nem képes bízni bennem. Még jobb, ha mindjárt Tristanóhoz fordul! Mi több, akkor volt a legeszesebb, amikor az elején kijelentette, hogy nincs szüksége zsarusegítségre!
- Már nem akarja valóra váltani azon ifjú nyomozó álmát, aki eltökélte, hogy megfejti a Ziller-ügyet?
- De, nagyon is akarom! Talán túlsággal is.
- Hát akkor? Simítsa le a farktollait, és ha felhagy a parádézással, mindjárt több energiája marad a lényeges dolgokra. Ami az autós koccanását illeti, fogja fel intelemként. Ilyesmi általában akkor következik be az ember életében, ha elhanyagolja az időnkénti elmélyülést. Vegye olybá, hogy figyelmeztetést kapott.
- A horoszkópomat nem akarná megnézni?! - meredt rám.
- Miért ne? Ha kigondolkozta magát, és még mindig bizonytalan valamiben, szívesen kiböngészem, mitől óvnák és merrefelé kísérnék a csillagai.
- Oké, lehet, hogy szaván fogom. Kösz a teát. A cukor remek volt. Holnap beszélek a nyugállományú zsaruval. Hívjuk egymást!
Kikísértem Elant, sejtvén, hogy hamarosan problémája támad az indulással.
Miután tűvé tette és kiforgatta a zsebeit, szilajul oldalba rúgta a lábánál álló ajándékdobozt.
- A kocsikulcsát keresi? - érdeklődtem.
- Azt, de ha a padláskulcs és a kötélcsomó kéznél van, mégis inkább azt választom! - dühöngött.
- Ledobta a fűre, amikor megérkezett.
- Én? A fűre? A slusszkulcsomat?
Bólintgattam.
Három perccel később Dirk Elan pázsitzöld nadrágtérdekkel, hóna alatt az Idült küldeményével, saját csotrogányán távozott.
Megjelenés éve: 1996
Műfaj: Vis Major történetek
(első kiadás)
A Buddha-alkatú kínai nem színlelt eufóriát, amikor kikopogtam a vackáról.
Feldúltságában kunkogó keveréknyelven szitkozódott, melyből csupán néhány szót véltem ismerősnek.
Azután Vis Major arcára nézve hirtelen elnémult. A terepjáróhoz hömpölygött, kisegítette kliensét az ülésből.
Amikor a szamuráj immár a fehér lepedővel borított hencseren feküdt, Bebermeyer összegezte benyomásait.
- Te megcsaltál engem! Meg is nézheted magad! Mindjárt itt döglesz föl nekem! Akármibe lefogadom, hogy orvosok gányoltak rajtad! Gányingered volt?
- Gányom-bánom - sóhajtott Vis Major.
- És most én hozzalak helyre?!
- Tulajdonképpen a szúrt seb miatt jöttünk - próbálkoztam.
Bebermeyer rám rivallt.
- Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy maga adta orvoskézre! A dokik persze telefecskendezték kemikáliákkal! Nézzen rá! Látja a bőrszínét? Ennek az embernek a szervezete jelenleg is élet-halál harcot vív a temérdek méreggel!
- Ráadásul tüstént elvérzik - jegyeztem meg.
A tetkóművész rám ordított, hogy hozzak egy párnát a másik helyiségből, valamint egy zöld és egy sárga folyadékkal teli palackot ugyanonnan, továbbá az elixír feliratú tégelyt is vegyem magamhoz, már ha egyáltalán tudok olvasni, mármint kínaiul.
Mire valamennyi kívánságát teljesítettem, mézsárga, illatos lütyővel kimosta és két öltéssel összevarrta a szamuráj combsebét, majd mustársárga genyőcével bekente, pergamenszerűre száradt lapufélével lefedte, végül az egész vajákumot leragasztotta.
Azután hömpöly külsejéhez képest akrobatikus fürgeséggel a hátára fordította nyekkenni sem merő áldozatát, alágyömöszölte a párnát, és kezébe adta a sárga lével töltött palackot, ráparancsolván: apró kortyokban igya ki.
A zöld színű panccsal teleszívott egy titáni fecskendőt, és megfontolt lassúsággal a szamuráj könyökvénájába injekciózta. Ezenközben a hatalmába került hérosz szótlanul cumizta az avarsárga nedvet.
Én sem álldogálhattam tétlenül. Elixírrel kellett kenegetnem a kedves csakráit, melyek hollétéről főként indulatszavakból értesültem.
Midőn Bebermeyer végzett a befecskendezéssel, félretolt, kivette kezemből a tégelyt, és folytatta a kenőcsözést.
Vis Major a kortyolgatás szüneteiben előadta, mi történt vele Firiónál.
A kínai a fejét csóválta neheztelésében.
- Legközelebb ide hozza, ha baja esik! - förmedt rám.
Bizonytalanul bólintottam.
- Holnap vegye ki a kórházi varratait! - utasított.
- Én?!
- Utána kenje be őt tetőtől-talpig ezzel az olajjal, és gyengéden masszírozza át minden sejtjét, atomját! Egészen addig simítgassa, míg aranylóvá nem válik az aurája!
- Én?! - hörrentem ismét, kezemben a gyöngyházszín olajjal teli üvegcsével.
Bebermeyer rám nézett.
- Csak ha szereti. Márpedig szereti: Vis Major a karmája és viszont. Nem először vannak együtt. Már korábbi életeikben is találkoztak. E mostanira nem kis feladatot vállaltak magukra. Segíteniük kell egymást abban, hogy megvalósíthassák vállalásaikat. Ezúttal megoldják, ha odafigyelnek.
- Szamuráj, te érted, amit mond!? - kérdeztem.
- Nektek vannak ezoterikus kommunikációs kapcsolataitok - felelte. - Irigyellek benneteket. Ezen asztrális privilégiumhoz még rádiótelefon sem kell.
Leengedte a kiürült üveget. Arca, testbőre új színt öltött, üdébbet a réginél.
Összeborzongtam.
- Oké, Bebermeyer. Remélem, nem zavarja, ha hülyének érzem magam.
- Dehogy hülye - mondta, már-már elérzékenyülten. Megpaskolta kézfejemet, és eliramlott az asztalon heverő mappáért. - Figyeljen az álmaira! Azokban seregnyi emlékképet találhat a múltból, jövőből. Nem muszáj hinnie abban, amiről beszélek. Most még nem is hisz benne, látom. Végül majd nem is hinni, hanem tudni fogja. Egyébként érzésem szerint régen sejti már. Ja, itt egy rajz. Magának találtam ki. Szívesen megcsinálnám a bokájára. Nem is kell megsérülnie hozzá. Ha tetszik, jöjjön vissza, amikor ráér.
Lehajolt, nyögdécselve felültette a segítségére szemernyit sem szoruló szamurájt.
Elmosolyodott. Amikor mosolygott, olyan volt, mintha néhány pillanatra kiment volna a szobából.
- Most nem rajzolok rád, csak ártanék vele. Ilyen tragacs még sosem voltál. Vigyázzatok egymásra! És főként: figyelj oda Kyrára. Sokszor ő sem tudja, milyen jelentőset mond!
- Hiszen nő - dünnyögte Vis Major.
- Most éppen nő, de mit jelent ez!? Mindannyiunkban megfelelő aránytalanságban keverednek a férfi és női principiumok. Ha nem így lenne, nem létezne a férfi és nő közti feszültségvarázs, és semmi szépet nem tudnánk kisütni magunkból.
Távoztunk, igézetten: keblencem úgyszólván nyurgán-daliásan; én botorka léptekkel, jócskán megkuszáltan téptem a kocsi felé.
Vis Major a kormány mögé pattant. Rám vigyorgott, futólag szájon csókolt, majd padlógázzal indított.
Eltűnődtem, kitől hallottam - csak nemrég - ezt a karma - dolgot, s hogy mit kezdjek vele.
Széthajtottam a kezembe adott papirost, és a rajzra pillantottam. Ráncosra gyűrődött a homlokom.
Karusszel?!
- Engedd el magad - suttogta Derina, halott nagynéném.
- Könnyű neked - feleltem.
- Min töprengsz? - kérdezte a szamuráj.
- Ha tudnám...!? - vontam a vállamat.
*
Vánszorgó lassan lett reggel. Ujjongva örültem neki: élve megértük.
Rohanvást igyekeztünk az irodába, elzártuk felszerelésünket, és meghallgattuk társaink röpbeszámolóit a velük történt éjről.
A hónaljig militarizált Venessa akkor bújt elő a szobájából, midőn Blick az iránt firtatózott, mi lelte Vis Majort, hogy ilyen átkozottul jó színe lett.
- Tényleg! - csatlakozott Pralin a kérdezőhöz. - Este még úgy festettél, mint a hanyagul átsütött bélszín.
- Most meg?
- Klassz vagy!
A szamuráj értem nyúlt, derékon karolt, és szenvedélyesen magához húzott. A fejem fölött Pralinre vigyorgott.
- Ô tette. Elvitt valahová.
- Tán a mennyekbe? - fanyalgott Venessa sarkon fordulva. Úgy rémlett, inkább elmenekül a válasz elől.
Vis Major utánaszólt.
- Ráérsz egy percre?
- Násznagyul hívsz?
- Mesélnék valamit. Négyfülközt.
- Gyere.
A fegyvermúzeumba vonultak.
Hajszálpontosan egy perccel később a szamuráj kisietett a szobából, kézen fogott, és a folyosóra röppentett.
Az ajtó mellett szembefordult velem.
- Nos, ki hol alszik? - kérdezte.
- Eljönnél hozzám?
- Csak hívnod kell.
- Hívlak, ha nem bánod, hogy nem sok időnk lesz. Tizenegykor két kamasz felforgatja az életemet. Cserbenhagysz?
- Azt hiszem, nem.
Méltó volt hozzám.
Hazahajtottunk.
Titanic fergetegesen megörült nekünk. A fürdőszobába is elkísért bennünket. A zuhany alá nem engedtük be.
Először ruhában fürödtünk, hamarosan anélkül. Egymást mosdattuk a gőzgomolyos kabinban, majd elzártam a meleg vizet, és kitisztult körülöttünk a levegő. Nyúlánk vízcseppek futkostak a jégcsapmintás üvegajtón, a sirályfehér csempén, testünkön és hajunkon. Összefonódtunk, fulladoztunk az arcunkba áradó hűs víztől, a csókoktól, nekihevesült szívdobbanásainktól.
Földig érő köntösbe bújtam szárítkozás gyanánt, ruháinkat feletettem a mosógéppel. A szamuráj frissen facsart narancslével várt a konyhában, hálából elsiklottam afölött, hogy milyen állapotokat idézett elő a nektár létrehozásával.
Titanic lenn maradt a lépcső tövében, midőn kéz a kézben a hálószobába siettünk. Egymással szemközt térdeltünk az ágyon, szavakkal szótlanul; pillantása lesimogatta vállamról a puhán kövér frottírköpenyt, az enyém kibontotta derekán a törülköző csomóját, mígnem mindkettőnk tekintete megolvadt a melegségtől.
Összesimulva elnyúltunk egymás mellett, felkönyököltem és fölé hajoltam, magára vont, s tovább néztem vonásait, ő az enyémeket. Gyönyörködtünk a velünk játszó szépségben, amíg látni bírtunk, hiszen soha más alkalommal nem foszlott le álarcunk, nem engedtük érzelmeinknek, hogy megmutassák magukat: áttűnve és túltündökölve zártságunkon.
Úgy aludtam el, mint aki szakadékba zuhan; mintha magába szippantott volna a titkok mélye, ahová vágytam. Túl gyorsan vittek alá, hé! kiáltottam, torkomba tolult belső szervekkel, félve, hogy szétszakadok. Erővel tágra nyitottam szememet, s ettől lebegővé lassultam, puhán ereszkedtem lefelé.
Az odalenni lusta világ oly jó szagú, meleg, békés és szuszogó volt, akár egy szalmán pihenő tehén. Bókoló lombok öleltek körül, vajsárgán ködlött át rajtuk a magasból alácsorgó napfény. Hozzám dörgölődzött a motoszkáló állatok, megzörrenő levelek és a sziszegő fény csendje, az élet légvételeiből szőtt, igazi csend.
Végignéztem magamon: széles öv feszült derekamon, tört kagylóval díszes nyelű tőr függött rajta szoros tokban, finom érintésű, rojtos szegélyű bőrruhámnak combközéptájt vége szakadt, óarannyá napsütött, izmos lábamra térdig érő puha bőrcsizma simult. Felemeltem a kezemet.
Az sem az enyém volt, és az is én voltam.
Ujjaimat különös szépségű gyűrűk ékesítették: eleven katicabogár, szitakötő, pillangó; karomon színpompás kígyó tekergőzött. Megérintettem a hajamat, s tudtam: a sisakfrizurás lány vagyok a combomról, a kínai rajza.
Egy feketéllőre érett gyümölcseinek súlyától görnyedt szederbozót mögött felfedeztem fehér foltokkal tarkált sötét lovamat. Megérintettem bársony orrát, összehajtottuk fejünket, a hátára szökkentem. Kinyargaltunk a fák közül, harmatos fűben suhantunk; száraz, selymes, különös köd szállt ránk, és magába nyelt.
Azután újra derengeni láttam a világot, fenyő illatú gerendák borítottak fölém mennyezetet, fahasábokból rakott tűz lobogott mögöttem, a vállamra terített takaró csípős, finom testpárát lehelt magából: a lovamét. Térdeim között barna bőrű férfi feküdt, ölére ereszkedtem, néztem arcát, furcsa fátyolon, az ereimben száguldó vér színén keresztül. Hosszú fekete haja szétterült a feje alá hajtogatott ruhákon, arcvonásai lágynak, gyengédnek, sugárzónak tetszettek; keskeny, enyhén ferde résben rejtőző szemének sötét írisze zölddé olvadt, magához vonzott és elnyelt, szelíden, miként a szerelem.
Később nyurga szálú fűben térdeltem a dombtetőn, gyermekfejnyi, duzzadtra érett gyümölccsel kezemben. Törékeny asszony ült mellettem kígyóbőr ruhában, oly törékeny, hogy már-már áttetsző, tündeszép arcán gyöngyfényű könnyek gurultak, fényesen ragyogó ruhájára hullottak, és elfakították azt. Nevén szólítottam, Derina!, nem felelt.
A gyümölcs húsába mélyesztettem fogaimat, édes levét szürcsöltem. Lenn a völgyben pengék csattogtak villódzva, és újabb lovasok érkeztek további pengékkel; lobogó hajú, durva prémekbe burkolt, vad férfiak, zömök, csimbókos szőrű lovaikhoz hasonlatosak, s mintha kardjuk vasával hajigálták volna a napfényt, aprították volna holt darabokra a világot.
A hosszú hajú férfi egyedül küzdött ellenük, az ő kardja nem tündökölt, a pengét vastagon bevonta a vér, hullák hevertek körülötte, mégsem fogyott az ellenfél; lovak ágaskodtak fölé, a magasból lecsapó vasak szétszabdalták ruháját, vállát, karját, átdöfték lábát, felhasították hátát. Mígnem térdre roskadt, saját vérébe; bár életereje szökött, kardja alig fáradt, nem engedte közel a hordát.
Megint seregnyi lovas érkezett, vezetőjük mereven fogta a szárat, a gyengülő harcoshoz léptetve, kivont karddal a földre csusszant, és leszelte fejét. Harapdáltam az édes levű gyümölcsöt, a tündeszép asszony elfakult mellőlem, a horda vezére a fekete hajba markolva felemelte a fejet, leköpte és eldobta, társai leugráltak lovukról, üvöltöztek diadalukban, és rugdalták a gyertyaviasz-sárga, halott arcot. A hordafőnök rám nézett, előremeresztett pengével felém indult, sarkamon ülve vártam, combomra szorított kezemben a tőrrel, s amikor fölém tornyosult, megneveztem ôt, és alulról döftem Firio testébe a vasat, és megforgattam benne, rám fakadt a vére, majd rám zuhant ő is, és a vállai körül hintálló prémpalást letakart bennünket.
Aztán kőfalakkal közrezárt ablaktalan, nyirkos cellában nyitogattam szememet, és semmit sem láttam a sötéttől, napok múltak, nappaltalanul, víz, gyümölcs és emberi hangok nélkül, mígnem fáklyafény lobbant a szürke falakra, két foglár kétfelől felragadott és elvonszolt, hamis mosolyú asszony dézsába lökött, égető vízzel lesúrolt, még lélegző virágokat dugdosott hajamba, fehér ruhát borított rám, díszes ajtó elé kísért, és elillant. A feltáruló ajtóban magas, fekete ruhás, sima arcú férfi állt, tudtam nevét, nem mondtam ki.
Jardin karon fogott, a teremnyi szobába vezetett, roskadó asztalhoz ültetett, szemközt a hatalmas, függönyös ággyal. Étellel kínált, szőlőfürtért nyúltam, fogaimmal csíptem le a szemeket, mindegyiken más-más arcot láttam, a gyöngyöt könnyező asszonyét, a halálra hagyott harcosét, a kimetszett zsigereiért hördülő Firióét. Jardin borostyánszín borral kínált, elvettem a kelyhet, az ágyhoz sétáltam, s az vérbe borult, elmentem mellette, felléptem az ablakpárkányra, kitártam karjaimat, és elvetődtem, zuhantamban borcseppek permetezték arcomat, a mélyben ezüstös csík fénylett, a folyó, repültem felé.
És újra az óriási tükör előtt álltam, mint ébren annyiszor, a Derina gardróbszobája melletti folyosón, a mesebeli sárkányhölgy bőréből varrt ruhát próbáltam, szemből néném nézett vissza rám.
Nem álmodsz, mondta, oly sokszor testet öltöttünk és levetettük, és még megannyiszor újra kezdjük, örökkévaló lelkünk akarja így: ismételteti a bámulatos életet, mindig egyetlenként, sosem ugyanúgy; ezerképpen megláttatja velünk, miként a kaleidoszkóp: aki gyönyörködni tud, édes örömét lelheti benne.
Derina, sóhajtottam, de már a forgó körhintán ültem, igazi lovon, a fehér foltos fekete ménen, gépzene csilingelt körülöttem, oly tiszta hangú, akár a vékony zsinegre függesztett hegyikristályok széljátéka, átellenben a szamuráj fogta vibráló izmú, fekete lova kantárszárát, és helyén volt a feje; velem szemközt Firio kaptatott üvegszemű, meredt vonású műparipán, mögöttem Jardin ült tömjénbűzt árasztó, kóccal kitömött rongylován, őt Laila követte felnyergelt zsámolyán, nyomában Venessa sarkantyúzta olajfényű acéltáltosát.
A karusszel pörgött-forgott, egyre sebesebben, mígnem kifehérültek, el- és összemosódtak a környező arcok, mintha a tájfun tölcsérét láttam volna, közvetlen közelről, a mélyében ülve; szorosan markoltam a szárat, nehogy lesodródjak, hajszolt lovam elhagyta a felém kapdosó Firiót, utolérte a szamurájt. Összehajolva egymásba kapaszkodtunk, a többieket hányta-vetette a körhinta, végül a semmibe centrifugálta mindüket; a vijjogó Venessa mellettünk suhant el, penge körmöket meresztve nyakunknak.
Lassan szelídült a forgás, körvonalazódott a külvilág, a Nap velünk pörgött egy gömbölyű hárskorona hátterében, az odaveszett lovak helyére újak nőttek; valódi, gyermeköröm-szépre színesített körhinta lovak, és kristálymuzsika csengett-bongott a karusszel lépcsőjén ülő Derina kezében tartott fadobozból.
Megjelenés éve: 1996
Műfaj: Akció- és kalandregények
(első kiadás)
- Mintha egyetlen hét sem telt volna el, mióta legutóbb együtt mutatkoztunk - mondta Ohio a kocsiban. - Bárkibe botlunk is, legalább egyszer megfordul a beszédtéma a külalakod körül.
- Remélem is, hogy megint így lesz - bólintottam. - Megdolgoztam érte. Fel sem foghatod, milyen leverő egy nő számára, ha lépten-nyomon megszólítják az utcán, üzletek előtt, ám csak azért, hogy kikutassák, mint közvéleményt: szerinte mi lesz a jövő évi divat körömlakkban, sminkben, séróban, pacákban, férfi- és nőszínészben, kimegy-e a divatból a tűsarok, bejön-e a teveszőr harisnya, szokott-e utazni, hová és mennyiért, szedi-e a Q-10-et, mivel mos, ki a kedvenc politikusa és kit szeretne lerókásítani, meg ilyenek. Egy nőt effélékkel kéne megállítani jöttében és mentében: hölgyem, önt észvesztő delej lengi körül, őzes a bokája, lélegzetfojtó az alakja, alélító látvány a farizma, fullasztóak a keblei, avagy olyan a haja, netán a hangja, mint egy selyemfátyol. Miután az ilyetén szókat hosszasan nélkülöznöm kellett, rájöttem: némi gályázással még visszaszerezhetem régi fényem némely szikráit. És mosttól számítok is a méltató szókra, füttyentésekre és pillantásokra, hiszen szerválkarcsú fazonom eléggé rikító a korombéli nők között.
Ohio öt ujjal megfésülködött, ugyanazon szerszámokkal borotválkozást eszközölt az orcáján, közben kissé melléváltottam, minek hangjától megvonaglott egy-két arcizma, azután így szólt:
- Gida esetében tradíciónak tekintem a farizom-mustrát, ellenben bárki más próbálkozna ezzel, orron vágnám az illetőt - közölte.
- Én is - feleltem. - Téged pedig most figyelmeztetlek: vigyázz a tulajdonjogaid kiterjesztgetésével.
- Nincsenek tulajdonjogaim. Velem vagy, de nem az enyém; és ez kölcsönösen igaz. Ha Rank eleget dicsérgette volna kecseidet, vágynál-e arra, hogy idegenek erősítsenek meg női mivoltodban?
- Nem ennyire - láttam be. - Ám mert Rank nemigen biztosított a kecseim felől, azok szép csendben elhalványultak, mint feleslegesek. Ahhoz, hogy egy nő ragyogjon, olyan férfi kell, aki ragyogtatja őt. Minden szétfolyt, elmázolódott asszony csupán felerészben tehet arról, hogy elcsúfult, igénytelenségében az a pasek a bűntársa, aki mellett nem kíván önmagánál is különb lenni, és ugyanez áll az ellen-nembéliekre is. Ugye, milyen flottan csengett?! Mindössze azért nem hiszem el teljesen a tézisemet, mert nem látok magyarázatot arra, hogy te miként maradtál a kondidnál.
- Nagyon egyszerű: nem nősültem meg.
- Most sem késő nem megnősülni - feleltem.
- Márpedig most alaposan megnősülök, amint arám végérvényesen elszabadul korábbi kötelékéből - szögezte le. - Ami pedig csorbulatlan jóképűségemet illeti, felfedem a titkát, de csakis előtted: az a férfi, akit folyamatosan izgalomban tart egy nő, ha mégoly elérhetetlen is, egyszerűen nem engedheti meg magának az ödémákat, se szem alatt, se hastájt. Úgyszólván hetente találkoztunk, és bár általában kerülted, hogy rám pillants, azért loppal mindig végignéztél rajtam, igaz!?
- Igaz, és pukkadoztam attól, hogy jóslatom szerint jó ideje a sírban kellene heverned, méla passzivitásban, erre te megmaradtál annak a daliának, akibe egykor tébolyítóan szerelmes lettem. Miközben én már rég nem voltam az a szirén, aki hajdan.
- Számomra ugyanaz maradtál, vagy még inkább elszirénesültél. Viszont ama daliát csak a te szemed látja.
- Dalia-látó szemem volna? - csodálkoztam.
- Senki más nem láthat ugyanolyannak, mint te, és óriási fórnak érzem, hogy régesrég ismersz, ezért vénséges koromban is fiatalnak fog látni a te szemed, mert azt a képemet őrizte meg. Amúgy részemről hasonlóra számíthatsz.
- Szóval alattomban szétrág minket a kor, és ezt nem fogjuk meglátni egymáson?
- Nemigen fogjuk látni, hacsak meg nem gyűlöljük egymást. Zseniális sminkes a szeretet.
- Nahát - sóhajtottam. - Miről beszélünk?
- Amiről eddig nem merészeltünk szót ejteni. Nem megfélemlíteni akarlak, de gyalázatosan fontos vagy nekem.
Fékeztem. A hó tisztába burkolt mindent, ám azért sejlett, hogy lerongyolt környékre vetődtünk.
A Makrancos Rozsomák előtt álltunk. Szívesen üdvözöltettem volna a csehó keresztanyját: a mumpsszal, például.
- Mit akarsz? - érdeklődött Ohio, egyelőre jóindulatúan.
- Megszomjaztam.
- Nem emlékszel Gida tanácsára?
- De igen, és törekszem megfogadni. Fegyvertelen vagyok, és nem is hülye, nem akarok birokra kelni nyolc sajtfejűvel. Nincs abban semmi, ha bemegyek egy lebujba.
- Nem is az a valami, hanem a kijövés.
Cigarettára gyújtottam, azon nap először. A ringatózó láng fölött Ohio arcvonásait fürkésztem.
- Valamikor ajtóstól, lábtörlőstől, küszöbvasastól siettél be az efféle helyekre, az ilyen vagányokért. És a nyakszirtjüknél fogva hoztad elő valamennyit.
- Némely pasasok azért kemények, mert nem elég erősek - felelte.
- Agyő, Grand Macho! - sóhajtottam ábrándosat. - Mai napság az a pasas vonz ellenállhatatlanul, akinek immár akkora tartása van belül, hogy nem kell kívülről mutatnia.
Di Giacomo elrévedt egy pillanatra, majd elvigyorodott.
- Jut eszembe, egyszer valaki ekként nyilatkozott rólad: az a bringa annyira vagány, hogy ha erre még egy lapáttal rátenne, akkor elmebeteg lenne.
- Ezt mondta? Valaki? - hörrentem. - Felkoncoltad?
- Hiszen nem állított valótlant.
- Kinőttem.
- Tudom. Bemegyünk?
- Előbb elszívom a cigit.
- Nem hiszem, hogy az itteni etikett sértődne, ha cigivel állítanál be.
- Nem is azért.
- Elvétetted a lábbelit. Fogadalmad úgy szólt, hogy lefutod Poolt.
- Szeretném.
- Nos, míg én bemegyek a krimóba, ugorj haza a futócipődért.
Ötletét meg sem hallottam. Elnyomtam a cigarettát a hamutartóban, kipattantam a kocsiból, és visszaadtam kulcsát a gazdájának.
Ohio átgázolt a hízott havon, s a csehóba lépett. Követtem őt a szmogba.
A pultnál felkúsztam egy bárszékre, a szürkés ködön át körülnéztem, az érdeklődő csapostól kértem egy sört, az antikos zenegépet bámultam, melyet éppen két akáclilára szépített sérójú, cölöp karizmú, bőrmellényes fickó táplált érmékkel, azután végigsvenkeltem az asztalok fölött. Nem és nem sikerült felfedeznem Poolt.
Megkaptam a sörömet, úgyszólván tiszta pohárban. Kortyoltam belőle, bitang hideg volt, intettem Ohiónak, hogy nincs itt a versenyzőnk, és tovább maradtunk, kiríni a környezetből. Köldökig érő bőrkabátom még csak besimult volna, ám öltözékem egyéb elemei ütötték az enteriőrt.
Di Giacomo kicipzározta dzsekijét, s míg cigarettát sodort, megpillantottam a hóna alatt függeszkedő bőrtokból előkandító fegyvermarkolatot.
- Mindig magadnál tartod? - kérdeztem.
Fültépő hangzavar tombolt körülöttünk, zene gyanánt, kedvesem azonban tudott szájról olvasni; ezt én is gyakorolhattam, midőn válaszolt.
- A kesztyűtartóból ellophatnák. A te fejed nem készül szétmenni?
- De, éppen eltökélte magát.
- Lépjünk le.
- Na és Pool?
Ohio a mögöttem terpeszkedő ajtó felé billentette a fejét.
- Az imént benyitott, de nyomban visszarebbent.
- Miért?
- Talán szagunk van - mondta, vállat vonva.
- Nem hiszem, hogy rám ismert volna. Hátulról, szmogban, ellenszélben.
- Szemből rád ismerne?
- Azt hiszem, ezen életre és még néhány inkarnációra megjegyeztük egymás arcát. Nem feledhet: lábon lőttem fogócska közben.
- Holnap megemlíthetnéd Naqvinek, hol leli a körözöttjét.
- És?
Ohio felsóhajtott.
- Úgy rémlik, a tékozló leány lármás lőrevű keretében óhajt visszatérni az aktív munkához.
- Mert eddig passzív munkát végeztem?!
- A tehetségedhez képest holt passzívat.
- Grall nem társított melléd aktívnak. Pedig mintha ezt hírelted volna.
- Elhamarkodtam. Grall ragaszkodik hozzád a nyugdíjazásáig. Tudod, miért?
- Sejtem. Tolerálom a seggségét.
- Profi seggtoleráns vagy. Miért kell ez neked?
- Képtelen volnék megfogalmazni.
- Gyanítottam. Vonzódsz az idiótákhoz.
- Ühüm. Szeretlek.
- Köszönet. Egyébként Jokerre céloztam.
- Kitaláltam ám. Nem tehetek róla, amint átlátom, mitől, miért hülye valaki, már nem is tudok haragudni rá.
- Nem kell, hogy haragudj rá, de miért ragaszkodsz hozzá!?
Az én vállamon volt a megvonás sora.
- Joker a testvérem. Õt akarod sógorul.
- Akarja a fene.
- Márpedig a megkért kezű leány mellé jár a pereputtya is. Három nap gondolkodási időt kapsz.
- Sok éve tűnődhetek e kérdésen. Konkrétan csakis a leányt akarom, a pereputtyából meg majd szemezgetek. Joker ocsú.
- Ohio, száz éve nem beszéltél vele! Mi van akkor, ha mindketten eleget változtatok ahhoz, hogy elviseljétek egymást?!
- Tavaly találkoztunk nálatok, épp hazavittem Royalt. Joker leokádott a gyűlöletével, elpanaszolta, ki mindenki gáncsolja őt, kisajtolt néhány szem könnyet, végül a sálamba fújta az orrát.
- Hát mivel színész az istenadta.
- Na és? Al Pacino sosem fújta az orrát a sálamba!
- Mert ő sztár, Joker pedig nem.
- Az ember előbb legyen tehetséges, azután akarjon sztár lenni.
- Teljesen idealista vagy.
- Ugye? Söpörjünk innen. Mai találkád már aligha jön össze Poollal.
Kifelé sétáltunkban eszembe ötlött ama epizód, mely megalapozta Ohio engesztelhetetlenségét Joker iránt. Családom némely tagjából már összeköltözésünk ténye is vad indulatokat váltott ki, ám midőn terhességem híre Joker fülébe jutott, dúlt vérem ellátogatott hozzánk.
E vizit során olybá festhettünk, mint egy vígoperát próbáló színtársulat.
Joker filmforgatásról érkezett, taxihalálában. Kellemes őszidő volt, a szomszédok hullott lombot sepregettek a kertjükben, andalgó polgárok napfürdőztették arcukat az utcán, midőn a dühöngő csepűrágó kipattant a kocsiból.
Hegyes orrú bokacipőt, pamut harisnyanadrágot, combtőig érő buggyos gatyót, zsabós inget, temérdek álarany smukkot és lobogó palástot viselt lilálló arcszínéhez. Baljában tollas föveget szorongatott, jobbjában kivont kardot lengetett.
Borzalmas elefántüvöltést hallatva félretaszította az útjába kerülő bámész népeket, és berúgta a kertkaput. Mindent összevetve egzotikus benyomást keltett.
Elé is siettünk, mivel épp a szabadban időztünk.
Azután visszahátráltunk, hiszen egy pillanat alatt megviláglott előttünk: szándéka feltett és zordonás; eltökélte magát, hogy előadja az olasz fivér című jelenetet. Pezsgő vérfürdő ígérkezett.
Joker sárkányordítva nyomult utánunk a karddal. Szörnyhangjaiból azt vettük ki, hogy szégyent, valamint gyalázatot emleget, holmi megesett leány és kardélre hányandó, nyomorult szívtipró is szóba került.
Ami engem illet, képtelen voltam kinyilvánítani ellenkezésemet: részint megdermedtem a rökönytől, részint mulatságot is leltem a vérbő produkcióban. Ohiót is lenyűgözte fivérem kinézete, stílusa. Mindazonáltal hamar rájöttünk: minket itt atrocitás ér.
Kedvesem - miközben a penge a mellkasa előtt tapogatózott - indítványozta: talán fáradjunk beljebb.
Joker nem beljebb fáradni akart, mint íziben megtudtuk, hanem vételi szándéka volt: elégtételre.
A kerítés mentén összegyülemlett, pozsgálló arcú közönség velünk együtt értesült a bősz komédiás azon nézetéről, miszerint e gyalázatot csupán kétképpen lehetséges lemosni dicső családunkról: 1./ di Giacomo alázatosan térdre hull, bocsánatért esdekel, és oltárhoz vezet; 2./ vagy megdöglend.
És mert Joker az alternatíva elhallatása után válaszra várt, szüneteltette az üvöltést. Ha tüdeje nem zihált volna, kriptai csend ereszkedik ránk.
Ohio töprengeni látszott. Ekkor már gyanítottam, hogy másodperceken belül különválik a humorérzékétől, és beidegesedik. Ezen állapota viszont megtévesztő: ilyenkor jéghiggadtnak mutatkozik.
- Van egy kis gond - szólt a pasas, ki foltot ejtett szűzi becsületemen. - Shane nem kívánja az oltárt. Úgyhogy felhagyhatsz az esztráddal.
- Nem akarsz hozzámenni?! - hörrent Joker, a kardheggyel immár az én szívemet keresgélve.
- Ez így nem pontos - feleltem. - Férjhez menni nem akarok. Egyelőre.
- Egyelőre?! Amikor teherbe vagy ejtve?! Mikor akarsz férjhez menni? Amikor már látszani is fog a szégyened?!
A bal mellemnél babráló penge bosszantott kissé. Mutatóujjam begyével félretoltam.
- Tedd le a kardot, mielőtt áthat a gyanú, hogy komolyan gondolod ezt a komédiát.
- Komolyan gondolom! - ordított Joker, átbökve pólómat.
A következő pillanatban íves fejmozdulattal a fegyvere után bámult, s látta azt két darabban tovaszállani a kert fölött.
Ohio visszahúzta a kezét, mellyel a varázslatot művelte. Halálnyugodtnak látszott.
- Fordulj sarkon, és húzz el innen - kérte gleccserhangon. - Ez esetben valamikor talán még szóba állunk veled.
- Azt hiszed, most fegyvertelen vagyok?! - fickózott fivérem, belengetve a jobb öklét.
- Nem az kerülne nagy erőfeszítésembe, hogy hanyatt rúgjalak, hanem az, hogy ne - szögezte le Ohio. - Annyi közöd van Shane magánéletéhez, amennyit ô szabad elhatározásából megoszt veled. És ha majd a tanácsodat kéri, először is érezd magad megtisztelve, azután kifejtheted nézeteidet, a magánügyeknek kijáró tapintattal, az utcai közönség bevonása nélkül. Kifizetted a taxidat?
- Igen - rebegte Joker, következő lépésén tépődve.
Nem kulloghatott el farokbehúzva, nem azért jött. Tollas fövegét a fejére lökve, véres kardját a palástjába törölgetve, peckesen kívánt távozni, nézői tapsvihar közepette. Ô mindig éppen egy szerep volt, és nem valaki, s bár az agyamra mászott a nagyjeleneteivel, nem akartam játékrontó lenni, tudván, milyen fontos számára, hogy levadászhassa a hatást, hisz a vérbeli hatásvadászt az olcsón megszerezhető sikertrófeák éltetik. Ha a színi mesterség helyett netán a képzőművészeti pálya vonzotta volna, aligha bíbelődik miniatűrökkel, ő házfalakra és kerítésekre mázolna: lózungokat.
