Best Of

Mellesleg a Föld alig várja, hogy kiveszejtsük magunkat, mert ő tudja az igazságot: van élet az ember után! (Martin, Csontfuvola)

Ebbe a rovatba nektek tetsző Vavyan Fable IDÉZETEKET várunk tőletek.

.

Az írónőnek szóló ÜZENETEKET a Szalon-ba írjátok.

.

Üdv!

A Kiadó

" Tudja, némely nőnek oly ritkán adatik meg, hogy kiszúrhasson az embermasszából egy jelentékeny pasit, akit aztán precízen meg kelljen néznie, a cipője orrától a feje tetején lévő forgóig, és e szemlélődés végén érezhesse: tényleg lehet valami a legendában, miszerint igenis léteznek még e bolygón szívdobogtató pacákok, akik láttán feléled bennünk a nő. "

Sárkánykönny 

A környék népe sokképpen nevezte a várat, én Moreleigh, A Sárkány Palotájaként gondoltam rá, mert azok a sok helyütt leomlott, roskadt falak, a kövek repedéseiben növekvő mohák, apró levelű páfrányok és törpén maradt fácskák, a hajdani kápolna csúcsíves ablakai, az imahelyen álló, szürke csontokkal, kel- mefoszlányokkal teli katafalkok, az épületben és körülötte növekvő, méltóságteljes termetű fák egy szo- morúságos nyáron át a Sárkány mítoszát zümmögték fülembe. Eszerint egy napon egy harcolásban, tűzokádásban megfáradt, zöld pikkelyű, s zöld láng kilövellésére képes sárkány vette birtokba a lakatlanul álló lovagvárat. Megjelenése megrémítette a környéklakókat, és azok menten étekajándékokat cipeltek fel a hegyre, ám mert attól tartottak, ez kevés lesz a szörnyetegnek, és ezért előbb-utóbb lecsap rájuk, elpusztítva házaikat, felfalva gyermekeiket, és elhurcolva ártatlan leányaikat, még itallal is kedveskedtek neki. Később muzsikusokat is felfogadtak, s azok naphosszat zenél tek a sárkánynak, azután idősödő férjes asszonyokat is küldtek a vár alá, akik táncolásukkal gyönyörköd- tetnék őt. Mindezt hiába cselekedték, mivel továbbra is fogvacogva rettegtek a Moreleigh nevezetű egyfejűtől. Elzárva tartották leányaikat, nehogy a sárkány meglássa s követelni kezdje őket. Egyszercsak az egyik, hónapok óta pincében tartott leány, Sonet megelégelte szülei félelmét, és kiszö- kött a rabságból. Elcsente fivére kardját, vértjét és sisakját, elkötött egy szamarat, és felbaktatott vele a hegyre, hogy Moreleigh színe elé álljon, harcra hívja ki s legyőzze a falvak népét rettegésben tartó szörnyeteget. Amikor felpiszkált szamara hátán a felvonóhídon át a várudvarba rontott, és kardját bőszen a feje fölött lóbálva, harci kiáltásokat hallatva a sárkány keresésére indult, csakhamar meg is pillantotta a félelmetes hírben álló egyfejűt. Moreleigh egy terebélyes tiszafa sötétzöld árnyékában ült egy kőpadon, kytharát pengetett, és keserédes dalt zümmögött. A leány felhagyott a lármázással, leszállt a szamárról, és még a kardot is alább engedte, mert hallani kívánta azt a dalt. S abból rájött, hogy az emberek nem a valóságos Moreleightől rettegnek, hanem a saját szívükben élő szörnyetegtől, és ez módfelett elszomorította a lányt. Annál is inkább, mivel ő tudta, hogy a falunép zsoldossereg felfogadására gyűjt, hogy azzal gyilkoltassák le végre a titkos félelmeiket felébresztő s szakadatlanul tápláló sárkányt. Sonet figyelmeztette a kiérdemesült egyfejűt, kérte őt, álljon odább. Ám Moreleigh azt felelte, már épp eleget élt, letelt az ideje. A lány letette a kardot, és ott maradt a sárkánnyal. Azt akarta, hogy a hegy tövében élők lássák: nem esett bántódása, a szörnyeteg valójában barátságos, bár nem túlsággal életvidám, társaságkereső teremtmény. Ám ennek ellenére mégiscsak eljött a nap, amelyen a felfogadott zsoldossereg elsöprő támadást intézett a vár ellen. A katonák egy pillanat alatt bevették az épületet. Földig kaszabolták a zöld pikkelyes, koros sárkányt. Végül foglyul ejtették a barátját sirató lányt, és megkötözve vitték őt a falu bírája elé. A vén bölcs, kinek minden szavát úgy nyalta fel a nép, mint az édes mézet, azt állította, a sárkány átadta förtelmes lelkét Sonetnek, megfertőzte őt gonoszságával, s ezen csakis olyképpen segíthetnek, ha kitépik és megsemmisítik a megrontott hajadon szívét. E pontig meséltem a történetet a hóra terített prémen heverészve, majd elhallgattam. Jamal várakozóan nézett rám, de én csak vonogattam a vállamat. Midőn nézése már nagyon sürgetővé vált, bevallottam, azon a nyáron súlyos szerelmi csalódás ért, és mivel az ilyesmi már tizenkét évesen is halálközeli élménynek számít, átkozottul rossz kedvemben voltam. Tehát Sonet áldozatul esett az emberi ostobaságnak. Lekötözték őt egy kőoltárra, mellkasát keresztüldöfték. A falu bírája kitépte szívét, és amikor diadalmasan a magasba emelte azt, zöld tűz csapott ki a továbbra is lüktetni látszó szervből, és a hosszú szakállú, sárga körmű vén bölcs hamuvá égett. Ekkor a zöld lángok szétterjedtek a gyülekezet között, és a tömeg sikoltozva szanaszéjjel rohant.

