Hírek » VÁLÓS REGÉNY

Yahya elméjében

A lány sokáig nem tudta magáról, hogy ájult, azt se, mi történik vele, álmodik-e vagy valóságosan átél. Nem fogott gyanút a helyszínek, idősíkok gyors és gyakori váltakozásától. Alig-alig működött a realitásérzékelése, ám ez a legkevésbé sem zavarta. Élvezte a téren és testen kívüli létezést, nem hiányolta mindenbe belemoralizáló-beleítélkező felettes énjét sem. Függetlenedett tőle, miként a másik két hangtól is; ez olyféle ünnepi érzést keltett benne, mintha kegyetlenül zord szülője és idétlen tesói hosszabb időre elutaztak volna, végre-valahára.
A felsőbb én – a Szuperegó − olyan, mintha az ember lenyelt volna egy képmutató, részeges, szentfazék szülőt, akinek nem a külleme, neme számít, inkább azon idegesítő szokása, hogy mindent véleményez, a sasnál is jobban tudja, hogyan kell repülni, tévedhetetlennek hiszi magát, szüntelenül okoskodik, diktálna. Az idétlen tesók – Id: az ösztön-én avagy ősvalami és a másik, a Szimpla Egó − a kis rettegők. Az Id gyerekesebb, gyávább, a Szimpla Egónak legalább jutott humorérzék is; utóbbi sugdos olyasmit, amitől az ember felvihog egy temetésen, vagy akár egy esküvőn is, a legceremóniásabb, legkönnyfakasztóbb szentséges pillanatban, akár a sajátján is.
Emlékezetében felrémlett egy könyv, amelynek íróját stroke érte, miáltal hónapokra elvesztette kapcsolatát az egyik agyféltekéjével, a tekintélyelvű merevebbel. Ki is élvezte volna ezt az újbóli gyerekkorba jutást, a maga felhőtlenségével, ha közben nem tudott volna arról, hogy a testét képtelen irányítani, nem tud beszélni, mozogni. Ez már ráijesztett.
Tényleg könyvben olvasta a stroke-os esetet? Nem vele történt meg? Vagy épp most történik? Aztán sétált egy hídon, kátránysűrű fekete éjben, szemből jött egy rikítóan fehér arcú ember, és szürreálisan megnyúlt képpel sikított, sikított és sikított. Vagy a tükör jött vele szembe, és valójában ő a sikítozó?
Kicsoda is ő? Yahya Walpurga. Azon belül? Nőnemű. Haja szőke, szeme kék; egy férfi szerint hajnalkék, de ki is az a férfi s milyen kék a hajnal!? Testsúlya se sovány, se kövér, ergo normális, csak épp nem a girnyóságdiktálók szerint. Magassága százhetv…
Kit érdekelnek a száraz adatok?! Egy ember nem a szemszíne, testsúlya, magassága szerint határozza meg önmagát, hanem a benne lévő kaotikum (van ilyen szó?) vagy harmónia, pontosabban ezek kombinációja alapján, amelyek ritkán kerülnek egyensúlyba – különben is, mire volna jó az?! −, hol a kaotikum (most már létező szó), hol a harmónia tobzódik markánsabban. Túlzott töménységben az utóbbi sem tündérünnep.
Síkot váltott. A nagyanyját látta, még azelőttről, a nagyi óriási volt, ő nagyon kicsi, szeretethullámokon ringatóztak; a következő képben kiderült, hogy lovon ülnek, ő a nagyi ölében, melengető biztonságban, lobog a sörény, mindketten nevetnek. Aztán valódi hullámokon hintáztak a szörfdeszkán, nagyapa mellettük úszott a tengerben, vérarany Nap tündökölt az égbolton, vakítóan fényes, igazából vakítóan, elannyira, hogy a gyönyörködtető kép el is feketült, és mélységesen sötét lett.
Ez a sötétség ijesztővé vált, majdnem olyan ijesztővé, aminő a testi bénultsága volt, amit immár igencsak felfogott, és bár a felettes én meg a másik kettő is szabadságra ment, ő nélkülük is iszonyúan félni kezdett. Később a tudatalattija mozizott neki, bár nem azért, hogy félelmét gerjessze vagy feledtesse, hanem csak öncélúan. Megint átélette vele azt a mindent megváltoztató, horrorisztikus éjszakát, amelyen lényegében elvesztette a nagyszüleit, hisz utána mindhárman mások lettek, külsőleg-belsőleg egyaránt.