Fivérem köhintett, rájött, hogy Ohio túlerőt képvisel, ezért felém fordult, öklét is rám irányozva.
- Hozzá kell menned! - tajtékozta. - Nem élhetsz úgy, mint az állat, törvényen kívül!
- Nem élek törvényen kívül - feleltem nyugodtan, helytelen taktikával: hiszen némelyek egyszerűen meg sem hallják azt, aki nem ordítva védelmezi álláspontját. - Nem követek el vérfertőzést, se szodómiát, saját életszabályaim a skarlát betű viselésére sem köteleznek azért, mert együtt lakom a pasassal, akit szeretek, akitől jövő nyárra gyermeket várok. Szállj le rólam. A taxisod szájtátva bukik rád, biztos visszavisz a stúdióba.
- Majd visszamegyek, ha végeztem! Ha összecsomagoltál! Velem jössz, ezentúl jobban fogok vigyázni rád! A fattyút meg elveteted!
- Kikísérlek - sóhajtotta Ohio.
És bár Joker borzolt-berzenkedett, ki lett kísérve, egészen a taxi hátsó üléséig. Az ajtó is rácsukódott. A sofőr parancsba kapta, hogy kliensét vigye, ahonnan hozta.
A bámészkodók oszlásnak indultak.
A házba mentünk.
Kedvesem kifakadt. Tudatta velem, hogy közeli hozzátartozóm mosttól persona non grata, sőt, számára egyszerűen nem létezik többé.
- Ugyan már - hűtöttem. - Joker holnapra teljesen túlteszi magát a történteken, és megint elbűvölően kedves lesz.
- Legfőképpen nekem kell túltennem magam a történteken, úgy nézem, helyetted is, mert mintha te rezisztens volnál a surmóságra. Senki se holnap legyen kedves hozzám, hanem pontosan és éppen akkor, amikor kommunikál velem.
- Próbáld beleélni magad a helyzetébe. Joker mindössze azt akarta kifejezni, hogy szerinte tarthatatlan a kapcsolatunk, amíg nélkülözi az anyaszentegyház áldását. Azért így nyilvánította ki a véleményét, mert egy színésznek szerepelnie kell; ha nem kínálnak alá színpadot, akkor úton-útfélen. Gondolj bele!
- Nincs reménytelenebb, mint azon gondolkozni, hogy egy tökhülye mit képzelt. Be lett rontva az intim szférámba, ordítozva, fattyúzva, küretezve lett benne. Engem már holnapi negédesség el nem bájolhat. Ezt az ismeretséget kilökte a szervezetem. Kérlek, ezt tartsd szem előtt, amikor tovább ápolod vele a rokoni kapcsolatot.
Joker ekkor robbant be a kertre nyitott teraszajtón át. És már röptében kezdte értésünkre adni, mennyire sérelmesnek tartja, ha kidobálják őt a vendégségből, jogait a sárba tiporva. Hozzáfűzte még: ha ô elfárad valahová, hogy leszögezzen valamit, akkor nem távozik dolgavégezetlen, nem hagyja a dolgot leszögezetlenül.
Azután elbizonytalanodott, mert Ohio egyáltalán nem vette figyelembe ottlétét, olyannyira nem, mintha tökéletesen lát- és hallhatatlan lett volna.
Hellyel kínáltam a tesót, megérdeklődtem, mit inna, mire ő hanyag mozdulattal lesodorta a tévét a komódról, felszökkent a helyére, és lábát lógázva előhúzott egy szelencét, felpattintotta a tetejét, majd a fedélre kanalazott egy csipetnyi fehér port, fölé hajolt a szippantóval, és orrlikaiba szipákolta a kokaint.
Ezután szörcsögött egy keveset, közben elcsomagolt; láttam, hogy ez már egy másik szerep, és bár nem különösebben érdekelt, mit hoz ki belőle, elhelyezkedtem a fotelban, keresztbe vetettem lábaimat, és jóindulatú figyelmet tanúsítottam.
A pozdorja tévédoboz enyhén füstölgött a szőnyegen, olykor szisszent, szikrázott egyet-egyet, majd áramtalanította a házat.
Ohio a kanapén olvasta az aktuális napilapot, és továbbra sem figyelt fel a látogatóra.
- Nos? - sürgettem Jokert, elunva a semmittevést. - Akarsz beszélgetni? Mióta kokózol?
- Nemrég. Javítja a kifejezőkészségemet.
- Ha majd jól megjavul az illető készséged, fejezd ki vele, mennyire sajnálod a tapírságodat, de szabatosan.
- Szereted ezt az alakot? - kérdezte, di Giacomo felé intve.
- Meglehetőst.
- És ő is szeret téged?
- Úgy érzékelem.
- Ezért hagytad magad teherbe ejteni?
- Ez a fordulat ugyan még nem szerepelt a terveink között, de bekövetkezte nincs ellenünkre.
- Jó - sóhajtott a csepűrágó. - Tegyük félre, hogy nem tapsikolok ettől a kapcsolattól, hogy szerintem különb partit érdemelnél, hogy mélységesen lenézem az efféle strigókat. A felmerült probléma egyszerűen orvosolható: menj hozzá feleségül. Később majd nyugodtan elválhatsz, az a fő, hogy törvényes legyen az a kölyök, amikor megszületik.
- Á, szerintem nem ez a legfőbb - ingattam fejemet. - Sosem az a legfőbb, amit kifelé nyilvánít az ember. Olyasmit forszírozol, aminek nincs hordereje, mintha tejben keresnél szénsavat. Lehet keresni, de mi értelme!?
- Vedd tudomásul, elegem van anyánk sipákolásából, kéztördeléséből, jajongásából! Nekem és a szüleinknek is tartozol azzal, hogy törvényes mederbe tereld ezt a gusztustalan viszonyt a szeretőddel! Miért kussolsz, balkezi sógor? Megbénított a lelkiismeret?
Ohio rám pillantott az újság fölött.
- Ciánoztatni kéne - jegyezte meg. - Szeretném, ha csótány csótányon nem maradna.
- Joker máris elmegy - mondtam. - Már órák óta keresteti az ügynöke egy főszereppel.
- Nem kerestet - sóhajtott vérem. - Sosem leszek Rómeó, se Mad Max.
- Jágó még lehetsz, az nagyon megy neked - vigasztaltam.
- Nagyon tévedsz, drágaságom! Amíg te plecsnit plecsnire halmozol a jardon, és püffedt a vállad a sok veregetéstől, addig az én berkeimben kallódnak a tehetségek, ugyanis meghalt a művészet!
Joker könnyesen lemászott a bútorról, felkapta a közelében parkoló whiskys flaskát, kidugaszolta a szemfogával, és bebugyborékolta a majd' liternyi gabonalevet. Azután kiejtette kezéből az üveget, rám nézett, hátratántorodott, és csaknem lehidalt. Egyenesbe küzdötte magát, csuklott néhányat, és záporosan sírva fakadt. Úgy zokogott, mint lezúzott térdű korában, egész arca nedvedzett. Hozzám tántorgott, mellém roskadt, megmarkolta a kezemet, és ráhajtotta a fejét. Elkészültem arra, hogy a kellő pillanatban kiugorjak alóla, és elsősegélyben részesítsem addig is, míg idevágtat a mentőkocsi.
- Annyira szenvedek! - meredt rám eltorzult arccal. - Úgy fáj! Segíts rajtam! Miért nem sikerül nekem soha semmi? Miért vagyok még mindig huszonhatodik ajtónálló, legfeljebb szobainas, ekkora szöveggel: "Uram, az aranyérkenőcse"!? Miért?! Kellékkarddal kell idejönnöm, és még azt is kicsavarják a kezemből?! És te sem hallgatsz rám, hát persze hogy nem, hiszen te vagy az erősebb! És nem csak lélekben, lefogadom, hogy még a pofonod is nagyobb az enyémnél! Shane, miért ripacsnak születtem, amikor nagy színész akarnék lenni!?
Azután elaludt a fotelben, mintha meghalt volna.
Di Giacomo eltakarította a tévé romjait, visszaadta háztartásunknak a delejt; a farok sógor megpurcan - sóhajtott, és elkocsizott valahová rosszkedvében.
Percenként Joker fölé hajoltam, figyelni, rendes-e a légzése; végül túlélte tagló mámorait, és elment, búcsúzatlan.
Az eset után napokig bal kézzel írt névtelen levelek hevertek a postaládában, többségük azt szorgalmazta, vegyen nőül a szívtipró, én meg üstöllést menjek hozzá; az egyik cédulán ez állt: "Ha neked nem kell, elveszem én!", és néhány közvélekedő úgy gondolta: szerelmünk máris áldott, végre is, jön a gyerek; minek ide még papos aktus is!?
Ohio pedig megkonokolta magát, nem érzett Joker iránt szánalmat se; ha találkoztak, hűvösen válaszolgatott ugyan a hozzá intézett szókra, de képmutató kapcsolatfelvételre nem volt hajlandó. Ki is vívta Joker megkülönböztetett gyűlöletét.
- Akarsz vezetni? - kérdezte di Giacomo a nyomasztóan behavazott kocsi mellett. Felrezzenésem láttán elvigyorodott. - A stukkeremre mernék fogadni, hogy az a fickó jár az eszedben, aki extrovertált és elmebeteg: a fivéred. Nem teljesíthetem be összes vágyaidat, őt biztosan nem fogom megkedvelni. Ha ez kizáró oka annak, hogy férjedül fogadj, csak szólj, és én belenyugszom, hogy fiúhajadon maradok. Ha az ember veled kezd, sorozatban megússza a frigykötést. Nyugodtan szabadulóművésznek érezhetem magam.
- Nem ismerek kizáró okot - feleltem.
Elfogadtam a felkínált kulcsot, és a kormány mögé ültem. Sehová nem mentem, míg Ohio nem végzett a járgány átláthatóvá kaparásával. Amikor szederjesre fagyott ujjait lehelgetve mellém csusszant, megkérdeztem:
- Hol is van az a romház, ami edzőterem?
- Színhülye vagy - rezonált. - Tisztára, mint régen. Fal kell a fejednek, lehetőleg beton, mert az nagyobbat üt vissza.
- Aha - mondtam. - Már nem is tudom, termel-e még a szervezetem adrenalint.
- Ma muszáj megtudnod?
- Holnap már késő lehet. Becsszóra nem akarok mást, csak látni és felismerni Poolt: tényleg ő az, aki a szemem láttára gázolta le Pókert. Neki nem is kell észrevennie engem.
Ohio vállat vont.
- Eddig még minden katasztrófa a te ellenkezőjére tett becsszavaddal vette kezdetét. Tőlem mehetünk.
Kétszintes épületekből álló tömbben leltünk a házromra.
Az egész miliőt az idő vasfoga által sújtott övezetté lehetett volna nyilvánítani. A roggyant építmény kapujavesztetten feketéllő bejáratát csupán három szál deszka óvta a behatolástól, és persze nem óvta meg teljesen.
Élénk mozgást érzékeltünk a sötétellő estében, körömkefe frizurás, magabízástól duzzatag fickók járkáltak ki-be a faportások között, fordítva felcsapott sildes sapkában, tarkálló dzsekiben, kenunyi sportcipőben. Az egyik emeleti ablak roskadt vállú spalettája mögött fény villódzott, árnyak úsztak té s tova: ott gyurmáztak izmaikkal a legények.
Nem állongtunk sokáig a ház közelében. Amint a szélvédőt harmadszor is belepte a nedves, nehéz hó, úgy döntöttünk, hazamegyünk a nagydedhez.
Ohio megtelefonálta a hírt Royalnak, s azt a választ kapta, hogy bátran siethetünk, mert volna mesélnivalója, és egyébként is szeretne újra együtt látni bennünket, mivel még mindig alig hiszi el, hogy valóra vált a legfőbb kívánsága, valamint azt sem tudja még, mit kezdjen a többivel, azok ugyanis hirtelen eljelentéktelenültek ennek fényében.
- Ezt mondta? Royal?! - nyögtem döbbenten. - Veled ilyesmiről is tud beszélni?
- Elfelejted, hogy Royal benned látta a fent említett fővágy megvalósulásának akadályát. Mostélig úgy gondolta, cserbenhagytad őt is, engem is. Naná, hogy nem veled társalgott intimesen. Egyébként is lánygyűlölő korszakát éli, és téged is lányszámba vesz. Még nem tudja, mi a fenét kezdjen a nőkkel, mint olyanokkal, akik másmilyenek. Szóval a vérverítékig meg kell dolgoznod azért, hogy a bizalmába eresszen.
A hallottat emésztve a tükörbe pillantottam. Megvártam, míg egy ciklámenszínre mázolt, monoklibíbor üvegű, szakadtas Golf elgurul mellettünk, majd az útra kanyarodtam a Mussóval.
Terepjáró lelkű, jócska járgányunk virgoncan harapta a havat. Egy elkeseredett polgár, kezében szabadidő-eszcájggal, szemében dühcsóvával, irigyen utánunk bámult, azután tovább ásott megrekkent kocsija körül, akár egy bősz borz.
A lila Golf kínos lassúsággal araszolt előttünk a keskeny úton, annak is a közepén. Előzésre képtelenül vánszorogtam a nyomában.
Már-már azt hittem, rajtunk kívül emberfia nem ül ma autóba, midőn loholvást felbukkant mögöttünk egy gally- és kengurutörő rácsokkal bőséggel felcicomált Vitara, tetőreflektoroknak is bővében lévő, és nyomultában stúdiófénnyel árasztott el bennünket. A tükrökből rám áradó vakulat látásom túlnyomó részétől megfosztott.
Mivel számos ízben találkoztam már közlekedésileg retardált illetőkkel, rezignáltan fogadtam az agresszivitás ekkénti megnyilvánulását: egyszerűen nem voltam hajlandó reagálni rá. És persze a Vitara vezetője felől nézvést hibásan viszonyultam a helyzethez.
Ezt ő sietve értésemre is adta: padlógázzal a Musso hátuljának rontott, nem egyszer.
Ohio szenvedélyesen felhördült, majd: a családom! - nyögte, és persze a kocsijáért aggódott, csakis.
Ám mielőtt még azt hihettük volna, hogy közönséges úti eszelősökkel hozott össze a balsorsunk, a Golf megugrott, majd hirtelen keresztbe fordult előttünk.
Letekert hátsó ablakában megjelent egy pisztolyt tartó kéz.
Reflexből gázt adtam, megcélozva a járgány hátulját.
Irányváltoztatásomtól a Vitara vakító fényeiből a lövésznek is jutott, több a kelleténél.
A stukker többször elugatta magát, torkolattűz szikrázott.
A golyók elsüvítettek mellettünk.
Kocsink eleje a torlasz járgány hátsó balfelén döndült, félrefújva azt az útból. Tovatéptemben egy másodpercre megláttam a pisztolyos suhanc eltorzuló arcát.
Nem Pool volt az, de nem kétlettem, hogy ô is részt vesz az életellenes revűben.
Tovább hajszoltam a Mussót.
Lövések szálldostak utánunk, immár a terepjáróból is.
Erôsen olybá rémlett, mintha a két kocsinyi fickó direkte a mi életünkre törne. Mire ezt felismertem, Ohio kipattintotta biztonsági öveinket, hogy akadályozatlanul mozoghassunk, stukkert rántott, és bekapcsolta a ködlámpát: ők is vakuljanak - szólván, bár e húzása aligha lehetett elegendő a túlélésünkhöz.
Kurtányi egérúthoz jutottunk, míg a Vitara kitaszította fogságából a hóba süppedt Golfot, egyszersmind a kezdősebességet is megadva neki. Ezenközben az életellenes fickók velünk sem hagytak fel: gonosz szándékú golyóraj dongott nyomunkban.
Néhány ólomkamikáze utolérte és átfúrta a Musso hátulját.
Járgányunk vágtatott, s végre jött egy utcasarok, amelynél - úgy reméltem - leléphetünk. Jobbra tekertem a kormányt, arra számítva, hogy borzalmasan megcsúszunk, ám a Musso könnyedén vette a kanyart.
Gyérültek körülöttünk a házak, a hordónyi törzsű fákkal szegélyezett út erősen lejtett, kocsinkat a saját súlya röpítette lefelé, érzésem szerint fénysebességgel.
S amikor néhány hajhullasztó kanyar után megpillantottam a lejtő alját, rémületemben kis híján bekómáztam.
Alant városháza méretű épület toronylott, és kinézett, hogy rögvest belülről is megszemlélhetjük.
Bitangul téptünk felé, holott talpam semminő kontaktusban nem állt a gázpedállal: a fék fölött lebegett, rátaposni vágyván, mégsem mervén. Tudtam, ha ezen a túlvilági bobpályán fékezek, pörögni kezdünk, fejre állunk. Meghalunk.
- Lépj a kuplungra, és kapaszkodj! - rivallt rám Ohio.
Rettegve engedelmeskedtem: ettől a bobszánná átlényegült járgány még eszeveszettebben zúdult alá.
Egy pillanatig.
Di Giacomo, úgy is mint tartaléksofőr, szélsebes mozdulattal visszakapcsolt kettesbe.
A motor megbántott hörrenéssel reagált, majd irtózatos rándulással lelassultunk. Csaknem lefejeltem a szélvédőt, közben ama horror-érzülettel, hogy a kocsi hátulja menten a nyakunkba szakad.
Egyszerre csak hitetlenül bár, ám megkönnyebbülten felfogtam: a Musso elöl-hátul egyenletes sebességgel siklik - s már nem vágtat - velünk az omlatag, kásás havon a továbbra is sírinek ígérkező irányba: lefelé.
A lejtő töve és a böhöm épület közötti utacska szűkös kanyarodási lehetőséggel kecsegtetett, annak felét elfoglalta egy gerendavasakkal túlbuggyantott, parkoló teherautó.
Fölöttünk fénykörök lobbantak a magasban, jelezvén: rosszakaróink viharosan közelednek.
- A Golfnak annyi - jövendölte Ohio sötéten.
Mire ezt kimondta, a kanyarba érkeztünk.
A pillekönnyű kormány jobbra tekeredett csatakos ujjaim alatt, s elképedten érzékeltem: sikerült! Elsurrantunk a ház és a platón túlérő vasakkal megpakolt kocsi között, utóbbi bal oldalán enyhébb szikrázást előidézve. Képtelen voltam elhinni, hogy túléltük a kútba ugrással felérő ámokot.
Elfojthatatlan reszketés tört rám. A járgány megtorpant alattunk, mintegy parancsra várván. Mély légvételekkel próbáltam visszatéríteni önuralmamat.
A tükörben láttam az alárohanó, már-már zuhanó kocsik fénycsápjait: a szörnyeteg ház oldalát tapogatták, és a semmit fölötte.
A sebességváltót markolva, rémülten hátrafordultam az ülésen.
A Golf kibukkant a lejtővégi épület takarásából, tántorgón robogott lefelé, mintha hiába fékeznék.
Mintha kiszemelte volna az alant toronyló házat: vesztőhelyül.
Aztán egy pillanatig úgy tetszett, eszelős lendületével mégiscsak beveszi a kanyart.
A hirtelen jobbra kormányzott kocsi elemelkedett a hókásáról.
Megbillentében az oldalára fordult, és alig csökkenő sebességgel a teherautóról lelógó vasgerendákra nyársalódott.
Az öklömbe haraptam.
A Vitara a lejtő aljára döngetett, kanyarodtában ijesztően megcsúszott, majd szinte helyben megfordult saját tengelye körül. Végül, akárha valami sátán vigyázná, baj nélkül átsiklott a szűkületen, és a roncs Golfra, a benne-haltakra ügyet sem vetve, utánunk csörtetett.
Padlógázzal indítottam.
Sikátorszűk utcába ugrott kocsink. Leveleit vesztett sövénysor kísérte futtunkat, hótehertől legörbült ágak kapdostak felénk, meg-megcsikordítva a karosszériát.
Éreztem, már nem sokáig tartom magam, rögvest rosszul leszek.
Az alattunk szaladó utat sejtettem csupán: a szörnyül járt Golfot láttam, a csillámolva széthulló üvegtörmeléket, a fröccsenő vért; Póker halála rémlett elém.
Gyomrom kővé vált, és emelkedni kezdett.
Lövöldözésre ocsúdtam.
A cső keskenységű út labirintusszerűen vezetett valahová, tán a Pokolba. A szinte enyhe kanyarok húszméterenként követték egymást, bár a hajszolt Musso tempójához képest nem elég enyhéden: felkavart havat öklendtünk magunk köré, nyúlkáló vesszők mardosták körülöttünk a fémet. Egyedüli vigaszunk volt, hogy az utánunk fütyülő golyók nem bírták követni az út ívét. Azon iparkodtam, hogy legalább egy kanyarnyival a Vitara előtt járjak.
Ohio a hátsó ülésre vetette magát, a letekert oldalablakhoz simult, és visszalövési alkalomra várt.
Egyszerre csak nagy lendülettel kiszaladtunk a sikátorból. Már-már tériszonyom lett a hirtelen ránk tágult világtól. Bal oldalunkon mély mederben háborodott víz loholt, piszkossárga, dühödt hullámoktól borzolt. Égre nyurgult fák álltak a parton, és a széles út másik oldalán, mögöttük mézszín fények pisláltak, távoli házak ablakaiban.
A Vitara kiszakadt a sikátorból.
Amint felbukkant, Ohio tüzet nyitott rá.
Előbb a szélvédő robbant szilánkokra, majd a tetőlámpák hullottak szét.
És jött tovább.
Di Giacomo gorombasága sem maradt válasz nélkül. Míg ő tárat cserélt, elvesztettük hátsó ablakunkat.
Dühödten nyomtam a gázt. A csodajárgány táltosként vágtatott. Reflektorai legfeljebb húsz méternyire gyérítették előttem az éjszakát.
És amikor váratlanul elfogyván, sötét falként tornyosuló fákba torkollott az út, alig egy másodpercem maradt arra, hogy felfedezzem és célba vegyem a megáradt patakon átvezető gázlót, bár gázlási szándékomat a veszett víz egyáltalán nem pártfogolta.
A hirtelen lefékezett és irányváltoztatásra kényszerített kocsi megcsúszott, s ha nem taposom a gázt, súlyának lendülete vitte volna a mederbe.
Mire megrémülhettem volna, hogy a rettentő áradat felkap és szétken minket, átgördültünk a csúnya meredekséggel emelkedő túlpartra, felrohantunk rajta, és ismét keskeny utacskán találtuk magunkat, faóriások lábainál.
- Állj meg - kérte Ohio.
Még meg sem tettem, ő már kiszökkent a kocsiból, s egy titáni platán törzse mögé húzódva célba vette az odaát manőverező terepjárót.
A Vitara vezetője - Pool maga - visszatolatott a gázlótól, alighanem azért, hogy lendületet vegyen a nekifutáshoz. Búgatta a motort, közben mellette ülő társa vaktában felénk lövögetett, fedezésképpen. Ennek ellenére kitűnő célpontot nyújtottak: körülöttük a rengeteg hó, fölöttük egy méla lámpa világított.
Di Giacomo mellé surrantam.
- Nem fog átjutni - mondta, és nem nyilvánított lövési szándékot. - Túl könnyű ekkora vízhez.
Nem vitáztam vele, neki volt terepjáró-jártasságija. Eszembe jutott, mi lett volna velünk, ha az én csotrogányomban ér bennünket a támadás. Talán már az első hóbuckán megfeneklünk, s ha mégis eljutunk valahogy a lejtőig, mostanra már mi volnánk a Golf helyén.
Bár az elmúlt percekben számosszor leizzadtam, e gondolattól újfent kiütött rajtam a jeges veríték.
A túloldalon felfickósodott a motor. A kocsi helyben ringatózott, majd nekilendült, és a mederbe rohant.
A víz elkapta, beborította a motorházat.
A Vitara haladt, egyméternyire járt a parttól.
Félméternyire lehetett tőle, amikor egy brutális hullám nagyot lódított rajta, ráadásként hozzácsapott egy dühödten tutajozó fatörzset. A kocsi jobbra tántorodott, letért a kövezett útról, és a meredek partfalak közé fordult.
A kínhörgő motor tovább lendítette a járgányt, felröpítette a meredek oldal feléig.
A Vitara onnan hullott vissza, csaknem lemállva, majd bágyadtan felborult a vízben.
Ohio csüggedten felsóhajtott.
A kocsi felül lévő hátsó ablaka leereszkedett.
Előbb egy böhöm pisztoly, majd egy jóval böhömebb flótás bukkant elô a beázófélben lévô
terepjáró belsejéből. A bikaszabású harcos fontolgatás nélkül a vízbe vetette magát - és az jóízűen az alvázhoz csapta őt.
A versenyzőnek immár nem a leölésünk járt a fejében. Életpártoló gondolatok hajtották, önnön bőre ügyében. Felkecmergett, a hátsó kerékbe csimpaszkodott, és a part felé nyújtózkodott. Időközben társa is világra hozta magát.
Az elöl ülő két csatafi a szélvédő hűlt helyén beözönlő víz ellen küszködött, jobbára nyöszörgéssel, mivel a felfúvódott légzsákok az üléshez bénították őket.
Ohio kést nyomott a kezembe, és kommentár nélkül otthagyott.
Úgy döntött, megmártózik, sokallván a fagypontközeli hőmérsékletet. A vízbe rohant, s az derékon kapta, és megpróbálta magával hurcolni a tengerig.
Érte aggódtamban is felfigyeltem a markomba adott szerszámra, és rájöttem, mire célzott vele.
Méghogy én?! Talán kimenteném a fuldoklókat, ha a szárazföldön volnának. De utánuk menni az árba?!
A meredély széléről az oldalán heverő terepjáróra vetődtem. Behajoltam a duzzadó légzsákok fölé, és látván, hogy a jobb oldali böhömbika nyel több vizet, elsőül az övét lékeltem meg, főként vaktában.
A fickó kiszabadult gubójából, és a csuklómba csimpaszkodva előkecmergett az utastérből.
Futólag Ohio után pillantottam.
Férfiasabb felem átért a túlpartra, és leszólította a menekülőfélben lévő vagányokat.
Azután visszaütött. Újra meg újra. A pisztolyok elpotyogtak.
Figyelmem lankadtát látva a kezembe fogódzó gaztevő észbe kapta, hogy az imént még ólmot szánt belém. Ezúttal - jobb híján - ököllel rontott nekem.
Már zöldes fülű koromban is meglehetőst gyanakvó voltam, éretten pláne kevéssé lehetett meglepni, különösen aljassággal nem. És mivel - nő lévén - féltő gondossággal képeztek ki behemót öklök ellen, lábhosszal megelőztem a fickó ártó szándékát.
Azután átkozódva bámultam a félaléltan tovasodródó korpusz után.
És nem mozdultam. Ez csak egy patak. Pocsolyácska. A böhömbika majd csak fennakad valamin. Egyébként is, amikor hetedmagával ellenünk indult, azt a hihetetlennek tetsző lehetőséget is számításba kellett vennie, hogy netán ő is veszíthet.
Pool felé fordultam. Vicsorítva hevert alattam a titanik Vitarában, eltökélten arra, hogy nem szól hozzám, ha ottfullad se. Időnként átcsapott fölötte egy-egy hullám.
- Kisegítselek? - érdeklődtem.
Nem felelt.
Hátralestem, látni Ohio utolsó félköríves rúgását. Többre nem volt szükség.
A böhömbikák elpihentek a hóban.
Ázott kedvesem rám pillantott, majd lehajolt egy elárvult stukkerért, és megdobott vele. Ajándékát elkaptam, ellenben egyensúlyomat elveszítettem.
A pisztolyba kapaszkodva a vízbe hullottam, s az tovatutajozta testemet.
Hamarosan találkoztam az imént elsodort vagánnyal.
A fickó egy fa karvastagságú gyökerébe fogódzva partra kászálódni készült.
Elkaptam a derekát. Rajta keresztül feljutottam a meredély tetejére. Hálából őt is felhúztam magam után.
Odafenn megállt velem szemben, szeme parázslott. Mégsem ütött meg.
Hanem elfutott.
Eszembe jutott fogadalmam.
Súlyos sóhajjal utána sprinteltem. Sokáig futkároztunk a fák között, és minden élettani szabály dacára sem melegedtem fel. De ki sem fulladtam.
A matuzsálem platán közelében utolértem az ellent. Nem bocsátkoztam közelharcba.
Rászegeztem a markomban szorongatott stukkert. Mozdulatomat elegánsnak éreztem.
A vagány megtorpant, majd térdre roskadt és összegörbült, ereje fogytán.
A pisztolymarkolattal leütöttem, hadd pihenjen.
Ekkorra Ohio kiszedte a terepjáróból Poolt, és beszélgetést kezdeményezett vele. Nem sokra jutott.
- Akarsz fogócskázni? - kérdezte tőlem.
- A dublőrével már átmozgattam magam.
- Jó - hagyta rám.
Tenyere megvillant.
Pool felhemperedett, és hosszú percekig úgy viselkedett, mint egy ártalmatlan.
Vijjogó zsarumobilok közelegtek.
Ekkor elsírtam magam, és a hajamról ömlő vízcseppek segítettek titkolni könnyeimet.
Megjelenés éve: 1996
Műfaj: Akció- és kalandregények
(második kiadás)
- Sürgősen beszélnem kell a zsarukkal. Az utcai telefonfülkék semmiben sem különböznek az átjáróházaktól, és ráadásul nem is páncélozottak. Odakinn teljesen westernes a hangulat.
A nő kibiztosította a fegyvert. Meggyőző volt, mintha csakugyan bánni tudna vele. Hálóinge szabadon hagyta kisportolt lábszárát.
- Miattad van ez a lárma? - kérdezte. Valaha feltűnően szép lehetett. Bizonyára ennek köszönhetően gazdag fickóhoz ment férjhez, aki mellett áramvonalasra teniszezhette a lábát, megtanulhatta a fegyver használatát.
- Miattam. Ha lőni akarsz, essünk túl rajta. Viszont átkozottul sürgős lenne telefonálnom.
A nő intett a fegyvercsővel. Fattyú tárcsázott. Amikor egy álmos bariton a kagylóba nyöszörgött, Galiano hadnagyot kérte. Várakozás közben a ház asszonyára mosolygott, és hellyel kínálta őt.
A nő elnevette magát. Lelépdelt a lépcsőkön. Meztelen talpai neszét elnyelte a bársonyszőnyeg. A hallba érve a márványlapos asztalhoz lépett. Cigarettát vett elő, és a fogai közé harapta. Megkínálta az indiánt.
Fattyú nemet intett. A hadnagy mintegy fél percig váratta. Zsíros szuszogása behallatszott a kagylóba, s az indián elképzelte, amint azon fáradozik, hogy a mikrofonhoz férjen a tokájától. Végre elrámolta az útból a zsírpárnáit, s azt mondta:
- Galiano.
- Hank Guard - felelte Fattyú. - Mondok egy címet. Ha sietsz, elkaphatod Overtont. De vigyázz, mert hisztis a háza népe.
- Nem ugratsz?
- Fél kiló hús hiányzik a vádlimból. Nincs kedvem hülyéskedni. - Bemondta a címet, azután még hozzátette: - Reggel várom a haverjaimat. Ha megérkeznek, beszélhetünk a kövekről. - Ezzel helyre tette a kagylót.
Az asszonyra nézett. Látta, hogy a flinta kikerült a képből, békésen heverget egy széken. Hálából megemelte volna a kalapját, de az elveszett a nagy jövés-menésben. Ezért beérte egy főhajtással.
- Iszol valamit? - kérdezte a nő.
- Mennem kell. Mindjárt itt lesznek a zsaruk.
- Te hívtad őket.
- Ez így igaz.
- Vérzik a lábad.
- Valóban.
- Hallgass ide, Hank Guard. Dallie-nek hívnak. Ide nem jön be se zsaru, se más. Felmegyünk az emeletre. Megfürdesz, bekötöm a sebedet, és adok olyan inget, aminek két ujja van. Aztán meglátjuk.
- Miért bíznék meg benned? - töprengett Fattyú.
Dallie hátravetett fejjel nevetett. Százkét hófehér fog ragyogott a szájában. Azután felállt, elnyomta a cigarettavéget, és előreindult.
Fattyú követte. S valóban, márványborítású fürdőszoba, forró víz, bolyhos frottírtörülköző várta. Utána a rubinvörösre lakkozott körmű, hosszú ujjú kezek finoman matattak a sebe körül.
- Orvos kellene, tű és cérna - mondta Dallie.
- Kímélet is elég lenne - felelte Fattyú. Csillagszórózott a szeme a fájdalomtól. Akkor is, amikor a nő már nem babrált a lábán.
Végül felöltött egy ropogósan új farmeringet. Megszemlélte magát a tükörben. Bár ragyogott a frissességtől, harcviseltnek látszott. Visszatűzte öve alá a stukkert. Nem feledkezett meg a diktafonról sem.
- Az a pasas ott a szemközti házban - mondta Dallie -, nem tetszik nekem.
- Nekem sem - vallotta be Fattyú.
- Amíg fürödtél, a kapu fölött lévő kamerákat ráállítottam az utca másik oldalára. Több autó is elhagyta a színt. A rendőrök alighanem hiába jöttek.
- Kínosan érintene.
- De most itt vannak, és éberek. Javaslom, térj nyugovóra a vendégszobában. Reggel majd kicsempészlek a negyedből. Gyere.
Fattyú nem ment. Megköszörülte a torkát.
- Egyedül vagy a házban? - kérdezte.
Dallie visszafordult a küszöbről, majd belökte a sarkával az ajtót. Könnyed mozdulattal italt töltött egy bibircsókos kristályból készült üvegből, egyetlen hajtással eltüntette az alkoholt, s újra tankolt.
- Kérsz?
- Inkább, mint spanglit. Dallie töltött neki. Fattyú belekóstolt. Az italt whiskyvel azonosította. Korábban is szédült. Az első korty után harangozni kezdtek a fejében. Letette a poharat.
A nő leült vele szemben a kanapéra. Maga alá húzta a lábait, hátravetette gondosan ondolált, mogyorószínű haját, majd szinte közönséges kézmozdulattal letörölte ajkáról a rúzst. Rámeredt a csuklójára mázolt karmazsinpiros foltra, és elnevette magát.
- Tökéletesen egyedül vagyok. Még a személyzetet is elküldtem. Vártam a hódolómat. A hódoló késik, egyre késik. Ötvenhét éves vagyok. Negyvennek látszom. Száznak érzem magam. Legszívesebben lelőttelek volna, pusztán azért, mert pasas vagy. Na szóval, búra adtam a fejem. Biztos nem voltál még ilyen helyzetben. Vársz valakit, eleinte mentegeted, kieszelsz mindenféle dugót, közlekedési szerencsétlenséget, miegyebet, mígnem már nem tudod tovább hitegetni magad, és beismered: átejtettek. Hát engem átejtettek. Na. Ne sajnálj.
- Nem sajnállak. Lesz másik.
- Mondottam volt: ötvenhét éves vagyok. Talán lesz másik. Reggelente majd hajba kapunk a pohár fölött: melyik fogsor melyőnké. Felnőtt kölykeim vannak, serdülő unokáim. Tizenhat évesen mentem férjhez. Tavaly váltam el. Gondoltam, még egyszer megkóstolom a nagy érzést. Tölthetek még?
- Nem. Valamit belepancsoltál a whiskybe.
- Jó kedved kerekedik tőle. Persze, te aludni szeretnél, nem engem hallgatni. Gyere, elvezetlek a vendégszobába.