Drága Meseanyó!

Évekig nem volt netem és TV-m is csak egy hónapja van újra. Megvoltam nélkülök, mert ott voltak / vannak a könyvek a polcaimon. Többször újrraolvasott, immár rongyos könyveidet most cserélem másodszor újakra. :-) Időközben magamra maradtam, mert férjem meghalt, lányaim önállóak lettek, mégsem unatkoztam soha egy percre sem, mert mosolyt és könnyet csaltak szemembe az írásaid. Egyszerűen nem tudok betelni velük! Köszönöm, hogy megajándékoztál vele minket! 

Szeretett, csodalt, elvarazsolo Vavyan, imadom a  könyveit. Szeretnem vagyis meg kell köszönnöm azokat az orakat amiket a könyve olvasasaval töltöttem. Imadom a humorat, a fantasy könyveit a burleszkeket. Remelem nagyon,  hogy lesz  folytatasa a Barbarsag tengerenek es a többi fantasy könyvenek, mert egyszerüen kell!  Irjon meg, varazsolja el tovabbra is az olvasoit, ahogy engem örökkön-örökke elvarazsol. Köszönöm.

"Mosolyogtál már ma?"  /Zsöti/

Kedves Éva ! 

Köszönet a sok jó könyvért amit írtál, sokat tanultam belőle. Többek között azt is hogy humorral sok súlyos gondnak tűnő bajt meg lehet oldani. Nagyon szeretem a könyveidet, mind megvan, hogy fordulatos, izgalmas, pergő, az semmi ahhoz képest ahogyan a szereplőidet megszólaltatod. Azok a nyelvi fordulatok hihetetlenül jók, azt gondolom sokan vagyunk úgy hogy jé én is épp igy gondolom, de megfogalmazni és ilyen egyedien csak te tudod. 

Várom az új könyved megjelentét, remélem lesz és hamarosan.

Üdvözlettel egy szintén Éva.

Elolvastam a Holt volt,holt nem voltot... és  Kérem a következőt!!!

Megszerettem  a Banyamesét , tetszett... várom a következő  regényt.