Dallie felpattant, erőszakoltan egyenes léptekkel megcélozta az ajtót. Kinyitott egy másikat, felkapcsolta a lámpát. Üde rózsaszínre tapétázott szobába léptek. Eperfagylalt színű szőnyeg terült a lábuk alá. A kerek franciaágyat céklalé színű, hosszú szőrű szőrme fedte. A padlótól mennyezetig érő ablak előtt valóságos növényerdő tenyészett, a cserepek rózsás árnyalatú kosarakban álltak.
- Gusztustalan, tudom - vont vállat Dallie. - A kisebbik lányom mániája ez a debil szín. Férfiban kifejezetten a puhát kedveli. Velem ellentétben. - Az asszony Fattyú mellé penderült, megtapogatta a karját. - Semmi vagy. Hatvanas bicepsz. Az már valami.
- Ha akkora karom lenne, mozdítani sem tudnám. Mások pisiltetnének.
Dallie lenyúzta az ágyról a szörnyű szőrmét, és félredobta. A párna és a takaró huzatán Batman álarcos figurája feketéllett, néhány tucatnyi példányban.
- Még ilyet, mint ez a repülő egér - sóhajtotta a nő. - Szemüveges és jelentéktelen. Ez a szuperember. Sírva fakadok.
- Ne tedd - nyugtatta Fattyú. Az ablakhoz lépett, kinézett az ősöreg kertbe.
- Dehogynem. A pasas, akit vártam, huszonkilenc éves, több mint két méter magas, tiszta acél. Gondoltam, felpróbálom. Utoljára. Rövidesen úgyis elvisz a fogzás. Hány éves vagy?
- Mint a pasasod.
- El fog múlni. Mit kerestél a szomszédnál?
- Jobb, ha nem tudod.
- Ahogy elnézlek, valami márkásabb csibész lehetsz. A kedvesebbik típusból.
- Ne hidd. Csak veled teszek kivételt.
- Feküdj már le. Ne zavartasd magad. Anyád lehetnék.
Dallie a férfi elé lépett. Kinyitotta az ingét, lesimogatta a válláról. Mielőtt a nadrág is sorra került volna, Fattyú hátrált egy lépésnyit, és gombolkozni kezdett.
- Átvérzett a kötés - mondta a nő. - Várj.
Egy perc alatt térült-fordult, tiszta gézt hozott. Hasra fektette a férfit a seregnyi Batman tetején, és kicserélte a kötését.
- Kihasítottak belőled egy darabot - mondta. - Hiányozni fog. Van egy orvos barátom...
- Ne törődj vele, majd kitömöm kóccal.
Fattyú visszavonult a takaró alá. Dallie-t nézte.
- Fura a szemed - mondta. - Az egyik kék, a másik barna.
- Francba - sóhajtotta a nő. - Már megint összecseréltem a kontaktlencséimet. Teljesen szétszórt vagyok. Ezt teszi az élemedett kor. Kivehető szem, kivehető fogsor, lecsatolható láb. Tetszik a lábam? - kérdezte.
Felhajtotta a hálóingét, és kinyújtotta az említett végtagot.
- Szép darab - felelte Fattyú.
- Valódi. A többihez mit szólsz?
Ezzel lehántotta a vállán át a hálóinget. Magakelletés nélkül, kissé szorongva állt a vizsgáztató pillantás előtt. Fattyú ebből a távolságból üdének látta a bőrét. Tudta, az érintés többet elárulna. Dallie hátrahúzta a vállát. A kis csalás feszesebbnek mutatta kerek mellét.
- Nos? - kérdezte a nő.
- Fiatalos a tested. Viszont túl sokat ittál, és az öregít. Aludd ki magad.
- Persze, hogy nyakig feltöltöttem magam. Azt mondod, semmi baj velem. Akkor miért maradtam egyedül ezen az éjszakán?
- A hatvanas karizmú hapsikról azt terjesztik, hogy ágyékban szerényebbek az átlagnál. Ezt állítólag a különféle hormonok zabálása eredményezi. Ez lehet a magyarázat a fiúd távolmaradására.
- Gondolod?
Fattyú felsóhajtott. Dallie elnevette magát. Az ajtóhoz botladozott, lekapcsolta a villanyt, és eltűnt a színről.
Megjelenés éve: 1995
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(első kiadás)
Barret, ingben, farmernadrágban és nyirkos, ámde ép zokniban, az ágyán ült, és vaskos fekete filctollal az utolsó felkiáltójeleket véste egy asztaltetőnyi kartonlapra, az alábbi szöveg után:
A hotel ragály miatt zárva!!!!!!!!
Anya és leánya csevegését a csukott ajtón át is kristálytisztán hallotta; még tűnődött is, hogy valamelyik régészkedése közben összefutott valahol (de hol?!) egy patinásan antik hallócsővel, s vajon a zord hölgy mit szólna, ha felkutatná és átadná neki!? Ezen töprengés miatt elfeledte, eredetileg milyen felírást szánt a táblára, de mivel ez a verzió is kifejezte a lényeget, nem idegeskedett.
Jól tette, hogy tartalékolta düh-energiáit; a pincei hacacáré kitörtekor szükség is lett rájuk.
Holott pedig semmi különös nem történt.
Pusztán csak az, hogy a zsaruegyenruhába préselődött Néró a Legenda nevű, vagyont érő áldozati tőr hiábavaló keresgélése közben túljutott a papundekliből hevenyészett paravánon, és egy embernagyságú hernyóba ütközött, mely bőszen vonaglott, a szemét düllesztgette és hasonlított.
A gyermekien kíváncsi piromániákus lassan megközelítette a böhöm lárvát. Fájón sajnálta, hogy nem illesztheti a szobája falára, a precízen felgombostűzött férgekből álló gyűjteményébe, részint terjedelmi okokból, részint azért, mert mégsem holmi léha hobbi végett jár itt.
Minél közelebb ért a rút hernyóhoz, az egyre nyomasztóbban hasonlított.
Proccra.
És tényleg ő volt az!
Tetőtől talpig zsinegbe gúzsolva, a sarki boltosról lefejtett ruhában, szájában hatalmas fej vöröshagymával, csendespihenőzve.
Néró megállt fölötte, előbb kisterpeszben, majd a mélyebb hatás kedvéért nagyban. És elvigyorodott.
- Szóval te fosztogattad le a meleg ruhát a szegény szatócsról!
Procc a padlóba verdeste a fejét.
Ha a piró jobban odafigyel, rájöhetett volna, hogy morzézik, s pedig ezt: mert a te göncöd a jelmezkölcsönzőből van!?
- Jól elbánt veled a csaj - nevetgélt Néró, enyhén csicsogva. - Jól tette. Enyém lesz a Legenda!
Procc, ki a szikrányit sem fakultatív csendespihenő közben fáradságosan tökéletesítette ama képességét, mellyel a kaméleon együtt születik, ám az ô látóberendezésétől sem állott távol soha: bal szeme sarkából az azon oldali vállához sandított, ellenőrizvén, hol tart eddigi egyetlen társasága, a falatnyi egérke.
A kisegér egész jól állt: épp a kötél utolsó rostjait őrölte. De reggel óta tövig is koptak a fogai.
Procc ismét a földhöz csapdosta a koponyáját.
Néró feszülten koncentrált.
És rájött, mi történik! Kézfejével pótkagylót formált a füle köré.
- Nem értettem hajszáltisztán - dünnyögte. - Cimbalmozd el még egyszer!
A hernyó ismét eldöngölte fejével a közlendőjét.
A gyufarajongó felkacagott.
- Mi? Hogy én? Kikötözni? Téged? Majd ha fagy!
Procc rövidet kopogott, hosszan szikrázó szemmel.
Néró homlokráncolva eltöprengett.
- Tényleg - mondta. - Tökre fagy. Akkor se bontalak ki!
Megvárta a hosszúra nyúló, dübörgő választ, aztán felcsattant:
- Ne ordíts velem, jó!? És mi az, hogy nem vagyok korrekt?! A jó édesanyád nem korrekt, aki összeadta magát a Drakulával, az Elm utcával, meg a bubópestissel, hogy téged megfoganjon! Azt nem is vitatom, hogy te éhes vagy, mert én meg szintén. De ez még nem ok arra, hogy elengedjelek. Sőt! Mivel milliószor rám hoztad az ideget a sitten, mert folyton műtögetni akartad az agyamat, még a legédesebb álmom közben is; hű, nem egyszer micsoda dögös tűzvészt álmodtam épp, amikor nekifogtál a stokival, hogy megkoponyalékelj, egyszóval pikkelek rád, úgyhogy most kinyírlak! Van nálad gyufa?
Procc lágyra morzézta a fejét.
- Nekem te ne dumálj! - förmedt durcásan a piró. - Nekem van tűzjártasságim! Mérget vehetsz rá, hogy nem fog leégni a ház! Egyelőre. Majd olyan tüzet rakok, hogy... Hogy csak alád!
Izgatottan átkutatta az uniformis zsebeit. Nem talált tűzszerszámot, a ruhában egykor honos zsaru példaszerű egyhangúan élt: nem dohányzott, nem gyújtogatott.
A csalódott óriás letérdelt, hogy a zsebelést kiterjessze Proccra.
Az egérke végzett, a legjobbkor. Jótette jutalmául fészkébe cipelhette a kitermelt kenderkócot.
Procc vonaglott, feszegette magát. A gúzs meglazult.
Az általános sebész epedaszerűen felült.
Feje összedörrent a fölé hajoló mániákuséval, s az övé volt acéledzett, nem hiába drillezte azt lámpavason, postaládán, falon, padlón, miegymáson.
Néró kábultan hátrahanyatlott.
Procc ambulanter kiműtötte szájüregéből a hagymát, elvette az alélt álkíber pisztolyát, és talpra ugrott.
Ekkor kiderült, hogy zsibbadtabb, mint az ólajtó.
Eldőltében lesodort egy farakást, a favágó rönköt fejszéstől, a mozgolódó tűzimádót, és a keskeny pinceablakon az imént beszökkent, az egérke életére törő, ritkás szőrű, vörös kandúrt, aki herélt volt, mivel gazdasszonya, Margret azt remélte, a csecsebecse-műtéttől cicusa nagyobbra nő, és akit ugyane némber, ki naphosszat a tévé előtt gúvadt, Jockeycának nevezett; egyébként ez a történet szempontjából a legkevésbé sem fontos, mindazonáltal szánalmas. (Épp ezért a továbbiakban Lábjegyzetnek hívjuk a kasztráltat.)
A gyilkos szándékú Lábjegyzet a farkát törte a ráboruló fahasábok alatt; mellékbüntetésként agyrázkódást szenvedett a lezuhanó fejszenyéltől.
Viszont az egérke - Procc zsibbadtságának hála! - megmenekült, végre is jótett helyébe jót várj.
Ám a két emberszabású sorsa nem vett mesei fordulatot.
Néró visszakaparintotta a stukkert, de csak azért, hogy széles ívben eldobja a fenébe. Puszta kézzel, egy szál gyufával akart végezni az ellennel.
Fojtogatták és hajigálták egymást, eget-földet összeborító, tébolyult pankrációt rendeztek.
Procc szemészetileg is be akart avatkozni; hüvelykjével kerülgette a műtéti területet.
Néró, jámborabb lévén, arra hajtott, hogy padlóra vigye, bilincsbe verje, és végre kényelmesen felgyújthassa a valahai cimborát.
E törekvéseik közepette számosszor átrendezték a pincét, lebontották és egymásra hányták a farakást, megkaparintották és elveszítették a fejszét, felaprították a favágó rönköt és a díjesélyes vöröshagymát; újratilolták a kötelet.
Mindez zajjal járt.
Elsőül Tonie érkezett.
Köhécselve felmérte a helyzetet a háromnegyedhomályban. Kézenfekvőnek találta, hogy a zsaru pártjára áll.
Heroikusan feltűrte selyemblúza ujját, megközelítette az örvénylő embergombolyagot, és megkaparintotta a derékszíjon hintázó tonfát.
Aztán egyik lábát hátrahelyezve, másik térdét behajlítva szakszerű pózt vett fel, s várta, mikor sodródik elé Wilton ruházata.
Ekkor a levegőbe lendült, és a smasszer bácsikától tanult módon megpörgette a botot, Procc nyaka elé feszítette, majd megragadta, egyszersmind hátrahúzta a két végét, hogy térdre kényszerítse a tomboló bűnözőt.
A szívós flótás sokáig bírta levegővétel nélkül, de nem akarta mindhalálig bírni.
Így aztán némi eszeveszett pörgölődés után feladta a küzdelmet, és engedelmesen térdre rogyott.
Épp ideje volt, hogy leroskadjon, mert Tonie megelégelte a ringlispílezést, és egyébként is tériszonya volt a langaléta flótáson.
Mikor ezzel megvoltak, szélsebes mozdulattal letaglózta a filkót, eldobta a tonfát, térdre görnyedt, és keresgélni kezdte elvesztett kontaktlencséit.
A meglepetésből felocsudó Néró lábujjhegyre emelkedvén óvatosan a lány háta mögé lopakodott, hogy a markába szorított bilinccsel leüsse megmentőjét, amúgy nem gonoszságból, csupán biztonsági okból.
A dúltan befutó Barret fékezte meg a háládatlant.
Tarkón, térdhajlaton és combközt rúgta a gyanútlan ördögöt, nagyjából egy ugráskombinációval, melynek előadása közben úgy tetszett, mintha nem kettő, hanem négy-öt lába is volna.
Néró nem értette, mi történt vele, ettől függetlenül elájult.
Grand nem akadályozhatta meg, hogy a másfél mázsa marhahús ne a padlót tapogató lányra boruljon, csupán az omlás erősségét tudta mérsékelni.
Mindent összevetve a tűzélvenc véghezvitte szándékát: mégiscsak leütötte megmentőjét.
Barret megállt a romok fölött, és erősen töprengett. Gyorsan összerakta, mi folyhatott itt az elmúlt percekben, azután tervezgetni kezdte a markecolók közeli jövőjét.
Megjelenés éve: 1995
Műfaj: Akció- és kalandregények
(második kiadás)
Quinn a sofőr mellett ült a Daimlerben. Hátul La Livita terpeszkedett, ölében a zsákkal és Erikával. Mögöttük döcögött a felszerelésükkel megrakott furgon. Zavartalanul nyomultak előre az éjszaka tömör fekete falában.
Quinn olykor hátralesett. Megtervezte mozdulatait. Hálát adott Erikának, mert a lány La Livitára tekeredett, csókokkal borította, elvonva figyelmét a zsákról.
Még kétszáz méter, gondolta Francis. Baljával a cuccért kap, jobbal kilöki az ajtót, és máris kivetődik az útra. Összegömbölyödve a korláthoz gurul. Felpattan, átveti magát fölötte, és ha mostanában nem nőttek sziklák a Gerle-öbölbe, máris szelheti a habokat. Bepattan a reá várakozó motorcsónakba (Yasha remélhetőleg elhozta!?), és elhussan a fenébe. A szurokszerű éjszakában legfeljebb véletlenül találhatják el. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy La Livita utánadurrant néhányat.
Erika lerántotta a cipzárat a playboy nadrágján. Szinte bántóan recsegtek a fémfogak a csendben.
Quinn elvigyorodott. A nô ôt akarja felhúzni. Hiába, mégiscsak La Livitának okoz örömet. Végső soron.
Erika gerlehangon kuncogott. - Beleültem a nagy jóba.
- Mindjárt lesz neked fenékig tejföl - nyögte a playboy.
A sofőr pajkosan mosolygott. Quinn érezte, hogy a lány térde a hátához feszül a támlán keresztül. A zsák a két ülés közé szorult.
Francis hátraszólt.
- La Livita, elvesztett valamit.
- Mit? - sóhajtotta az elfoglalt playboy.
- A morális gátlásait - kezdte Francis. A zsák említésével folytatta volna a felsorolást, elkészülve a nagy ugrásra, de nem maradt rá ideje.
A Daimler lámpáinak fényköre rátapadt az úton keresztben álló Volvóra.
A sofőr fékezett.
Quinn átkozódva a zsákért kapott. Még nem érték el a Gerle-öblöt, és máris veszélyben az egészségük.
Jobbjával előrántotta a pisztolyát, és mivel több keze nem volt, a súlyos zsákkal vágott hátra, hogy La Livitát végigfektesse az ülésen, jól nevelt testőrhöz illőn.
A következő pillanatban kiugrott a kocsiból. Összegömbölyödve a korlát felé hemperedett.
A bokor, amelyhez közeledett, tüzet nyitott rá. Pályakorrekcióra volt szükség.
Gurultában visszalőtt, a kocsi alá lódította a zsákot. A pillanatnyi csendben meghallotta, hogy valami kipottyant belőle. A karikára emlékeztető tárgy görgött néhányat a saját tengelye körül, mielőtt elnyugodott volna.
Közben kipattant a Daimler ellenoldali ajtaja, s a szexuális ténykedésében durván megzavart La Livita bősz csatabőgéssel kivetődött az aszfaltra.
Quinn a Daimler mögött veszteglő furgonhoz igyekezett. Flikk-flakkolva, meggörnyedve rohant. Végre elnyúlt a bal oldali első kerék mögött.
- Hé - bömbölte az egyik útonálló bokor. - Senkit nem lövünk szarrá, ha a tökös Quinn gyerek idehozza a zsák aranyat. Mindenki más ép bőrrel elmehet.
La Livita az arany szó hallatán belelőtt a bozótba. A válasz nem késett. Mennydörögve megeredt a golyózápor a másik irányból is.
Quinn a torkolattüzeket leste. Mivel azonban neki is volt, őt is hamar belőtték. Odébb kellett mennie.
Erika vérfagylaló sikolyokat hallatott a Daimler belsejében. A sofőr élettelenül átbukott a szétzúzott szélvédőn.
A furgon vezetője lehasalt Quinn mellé, és szorgalmasan lövöldözgetett. Ezt látván Francis megint a zsákra gondolt. La Livita oldalán vállalt testőrködése elsősorban az aranyszállítmányra vonatkozott, s legfeljebb csak másodsorban a playboy személyére. Ô legalábbis így értelmezte a nagy izgalomban. Az vesse rá az első követ, aki bármely playboyt vonzóbbnak talál egy zsák aranyholminál.
Francis elaraszolt a Daimlerhez. Kihúzta az ajtón a félájult Erikát, és lefektette a földre.
Golyók kopogtak a karosszérián. Quinn átkozódott. Géppisztoly ellen stukkerral, ez majdnem olyan, mintha lepkehálóval elefántra. Megpaskolta Erika csupasz fenekét.
- Kússz be a zsákért!
A nő némi idegfeszítő sikítozás kíséretében teljesítette a parancsot.
La Livita bevetette magát a bozótba. Szünet nélkül ontotta a golyókat. Neki való buli tombolt.
A támadók fickósan tüzeltek. Várható volt, hogy perceken belül közrefogják és szitává lövik őket.
Valamit tenni kellett halál ellen.
Quinn szíve nem fájt La Livitáért. Foga a zsákra fájt.
Jobbra pillantott, figyelve, hová célozzon, amikor a sápadozó Hold fényében azt látta, hogy egy jókora kő zuhan alá a magasból. Azután valaki felnyekkent, s egy géppisztoly elhallgatott. Quinn bólintott. Gondolta, a sziklafal bontja magát afölötti felháborodásában, hogy évezredes nyugalmát háborgatják.
Még egy kő szárnyalt alá. Újabb fegyver némult el.
Quinn elégedetten megállapította, hogy nem rá vetik az első köveket, s a tetejébe jól céloz a hegy.
Erika, miután megszerezte a zsákot, felmarta a földről a halott sofőr pisztolyát, és beszállt a lövöldözésbe. La Livita elôrebbent a bozótból, felkapta a csomagot, és eltűnt újra.
Quinn gyors egymásutánban elátkozta párszor. Közben leterített egy géppisztolybuzeránst, dőltében elkapta, fedezte vele magát, míg bekúszott a kocsi alá a nyitány során elgurult tárgyért. A zsákmányt az ingébe lökte, majd futásnak eredt, hason. Sebtében arra is szakított időt, hogy tárat cseréljen.
- Quinn! - hallatszott La Livita ordítása.
Quinn el volt foglalva egy agresszív bokorral. Elnémította a mögötte lapuló alakot. Tovább csörtetett a Gerle-öböl felé.
Hirtelen pokoli lökést érzett a lábán. Valami nekiütközött. Nem az éjféli expressz. Megtántorodott, de sietett tovább, ha bicegve is.
Újabb kő robajlott el a levegőben. Megint elcsöndesedett egy géppisztoly.
Quinn kínosan elvigyorodott. Megközelítette a tervbe vett salto mortale színhelyét. A hirtelen csendben visszafordult. Valami frappánsat akart mondani. Beleizzadt az agya, de nem jutott eszébe semmi. Viszont olyan érzése volt, mintha amputálták volna a lábát. Nem mert lenézni. Tartott tőle, hogy felfedezi: azért olyan érzékeny, mert kedves végtagját lefűrészelte egy sorozat.
Látta, hogy La Livita, akár valami westernhős, megáll az utolsó ellenféllel szemközt. Célzásra emelték fegyverüket. Arcuk eltorzult.
- Volt egyszer egy Vadnyugat - morogta Quinn, amikor eldőlt a két alak.
Nem érdekelte tovább a zsák. A korlát érdekelte. Eltökélte, hogy átugorja.
- Francis! - sikította Erika. Futásnak eredt, kezében a stukkerral, amit határozottan rá szegezett. Szándéka komolynak látszott. Valaminő, csakis általa ismert okból ölni akart. Női logika.
Quinn hülyének érezte magát. Nem bírt mozdulni, hogy előbb lőjön.
Erika megtorpant, kiáltott valamit. Feljebb emelte a fegyvercsövet. Francis homlokára célzott.
Ekkor Quinn válla mögül elrugaszkodott egy kő, és térdre vetette a nőt.
A kődobáló megrántotta Francis karját. Átlendültek a korlát fölött. Egymás mellett zuhantak a vízre. Elmerültek. A felszínre rugdosták magukat. A ladikhoz tempóztak, bekapaszkodtak.
Quinn sebtében elkötötte a csónakot. Beindította a motort. Megmarkolta a kormányt. Fújt egyet, útitársára nézett. Meghökkent, attól tartott, vizionál.
Nem Yasha ült vele szemközt, kifulladtan, ázottan, fogvacogva.
- Elveszett a kalapom, a francba - mondta a lány dühösen.
Quinn nem értette a motorzajban.
- Mit mond?
- A kalapom!
- A kalapja - vont vállat Quinn. Kinyújtotta a lábát. Megörült neki, hiszen megvolt. De marta a só. Ott, ahol vérzett, és amúgy is fájt. Tébolyítóan fájt. Nem akart odafigyelni. Ismét előrehajolt.
- Volt kalapja?
- Ha elveszett!? - kiáltott vissza a lány.
A következő pillanatban elrugaszkodott az ülésről. Átkarolta Francis nyakát. Vizes, sós ajkával rátapadt a szájára.
Egyensúlyukat vesztve belebuktak a padlón felgyűlt vízbe. A motorcsónak lelassult. Forogni kezdett.
Francis érezte, hogy az inge alá rejtett karika a mellkasába nyomódik. Kiszabadította magát. Elkapta a kormányt, egyenesbe igazította a csónakot.
Itt elvesztette a fonalat. Az öntudatáét.
Megjelenés éve: 1995
Műfaj: Vis Major történetek
(első kiadás)
Jóval később is harangzúgás-szerűen csengett a fülem a legkisebb lányka de luxe otthonában összecsődített, egyre agresszívebbé váló szülőpárok visítozásától. A gyermekek tette viszonylag kevéssé izgatta fel őket, a várható következmény - botrány!!! - annál inkább.
Fűt, fát, bitót ígértek nekünk és az asztmájából bámulatosan kigyógyultnak tetsző, felháborodott szomszédnak. Szálanként és név szerint felsorolták befolyásos ismerőseiket, akikkel kinyírathatnának bennünket - ásítoztatóan fárasztó élmény volt.
Az egyik anya, a jégtáblaként közismert, próbára tette meghatódási készségünket, a leánykák harmatos életkorára hivatkozott, s kérte, nézzük el a sajnálatos botlást.
Vis Major biztosította arról, hogy mi elnézzük, a többi már Simonék dolga, majd a sarkamon fordított, mondván:
- Siessünk kifelé ebből a zsivajból, mert nincs nálam a kicsithalló készülékem.
Amikor a kocsiba zuhantunk, zúgó fejjel kísérletet tettem az átéltek tömör összefoglalására.
Bambi megakadályozta, hogy világra hozzam az aforizmát. Közölt velünk egy címet, ahová talán máris elrohanhatnánk, mert az egyik szomszéd átható sikítozásra panaszkodik.
A szamuráj kicsapta a tetővillogót, majd oly bőszen indított, hogy az üléstámlára tapadtam. Amikor megszűnt a vákuum, előszedtem egy cigit, és a stukker-gyújtó fölé hajoltam.
Csenevész parktól ölelt, hatemeletes épülettömbhöz érkeztünk. A megadott címet csak a járdán gurulva közelíthettük meg, ugyanis az utat nemrég felbontották, majd reflektorokkal megvilágítva úgy is hagyták - talán csak átmenetileg, amíg a csőtörés befoltozására küldött munkások visszatérnek a közeli kocsmából.
A fagyalbokrok szegélyezte bejárat előtt izgatott emberek toporogtak, legtöbbjük a lehető legszellősebb öltözékben, nem csupán a kései időpont, hanem a hőség miatt is.
Amikor kirobbantunk a járgányból, egy borostás férfi sietett elénk ebihalmintás pizsamanadrágban; felsőruhaként nedves törülközőt viselt a vállán.
- Jó estét, ne haragudjanak, egy perccel ezelőtt tisztázódott a sikoltozás, tulajdonképpen nincs semmi baj.
- Tehát csak skálázott valaki? - érdeklődött Vis Major.
A férfi elnevette magát. Megmarkolta a törülköző két sarkát, meglegyezgette az arcát.
- Úgyszólván - bólintott. - Egy papagáj. Nagyon kínos. Mielőtt ideértek, épp arról beszéltünk a lakótársakkal, hogy nyugodtan felháborodhatnánk, de ilyesmi még sosem fordult elő. Szóval nem háborodunk fel. Késő délután kezdtek az útfelbontáshoz, dübörögtek a gépek, nappali fényárt csináltak a fényszórók, a szegény madár teljesen összezavarodott. A gazdái sem voltak itthon, csak két perce értek haza. Hát ez van. Kiakadt egy papagáj.
Vis Major hozzám fordult.
- Volt már papagájod?
- Soha.
- Akkor menjünk papagájnézőbe.
Ekkor egy fiatal nő vált ki a kisebb csődületből, és mellénk lépett.
- A mi madarunk okozta az ijedtséget. Kitettük az erkélyre, hogy ő is élvezze a nyarat. A földszinten lakunk. Lehet, hogy nem csak az útbontás izgatta fel, talán macska kerülgette.
- Maga szokott sikoltozni? - kérdezte a szamuráj.
A nő elgondolkodott.
- Hát, legfeljebb... - kezdte, majd zavartan elhallgatott. - Ilyen vérfagyasztóan soha. A férjem se. Jöjjenek be hozzánk.
Fekete selyemoverállját suhogtatva, ringó járással elindult előttünk. Bevezetett a lakásba, majd megtorpant a nappali közepén.
- Ez itt a férjem - mutatta be a kalitka előtt álló, narancsgerezdet lóbáló szakállas férfit.
- Ez meg a jákónk - intett az odabenn tartózkodó, mélyszürke tollruhás, piros faroktollú, nagyobbacska teremtmény felé.
A papagáj félrehajtott fejjel nézett bennünket aranyszegélyes szemével. Nem nyerhettük el a tetszését, mert felborzolta a tollait, és úgy csettintgetett a nyelvével, mintha rágógumizna.
Váratlanul élesen ránk kiáltott, horgas csőrével kitépte a szakállas férfi kezéből a narancsot, és lehajította a kalitka aljára.
- Tök idegroncs szegénykém - sóhajtotta a pasas.
- Biztos valami macska rémítette meg - vélekedett a karcsú, szőke nő. Gőgicsélő szavakkal nyugtatgatta a pihegő madarat.
- Megengedik, hogy kinézzek az erkélyre? - kérdezte a szamuráj.
A nő vállat vont.
- Igazán nagyon sajnálom, hogy a szomszédok idecsődítették magukat, de egy kóbor macska miatt nem szívesen venném igénybe a rendőrséget.
Vis Major nyájas mosollyal visszafordult az erkélyajtóból. Szerfelett megnyerően tudott mosolyogni, ha akart.
- Nem vagyok egy papagájista, de úgy rémlik, a jákó azért a legnépszerűbb valamennyi faj között, mert ô a legprofibb hangutánzó.
- Így igaz - felelte a pasas lelkesen. - Yosi tudja a saját nevét és a mienket is. Gyakran átejt bennünket telefoncsörgéssel, csengetéssel, ha úgy hozza kedve, ugat vagy nyávog, az ablak alatt repdeső madarak hangját is utánozza. Tavasztájt ordítozik, hogy nyitnikék, azután jön a pitypalatty és a feketerigók vészfüttye, amitől eléggé meg lehet őrülni. Illedelmesen köszön, ha meglát valakit, méghozzá általában a napszaknak megfelelően. Eleinte mondogattuk is a feleségemmel, hogy Yosi olyan jó panzió-élményt ad, valahányszor leülünk enni, ötszázszor kell visszaköszönni, jó étvágyat kívánni, akárcsak egy fogadó éttermében. De utánozza a mosogatógépet, a mikrosütő jelzőfüttyét, szipog, tüsszög, vécét öblít, szóval jobban ragad rá az, amit ő akar elsajátítani, mint amire mi tanítgatjuk.
Mindezeket illusztrálandó, a madár lesimította tollait, jó estét kívánt, megkérdezte, mi van, nyávogott egyet, elfütyülte, hogy hócipő, majd közölte: szeretlek, végül hatalmasat szipogott.
- Jó fej vagy, Yosi - mondtam.
- Jákó papa - felelte enyhén búgó hangon, tisztán érthetően. - Legyél a barátom. Jó segged van. Jó nagy segged van.
- Elnézést - nyögte a pasas. - Nem magára értette. A feleségemnek akartam születésnapi meglepetést, napokig tanítgattam erre a kis bókra. És ez pontosan a kellő pillanatban, tortaszeléskor el is hangzott.
Vis Major megmozdult az erkélyajtóban.
- Yosi este is társalog? - kérdezte.
- Sötétedés után általában elcsendesedik, és ha nem zavarják, akkor reggelig alszik.
Az utcán felzúgott egy kompresszor.
Yosi a tollait felborzolva, hajhullasztóan éles halálsikolyokat hallatott, az utolsót hosszan kitartotta.
A szamuráj kifordult az erkélyre. Utána siettem.
A nem túl tágas balkonon két szék és egy asztal szorongott, a korlátra akasztott ládákban futómuskátli virult.
A pasas megállt mögöttünk a küszöbön.
- A bal oldali a hálószobánk erkélye, a jobb felőli a szomszédé. Csak futólag ismerem a tagot, a nevét az ajtajáról olvastam le, be sem mutatkozott.
Vis Major áthajolt a két erkély közé emelt tejüveg fal előtt. Zseblámpája fénykörét a padlóra irányította.
Észrevett valami különöset, mert a fénypászma lassan végigkúszott az erkélyen, felkapaszkodott a korlátra, és tovább araszolt a házat övező keskeny betonszegélyen, majd elveszett az észbontóan illatozó, virágfürtös fagyalbokrok között.
A szamuráj hátraintett. Fegyvert rántott, a korlátra szökkent, és máris a jobb oldali erkélyen termett.
Követtem. A falhoz simulva megvártam, míg a cipője orrával kitárja a törött üvegű ajtót.
Azután a lakásba surrantunk.
A útépítők lámpafényei segítettek tájékozódni a nappaliban.
Láttuk a véres szőnyegen fekvő, szétvetett karú, mozdulatlan nőt, a felborogatott bútorokat. Szerteszórt holmik között óvakodtunk előre. Helyiségről helyiségre átvizsgáltuk a lakást, bár nemigen számítottunk arra, hogy támadó szándékú emberbe ütközünk.
Aki itt ölt és felforgatott, kihasználva a dübörgő kompresszor és a markológép lármáját, régen messze járhat. Alighanem ő távozott az erkélykorláton át, nem észrevétlenül, hiszen vérnyomokat hagyott maga után.
Visszatértünk a felfordulásba. A szamuráj az öklére húzta zakója ujját, és felkapcsolta a lámpát. Az élettelen nő mellé térdelt. Teljesen feleslegesen megtapintotta a rezzenetlen nyaki artériát.
A ragyogóra sminkelt fiatal nő eltorzult arccal, üvegesre sápadtan hevert a vérmocskos szőnyegen, nyakán, mellkasán, hasán és combján késdöfések nyomaival. Derékig felcsúszott, almapiros sztreccsruháján feketülő vérfoltok, szakadások éktelenkedtek.
A felborított kanapé előtt szétdobált magazinok, törött üvegek, összetaposott könyvek és szertehányt töltényes dobozok feküdtek. A leszakított faliszekrény is kiöklendezte tartalmát.
Szerfelett különösnek találtam, hogy a hajlék tulajdonosa válogatott lőfegyvereket tartott a nappaliban, arzenálnyit. Vadonatújnak tetsző géppisztolyok, stukkerek és gránátkilövésre is alkalmas puskák borították a vér- és italfoltos padlót.
Vis Major felemelkedett.
- Hívd Bambit - mondta. - Megnézem, merre ment a sebesült.
Hallgattam, jóllehet a nyelvemen volt: a bokrokon túli járdaszegélyig; ott beült a kocsijába, és eltépett a halálba.
Az erkélyen át távoztunk, ügyelve, nehogy összetapossuk a nyomokat. A keskeny szegélyen futottam a járgány felé.
Elhadartam Bambinak, hogy mit találtunk, válaszát alig értettem a munkagépek zúgásától.
Azután előkaptam egy lámpát a kesztyűtartóból, és a szamuráj után eredtem.
Zegzugolva loholtam a nyíratlan fagyalcserjék között, a vércsíkot követve. A jelekből ítélve a sérült - talán nem is a támadó, hanem a nő társa? - úgyképpen bujkált, mintha üldözéstől tartott volna. Erősen vérzett, egy helyütt hosszabban megpihent; az egyik bokor alatt dermedő felszínű vértócsa maradt utána.
A sebesült a növények takarásában megkerülte a tömböt, már-már visszatért a kiindulási ponthoz, az erkély alá. Talán látni akarta, mitévő lesz a késelő, majd, látván a távozását, megnyugodhatott: nem üldözik tovább - vagy éppen ellenkezőleg: ráriadt, hogy tovább kell menekülnie. Szakított néhány hatalmas bogáncslevelet, a sebére szorította.
S ezzel megszűntek a vérnyomok.
Kibújtam a cserjésből. A járdaszegély mellett kocsisor ácsorgott. Az úttest túloldalán ódon, magas bérházsor komorlott.
Megláttam a lámpájával vizsgálódó Vis Majort. Átszaladtam az úton.
A szamuráj egy szurokszín furgon oldalára világított. A véres ujjnyomok azt sugallták, hogy a fickó errefelé botladozott tovább.
Elindultunk egymás mellett.
Semmi sem kerülhette el a figyelmünket.
A következő vérfoltot én fedeztem fel egy ház falán. A sebesült meginoghatott, megtámaszkodott a falon, azután ellökte magát onnan, és tovább imbolygott.
Néhány lépéssel távolabb, egy fekete Austin mögött fonnyadozó bogáncslevelet találtunk.
A szamuráj megfordította a cipője orrával. Jókora, reszketeg vérrög toccsant le a levélről.
Szivarozó pasas vonult el mellettünk, túltáplált rotweiler kutyája sétaszíjába csimpaszkodva. Rosszallóan végigmért bennünket, morgott valamit az ebnek, és mielőtt továbblépett volna, dermesztően büdös füstfelhőt bocsátott ki a tüdejéből.
Ugyanekkor egy cápaszürke furgon húzott mellénk, a szivaréhoz fogható bűzfelleget loccsintva ránk.
A kutyás filkó és a furgon eltávolodott, tüdőnk kiszellőzött.
A mellettünk magasodó mustársárgára pacsmagolt ház tövében kopott férfi ült egy kartonpapír lapon. Pecsétes, kinőtt zakója zsebéből lapos üveg nyaka kandikált elő. A pasas érdeklődően nézegetett bennünket, kezünkben a lámpát, tétovázásunkat.
Azután felemelte a kezét. Recsegő karöltővel, akkurátusan vakarózni kezdett. Szomorkás vigyorféle tűnt fel elsárgult szürke szőrrel borított arcán.
S a vakarózás végeztével, szinte loppal, a ház kapujára bökött görbült mutatóujjával, majd gyors pillantást vetett arrafelé, amerre a füstokádó furgon elporoszkált. Sietve felkecmergett a papundekliről, és enyhén imbolyogva elzizzent a mienkkel ellentétes irányba.
Beléptünk a kapun.
Semeddig sem kellett keresgélni. Jobbról nyílott a szeméttároló; az ajtón bíbor tenyérnyom virított.
A konténerekkel zsúfolt, áporodott szagú helyiségbe surrantunk.
Harminc év körüli, kékre sápadt filkó ült a legközelebbi konténer előtt, zihálva, nyöszörögve lélegzett. Láttunkra merevre feszült, úgy rémlett, felhátrál a hatalmas szeméttartó falán.
- Zsaruk vagyunk - mondta Vis Major.
A pasas elernyedt, kesernyés nevetésfélét hallatott.
Mellé térdeltem, sebtében áttapogattam elöl skarlát, hátul fehér ingét, szakadozott, vérmocskos nadrágját. Fegyvertelennek találtatott.
Ezalatt a szamuráj megfogta a karját, és a markolt bogáncslevelekkel együtt elemelte a hasáról, majd visszanyomta ugyanoda.
- Kyra, hívd a mentőket!
- Nem kell! - nyögte a pasas.
Vis Major előkapta és a kezembe adta zsebtelefonját, hogy ne kelljen visszakirándulnom a járgányhoz.
A sebesült tiltakozott, a szamuráj beszélgetni akart.
- Ne izgassa magát, mostantól mi vigyázunk a biztonságára. Mi a neve? Maga a lakás tulajdonosa? Ismeri a támadóit?
A fickó nem felelt.
Miután végeztem a telefonálással, visszasüllyesztettem a készüléket a szamuráj farmerkabátjába.
Vánszorgásszerűen múlottak a percek.
Vis Major megismételte kérdéseit, olykor újabbakat is feltett, hogy színesítse az egyoldalú társalgást.
Az ajtóhoz ténferegtem. A titáni szeméttartókban gyümölcs erjedt, ételmaradék rothadt; a bűz az utcára kergetett. Szélesre tártam a kaput, ám a szabadban sem mozdult a párás, felforrósodott levegő.
- Talán egy hajszállal jobb lenne, ha kinn várnánk a mentőt - indítványoztam.
- Nem! - nyögte a sebesült.
Azután megmondta a nevét.
Smartnak hívják. Igen, zihálta, ô lakik a szétvert lakásban. Az ő barátnője hever holtan a szőnyegen. Két fickó tört rájuk, két rohadék állat, túlélő-késsel felszerelkezve. Igen, a fegyverek miatt. Mert errefelé senki más nem kereskedhet fegyverrel, csak a késelők megbízója. És mivel ô megszegte e törvényt, halnia kéne.
Vis Major tovább kérdezett.
Motorzúgás hallatszott az utca végéből, abból az irányból, amerre a hajléktalan ördög felszívódott. Kiléptem a járda szélére, bár sejtettem, hogy nem a mentőkocsi közeleg, hiszen még távoli szirénaszót sem hallottam.
Átellenben, a messze mögöttünk maradt hatemeletes tömb előtti járdán kék forgófényes zsarujárgányok gurultak.
Jobbról - húsz méternyire - cápaszürke furgon csordogált felém. Lassan haladt, a szélvédő mögött két férfifejet vettem ki.
A kocsit vezető filkó kikönyökölt az ablakon, olykor ki is hajolt, az utcát fürkészve, mintha keresne valakit.
Kapcsoltam végre, ám mert oly lassan, akár egy teknősbéka, mire felocsúdtam, hogy ez a furgon csak az imént ment el mellettünk, kegyetlen büdösséget pöfögve, a kormányt markoló pasasnak is összeállt a kép: szőke nő a zseblámpával, immár társa nélkül, egy kapu előtt várakozva.
Azért persze megkérdezhette volna, jól sejti-e, hogy valami közöm van az ő dolgához. Mogyorónyit sem kérdezett.
Azonnal fegyvert rántott. És lőtt.
Hasmánt, alacsonyan repültem a kapu felé.
Röptömben valószínűleg a szamurájt szólongattam, noha felesleges volt. Biztosra vehettem: felneszelt a géppisztolysorozatra.
Bekúsztam a súlyos deszkakapu mögé, ekkorra már a rémület a kezembe adta a stukkert.
Alig akartam elhinni, hogy mindenütt ép vagyok.
A furgon tovább gurult, eltűnt a szemem elől.
Nem hallottam motorzúgást, a füstbűz is elült. De valahogy hirtelen. Mintha elvágták volna.
Nem mertem kidugni a fejem, és úgyis sejtettem, mit láthatnék.
Ezek kiszállnak, és idejönnek a szemét Uzijaikkal! Kész csapda egy kapualj!
Boldog megkönnyebbülésemre felmorrant a motor.
Elmennek!
Hallottam, hogy a vezető talpa ütemesen pöcköli a gázt.
Vis Major pisztollyal a kezében a másik kapuszárnynál lapult, lábnyújtásnyira tőlem.
És én mégis hisztérikusan ideges lettem attól, amit hallottam!
Nem tévedtem.
A vezető nem hergelte tovább a ménesét. Felkapta lábát a kuplungról, és szemkápráztató gyorsan visszafarolt.
Suhantában végigsorozta a házfalat, ólmot okádott a kapualjba.
Azután jobbra eltűnt.
A szamuráj lassan lecsúszott mellettem a kapu szegélyén.
Belém állt a jégmerevség: azt hittem, megsérült.
A következő húzása megnyugtatott: nagyon is eleven, és nem csupán szervileg.
Amint földközelbe ért, két kézre kapta a stukkert, kifordult az utcára, a tovarobogott furgonnal ellenkező irányba, és kétszer meghúzta a ravaszt.
Az első dörrenéssel egy időben jajkiáltás harsant, a második után - legfeljebb orrhossznyira rejtekemtől - fémes csattogással lehullott egy fegyver, és elszánkázott előttem a járdán.
A következő pillanatban olyan zajt hallottam, mintha körmök csikordulnának a falon, a fülemhez közel.
A foghullasztó hangokat bénító látvány követte.
A becserkészésünkben meggátolt filkó lemállott a ház faláról, és lobogó hajjal, meredt szemmel egyenesen az ölembe hullott.
A szamuráj átszökkent fölötte, s az immár újra felénk robogó furgon fogadására indult.
Én még maradtam egy másodpercig, halaszthatatlan dolgom lévén: hisztérikusan őszültem.
Azután hirtelen felhagytam vele. Rádöbbentem, hogy szívszerelmem teljesen őrült.
Átlebbentem a kiselejtezett gonosztevő fölött.
Látnom kellett, mit művel eszement kedvesem. Így hát még éppen láttam is, amint egy parkoló kocsi takarásából meglepi a vészesen tépő furgonistát.
A filkó a baljában tartotta a géppisztolyt, jobb kézzel markolta a kormányt. Észrevett engem, s midőn delfinugrással a kocsik mögé vetődtem, elvigyorodott.
Ugyane pillanatban le is fagyott arcáról az öröme, mert a szamuráj felpattant a furgon küszöbére, és egyetlen reccsenéssel megszabadította Uzijától, majd a stukkert a fültövéhez nyomva arra kérte, ugyan, állna már meg.
A pasas dühödten a fékre taposott, ama alantas szándékkal, hogy levesse a küszöbről Vis Majort.
A szamuráj azonban megtapadt az ajtón, s a várakozással ellentétben nem szállt el.
A furgon éktelen csikorgással megállt. Kedvenc zsarum kiszakította az ülésből a filkót. Ledobta az aszfaltra.
A pasas ráébredt repedt csuklója kínjára, és egyébként is rosszul érezte magát. Verdesett, ellenkezett. Szitkokat üvöltött.
Vis Major letérdelt mellé, szempillantás alatt hátrabogozta és lelakatolta a karjait. Azután narkózist alkalmazott.
A hatemeletes épület felől állig felfegyverzett egyenruhások rohantak felénk, az utca végében feltűnt a sivalgó mentőkocsi.
A felmetszett hasú férfi ebben a pillanatban surrant ki a kapun, és bizonytalanul botladozva, ámde konokul elillanni készült.
Elkaptam a többé-kevésbé szakszerűen kibelezett pasast, és orvoskézre adtam.
Vis Major feltartott kézzel, jobb tenyerén vakító jelvényével magyarázta az egyenruhásoknak, hogy szükségtelen lőniük.
Ezután felültem egy alvó BMW elejére, és folytattam az őszülést, végre zavartalanul.
A szamuráj ugyanis félrevonult egy bokorba a maroktelefonjával.
Megjelenés éve: 1994
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(második kiadás)
Az igen-igen apró településre érkezve Redford lassított. Összetalálkozott a fásult mezőny néhány tagjával. Turista módra nézelődtek valamennyien, visongó gyerekek gyűrűjében. Tatina egy kétéves forma kislánnyal játszadozott az árokparton. Cady fel-alá rohangált fényképezőgépével. Ezt a tevékenységet Redford érdekes kíváncsiságnak találta, tekintve a település lerobbant voltát. A költő-fotóriporter azonban talált témát bőven, és ez nem is a gúnárnyakúra tartozott.
Christa a testőrre rivallt:
- Hol hagyta Athénát?
- Ott, ahol volt. Kómában, azt hiszem.
Christa vicsorított.
- Azt mondta, hogy bízzam magára!
- Megtette, jól tette, nem!?
A közelükben egy lezserül öltözött indián anyóka kötögetett. Szaporán bökdösött hétmérföldes tűivel, zsolozsmázott hozzá. A sarkán guggolt, úgy tetszett, évszázadok óta. Néha felpillantott, és kevéske fogával az idegenekre mosolygott.
Maszatos gyerkőcök ugrándoztak körülötte, mint szemfényvesztők. Kórusban ordítoztak:
- Egy fordított, egy hiro-sima, békét köt a nagymama!
A nagymama időnként elengedte a jobb kezében tartott tűt, és felragadott maga mellől egy-egy követ, hogy közéjük vágja. Azután folytatta munkáját.
A megfutamított gyerkőcök lassanként visszamerészkedtek, és újra rázendítettek a dalra.
- Egy fordított, egy hiro-sima, békét köt a nagymama!
- Mit köt? - kérdezte Ronald Negri szórakozottan.
- Békét - tájékoztatta Redford, és mind sűrűbben tekintgetett abba az irányba, amely irányból egyáltalán nem jött senki, legkevésbé Athéna.
- Kivel? - firtatta Negri. Alig néhány órája robbantotta fel magát. Nem csoda, ha kissé tompa volt.
- Mit kivel? - morgott a testőr.
- Kivel köt békét?
- Valahogy tökmindegy nekem - felelte Redford.
A gyerekek tovább visongtak.
Az anyóka letette a jobb felőli tűt, felkapott egy féltéglát, és a háta mögé hajította. Azután tovább böködött. Valami már kezdett kialakulni a két tűre dolgozott fonalból. Valami szürke, ezeréves pókfonadékra emlékeztető rejtelem.
Redford nyaka abba az irányba rögzült, amely irány Athéna útját volt hivatott megszabni.
Tatina sétált a testőr felé, karján a göndör fürtű babával. Felszólt a nyurgának.
- Nem tudja, mit köt a néni?
- Miért nem kérdezi meg tőle?
Redford egy pillanatra letekintett. A kibontott hajú szőke lány, karjában a kisgyermekkel, háta mögött a lenyugvó Nap halványuló fénykoszorújával, oltárképre emlékeztetett.
A Mária-kép hátterében az anyóka megelégelte a zsivajt. Tűit kirángatta alkotásából, és szálanként a visongó gyerekhad közé hajigálta őket, de továbbra sem adta fel sarkán guggoló testtartását. Bökői fogytával kisebb köveket keresett, ám a hosszú nap során már mindet feltakarította maga körül. Így hát be kellett érnie a mamuszával, majd a másikkal, s amikor ezekből is kiköltekezett, pamutgombócát, annak köldökzsinórján pedig remekművét vagdosta a gyerkőcökhöz.
A siserék csak erre vártak, diadalordítással felragadták a kézimunkát. Hajsza kezdődött, településszerte pamutzsinór tekergőzött.
Christa tovább forszírozta a témát, amely mintha kezdett volna a rigolyájává lenni.
- Na? Hol van Athéna?
- Elveszett? - kérdezte Tatina, és óvatosan letette karjából a kislányt.
Ronald Negri testszerte koromlott, de mintha hallása is kárt szenvedett volna. Megkérdezte, mert látta, hogy ácsorognak:
- Mire várunk?
- Athénára - felelte Christa szigorúan. Már tudott bánni a férfinéppel.
- Miért? - firtatta Negri, és ujját a fülébe dugta. Talált egy darabka kanócot, egy kevés lőport.
- Eltűnt.
Redford valamicskét fordított a lován, mivel zsibbadt a nyaka. Az út üreslett.
Az anyóka feltápászkodott sarkairól, ám alig valamivel lett magasabb. Akkurátusan lépegetve begyűjtötte papucsait, bökőtűit, s kezdte felspulnizni fonalát. Ahol szakadást tapasztalt, bogot kötött.
Körbetipegte a fényképészkedő Cadyt, lecsavarta róla a pamutot, és ment tovább. Nehezen szuszogva, háromszor megkerülte Redfordot, átvezette a gombolyagot Tatina térdei között, Negri rongyain. Ez utóbbin kissé megesett a szíve, látva kormos, szakadt mivoltát. Tűit a zsebébe dugta, hogy egyik keze felszabaduljon, aztán a tenyerére köpött, és valamelyest lemosdatta a Bombázó arcát, majd köszönetet nem várva, folytatta a gombolyítást. Feltehetően azon szándékkal, hogy a szál végén a gyerkőcökre akadjon, és nemulasst adjon nekik.
Redford eltökélten ült, lovasszoborral vetekedett.
Az út végében, a rohamosan hanyatló Nap elmosódó fényében moccant valami. Kibontakozott a fák közül, ügetve közeledett.
Egy kutya.
A sátáné, vélekedett Christa.
A kutya jött, nyelve lógott, csomókba kuszált szőre égnek meredt, szeme villogott. A lovasok közelébe érve lelassított, és egy fa tövére emelte az egyik hátsó lábát. Félelmetes küllemű állat volt.
Ronald Negri megszólalt:
- Nem véres ennek a szája?
- A pofája! - förmedt rá Christa, s a Bombázó meghunyászkodott.
Tatina sietett megnyugtatni őket.
- Athéna imádja a kutyákat.
- Az lehet - Cady furcsa pózban fényképezett egy hervadásnak indult kéményt. - Attól még felzabálhatja őt egy kutya. Volt már ilyen.
Christa szigorúan rárivallt.
- A kutya nem eszi meg az embert! Legfeljebb szétmarcangolja! Istenem! Szegény Athéna! Hogy szerette a könyveket, az állatokat, a csendet! Soha többé nem nevettet, nem untat bennünket.
- Ne mondj még nekrológot - sóhajtott Tatina. - Felboncolhatnánk a kutyát, hátha megtaláljuk a gyomrában. Talán még nem késő.
Segélykérően pillantottak Redfordra. Õ egy macskát figyelt. Girhes cicus settenkedett a fűben. Sárga szeme izzott. Azután a cicus nagyot köpve a levegőbe pattant, röptében borzolta fel az összes szőrét, majd a húsz körme leghegyén megmeredt, a gyanútlanul pisilgető kutya orrától két lépésnyire. Ott sem hagyott fel a borzolással és köpködéssel. Néha fújt is, mint a kuktafazék.
Az embermarcangoló fenevad óvatosan leült a fenekére, és hunyorgott. Ja, csak egy macska. Gondolta, letörli az orráról a köpedéket. Megmoccant.
A cicus félelmetes ordítást hallatott, és kimeresztett körmű mancsával szájon vágta az ebet.
A kutya a szeme sarkából az orrára sandított. A köpedékek közepette az még vérzett is. Gondolta, elhátrál. Mozdította volna a fenekét.
A cicus hörögve odacsapott, majd felpúposított háttal, szálanként felmeresztett szőrzettel, körmei hegyén spiccelve járkálni kezdett a rettegő véreb körül. Tökéletesen csinálta. Mindenkivel elhitette, amit ő bizonyosan tudott: oroszlán.
A kutya ájuldozott. Bekerítették. Halált is lenéző bátorsággal hátranyújtotta egyik lábát. Vaktában tapogatott. Kapott tíz-húsz pofont, de hátsó lába elérte végre a fa törzsét. Gyerekjáték volt felhátrálni a tölgyre, jóllehet a hangulat zivatarossá vált: pofonok záporoztak, macskatorok mennydörgött.
Erősen alkonyodott.
- Mire várunk? - kérdezte Cady. Kevesbedett a fény a fotózáshoz.
- Menjünk - bólintott Tatina. - Elvégre versenyzünk.
- Én megkeresem Athénát - mondta szigorúan Christa, és megragadta a kantárszárat.
Negri megrázta a fejét, mintha víz ment volna a fülébe. Odakapott, kihúzott belőle egy gallérdarabot.
- Hová megy, Christa?
- Megkeresem Athénát! - kiáltotta a lány.
Negri tovább kotorászott. Jobb fülében talált egy inggombot, aprócskát. Máris jobban hallott. Eltökélte, soha nem vesz bombát a kezébe.
- Én is megyek - közölte bátran.
Az indián anyóka egy közeli tetőn kúszott a gombolyaggal. A hervadásnak indult kémény leomlott, amikor elhaladt mellette. A néne tekert tovább.
A robaj hallatán megrezzent a lovasszobor.
- Hát jó - mondta, és vágtára fogta LSD-t. Beérte Christát és Negrit.
A tisztás üres volt. Lehajoltak a nyeregből, félrehajtogatták, áttapogatták a magas füvet. Felemelték a nagyobb köveket, alájuk pillantottak. Körbe-körbe nyargalásztak, benéztek a szélen sorjázó fák odvaiba.
Megbolygattak egy méhkast, néhány darázsfészket.
Menekültek.
Athéna nem volt sehol.
Megjelenés éve: 1994
Műfaj: Akció- és kalandregények
(első kiadás)
Néhány perccel később királynőként fogadta udvartartása sürgölődését. A kanapén feküdt, Bárd hajolt a sebei fölé, Tilton forró borosteát szürcsöltetett vele, Morganné a kezét tördelve jajveszékelt. Morgan a vörösbor vérképző szerepéről tartott előadást, majd azt berekesztve a szaxisra pillantott.
- Mindig ennyi baj van a kislánnyal? - kérdezte.
- Mindig - hangzott a válasz.
- Szertelen teremtés - sóhajtott a perzsamacska arcú asszony.
- Szertelen?! - mordult Bárd. - Konkrétan egy megátalkodott, hülye bige.
- Én is téged - súgta Jade.
- Miii? - nyikkant a pasas, noha többnyire nem volt ostoba.
Tilton védelmébe vette a lányt.
- Mindnyájan emlékszünk, milyen nehéz volt számunkra ez az életkor, ugye?! Sose felejtem el, mekkora káosz volt a fejemben tizenhárom és tizenkilenc éves korom között. Azóta se sokat javult a helyzet.
- Ma éjjel havazni fog, és holnapra megenyhül a hideg. Reggel túrára indulunk a lovasszánnal - vigyorgott Morgan. - Viszünk egy kosár elemózsiát, teát, forralt bort.
- Jó mulatást - bólintott Jade lehunyt szemmel.
- Te nem jössz? - hökkent meg Tilton.
- Koriznom kell.
- És ki fog kihalászni a lékből? - hördült Bárd.
- Én itthon maradok - nyugtatta Morganné.
A gazda felörült.
- Na látják, nem lesz itt semmi baj! A vak majd elvezetgeti a világtalant.
- Azt reméltem, már tudsz korizni, de mivel még nem tudsz lovagolni, azzal is megpróbálkozol - mélázott Bárd.
- Nem elég dúsan mézes a madzagod - felelte Jade.
Közben a zsaru végzett a sebellátással. Betakargatta a lányt, majd felemelkedett mellőle, és kiment a szobából. Morganék is utána szivárogtak.
Tilton ülve maradt a kanapé végében. Letette az üres bögrét, megsimogatta Jade haját.
- Amúgy jól érzed itt magad? - kérdezte.
- Ühüm. Játszd el az új dalaidat!
- A dalonc nélkül csak fél zenekar vagyok.
- Hová lett a pasi?
- Gondolom, sétálni ment. Kissé zaklatott reggel óta.
- Tudom, most megkérsz, hogy ne molesztáljam őt.
- Dehogy kérlek. Tőlem nyugodtan molesztálhatod. Ha nem így látnám, hosszasan mesélnék neked a női büszkeségről, amely talán csak a mozivásznon létezik.
- Beszéltetek rólam?
- Nem.
- Akkor min vitatkoztatok, amíg a fürdőszobában voltam?
- Bár aggasztóan elmélyült a csend odabenn, mi mégsem tudtunk megegyezni, melyikünk nyissa rád az ajtót. Úgy vélekedtem, ô jobb erőben van ahhoz, hogy kimentsen téged a lefolyóból, ô viszont váltig állította: kutya bajod, csak éppen időbe telik, amíg az Óz Bádogemberéből visszaolvadsz női lénnyé.
- Mitévő legyek?
Tilton átült az ablakkal szemközt álló fotelbe, ahonnan rálátott a tóra, a ház mellett magasodó, csillagkáprázattal fénylő lucfenyőre, a derengő égen vágtató, habzó felhőkre. Hallották az izmosodó szél ágsuhogtató, cserepet zörgető rohamait.
- Tanáccsal nem szolgálhatok. Azt viszont nem egyszer észrevettem, mit tesz egy nővel, ha izgalmas férfi van a közelében. A legkevésbé sem érdekes nő is kivirul és megszépül ettől. Ugyanez fordítva is igaz. Ti ketten állandóan stimuláljátok egymást. Igaz barátom mostanában férfiasabb, mint valaha, és te is valamelyest ritkábban viselkedsz kölyökmód.
- Na és?! - nyehegte Jade. - Azt hiszed, jó így nekem?!
- De nem is túl rossz, igaz!? Ha valami újszerű szeszély lepi el az agyadat, azonnal kimegy a fejedből Bárd.
- Sose teljesen.
- Jó. Majd elmúlik, vagy elsodor benneteket. Így nem marad.
- Mondd csak, Tilton, amikor tizenhét éves voltál, lehetett sejteni, milyen leszel majdan?
- Legfeljebb sejteni lehetett. Az ember állandóan változik, fiatalabb korában viharosan, később megállapodottabb ritmusban. Általában szeretjük másokra kenni rossz sorsunkat, én belátom: sajátkezűleg szúrtam el az életemet. Nem jöttem rá, pedig üvegtiszta: a kreatív periódusok kiégett időszakokkal váltakoznak; én mindannyiszor kétségbe estem, ha nem keresett fel a zene, azt hittem, vége a tehetségemnek, az alkoholhoz menekültem, s végül már valósággal bujkáltam a fejemben formálódó dalok elől. Imádtam az önsajnálatban dagonyázni. Egy napon rádöbbentem, mennyi mindent hagytam kifolyni az ujjaim közül. Ha újra elapad bennem a dal, nem biztos, hogy túlélem a passzív szakaszt. Talán nem is kellene túlélnem. Szinte mindent elmondtam.
- Fenét mindent. Nap mint nap tanulok tőled valamit. Még rengeteg dolgod van.
- Ha elmegyek is, veled maradok. Erre csupán a szeretet képes.
Morganné a csukott ajtó mögül vacsorázni szólította őket.
Letelepedtek a mahagóni-burkolatú ebédlőben, lámpa csak a bárpult fölött világított, az asztalokon gyertyák riszálták sárgás lángjukat. A párkányon is különböző nagyságú gyertyák sorakoztak, a tükrös ablaküvegben bámulván magukat. Odakinn a sötétség azon fáradozott, hogy teljessé válhassék, ám a földet és a fákat borító hó izzása zöld-ezüstre fakította az éjszakát. A szél fütyült, dobogott, ledöntögette az ágakra vastagodott havat, átfújta a tó fölött, és keresztülsodorta a hegyen. Gomolyfelhőket hajkurászott, de azok fogytával többé nem boldogult. Az újonnan érkező hájas-lomha fellegek lehorgonyozták magukat a fenyők koronacsúcsain, felszúrt bensőjükből daraszerű pelyhek szitáltak alá. A kifulladt szél elterült a bokrok alatt, s a végigrepedt felhőkből kiömlött a rengeteg hó. A kövérkés pelyhek összetapadtak fáztukban, lusta táncolással süllyedtek a föld felé.
Jade az ablakkal szemközt ülve a hóesésben gyönyörködött, íriszén a gyertyalángok visszfénye ragyogott. Fogalma se volt, mit eszik, iszik, elragadtatottságában csak a kinti tündöklést látta, a lucfenyőn ágaskodó izzókra telepedő, majd leolvadó pelyhek csillámló fény-játékát.
Morganék a szomszédos asztalnál falatoztak, mormolón beszélgetve, olykor át-átszólva hozzájuk. A gazda időnként felkelt, és sűrű habú, haragosbarna sört csapolt a pultnál.
Bárd gépiesen evett, a tányérja mellé támasztott komponáló füzetben lapozgatva. Amikor a délután készült dalhoz ért, komoran felsóhajtott.
- Ezt nem tudom elénekelni - mondta.
- Én sem - vigasztalta Tilton.
- Ehhez egy előrehaladottan iszákos, több üveg lúgot felnyalt, három ízben is átvágott torkú dizőz kellene.
- Igen - bólintott a szaxis.
A két pasas egyként Jade-re meredt.
A lány pillantása rájuk rebbent.
- Mi van? - kérdezte.
- Egyáltalán, ismeri a kottát? - dünnyögte a dalonc.
- Persze, hiszen hegedülni taníttatták.
- Énekhang dolgában hogy' áll?
- Alt - felelte Tilton. - Néha, esküszöm, basszusba hajlik, alighanem a mutálásnak betudhatóan.
- Mit akartok? - nyögte Jade.
Bárd eléje tolta a füzetet.
A lány a verset futotta át elsőként, majd dúdolásra fordította a hangjegyeket. Ha elvétette, újból nekirugaszkodott.
- Pazar - mondta végül, mutatóujjával visszajuttatva a partitúrát a dalonc elé, és hatalmasat harapott egy viaszos héjú almából.
- Elénekelnéd? - puhatolta a zsaru.
- Ha Tilton kéri - hangzott a válasz.
- Mindketten kérünk - felelte a szaxis.
- Nem jó, csak te kérj. Ahhoz ugyanis, hogy ez a nóta a kedved szerint hangozzék, erőszakot kell tennem a hangképző szerveimen. Lehet, hogy ha elénekelem a dalt, utána viszont beszélni nem tudok majd soha többé.
- Ennyire azért nem vészes.
- Oké - bólintott a lány. Bárdra nézve pattintott az ujjával: - A szaxiját!
Letette az almát, és elszántan magába döntötte az előtte tornyosuló krigliben habzó sört.
Amikor a zsaru felsietett a szobába, Jade Tiltonhoz fordult.
- Utána megpróbálkoznátok a Jégtánc-blues -zal?
- Utána bármivel.
Bárd lóhalálában érkezett a szaxofonnal. Tilton skálázott, torkát reszelgette, dümmögött egy keveset, mielőtt a hangszerbe fújt volna, s Jade sejtette, hogy zavarában bohóckodik, hiszen a dalt exfeleségének, az ô hangjára írta.
A Búcsú-láz ban egy keserű, keresetlenül közönséges nő köszönt el mélyen megunt kedvesétől, keményen gördülő, gunyoros szavakkal.
Jade emlékezett, milyennek írta le Tilton a valahai bárdizőz, azóta gazdagné hangját. Amíg a szaxis gyakorolgatott, hogy ráizzon a dallamaira, a pult mögé lépett, levett a polcról egy doboz cigarettát, s a gyertyaláng fölé hajolva meggyújtott egy szálat. Azután felült az asztal szélére, combjára fektette a füzetet, s intett: kezdhetik.
Ô maga is megdöbbent, de látta a pasasok őszinte elborzadását, amikor megreccsent a hangja, s már az első strófában híven hozta a tányérokat csapkodó, lelketlenül acsargó, porig alázó asszonyt. Azután az is meghökkentette, mennyire nem esik nehezére azonosulni a szereppel, s képes volt áthozni a torkán, amint ugyanez a hárpia el-elfúl, elbizonytalanodik, reménykedőn, hátha még visszavonhatna mindent, de hiába, mennie kell, s iszonyú bíbor dühét fájdalom festi fekete-kékre.
- Jézusom! - nyögte Tilton a végén. - A hideg futkos a hátamon. Mintha Nadiát hallottam volna.
Bárd empatikusan a barátja elé tolt egy pohár sört, majd kilopta Jade ujjai közül a cigarettát, és beletörte a hamutartóba.
Morgan megköszörülte a torkát, pödört egyet a bajuszán, s azt mondta:
- Ha folytatják, a következő sörkörre a vendégeim.
- Hagyja csak - legyintett Tilton. - Még sose tudtuk abbahagyni, ha egyszer belefogtunk.
Jade Nadia-hangon felcsattant:
- Mindenki látta, hogy ez a derék szenya hekus terrorizálta a cigimet?!
A jelenlévők bólogattak.
- Jó - nyugtázta a lány átvágott-torkú sóhajjal. - Akkor most rágyújtok, és mostantól kezdve dohányozni fogok. Ha valaki veszi a merszet, és a cigimhez nyúl, számoljon a kínhalállal.
- Nem szeretném, ha cigarettát vennél a szádba - mondta Bárd.
- Lehet, hogy az álombige nem dohányzik, én viszont igen! Megszaggattam az összes hangszálamat, megleptem magamat, valamint mindenkit azzal, hogy képes vagyok elénekelni egy átoknehéz nótát, és a derék szenya hekus csak annyit tud hozzátenni mindehhez, hogy ne cigizzek!?
- Nem volt rossz - közölte a zsaru.
- Mi nem volt rossz?
- A produkciód.
Jade rámeredt. Csaknem sírva fakadt dühében.
- Nem volt rossz?! Eszméletlenül jó volt! Legalábbis így elsőre. Nagy szerencse, hogy mélyen mutálok. És most rágyújtok.
Bárd a háta mögé nyúlt, derékszíja alól kihúzta a stukkert, és letette az asztalra. Azután komoly szemmel a lányra nézett.
- Ha megteszed, kilövöm a szádból a cigarettát.
Jade Tiltonhoz fordult.
- Higgyek neki?
A kérdezett megfontoltan bólintott.
Morganné a férjére pillantott.
- Mit gondolsz, drágám? Leölik egymást?
A gazda vállat vont, s a bajuszában babrált három ujjal.
Jade felemelkedett az asztal széléről, fogta a füzetet, és az ablakhoz lépett vele. Szeme összevillant Tiltonéval. A szaxis felkapta a hangszert, majd gondolt egyet, s Bárdra nézett.
- Te is beszállhatsz - mondta, izgatottan ragyogva. - Jade megpróbálkozna a Jégtánc-blues -zal.
- Nem szállhat be - tiltakozott a lány. - Nálam van a szöveg.
- Tudom fejből - felelte a zsaru
- Nagyokos - morogta Jade. - Én is tudom fejből.
Ellépett az ablaktól, és Bárddal szemközt felült az asztalra.
Tilton a hangok közé csapott.
A jég
meg az ég
szikrázva símul össze,
a szél
se beszél:
por-hóval kergetődzve
játszanak
- mert szabad...
E fényes-boldog pusztaságban
nincs hazug szó: tisztaság van;
senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!
Égnek
és jégnek
kristály síkjai közt suhan a lélek...
a levegő penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;
röpülve, zuhanva,
pörögve, suhanva
szótlanul mond hálát jégnek és égnek
a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!
Oly jó:
erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
a JÉGTÅNC minden kis karcos nyomát
némán begyógyítja a szűz hó.
Később, a gyertyalángok melegségétől, hóeséstől, zenéléstől elvarázsoltan kisétáltak a tópartra. Jade felöltötte a korcsolyacipőt, és a jégre merészkedett, de a hízó hóban megtett néhány bukdácsoló lépés után lemondott a csúszkálásról.
Tilton pár perc alatt átfázott, és borongós hangon megjegyezte, hogy a szobából nézve számottevően kellemesebbnek látja az éghajlatot. Sarkon fordult, és elment.
Jade visszahúzta a csizmáját, átvetette vállán a korcsolyacipőket, és a havat rugdosva fel-alá járt a fák alatt.
Bárd a cédrus törzséhez támaszkodva, zsebre vágott kézzel hallgatta a bóbiskoló madarak motyogását, és szórakozott képregény-buborékokat eregetett szájából a hideg levegőbe.
Jade nem akart odamenni hozzá, így hát kellőleg feldühödött, amikor egyszerre csak ott találta magát a pasas színe előtt. Zavartan állongott vele szemközt, ökleit a zsebébe süllyesztve, figyelve a páragomolyok előállításán fáradozó zsarut. Lassan előhúzta kezét a zsebéből, két ujja között egy cigarettaszállal. Rágyújtott, és felpillantott a magasba, mert a madarak mozgolódni kezdtek fölötte.
- Arról volt szó, hogy este megmondom - kezdte, és formás füstkarikát lökött ki a szájából.
Bárd ránézett. Karjait összefonta a mellén, jobb lábát átvetette a bal előtt, s ezzel a testtartással értésre adta teljes bezárkózását. Homlokán feltűntek az egymást keresztező vonalak, szeme, szája elkeskenyült.
Jade összeborzongott.
- Úgy festesz, mint egy égő gyújtózsinór. Az volt a kérdés, mihez kezdhetnél velem, és én mi hasznodat venném, nemde!?
- Egérutat kértem.
- De nem nyertél.
- Dobd el azt a szart.
- Ízlik. Stukkert rántasz?
- Marhaság volt beígérnem. Lehetőséget adtam arra, hogy kedvedre bosszanthass. Szívd, ha jólesik. Sőt, kínálj meg engem is.
Jade a pasas ajkai közé tolta a cigijét.
Bárd két ujjal megfogta a cigarettaszálat, és lassan szétmorzsolta.
A lány új cigire gyújtott, s karikákat formázott füstjéből.
Viselkedésükből kiviláglott: sejtelmük sincs, miként fogjanak magvas társalgáshoz.
Jade szembenézett a helyzettel.
- Kíncselekvés, amit művelünk - mondta.
- Nem először - hagyta rá a férfi.