Isten kezébe vett egy  marok déli szelet,rálehelt és megteremtette a lovat.  /beduin legenda/

Ronald Duncan így ír a lóról : Merre találunk  széles e világon nemességet önteltség nélkül,

barátságot irigység nélkül,vagy szépséget hiúság nélkül?.

" Honnan menesztettek téged? Birkát őriztél mostanáig? Az jó, a birkák szét nem szélednek az istennek se, őrülten lobog bennük a nyájszellem."

/Halálnak halálával/

" Nem kell nő egy szál sem, úgy szárnyalnak a pletykák a férfiak között, hogy a fénysebesség is belesápad az irigységbe. "

/Halálnak halálával/

Vis Major egyik gyönyörűséges részlete:

"Megfürösztöttük egymást a langyos vízpermet alatt; tengeri szivaccsal simogattam a vállán lilálló foltokat, csókokkal kezeltem sebeit, hiába, nem halványultak semmivé; belekapaszkodtam s elengedtem; a tenyerébe ültetett és magához emelt, beléakaszkodtam fogaimmal, visszaharapott.

Meg-megrettentünk a rémisztő áradástól, egymásra bámultunk, szemünk kérdezett, kételkedett, majd olvadó tekintettel összeborultunk.

A szoba fölött ülő Nap volt a mennyezetünk; a bambuszredőny rései közt reszkető csíkokat rajzolt meztelenségünkre, sörarany pászmákkal szurkált, melengetve ingerlőn.

Mindent éreztem és átéreztem, amit valaha is életül képzeltem, és ugyanennek az ellenkezőjét is; egyetlen ölelésünkben szerettem és gyűlöltem, szelíden és vadul; lelkem megáradt, testem elernyedt, gyönyörű őrület ringatott, repített, s lágyan ejtett el, akár egy pihét.

Nem féltem többé, tőle s magamtól, megbékéltem a szeretéssel, amely oly elevenné tett, mint semmi más, elszabadultam a rabságból, ahová hajdan bezártam magam, s bár még nem tudtam hova leszek ezután, mámorított a kitörés.

Vis Major hátához simultam, testem követte teste vonalát, bőröm beitta melegét, szívem lapockáját kalapálta. Szerettem. És ujjongtam, hogy szeretni tudok, szerethetek.

Nincs más ezen kívül, ami ennyit adhat s mindent elvehet, ragyogás ez, nélküle színtelen voltam és lennék."

"Megérintettem a csöpp fiú ökölbe szorított, kicsiny jobbját. Ahogy mutatóujjammal végigsimítottam rajtuk, az ujjacskák szétnyíltak és megragadták az enyémet.

Ekkor – de nem először, ám ezúttal is zavarba ejtően – arra gondoltam, hivatást kellene változtatnom. Kevés, hogy sittre juttatom a csecsemőjüket ölögető apákat és a többi csúfságtevőt.

Túl kevés.

A gondolat folytatódott volna, ha hősiesen el nem fojtom azt. Úgy döntöttem, ezentúl csakis pappal barátkozom, hamar megtérek, és rendszeresen gyónni járok, hátha így megmenekülök a kísértéstől. Annak vágyától, hogy az életellenes hajlandóságú gazfickók kedvét végleg elvegyem a visszaeséstől.

Fogva tartott mutatóujjamon keresztül életerőt áramoltattam az apró testbe. Remélve, hogy ez sikerült, még egyet fohászkodtam a mindnyájunkban jelen lévő istenhez, kihúztam ujjamat a fiúcska ökléből, és kiszöktem a folyosóra.

Sosem voltam sírdogálós puhány alkat, most mégis bepárásodtam kissé. Járgányom felé igyekezve kidörzsöltem szememből a homályt, beskáláztam hangomat, megkeményítettem szívemet."

/Tíz kicsi kommandós – Vis Major/

Fura lény a férfiállat. Bocs, de tényleg komolyan gondolom. Olyan marhára vágyunk a mindent elsöprő szerelemre, aztán mindig beleütközünk abba, hogy az illető, aki ezt nyújthatná, nem más, mint A férfi. Hát ez a huszonkettes csapdája. (Vavyan Fable - Álomhajsza)