- Nem bánom, még van tartalék a pakliban, azzal is telik az idő, ha egyik cigiről a másikra kapunk.
- Még néhány szippantás, és mennyeien kanálisízű lesz a szád.
- Na és, azt hiszed, a sörtől mézízű!?
- Nem tudom, mit higgyek - vont vállat Bárd. Kisimult homlokkal elmosolyodott. Kinyújtotta a kezét, elvette a cigarettát a lány fogai közül, kettétörte, és ledobta a hóra. Előrelépett, és Jade szájához hajolt.
Rövid tétovázás után megkóstolta, milyen ízű. Sörtől, füsttől kesernyés, ám mind édesebb csókot váltottak.
Azután már csak egymás szájának édesét, melegét érezték, lélegzetük elfúlt, és szívük vadul kalapált, vért zúgatott a fülükben, és mivel az ájulás is megkörnyékezte őket, kis híján leborultak a hóra.
Bárd elengedte a lányt, hátralépett, és visszadőlt a fatörzshöz.
- Ezt tisztáztuk - mondta rekedten.
Jade egy lépést tett utána, majd még egyet, s ekkor már összeért a kabátjuk. Széthajtotta dzsekije szárnyait, és a férfi arcába nézett.
- Engedj közelebb - kérte.
Bárd a fejét rázta, de nem tiltakozott, amikor a lány lehúzta kabátján a cipzárt, s két tenyerét a pulóvere alá csúsztatva hozzásimult.
- Ímhol a válasz az összes kérdésedre - sóhajtotta Jade a férfi mellére hajtott fejjel. - Mit kezdhetnél velem, s mi hasznodat venném? Te is érzed mindezt az izgalmat és jót? Engedj még közelebb.
Tenyerét a zsaru hátára, majd a derekára csúsztatta. A nadrágszíj alatt lapuló stukker rideg, fémes érintése némileg lehűtötte. Hátrahajtott fejjel felnézett.
- Sétáljunk egyet - javasolta Bárd.
- Közben fogod a kezemet?
- Már régen fognom kéne, mert aggasztóan tevékeny.
- Félsz, hogy elcsenem a stukkeredet? Egyáltalán, minek hordod itt, ahol a maffia se jár?!
- Megszokásból. Az ember begombolja a nadrágját, beköti a cipőjét, és magához veszi a stukkerét.
- Egyet se sétáljunk! Üljünk le itt a fa tövében, és beszélgessünk.
- Máris térdig állunk csikkben, guánóban.
- Még soha senki nem csókolt meg. Csak te.
- Igazán? Az elszálkásított fickó talán a higiénikus szex híve?
- Vele nem csókolóztam: Mással se. Fogalmam se volt arról, hogy ez ilyen jó.
- Talán ezért terjedt el széles körben.
- Tudnál nemet mondani, ha azt kérném, csókolj meg újra?
- Tudnék.
- Csókolj meg újra.
Bárd nemet mondott, és megcsókolta. A kezét is kivette a zsebéből, noha nem azért, hogy átölelje a lányt, hanem kézenfogás végett.
Jade félbeszakította a csókot, és keserűen elnevette magát.
- Úgy viselkedsz, mintha a szüzességedre vigyáznál. Olvastam egy regényben, és nem az ágy alatt dugdosottak valamelyikében, hogy akkor szoktak így tenni a pasasok, ha szeplőtelenségi fogadalom köti őket, vagy ha súlyosan fertőző nemibetegek, na és persze akkor, ha szexképtelenek. Veled mi a helyzet?
- Ha érett, felnőtt nő lennél, meg se futamíthatnál. De gyerek vagy, akit túlságosan is szeretek. Épp ezért nem fogadhatom el, amivel kedveskedni szeretnél, s nem azért, mert kedvem ellen való. Hiszen egyáltalán nem a kedvem tiltakozik ellene, hanem az eszem. A nagyon kedves, intenzíven szemüveges, kenderszakállú gyermekpszichológus talán megértethetné veled, amit nekem nem sikerült.
- Próbáld meg.
- Ó, Jade! - nyögte a pasas a szemét forgatva.
Ellökte magát a fa törzsétől, és a lány kényszeredetten utána indult. Zsebre dugott kézzel sétáltak a puha havon.
- Ha mindig ekkora feneket kerítenél a szerelmi ügyeidnek, egymillió nedvedző pattanásnak kellene borítania a fejedet. Ha olyan okos és előrelátó lennél, amilyennek velem szemben mutatkozol, aligha kerültél volna olyan helyzetbe, aminőbe a csajod belesodort. Szültök?
- Nem szülünk.
- Biztos?
- Biztos. A sarkamra álltam, miként tanácsoltad, és ez nyomban megoldotta a helyzetet.
- Tehát ahhoz nem vagyok gyerek, hogy helyrepofozzam helyetted az életedet, feltéve persze, ha nem követelek részt belőle. Ha érett, felnőtt nő lennék, nem haboznál közel engedni magadhoz. Százhetvenöt centi magas vagyok, és máris annyit éltem, mint egy matróna. T'izenhárom éves korom óta magam irányítom a sorsomat, a legtöbb választásom önkéntes és nem rám kényszerített.
Bárd cöcögött néhányat.
- Hát ez eszméletlen! - jajdult Jade. - Mit vársz tőlem?! Igen, feltett szándékom, hogy én legyek az álombige! Ne hidd, hogy összetévesztem a dolgokat. Ne jöjj nekem az intenzíven kretén gyermekpszichológus szöveggel! Nem pótapát és szerelmetes barátot, nem is félfivért látok benned. A Bárd nevű férfit látom benned, azt a férfit, akibe a búbomig szerelmes vagyok, és azt se hidd, hogy ez könnyen ment, mert baromian harcoltam ellene, csakhogy vesztettem! Vesztettem, és már szemernyit se bánom, és örülök, hogy eléggé merész voltam elmondani, és örülök e helynek, a hulló hónak! Egész esténk gyönyörű volt az együttzenéléssel és énekléssel, és még gyönyörűbb lesz, mert ma éjjel veled alszom.
A zsaru megtorpant, és fejét ingatva a lányra nézett.
- Egy rakás rettentő bonyolult dolgot játszva megértesz, csak ezt az egyszerűt nem érted!? Nem lennénk boldogabbak, ha együtt aludnánk.
- Nem a fenét!
- Rettentően figyelj! Megingathatatlanul tudom: nem lenne erőm ehhez a kapcsolathoz, hiszen bármitől próbállak visszatartani, annál inkább véghezviszed azt. Mert a lehető legjobb úton jársz ahhoz, hogy sittre vagy kriptába kerülj. Ha úgy tetszik: magamat akarom megkímélni az ezzel járó megrázkódtatástól. Gyerek vagy, s mint olyan, kiszámíthatatlan.
- A ragyába, miről beszélsz!? Nem azt kértem, hogy vegyél feleségül!
Megjelenés éve: 1993
Műfaj: Akció- és kalandregények
(második kiadás)
Fegyver nem volt náluk, az alattuk tovatűnő tájnak csak csillagokat szikráztató fényeit vagy áthatolhatatlan sötétjét látták. Elhelyezkedtek a kényelmetlen üléseken, hátravetették fejüket, és tűnődtek, a leszállás perceire várakoztak. Ha Dalmba érkeznek, pótolhatják a mulasztást. Megismerkednek egymással, a munka részleteivel. Ron Jaron és Tiria Linderen kívül a többiek úgyszólván semmit sem tudtak a megbízás természetéről, de magukról a megbízókról sem. Minthogy azonban a jutalmat (vagy vérdíjat?) az akció utánra ígérték, egyikük fejében sem ölthetett komoly méretet a szökés gondolata. Nem emberbaráti cselekedetnek köszönhetik, hogy távolodnak hazájuktól, attól a földtől, melynek talaja erősen parázslott valamennyiük talpa alatt. Ezért a légi útért, s a későbbi szabadságért előbb fizetniük kell, de bármit készek végrehajtani, ha cserébe véget érnek a lidérces éjszakák, az üldözőktől való rettegés tébolya.
Alig várták, hogy megismerjék társaikat, akiken velük együtt múlik: otthagyják-e a fogukat vagy sem. Arról ábrándoztak, hogy a másik hat afféle szupermen. Belevaló, dörzsölt és rátermett - mint ők maguk. Meresztgették szemüket a sötétben, hogy kivegyék a többiek körvonalait. Hiába, az éjszakát fejszével lehetett volna hasogatni.
Herval próbálkozott. Amikor felvetette, hogy remélhetőleg lesz néhány szabad órájuk egy murira, mielőtt munkához látnának, valaki halkan felnevetett, a többiek ennyivel sem járultak hozzá a társalgáshoz.
Ron Jar szerint a feladatról szóló tájékoztatás több részletet is nélkülözött. Vajmi keveset tudott társairól is, ezért eltűnődött Herval megjegyzésén, és gyorsan levonta a következtetést: a kissé nyers hangú úriember nyilvánvalóan egyenesen a börtönből jött közéjük. Ron nem lelkesedett ezért a fordulatért, de az utóbbi időben mind kevesebb dolog töltötte el vidámsággal. Miért éppen most akarna ujjongani? A közelében ülő vékony alak felől halvány illat ostromolta az orrát, s ez, ha nem is parfümre, de legalábbis finom szappanra vallott. Ron elvigyorodott. Ha szomszédja nem homoszexuális, akkor még rosszabb: nő. Nem is a női mivolt ejtette kétségbe, még csak nem is azért támadt rossz érzése, mert a másneműt alkalmatlannak ítélte egy dzsungelbéli túrára, inkább az aggasztotta, minő következményekkel járhat ez a társaság hat férfi között. Végül megnyugtatta magát. Mit tudhatja, hátha egy női szörnyeteg ül mellette, s csak azért nem gyújtanak világosságot a gépen, nehogy egytől egyig kiugráljanak borzadályukban.
Lars Frajt, a jó illatú személy másik szomszédja is gyanakodott. Nőkérdésben sokkal zordabb volt, mint Ron. Valaha, midőn ezzel az emberfajtával akadt dolga, a sztereotip kérdésekre többnyire egy jellegzetes frajti félmosollyal, esetleg egy aktussal felelt. Mivel a szeretkezés egyúttal az érzelmeit is pótolta, s mert mindannyiszor magas fokú élvezetre törekedett, ezzel a nőket is olyan élményekhez juttatta, melyben aligha részesültek más férfiak oldalán. Megunt kapcsolataitól nehezen szabadulhatott. Eleinte mulattatták, később émelyítették a könnyes, apró bosszúktól mérges, hisztérikus jelenetek. Utóbb ezek vezették a totális csömörhöz. Egy idő után azon kapta magát, hogy viszolyog a nőktől.
Lars Frajt gyufát lobbantott. Alulról érte arcát a motoszkáló, sárgás fénysugár, hangsúlyt adva kecskeszakállának, cseresznyeszájának, jatagánra emlékeztető orrának, őszes loboncának. Ijesztő látványt nyújtott, de nem gondolt erre. Szomszédját nézte.
Ron Jar előbb Frajtra, majd a lányra pillantott a lopott fényben. Végül megjegyezte:
- A helyedben nem raknék tüzet a gép közepén. Ládák tolonganak mindenütt, felirataik szerint hajlamosak nagyot durranni.
Lars Frajt vigyorogva elfújta a lángot, majd a padlóra ejtett gyufaszálat széttaposta a sarkával. Rögtön ezután újabbat lobbantott fel, és közel hajolt Tiriához.
- Ó. Gondoskodtak a szórakoztatásunkról is. A hölgy nyilván hastáncosnő. Jobban örültem volna egy pakli kártyának, mellesleg.
Mivel Tiria nem felelt, sőt még a szeme sem rebbent, Lars áthajolt előtte, hogy Ron arcát is szemügyre vegye.
- Nem mondhatnám, hogy Paul Newman jut eszembe rólad.
- Te sem panaszkodhatsz - felelte Ron.
Herval felemelkedett a helyéről, és előrebotorkált közéjük. A gyufa Lars körmére égett. Újra sötétségbe burkolóztak.
- Pajtás, csiholj még egy lángocskát. Látnom kell a hastáncosnőt, mert repeszt az erőm.
- Jobb lenne, ha visszarepesztenél a helyedre - vélte Ron unottan.
Herval felcsattant:
- Van itt egy főnök? Mert ha nincs, akkor ülj rá a nyelvedre, úgy veszed a legtöbb hasznát. Na, hol a hastáncos lány?
A medve mellkasú Herval Palmer egy pillanatra eltévedt a jótékony sötétben. Hatalmas tenyerét Lars Frajt hajára ejtette, s végigsimította rajta a válláig. Vidáman felnevetett.
- Sprőd a hajad, bébi, és még zsíroskásnak is érzem.
- Próbáld ki a szakállamat - sóhajtotta Lars vészjóslóan. Gyufát sercintett, arca előtűnt. Homloka közepén árnyékot vetett a fekete szemölcs. A haját simogató behemótot szemlélvén elhúzta a száját: sötétszőke, vizeskék szemű, előreugró állú fickót látott maga mellett. Az imbolygó fényben a Herval orra alatti apró sebhelyet is észrevette. - Menj a helyedre - javasolta csendesen.
Herval vállon veregette, aztán a lányhoz hajolt. Vidáman vigyorgott. - Ez a beszéd. Ugyebár a szórakoztatásomra kirendelt hölgyhöz van szerencsém?
- Hány pofonnál kezdesz szórakozni? - kérdezte Tiria.
A női hang hallatán a mindeddig bágyadozó másik három férfi is megélénkült a hátuk mögötti üléseken. Előbb csak felnevettek, aztán Gino Van Can előre botorkált. Mire odaért, kihunyt a gyufaláng.
Ron Jar megjegyezte:
- Nem kellene csillároznunk. Nem valószínű, hogy törvényes keretek között lépjük át a közbülső országhatárokat.
- Neked már mondtam, hova dugd a nyelvedet - morogta Herval, majd hozzáfűzte: - A légvédelem pont ezt a gyufalángot fogja kiszúrni.
- A légvédelem manapság nem indián módira, szeme elé ernyőzött kézzel dolgozik - tájékoztatta őket Gino Van Can, ha netán nem tudnák. - Rajta vagyunk a megfigyelők radarjain, és tuti, hogy senki nem akarja megakadályozni a továbbhaladásunkat. Egyébként a nevem Gino, s felettébb érdekelne, kik vagytok. Tudtommal együtt visszük vásárra a bőrünket. Gyújts lángot testvérem, hadd lássam, rokkantkocsiban ülsz-e.
Tiria megmozdult Ron és Lars között. Hidegen csendült a hangja:
- Úgy tájékoztattak, hogy Dalmban bemutatnak egymásnak. Meglehet, pezsgő is lesz ennek örömére. Ne fosszuk meg magunkat az élménytől.
- Nem, az élményektől nem fosztjuk meg magunkat, erre máris bekaphatod az antibébi tablettát - lelkendezett Herval. Térdével meglökte Lars oldalát. - Van még gyufád? Ha sajnálod, kifizetem. Kezet ráznék ezzel a Gino gyerekkel a hátam mögött. Aztán sorra megnéznék magamnak mindenkit, beleértve a táncosnőt is. Még a te lidérces képedre is vetnék egy pillantást.
Lars Frajt zokon vette a megjegyzést. Újabb gyufát gyújtott, felemelte Herval arcának magasába, és így szólt:
- Nézz, grizzly barátom, lehet, hogy nem sokáig nézegetsz, egyszercsak nem lesz mivel. Valamiért nem rokonszenvezek veled, és ha sokat jártatod a szádat, esetleg ráhúzom a homlokodra. Azontúl már keveset fogsz látni.
Herval a válla mellett álló Ginóra pillantott:
- Egy sereg kisiskolás ellen küldenek bennünket, vagy mi az isten? Gino pajtást csak nemrég engedték szabadon a gumigatyából. A gyufás pofa legfeljebb a varázsláshoz ért, ahogy nézem.
- Értesülésem szerint - kezdte Ron Jar - legkevesebb egy hetet utaltak ki számunkra, mint egymás társaságában lemorzsolandó időt. Előre látható, hogy nagyon fogjuk élvezni. Menj a helyedre pajtás, sittszagod van. A dzsungelben majd kiszellőzöl, és akkor beszélhetünk.
- Hozzád nem szóltam - morogta Herval.
Samy Serce előrevetette a hátuk mögül:
- Szócséplés. Ha ilyen fegyelmezetlen az ipse, legjobb, ha most kihajítjuk a gépből, mert később csak bajunk lesz vele.
Herval megfordult, hogy megtorolja a megjegyzést. A láng e pillanatban hunyt ki. Újra sötétség vonta be őket. Mindenki a helyére botladozott, Herval elhelyezkedett, és füstölgött magában. Néhány perc múlva felhorkant:
- Hányan vagyunk?
- Csak számolni nem tudsz, vagy a betűvetéssel is zűrjeid vannak?
Ron Jar mély hangja hallatszott az ablak irányából.
- Heten vagyunk. A gyengébbek kedvéért.
Tiria szikrázni érezte a feszültséget. A medve mellkasú börtöntöltelékkel lesznek még gondok. Remélhetőleg nem őt jelölik ki a csapat vezetésére. A lány elszánta magát arra, hogy a következő összecsapás során elvegye a grizzly kedvét a vele való durva bájolgástól.
Bal oldali szomszédja felé fordította a fejét, de semmit sem látott a férfiból. A gyufaláng imbolygásakor megpillantott arcélt képzelte maga elé: jókora orr és hegyes ádámcsutka maradt meg emlékezetében.
Ron Jar megérezte, hogy a lány nézi. Nem mozdult: - Nem nevezném frappáns ötletnek, hogy magát idesuvasztották közibénk.
Lars Frajt bólintott a sötétben:
- Bizony, tudtommal egyikünk sem szopik már.
- Nem is tejről volt szó - felelte Tiria. - Ha már szóba került, elárulom: azért kerültem a díszes csapatba, hogy az ész is képviseltesse magát.
- A nőknek újabban eszük is van? Vagy csak magának? Nyilván valami mutáns lehet. - Lars Frajt ingerült volt, mert bonyodalmakat sejdített, és már nem is látta érdekesnek a melót, amelyről mostanáig azt képzelegte, hogy csakis azért érkezett az égből, és éppen a legjobbkor, mert ő azon töprengett, merrefelé is tűnhetne el egy kis időre, míg a maffia iránta táplált érdeklődése némileg alábbhagy.
A kis teherszállító gép átsuhant velük néhány hatalmas hegy ormai között, majd leereszkedett egy fennsíkon, hogy megszabaduljon emberi rakományától.
Megjelenés éve: 1993
Műfaj: Vis Major történetek
(első kiadás)
Nagyon sokára lett reggel. Tripla karikák híztak a szemem alatt, fájt minden tagom, nyöszörgés nélkül moccanni sem tudtam. Szám íze olyan volt, mintha álló éjjel epét szopogattam volna; nehéznek, sűrűnek, rossznak éreztem a véremet. Meghalni sem volt kedvem.
Lemásztam az ágyról. Ha eszembe jutott az álom, ökölbe szorult a kezem. Gyűlölet lepett el.
Megittam egy pohár konyakot, aztán fél órán át sikáltam a fogaimat, majd ugyanennyi ideig lógtam a hideg zuhany alatt. Viharosan öltözködtem.
A vendégszobába rontottam.
Ébren találtam a szamurájt. Vis Major lustán heverve szemlélgette a falakat. Amikor rám nézett, döbbenet költözött a szemébe.
- Mi van veled? - kérdezte. - Sárkánytejet ittál?
- Baromi éjszakám volt - morogtam.
- Mesélj.
- Az kéne! Te hogy vagy?
- Pompásan, amíg nem moccanok. Mi szúrta el az álmodat?
- Rémképek.
- Mesélj róluk, van időnk.
- Inkább az analitikusommal vitatnám meg a témát.
Széttárta karjait.
- Nem tolakszom.
Hülye, gondoltam, ezerszer is hülye, hiszen igenis tolakodnia kellene. Másként hogyan férhetnénk egymáshoz?!
A gondoskodásba vetettem magam. Megérintettem a homlokát, és változatlanul hűvösnek találtam. Megnéztem a sebét, nem akadt vele tennivaló.
Reggelit készítettem; az ágyba celebráltam.
Közben Vis Major felöltötte trikóját, és virgonc hóemberekkel ékes alsónadrágját.
- Te mindig teát iszol? - kérdezte, meglátván a hasára tett tálcán álldogáló bögre tartalmát.
- Vagy joghurtot.
Elhelyezkedtem az ágy másik felén a saját tálcámmal. Reszelt sajtot szórtam a forró pirítósra.
A szamuráj kuncogott.
- Rajta - biztattam -, cikizz csak.
- Egyél nyugodtan. Asato jutott eszembe. Mit nem adna, ha most lefotózhatna!?
- Nem aggódsz miatta? Tegnap nem is láttuk. És ha valami baja esett?
- Megszakadna a szívem - felelte. Szeme sarkából a tányéromra sandított, azután sajtreszeléket hintett a pirítósára, s nézte, miként olvadozik.
- Biztos finom - sóhajtotta, s óvatosan megkóstolta a kenyeret. - Nem finom - nyögte csalódottan.
Felpattantam az ágyról. Kirobogtam a konyhába, felbontottam egy doboz vagdalt húst; apróra vágott hagymát, tojást, reszelt sajtot, fél marék fehér borsot, oregánót és paradicsomszószt kutymoltam bele, s mert a kotyvalék mind visszataszítóbbnak látszott, remélhettem, hogy ízleni fog az antigourmand-nak.
Bemázoltam a kenőccsel néhány szelet kenyeret, a förmedvényt a mikrosütőbe löktem, majd két perc múlva letettem Vis Major elé.
Csettintett a nyelvével. Meghatottan mosolygott.
Visszadőltem az ágyra. Eszembe jutott, milyen romos vagyok. Sajnáltam magam. Rágogattam a pirítóst.
- Finom - közölte a pasas. - Isteni.
- Tudnod kell, hogy időzített bombát eszel.
- Tudom. Esztendők óta mást sem hallok, csak az egészségesen táplálkozók intelmeit. Lassan magamra maradok étkezési szokásaimmal. Mit tegyek, ha egyszer nem szeretem a pirítóst, a korpát, a magvakat? Tegnap, amikor beleztek, jólesett arra gondolni, hogy legalább egy jót ettem a halálom előtt.
- Jót ettél? Téged két pofon között az a dögburger vigasztalt?
- Bevallom.
- Na jó, legyen.
- Köszönöm - felelte kedvesen. - Lépjünk arrébb. Mit álmodtál? Álomfejtésben klasszis vagyok.
Elkortyoltam a teát, a szőnyegre tettem a tálcát, és hasra feküdtem.
- Álmomban nem főhős voltam, hanem szemtanú. Csak néztem, mi történik. Félhomályos szobában voltam, két szobor társaságában. A szobrok hajdan emberek voltak. Azon gyötrődtek, miként léphetnének egymáshoz. A varázsigén töprengtek, melyet kimondva, megmozdulhatnának. Na?! Mi a megfejtés?
- Lefogadom, téged a varázsszó érdekel. Pedig ennek az álomnak nem az a lényege, már ha valóban ezt álmodtad.
- Csak nem hazudok?!
- De - mondta komolyan, a szememet fürkészve. - Most hazudtál.
- Úgy?! Szóval te olvasni tudsz a szememből?
- Nem. Nem tudok.
- Hát akkor honnan veszed, hogy hazudtam?
- Testbeszéd.
- Na, és mit beszélt neked a testem?
- Azt, hogy mást álmodtál.
- Szóval neked csak úgy fecseg, locsog a testem? Ha így van, miért nem válaszolsz rá sosem?
- Válaszolok - felelte.
Fülem mögé ernyőztem a tenyeremet.
- Nem hallom! - kiáltottam.
Vis Major bólintott.
- Tudom - mondta.
Egy borzalmas percig attól rettegtem, hogy rám olvassa álmomat, félelmemet, az összes titkaimat.
Ehelyett végignézett a szobán, és ilyképpen nyilatkozott:
- Nagyon szép.
Derina kedves "fehér szobá"-ja! Hát persze, hogy nagyon szép!
Nádból fonták és fehérre festették a franciaágyat, a hintaszéket, a karosszéket, az asztalt és a szekrényt. Fehér márványlapokból készült a padlóburkolat, Derina ezüstös tükörüvegeket csent közéjük. Fehér kőfal hullámzott körös-körül, amely látszólag ötletszerűen adta át helyét az üvegfalnak. A szeszélyesen felaggatott, fehér keretbe foglalt tükrök elrendezése is játékosságot sejtetett, s nem kellett sokáig töprengeni azon, mi célt szolgál mindez: a fényt vonzotta, sokszorozta, hajigálta, két marékkal. Az ágyneműt és a szekrény mellett álló rizspapír paravánt hatalmas filodendron-levelek díszítették. A vakító szobában trópusi növények éltek, a falakra aggatott tartókból folytak alá, őrjöngve növekedtek, csaknem megszakítás nélkül virágoztak. Hagyományos ablak egyáltalán nem volt a házban, a légcseréről és a páratartalom szabályozásáról nesztelen légkondicionáló gondoskodott, de az üvegtáblák nagy része nyitható volt, és nyaranta nyitva is álltak.
Vis Major a mutatóujja hegyével megpöccintette a kezemet. - Éjjel felébredtem egy percre. Tócsát láttam az ágy mellett, csillagok ringatóztak rajta. A fejem fölött is csillagok függtek, mintha ráaggatták volna őket annak a nagy, kopasz fának a koronájára. Azt hittem, valami erdőben fekszem, azután eszembe jutott, hová hoztál.
- A nagy fa páfrányfenyő. Nyáron kellene látnod. Lombját zöld legyezők alkotják. Azt mondják, ez a növény túlélte a jégkorszakot. Hajdan tűlevelei voltak, ezek idővel egymáshoz szorultak, legyező formába tömörültek. Nem, inkább ősszel kellene megnézned a páfrányfenyőt, amikor levelei narancsszínűvé sárgulnak. Kislány koromban sok nyarat töltöttem itt a fehér szobában. A fa akkor is terebélyes volt, éjszakánként órákig bámultam szépséges nyugalmát. Derinától tanultam az összes növénynevet. Egyvalamit, fontosat, nem sikerült ellesnem tőle. Talán majd ellesem ettől a fától. Ez a valami: a harmónia. Tudja a páfrányfenyő, tudta Derina.
- Hm - mondta a szamuráj.
Bátorításnak hangzott. Folytattam.
- Derina volt az apám, anyám, nővérem, lényem jobbik fele. Õrülten szeretnék Derina lenni, azt hiszem. Nagyon fiatal volt, amikor szívizomgyulladásban megbetegedett. Néhány hét alatt talpra állt; orvosok kopogtatták, hallgatták, vizsgálgatták, és nem akarták elhinni, hogy él, úgy vélték, képtelenség ilyen szívvel létezni. Õ nem törődött a doktorokkal, jól érezte magát. Élt még negyven évig, ebben a házban, élt jókedvűen, kiegyensúlyozottan, megvalósítva a harmóniát, életben tartva a szívét. Aztán egy napon közölte az orvosa: már nem tarthat sokáig, szervei sorban felmondják majd a szolgálatot. Derűsen fogadta a hírt, hiszen így is negyven évvel túlélte saját halálát, s milyen életet élt! Kapott egy évet, ez alatt lezárta ügyeit, elbúcsúzott mindenkitől. Aztán elment, rám hagyva a házat, s nekem gyakran támad olyan különös érzésem, hogy bennem akar reinkarnálódni. Nahát, köszönöm, hogy meghallgattad ezt a szentimentális marhaságot.
- Miért nem tudsz lazítani? - kérdezte Vis Major.
- Te talán tudsz?!
- Na jó, nem könnyű. De egyelőre beszéljünk rólad. Nekem úgy tűnik, mintha sosem lett volna másod, csak Derina.
- Holott van apám. Szívesen terjesztem, hogy nem tudom, hol van, pedig tudom. Nem számít. Elhagyott minket. Anyám folyton ócsárolta őt a munkája miatt, és amikor már ő is kezdte elhinni magáról, hogy kretén és impotens, elment a fenébe, de azt hiszem, az önbecsülését azóta sem találta meg. Anyám kétségbeesett, hogy alig negyvenévesen magára maradt, tehát arról szól az élete, hogy havonta új kapcsolatba kezd, azt bizonyítandó, milyen kelendő még mindig. Szánalmasnál szánalmasabb pasasokat szed össze, az ebből adódó bonyodalmak sem másfélék. Taria, a nővérem nőül ment az első krapekjához, hátha apára lel benne, de a srác is kölyök volt, az is maradt. Született két gyerekük, évekig kínlódtak egymással, abbahagyták, újrakezdték, aztán befejezték végre. Most Taria és anyám abban rivalizálnak, ki tud több pasast felmutatni, közben kéz a kézben járnak a természetgyógyászhoz, a horoszkópushoz, a plasztikai sebészhez, a guruhoz, mert szeretnének szert tenni az örök ifjúságra, vagy valami effélére. Azt hiszem, egyszerűen csak azért, mert ez divat: seregnyi kétségbeesett ember keresgél, nem a mában, hanem a távoli, fészkes múltban-jövőben, csak éppen azt nem tudják, mit keresnek, amiként a jelenükkel sem tudnak mit kezdeni. Új bekezdés: most jövök én. Azért lettem zsaru, mert apám is az volt, s mert anyám emiatt üldözte el őt, és mert máig anyámat hibáztatom a válásért, és mert azt reméltem, így kitolhatok vele. És azt is reméltem, hogy ilyképpen valahogy a saját apám is lehetek, de legalább kárpótolhatom magam a hiányáért. A családi hagyományt mellőzöm, nem gyűjtöm a pasasokat, ugyanis még egy sem váltott ki belőlem vad, viharos érzelmeket.
- Vad, viharos érzelmekre van szükséged?
- Hát persze. Ha valaki fontosabb lenne nekem magamnál, megoldaná a skizómat, amellyel mindig legalább két emberként vizsgálok mindent: az egyik belevinne az összes marhaságba, ám az erősebbik folyton arra figyelmeztet, hogy méltatlanra pocsékolom az időmet. Nahát. Annyira szerettem Derinát, hogy sosem kerestem más barátot. Most egyedül maradtam. És nem szükséges, hogy felajánljad a barátságodat.
- Melyikteknek ne ajánljam fel? - kérdezte.
- Szuper: most hülyének nézel. Tudnod kell, reggel ittam egy pohár konyakot, az beszél belőlem. És bocs, neked pihenned kell.
Rávágtam az ajtót. Kirobogtam a kertbe.
A fodros körgallért viselő, sárga virágú téltemetők és a csüggedtnek látszó hóvirágok között lelassítottam lépteimet. Mit műveltem?! Hamar elkészültem a diagnózissal: neurózis. Ha valami, akkor ez az állapot eléggé messze jár a harmóniától, ami után annyira sóvárogtam.
A következő pillanatban belefeledkeztem a cseresznyepiros bimbófürtjei alatt roskadozó dérbabér bokor szépségébe, a fénylő levelek haragvó zöldjének bámulásába.
Bármerre néztem, mindenütt a tavaszi készülődés nyomait láttam. A szarvasagancs-pihés bimbófürtökkel áttelelő császárfa lila trombitavirágokat ígért, a havasszépék is télhosszat hizlalták bimbóikat a tavasznak. A magnóliák ágvégein kövérlő gyertyalángok húsos szirmú virágóriásokat rejtegettek.
A sziklakertben lakó, lustán heverésző törpe aranyvessző ágai napsárgán ragyogtak, a szellőrózsák cakkos levelei kifúrták magukat a földből, a rózsatövek tülekedő rügyei elrúgták a rájuk dermedt, pergamenné száradt, tavalyi leveleket. A lombhullató vörösfenyő csupaszon vacogott, ám már a fakadást fontolgatta: alvadtvér-vörös, bizarr virágokat, méregzöld tűket érlelt, amelyek a kihajtáskor még olyan puhák lesznek, mint az újszülött sünök tüskéi.
Valaki a torkát köszörülte a hátam mögött, s ijedtemben csaknem kiugrottam a kabátomból. Rajtakapottnak éreztem magam. Imádottaim közt járva bizonyára ellágyult az arcom, a tekintetem, miként a szívem, lelkem is.
Lehajoltam, hogy megérintsek egy pelyhesedő kövirózsafélét, a macskatalpat, amely néhány napon belül útnak indul, s szétfolyik, hogy tucatnyi új és teljesen más formájú növénnyé váljon. Hajam jótékonyan elfedte arcomat.
Vis Major mellém térdelt. Mutatóujja hegyével végigsimított egy pázsitszegfű bokrocska mindig-zöld félgömbjén.
- Nem úgy festesz, mint aki belehalni készül - szólt halkan.
- Mibe? - kérdeztem harciasan. - Mi a francba?
- A tavaszba. Azt állítottad, hogy te mindannyiszor belehalsz.
- Nem azt állítok, amit akarok?
- Dehogynem - felelte. Hátrasimította a hajamat, és az arcomba vigyorgott. - Annyi hülyeséget beszélhetsz, amennyi csak jólesik.
- Szóval nem hiszel nekem?!
- Tudod, mi jut eszembe a szemed láttán?
- Egy csípős januári reggel. Ezt szoktátok mondani.
- Nem, nem. Hanem egy jégtábla a Szaharában.
- Ez is szerfölött kedves.
Lassú léptekkel bejártuk a kert zugait. Meséltem; meséltem arról, mennyire kedvelem ezt a kertet kölyökkorom óta; e kert buja, őrületes zöldjét, búvóhelyeit, színeit, fényeit, a mindenüvé felkapaszkodó, aranyszív-díszes levelű borostyánokat, a kúszó kecskerágók üdeségét, a nyaranta tébolyultan növekvő golgotavirágot, az apró, rózsaszínű kelyhekkel borított, tekergőzve kövéredő jázmint, a korán nyíló, örökzöld bignóniát. A babérsövények illatos virágfürtjeit és sötétlő terméseit; a karcsú piramis formájú, karmos levelű magyalfélék egész télen át ragyogó piros bogyóit; a növények idevonzotta, hanyagul szemetelő mókusokat, a pimaszul bűbájos peléket, a madarakat és a bogarakat.
Végigsétáltunk a "szent lugas"-on. Derina a születésem évében vastag bambuszrudakból folyosót emelt, s minden rúd tövébe két tő lilaakácot ültetett. Telettek-múlottak az esztendők, a tövek vastagodtak, összefonódtak, göcsörtös koronájú, összehajoló fákká terebélyesedtek. Nyár elején lilálló virágfürtök horzsolták az alattuk sétálók vállát. Télen a szertelenül tekergőző ágak árasztottak keleties hangulatot; mohazöld bársonyba burkolt kardhüvelyforma terméstokok ringatóztak rajtuk, oly díszesen szépségesek, mint a mívesebb ékszerek dobozkái.
Megálltunk a lugas mélyén.
A szamuráj rekedten megszólalt.
- Amikor már vészesen rühellem a telet, részletesen magam elé képzelem a tavaszt. Abban a hitben ringatózom, hogy nem hagytam ki semmit: így és így fog kibomlani, lépésről lépésre. Aztán eljő végre a valóságos tavasz, de nem bomlik ám, hanem robban, csodájával ezerszeresen meghaladva képzeletemet, emlékeimet. Akár a szerelem.
Bementünk a házba, és kínos zavaromban bekapcsoltam a tévét, s ezzel elfoszlott a körülöttünk szitáló szép hangulat, mert a rendőrségi műsorban Marlo Ballerini beszélt elveszett leányáról, fele királyságát ígérve a megtalálónak.
Az alázatos riporter kérdésére elpanaszolta: szélhámosok zaklatják, állítva, hogy emitt vagy amott látták Rachent, de csak a pénzét akarják, a gyermeknek híre-hamva sincs.
Vis Major hümmögve szemlélte legkedvencebb ellenfelét. A magam részéről nem bírtam nézni a madárfejű zsarnok feltupírozott bánattól torz arcát, nyálkás hangja egyenesen émelyített.
- Könnyek árja himbálja az ország népét - dünnyögte a szamuráj. - Bárcsak ne ismerném ezt a férget. Akkor most jólesően meghatódhatnék.
- Biztosan nagyon megrázó - bólintottam rosszmájúan. - Én azonban nem szeretnék a kislánya lenni. Minden este magamra kéne zárnom az ajtót.
- Mit nem mondasz?
- Nem tudom, miért, hamisnak, túlhabzónak, tenyérbemászónak érzem a pasast. Gerjed tőle a fantáziám: látni vélem, hogy a felesége félénk asszony, nem lázong a zsarnok ellen. Csúszik, mászik előtte, sírni is csak elbújva mer.
Ez teljesen úgy hangzott, akár egy könnyen felejthető táncdalszöveg. A szamurájra néztem. Tekintete biztatott. Folytattam.
- Játszani akarsz? Látom Ballerinit, amint gyermeknyi lányokat cipel az ágyába. Drakulaként falja őket, a fiatalságukért. Ha elhabzsolt egyet, eldobja, és a következőért csönget. Mindezenközben nagyon ügyel a látszatra: családszerető embernek kell mutatkoznia, miként az egy derék Keresztapához illik, és mivel gazdag, kötelességének érzi, hogy művelt embernek láttassa magát. Az ám, csakhogy pénzt szerezhetett erőszakkal, műveltségre ilyképpen nem tehetett szert. "Pénz nem számít - ízlése nincs" típusú egyed, egyetlen szóval: parvenü. Ízlést vásárolt magának, képzett tanácsadók személyében. Ezek tudatják vele, milyen kocsit, bútort, házat, műtárgyat tartson maga körül. Ha szóvivőt is tartana, akkor mindez nem ötlött volna fel bennem. Ebben a pasasban semmi sem valódi.
Vis Major egy hangot sem fűzött az elhangzottakhoz. Magába süppedt, elmélkedett.
Azután elszunnyadt, s így telt el a nap: lustálkodva, ébren is félálomban, a szamuráj részéről többé-kevésbé öntudatlanul, hiszen észre sem vette, hogy egészséges étkekkel táplálom; nem rítt dögburgerért, agyoncukrozott üdítőkért; ha finomra reszelt almát, spenótot, vagy netán önjáró sajtot tettem volna elé, azt is bekanalazta volna, zokszótlanul.
Megesett, hogy beszélgettünk, furamód: barátsággal. Ha megmoccantunk s megsajdultak tagjaink, kórusban sziszegtünk, jajongtunk, és együtt nevettünk magunkon.
Gyámoltam megállapította, hogy Derina elvarázsolt házában megszűnt az időérzéke, majd ezt is: a fene bánja. S tényleg, úgy araszoltunk át a napon, akár egy avítt pókhálón, vagy sárgálló mézen.
Este lett, az aranykehely bimbói halk pukkanással felpattantak. A szamuráj stukkert rántott ijedtében, majd fejét csóválva körbecsodálta a virágokat. Egyszerre csak úgy döntött, nyugovóra tér a fehér szobában.
Elkapott a pánik: mit olvassak?
Vis Major Chandlert ajánlotta, közöltem, hogy őt már kipipáltam.
- Megkedvelted? - kérdezte álmosan.
Hevesen bólogatva felidéztem egy jelenetet A kicsi nővér-ből. Marlowe-t átkutatják, fegyvert keresgélnek nála. Õ nyugodtan állja a motozást, tudván, hogy némi dohánymorzsán és a Beverly Hills napsütötte lejtőjéről származó virágmagvakon kívül semmit sem lelhetnek a zsebében.
- Pont ezért? - firtatta a szamuráj.
- Aha, ezért - bólintottam.
Nem kért magyarázatot, aludni vonult.
Találomra fogtam egy könyvet, és felvánszorogtam a csigalépcsőn a szobámba. Elnyúltam az ágyon, olvasásra kényszerítettem magam. A regényt nőíró követte el, a történet nem szólt semmiről, csupáncsak mindarról, ami nap mint nap megtörténik velünk és bennünk. Mindezt szinte vibráló érzékenységgel és szelídebb-borsosabb iróniával adta elő.
Hajnali két óráig nevetgéltem, törölgettem a könnyeimet, azután lekapcsoltam a lámpát. Hanyatt fekve bámultam a lüktető eget, és hihetetlenül természetesen hangzott, amikor magam elé súgtam: szeretem.
De hát miért szereted?
Azért, amit látok benne, és amit belelátok. Azért, ami felpezsgett belül: a a felszínen és mélyről, és - - -
Nem fájt szemernyit sem. És ami fő: végre, először, nem mondtam ellent magamnak.
Megjelenés éve: 1993
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(második kiadás)
Mogorva enyhén morbid látványt nyújt. Laza tartással terpeszkedik a fotel mélyén, a mintafogsorral játszadozik. A korábbi ütések árnyéka az arcán tarkállik. Meglehetősen fáradt benyomást kelt.
- Jó estét - köszöntöm. - Még nem írtam meg a jelentést.
- Ne felejtsd el belevenni az iménti lövöldözést.
- Megvárod?
Leteszi a fogsort. Bevonja kinyújtott lábait, lustán felemelkedik a fotelból. Megint nem hiszek a szememnek: italt tölt magának, bele is kortyol. Az egykor absztinens mostanában gyakran teszi ezt, s őt ismerve, ez csak egyet jelenthet: lerongyolódtak az idegei. Ennek ellenére faarcát viseli, a rezzenetlent. El tudom képzelni, hogy a kínzócölöpre kötözve, tomahawkokkal megtűzdelve sem vágna beszédesebb képet, nem, ha éppen zsigerelnék, elevenen. Mogorva úgy tesz, mintha nem volnának idegei. Nyilván érzéstelenítő nélkül húzat fogat, altatást mellőzve veteti ki a vakbelét, epekövét. Indián.
Elmegyek mellette, feltérdelek az íróasztal előtti székre, és papírt, tollat ragadva az öklömre támasztom az államat. Nem jut eszembe semmi. Persze, a rövidzárlat. Ha megjelenik a pasas, kimegy a biztosíték.
Megáll a hátam mögött. - Eleget hülyéskedtél. Fordítsd felém a másik feledet.
Felülök az asztalra, egyik lábamat a székre lendítem. Szembenézek a pasassal, akit szeretek, aki szeret, de azt hiszi, ha elmegy tőlem, jobban ügyelek a bőrömre, mint ha mellettem lenne, aki mindent megpróbál, hogy vigyázzon rám, még ezt is.
Mogorva egy percig viszonozza a pillantásomat. Mit sem szól, mégsem lepődöm meg, amikor hozzám lép, és magához szorít. Arcát a hajamhoz simítja, vállára ejtem a fejem. Némán hajtogatom, miként a hasonló helyzetekben illendő: a hülye, a hülye, a hülye. Mellemen érzem nekilóduló szíve öklözését, az én mellkasomban is számlálhatatlanok a dobbanások. Elharapódznak rajtunk a meghitt szerelmes tünetek. Reagál a test, lévén ez a dolga.
Csakhogy az én lelkiismeretem nem tiszta, most nem.
Eltolom magamtól Mogorvát. Tudom, nem akar beszélni az elmúlt hetekről. Nem tudom, mi egyébről beszélhetnénk.
- Nem lehet szabadulni tőled - közli szemrehányóan.
- Ugye? Szétrágtam a küszöbödet, reggeltől estig rinyáltam az ajtód előtt, hogy bocsásd meg az én vétkeimet, ámen.
- Nem azért vagyok itt, hogy rávegyelek módszereid megváltoztatására. Jöttem, hogy tudd: én adom be a derekamat. Mostantól teszel, amit akarsz. Nem volt könnyű erre az elhatározásra jutnom.
- Képzelem - fanyalgok.
- Gondolj bele. Az utóbbi napokban túl sűrűn találkoztunk. Emberfeletti erővel tartózkodtam attól, hogy rád vessem magam.
- Hé, egy pillanat. Mielőtt vetődnél, tudnod kell, hogy sem te, sem Wyne nem bánt kesztyűs kézzel a lelkemmel. Egyszerűen vérig vagyok sértve. - Kezdődő vigyorát gyorsan lehervasztom a folytatással: - Olyan hevesen megsértődtem, hogy fogtam egy krapekot, ezúttal istenigazából. Nem úgy, mint a minapit, akivel csakis azért borultam össze, hogy elcsenjem tőle a stukkert.
- Emezzel istenigazából? - kérdezi Belloq.
- Emezzel igen. Ráadásul meg is hatódtam tőle.
- Hogyan vigasztaljalak meg? - tűnődik barátságosan.
Ahogy elnézem, ő is vigasztalásra szorul. Elfelejtett indián maradni. Míg ő újabb ital után néz, cigarettára gyújtok. Nem sürgős a dolog, ha mostanáig ráért.
- Akkor tehát mitévők legyünk? - kérdezi kisvártatva.
Nézem a tarkóját, széles vállát, keskeny, izmos csípőjét. Pár perc, és minden korábbinál jobban meghatódom. A pasast ismerve nem mindennapi erőpróba meghiúsulása lehet az ittléte. Saját küzdelmeimről megfeledkezve elhagyom a menedéket nyújtó asztaltetőt, és megkerülöm a whiskyző embert. Elveszem tőle a poharat, a hamutartóba pottyantom a cigarettát. Nézem az arcát, de csak a fáradtságot látom rajta. Megint ura a vonásainak.
- Hallgass ide, Indián. Nem tudom, mi teszi, de förtelmes az élet nélküled. Lehet, nem a te érdemed. El akartam menni innen. Hallottam, te is ezt forgattad a fejedben.
- Denisa, hallgass. Vagy mondd inkább, hogy nincs szükséged rám.
- Dehogy mondom. Szeretlek, Daniel.
Nem felel. Továbbra is a korábbi vallomást emésztgeti, s kezd gyomorbeteg benyomást kelteni. Szilvamagot formázó szemei összeszűkülnek, első figyelmeztetésként. Minthogy Daniel Belloq roppant komolyan veszi magát, mindamellett bebizonyította, arra is képes, ami az elmúlt hetekben történt, valamint, mert ezerszer a számba rágta, milyen kényes bizonyos dolgok tekintetében, elérkezettnek látszik az idő állásaim feltétel nélküli feladására. Vagy megint elmegy, és legközelebb, ha már muszáj lenne rám vetnie magát, inkább levagdossa kezét, lábát.
- Kicsit eltúloztam, Daniel. Nem volt "istenigazából", de megfordult a fejemben. Olybá vettem, hogy vége köztünk a románcnak, s ha vége, szabad vagyok, nemde? Mit akartál bebizonyítani az elmúlt hetekben?
- Időre volt szükségem, hogy végiggondoljam a történteket.
- Õszintén szólva az eszedért szerettem beléd. De ha te hetekig gondolkozol egy nevetséges ügyön, meddig töprenghetsz komoly dolgokon? Hanyatlik a szellemed. Ha teljesen meglágyul az agyad, mit kedvelhetek még rajtad? Kezdetben azt hittem, golyóálló a bőröd, tudsz repülni, két-három éltű vagy. Aztán lelőttek, és te, mint a legtöbb eleven szervezet: majdnem belehaltál. Olyan vagy, akár mások. A Superman-legenda szertefoszlott. Ha már az agyad is átlagos, mit szeressek rajtad?
- Bámulatosan le tudod egyszerűsíteni mindazt, ami nekem hetekig tartó fejtörést okozott.
- Mert ilyen egyszerű. Legközelebb ne is töprengj, bízz rám mindent. Én majd megmondom, mi a teendő. - Azt hiszem, ennyi elég lesz. Régimódi a pasas. Átfonom a nyakát, megcsókolom. Ha még vonakodna, szorosan hozzásimulok. Nem mintha az első élmény várna ránk, nem is a századik. Az élmények számolatlanul is mindannyiszor megújulnak, s talán épp ebben a tulajdonságukban hordozzák a csodát.
A pasas beadja a derekát, elvégre ezért jött. Nem tudom, milyen lehet egy szenvedélyes indián, de Mogorva arca életre kelt. Martin tévedett, a cipzáras szoknya nem ejti kétségbe pasasomat, sőt. Elképesztő ötleteket ad neki. Mintha valamennyi villámzár mögött lehetne valami rendkívüli, precízen végigkutatja mindet, s végül megállapítja, hogy ezt a darabot semmiképp sem szabadalmaztatná erényövként, ellenkezőleg.
Jóval később egymás mellett heverünk a széles ágyon. Bőrünkön veríték csillan, beleborzongunk, amikor felszárad. Daniel ujja hegyével a műtéti metszést cirógatja medencecsontom közelében.
- Szólhattál volna - dünnyögi halkan.
Nem vitatkozom. Amíg a fájdalom és az ájulat nem jelentkezett, legfeljebb gyanítottam, hogy a régi vágy teljesül. A katasztrófára valló tünetek pedig mindjárt el is oszlatták a reményt.
- Felére csökkentek az esélyeink - figyelmeztetem.
- Megkettőzhetnénk az erőfeszítéseket.
- De nincs több dobásod, Daniel.
Reggel mennyországra ébredek. Lustán nyújtózkodom az ágyon, a narancsvörös Nap fényében fürödve, melegedve, s mélyen beszívom a körülöttem terjengő kávéillatot. Hát ez az.
A fürdőszobán keresztül megközelítem a csodás illat forrásvidékét. Reggelim is készül, tehát igen elégedetten telepszem egy székre, még a szokásos ébredés környéki mogorvaságom sem vesz elő. Elgyönyörködöm a kitűnően emancipált Daniel házias tüsténkedésében.
Valósággal ábrándos a hangom:
- Ha mégis összejön valaha egy gyerek, eszményi körülmények között nőhet fel.
Erre a végszóra Martin érkezik. Még nem kelhetett fel igazán, zsémbes arckifejezése, trópusi pizsamája nem erre vall. Rávigyorog imádott Belloqjára, de szinte nyomban elkomorul:
- Ne állj kötélnek, Daniel. Ha Denisa gyermekáldásról beszél, az én lelki szemeim előtt a következő képsor jelenik meg: a magzat kihordása és világra hozása éppúgy reád hárul majd, akár a kávéfőzés, mosás, takarítás. Máris látom, amint ott görnyedsz a teknő fölött, és mocskos pelenkákban vájkál az a két szép, erős kezed, Daniel.
Keresem a keresetlen szavakat, de Martin nem ad időt. Lélegzetvételnyi szünet után nekem ront:
- Az éjjel még átejthettél, tesó.
- Istenem. Tudod, hány óra van? Korán kezded a cirkuszt, Martin. Feküdj vissza - mormolom.
- Ki hordta a gatyáimat? Ki fetrengett az ágyamban? Ki fürdött a tusom alatt? - A felbőszült Martin hajszálra olyan, mint egy szóló héttörpe. - Ki ivott a teámból? Ki nézte, hallgatta a kazettáimat? He? A takarítónő? Nyilván nem. Akkor ki a csoda?
- Más nem lehetett, csakis a takarítónő - felelem könnyedén. Szemem Danielen.
A szóló héttörpe minden tapintat híján tombol tovább:
- Azt még el tudom képzelni, hogy belefetyelte a teát, miközben videózott. De miért az én ágyamban, az én gatyámban? És miért az én mosdókagylómnál borotválkozott végül? Ha nem tudnád, olyan erős, fekete szőrzete van a takarítónőnek, hogy szinte belepte a tükör alatti polcot.
- Martin? Hazamennél? - kérdezem fáradtan.
Nem megy haza. Két ujjal összecsippenti az orrát. - Olyan szimatom van, mint kevés kutyának. Azért nem hurcolom fel magamhoz a csajokat, mert napokig érzem utánuk az idegenszagot. Egész éjjel forgolódtam. KI FEKÜDT AZ ÁGYAMBAN? Ki használta párnámat, takarómat?
- Tényleg. Kicsoda? - érdeklődik a hű barát, Mogorva.
- Egy ilyen nyaralás után mindenekelőtt akklimatizálódnod kell. Hidd el, egy-két nap múlva minden rendben lesz körülötted. Elszabadult a fantáziád, Martin.
- Az előbb a takarítónő, most a fantáziám. Vizesen tetted el a gatyámat. Felvettem volna, de kész hólyaghurut. Nézem a mosógépet: csak nemrég használtad.
- Miért kell ezért üvöltözni? Rendbe tettem a cuccaidat.
- Iszol egy kávét, Martin? - kérdezi Daniel.
- Teát! Teát szeretnék inni! Jó, kérek egy kávét. - Martin lerogy egy székre velem szemben. Szemrehányó tekintete fejcsóválással váltakozik. - Az egész kontinens tudja, hogy a nővérem utál takarítani, de nem is tud. Az sem titok, hogy házvezetőnek tart téged, Daniel. Most azt hiszitek, azért lettem ideges, mert rendet csinált? Hát ez az! Látszik, hogy ő csinált rendet! Mezítláb mászkálok a szőnyegen. Belemegyek valami nyirokba. Felkapom a talpamat, nézem. Megkapargatom a szőnyeget. Esküdni mernék, hogy vért mostál ki belőle, de azt sem rendesen. Kit mészároltál le a hálószobámban, te szerencsétlen?
- Agyadra mentek az ostoba horrorfilmjeid - próbálkozom ernyedten.
- Ezek után megkapargattam az ágyhuzatot is. Aztán fogtam egy kést, és felhasítottam a kárpitot.
- Mit csináltál?
- Fel-ha-sí-tot-tam. Abba az ágyba úgysem feküdnék bele többé. Majd veszek másikat. A fel-ha-sí-tott huzat alatt vérfoltokat találtam! Ne mondd, hogy azon etted a beefsteaket!
Daniel kitölti a kávét, és közénk telepszik. Fürkész pillantása dermesztgeti a véremet.
Martin zavartalanul folytatja: - Hány áldozatod volt, Den? Miért nem a fürdőkádban daraboltad fel őket? Esküszöm, a nővérem becsavarodott. Legközelebb lecseréltetem a zárat, ha kiteszem a lábam a lakásból.
Míg a két komor férfiú hosszas hallgatásba burkolózik, kavargatom a kávémat, és bámulom az ablakkal szemközti plakátokat.
Daniel megjegyzi: - Válaszodat várjuk.
- Úgy festek, mint egy mészáros? - vonogatom a vállamat duzzogva.
- Nem?! - Martin már ordít velem. - Az őrültjeitek is normális ember módjára élnek a többiek között. Csak hébe-korba szabadul el bennük az állat. Lehet, hogy nem is emlékszel, mit tettél? Retrográd amnéziád van. Kezeltesd magad.
Mogorva megdörzsöli állán a borostát. - Louist is foglalkoztatta a kocsidban látott vér. Azt egy percig sem hittük, hogy a csaknem két hónappal ezelőtti méhen kívüli terhességedre kenheted a dolgot. Hazahoztál valakit, egy sebesültet. Talán éppen a tengerparti csatából. El tudom képzelni rólad, Denisa. Hazahoztad, ápolgattad, hogy te beszélhess vele. Lehet, hogy ezért bőszültek fel tőled az El Diablóban. Valaki látott talán? Így kellett lennie. A tegnap esti lövöldözés is ennek következménye lehet.
Martin egy varázsló mozdulatával teszi az asztalra összeszorított öklét. - Mit gondoltok, mit tartok a kezemben? Nővérem takarítása után találtam. A szőnyeg és a fal közötti résben. Nem csoda, ha éjjel lövöldöznek a palik a lépcsőházban. Mondd, Den! Válságba jutottál volna? Nem tudod, hol a határ zsaru és gengszter között? Na, mi van a kezemben?
- Talán elgurult néhány lábujj, amikor az áldozataimat trancsíroztam. Vagy egy fül - találgatok. Nem nézek rájuk, merőn bámulom a plakátokat az utcai hirdetőoszlopon. Egytől egyig alsónadrágot reklámoznak.
Martin kinyitja öklét. Tenyerén egy töltény fekszik.
Igen, már emlékszem. Nem volt könnyű kimunkálnom Marcel combjából, hirtelen felindulásomban a hátam mögé hajítottam, és soha többé nem kerestem. Nem is én találtam meg. Vajon él-e még Marcel? A Biblia helyett Mogorvát tartottam a fejem alatt. Ahogy e pillanatban áll a szénám, majdnem bizonyos, hogy a következő éjszakán eleget tehetek az orvosi előírásnak, összes hálótársam az örökbecsű könyv lesz.
- Nos? - kérdezi Mogorva. - Ki feküdt abban az ágyban?
- Nem tudom - felelem őszintén.
Martin tragikus ábrázattal bólint.
- Ez vagy te. Ez a hézag veled, nem is csoda, ha Daniel elköltözött tőled. Ezt nem lehet kibírni, Den. Mindenkit az őrületbe kergetsz magad körül. Nem merünk szeretni téged, mert nem tudhatjuk, mikor kell eltemetnünk. Éjjel-nappal azon fáradozol, hogy minél gondosabban megássad a saját sírodat. Ebbe mi is belezavarodunk! És a legcsekélyebb jelét sem látjuk annak, hogy valaha is fel akarnál hagyni ezzel az őrülettel. Nesze, a golyóbis! - Martin távozik.
Várok. Várom, mit mond most Mogorva.
Néhány percig csendben nézeget. Végül felemelkedik, arca indián. A székláb végigcsikorog a padlón.
Befogom a fülemet. Nem hallom az ajtócsukódást.
Megjelenés éve: 1992
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(első kiadás)
Párezer évvel ezelőtt egy kínai bölcs pillangóval álmodott. Miután felébredt, többé nem tudta eldönteni, ő álmodta- e a pillangót, vagy az álmodja őt.
Mi ez?!
Füst marja szememet. De tudatom tisztább, mint - mint mikor?
Felnézek. Szennyes könnyeken át Lacót pillantom meg. Úgy fest, mint egy csataindián: arcán fekete csíkok pompállanak.
- Tudsz futni? - kérdezi.
- Nem, de jódlizni sem tudok.
- Márpedig fürgén el kellene szaladnod előlem, mert áthat a gyanú, hogy rögvest kegyetlenül fenékbe rúglak.
- Leégett.
- Le. Két marék hamu lett belőle. Mellesleg az ablakon át láttam, már amikor még megvolt az ablak, meg amennyire a füsttől látni lehetett, hogy ott lógsz közömbösen, amikor ég a ház.
- Világszerte ismert az önuralmam. Különben köszönöm. Gondolom, te vágtál le a kötélről.
- Senki más nem vállalkozott. Könyékig amputáltam a karomat, amikor betörtem az ablakot. Kigyulladt a gatyám, de a legeslegrémesebb, hogy a Caporálom beleesett a tűzbe. És ez az egész téboly úgy kezdődött, hogy fél egykor taxiba vágtam magam, mert gyanítani kezdtem: soha többé nem látom viszont hőn szeretett kocsimat. Már messziről látszott a bodor füst. Mondtam is a taxisnak, hogy jó helyen járunk.
- Ez neked jó hely? A piromán ellógott. Képtelen voltál elfogni?!
- Most kezdj szaladni! Tíz méter előnyt kapsz.
A védőoltásról persze bőven elkésem, de végleg lekésni nem sikerül. A dokinak szeme sem rebben hanyagul rendbe tett kormos ruhám, és a hónom alá csapott koponya láttán. Szakbarbár a fickó, csak a kezében tartott oltópisztoly érdekli, a beletöltött vakcina, az abban hemzsegő, elbágyasztott kórokozók, melyeknek az a hivatásuk, hogy a szervezetembe toppanva felgerjesszék immunrendszeremet. Mi ellen is?
Milyen nyavalyák divatosak Morosban? Lepra? Álomkór? Lépfene? Hát most mikrobiológus vagyok, vagy zsaru?
Az asszisztensnő válltól könyékig lefertőtleníti a karomat. Látom a szemében, hogy boldogan bedugna az autoklávba. A doki nekem szegezi az oltó-stukkert, és tüzet nyit rám. Belloqra figyelek. Odaadóan.
A pasas meglehetős egyhangúsággal arról szövegel, amiről általában. Laco bólogatva hallgatja.
- Nem lett volna szabad egyedül odamenned. Ha Laco is veled lett volna, akkor játszva elkapjátok Hernt a haverjával együtt, és még szaxofonozhattok is közben.
Satöbbi.
A doki a bőröm alá juttatja az oltásnak mondott izzó parazsat, majd Belloqot leintve unottan közli velem:
- Belázasodhat. Enyhe fejfájásra is számíthat. Küzdelem kezdődik a szervezetében: az
immunrendszere és az oltóanyag összecsap. Igyon teát, izzadjon, feküdjön. Viszlát.
Kisietünk a folyosóra. Belloq már Lacóval társalog. Férfiszokás: kisajátítják az ügyemet.
- Se közel, se távol nem volt egy teremtett lélek? - érdeklődik pasasom.
- De, néhány romházzal odébb egy ipse aludt a napon. Áthorkolta a tüzet, a mentést. Miután kihoztam Denisát, felráztam a tagot, és megkérdeztem, látott-e valamit. Látni nem látott, mondta, mert behunyt szemmel szokott aludni, viszont rémlik neki valami: mintha félálomban autózúgást halott volna. Igen, füstszagot is érzett. Na mármost. Ott lábadozott az ágyban Hern, aztán volt valaki más is a házban, aki azt a megtisztelő, szép feladatot vállalta magára, hogy fejbe somja a mi angyali Denisánkat. Den, láttál kocsit a környéken?
- Nem - morgom kedvetlenül.
- Telefont?
- Azt sem.
- Mert nem is volt - feleli Laco felettébb elégedetten. - Épeszű taxis önként nem megy arra, telefon híján nem is hívhattak taxit. Tehát: ki volt az, aki éppen akkor toppant oda kocsival, amikor kellett?! Nos?
Vállat vonok. Házkutatási parancsot kell szereznem. Nem lesz könnyű. Ámbár Ambrose Hern aligha olyan agyalágyult, hogy otthonába vigye öccsét. De hátha mégis, hiszen szegény öcsikéjének leégett a háza. A szemem láttára.
Míg azon töprengek, mitévő legyek, Belloq tudomásomra hozza saját határozatát.
- Az egész históriát szőröstül-bőröstül átadod Lacónak. Õ majd előkeríti a fickókat. Mi most hazamegyünk, és elkezdesz csomagolni. Utána megteázol, aztán ágyba bújsz, mert lázad lesz. Mire felépülsz, indulunk nyaralni.
- Na, most erről a nyaralásról kellene valamivel bővebben beszélned - bólogatok szigorú arccal. Kár volt visszavennem a felemás cipőt, maradhattam volna a tetováló-topánban is; felsebzett, kékre festett sarkamnak oly mindegy, miféle lábbeli kérge dörzsöli. Fejem is fáj, tarkótájt. Nem az oltástól; tehát el kell kapnom azt a macskajárású illetőt, aki igen szakszerűen levett a lábamról Hern búvóhelyén.
Mindebből az következik, hogy mégse szerzek semmiféle engedélyt. És csomagolni holnap is ráérek.
Belloq a nyaralásról beszél. Nemigen figyelek rá. Gondolataim támadtak.
- Joy be akarja fektetni a pénzét. A morosi kormány felkínált megvételre egy tengerparti területet, az Éden földi mását. Szállodát, miegymást lehetne odaépíteni. Eltöltünk ott néhány napot, s közben Joy felmérheti, érdemes-e belevágnia az üzletbe.
Nem túlságosan érdekel Joy pénzfialtatási problémája. Le kell ráznom a pasasokat. Laco önként és caporalozva leválik rólunk, vele tehát nincs több gond.
Megjelenés éve: 1992
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(második kiadás)
Mogorva egyetlen szót sem szól. Eltakarítja a hálószobából a pezsgőzés nyomait, és bebújik a takarója alá. Könyvet tart maga elé, a lapozásról sem feledkezik meg. Bizonyosra veszem, hogy egyetlen szó értelme sem jut el az agyáig.
Besurranok a magam parcellájára, és eltűnök a paplan alatt. Alvásról, gondolkodásról legfeljebb álmodozhatok. Érzem a felém áradó várakozást. Az áramkör közös, a benne támadt zavar is.
Végül kimorranok a takaró alól, könnyednek szánt hangon:
- Akkor hát tudod.
Ha azt képzeltem, ettől menten beszédessé válik, csalódnom kell. Jól hallhatóan lapoz a könyvében.
Kissé előbújok levegőtlen menedékemből:
- Igazad van. Beszámolhattam volna a terveimről. Csakhogy attól féltem, ellenezni fogod.
Daniel leteszi a könyvet.
Arcélét figyelve folytatom:
- Tényleg az lesz a legjobb, ha nem dolgozunk együtt. Ez maga a téboly.
- Megpróbálom megérteni. Nem megy. Azt nem értem, mi tesz képessé a hazugságra. Miért hazudsz nekem?
Hallgatok. Halkan sorolom, magamnak. Ki akarom hagyni ebből, ám ezt úgysem fogadná el. Féltem együttlétünket, életünket. Nem akarom elveszíteni a mellette talált nyugalmat. Nézni, látni, érezni akarom, itthon találni, amikor hazajövök. Hallgatni, ahogy beszélget Ellával. Várni, hogy feljöjjön az utcáról, a futástól kipirulva, várni az estét, amikor egymás mellé fekszünk, a kávéillatú reggelt, azt akarom, hogy éljen.
Mogorva fölém hajol. Megérinti a medált, s rögtön kiejti ujjai közül. A kő megüti a nyakamat.
- Denisa, felelj.
- Nem hazudtam. Legfeljebb nem mondtam el mindent. Teljes a zűrzavar. Néha azt szeretném, ha újságkihordásból vagy cigarettaárulásból élnénk. Tudom, hogy lehetetlen. - Ujjam hegyével körülrajzolom szemöldökét, orra, szája vonalát. - Téged csak lelőttek a minap. Mit tudhatod te? Sejtelmed sincs, milyen vidám dolog volt ott állni az ágyad mellett, és monitorokról leolvasni a vérnyomásod, a hőmérsékleted értékeit. Neked persze könnyű volt. Ott feküdtél félholtan. Gőzöd sem volt, mit álltam ki.
Kegyeskedik enyhíteni kissé az arckifejezésén.
- Nem tudom, miért, de jó veled, Daniel. Momentán ez a helyzet, a holnap most nem is foglalkoztat. Ki tudja, egy-két év múlva magam mérgezlek meg. Vagy kilöklek az ablakon. De most ragaszkodom hozzád. Maradj ki ebből a Tassel-féle buliból. Csak addig, míg egy kissé kiheverjük a múltkorit.
Daniel továbbra is a medállal játszik. Valószínűleg nem véletlenül történik, hogy a töltény félpercenként a vállcsontomon koppan.
- Már megbeszéltük oda-vissza. Elmegyek az akciócsoportba, nyugodtan tetézheted az őrültségeidet. Egyet kérek, Denisa.
- Nem - felelem.
Elvigyorodik, a töltény ismét koppan a vállamon.
- Annak idején ilyen helyzetben még el tudtam menni tőled. Emlékszel?
- Emlékszem. Másként - figyelmeztetem.
- Szeretném, ha tudnék az ügyeidről. Ha azt mondod, ne vegyek részt bennük, oké. De nagy vonalakban tájékoztathatnál.
- Fejezd be a hülyéskedést a medállal. Összetöröd a csontjaimat.
Megcsókolja a vállamat. Aztán elkalandozik a szája. Nem tart rendszert, a számat a térdemmel váltogatja. Valamikor a lámpa is utolsót hunyorít. A sötétség kioldja a fékeket. Szükségtelenek a szavak. A kimondott kérdésekre a testünkkel adjuk meg a választ. Még soha nem könyörögtem, hogy várjon. Csakhamar ismét sürgetem. Az önkívületig nyújtja a tébolyt, körmeim a bőrébe hasítanak.
Amikor újra érzékelem a szobát, a teret körülöttünk, kihúzódom az ágy szélére. Élvezettel figyelem bőrömön a felszáradó veríték hűvösét. Daniel a másik oldalról közelíti a kezét. Ujjaink összekapaszkodnak, halkan heverünk, mígnem fázni kezdünk. Megmozdulunk, félúton találkozunk, elhelyezkedem a vállán, arcomat a karja alá fúrom. Reszketek.
*
Izé főnővér, akit füle hallatára egyébként a Marie-Helene megszólítással tisztelnek meg, valóban kieszközölte számomra, hogy fogadjon a rettegett Daggs professzor. Ebből az alkalomból vettem fel legcsinosabb, katonai gyakorlóra emlékeztető ruhámat, hozzá a homlokpántot, s a kigombolt ingnyak alatt büszkén viselem vadonatúj ékszeremet. Megjelenésem nem is téveszti el hatását. Előbb az elém siető Izé főnővér sápad el, majd hátrahőköl kissé a professzor is, amikor az irodájába lépek.
Daggs ősz hajú, húsba ágyazott vonású ötvenegynéhány éves férfi, tekintete szúrós, fogai hamisak, modora száraz. Hellyel kínál.
Marie-Helene megáll mellettem, s mert legutóbbi találkozásunk óta egy centit sem nőtt, jól hallom izgatott légvételeit. Mintha mostanáig futott volna, úgy tegnap óta.
Daggs végigmustrál, elfojt egy szándékoltan gúnyos mosolyt, akárha tudomásomra óhajtaná hozni, hogy uralkodik a vonásain.
- Miben segíthetek a rendőrségnek? - tudakolja.
- Tudomásomra jutott néhány dolog, ami a halála előtti időszakban bosszantotta Kata Doriant. Szeretnék erről beszélni, hogy kizárhassam a lehetőségét… - Igazán? - szakít félbe Marie-Helene. - Félretájékoztatták, jobb, ha máris tudja. Ezen a helyen csak egy bosszantó dolog volt: Kata Dorian!
- Marie-Helene, kérem! - Daggs professzor hangja csattan, mint a nadrágszíj.
Izé főnővér nagyot sóhajtva széttárja karjait. Meg kell érnie, hogy a következő pillanatban még ez is elhangozzék, élesen:
- Elmehet.
Elmegy. Lábujjhegyen, egy romba dőlt világ terhével törékeny vállain. Az ajtó zajtalanul záródik mögötte.
Daggs professzor felemelkedik, és előlép terebélyes asztala mögül. Összekulcsolja két kezét az ágyéka előtt, körüljár. Figyelmesen megtekinti hajviseletemet, nyakékemet, ingemet, nadrágomat, pillantása lesiklik magas szárú sportcipőmre, megállapodik az élénk színű fűzőn. Aztán hirtelen felkapja a szék hátára vetett kabátomat, és mintha csak el akarná tenni onnan, villámgyors mozdulattal végigtapogatja. Ráncok szaladnak a homlokomra.
- Azt gondolja, az itteni perpatvarokból következett a halála? Azt gondolja? - Daggs megáll előttem, az iménti pózban.
Vállat vonok, arcomra tanácstalan kifejezést költöztetve, provokatív célzattal.
Nevet: - Magam lőttem agyon. Kiabált, hogy kevés a papír a vécében.
Nem nevetek, érdeklődve tekintek rá. Megfordul a fejemben, hogy professzor létére elmésebbet is kiötölhetett volna, de erről nem tájékoztatom. Úgy nézem, mintha komolyan venném kijelentését.
Daggs eltöpreng. Végül elmosolyodik: - Ezt tehát tisztáztuk. Megbilincsel?
- Várjon csak. Úgy megy minden, mint a karikacsapás. Van még más is, essünk túl rajta. Birtokomba jutott egy hangfelvétel. Rodney Misley doktor halálának körülményeiről esik szó rajta.
Daggs professzor megrendülten felsóhajt.
- Szegény Rodney. Ragyogó koponya volt. Leesett a lépcsőn.
- Igen, mindenkitől csak a legjobbakat hallottam róla. Készítettek dokumentációt az esetről? A híresztelések ellen a legnyilvánvalóbb védekezés az egyértelműen bizonyított cáfolat - mondom egy szuszra. Ellenőrzöm egy pillantással, a professzor tetszését csakugyan megnyerte ez a mondat.
Mégis elkomorul kissé. Fenekét az asztal szélére ereszti. Továbbra is ágyékot óvó mozdulattal tartja a két kezét: - Meg kell értenie, nehéz helyzetben voltunk. Házon belül következett be a sajnálatos eset, Rodney ügyelete alatt. Azonnal meghalt, a reanimáció elkésett. Persze, más lett volna a helyzet, ha ez az utcán történik. De itt szinte otthon volt. Tapintatosan jártunk el.
- Szeretnék találkozni az orvossal, aki a reanimációt végezte. Doktor Yannik Tassellal.
- Jelenleg szabadságon van. Ha visszajön, elküldöm magához.
- Nagyon jó lesz - helyeselek. - De a dolog jóval sürgősebb. Kata Dorian nemcsak azzal vádolta az osztályt, hogy kísérleti gyógyszerekkel manipuláltak, Rodney Misley halálát gyilkosságnak tartja. Szerinte megfojtották, és csak ezután lökték le a lépcsőn Misley doktort.
Daggs professzor megfordul, hogy visszatérjen asztala mögé. Mire leül, vonásai tűrhetően rendezettek. - Kata Dorian beteg volt. Üldözési mániában szenvedett. Ez valószínűleg érthetővé teszi vádaskodását.
- Lehetséges, hogy beteg személyiségű ápolónőt alkalmaztak az osztályon?
Daggs felemeli a hangját:
- Maga nagyon fiatal. Csodálkozom, hogy felelősségteljes munkát bíztak magára. Értesíteni fogom a főnökét a tévedéséről. - Fél szemöldökét felvonva, diadalmasan tekint rám.
Felemelkedem, asztala elé lépdelek. Felkapom a készüléket:
- Máris felhívhatom önnek, ha óhajtja.
- Nézze. Ez itt az én osztályom. Úgy is mondhatnám, az én birodalmam. Nem térek ki arra, mennyi munka és veríték árán alapoztam meg hírnevét, de gondolhatja. Katonás fegyelmet követelek. Kata Doriannak ez nem tetszett, ő nyíltan szembehelyezkedett mindennemű tekintélyelvvel. Megpróbálta lejáratni Marie-Helene főnővért is. Készséggel elismerem, én sem vagyok nagy véleménnyel az ő műveltségéről. De szakmai tekintetben egyszerűen nélkülözhetetlen. A kisujjában van a szakma.
- Valószínűleg nem csupán szakmai nézeteltéréseik voltak. Kata Dorian nem fogadhatta el vezetőjének azt, aki műveltség tekintetében alatta maradt.
Daggs az asztal lapjára sújt az öklével, mosolyog hozzá:
- Kata Dorian sem, és más sem illetékes abban, hogy felülbírálja valakinek a pozícióját. Rendben? Elfogadásról szó sincs. Kötelesség. Ez a jelszó. A betegek érdekében vagyunk itt.
- Miként lehetséges, hogy egy kiegyensúlyozott, rendben működő osztályon lábra kap a híresztelés, miszerint azok kapják a jó gyógyszert, akik ezért anyagi áldozatot hoznak, mintha nem fizetnének épp eleget egyébként is? Miért járja a hír, hogy placebót kap, aki nem fizet külön?
- Ezt felejtse el, mielőtt kilép az irodámból. Ha ilyen butaságokat terjeszt, híre megy, hogy buta maga is. Nem elég, hogy kiteszik az állásából, ebben az országban sehol másutt nem kap helyet a rendőrségen. Nincs az a húszas lélekszámú kis település, ahol magát alkalmaznák, ha buta viselkedést tanúsít.
- Az imént azért tette odébb a kabátomat, mert ellenőrizni óhajtotta, van-e nálam magnó. Mert egyszer már kijutott ebből a szobából egy kazetta, melynek tartalma rossz fényt vet magára.
Daggs arca vörös színt ölt: - Nincs magánál magnó. Tudom, hogy nincs.
- Yannik Tassel körözött bűnöző. Miként lehetséges, hogy maga erről nem tudott ebben a katonás rendben?
- Ez a rendőrség dolga, nem?
- De igen. Ugyanúgy, mint a híresztelések, immár mondhatni: vádak felülvizsgálata.
Daggs professzor rám mosolyog. Megvillantja a foga fehérét: - Sajnálom magát. Azt hiszem, túllépte a hatáskörét. Az ilyesmiért pedig szigorúan felelősségre vonják, nem?
- Mindannyiunkat, Daggs - bólintok. Ennél jobban aligha vethettem volna el a sulykot. A professzor elsápad, majd kivörösödik. Ez az a pillanat, amikor zavartalanul folytatom:
- Rodney Misley kísérletezett. A fél kutatólabort eltartotta az ötleteivel. A gyógyszerek mellékhatásait kutatta. Univerzális tehetség volt. Képes arra is, hogy előállítsa a Weixl-kór kezelésében alkalmazott kapszula mását. Csakhogy ezt nem akarta.
- Csakhogy itt én döntöm el, ki mit akar! - kiabál a professzor. - Aki a pályán akar maradni, és ráadásul jól akar élni, nagyon okosan teszi, ha azt akarja, amit én! Misley bogarait sehol nem viselték volna el. Egyedül én voltam nagylelkű. Eltűrtem a szórakozottságát, elintéztem, hogy az itteni munkája után a laborban dolgozhasson, valamit valamiért. Manapság semmit nem adnak ingyen. Meglehet, magát úgy tájékoztatták, hogy magasak a kórházi költségek, és mi magunk is sokat keresünk. De hol az az ember, aki nem szeretne még többet keresni? Vallja be, maga is szereti a pénzt.
- Mennyit? - kérdezem.
Daggs professzor enyhülten rám mosolyog:
- Na látja. Körözzék Tasselt. Yannik megölte Rodney Misleyt és Kata Doriant. Részletekkel nem szolgálhatok. Gondolom, nem akadályozza tovább az itteni munkát. Számos elintéznivaló vár rám. Örülök, hogy segíthettem. Hagyja itt a címét, s ha látom, minden rendben van, gondolni fogok magára.
Megjelenés éve: 1992
Műfaj: Burleszkek, bohóságok
(első kiadás)
Megérkezvén ámultan csodálták meg a zöldellő hegyek karéjában fekvő, kéken ragyogó tavat, a tizenhatodik századbeli kastélyok stílusában épült szállodát, és a vendégsereget: megannyi boldogságtól részegült ifjú párt.
- Látod, mennyire hasonlít egymásra ez a sok új házas? Ezt teszi a boldogság - állapította meg Chantal, és felment a szobába, hogy kicsomagoljon, és illatossá tegye magát első hivatalos éjszakájukra.
Sultan ivott egy whiskyt a bárban, majd elcsellengett a hallban. Az ablakból elébe táruló látvány olyannyira lenyűgözte, hogy mélyen kihajolva folytatta a gyönyörködést, rózsaillatot belélegezve.
Egy ifjú asszony, arra járván, talán a boldogok vészes hasonlatossága folytán, összetévesztette őt saját hitvesével. Gondolta, meglepi szerelmesét. Mögé surrant, benyúlt a combjai közé, s felhevültségében kissé érzéketlenül, belecsípett.
Sultan, ki éppen azon merengett, hogy új életet fog kezdeni, a váratlan és fölöttébb kínos támadástól megriadva, reflexesen kivetette magát az ablakon.
Úgy mozgott, mint minden profi, a vállán átfordulva fékezte az emeletnyi zuhanást. Alant japán rózsák bontogatták szirmaikat, s gyengéden érlelték paradicsomra emlékeztető terméseiket. Ám virágjaikat, gyümölcseiket egyként óvták szörnyű töviseikkel.
Sultan közöttük landolt. S míg véresre karmolva, halkan nyögdécselve talpra szökkent, döbbenten hallotta, amint a támadó hölgy segítségért, majd egészen konkrétan rendőrért kiált. Merthogy megtámadták!
Sultan úgy gondolta, jobb, ha eltűnik, mint ha magyarázkodni kezdene. Sehová nem vezetne az egymásra mutogatás; egy hölgy nyugodt szívvel megvádolhat egy férfit, viszont ki hiszi el, ha a pasas kiált szatírát!?
A rázódástól és a megrázkódtatástól félkábultan rohant tovább, egyenesen egy méltóságtelin begördülő Rolls Royce elé. Soha életében nem felejti el azt a hülye figurát a motorháztetőn, mivel alaposan beleverte a fejét, amikor rácsattant a karosszériára, de az abroncsok mély bordázatát sem, amiket másodpercekkel később, a lezuhanáskor vehetett szemügyre.
Ez már csakugyan kínos helyzet volt: Felpattant, és menekült tovább, abban az örömteli tudatban, hogy számos baja mellett végre agyrázkódása is van.
Ekkor dübörgött be a szállodához tartozó lovasiskola kis csapata. Az összeütközés elkerülhetetlennek látszott. Sultan egyet tehetett: elvetette magát a porban, a csattogó patkók alatt. A lovak átbotladoztak rajta; az utolsó paripa, finomabb érzésű lévén a többinél, óvatosan belépett a combjai közé, nehogy eltapossa. Ott is volt mit eltaposnia.
Sultan négykézláb kúszott el a helyszínrôl.
Egy bájos hároméves kislány - vörös copfocskával, áttetszően elálló fülekkel - megrántotta az anyja kezét.
- Mami, nézd! A bácsi kommandózik!
Sultan borzalmas kínjaitól könnybe lábadt szemmel vette be magát a park bokrai közé. Felmérte, hogy kasztrációs fájdalmain csakis víz segíthetne, lehetőleg jeges, bár végső esetben akár langyoska is megtenné. Kapóra jött hát, hogy a gondosan nyírt bukszuslabirintus közepén álló békalencsés, tündérrózsás tavacskához érkezett, amelyet a Kék Madár Szálló kertésze ápolgatott éppen, nagy szeretettel és egy hosszú rúddal.
A hivatásának megszállottjaként ismert kertész felbőszült a tóba vágódó szakadt csavargó láttán. Sultan fel nem foghatta, miért bánnak így a fizetővendéggel.
Mostohán bántak vele.
Szívesen elücsörgött volna a vízben, hogy az a tagja, amelyre éjszaka a legnagyobb szüksége lenne, hűlögessen, lohadjon kissé, de a szenvedélyes kertész folyton fejbe verte a bazi nagy rúddal, és még azt is kilátásba helyezte, hogy keresztüldöfi vele, ha nem takarodik ki a tündérrózsából.
Mit tehetett?! A döfölésektől ösztökélve kimászott a jó kis tóból. Elvonszolta magát a bukszus legsűrűbb pontjáig, és ott lerogyott. Felmérte sérüléséit. Rettenetes állapotban volt, nem csupán a lelke, de a bőre, ruhája is. Nem is csodálható, hogy a kertész csövesnek nézte.
Amint valamelyest összeszedte magát, a bokrok oltalmában megkerülte a parkot, és egy elhagyott partszakaszon belemerült a csónakázó tóba. A sötétség beálltával lopódzkodott vissza a szállodához.
A zsaruk még a hallban jegyezgettek. Enyhén furcsállották, hogy minden szemtanútól más és másféle személyleírást kaptak a szatírról, aki, miután a hallban tartózkodó hölgy ellen intézett szeméremsértôőő támadása meghiúsult, ámokfutó módjára menekült el, árkon-bokron át.
Sultan a gyülekezet mögött felsurrant a szobába, ahol is a nászutasok gyönyörűségére épített baldachinos nyoszolyán kisírt szemmel lelte hitvesét.
- Hol voltál? - kérdezte Chantal. - Attól féltem, hogy úszni mentél, és belefulladtál a tóba.
- Stimmel - felelte Sultan. - Úszni voltam. Kell a kondimnak. Nászúton sem lehet elpuhulni! Miattam sose aggódj! Jegyezd meg: én mindig ura vagyok a helyzetnek!
- Nosza - biztatta a lány, és átkarolta a nyakát, szerelmes szavakat sugdosott a fülébe, s lelopta róla a legtöbb ruhát.
Sultan nem adta a nadrágját. Azt nem!
- Fáj a fejem - magyarázta.
- Most?! Az nem lehet.
Pedig még másnap este is fájt.
Chantal harmadnap megállapította:
- Nyugodtan elmondhatjuk: házasságunk haláltusája az esküvőnkön vette kezdetét.
Sultan soha nem mondta volna el, mi történt vele. Márpedig Chantal megtudta. A hallban és az étteremben szálldosó hírekből összerakosgatta a képet. Ezt már csak férje szétkarmolt képével kellett összevetnie, és rögvest biztosan tudta, ki volt az ámokfutó; bár Sultan égre-földre esküdözött, hogy a tavirózsa marcangolta össze úszás közben. Parázs botanikai viták folytak köztük: tövises-e a tavirózsa vagy sem.
Negyednap Chantal már válni akart, azzal indokolva elhatározását, hogy mégsem élheti le az életét egy szatírral.
Ekkor Sultan megtörten bevallott mindent. Mire elbeszélése végére ért, hitvese a padlón hentergett a nevetéstôl, s kis híján a parkettát is felszedte a nagy viháncban.
Midőn Sultan sértôdötten felelősségre vonta, amiért nem hajlandó kivenni a részét a gyászból, Chantal angyali zöld szemeket meresztett rá, és újra eldőlt nevettében:
- Ura voltál a helyzetnek, mi?!
Persze, megbocsátottak egymásnak, még ott, a szőnyegen. És jaj, nagyon boldogok voltak!
Megjelenés éve: 1991
Műfaj: Fantasyk
(első kiadás)
Végre Thaine megtorpan egy boltíves, csukott ajtó előtt.
- Itt lakom - mondja. - Menj még feljebb. Nemsokára találkozunk. - Különös mosolyt felcsillantva eltűnik a szobájában.
Lilia tovább botorkál. Felér a toronyba, maga mögött hagyja a legutolsó lépcsőfokot is.
Elhűl a látványtól.
Millió kisebb-nagyobb, vékonyabb, vastagabb gyertya áll, függ a teremben, s az valósággal fehérizzik a pazarló fényáradatban.
Lilia szabadon engedi Kít, mert fél, hogy a köpenybe kapnak a lángok. A holló fellebben a baldachinos ágy tetejére, s szinte nyomban álomba dermed. Asa sem ad magáról életjeleket.
A lány körbejárja a szobát, kerülgeti a gyertyákat, megcsodálja a kerek kőtalpon álló, csábtáncába merevült márványpillangót, amely a mosdótálat tartja a homlokán. Megsimogatja a tálba helyezett, vajsárga csontból faragott delfinszobrot, s rájön, hogy az egy korsó; a delfin szája önti a vizet.
Megtekinti az ezer áttetsző lepellel körülaggatott, dagadozó ágyneművel megvetett ágyat, az aranyból öntött, káprázatosan díszített fésülködőasztalkát; majd felhajtja annak lapját, amelyben a tükröt sejti, s rémületében csaknem felsikolt.
Tükörezüst helyett vastag szürke homály fedi a lap túlfelét, olyféle fonadék, mint Thaine ruhája. A tábla szélén szorgalmasan dolgozik a mester: az öklömnyi nagy, fekete pókból folyamatosan buzog a szürke nyál, azt szövi-szövi lázas buzgalommal.
Lilia utálkozva visszaejti az asztallapot. Visszatér a delfinhez.
Ekkor lépteket hall, nevetgélést, vidám suttogást. Thaine bukkan fel az ajtónyílásban, mögötte fiatal lányok sorakoznak. Az agghölgy Liliához lép, kis cseréptálat tart elé.
- Idd ki - mondja.
Lilia tétován az edényért nyúl, és beleszagol. Azután kiissza tartalmát.
Az egyik lány elveszi tőle az üres tálat, a többiek köréje áradnak. Hűvös ujjaikkal fürgén levetkőztetik; a bódult Lilia nem bír tiltakozni. Kíváncsi, mi történhet vele.
Durva érintésű tengeri szivaccsal mosdatják le, majd szárazra dörzsölik. Kellemes illatú folyadékot permeteznek a bőrére. Puha, selymes ruhákba bújtatják. Leültetik, s a száznyi hűvös ujj a hajába merül.
A lány, aki elvette tőle a tálat, keskeny, könnycsepp formájú, embermagas tükröt gördít elé. Együtt szemlélik a művet: mind megállnak a háta mögött, és sóhajtoznak.
Thaine elégedetten bólogat.
Lilia nem hisz a szemének. Õ volna az a hölgy, akit a tükörben lát? Vörös-fekete tincsei lakkfényűek, a halántéka melletti fonatokat kígyófejes hajgyűrűk ékesítik; valósággal tekergőznek a hajában. Málnaszínűre festett ajkai teltek, már-már duzzadtak, nyakán drágakövek villognak; őszibarackszínű, fátyolszerű ruhája látni engedi karcsúságát. Karján, csuklóján finom művű ékszerek ragyognak, lábán leheletnyi, barackkrémszínű cipő, amelyet két szalag rögzít a bokáján.
Nincs ereje tiltakozni. Semmihez nincs ereje. Mi történhet még vele?
Asa nem zavartatja magát. Fényesen, korallszínekben tündökölve duzzad a homlokán, s láthatóan teljesen leköti, hogy bámulgassa magát a tükörben.
Thaine az ágyhoz vezeti, s leülteti a lányt. Azután kíséretével együtt kivonul a szobából.
Lilia végigdől az ágyon. Talán az italtól, talán a tűzterem kábulatától - de nem számít, mitől és miért -, olyanféle érzés gyengíti el, mint némelykor, reggelközeli félálmaiban, amikor még nem dönthette el, valóban megtörtént-e vele, amit látott, vagy most úszik fel az álomból; amikor már nem emlékezett tisztán a képekre, de a hangulatok még nem mosódtak el. Már nem vehette ki a tájat, amerre járt, annak arcát, akivel együtt volt, ám még rémlett valami édes harapásféle.
Lilia felül. Ez Thaine hatása. Ez az, ami furcsa zavarát okozza: az öregasszonyból áradó időtlen, vad érzéki szenvedély. "Édes harapásféle"!?
Mindenesetre belegondol. Igenis, azt a foszlékony emléket csak így nevezheti. Az utóbbi időben egyre sűrűbben ébredt vele, s ha egy-egy álmából elmaradt, hiányolta. Dariónak sem beszélt róla, sejtvén, hogy ez valami olyan titok, amit neki egyedül kell megfejtenie. Egyébként már régebben körvonalazódott benne a megfejtés. Az agghölgy furcsa italának hála, hajszálpontosan tudja, mi volt az.
Hát egyszerűen: a csók.
E merész önvallomás után Lilia visszahanyatlik a rengeteg párnára. Lehunyja szemét. Felidézné az emlékfoszlány ízeit, de csak Dario arcát látja maga előtt, amint az öregember eltűnődik kérdésén.
"Mondd csak, amit álmunkban átélünk, az valójában nem is történik meg velünk?" - firtatta Lilia, nem egyszer nem értvén, miért szakad félbe, utóbb miért nem megfogható mindaz, amit pedig minden idegszálával érzékelt. Félelmeit épp olyan valóságosnak érezte, mint örömeit.
"Az a másik életed - felelte Dario. - Hogy ne csak egy legyen, hogy megízleld a halhatatlanságot; abból is csak annyit, amennyi még elegendő, de nem túlzott."
Lilia nem értette, nem érti most sem. De közben elődereng benne az az álomból elbocsátó, gyakran visszatérő íz.
Igen, íz. Az a férfi, akinek az arcát ébren sosem idézhette vissza, aki - talán éppen azért, mert ő tudta, hogy most elszakadnak egymástól -, búcsúzóul magához szorította, és megrázóan megcsókolta.
Igenis, megrázóan. Nagyon pontos fogalmazás. Utána alig bírt felébredni, felkelni végképp semmi kedve nem volt. Csak azt az ízt lophatta magával, annak édesét.
Thaine az oka, hogy mindez felötlött benne, sőt annak is, hogy ilyen erővel. Komisz, turbános vénasszony, füstölgött Lilia. Macskabuja agghölgy.
Megkérdezte a lányoktól, mielőtt rájuk szabadította a harcosokat, hogy akarják-e? Akarhatják-e Shorrt? Vagy Brundot? Nehéz elképzelni. Ámbár eddig még mindannyiszor akarták. Safra is.
Hát erre kristálytisztán emlékezett. Arra is, milyen idegenkedve figyelte verítékes hempergőzésüket, durvának érezte egymást-markolászásukat. Chadtól kérdezte: ez a szerelem? És a harcos felelet helyett vállat vont.
Mégis, ha nemrég a tűzteremben nem fordul el a füsttől, ha engedi, hogy a látomás folytatódjék, valaki a háta mögé lépett volna, visszafordítja őt az ablaktól - s igen, akkor bekövetkezik az a gyönyörűen megrázó harapásféle.
Lilia pontosan maga előtt látja a férfi arcát. Tágra nyílik a szeme.
Thaine visszatér, a lármából ítélve nem egyedül. A lányok mögötte nevetgélnek, súgdolóznak. Könnyű lépteik neszébe másféle zaj is vegyül.
Lilia felül.
Sötét hajú, ápolt férfi áll az agghölgy mellett. Fekete mellény feszül a mellkasán, fekete nadrág tapad erős combjaira.
Megjelenés éve: 1991
Műfaj: Fantasyk
(első kiadás)
Végre Thaine megtorpan egy boltíves, csukott ajtó előtt.
- Itt lakom - mondja. - Menj még feljebb. Nemsokára találkozunk. - Különös mosolyt felcsillantva eltűnik a szobájában.
Lilia tovább botorkál. Felér a toronyba, maga mögött hagyja a legutolsó lépcsőfokot is.
Elhűl a látványtól.
Millió kisebb-nagyobb, vékonyabb, vastagabb gyertya áll, függ a teremben, s az valósággal fehérizzik a pazarló fényáradatban.
Lilia szabadon engedi Kít, mert fél, hogy a köpenybe kapnak a lángok. A holló fellebben a baldachinos ágy tetejére, s szinte nyomban álomba dermed. Asa sem ad magáról életjeleket.
A lány körbejárja a szobát, kerülgeti a gyertyákat, megcsodálja a kerek kőtalpon álló, csábtáncába merevült márványpillangót, amely a mosdótálat tartja a homlokán. Megsimogatja a tálba helyezett, vajsárga csontból faragott delfinszobrot, s rájön, hogy az egy korsó; a delfin szája önti a vizet.
Megtekinti az ezer áttetsző lepellel körülaggatott, dagadozó ágyneművel megvetett ágyat, az aranyból öntött, káprázatosan díszített fésülködőasztalkát; majd felhajtja annak lapját, amelyben a tükröt sejti, s rémületében csaknem felsikolt.
Tükörezüst helyett vastag szürke homály fedi a lap túlfelét, olyféle fonadék, mint Thaine ruhája. A tábla szélén szorgalmasan dolgozik a mester: az öklömnyi nagy, fekete pókból folyamatosan buzog a szürke nyál, azt szövi-szövi lázas buzgalommal.
Lilia utálkozva visszaejti az asztallapot. Visszatér a delfinhez.
Ekkor lépteket hall, nevetgélést, vidám suttogást. Thaine bukkan fel az ajtónyílásban, mögötte fiatal lányok sorakoznak. Az agghölgy Liliához lép, kis cseréptálat tart elé.
- Idd ki - mondja.
Lilia tétován az edényért nyúl, és beleszagol. Azután kiissza tartalmát.
Az egyik lány elveszi tőle az üres tálat, a többiek köréje áradnak. Hűvös ujjaikkal fürgén levetkőztetik; a bódult Lilia nem bír tiltakozni. Kíváncsi, mi történhet vele.
Durva érintésű tengeri szivaccsal mosdatják le, majd szárazra dörzsölik. Kellemes illatú folyadékot permeteznek a bőrére. Puha, selymes ruhákba bújtatják. Leültetik, s a száznyi hűvös ujj a hajába merül.
A lány, aki elvette tőle a tálat, keskeny, könnycsepp formájú, embermagas tükröt gördít elé. Együtt szemlélik a művet: mind megállnak a háta mögött, és sóhajtoznak.
Thaine elégedetten bólogat.
Lilia nem hisz a szemének. Õ volna az a hölgy, akit a tükörben lát? Vörös-fekete tincsei lakkfényűek, a halántéka melletti fonatokat kígyófejes hajgyűrűk ékesítik; valósággal tekergőznek a hajában. Málnaszínűre festett ajkai teltek, már-már duzzadtak, nyakán drágakövek villognak; őszibarackszínű, fátyolszerű ruhája látni engedi karcsúságát. Karján, csuklóján finom művű ékszerek ragyognak, lábán leheletnyi, barackkrémszínű cipő, amelyet két szalag rögzít a bokáján.
Nincs ereje tiltakozni. Semmihez nincs ereje. Mi történhet még vele?
Asa nem zavartatja magát. Fényesen, korallszínekben tündökölve duzzad a homlokán, s láthatóan teljesen leköti, hogy bámulgassa magát a tükörben.
Thaine az ágyhoz vezeti, s leülteti a lányt. Azután kíséretével együtt kivonul a szobából.
Lilia végigdől az ágyon. Talán az italtól, talán a tűzterem kábulatától - de nem számít, mitől és miért -, olyanféle érzés gyengíti el, mint némelykor, reggelközeli félálmaiban, amikor még nem dönthette el, valóban megtörtént-e vele, amit látott, vagy most úszik fel az álomból; amikor már nem emlékezett tisztán a képekre, de a hangulatok még nem mosódtak el. Már nem vehette ki a tájat, amerre járt, annak arcát, akivel együtt volt, ám még rémlett valami édes harapásféle.
Lilia felül. Ez Thaine hatása. Ez az, ami furcsa zavarát okozza: az öregasszonyból áradó időtlen, vad érzéki szenvedély. "Édes harapásféle"!?
Mindenesetre belegondol. Igenis, azt a foszlékony emléket csak így nevezheti. Az utóbbi időben egyre sűrűbben ébredt vele, s ha egy-egy álmából elmaradt, hiányolta. Dariónak sem beszélt róla, sejtvén, hogy ez valami olyan titok, amit neki egyedül kell megfejtenie. Egyébként már régebben körvonalazódott benne a megfejtés. Az agghölgy furcsa italának hála, hajszálpontosan tudja, mi volt az.
Hát egyszerűen: a csók.
E merész önvallomás után Lilia visszahanyatlik a rengeteg párnára. Lehunyja szemét. Felidézné az emlékfoszlány ízeit, de csak Dario arcát látja maga előtt, amint az öregember eltűnődik kérdésén.
"Mondd csak, amit álmunkban átélünk, az valójában nem is történik meg velünk?" - firtatta Lilia, nem egyszer nem értvén, miért szakad félbe, utóbb miért nem megfogható mindaz, amit pedig minden idegszálával érzékelt. Félelmeit épp olyan valóságosnak érezte, mint örömeit.
"Az a másik életed - felelte Dario. - Hogy ne csak egy legyen, hogy megízleld a halhatatlanságot; abból is csak annyit, amennyi még elegendő, de nem túlzott."
Lilia nem értette, nem érti most sem. De közben elődereng benne az az álomból elbocsátó, gyakran visszatérő íz.
Igen, íz. Az a férfi, akinek az arcát ébren sosem idézhette vissza, aki - talán éppen azért, mert ő tudta, hogy most elszakadnak egymástól -, búcsúzóul magához szorította, és megrázóan megcsókolta.
Igenis, megrázóan. Nagyon pontos fogalmazás. Utána alig bírt felébredni, felkelni végképp semmi kedve nem volt. Csak azt az ízt lophatta magával, annak édesét.
Thaine az oka, hogy mindez felötlött benne, sőt annak is, hogy ilyen erővel. Komisz, turbános vénasszony, füstölgött Lilia. Macskabuja agghölgy.
Megkérdezte a lányoktól, mielőtt rájuk szabadította a harcosokat, hogy akarják-e? Akarhatják-e Shorrt? Vagy Brundot? Nehéz elképzelni. Ámbár eddig még mindannyiszor akarták. Safra is.
Hát erre kristálytisztán emlékezett. Arra is, milyen idegenkedve figyelte verítékes hempergőzésüket, durvának érezte egymást-markolászásukat. Chadtól kérdezte: ez a szerelem? És a harcos felelet helyett vállat vont.
Mégis, ha nemrég a tűzteremben nem fordul el a füsttől, ha engedi, hogy a látomás folytatódjék, valaki a háta mögé lépett volna, visszafordítja őt az ablaktól - s igen, akkor bekövetkezik az a gyönyörűen megrázó harapásféle.
Lilia pontosan maga előtt látja a férfi arcát. Tágra nyílik a szeme.
Thaine visszatér, a lármából ítélve nem egyedül. A lányok mögötte nevetgélnek, súgdolóznak. Könnyű lépteik neszébe másféle zaj is vegyül.
Lilia felül.
Sötét hajú, ápolt férfi áll az agghölgy mellett. Fekete mellény feszül a mellkasán, fekete nadrág tapad erős combjaira.
Megjelenés éve: 1991
Műfaj: Elbeszéléskötet
(első kiadás)
VAVYAN FABLE
ÉDES, MINT A BŰN
KALANDOS TÖRTÉNETEK
"Hajdan, midőn az Isten megteremtette a Földet; megcsinálta a hegyeket, vizeket, erdőket, állatokat és más értelmes dolgokat, belenézett a tükörbe, s azt mondta magának: na jó, kreálok egy ilyen figurát, mint ez itt, elvégre játszani, kockáztatni is kell. S lőn. Amikor azonban látta, hogy a teremtmény tökéletesen életképtelen, elkeseredett. Bánatában csak ült a tévé előtt, rágcsálta a snacket, sós mogyorót, nyomkodta a távkapcsolót, harapta a sört, s nézegette a lyukas zokniból kibámészkodó lábujját. Végül elszánta magát. Nagy sóhajjal azt mondá: akkor most csinálok valami szépet. És megalkotá a nőt."
Valamennyi történet a "közismert, megátalkodott Vavyan Fable stílusában" íródott
A szerkesztő ajánlata: naponta 1 X 1 sztori, lehetőleg elelvás előtt vagy helyette.
--
Lapozás a "Légy férfi és hozz sört!" c. novellára
VAVYAN FABLE - ARS POETICA
Molnár Évaként születtem abban az évben, amelynek messze nem ez volt a legfőbb eseménye, hanem a forradalom s annak eltiprása. Koromnál fogva nem vehettem részt a szovjet tankok elleni harcban, anyám karján gőgicséltem a pincében.
Később - jártam iskolába; tizenegy évesen ragadtam először tollat azzal a szándékkal, hogy önmagam szórakoztatására regényeket írjak, mivel akkorra végeztem az otthoni és máshoni könyvespolcok első és hátsó sorával, a tévében pedig örökké a Jégmezők lovagját és a Bátor embereket adták. Ez idő tájt indiánregények tucatjait követtem el.
Ha kérdezték, mi leszek, ha naggy leszek, már látszott: sosem leszek nagyobb 150 centinél. Viszont írónak készültem.
Így hát kézenfekvő, hogy egészségügyi szakközépiskolát végeztem, és ápolónő lett belőlem. Dolgoztam néhány kórházban. Felvételiztem a Tanárképzőbe: nem nyertem. Olykor rátámadtam a Mozgó Világra avagy az ÉS-re egy-egy novellával; nem szerettek.
A 30. születésnapomon kudarcfalat állítottam. Kiraktam az elutasított főiskolai felvételi kérelmemet, az elutasított telefon- és lakásigénylést, könyvkiadók és lapszerkesztőségek elutasító szép üzeneteit, a kihúzatlan lottószámaimat.
A harmincegyedik születésnapomra jelent meg az első regényem, a harmincnegyedikre a tizedik.
Az álom valóra vált: tanácsi alkalmazott írta be a személyimbe, a foglalkozás rovatba, noha rövid i-vel: iró. Ennek örömére nosztalgia-indiánregényt hoztam létre, immár közismert, megátalkodott Vavyan Fable-stílusban, Fattyúdal címen.
Fiammal, férjemmel, kutyámmal élek egy 82 éves házban. Világnézetem haragoszöld: az idült természetszeretet vírusát (remélem) a regényeimen keresztül (is) terjesztem.
Könyveim:
A POKOL IS ELNYELI
A HALÁL ZSOLDJÁBAN
A HALKIRÁLYNŐ ÉS A KOMMANDÓ
MESEMARATON
A HALKIRÁLYNŐ ÉS A DZSINNEK
KRIPLIKOMMANDÓ
KI FEKÜDT AZ ÁGYAMBAN?
HALÁLNAK HALÁLÁVAL
DÉMONTANGÓ
ÉBREDJ VELEM!
FATTYÚDAL
MY FAIR LORD
*
Mint "a mai magyar populáris kultúra elismert művelőjé"-t, az egyik irodalmi folyóirat MI AZ ÖN ARS POETICÁJA? körkérdésének képében elért a végzet.
Csak nemrég vettem új írógépet. Abban a hitben, hogy ennyi elég is, többé semmi sem állhatja útját a regényírásnak. Erre jő a postás farokfelvágva a körkérdéssel, és kiderül: nincs ars poeticám.
Gondoltam, ez valami olyasmi, ami elengedhetetlen a koloniál bútor és a Pierre Cardintől származó ruhatár mellett. Ars poetica?! De nekem nincsenek ilyen sikkeim!
A felismerés azonnalvást írói válságba taszított. Én balga, mindeddig gondtalanul írtam, nem tudván, hogy hibádzik az alap: az ars poetica.
Tessék mondani: hol árulják? Hitelre kapható? Ha csak úgy futkározik az utcán, miről ismerem fel? Van-e valami feltűnő jellegzetessége? Hol tenyészik? Milyen körülmények között kell tartani? Mivel tápláljam? A szomszédokat nem zavarja? Ha nyaralni megyek betehetem-e addig az ars poetica-panzióba? Miben járassam? Milyen nevelést kapjon? Melyik pártba léphet be?
Károsodik-e lelkileg, ha csak a hálószobában jut számára hely, s mindannyiszor végig kell néznie a hálószobajelenetet? S ha már itt tartunk, egészsége megóvásához igényel-e partnert: ars poeticót? Aztán: mit kezdjek a szaporulattal?
Továbbá: szükségszerűen lektorálni fogják-e a könyveimet? Egyáltalán, illik-e cenzorkodnia? Na persze, feltéve hogy hozzájutok.
Szalajtottam a férjemet, szerezze be nekem. Dolgavégezetlen jött haza. Még egy nyüves ars poetica begyűjtését sem lehet rábízni a pasasra. Márpedig félkomfortos a lakás, olyképpen, mint a fürdőszoba bidé nélkül, amíg őméltósága nincs kinn a falon.
Talán az orvos felírja. De melyik, az ortopéddoki, aki a lúdtalpbetétet, műkeblet? Na, amilyen szórakozottak ezek manapság!? Rájuk lehet-e bízni ilyesmit? Hiszen az ismerősöm lúdtalpbetétet íratott fel, s valahogy mégis műmellet kénytelen hordani a cipőjében!?
Vajon mit fognak gondolni az Olvasóim, minekutána lelepleződött, hogy nekem nincs is ars poeticám? Létezhetek nélküle?
Jó ég, mennyi gond szakadt a nyakamba! Egyáltalán: kapszulás ez a nyavalya? Be kell ülteni, mint a pacemakert? A homlokomra tetováltassam?
Talán a szakácskönyvből kiderül, hogyan készül. De melyik fejezetnél keressem? Elkészítéséhet át kell-e öltözni? Tulajdonképpen használ-e még, ha utólag jutok hozzá? Olyan, mit a kontaktlencse, amit csak felteszek, és máris látok, íthatok.
Voltaképpen mi az az ars poetica?
Költői hitvallás; aforizmaszerűen megmondod: azért írsz, mert küldetésed van.
Ha jól megnézem, mim van nekem, kiderül, másom sincs, csak egy jókora diliflepnim a családomtól - igen, azután adták, hogy befutott címemre a körkérdés.
Elgyötörten bolyongtam az utcán éjjel egykor, szita esőben, felhajtott gallérral, gondgyűrte homlokkal. Megszólítottam egy urat, ki négykézláb jött velem szemben: mondaná meg, mi az ars poeticája. Azt felelé, kissé vontatott, érdes hangon: ne rozsdás késsel vágd át a haver torkát, mert vérmérgezést kap a szerencsétlen.
Megvallom: mindeddig csak éltem bele a világba, ars poetica nélkül. Csak a mese, a kaland, az érzelem, a hangulat; a nyelv, amit más is megért, ez volt nekem. Ha beindult a mesemalom, dolgozotta mesemolnár. S a szavak, aranyló búzaszemek, történetté álltak össze. Mint hajdan az utazók, ha a szabadban kellett éjszakázniuk, tüzet raktak az erdő közepén, s hogy az éj neszei közt félelmüket távol tartsák, mesét szőttek, hálóul a félelem ellen; megtestesítették a szörnyeket, levágták lángot lövellő fejüket, s menten bátrabbak lettek.
Hajdan az építőtáborban, lefekvés után belekezdtem egy történetbe. Mesélés közben elaludtam, miért is ne, teljesen ismertem a befejezést. A lányok felráztak, követelték a regény végét. Ránk pitymallott. Reggel eltámolyogtunk a konzervgyárba, jött is valami a futószalagon, de máig nem tudja egyikünk sem: paradicsom vagy uborka volt-e. A lányok csak azt motyogták összeragadt szemmel; úgy élvezték!
Ma is elég nekem ennyi: legyen néktek élvezet azonképpen, miként nekem sem más, ha a gyötrelem már égig ér, de végre átfakad a gát, és mindent elönt a képzelet sirályfehér tajtékkal szegett, csillogó tükrű folyama.
Most pedig fogom a földig lógó fekete kabátot, sötét szemüveget, cilindert. Lemegyek az utcára, megállok a téren, szétnyitom a felhajtót, előhúzom alóla a hegedűt, s játszani kezdek. Valakinek talán megesik a szíve rajtam, s megjutalmaz egy alig használt ars poeticával.
(Mozgó Világ, 1990. június)
Megjelenés éve: 1991
Műfaj: Akció- és kalandregények
(második kiadás)
A lány feláll. Cigarettára gyújt. A falhoz támaszkodva nézi a társaságot, és valósággal émelyeg. Ezek itt azt hiszik, hogy David Chennes az Isten? Mi egyébért bámulják ily elragadtatottan? Szinte olvadozik a pillantásuk. Nem férfiemberekhez méltó ez a viselkedés. Látták már egyáltalán szalmakalapban, metszőollóval, netán olajos ronggyal a kézben Istenüket? Aligha. Bizonyára azt gondolják, Chennes akkor is Isten, ha szabadnapos. Hát nem az.
Tania felnevet. Amikor többen rámerednek, elkomorodva porolgatni kezdi a nadrágját. Civilben vannak, a lány a legcivilebb. Félvállas pólót visel, kihívó mellei két irányba tekintenek. Nadrágja csak a derekán szűk, de ott fullasztóan. A továbbiakban dúsan ráncolva omlik alá, ám valahogy mégsem leplezi el hegyes, izmos fenekét. Elöl két hatalmas zseb díszeleg, úgy csípőtől térdig. A bugyogó szárát bokánál csillogó csatok vonják össze. Mindenki őt bámulja, David is, természetesen. Tania felnéz a porolgatásból, és a társaságra mosolyog.
Nem csodálkozik, hogy mosolyát nem viszonozzák. Éppen ez az; zavarának tárgya korábbi meggondolatlansága. Felér egy gyilkossággal, ha csatába induló társaink előtt véres eshetőségeket pengetünk, és ha Tania belegondol, a négy jelölt egyikének sérülését, halálát sem kívánja, sőt. Kedveli ezeket a bálványimádókat, bálványukról nem is beszélve. Jó volna most hirtelen valami kedves ötlet, egy mondat, amivel élét vehetné a korábbi kellemetlen megjegyzésnek.
Nem jut eszébe semmi, de talál még egy porszemet a nadrágján. Ezt lesöpri, és ezzel mintegy kiüti a cigarettát saját kezéből. Az égő cigaretta nem megy messzire, belepottyan a bal zsebébe, aztán eltűnik szem elől a hosszú alagútban. Tania nem mer utánanyúlni. Két ujja közé csippenti a nadrág szárát, és eltartja a bőre közeléből. Megint a zsebbe kukucskál: a helyzet romlandó.
Sacha Taniához ugrik, és lelkes csapást mér a tompán füstölgő zsebre, majd végigpüföli a lányt a hasától a térdéig. A parázs égeti a vásznat, Tania combjába süt. A lány kiszabadul valahogy az indián markából, fél lábon előreugrál, felkap az asztalról egy gyümölcsleves poharat, és a társaság derültsége közepette, szájával lefelé az alagútba ejti azt, majd diadalmasan körülnéz. Kész. A probléma megoldódott.
A csillogó csatok alatt kis patak indul, hogy belefolyjék a szandáljába. Elkomorulva megrázza a lábát. Az eredmény siralmas. Mintha vérfürdőt vett volna, a meggylé átitatja combjától a padlóig. A legsértőbb mégis az, hogy Pablo kivételével az egész társaság röhög. Nem is akárhogyan.
Attila hátraveti magát a székben, ugyanakkor a széke is hátraveti magát. Attila esik nagyobbat.
Sacha szeme felragyog:
- Mi ez? Láncreakció? - Mindazonáltal elindul, hogy fölsegítse Attilát. Bőrtalpú mokaszinjával rárohan a tócsára, s a továbbiakban kecses siklórepülésre vált, ezt spárgával fejezi be. Elegáns röptét az asztal pereme némileg lefékezi, midőn találkozik a fejével. Ám a fizika mindenkor fizika marad, főleg akkor, ha páran összefognak, hogy jobb kedvre derítsék Davidet. A háborgatott asztal felkapja Sacha felőli lábait, mire az ellenoldalon földcsuszamlás veszi kezdetét. Nicholas szétvetett karokkal, fejjel előre Pablo ölébe veti magát a terítőről.
Az ábrándos trubadúr fel sem pillant, gépiesen simogatni kezdi a Szerzetes haját. David az összes mosatlan edényt a magáénak tudhatja. Liu kap egy tálra való őszibarackot, megragad egyet, és beleharap. Közben enyhén hátratolja székét, hogy az asztal ne háborgassa tovább. A szerencsétlenség előidézői egymáson próbálnak segíteni. Attila Sacha után mászik, hogy talpra állítsa őt, de a mokaszin talpa változatlanul csúszik, így hát csakhamar feladják a szambázást, és átengedik magukat az általános derültségnek.
Tania felemeli a feldőlt széket, cipője sarka megbillen a tócsán. Zuhanás közben belecsimpaszkodik a félárbocra billent asztalon hivalkodó terítőbe. Az hagyja magát, elindul felé, és lágyan ráborul, amikor ő Sacha és Attila közé huppan. Tania zsebében reccsenve eltörik a pohár. A lány egyidejűleg próbál szabadulni a két őrjöngő férfi közül, a mérhetetlen lepel alól, és életveszélyessé vált nadrágjától. Tevékenysége újabb tébolyforrásokat fakaszt fel. Végre lekerül róluk a terítő. Tania kibújik rejtekéből, félig lerángatott nadrágját a kezében tartva, fél lábon szökdécsel. Lehuppan a székre, mely szerinte minden tragédia okozója volt, és dühödten tépdesi magáról a gyümölcsléfoltos ruhadarabot.
Sacha kidugja fejét az asztal alól. A fehérnemű az, amelyet elsőként megpillant: a bugyi méregzöld, halovány csipkeszegéllyel. Felsóhajt:
- Mi az? Még nincs vége?
A pohár cserepei egymáshoz ütődnek a nadrágzsebben. Szépen csilingelnek, midőn átrepülnek a szobán. Különös, éppen David feje fölött. Chennes nem ér rá a röptét figyelni, tányérokat rakosgat az ölében. Nadrágján morzsák váltakoznak paradicsommártással és hagymás gombaszeletekkel. Mutatóujjával mintát vesz, belekóstol. Tüstént eszébe jut, milyen éhes. A burleszkre változatlanul ügyet sem vet, hiszen jól ismeri társai kínbohóckodásának okát. Inkább azt nézi, mit ehetne.
E percben Iho kíséretében Otly lép be az ajtón. Utóbbi egy pillanatra megtorpan a katasztrófa láttán. Lerántja szemüvegét, hogy megtörölgesse, s közben Tania felé indul azon feltett szándékkal, hogy megérdeklődje, mi indokolja öltözetének feltűnő hiányosságait. Míg szavakat keresgél, rálép az olajfoltnak is beillő tócsára, s ez módot ád a nagy embernek, hogy spontán bár, de hozzátegye a magáét David felvidításához.
Otly a következő pillanatban Tania előtt térdel, kopaszodó fejét bizalmasan, ám kissé fáradtan a halványzöld bugyicsipkére ejtve.
Tania felsikolt, Sacha a tekintélyes ember elröppent szemüvegére vadászik a felfordulásban. Otly felnéz, de nem lát sokat. Lapos, feszes női has rémlik fel előtte. Ki sikított? Feláll, és megköszörüli a torkát:
- Hát látom, készülődnek.
David ölbe vesz egy tálat, mely túlélte a földcsuszamlást. Beledöfi villáját egy gombafejbe.
- Emlékszik még, uram? Figyelmeztettem, nem akarok nőt a csapatomba. Kezdi érteni, miről beszéltem?
Megjelenés éve: 1990
Műfaj: Akció- és kalandregények
(első kiadás)
Quinn a sofőr mellett ült a Daimlerben. Hátul La Livita terpeszkedett, ölében a zsákkal és Erikával. Mögöttük döcögött a felszerelésükkel megrakott furgon. Zavartalanul nyomultak előre az éjszaka tömör fekete falában.
Quinn olykor hátralesett. Megtervezte mozdulatait. Hálát adott Erikának, mert a lány La Livitára tekeredett, csókokkal borította, elvonva figyelmét a zsákról.
Még kétszáz méter, gondolta Francis. Baljával a cuccért kap, jobbal kilöki az ajtót, és máris kivetődik az útra. Összegömbölyödve a korláthoz gurul. Felpattan, átveti magát fölötte, és ha mostanában nem nőttek sziklák a Gerle-öbölbe, máris szelheti a habokat. Bepattan a reá várakozó motorcsónakba (Yasha remélhetőleg elhozta!?), és elhussan a fenébe. A szurokszerű éjszakában legfeljebb véletlenül találhatják el. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy La Livita utánadurrant néhányat.
Erika lerántotta a cipzárat a playboy nadrágján. Szinte bántóan recsegtek a fémfogak a csendben.
Quinn elvigyorodott. A nô ôt akarja felhúzni. Hiába, mégiscsak La Livitának okoz örömet. Végső soron.
Erika gerlehangon kuncogott. - Beleültem a nagy jóba.
- Mindjárt lesz neked fenékig tejföl - nyögte a playboy.
A sofőr pajkosan mosolygott. Quinn érezte, hogy a lány térde a hátához feszül a támlán keresztül. A zsák a két ülés közé szorult.
Francis hátraszólt.
- La Livita, elvesztett valamit.
- Mit? - sóhajtotta az elfoglalt playboy.
- A morális gátlásait - kezdte Francis. A zsák említésével folytatta volna a felsorolást, elkészülve a nagy ugrásra, de nem maradt rá ideje.
A Daimler lámpáinak fényköre rátapadt az úton keresztben álló Volvóra.
A sofőr fékezett.
Quinn átkozódva a zsákért kapott. Még nem érték el a Gerle-öblöt, és máris veszélyben az egészségük.
Jobbjával előrántotta a pisztolyát, és mivel több keze nem volt, a súlyos zsákkal vágott hátra, hogy La Livitát végigfektesse az ülésen, jól nevelt testőrhöz illőn.
A következő pillanatban kiugrott a kocsiból. Összegömbölyödve a korlát felé hemperedett.
A bokor, amelyhez közeledett, tüzet nyitott rá. Pályakorrekcióra volt szükség.
Gurultában visszalőtt, a kocsi alá lódította a zsákot. A pillanatnyi csendben meghallotta, hogy valami kipottyant belőle. A karikára emlékeztető tárgy görgött néhányat a saját tengelye körül, mielőtt elnyugodott volna.
Közben kipattant a Daimler ellenoldali ajtaja, s a szexuális ténykedésében durván megzavart La Livita bősz csatabőgéssel kivetődött az aszfaltra.
Quinn a Daimler mögött veszteglő furgonhoz igyekezett. Flikk-flakkolva, meggörnyedve rohant. Végre elnyúlt a bal oldali első kerék mögött.
- Hé - bömbölte az egyik útonálló bokor. - Senkit nem lövünk szarrá, ha a tökös Quinn gyerek idehozza a zsák aranyat. Mindenki más ép bőrrel elmehet.
La Livita az arany szó hallatán belelőtt a bozótba. A válasz nem késett. Mennydörögve megeredt a golyózápor a másik irányból is.
Quinn a torkolattüzeket leste. Mivel azonban neki is volt, őt is hamar belőtték. Odébb kellett mennie.
Erika vérfagylaló sikolyokat hallatott a Daimler belsejében. A sofőr élettelenül átbukott a szétzúzott szélvédőn.
A furgon vezetője lehasalt Quinn mellé, és szorgalmasan lövöldözgetett. Ezt látván Francis megint a zsákra gondolt. La Livita oldalán vállalt testőrködése elsősorban az aranyszállítmányra vonatkozott, s legfeljebb csak másodsorban a playboy személyére. Ô legalábbis így értelmezte a nagy izgalomban. Az vesse rá az első követ, aki bármely playboyt vonzóbbnak talál egy zsák aranyholminál.
Francis elaraszolt a Daimlerhez. Kihúzta az ajtón a félájult Erikát, és lefektette a földre.
Golyók kopogtak a karosszérián. Quinn átkozódott. Géppisztoly ellen stukkerral, ez majdnem olyan, mintha lepkehálóval elefántra. Megpaskolta Erika csupasz fenekét.
- Kússz be a zsákért!
A nő némi idegfeszítő sikítozás kíséretében teljesítette a parancsot.
La Livita bevetette magát a bozótba. Szünet nélkül ontotta a golyókat. Neki való buli tombolt.
A támadók fickósan tüzeltek. Várható volt, hogy perceken belül közrefogják és szitává lövik őket.
Valamit tenni kellett halál ellen.
Quinn szíve nem fájt La Livitáért. Foga a zsákra fájt.
Jobbra pillantott, figyelve, hová célozzon, amikor a sápadozó Hold fényében azt látta, hogy egy jókora kő zuhan alá a magasból. Azután valaki felnyekkent, s egy géppisztoly elhallgatott. Quinn bólintott. Gondolta, a sziklafal bontja magát afölötti felháborodásában, hogy évezredes nyugalmát háborgatják.
Még egy kő szárnyalt alá. Újabb fegyver némult el.
Quinn elégedetten megállapította, hogy nem rá vetik az első köveket, s a tetejébe jól céloz a hegy.
Erika, miután megszerezte a zsákot, felmarta a földről a halott sofőr pisztolyát, és beszállt a lövöldözésbe. La Livita elôrebbent a bozótból, felkapta a csomagot, és eltűnt újra.
Quinn gyors egymásutánban elátkozta párszor. Közben leterített egy géppisztolybuzeránst, dőltében elkapta, fedezte vele magát, míg bekúszott a kocsi alá a nyitány során elgurult tárgyért. A zsákmányt az ingébe lökte, majd futásnak eredt, hason. Sebtében arra is szakított időt, hogy tárat cseréljen.
- Quinn! - hallatszott La Livita ordítása.
Quinn el volt foglalva egy agresszív bokorral. Elnémította a mögötte lapuló alakot. Tovább csörtetett a Gerle-öböl felé.
Hirtelen pokoli lökést érzett a lábán. Valami nekiütközött. Nem az éjféli expressz. Megtántorodott, de sietett tovább, ha bicegve is.
Újabb kő robajlott el a levegőben. Megint elcsöndesedett egy géppisztoly.
Quinn kínosan elvigyorodott. Megközelítette a tervbe vett salto mortale színhelyét. A hirtelen csendben visszafordult. Valami frappánsat akart mondani. Beleizzadt az agya, de nem jutott eszébe semmi. Viszont olyan érzése volt, mintha amputálták volna a lábát. Nem mert lenézni. Tartott tőle, hogy felfedezi: azért olyan érzékeny, mert kedves végtagját lefűrészelte egy sorozat.
Látta, hogy La Livita, akár valami westernhős, megáll az utolsó ellenféllel szemközt. Célzásra emelték fegyverüket. Arcuk eltorzult.
- Volt egyszer egy Vadnyugat - morogta Quinn, amikor eldőlt a két alak.
Nem érdekelte tovább a zsák. A korlát érdekelte. Eltökélte, hogy átugorja.
- Francis! - sikította Erika. Futásnak eredt, kezében a stukkerral, amit határozottan rá szegezett. Szándéka komolynak látszott. Valaminő, csakis általa ismert okból ölni akart. Női logika.
Quinn hülyének érezte magát. Nem bírt mozdulni, hogy előbb lőjön.
Erika megtorpant, kiáltott valamit. Feljebb emelte a fegyvercsövet. Francis homlokára célzott.
Ekkor Quinn válla mögül elrugaszkodott egy kő, és térdre vetette a nőt.
A kődobáló megrántotta Francis karját. Átlendültek a korlát fölött. Egymás mellett zuhantak a vízre. Elmerültek. A felszínre rugdosták magukat. A ladikhoz tempóztak, bekapaszkodtak.
Quinn sebtében elkötötte a csónakot. Beindította a motort. Megmarkolta a kormányt. Fújt egyet, útitársára nézett. Meghökkent, attól tartott, vizionál.
Nem Yasha ült vele szemközt, kifulladtan, ázottan, fogvacogva.
- Elveszett a kalapom, a francba - mondta a lány dühösen.
Quinn nem értette a motorzajban.
- Mit mond?
- A kalapom!
- A kalapja - vont vállat Quinn. Kinyújtotta a lábát. Megörült neki, hiszen megvolt. De marta a só. Ott, ahol vérzett, és amúgy is fájt. Tébolyítóan fájt. Nem akart odafigyelni. Ismét előrehajolt.
- Volt kalapja?
- Ha elveszett!? - kiáltott vissza a lány.
A következő pillanatban elrugaszkodott az ülésről. Átkarolta Francis nyakát. Vizes, sós ajkával rátapadt a szájára.
Egyensúlyukat vesztve belebuktak a padlón felgyűlt vízbe. A motorcsónak lelassult. Forogni kezdett.
Francis érezte, hogy az inge alá rejtett karika a mellkasába nyomódik. Kiszabadította magát. Elkapta a kormányt, egyenesbe igazította a csónakot.
Itt elvesztette a fonalat. Az öntudatáét.
Megjelenés éve: 1990
Műfaj: Halkirálynő sorozat
(A Halkirálynő és a kommandó második kiadása)
A férfi elengedi a ruhám ujját, mancsát a torkomra fonja, rám hajol. Táskám lecsúszik a vállamról, a lábam mellé esik. Két tenyeremet kifordítva a falra támasztom, felemelem a lábamat. A coltos szétvetett lábakkal tapad rám. Felrántom a térdemet. Nem kímélem a támadót.
A férfi összerándul, felkapja a karját, dörren kezében a fegyver. A betonból cement pereg a hajamba, megsüketít a lövés robaja. Nem jelzőpisztoly, csakugyan. A fegyver csövével vág a fülemre, mancsát szorosabbra fonja a torkomon. Szitkok bugyognak a szájából, nyál fröcsög rám, miközben meggörnyedve üti az arcomat.
Két tenyeremre támaszkodva előrelököm magam. Lábamat a sarka mögé akasztom. Hátratántorodik. Elkapom fegyvert szorító csuklóját, de még mindig tartja a nyakamat, utánabukom. Egy kocsi elejére zuhan, nyekken egyet, a fegyver újra szikrákat hány, lövés robajlik.
Megpróbálom egyidejűleg kiszabadítani a torkomat, elvenni a pisztolyát, és visszanyerni az egyensúlyomat. A levegő részletekben jut a tüdőmbe, könyökömet a bordái közé fúrom, vad lendülettel. Végre enged a szorítás a nyakamon. A férfi rossz ízű leheletével és az ürülékbűzzel keveredett levegő ózon számomra, felélénkülök tőle.
A következő pillanatban a földre kerülök, ő fölém. A pisztoly csöve is engem keres. Kinyújtott karommal a csuklójába csimpaszkodva igyekszem távol tartani magamtól, másik kezem hüvelykujjával a füle mögé döfök. Amikor a fájdalomtól egy pillanatra megmerevedik, lendítek a csípőmön, és levetem magamról.
Szembenézek a pisztoly csövével, de a következő másodperc újabb fordulatot hoz. Karja megemelkedik, hátracsavarodik, csontja reccsen. A férfi felüvölt, Daniel felrántja testét a földről, az arcába sújt. Belloq újra és újra felszedi az aszfaltról, hogy aztán ismét üssön rajta egyet. Használja az öklét, talpélét. A coltos nem adja fel könnyen, de Mogorva dühén még az ő beteges tébolya sem enyhíthet, nem nőhet fölébe. Végül Daniel a tenyere élét veti be. Egy villanás, és a coltos mozdulatlanul kinyújtózik a lábainknál.
Mogorva még csak nem is zihál. Nem látom az arcát. Megérinti a vállamat.
- Mi újság? - kérdezi.
Sós ízt érzek a számban. Nyelvem elindul, megtalálom a sebet, fogat nem vesztettem, pompás, remek. Lenyelem a vért, hangom kissé hebegő:
- Nem jelzőpisztoly volt.
A colt még mindig a kezemben, úgy szorongatom, mint kedvesem kezével tenném. Mogorva elveszi, elsüllyeszti. Aztán zseblámpát villant, körülnéz. A coltos bizony rossz bőrben van. A fénysugár megállapodik rajtam. Fintorgok, behunyom a szememet.
Mogorva otthagy, kilép a híd alól, előveszi adóvevőjét.
Egyenruhások szedik fel a szatír vízszintessé merevedett romjait, egy másik kocsi velünk száguld az éjszakában. Aztán megáll a ház előtt, amelyben lakom, és Mogorva kiszáll velem. Egyetlen szó nélkül felkísér a lakás ajtajáig. Kiveszi kezemből a kulcsot, a zárba illeszti. Első utam a
konyakosüveghez vezet, a második a fürdőszobába. Amikor végzek, Mogorvát a szobámban találom, hátradőlve ül a fotelben. Vigyorog.
Mintha jobban érezném magam:
- Rosszul emlékeznék, hogy megbeszéltük, micsoda lehengerlő gyorsasággal avatkozol közbe, ha elérkezik az ideje? És bizony az idő nemcsak elérkezett, jócskán el is múlt, mire a segítségemre siettél. Te aztán a helyzet magaslatára tudsz emelkedni, ha úgy istenigazából elszánod magad.
- Saját kezűleg mégsem verhetlek meg, pedig rászolgáltál - így Daniel Belloq, változatlanul vigyorogva.
Alaposan, behatóan megnézem magamnak. Ha kissé szelídebb vonásai lennének, jóképűnek nevezném. De nincsenek szelídebb vonásai. Sötét a tekintete, szigorúak az ajkai, haja katonásan levágva. Hiába vigyorog, ettől mit sem enyhül az arckifejezése. Még a fogai is szögletesek, mint az állcsontja.
Leülök. Nem fogadja el a konyakot, amit felé kínálok, hát azt is megiszom. Végezetül körbenyalom ajkaimat, rámosolygok.
- Hallottam olyan pasasokról, akik fogukkal kapják el a nyílvesszőket, átúsznak a lángoló folyón, felkúsznak a meredek házfalon. Átugranak több méter magas kerítéseket, órákat időznek a víz színe alatt, száguldó kocsikat tartóztatnak fel tenyerükkel. Úgy hírlik, ezt mind megtanultad Japánban.
- De nőket sosem maguk vernek - bólint.
- Mi bajod van velem? - kérdezem csodálkozva.
Vállat von, nem felel. Elmúlik egy néma perc, ekkor feláll, és változatlanul hallgatva az ajtó felé indul.
- Hé! - mondom.
Megáll, a válla fölött visszanéz, nem is fárad vele, hogy megforduljon.
- El akarsz menni, Mogorva?
- Daniel - feleli. Kissé visszafordul: - Látom jobban vagy. Feküdj le.
- Nincs kedvem hozzá.
Egészen visszafordul. Széles fogait mutatva kérdezi:
- Mihez van kedved? Inni? Rágyújtani? Csipkelődni?
Lelkes a hangom:
- Igen, ehhez van kedvem.
Nadrágja zsebébe süllyeszti a kezét. Aztán újra az ajtó felé indul. Nézem a hátát, szeretném visszatartani. Nem akarok egyedül maradni. Iszonyúan messze még a hajnal, addig pedig sötét lesz, és az éjszakában a coltos rossz szagú lehelete süt az arcomba.
Felkelek, követem Mogorvát. Szeme sem rebben. Odalent kérdezi meg, az elhagyatott utcán:
- A kocsimért megyek. Hát te?
- Elkísérlek. Útközben beülhetnénk valahová néhány percre.
Egymás mellet lépegetünk. Keze még a zsebében, könyöke olykor a karomhoz súrlódik. Én is elsüllyesztem kezemet a nadrágom zsebében, megpróbálom felvenni léptei ritmusát, de szinte futnom kell. Túljátszom a dolgot, mígnem végre nagy kegyesen elvigyorodik. Aztán elém lép, felém fordul, és szinte a karjaiba szaladok. Hátrahőkölök, elkomolyodom.
- Reménytelen eset vagy.
Megjelenés éve: 1990
Műfaj: Akció- és kalandregények
(első kiadás)
- Mit keresel itt? - kérdezte a nő, a flintát markolva.
- Sürgősen beszélnem kell a zsarukkal. Az utcai telefonfülkék semmiben sem különböznek az átjáróházaktól, és ráadásul nem is páncélozottak. Odakinn teljesen westernes a hangulat.
A nő kibiztosította a fegyvert. Meggyőző volt, mintha csakugyan bánni tudna vele. Hálóinge szabadon hagyta kisportolt lábszárát.
- Miattad van ez a lárma? - kérdezte. Valaha feltűnően szép lehetett. Bizonyára ennek köszönhetően gazdag fickóhoz ment férjhez, aki mellett áramvonalasra teniszezhette a lábát, megtanulhatta a fegyver használatát.
- Miattam. Ha lőni akarsz, essünk túl rajta. Viszont átkozottul sürgős lenne telefonálnom.
A nő intett a fegyvercsővel. Fattyú tárcsázott. Amikor egy álmos bariton a kagylóba nyöszörgött, Galiano hadnagyot kérte. Várakozás közben a ház asszonyára mosolygott, és hellyel kínálta őt.
A nő elnevette magát. Lelépdelt a lépcsőkön. Meztelen talpai neszét elnyelte a bársonyszőnyeg. A hallba érve a márványlapos asztalhoz lépett. Cigarettát vett elő, és a fogai közé harapta. Megkínálta az indiánt.
Fattyú nemet intett. A hadnagy mintegy fél percig váratta. Zsíros szuszogása behallatszott a kagylóba, s az indián elképzelte, amint azon fáradozik, hogy a mikrofonhoz férjen a tokájától. Végre elrámolta az útból a zsírpárnáit, s azt mondta:
- Galiano.
- Hank Guard - felelte Fattyú. - Mondok egy címet. Ha sietsz, elkaphatod Overtont. De vigyázz, mert hisztis a háza népe.
- Nem ugratsz?
- Fél kiló hús hiányzik a vádlimból. Nincs kedvem hülyéskedni. - Bemondta a címet, azután még hozzátette: - Reggel várom a haverjaimat. Ha megérkeznek, beszélhetünk a kövekről. - Ezzel helyre tette a kagylót.
Az asszonyra nézett. Látta, hogy a flinta kikerült a képből, békésen heverget egy széken. Hálából megemelte volna a kalapját, de az elveszett a nagy jövés-menésben. Ezért beérte egy főhajtással.
- Iszol valamit? - kérdezte a nő.
- Mennem kell. Mindjárt itt lesznek a zsaruk.
- Te hívtad őket.
- Ez így igaz.
- Vérzik a lábad.
- Valóban.
- Hallgass ide, Hank Guard. Dallie-nek hívnak. Ide nem jön be se zsaru, se más. Felmegyünk az emeletre. Megfürdesz, bekötöm a sebedet, és adok olyan inget, aminek két ujja van. Aztán meglátjuk.
- Miért bíznék meg benned? - töprengett Fattyú.
Dallie hátravetett fejjel nevetett. Százkét hófehér fog ragyogott a szájában. Azután felállt, elnyomta a cigarettavéget, és előreindult.
Fattyú követte. S valóban, márványborítású fürdőszoba, forró víz, bolyhos frottírtörülköző várta. Utána a rubinvörösre lakkozott körmű, hosszú ujjú kezek finoman matattak a sebe körül.
- Orvos kellene, tű és cérna - mondta Dallie.
- Kímélet is elég lenne - felelte Fattyú. Csillagszórózott a szeme a fájdalomtól. Akkor is, amikor a nő már nem babrált a lábán.
Végül felöltött egy ropogósan új farmeringet. Megszemlélte magát a tükörben. Bár ragyogott a frissességtől, harcviseltnek látszott. Visszatűzte öve alá a stukkert. Nem feledkezett meg a diktafonról sem.
- Az a pasas ott a szemközti házban - mondta Dallie -, nem tetszik nekem.
- Nekem sem - vallotta be Fattyú.
- Amíg fürödtél, a kapu fölött lévő kamerákat ráállítottam az utca másik oldalára. Több autó is elhagyta a színt. A rendőrök alighanem hiába jöttek.
- Kínosan érintene.
- De most itt vannak, és éberek. Javaslom, térj nyugovóra a vendégszobában. Reggel majd kicsempészlek a negyedből. Gyere.
Fattyú nem ment. Megköszörülte a torkát.
- Egyedül vagy a házban? - kérdezte.
Dallie visszafordult a küszöbről, majd belökte a sarkával az ajtót. Könnyed mozdulattal italt töltött egy bibircsókos kristályból készült üvegből, egyetlen hajtással eltüntette az alkoholt, s újra tankolt.
- Kérsz?
- Inkább, mint spanglit. Dallie töltött neki. Fattyú belekóstolt. Az italt whiskyvel azonosította. Korábban is szédült. Az első korty után harangozni kezdtek a fejében. Letette a poharat.
A nő leült vele szemben a kanapéra. Maga alá húzta a lábait, hátravetette gondosan ondolált, mogyorószínű haját, majd szinte közönséges kézmozdulattal letörölte ajkáról a rúzst. Rámeredt a csuklójára mázolt karmazsinpiros foltra, és elnevette magát.
- Tökéletesen egyedül vagyok. Még a személyzetet is elküldtem. Vártam a hódolómat. A hódoló késik, egyre késik. Ötvenhét éves vagyok. Negyvennek látszom. Száznak érzem magam. Legszívesebben lelőttelek volna, pusztán azért, mert pasas vagy. Na szóval, búra adtam a fejem. Biztos nem voltál még ilyen helyzetben. Vársz valakit, eleinte mentegeted, kieszelsz mindenféle dugót, közlekedési szerencsétlenséget, miegyebet, mígnem már nem tudod tovább hitegetni magad, és beismered: átejtettek. Hát engem átejtettek. Na. Ne sajnálj.
- Nem sajnállak. Lesz másik.
- Mondottam volt: ötvenhét éves vagyok. Talán lesz másik. Reggelente majd hajba kapunk a pohár fölött: melyik fogsor melyőnké. Felnőtt kölykeim vannak, serdülő unokáim. Tizenhat évesen mentem férjhez. Tavaly váltam el. Gondoltam, még egyszer megkóstolom a nagy érzést. Tölthetek még?
- Nem. Valamit belepancsoltál a whiskybe.
- Jó kedved kerekedik tőle. Persze, te aludni szeretnél, nem engem hallgatni. Gyere, elvezetlek a vendégszobába.
Dallie felpattant, erőszakoltan egyenes léptekkel megcélozta az ajtót. Kinyitott egy másikat, felkapcsolta a lámpát. Üde rózsaszínre tapétázott szobába léptek. Eperfagylalt színű szőnyeg terült a lábuk alá. A kerek franciaágyat céklalé színű, hosszú szőrű szőrme fedte. A padlótól mennyezetig érő ablak előtt valóságos növényerdő tenyészett, a cserepek rózsás árnyalatú kosarakban álltak.
- Gusztustalan, tudom - vont vállat Dallie. - A kisebbik lányom mániája ez a debil szín. Férfiban kifejezetten a puhát kedveli. Velem ellentétben. - Az asszony Fattyú mellé penderült, megtapogatta a karját. - Semmi vagy. Hatvanas bicepsz. Az már valami.
- Ha akkora karom lenne, mozdítani sem tudnám. Mások pisiltetnének.
Dallie lenyúzta az ágyról a szörnyű szőrmét, és félredobta. A párna és a takaró huzatán Batman álarcos figurája feketéllett, néhány tucatnyi példányban.
- Még ilyet, mint ez a repülő egér - sóhajtotta a nő. - Szemüveges és jelentéktelen. Ez a szuperember. Sírva fakadok.
- Ne tedd - nyugtatta Fattyú. Az ablakhoz lépett, kinézett az ősöreg kertbe.
- Dehogynem. A pasas, akit vártam, huszonkilenc éves, több mint két méter magas, tiszta acél. Gondoltam, felpróbálom. Utoljára. Rövidesen úgyis elvisz a fogzás. Hány éves vagy?
- Mint a pasasod.
- El fog múlni. Mit kerestél a szomszédnál?
- Jobb, ha nem tudod.
- Ahogy elnézlek, valami márkásabb csibész lehetsz. A kedvesebbik típusból.
- Ne hidd. Csak veled teszek kivételt.
- Feküdj már le. Ne zavartasd magad. Anyád lehetnék.
Dallie a férfi elé lépett. Kinyitotta az ingét, lesimogatta a válláról. Mielőtt a nadrág is sorra került volna, Fattyú hátrált egy lépésnyit, és gombolkozni kezdett.
- Átvérzett a kötés - mondta a nő. - Várj.
Egy perc alatt térült-fordult, tiszta gézt hozott. Hasra fektette a férfit a seregnyi Batman tetején, és kicserélte a kötését.
- Kihasítottak belőled egy darabot - mondta. - Hiányozni fog. Van egy orvos barátom...
- Ne törődj vele, majd kitömöm kóccal.
Fattyú visszavonult a takaró alá. Dallie-t n